Shiina Kaori

- Kao-chaaaaaan! - hallottam meg magam mögött az ismerős hangot és a masszív lépteket.
- Panda... - fordultam meg reflexből és pofán vágtam az illetőt, aki rám akarta vetni magát.
- Áucs... Ne csiináld már, hát megölelni se szavad már? - vigyorgott rám a nagy pandafejét törölgetve jóbarátom.
- Panda, épp egy küldetésre indultam...
- Áhh, igen... Ezért is vagyok itt... Hagyd rám azt a küldetést... Emlékszel még Murakashi kardjára? A Zen... Zan... Zangetsu...
- Zansatsusha... - javítottam ki a férfit. Éreztem, hogy kissé megremeg a hangom, mikor kimondom a nevet. A hideg rázott még a fegyver gondolatától is... - Eltűnt a mesterrel együtt...
- Most... Azt hallottam, hogy előkerült és valami fegyvermágusnál van... Ha az rossz kezekbe kerül...
- Akkor bizony nagy bajban vagyunk...
- Így van. Neked kell megkeresned! Csak te ismered azt a fegyvert. Csak te tudod megállapítani, hogy valódi-e a penge...
- Gyere velem! - kérleltem kétségbeesetten. Bob egy hihetetlenül veszélyes feladattal bízott meg, nem akartam nélküle útra kelni.
- Nem lehet, kicsi lány... Ismert mágus vagyok, de rólad még kevesen tudnak. És mivel süt rólad, hogy fegyvermágus vagy... Hát nem lesz meglepő, hogy érdeklődsz egy legendás fegyver iránt... Tudom, hogy vigyázni fogsz magadra, erős lány vagy te!
- Köszönöm... Megkeresem azt az elátkozott pengét, még ha az életem is múlik rajta.
- Az úticélod... Era... A mágustanács központja.
- Kit keressek?
- Argost, a mesterkovácsot... Gondolom ismered... - mondta. Ismertem, de már évek óta nem láttam. Ő volt az a kovácsmester, aki a Kagurán kívül az összes pengémet elkészítette. Bólintottam Pandának, és elindultam az állomásra, hogy eljussak Era hatalmas városába.

A hosszú vonatúton volt időm gondolkodni. Új ruhát öltöttem, egy hosszú, sötét talárt vettem magamra, mely teljesen eltakarta a hátamon ékeskedő Quatro Cerberus jelet. Ellenségek közé tartok, akik megvetik a legális céheket, nem ismerhet fel senki. A valódi énemet is a talár alá rejtettem - most olyanná kellett válnom, mint azok, akik a sötétség szolgái.
Erába érve azonnal felkerestem a régi kovácsműhelyt, ahová oly sokszor jártam mesteremmel. Az utcák semmit se változtak, csak az emberek, akik rajta jártak. Néhány ismerős eladó ugyan régi helyén árulta portékáit, de sikeresen elkerültem, hogy felismerjenek. Argos háza a régi volt - s mint mindig, most is acél csilingelése hallatszott odabentről. Mély lélegzetet vettem, mint mindig, mikor feszült vagyok, s döntő lépést teszek. Benyitottam. A csilingelés azonnal elhalt, és egy bozontos tekintet nézett rám az üllő mellől.
- Kinőtted a fegyvereid, Kaori? - kérdezte Argos a maga dörmögő hangján.
- Argos mester! - meghajoltam előtte, ahogy azt ő elvárta a fiataloktól - Most nem ilyen ügyben járok nálad... Bizonyára te is tudod...
- Számítottam érkezésedre - vágott szavaimba. - Mit gondolsz, ki szólt Bobnak?
- Gondolhattam volna... - mondtam megkönnyebbülve. Legalább nem nekem kell vázolni a súlyos helyzetet.
- Pár napja egy kétes kinézetű hölgy hozta be nekem a kardot, hogy megállapítsam, eredeti-e. - kezdett bele a történetbe, miközben hellyel kínált egy padon, ami valószínűleg a várakozó vásárlóknak volt fenntartva. - De sajnos az elátkozott fegyverekhez nem sokat konyítok... Nem voltam hasznára annak a nőnek, ezért megfenyegetett, hogy megöl, ha nem találok valakit, aki felismeri a Zansatsusha-t... A tanítványaimat már elvitték... - a mester hangjában valami furcsa volt. Feszültséget észleltem magam körül, mintha valaki figyelne. - Sajnálom, Kaori...
- Ex-quip: Kagura! - kiáltottam el magam, ahogy felkeltem és közben félrelöktem a kovácsmestert. Pár másodperc múlva rontott rám két megtermett kardforgató. Még épp időben manifesztálódott kezemben saját katanám. Az egyik csapást kikerültem, míg a másikat sikeresen hárítottam. Hátrébb ugrottam, hogy kellő távolságot tartsak. A tőlem jobb oldalról lévő pasas támadott először. Megint hárítottam az ütést, és egy erős rúgással a földre taszítottam ellenfelem.
- Ott maradsz, vagy meghalsz. - fogtam rá a fegyvert, miközben fél szemmel a másik pasast figyeltem. A pasas úgy tűnt, a második eshetőségre pályázik. - Ex-quip: Kaori #7.
A wakizashi bal kezemben jelent meg, majd egy újabb mágiával útjára indítottam a másik ellenfelem irányába. Az kitért előle, így nem okozott neki különösebb problémát, ám pont elég időt adott nekem arra, hogy a földön fekvő ellenfél kezéből kirúgjam a kardot és egy vágással harcképtelenné tegyem. Eltüntettem a másik fegyvert, és Kagurát két kézre fogva támadtam egyetlen megmaradt ellenfelemet. Kardjaink csilingelve csaptak össze, ez a férfi már tapasztaltabb volt elesett társánál.
- Jó harcos vagy... de nem eléggé! - lábára tapostam, majd egy könnyed mozdulattam felvágtam a mellkasát. A seb nem volt túl mély, de a férfi összerogyott a fájdalomtól, és feladta a küzdelmet.
- Hol van az, aki küldött titeket? - szegeztem rá a fegyvert.
- Majd elmondja a halál! - szólt vissza sziszegve a fájdalomtól.
Mindkét kardomat eltüntettem szabad célpontot biztosítva támadóimnak. Argos portékájából kiválasztottam egy kést, talárom alá rejtettem és a mesterre néztem.
- Kötelet és kötözőszert, most. Ha segítesz, tán megbocsájtom, amiért elárultál. - fájdalmas érzések kavarogtak bennem, míg ezeket a szavakat kimondtam. Szánalmasnak éreztem, hogy így kell beszélnem az általam régen tisztelt személlyel. De ő is csak egy ember, s az emberek becsületét könnyű megtörni. Valójában nem haragudtam rá, amolyan mély csalódottságot éreztem a férfi személyével kapcsolatban. A két harcost megkötöztem és a mester segítségével elláttam sérüléseiket.
- Igazán jó harcos lett belőled... Kaori.
- Tudom. A mesterem sok mindenre megtanított. Nem csak az ölésre, de a könyörületességre is. És most - fordultam a foglyokhoz, miközben lassan elővettem a kést - Valamelyikőtök beszélni fog. Amelyikőtök több információval szolgál, az visszakúszhat a főnökéhez és elmondhatja neki, hogy jövök. A másik a városőrség kezeire kerül.
Hosszú csend következett. Feszült várakozás. Szerencsére sikeresen lepleztem bizonytalanságomat, s csak reménykedtem, hogy valamelyikük megszólal.
- Akit keres, azt nem könnyű megtalálni. - szólalt meg a tapasztaltabb harcos.
- Nekem sikerülni fog. - válaszoltam határozottan.
- Nem mondj neki semmit, te áruló! - szólt rá a másik. Rászegeztem a kést s a hideg pengét lassan az arcához érintettem. A férfi megrezzent, de tekintete elszánt volt.
