Shiina Kaori

„Fegyverforgatásban jártas hölgyeket keresünk két napos fizikai munkára! Szállást és ellátást biztosítunk!
Helyszín: Akane Resort
Jelentkezés: Malizio Huanez úrnál
A díjat a teljesítmény alapján határozzuk meg!”

A felírás kecsegtetőnek tűnt, bár nem ment bele a részletekbe. A hely is érdekes volt, a legnagyobb turistalátványosság egész Fiore területén, és mindezek mellett ingyen aludhatok ott és belekóstolhatok az ottani luxus-ételekbe… Már a gondolattól korogni kezdett a gyomrom, s hogy ezt leplezzem mellettem ácsorgó céhtársaim elől, köhögcsélni kezdtem. Letéptem a lapot a tábláról, még párszor átfutottam, majd gyors csomagolás után útnak indultam. Nem tartott soká mire odaértem a hatalmas vidámpark bejáratához. Valami karnevál is lehetett, mert mindenfelé utcai mutatványosok mulattatták a népet, s volt köztük néhány mágus is. Az egyik bambán bámészkodó őrtől útbaigazítást kértem és ő egy igen érdekes helyre kalauzolt el – óriási mágikus járművek parkolójába. ~ Azokban akár élni is lehet… ~ gondoltam magamban, mikor kicsapódott az egyik ajtó és egy alacsony, pattogós úriember rontott ki onnan hatalmas kalapban.
- Jó napot kisasszony, ugye a hirdetésre jelentkezne? Malizio Huanez vagyok, kedves…
- Shiina Kaori… - mondtam kissé megszeppenve, majd a fazon kitépte a kezemből az ott szorongatott felkérést.
– Helyes, helyes. Nagyon csinos, kedves Kaori… híján vagyunk a munkaerőnek, ezért kérem, siessen az átöltözéssel… A késdobáló már várja magát, 5 perc és kezdenek!
Egy mosolygós lány nézett ki ugyanabból a járműből és befelé hívogatott. Nemsokára már egy teljesen meghökkentő ruhában feszítettem – az alsónemű épp hogy takart valamit ott, ahol kellett.
- És mégis… mi lenne a munka? – kérdeztem a lányt, aki Mimiként mutatkozott be, mikor elkezdett vetkőztetni.
- Hát nem egyértelmű? Bemutatót fog tartani a késdobálóval, majd egy jelre magácska visszatámad. A kisasszony majd minden támadását visszaveri, és látványosan legyőzi.
- I… igen? Ebben a ruhában?
- Természetesen! – válaszolt nevetgélve a lány, amikor kopogtattak az ajtón. – Áh itt is van! Gyere be!
- Üdv. – köszöntött a belépő idegen. Félmeztelen volt, felsőteste kigyúrt, hosszú haját magas lófarokban hordta és izmos karjain díszes fémpántok feszültek. – Karas vagyok. Üdvözlöm Kaori kisasszony. – mutatkozott be és kezet csókolt. Éreztem, ahogy a vér elönti az arcomat; nem elég, hogy majdnem meztelen voltam, még egy férfi is kezet csókolt nekem…
- Szép… napot… - mondtam zavarodottan és halványan elmosolyodtam.
- Ne féljen, nem fog bántódása esni. Mindig tegyen látványos mozdulatokat, és akkor bizonyára sikerünk lesz. – mélyen a szemembe nézett és úgy folytatta – a tekintetem… minden lépésemet el fogja árulni.
Az arca már vészesen közel volt, bólintottam egyet és ezzel a lendülettel szépen le is fejeltem Karast. Mindketten homlokunkat dörzsölgettük, mikor a lány már nem bírta tovább, és hatalmas kacagásban tört ki. A férfival egymásra néztünk és elmosolyodtunk, majd kezét nyújtotta, hogy elkísérjen az előadás színterére.
- Kéz és lábtörést! – kacsintott utánunk a leány. Csak remélni mertem, hogy nem gondolta komolyan…

