Név: Roushi
Faj: Fiktív/Erdei Királytigris, más néven Szellemtigris (leírás a történet végén idézetként)
Nem: HímEgy éve már hogy nem jártam ezen a vidéken, s mennyire megváltozott minden… Ahol nemrég még takaros kőházak és zajos kovácsműhelyek álltak, most csak romok vannak, melyeket benőtt a gaz és a bambuszligetek. Órákba telt mire az elvadult környezetben végre ráleltem arra, amit kerestem: anyám és mesterem sírjára. Két jelentéktelen kőhalom állt ott elhagyatva, mohák és apró virágok által benőve. Sírva rogytam össze miközben az elmúlt év eseményei pörögtek le bennem. A rengeteg új ismerős, a kalandok… oly távolinak tűnt már a lány, aki egy éve maga mögött hagyta elpusztult szülővárosát. Egy kicsit még üldögéltem a békés környezetben, majd elindultam az általam vágott kis ösvényen visszafelé egy aprócska faluba, ahol úgy döntöttem megszállok egy éjszakára.
A helyi fogadóban mindössze egyetlen aprócska szoba volt, viszont hatalmas vendégszeretetben részesültem. A jó kedélyű fogadós és kedves felesége szerényen éltek ugyan, de kiadós vacsorát szolgáltak fel teljesen elfogadható áron. Az este több helyi férfi is beült a földszinten található kocsmába, és engem is meghívtak köreikbe. A beszélgetés vidáman, iszogatással telt, majd egyszer kicsapódott az ajtó és egy zaklatott tekintetű férfi rohant be rajta.
- Megint itt van a szörnyeteg! – kiáltotta, mire a vendégek többsége haragosan pattant fel a székből. –
Elvitte három marhámat és láttam ahogy keletre tart!- Uraim! – szólalt fel a fogadós határozottan –
Most garázdálkodott itt utoljára az a rémség! Elkapjuk őt, és a bundája fogja díszíteni a kocsmám padlóját! Öt perc múlva itt találkozzunk!Lelkes éljenzés kísérte eme kijelentést, az emberek szétszéledtek, és a fogadós egy hatalmas puskát vett elő pultja alól.
- Segítek! – mondtam helyemről felpattanva, de a kocsmáros visszataszított.
- Kisasszony ez nagyon veszélyes! Nőknek a vadászaton semmi helye! – ezzel a kijelentéssel elviharzott, és vissza se nézet. A férfi nem tudhatta, hogy mágus vagyok, hisz nem kötöttem az itteniek orrára – a környékbeliek rettegték a mágiát mert úgy érezték, az hozta a bajt egy éve otthonomra is.
- Kérem asszonyom, készítse nekem elő a fürdőt… - fordultam az itthon maradt aggódó nőhöz pár perc múlva.
- Máris kisasszony… öt perc és használhatja is – mondta majd eltűnt arra, amerre a fürdőhelység volt.
Felálltam és habozás nélkül kimentem az épületből. A távolban még láttam a falusiak lámpafényeit, ezért arra indultam. A csendes, elhagyatott, kivilágítatlan főutcán ekkor hirtelen beleütköztem valamibe, ami meglepetésemre felkiáltott.
- Nem megyek vissza nyanya, most engedj el azonnal! – visítozott a fiú, miközben egyik kezemmel elkaptam karjait, majd másikkal rászorítottam a kezem a szájára. A fogadós egyszem fia volt, és egy rövid kést szorongatott.
- Azt akarod, hogy anyád meghallja, hogy kint kószálsz és a szörnyre vadászol?- Az nem egy szörny! – mondta halkan, miután elengedtem a száját. –
Csak éhes mert a vadászok kiirtották a táplálékát! Ő a barátom!Ledöbbentem. Ez a gyerek nem ártó szándékkal indult útnak és azt mondja, hogy a szörnyeteg a barátja… Az elszántság a tekintetébe szinte magával ragadott, úgy éreztem, segítenem kell neki.
- Vezess oda hozzá! – mondtam neki és elengedtem a karját.
- Megölöd! – mondta és mérhetetlen haraggal tekintett rám
- Minden mágikus erőmre esküszöm – mondtam és megidéztem Kagurát –
hogy nem fogok ártani a barátodnak, s ha tehetem megvédelmezem őt!El se hittem, hogy ezt mondom. Ez a fiú nagy hatást gyakorolt rám, s úgy tűnt én is őrá. Lassan megnyugodott, bólintott egyet, majd rohanva elindult az erdő felé mutatva nekem az utat. Egyre közeledtünk a fényekhez – úgy tűnt a falusiak is közel járnak a célhoz. Az éjszaka csendjét egy hatalmas üvöltés rázta meg.
- Elkéstünk! – esett pánikba a fiú és lépteinket megszaporázva a hang irányába indultunk.