- Elviszlek hozzá! - folytatta az előző, ezért elvettem a kést a másik arcáról.
- Argos, hívd a városőrséget és add át nekik ezt az embert. Kérj tőlük védelmet, amíg vissza nem érek. Megkeresem a tanoncaidat is...
- Köszönöm Kaori... És sajnálom... - mondta, majd kirohant a műhelyből, hogy keressen egy városőrt.

A késsel szétvágtam a rangidős harcos kötelét csak annyit hagyva rajta, hogy kezeit ne tudja használni, majd elindultunk. Aki ottmaradt, átkokat szórt áruló társa fejére és szüntelen ordítozott, de mi egyre távolodtunk tőle.
- Megmentetted a társad életét... Téged nem fog kímélni a mesteretek... - mondtam neki kissé komoran. Előre tudtam, hogy ha ez a férfi vissza is tér a megbízójához, minden bizonnyal halál vár rá. A városőrök csak cellába vetik a férfit aki így legalább túléli és biztonságban marad a főnöke haragja elől. Az előttem haladó férfi biccentett, de nem szólt semmit.
- Melyik máguscéh küldött titeket? - kérdeztem.
- Mágusok? Mi? Ugyan... Egyszerű bérgyilkosok vagyunk... A hangosabb fajtából. - mondta. Tényleg szerencsém volt velük, hisz ha egy orvgyilkost küldenek utánam, valószínűleg még kifinomult reflexeim se biztos, hogy megmentettek volna. - A következő utcától már a mi területünk. Sharan Patkányai... Így neveznek minket errefelé.
A kezemben szorongatott késsel elvágtam a kezei körül tekergő kötelet.
- Be tudsz vinni egészen a mesterig? - kérdeztem.
- Nem. De ha végigmész az utcán, az utolsó épületben megtalálod őt.
- A halálodba küldelek. Feladhatnád magad a városőröknek. - mondtam.
- Már döntöttem, nem? Amúgy is ez lett volna a sorsom. - válaszolt, majd legyintett egyet és eltűnt az utcasarkon. Két percet vártam. Az utolsó másodpercekben megidéztem két kardot, Kagurát és a wakizashimat. Végig kellett kaszabolnom magam az összes őrön, és már vártak rám. A wakizashit egyelőre a talárom övébe tűztem. Befutottam az utcába és felmértem a terepet - szerencsémre lőfegyvere senkinek sem volt első ránézésre, azonban vagy tízen jöttek rám egyszerre.
- Öljétek meg! - ordította az egyikük, és karddal rontott rám. A többiek hangos csatakiáltást hallattak egyszerre.
- Táncolj, Kagura! - suttogtam magam elé, és behunytam a szemem. Önkívületben mozdultak karjaim; hárítások és vágások sorozata követte egymást. Véres tánc volt ez, de nem oly őrült, mint egy halálthozó keringő. Nem volt célom az ölés, és most sem állt szándékomban, ha nem muszáj. Ám volt egy olyan sejtésem, hogy nemsokára embert kell majd ölnöm. Már majdnem mindenki a földön feküdt, vagy hátát a falnak vetve támaszkodott körülöttem. Aki az elején parancsba adta a támadást, még két lábon volt, s bár bal karjából lassan folydogált a vér, kardforgató kezét ugyanolyan jól használta, mint azelőtt. A harci düh magával ragadta a férfit, és nekem rontott. Utolsó, kétségbe esett harcát vívta a fájdalom és személyem ellen. Hárítottam a csapását, ám ekkora erőre nem számítottam. Tolta felém a kardot, én félremozdultam, egy kézzel elengedtem Kagurát, és szabad, bal kezemmel a wakizashimat övemből előre rántottam és a férfi oldalába mélyesztettem. Gyenge teste végleg összerogyott. A wakizashit visszatűztem övembe és beléptem az utca végén tárt kapukkal álló épületbe. Egy sötét hallba érkeztem
- Hogy tehetted? - hallatszott egy női hang. - Hisz oly kevesen vagyunk s mégis... Van képed felszámolni a patkányaimat? Ezért meglakolsz, te ribanc!
Szemem végre hozzászokott a kevéske fényhez és megláttam a hang forrását. Nálam 10 centivel magasabb nő állt ott, lábánál egy vérző test, de még észlelhető volt, hogy a férfi lélegzik.
- Hisz te szúrtad le azt a férfit, aki melletted fekszik. - válaszoltam szemrebbenés nélkül.
- Miattad bukta el a küldetését! Te tehetsz a haláláról. De legalább végre megbizonyosodhatok róla, hogy a Zansatsusha valódi-e. - kezében megjelent a hosszú, ivelt, fekete pengén a beszűrődő napfény. Borzongás futott rajtam végig. A kardból mágikus erő áradt, de... nem az az erő, mely a mester fegyveréből. A nő pedig minden kétséget kizáróan fegyvermágus volt.
- Ki kell ábrándítsalak, Sharan! - mondtam neki élesen. - Ez nem a Zansatsusha. Mert az eredeti kard az én örökségem, s csak nekem van meg az erőm, hogy hajlandó legyen engedelmeskedni. Ez egy gyenge másolat!
- Hazudsz! - visított a nő, és nekem rontott. Ügyesen forgatta a hatalmas kardot, és nagy távolságot tartott közöttünk ezzel. Egy oldalról jövő csapását hárítottam először, majd egy fentről érkező suhintást kerültem jobbra. Szerencsére Sharan nem volt olyan erős, hogy gyorsan tudja forgatni ezt a kardot, ezért nekem is sikerült némi előnyre szert tennem. Hátraugrottam, és a wakizashimat előkapva útnak indítottam felé a kisebb pengét. A nő nem volt elég gyors, de csak a vállát sikerült felsértenem, ám ezzel épp elég időt szereztem ahhoz, hogy két lépéssel mellette teremjek és egy suhintással felvágjam a mellkasát. Visított egyet, de nem esett össze, hatalmas csapást indított felém. A pengék összecsaptak, s mintha valami sivító hangot adtak volna. Ekkor Kagurán valami nagyon furcsát vettem észre: rezegni kezdett. Ellenfelem pengéje hasonlóan viselkedett s rajta is látszott a meglepettség. Ezt kihasználva egy utolsót taszítottam a Sharan kardján. A kard vége a földre esett, valamilyen megérzéssel vezérelve nem a nőre, hanem a hamis Zansatsushára sújtottam le. A fekete penge azonnal darabokra tört, s a szilánkjai szétrepültek. Az egyik kisebb darab a karomba fúródott, de a többség Sharan testét érte. A földön kuporgott, szép lassan csordogált belőle a vér, és remegett.
- Nemsokára jön a városőrség és megmentik a szánalmas életes. - mondtam neki. - Honnan szerezted ezt a hamis pengét?
- Háhá! Ostoba! Mikor meghalt az előző mestere elrejtette egy utolsó mágiával, hogy senki se használhassa! De mi megtaláltuk... Aztán híre kelt, hogy másnak is van ilyenje... Ezért, élt bennem a gyanú, hogy talán hamisítvány. És az is... Az a szemét hamisítványokat rejtett el szerte a világban!
- Kinél van a másik kard? - kérdezgettem tovább. A hírek sokkhatásként értek, fogalmam se volt, hogy mesterem valaha ilyen mágiára képes lenne. És egyáltalán hogy volt képe szemétnek nevezni a mesteremet ennek a patkány-királynőnek?
- Oak környékéről jöttek a hírek... De úgysem fogod megtalálni, bármennyire is kell az a penge, te sötét banya!
- Megtalálom, és ha az eredeti lesz... megölöm a hordozóját!
Páncélcsörömpölés hangja hallatszott kintről - megérkezett a városőrség.