Egy hatalmas cirkuszi sátorba értünk. A porondmester épp minket jelentett be, és én idegességemben nem tudtam magammal mit kezdeni. Az egész helyzet olyan zavaros volt és minden olyan hirtelen jött, de ha már idáig eljöttem, nem mondhatom vissza.
- Amint kiléptünk, és rajtad van a fény, idézd meg a kardod. – utasított Karas. – Színpadiasan…
Két pillanat múlva már a porond közepén álltam, és minden fény felém fordult. Mély levegőt vettem, és az ég felé tártam karjaim.
- Óh mennyei hatalmak! – kiáltottam el magam. A teremben minden tekintet rám szegeződött, s néma csend honolt. – Küldjétek el nekem Kagurát, a Szent Kardot, hogy megóvhassam Fiore népét!
Lassan, nagy villanások közepette megjelent előttem Kagura, s mindkét kezemmel rámarkoltam. Karas előttem termett és félig a közönség felé fordulva kiáltotta el magát.
- Végzek veled, te átkozott boszorkány! – és ekkor hat lángoló kés jelent meg előtte, melyeket közepes sebességgel indított felém. Kissé megdöbbentem – a férfi felől érkező mágikus hullám erős volt, de nem ártó szándékú.
- Táncolj, Kagura! – kiáltottam, és pörögve-forogva, hogy minél lágyabbak legyenek mozdulataim, kikerültem vagy hárítottam a felém érkező mágikus késeket. Karas újabb és újabb pengéket idézett meg, és azok egyre gyorsabban szálltak felém. Persze mindet elkerültem, de az utolsó hullám már igencsak feladta a leckét, hisz még arra is figyelnem kellett, hogy a nézők érdeklődése ne lankadjon. Végül lejárt az időnk, az utolsó kések is eltűntek a mágikus térben és Karas térdelve nézett fel rám, míg én kardomat fenyegetően ráfogtam.
A nézőtér tapsviharban tört ki – minden bizonnyal igen izgalmas harci bemutatót tartottunk nekik. Karas mosolyogva felállt, s mikor eltüntettem Kagurát, egymás kezét fogva hajoltunk fel a közönség felé. Éreztem, ahogy arcomon elégedett vigyor terül szét – most először használtam arra a tudományomat, hogy az emberek arcára mosolyt csaljak. Ahogy levonultunk, máris egy újabb csapat kezdett mutatványába, és mi egy időre lepihentünk.
- Tehetséges előadó vagy – mondta Karas. – Ma még kétszer kell előadnunk a műsorszámot, és holnap is három előadás lesz. Remélem felkészültél rá!
- Ne bánj velem kesztyűs kézzel! – vigyorogtam rá. – Rég edzettem valakivel ilyen jót.
- És milyen érzés vérontás nélkül küldetést teljesíteni? – kérdezte kissé komorabban. Sejtettem, hogy saját múltján töpreng ezért gyorsan és őszintén válaszoltam neki.
- Fantasztikus! – mosolyogtam rá, majd jó nagyot haraptam egy almából, amit az éppen megérkező Mimi rakott le elénk.

A délutáni és az esti műsor még nagyobb siker volt, mint az első, hisz Karassal kezdtünk összeszokni. Éjszaka fáradtam dőltem le az ágyamba, ami ugyan nem volt nagy luxus, de legalább kényelmes, és hívogató volt a sok edzés után. Még vacsorázni is elfelejtettem, annyira ki voltam készülve. A reggel hamar beköszöntött, és az előadásokkal szinte elrepült a második napom is. A társaság is hamar megkedvelt így kissé fájó szívvel mondtam nekik búcsút az éjszaka beköszöntével. Malizio egy tömött borítékkal engedett utamra, pedig valójában én voltam hálás azért, hogy megismerhettem néhány ilyen embert. A vonaton még utoljára kitekintettem a fényekben pompázó városra, mely fölött gyönyörű tűzijáték jelezte a cirkusz-fesztivál végét…

VÉGE ^^

"Kísérletező kedvű fegyvermágus hölgyeket keresünk cégünk, a Runesword új termékcsoportjának, a Way of the Samurai-nak kipróbálására!
Jelentkezni Oshibana városában Kirimoto Kasaki sajtófőnöknél"