Egy tisztáson folyt a harc – a parasztok kaszákkal, gereblyékkel és vasvillákkal hadonásztak a szörny irányába, néhányan pedig puskákkal lőttek rá. Egy hatalmas tigris állt előttem, több sebből vérzett és úgy tűnt, mintha védelmezne valamit. Már az utolsókat rúgta – bármilyen hatalmas is volt, nem tudott elbánni harminc emberrel, főleg úgy… hogy csak védekezett. Egyetlen támadást sem indított az emberek ellen, tekintete lángolt a dühtől, de mégis érezhető volt rajta a rettegés.
- Elééég! – visított a velem együtt érkező kisfiú és a tigris elé rohant. A hatalmas bestia ráemelte tekintetét, s észrevettem, hogy valami megváltozott benne. Megnyugvás töltötte el. Majd engem is észrevett és mintha tudná, hogy miért vagyok itt, meghajtotta előttem fejét. Nem tudtam mit kezdeni a szituációval, de én is a fiú mellé futottam és kardomat előre szegezve megálltam az óriástigris előtt, ami abban a pillanatban összerogyott.
- Hogy tehettek ilyet? – sírt a fiú. –
Csak az éhezés vezérelte oda! Nem bántott senkit, pedig mindannyitokat széttéphette volna!Teljesen igaza volt a fiúnak, ám valami nem hagyott nyugodni; hogy miért nem támadott egyáltalán a fenevad.
- Naran… nem hagyhatsz itt… - esett össze a fiú és a tigris bundájába temette arcát. –
A mágus majd meggyógyít!- Erre sajnos képtelen vagyok… - mondtam lehangoltan a fiúnak. Közben a falusiak a fiú épségét féltve figyelték a jelenetet, majd mikor meghallották, hogy mágus vagyok, olyan pillantásokkal mértek végig, hogy még én is összerezzentem. Tudtam, ma éjszaka, bármi is történjék, már nem lesz itt maradásom.
- Mi?? – kiáltott fel a fiú a tigrishez intézve szavait. A tigris felém fordította fejét, mintha csak rám mutatna. –
De hát… Értem… A fiú felpattant, a tigris háta mögé futott és egy különös, emberfej nagyságú csíkos tojással a kezében tért vissza.
- Naran azt mondta, te meg tudod védeni a kicsinyét… - a kezembe nyomta a tojást és durcásan elfordult. –
De ha nem vigyázol rá, én foglak megbüntetni!- Jon! Azonnal menj onnan! Kerüld el a boszorkányt és azt a bestiát is! – teremtette le az apja. Gyűlölettel vegyes rémület látszott rajta, s legalább ugyanannyira zavarodott volt az események miatt, mint én. A fiú erősen a haldokló nőstényhez bújt – nem volt hajlandó elengedni. Amaz azonban fejével szelíden arrébb noszogatta egyenesen az apja felé.
- Naran… - a fiú szomorúan nézett hű barátjára, aki utoljára, nagy nehézségek közepette talpra állt. A falusiak azonnal támadásra emelték fegyvereiket, de jobb kezemmel kardomat rájuk szegeztem, míg a hatalmas teremtmény elindult felém.
- Roushi… - hallottam egy idegen, mély, női hangot a tigris felől, aki hatalmas fejét lehajtva az orrával bökdöste tojását, majd komótosan arrébb sétált, s eltűnt az erdőben, hogy utolsó vesztes harcát vívja meg a halállal. Néhány falusi utána ment, míg mások továbbra is gyűlölködve figyeltek engem.
- A szörnyeteg utódja nem élhet! Neked pedig el kell innen kotródnod, csak a bajt hozod ránk, mágus! – kiáltott rám a fogadós. Intett az embereinek, hogy kapjanak el, de fél kézzel lefegyvereztem azokat, akik közeljöttek hozzám. Kellő távolságot tartottak, így volt időm cselekedni.
- Weapon Moving! – irányítottam Kagurát a fogadós felé. Az rémülten lépett hátrább, s a kardomat csak egy centire állítottam meg szívétől, majd otthagytam előtte, hadd rettegjen egy kicsit.
- Az a nősténytigris úgy távozott el, hogy egyikkőtöknek sem ártott… kihasználtátok a természetet, s felbontottátok az egyensúlyt! Térjetek vissza a faluba és hagyjátok az erdőt regenerálódni. Ha nem teszitek… hát visszatérek ezzel a kölyökkel – magamhoz szorítottam a tojást –
s ő már nem lesz oly kegyes, mint az édesanyja!A fenyegetés bevált – az parasztok fegyvereiket eldobva vonultak vissza a falu irányába. Megszüntettem a Kagurát megidéző varázst, és reflex-szerűen végigsimítottam a kezemben tartott tojást. A fogadós egy szó nélkül távozott, fülénél rángatva magával a fiút, aki kétségbeesetten nézett rám vissza. A szülő-gyerek konfliktus már nem az én hatáskörömbe tartozott.