- Ki maga? - kiáltott rám az egyik felfegyverzett lovag.
Eltüntettem a wakizashimat ám Kagurát valamiért nem tudtam. A fegyvert a földre tettem, és félig háttal az érkezőnek elkezdtem a vállamról levenni a talárt, miközben bemutatkoztam
- Shiina Kaori vagyok, a Quatro Cerberus cég tagja. - Végre teljesen kilátszott a hátamon a jel, így megbizonyosodhatott az őr valódi kilétemről. A földön fekvő, még mindig vérző nő meglepődött - nem számított rá, hogy egy törvényes cég tagja fog a Zansatsusha után érdeklődni.
- Értettem. Köszönjük a segítséget a Patkányok felszámolásában, most megkérném, hogy távozzon.
- A küldetésem még nem ért véget. Agros mester tanítványai valahol itt vannak fogságban.
Ekkor két őr megjelent, és két kissé nyúzott küllemű, de erős karú fiút kísért elő egy oldalsó szobából.
- Ők azok, Shiina kisasszony? - kérdezte a tiszt.
- Igen, minden bizonnyal. Ha megengedik, visszakísérem őket a mesterhez. A kardom úgyis javítást igényel.
- Rendben, ám majd be kell kéretnünk önt kihallgatásra pár hét múlva.
- Jólvan... a levelet a klánhoz küldjék, mert nemsokára visszatérek oda.

Egy gyors egyeztetés után végül a két fiúval az oldalamon visszajutottunk Argoshoz. A férfi mérhetetlenül boldog volt és nem győzött bocsánatot kérni. Perceken át mást sem csinált, csak a kezemet rázta és dicsérő szavakkal illetett. Ekkor egy ismerős gyűrűt láttam meg egyik ujján. A mesterem gyűrűjét.
- Argos... - húztam el kezemet. - Honnan van ez a gyűrű?
- A mestered végrendeletében nekem ítélte, mikor meghalt, postázták nekem.
- Esetleg...
- Tiéd! Neked adom! Eddig csak a bajt hozta rám... - belenyomta a kezembe és elkérte a megrepedt Kagurát.
- Ez a gyűrű... mágikus energiát sugároz... Azt hiszem ez meg fogja könnyíteni a keresést az igazi Zansatsusha után. Kagurát pedig kérlek, óvó szeretettel javítsd meg, mert nagyon fontos számomra.
- Pár nap alatt meglesz... Addig nézz körbe a városban és üdvözöld a régieket... Emlékeznek még rád mindannyian, még a pék is, aki olyan jó kalácsot sütött. - mondta Argos, de szemével már a Kagurát vizslatta.
- Köszönöm, Argos mester. Három nap múlva jövök...
A műhelyből kilépve mesterem gyűrűjét szorongatva egy pillanatra úgy éreztem, hogy újra az a kislány vagyok, aki először jött Era hatalmas városába. A szél a hajamba kapott, és vidáman indultam meg a központ felé, ahol a régi ismerősöket láttam még a nap elején.

Izgatottsággal telve vettem át újjáéledt kardomat Argostól. Végre megint kezemben tarthattam a kecses pengét, hiszen nélküle nem éreztem magam teljesnek az elmúlt napokban. A mester semmiféle juttatást nem kért cserébe a javításért; állítása szerint már az hatalmas ár volt, hogy visszahoztam neki a tanítványait s elpusztítottam az őt fenyegető veszedelmet. Sharan Patkányairól azóta sem hallottunk semmit, úgy tűnt, tényleg teljesen felszámoltam a bandát. Mesterem gyűrűjével az ujjamon, s annak tudatában, hogy Kagurát bármikor magamhoz szólíthatom, végre útnak indultam Oak Town felé.
Éjszaka utaztam, s mire a városba értem, már előbukkant a nap a hegyek mögül. Átlagos reggel volt, az árusok már elkezdték kipakolni portékájukat, itt-ott már a sülő pékáru illatát is érezni lehetett. Ahogy haladtam a város központja felé, egyre több ember bukkant elő a házakból és szép lassan ráleltem egy takaros kis fogadóra, melyet az Ezüst Unikornishoz címeztek. Néhány helyi üldögélt bent, valamint az egyik sarokban egy furcsa, fekete ruhás férfi fogyasztotta reggelijét. A tulaj kedvesen intett, hogy üljek csak le, nemsokára felveszi a rendelésem. A sok utazástól kimerülten rogytam le egy közeli székre, és már előre elfogyasztottam képzeletbeli reggelimet.
- Jó napot kisasszony, mivel szolgálhatok? – kérdezte az éppen oda érkező vendéglős.
- Reggelizni szeretnék, valamint szobát egy éjszakára, ha lehetséges. – válaszoltam neki kissé álmos hangon.
- Sajnos a héten az Országos Fegyverbörze miatt a város tele van fegyvermágusokkal és kardforgatókkal, így nem tudok szobát biztosítani a kisasszonynak… A mai reggeli viszont igazán kiadós – szalonna, tükörtojás, mellé friss kenyér és zöldségek. Megfelel a kisasszonynak? - kérdezte.
- Tökéletes lesz, köszönöm. – válaszoltam, s éreztem ahogy összegyűlik a nyál a számban. Tehát Fegyverbörze van… Tökéletes alkalom, hogy elvegyüljek a vásárlók közt és esetleg valami információra leljek a Zansatsusha-val kapcsolatban. A Fegyverbörze szóra a távolban ülő feketébe öltözött férfi is felkapta a fejét, de valószínűleg csak én vettem ezt észre. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, mintha a férfi szeme vörösen fénylett volna – bár lehet, csak a képzeletem játszott velem. Nem volt valami bizalomgerjesztő, de szép arcvonásai, és erőt sugárzó megjelenése egyből magára vonta figyelmemet. Csak a belőle áradó negatív kisugárzás miatt éreztem úgy egy pillanatra, hogy jobban teszem, ha elfordítom a fejem, így hát nem zargattam tovább a férfit.
- Tessék kisasszony, a reggelije. – rakta le elém a tulaj a tálcát, majd kicsit közelebb hajolva folytatta – Vigyázzon azzal a férfival, kisasszony… Az a hír járja, hogy egy sötét mágus… A Fegyverbörzére jött és ott is a feketepiaci áruk érdeklik…
Az említett személy éles tekintete megrekesztette a fogadósban a szót, aki kissé meghunyászkodva bújt vissza a pult mögé. A férfi még egy darabig figyelt, majd negyed óra múlva felállt helyéről és távozott. Azonnal felpattantam, a pulthoz rohantam és egy nagyobb összeget tettem le a kocsmáros elé, megköszöntem az ételt és az idegen után indultam. Az információ, amit a fogadóban szereztem igencsak életbevágónak tűnt – ha ez a férfi a feketepiacra tart, akkor legjobb, ha követem odáig, hátha megtalálom a Zansatsusha-t, vagy annak egy másolatát. Az utcán már javában zajlott az élet, fegyverárusokat ugyan nem láttam, de valószínűleg neki kijelölt helyük van valami központi épületben. A feketeruhás férfit magassága miatt könnyen kiszúrtam az utcán, s próbáltam akkora távolságot tartani, hogy ne vegyen észre. Szűk sikátorokon át vezetett utunk, egyre kevesebb volt az ember körülöttünk, de mintha az idegen megszaporázta volna lépteit. Az egyik névtelen utca végére érve egy kicsi, elhagyatott téren találtam magam, s meglepődve éreztem a hideg fém érintését nyakamon.
- Az Ezüst Unikornis óta követsz… - hangzott egy mély, bársonyos hang. – Mit akarsz?