- Fegyverek... - néztem csillogó szemekkel a kiírást, majd magamhoz vettem a papírdarabot és útnak indultam. ~ Valahogy mindig megtalálnak ezek a felkérések... ~ gondolkoztam el magamban elégedetten mosolyogva. újabb egyszerű munka, megfelelő jutalom, és új fegyverek sokasága - ennél szebb munkát elképzelni se tudtam. A vonaton végig arról ábrándoztam, hogy milyen típusú harci eszközök kerülnek majd a kezembe, hisz a név sok mindenre utalhatott. Katanától elkezdve, odachi-n, nodachi-n, wakizashin, tanto-n, és még kitudja mennyi féle fegyveren át egészen az íjig bármi lehetett. Ahogy egyre közelebb kerültem a cég távolról is felismerhető épülete felé, úgy nőtt az izgalmam. Két őr állt a kapuban gyönyörű alabárdokkal felfegyverezve.
- Jó napot! – szólítottam meg az egyiket talán túlzottan erőszakosan, mert enyhén összerezzent – Shiina Kaori vagyok, a Quatro Cerberus céhből, és erre a felhívásra jelentkeznék.
Felmutattam a fecnit, mire a férfi bólintott és utat nyitott nekem, miközben útbaigazított a sajtófőnökhöz. Az iroda elé érve egy kedves titkárnő fogadott, majd egy kommunikációs lakrimán keresztül főnöke megadta az engedélyt a belépésemre.
- Üdvözletem! – üdvözöltem az asztal mögött álló férfit. – Shiina Kaori vagyok, a Cerberusból. Én vállaltam el a munkát.
Most vettem csak észre, hogy egy furcsa, szőke hajú fickó is volt a szobában, s kameráját szorongatva engem bámult.
- Kirimoto Kasaki vagyok. – mutatkozott be a sajtófőnök, miközben kezet ráztunk. – Az úr Jason, a Sorcerer Magazine-ból, és épp annak a termékcsaládnak a reklámkampányát beszéltük meg, melyet ön ma kipróbálhat.
- Uram… - sompolygott oda hozzá a Jason nevű és valami hosszú monológot suttogott Kirimoto fülébe, miközben rám mutogatott. Pár perc zavart ácsorgás után végre megint megszólítottak.
- Kisasszony, önnel két legyet ütünk egy csapásra! – csapta össze tenyereit Kirimoto – Jason ötletén felbuzdulva kijelenthetem, hogy öné a megtiszteltetés, hogy a Runesword Way of the Samurai projektjének reklámarca lehet. Ez persze magasabb fizetéssel jár, mint ami meg volt jelölve a hirdetésben! Remélem elvállalja!
Döbbenten álltam a szoba közepén és próbáltam az elhangzottakat feldolgozni. Hogy én, model? Bekerülni a Sorcerer Magazine-ba? ~ Ilyen felkérést nem utasíthatsz vissza Kaori! ~ szólt rám a belső hang szinte kiabálva. Lassan bólintottam, mire Kirimoto felcsillanó szemekkel tolt az orrom alá egy papírt, kezembe pedig egy írótollat.
- Itt, és itt, és itt kéretik aláírni – mutatott néhány vonalkára. Megszólalt a fejemben a vészcsengő, így gyorsan átfutottam a szöveget, végigolvastam az apróbetűs részt, majd mivel semmi hibát nem találtam, aláírtam a papírokat.
- Csodás! Miranda! – szólította titkárnőjét a lakrimán keresztül. – Kísérje el Shiina kisasszonyt az öltözőbe, és szóljon Emily-nek, hogy ez ma az ő melója lesz.
Az említett hölgy fél percen belül meg is érkezett, majd kicsit noszogatva elkísért az épület egy másik részébe, ahol elhaladtunk egy fotóstúdió mellett, majd bevezetett egy vörös szőnyeges szobába, ahol már várt rám az igen extrém kinézetű Emily.
- Ez bizony varázslat lesz, kisasszony! – sipított, miközben furcsa mozdulatokat tett és rám mutatott. Kissé megrezzentem, de nem éreztem semmilyen mágikus hatást.