~ Micsoda csoda, hogy nincs szükségem táskára a ruháim hurcolásához ~ gondoltam magamban. Így elkerülhettem a kínos kilakoltatást ami várt volna rám a fogadóban. Arrafelé mentem, amerre a nőstény is eltűnt, mikor rám hagyta kicsinyét, de a tetemet sehol nem találtam. Néhány még arra kóborló vadász beszélgetéséből arra következtettem, hogy a teste eltűnt – talán eggyé vált a mágiával, amiből született. Mert egyvalami biztos volt; nem egyszerű állat volt csupán, hanem értelmes lény… A természet egyik védelmezője lehetett talán, így a törékeny tojást magamhoz szorítva elhatároztam, hogy hazatérve a könyvtár ide vonatkozó részét mindenképpen átkutatom… Ahogy egyre szorosabban öleltem a tojást, megéreztem a benne bujkáló mágikus erőket. Az erdő csendjében mintha hallottam volna az apró állat szívdobbanásait is, és éreztem azt a gyengéd nyugalmat, amit ez a tiszta lélek sugárzott magából.
Egy éjszakai vonattal tértem haza, hisz a faluban maradásom nem volt. Csendben haladtam át a Cerberus klánházának sötét folyosóin, s pár perc mászkálás után végre megtaláltam a könyvtárat. Persze minden üres volt, s csak az éjszakai recepcióssal futottam össze, aki kérdés nélkül engedett be – egy év után már mindenki ismert.
- Mától ez lesz az otthonod, kicsi Roushi… - Mondtam halkan a tojásnak a kezemben. Tudtam, hogy nagy felelősség, de az anyja halála miatt talán még csak ki se kelne a tojásból ez a kis élőlény. A hatalmas könyvtárat jártam órákon át, minden könyvbe belelapoztam, melyben említést tettek tigrisekről, óriási méretű, és legendás állatokról, ám a hajnal első sugarai ragyogtak be a színes üvegablakokon, mire rátaláltam arra, amit kerestem.
"Erdei Királytigris, más néven Szellemtigris
Az Erdei Királytigris a Fiore Királyság megalapítása előtti évezredek uralkodó faja, mely a Keleti területek erdeinek s hegyeinek Szent őrizője volt. Regék mesélik el eme ősöreg mágikus lények felbukkanásait; ahol az emberek segítségre szorultak, ott megjelentek ezek a hatalmas mágikus erővel rendelkező teremtmények és segítették azokat, kiket érdemesnek tartottak rá. Az emberek tisztelték őket így nem háborgatták területeiket, s néhol még rituális szertartásokat is végeztek tiszteletükre.
Azonban ahogy a Királyság alapjait elkezdték felépíteni, úgy merült feledésbe a természet s azok istenei; a Szellemtigrisek visszaszorultak, s egyre kevesebbet lehetett velük találkozni a keleti erdőkben. Úgy hírlik, mágiájuk megcsappant, mert a bölcs őseik elfelejtették hogyan kell megformálni varázserejüket.
Mint a mágikus lények többsége, ők is tojásból kelnek ki, ám azután ugyanúgy fejlődnek, mint az emlősök, s ugyanúgy növekszik varázserejük is, mint bármely varázshasználónak. Kutatók megfigyelései alapján a hegyi példányok fehér, míg az erdei példányok narancs színű alapon fekete csíkos tojásból kelnek ki és színük a fejlődésük során is ilyen marad. Mivel a Szellemtigrisek területei annyira lecsökkentek, hogy ritkán érintkeznek az egyedek, így egyre kevesebb fiatal példány kel ki.
Az utolsó bizonyíthatóan valódi feljegyzés egy Erdei Királytigrisről harminc éve készült, mikor egy sötét mágus elejtett, megkínzott majd megölt egy kifejlett példányt. Nem ők a legritkább faj Fiore királyságában, ám ez csak hosszú létüknek, és az évezredek során kialakult emberkerülő magatartásuknak köszönhető. Sajnos az átlag népesség félelemmel fordul feléjük nem ismervén hatalmukat és jámbor szellemiségüket. Ők csak azt látják meg bennük, hogy három méter magas fenevadak, s veszélyforrásként viselkednek velük. A Szellemtigrisek csak akkor ölnek embert, ha az feltétlenül szükséges és az illető a gonoszság rabja. "- Hallod kicsi Roushi, - szorítottam magamhoz a tojást –
igazi uralkodónak születtél. És ha elég nagy leszel… megértetjük az emberekkel és Szellemtigrisekkel egyaránt, hogyan kell békében együtt élni a természetben…Mintha a tojás kicsit melegebb lett volna, s ahogy ott simogattam az ölemben, szép lassan elnyomott az álom…
Képek:
TojásKölyökKifejlett példány 
Csüt. Aug. 18, 2011 8:16 pm