A férfi a falhoz taszított és mellkasomnak szegezte gyönyörűen megmunkált, enyhén íves pengéjű katanáját. A szemébe néztem, de semmilyen érzelmet nem tudtam róla leolvasni. Most tényleg vöröses árnyalatot vett fel, s úgy tűnt, mintha sötétség telepedett volna körénk. Megköszörültem torkomat, és válaszolni akartam, de alig jött hang ki a torkomon. Iszonyatos mágikus erő sugárzott a férfiból, egyszerűen szóhoz sem jutottam egy darabig, akkora hatást gyakorolt rám.
- Fegyvermágus vagyok… - válaszoltam – reménykedtem benne, hogy ha önt követem, eljutok a Fegyverbörzére… Még sohasem jártam ebben a városban…
A férfi úgy tűnt, hisz nekem, és lejjebb engedte a kardját.
- Ha visszamegy két utcát, és utána jobbra tart az óratorony felé, akkor tíz perc alatt odaér a híresebb fegyverárusokhoz. – mondta tárgyilagosan.
- Engem olyan fegyverek érdekelnének… - folytattam – amiket nehezebb beszerezni…
Kissé féltem, hogy mit reagál a férfi. Ha úgy dönt, elenged, akkor biztos figyelni fog egy ideig még, viszont ha nem hisz nekem, akkor nem lesz elég időm megidézni egyik fegyveremet sem, és valószínűleg lehetőségem se lesz kikerülni vagy hárítani az idegen támadását. A férfi egyik kezével elengedte a kardot, s röviddel utána egy érdekes fegyver jelent meg a kezében: egy kunai. Miközben katanáját leengedte, és eltüntette, közelebb lépett hozzám és vállamnál fogva megfordított úgy, hogy arccal a fal felé nézzek. A dobótőrt óvatosan a hátamhoz nyomta, hogy éreztesse velem, még mindig a foglya vagyok.
- Te mész elöl. – mondta. Utasításait követve pár perc alatt eljutottunk egy kapuhoz, ami előtt két lepukkant, tubákoló férfi ácsorgott unottan.
- Mit akarsz kislány? – füttyentettek felém pofátlanul, majd mikor a feketébe öltözött férfire is felfigyeltek, azonnal haptákba vágták magukat.
- Elnézést uram, nem tudtuk, hogy a hölgy magával jött. – mentegetőzött az aki az előbb beszólt, míg a másik, kissé bamba fejű csak bólogatott hevesen.
- Új vevőt hoztam. – mondta fogvatartóm és bevezetett a kapun, melyet buzgón nyitott ki előttünk a bamba őr, majd azt rögtön be is zárta és folytatta a semmittevést.
- Nem illesz te ebbe a közegbe, fegyvermágus. – mondta a férfi halkan miközben mellém lépett. Látni véltem, ahogy a kunai kis fényjelenségtől kísérve eltűnik a férfi mágikus terében, s végre ráeszméltem – itt már nincs szüksége arra, hogy bebiztosítsa magát. Ez a terület a feketepiac bejárata és valószínűleg minden második ablakban egy lövész várta, hogy mikor tesz valaki gyanús mozdulatot.
- Akkor miért segítettél bejutni? - kérdeztem vissza talán kissé pofátlanul, de nem túl hangosan. A férfi mintha elmosolyodott volna, de az fél arcát takaró kabátnyaka miatt ebben nem lehettem biztos.
- Nem az a kérdés, hogy én miért segítettem. – mondta kellemesen bársonyos hangján. – Mit keresel?
- Egy fegyvert, ami ha rossz kezekbe kerül, vérbe áztathatja egész Fiorét.
- Oh. – hallottam felőle a megértés hangját. ~ Lehetséges, hogy tudja miről beszélek? ~ gondoltam magamban, és tovább figyeltem a férfit, aki közben komótos léptekkel megindult valamerre. Természetesen követtem őt, hisz talán pont oda tartunk, ahol meglelem a Zansatsusha-t.
- Ne maradj le! – szólt hátra a férfi, ahogyan elsétáltunk pár gyanús küllemű alak mellett. Mindegyikük meghunyászkodó gyűlölettel tekintett idegenvezetőmre, rám pedig gyanakvó szemekkel néztek miközben a már olyannyira ismerős kaján vigyor ült ki képükre. Egy magas épülethez értünk, aminek foszladozott lefelé a vakolata, és valami penész is telepedhetett már rá. A köpenyes hármat kopogtatott az ajtón, ami olyannyira roskadozó, és gyenge volt, hogy azt hittem ott helyben fog összetörni. Az bejárat azonban tartotta magát, és kisvártatva kitárult előttünk, mi pedig csendben vonultunk be a dohos házba.
- Kuroyasha! – hallottam egy öreg, reszelős hangot. – Mit akarsz itt? Csak nem azért jöttél, hogy megint ócsárold a portékámat?
Az ajtó mögül egy aszott vénember csoszogott elő. Látszott rajta, hogy hajdanán izmos, jó kiállású férfi volt, ám az idő vasfoga őt sem kímélte, akárcsak otthonát.
- Érdekelne az a fegyver. – mondta a Kuroyasha néven illetett férfi és a fegyvrefal irányába mutatott. Nem egy átlagos portéka volt – ősi rúnákkal díszített kardok, fejszék és csatabárdok, több tucat kés és tőrök, néhány olyan eszköz, ami leginkább kínzásra vagy csonkításra használatos, és mindezeket megkoronázva a fal közepére hosszában felhelyezve ott volt a másfél méteres pengéjű Zansatsusha, vagy annak egy hamisítványa. Az öreg észrevehette, hogy én is azt figyelem, és végre feltűnt neki ittlétem is.
- Maga meg mit keres itt? – kérdezte agresszíven. – Nőt fegyver közelébe engedni a legnagyobb balgaság a világon…
Ahogy kedves szavait fűzte, úgy szépen, vigyázva a penge épségére leemelte a fegyvert tartójáról és kifektette a pultra. Tökéletes mása volt mesterem fegyverének, közelebb léptem, meg akartam érinteni, ám valami a fejemben visszatartott. Az eszem azt súgta, ne érintsem meg, jobb kezem mégis gépiesen kinyúlt érte.
- Nehogy hozzáérjen asszonynépe! – szólt az öreg, és rácsapott a kezemre, ami már nyúlt volna érte. – Hát ni már, mi történik?
Én is ugyanúgy meglepődtem, mint az öreg, csak talán nem annyira színpadiasan. Mesterem gyűrűjén az ékkő vörös fényt árasztott magából, s a ragyogás végigszaladt a hosszú pengén. Kuroyasha némán figyelt, semmilyen mozdulatot nem tett, hogy megállítson. A kezem végül elérte a markolatot. Rászorítottam, és csapásra emeltem, mintha csak ki akarnám próbálni.
- Ne! – hallottam Kuroyasha utasítását, de oly messzinek tűnt, hogy az agyam egyik fele fel se fogta mit mondd. Az odachi oly könnyedén lendült akaratomnak megfelelően, hogy szinte meg sem éreztem a súlyát. Acél csikorgását hallottam, majd mintha valami darabokra tört volna. Rekedtes ordítás törte meg a fémszilánkok zörejének idés csilingelését. Kuroyasha hihetetlen sebességgel rúgott felém; a gyomromba hasító brutális fájdalom után a következő amit megéreztem, az a becsapódás volt a kőfalba. A hamis Zansatsusha szilánkjai mindenfelé szétszóródtak. Az egyik a szegény öreg nyakába állt, amiből szép lassan folyt a vér. Ha nem is halt meg a férfi, már biztos, hogy nem volt eszméleténél. Kintről mozgolódás és kiáltások hallatszottak be, és amit hallottam, nem volt épp szívderítő. A kintiek arra készültek, hogy lerohanják a házat.
- Mi történt? – kérdeztem kissé kómásan, de azért nagy nehezen talpra álltam.