- Hihihi – kuncogott a lány, majd megragadta a kezem és egy hatalmas szekrény elé rántott. Egy gyönyörű, vörös kimonót adott rám, az obit körültekintően megkötötte, majd beültetett egy forgószékbe és onnantól kezdve megállás nélkül körülöttem rohangált, nevetgélt, a hajamat állította be vagy épp az arcomat sminkelte, esetleg a körmeimet festegette. Mikor a tükörbe néztem, már nem is önmagamat láttam, egy igazi, szépséges, és csábító hölgy nézett vissza rám. Jason feje furakodott be az ajtón, és megsürgetett minket, mert ők már felkészültek a fotózásra.
- Most pedig az igazi varázslat! – kiáltott Emily. – Illusion Magic! – suhintott kezével, s ujjából kis piros pöttyök ugrottak felém. Emily egy aranyos kézi tükröt tolt az arcomba és ekkor vettem észre, hogy szemeim piros színben pompáznak.
- Ne félj, a nap végére eltűnik a mágia! Na, indulás! – és az ajtót előttem kitárva mosolygott.
Reflektorokkal és derítőernyőkkel körbevéve a kezembe nyomtak egy hatalmas odachi-t. Kicsit kihúztam a kardot a hüvelyéből, s szinte éreztem a mágikus erőt, mely belőle áradt. Igen szépen elkészített, rúnákkal díszített penge volt.
- Jó, jó, nagyon jó! – katt – Most nézz rám, igen így szép! – katt – Ne ilyen kedvesen, legyen lenéző a tekinteted, úgy, ez az, gyönyörű! – katt. Jason utasításait követve vágtam magam egymás után a pózokba. A legnehezebb persze az volt, hogy arckifejezésem mindvégig merev maradjon, vagy éppen olyan, amilyet a fotós kért. Az egész nap ezzel telt el, különféle pengékkel kellett modellt állnom a reflektorok kereszttüzében, míg Jason kattintgatott a gépével.
Végül Kirimoto úr, mikor már rendes ruháimba visszaöltöztem, a kezembe nyomott egy pénzzel teli borítékot és kezet fogott velem.
- Igazán köszönjük a munkáját kisasszony. Reméljük, máskor is visszatér, igazán fantasztikus modell volt!
Jason furakodott oda hozzám és hevesen megrázta ő is a kezem.
- Majd küldök egy tiszteletpéldányt a magazinból a klánjához, és még az is lehetséges, hogy visszahívjuk máskor is egy fotósorozatra és egy interjúra.
A vonatút hazafelé igencsak kellemesen telt – mély álomba szenderültem, s csak a végállomáson ébresztett fel a kalauz, hogy ideje leszállnom. A klánházba érve már csak Pandaman és Richard volt a nagyteremben – a pultos épp a barátom által kiürített korsókat számolgatta, míg Bob csendesen szunyókált egy padon. Jó éjszakát kívántam, és szobámba érve egy gyors pizsama-váltás után azonnal elnyomott az álom…

Egy hét múlva érkezett meg a tiszteletpéldány a Sorcerer Magazine-ból. Mikor álmosan leérkeztem a nagyterembe, még épp elcsíptem, ahogy Panda megpróbálja elrejteni a magazint.
- Pandaaa! - kiáltottam rá, és odalépve hozzá kikaptam a magazint a kezéből. - Miii??? Erről nem volt szó!
A magazin címlapján az egyik rólam készült kép virított. Éreztem, ahogy arcom elvörösödik, és Bob rám támaszkodik.
- Kao-chwan... - vigyorgott rám pimaszul.
- Elmész te a tudodhova! - vágtam pofon az illetőt, aki ki merészelte bontani a küldeményemet, majd szobámba visszarohanva kezdtem a Sorcerer olvasásába...

VÉGE ^^

Egy augusztusi kis munka vár elbírálásra, valamint a másodikat javítottam kiküszöbölve a problémákat!