- A hamis Zansatsusha átvette feletted az irányítást. – válaszolt Kuroyasha, majd segített megállni egyhelyben. – Ez jóval kifinomultabb változata volt az előzőnek, amit széttörtél.
- Honnan tudod te ezt? – kérdeztem megint, de a férfi nem felelt.
- Készülj! - szólt rám, de mire kimondta, már berúgták az ajtót és egy nagydarab fazon ugrott be rajta kezeiben egy-egy szablyát tartva.
- Dark Moment! – suttogta Kuroyasha. A szobára sötétség telepedett, én se sokat láttam, de a férfi megragadta a karomat és futásnak eredtünk a hátsó kijárat felé. Mint az őrültek, úgy rohantunk, bár alkalmi idegenvezetőm szemszögéből ez átlagos futótempónak lehetett. Zsákutcába futottunk, maga Kuroyasha is meglepődött a dolgon, de azonnal szembefordultunk üldözőinkkel.
- Ex-Quip: Kagura. – idéztem meg az ismerős fegyvert, mely kellemes melegséggel és biztonságérzettel töltött el abban a helyzetben. Már túl voltam a hamis Zansatsusha által okozott sokkhatáson és lassan a remegésem is elmúlt.
Kuroyasha támadásba lendült. Kegyelmet nem ismervén csapott le az alvilág söpredékére egytől egyig. A fegyver veszélyesen villogott kezében, olyan gyorsasággal s ügyességgel forgatta katanáját, mint a mestrem, s a mozdulatai is mintha hasonlóak lettek volna az övéhez. A kardforgatási technikája ugyanaz volt, mint az enyém, s efelől nem lehetett kétség – az a tánc, amit a halálos pengével járt, hasonlatos volt saját végzetes keringőmhöz. Aki hozzá nem mert közel menni, az volt oly balga, hogy engem vegyen célba. Kagura kecses táncot járt kezemben, s pár perc múlva már csak én és a másik fegyvermágus álltunk talpon. Megint futásnak eredtünk, s egy kapun áttörve egyhamar nyüzsgő utcákra érkeztünk, ahol üldözőink már nem kockáztathatták meg a támadást a városőrség bevonása nélkül.
- A gyűrűm reagált a hamis pengére! Miért van ez? – fordultam Kuroyasha felé miközben egyre beljebb haladtunk a tömegbe és a vonatállomás felé vettük az irányt.
- Az a gyűrű megvéd, ha megtalálod az igazit. – válaszolt nyugodt hangon miközben a nála jóval alacsonyabb nénikéket kerülgette.
- Most éppenséggel az sodort minket bajba! – szóltam neki vissza dühösen, nem figyelve magam elé. – Mit tudsz te még rólam és mégis mennyit? – folytattam a sopánkodást. Hatalmas valaminek ütköztem, és felnézve egy kigyúrt, böszme nagy kidobófiút láttam magam előtt. Bocsánatot kértem, majd mire visszafordultam, Kuroyasha már nem volt sehol. A tömeg elnyelte őt, s vele a válaszokat, melyeket mindenképp tudni akartam.
A nyomok a hamis Zansatsushaval kapcsolatban ezen a helyen véget értek, s az egyetlen ember aki tudhatott valamit, lerázott engem. Most nem tehettem mást, minthogy gyorsan hazamentem – valószínűleg ebben a városban sok jóra nem várhatok, tekintve hogy az alvilág valószínűleg már vérdíjat tűzött ki a fejemre.
Így hát kimerülten, s kissé félve attól, hogy valaki követett, felültem az első vonatra mely hazavitt. A férfi kardforgatási technikája, és az, hogy többet tudott nálam a Zansatsusha-ról, annak másolatairól, és nem utolsó sorban meseterem gyűrűjéről, egyszerűen nem hagyott nyugodni. Kuroyasha azonban nem mindennapi mágus volt; a fegyverek idézésén kívül a lehető legfeketébb mágiát használta: a sötétség elemi erejét. Valamiért egy rossz érzés kerített uralmába; tudtam, hogy nem utoljára láttam ezt az embert és féltem tőle, hogy legközelebb már szemtől szemben fogunk állni egymással – mint ellenfelek.

[Kao kalandjának a párja, ami az Egy kis kiruccanás című küldetés után játszódik kronológiailag.]

A kis küldetésünk után a városon átsétálva vettünk egymástól gyors búcsút. Gab nem cifrázta a dolgokat, hamar elbúcsúzott tőlünk Kaenshoval együtt. Míg Kao valamerre eltűnt, gyorsan berohantam a helyi kovácshoz, hogy egy pillantást vessen Kagurára. Reménykedtem benne, hogy Kaot a fogadóban megtalálom; nem akartam a múltkorihoz hasonlóan most is nyomát veszteni… S most még jóval fontosabbnak is éreztem, hogy együtt maradjunk. A kovács szerencsére néhány pillantást vetve Kagurára, megállapította, hogy az még tökéletes állapotban van, így kissé nyugodtabban indultam el a fogadó felé. Sétálva indultam el, de éreztem, ahogy lépteim felgyorsulnak, s egy sarokhoz érve szinte már rohantam. Onnan hirtelen Kao fordult ki a főtérre és majdnem egymásnak ütköztünk, ám a férfi gyors reakciójának köszönhetően ez elmaradt. Megszorította a karomat; kissé erősen ugyan, de talán pont azért, mert őt is meglepte a hirtelen találkozás.
- Máris végeztél? – kérdezte olyan tekintettel, amiből szinte semmit sem tudtam levonni.
- Csak megnézettem a kováccsal, hogy kell-e valamit javítani rajta – válaszoltam. Kao még mindig fogta a karom, s éreztem, ahogyan egyre jobban elpirulok.
- És? Mit mondott az öreg?
- Még rendben van.
- Remek... Akkor... – kezdett bele a férfi. ~ Akkor mi? ~ kérdeztem magamban nagyot sóhajtva és feszülten vártam a folytatást. Nem tudtam mi következik most, az, hogy magával visz, vagy… elbúcsúzunk. A másodikra még csak gondolni sem akartam, annyira fájdalmasnak tűnt, az első viszont épp ugyanannyira volt őrültség. "Anya, anya, szerelmespááár", hallottam egy kislány hangját valahonnan tőlünk nem messze. Ha eddig zavarban voltam, akkor erre az érzésre már igazán nincs semmi kifejező szó – az arcom annyira izzott, hogy biztos voltam benne, most egy rákot is megszégyenítő vörös színt vett fel a pofim.
- Jobb lenne mennünk – mondta végül Kao. Bólintottam, mert egyetértettem abban, hogy bármiről is szóljon a majd az elkövetkező beszélgetés, az nem tartozik a helyiekre. A férfi végül elengedte a kezem és elindult, én pedig pár gyors lépéssel megkerültem, s máris a jobbján termettem. Ahogy ott lépdelten, olyan feszültség gyűlt össze bennem, amit még azelőtt nem éreztem. Ha elválunk, egy idő után úgyis eltűnnek ezek az érzések, s talán így lenne mindkettőnknek a legkönnyebb… Ha együtt maradunk, akkor vagy Kao démonai fognak minket üldözőbe venni, vagy én hagyom ott őt, hogy sajátjaimat üldözhessem. Ez az egész annyira zavaros és bosszantóan új, egy olyan fájdalom, ami jóérzéssel tölti el, ám megszűntetni még így sem tudom, talán csak egy módon. A döntésem immár véglegesnek tűnt; együtt szállunk szembe démonainkkal, akár Kao elfogadja, akár nem. A fogadó elé érve a férfi gyors intézkedésbe kezdett, s pár perc múlva már lovával együtt állt előttem.
- Sajnos csak egy lovam van – törte meg a csendet végül Kao, mikor szemtől szembe álltunk egymással. - de azt se tudom, hogy te hova mész...
- Én... – kezdtem bele kissé zavarodottan mondókámba - Quatro Cerberusos vagyok, de... Jelenleg semmi fontosabb dolgom nincs, így... Gondoltam... Esetleg... – nem ment. Amennyire határozott elképzelésem volt a jövőnkről, olyannyira sután adtam elő magam, abban azonban biztos voltam, hogy Kao tudja, mire akarok kilyukadni.
- Velem tartanál, vagy tartsak veled? – hangzott a kérdés, s éreztem, ahogy szívem egyre hevesebben ver. Meglepett, hogy ő maga ajánlotta fel ezt az eshetőséget, s csak remélni mertem, hogy komolyan is gondolja.
- Veled szeretnék maradni – mondtam hevesen, s megragadtam Kao kezeit. ~ Ebben olyan biztos vagyok, mint hogy itt állok előtted. ~ fűztem hozzá magamban., majd folytattam. - Mindegy, hogy hová tartasz... Ha neked nem okoz gondot a jelenlétem... Úgy érzem... Melletted a helyem.
Kimondtam. Nem kis őrület kellett hozzá, hisz mindkettőnk élete rengeteg veszélyt tartogat magában, de végül az érzéseim erősebbnek bizonyultak logikámnál – s nem bántam meg.
- Tudod, azok a dolgok, amiket mondtam... Igen, eltúloztam, és már egy ócska krimi romantikus fejezetében is érezhettem volna magamat, de... Igazak – mondta Kao merev arccal, s tudtam, most jött el a beszélgetés azon része, mikor Kao felveszi szokásos semmitmondó kifejezését, hogy ezzel próbáljon eltántorítani szándékaimtól. - Nem akartam, hogy bármennyire is közel érezd magad hozzám, és jobbnak tűnt, hogy szimplán megérted, és megy mindenki tovább.
Ekkor már nem bírtam tovább, kezem szinte önmagától lendült Kao arca felé, hogy ott hatalmas csattanással találjon célba.
- Nem egy falusi fruska vagyok, akivel kedvedre játszadozhatsz! Azzal... Felelősséget vállaltál... Ha le akarsz koptatni, azt tedd kicsit stílusosabban, mert ez így elég gyenge volt – mondtam neki azzal a gyilkos tekintettel, amit csak nagyon ritkán használtam, de akkor mindig hatásos visszatámadás volt.
- Annyit akarok csak elmondani, hogy ha ez így lehetett volna továbbra is akkor nem kevertem volna veszélybe senkit, vagy ha mégis... Kellett volna, hogy érdekeljen? Senkihez nem fűzött semmi. Mindenkit csak egy feladat erejéig láttam, és nem kerestem semmit senkiben – nem tudtam mit válaszolni Kao szavaira, megint annyira magányosnak tűnt, s inkább hagytam, hadd mondja végig. - Ha ez így marad akkor sem tudom, mi lesz velem ezután még. Menekülök tovább és minél kevesebben vannak velem, annál nehezebb a nyomomra bukkanni.
- Hogy mi lesz veled? Semmi, csak a sötét magány... Ideje lenne rájönni, hogy... Nem vagy egyedül, és ha most tovább állsz... Valakinek hiányozni fogsz... – fejtettem ki előző gondolatomat, mikor végre a férfi hagyott szóhoz jutni.
- Tudod valaki egyszer azt mondta nekem, hogy mindenért hálásnak kell lennem, és hogy nem szabad mások helyett döntenem – mondta Kao. Hogy ezzel arra akart kilyukadni, hogy most mégis velem maradna, nem tudtam, ezért inkább egy óvatos megjegyzéssel válaszoltam.
- Igen okos lehet az illető... – ahogy ezt kimondtam, éreztem, hogy egy könnycsepp folyik le az arcomon – hogy mióta várt az a lehullásra, én magam sem tudom.
- És mondta még, hogy mindenki magának kell, hogy válasszon utat, mások előtt, mellett, vagy mögött, és hogy ezen az úton mindenki maga kell, hogy előrejusson. Egyedül tudom, hogy mire vagyok képes. Tudom mit tehetek meg és mit nem. De még akkor is, ha tudom, hogy csak előre kell mennem, és minden akadályt elhárítanom, mit tehetek, ha az út amin vagyok túl veszélyes? Vannak céljaim, és talán most már meg sem tudom mondani, melyik a legelőre valóbb. A kezeim tele vannak, és úgy érzem kifolyik belőlük amit rajtuk tartok. És itt vagy most te, akivel nem csak elmentünk egymás mellett, és azt mondod, hogy velem akarsz jönni.
Úgy éreztem, Kao valami olyat mondott most el nekem, amit még nem sokan hallottak. Az, hogy ennyire őszintén beszélt hozzám, újra azt a reményt keltette fel bennem, hogy szeretne velem maradni
- Így van. Együtt, egy közös úton, mely viseli a te múltad, s az én jövőm veszélyeit – mondtam végül elszántan. Ekkor azonban egy fájdalmas kép furakodott be gondolataimba. A boldogság képe, melyet kettévág egy hatalmas kard, amit én fogok kezeimben.
- Úgy mondod, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne...
Törte meg képzelgésemet Kao. Elhessegettem a szörnyű képet, és visszatértem a valóságba.
- Mert az is... – mondtam, s halovány mosolyra húztam számat - És együtt... Mindig könnyebb.
- A teleírt könyvekből túl soká tart, míg kiolvassuk a lényeget... Tehát ezt értette rajta... – mondta Kao inkább magának, mint nekem. Valahol ő is messze járt, de ahogy az előbb ő engem, úgy most én is visszarántottam a valóság talajára.
- Ne könyvekből akarj kiolvasni mindent... Tapasztald meg magad mindazt, amiről a könyvek írnak, az élet minden mozzanatát... A magányból azt hiszem, már kaptál eleget... Ideje túllépni rajta – szorítottam meg újra Kao kezét. Tudtam jól, hogy nincs is rosszabb, mint a magány, s a tapasztalatlanság, hogy lehetetlen mindent megtanulni, tapasztalni is kell, s hogy akkor lesz teljes az ember élete, ha teljes szívéből éli azt.
- Úgy tűnik még mindig kell valaki, akinek az árnyékában lehetek. Akinek a döntések ennyire könnyen jönnek – mondta a férfi végül belenyugodva jelenlétembe. Arcomat lágyan magához vonva megcsókolt, s én megkönnyebbülve viszonoztam azt.

- Sajnos, csak ez az egy lovam van – mondta Kao mikor a ló nyergét levéve felsegített maga elé az állat hatalmas hátára. A városból kiérve kissé gyorsabb tempóra váltottunk, ám nem akartuk nagyon megterhelni a lovat, s bár az idő sürgetett minket, egy kis huncut játék sem maradhatott ki utunk során. Hatalmas hátizsákom, melyben tojásaink pihentek az ölemben volt végig, s azok kellemes melege fűzött az egyre csípősebb szembeszélben. Hamar ránk esteledett, így leszálltunk a lóról, s abban reménykedtem, hogy tábort verünk hajnalig. Azonban Kao elbocsájtotta a lovat, aki elvágtázott a messzeségbe.
- Eeh? Hová megy? – kérdeztem kissé megszeppenve, s arra gondoltam, hogy így nem lesz valami egyszerű a közlekedés a továbbiakban.
- Amerre az ösztöne vezeti – válaszolt mosolyogva a férfi - Nekünk viszont sietnünk kell, mert még el kell érnünk a rejtekhelyet, ahová vinni akarlak...
- Ah... Oké... – válaszoltam még mindig értetlenül, de inkább hagytam, hadd vezessen a férfi. Kíváncsi voltam miféle rejtekhelyre vihet, s közben figyeltem, miközben Kao a mágiáját használva egy vastag, háromszög alakú kristálytömböt teremt. A pokrócot ráterítve felállt rá, s kezét nyújtotta felém, hogy felsegítsen.
- Gyere, indulunk.
Egyre magasabbra emelkedtünk, lassan elhagytuk a fák lombjait, s ahogy a Hold ragyogó fényénél körbenéztem az alattunk elterülő erdőségen, még itt-ott látni véltem a távolban az elbocsájtott ló alakját. Majd még magasabbra érve azt is elvesztettem s csak az alattunk elterülő domborzatban gyönyörködtem. Hirtelen arra eszméltem, hogy vacogok, s Kao ezt észrevéve rám terítette hatalmas kabátját. Éreztem a teste melegét, s azt a gyengéd törődést, amit jelen helyzetben nyújtani tudott nekem.
- Köszönöm – mosolyogtam, s egy lágy puszit nyomtam a férfi arcára. Kao végül leültetett, s ő a háromszög csúcsába ülve koncentrált, hogy irányítsa a repülő szőnyegünket. Gyorsan haladtunk, s már legalább egy órája a levegőben voltunk, mikor enyhe ereszkedést érzékeltem, s hallottam, ahogy Kao egyre sűrűbben veszi a levegőt. Minden bizonnyal kimerítette a sok mágikus energia használata. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, s vállára raktam kezeim.
- Kao? Jól vagy? – kérdeztem aggódva.
- Sajnos kettőnk súlya, meg ez a nagy kristály még sok ilyen hosszú úton. Én vagy egy talpalatnyin, vagy egy vért formával szoktam utazni. Úgy... Sokkal kevesebbet... Igényel
- Igazán fantasztikus volt – öleltem át a férfit, mikor már rohamosan ereszkedtünk. Csodálatos élmény volt az éjszakában repülni, a csillagokat bámulni s megfigyelni Fiore egy szeletkéjét a magasból.
- Itt vagyunk – mondta Kao mikor földet értünk, s megszűntette mágiáját.
Egy gőzölgő forrás előtt álltunk egy erdei tisztáson, a tavacskában pedig mintha egy ház romjai gyűltek volna fel. A hátizsákomban valami megmozdult, s meglepve nyitottam fel azt, melyben Kao tojása elkezdett mocorogni.
- Ez az ő tava - mondta Kao - Engedd csak el, nyugodtan, szerintem azonnal bele is megy...
A tojást útjára engedtem, s csak reméltem, hogy a zuhanástól nem fog széttörni. Ahogy az apróság a föld közelébe ért, megállt, majd ellebegett a tavacskához, és ott belepottyant a vízbe. ~ Milyen aranyos! ~ gondoltam magamban kuncogva.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy kipihenjük magunkat. Holnaptól elég sok utazás vár ránk – törte meg a csendet Kao, és vetkőzni kezdett.
- Hová? – kérdeztem, miközben a tó partja felé sétáltam.
- Azt hittem, hogy te mondod meg – válaszolt értetlenül Kao.
- Eh? Én nem sietek sehová... – mondtam.
- De neked van hová visszamenned. Még akkor is, ha felkészültél mindenre, nem hagyhatod ott egyetlen szó nélkül azokat, akik fontosak ott neked. Tudniuk kell rólad, nem? – folytatta Kao, miközben meztelenre vetkőzött. Én ekkor kissé elfordultam, valamiért nem mertem ránézni a férfira teljes valójában.
- Nagylány vagyok már – mondtam s táskámat a partra letéve egyenesedtem fel - És ha egy kicsit megváratom őket... Csak még jobban fognak örülni, mikor hazaérek – kivettem tojásomat a zsákból, s a vízbe raktam, hadd élvezze ő is a tavacskát.
- Ex-Quip: Bikini – váltottam ruhát mielőtt belemerültem a vízbe. Féltem levetkőzni, így ez tűnt a legjobb megoldásnak. Szép lassan haladtam befelé a szinte forró vízbe, s nagy sóhajokkal nyugtáztam a kellemes érzést.
- Több száz méter mélyről tör fel ide – mutatott Kao a ház romjai felé. Éppen odaértem mellé saját tojásommal együtt, mikor a férfi kis kedvence előbukkant a víz alól, majd elindult a ház felé. Kao követte őt, engem pár pillanatra magamra hagyva. Én is a ház közelébe úsztam, hogy Roushinak biztonságos helyet találjak.
- Lement a mélybe – mondta Kao mikor újra felbukkant.
- Az én csíkosom nem szokott repkedni... Biztos egy lusta dög – nevettem, s bár kissé irigykedtem, hogy Kao tojása ilyen trükkökre képes, nem nagyon zavartattam magam. Két gerenda közé beékeltem saját tojásom, s végre csak Kaora tudtam figyelni.
- A pici a föld mélyéről jött. Annak idején egy barlang forrásából hoztam el, és ő vezetett le ide is. Annyi földrétegen át is megérezte a forró vizet – magyarázta Kao.
- Okos kis tojás, kíváncsi vagyok, mi fog belőle kikelni... – mosolyogtam a férfira. ~ Biztos valami különleges kapcsolat fűzi a tojást a mélységhez. ~ gondoltam, ám ekkor Kao folytatta.
- Ki tudja mióta lehet már abban a tojásban. Annak idején, kölyökkoromban még fel sem fogtam mi volt az, csak, hogy élt. Évek óta velem van már.
- Huhuummm... – gondolkodtam el. Furcsa, ha egy tojásból nem kel ki semmi, de mivel érezhető volt a mágiája a lénynek, ezért nem volt kétségem afelől, hogy egy nap kibújik a héjából a benne lévő kis teremtmény.
Kao végül támadásba lendült, s a kezei lágyan végigsimították a testem, majd magához húzott, hogy megcsókoljon. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elhúzódtam, s a sekélyebb vizek felé húztam a férfit, ahol lágyan irányítva őt végre megfelelő pozícióba helyezkedtünk. Kao férfias háta most csak arra várt, hogy kezelésbe vegyem, s kissé könnyítsek fáradtságán. Erősen, mégis óvatosan masszíroztam, megkerestem a fájó pontokat, s gyengéden eltüntettem őket. Végre hasznát vehettem mesterem önzőségének, miszerint minden edzés után ki kellett gyúrnom a hátából a csomókat, mert hogy ő öreg és fájóshátú. Nemsokára Kao egyenletes szuszogására lettem figyelmes.
- Elaludtál, drága? – kérdeztem halkan a fülébe suttogva. Nem reagált, így megbizonyosodhattam, hogy tényleg alszik. Tojásomat a gerendák közül kiszabadítva a partra cipeltem, s beletuszkoltam a táskámba, majd miután pár percig figyeltem Kao alvó arcát, úgy döntöttem, ideje felébresztenem. Gyengéden megcirógattam hátát, majd vállait, s végül a forró gőztől piros pofijára finom csókot leheltem.
- Bocsi, hogy felébresztettelek... De azért a vízben mégsem alhatsz. – mosolyogtam az ébredező férfira, aki ekkor kimászott a vízből, s köpenyét pokrócként a földre terítette s megtörölközött. Mivel még mindig meztelen volt, nem mertem ránézni, tekintetem inkább tojásomra szegeztem.
- Tényleg, a te tojásod... Hol találtad? – kérdezte Kao.
- Keleten... nem messze a szülőfalumtól... vagyis – a múlt fájó emléke mintegy tőr, úgy hasított belém, s keserű mosoly szaladt át arcomon - a romjaitól.
- Szóval te se tudsz semmit róla...
- De tudok... Az anyja a szemeim láttára vesztette életét... Ebből a tojásból egy tigris fog kikelni... és egyszer 3 méter marmagasságúra megnőni... Hát igen... Elég feltűnő teremtmény lesz – nevettem, mikor megláttam Kao értetlen tekintetét.
- Tigris? Tojásból? – kérdezte.
- Nekem mondod? De nézd meg, még csíkos is! Biztos, hogy tigris lesz belőle! – nevettem, miközben kao egyetértését mutatva bólogatott.
- Sosem tudtam sokat kutakodni utána, mert – Kao sóhajtott - Ha folyton csak titkot tartok, még egy ilyen egyszerű dolgot sem tudok elmagyarázni. Egyetlen valamirevaló Fiorei mágus sem segített volna. Az egyetlen, aki tette, rácsok mögül tette, és őrült volt... – fejezte be végül mondanivalóját Kao. Éreztem, hogy megint magányos vizekre evezünk, s bár nem teljesen értettem, most épp mi nyomja a szívét, azért egy kis bíztatásként megszorítottam Kao kezét.
- Ne nézz így rám. Ismerem a tényeket, de változtatni nem változtatnék, és nem sajnálkozok rajta. Nem is akarom hogy így tűnjön – bólintottam, s vártam a folytatást - Csak annyit mondok, amennyit én akarok, igaz?
- Igen – válaszoltam mosolyogva, s végigsimítottam a férfi arcát, aki közelebb húzódott, s megcsókolt. Nem akartam semmit kiszedni a férfiból, s tudtam, ha egyszer eljön az ideje, Kao el fog mondani mindent, amit tudnom kell.
- Kao? – kérdeztem aggódva, mikor a férfi kissé elhúzódott tőlem.
- A céh, aminek a tagja vagyok – mondta, s felém fordította klánjának szimbólumát. - Southern Wolves.
- Southern Wolves... – suttogtam magam elé félelemmel hangomban. ~ Eddig hogy nem vehettem észre? Hiszen, mindvégig ott volt rajta az a jel…~
- Mágusvadász... – láttam, hogy Kao mondani akar valami, ezért gyorsan ajkai elé raktam ujjamat ezzel csendre intve. Mély lélegzetet vettem, s kimondtam, amit gondoltam.
- Ez mit sem változtat a tényen, hogy veled szeretnék maradni – mondtam. Most már amúgy is túl késő lenne visszakozni, s az érzéseim ettől függetlenül is valósak.
- Akkor is, ha ez az egész céhedet ellened fordítja?
- Az egészet? – mosolyodtam el. Tudtam, hogy ha másra nem is, Pandára úgyis számíthatok - Az egészet biztos nem... Talán megvetnek majd néhányan, de mondhatom-e akkor, hogy a társaim voltak?
- Ha ennyire megbízol bennük, akkor eggyel több okod van rá, hogy hazamenj. És ezúttal kérek is valamit. A segítségedet. A céhed segítségét – mondta Kao. Kissé meglepődtem, hogy segítséget szeretne kérni tőlem, de örültem is neki. Reménykedtem, hogy talán ez azt jelenti, hogy megbízik bennem…
- Segítek – bólintottam végül.
- Köszönöm.
- És ha a Quatro Cerberustól kérsz segítséget, akkor azt személyesen kell elintézned - mondtam határozottan Kao szemeibe nézve. A Cerberus senki segélykérését nem utasítja vissza, ebben biztos voltam.
- Akkor tudjuk, hova kell mennünk – mosolygott Kao s egyre közelebb húzódott hozzám.
- Un – mosolyogtam, s tudtam, Kao számára ez igen nagy lépés volt, hogy segítséget kért tőlem s otthoni társaimtól.
Már nagyon késő volt, vagy akár mondhatni korán, s Kao köpenyegébe burkolózva, egymás karjaiban nyomott el minket az álom…

- Kezdek ideges lenni, Shiina Kaori! – rivallt rám mesterem erősen kihangsúlyozva vezetéknevem, és kiütötte szorításomból a kezemben tartott gyakorlókardot.
- Nem megy Murakashi… Ez egyszerűen lehetetlen! – lihegtem kimerültem, majd rájöttem, hogy sikerült még jobban magamba haragítanom a férfit. A mester ugyanis nem szerette, ha a nevén szólítom.
- Nem vagyok a pajtásod, hogy a nevemen szólíts! – emelte fel saját fakardját és egy könnyed mozdulattal lesújtott a mellette a magasba törő, félévszázados fára. A fa egy gyors reccsenéssel megadta magát, felhasadt, és lassan dőlni kezdett felém. Kezdtem megszokni ezt a helyzetet, hisz ma már a harmadik ilyen volt, kardomat gyorsan felkaptam, és egy tigrisugrással elszökkentem a veszélyforrás útjából.
- Persze kerülgetni, azt tudsz… - morgott rám a mester. – Azt a tölgyet is ki kell vágni. – mutatott egy újabb fára, melyen apró piros „x” jelezte, hogy megfertőződött egy furcsa növénybetegséggel, ezért inkább kivágják, hogy ne terjedjen tovább. – Azt te intézed el.
- De, mester… - próbáltam vitatkozni, Murakashi azonban csendre intett.
- Minden a fejedben dől el. Az a fa beteg. Szinte érezni, ahogy saját halálát kívánja, csak arra vár, hogy valaki megadja neki az utolsó csapást. Ott van benned az erő, hogy teljesítsd a vágyát. Az erő a pusztításhoz, az erő a felszabadításhoz… Érezd, ahogyan a fában áramlik a világot körbelengő mágikus esszencia… és hasítsd szét, mert mindent a mágia szövedéke tart egyben.
- De…
- Megvan benned az erő, hogy megszakítsd a mágia folyását… csak koncentrálj!
- Igenis! – húztam ki magam, kezemben a gyakorlókarddal és a fához közelebb lépve erősen rászorítottam a markolatra, és szememet lehunyva próbáltam eljutni egy másik világba – a mágia világába, mely a mi fizikai világunkon túl létezik, mégis harmóniában azzal. Mélyeket sóhajtottam, hallgattam az erdő csendjét, magamba szívtam a fák és a növényzet illatát, majd szép lassan ezeket is kizártam a gondolataimból.
Rengeteg idő telt el ebben a meditatív, magányos állapotban, s egyszer csak fények kezdtek el kirajzolódni előttem. Szép lassan, egymás után sorjában megjelent előttem a fa, melyet zöld energiaszálak szőttek át, s láttam benne keringeni a mágikus energiát, mely lassan továbbterjedt, s mintha az egész erdőt átszőtte volna. Felfelé fordítottam tekintetem, az égbolton halványkék áramlatok hullámoztak, s egyre több szín jelent meg körülöttem; hófehér virágok tiszta energiái, a földben, s mindenütt kúszó-mászó-repdeső rovarok és bogarak elenyésző mágikus kisugárzását is észlelni véltem. Majd valami nem ide illő szín jelent meg, hirtelen, s szinte robbanásszerűen. Egy vérvörös óriás állt valamerre, nem messze tőlem, olyan elképesztő hatalom, mely nem illett ide, s mégis része volt a világnak. Murakashi mágikus erejének vibrálása szinte már megszédített, majd mintha a mester a fejemben lenne, hirtelen elhalványult és visszahúzódott az erő. Ekkor fedeztem fel a magam körül vibráló aurát, mely körbefonta gyakorlókardomat is, s a bíbor és az ibolyaszín közötti színskálában mozgott, s a mestereméhez képest csak halványan pislákolt.
Mostanra már felfedeztem magam körül mindent, s eljött az ideje, hogy teljesítsem a feladatom. Végre úgy éreztem, hogy képes is leszek rá, az erő átjárt engem s a kardot, melyet kezemben tartottam. Sokkal erősebbnek tűnt így, mint a fizikai világban, olyan volt, mintha valódi penge lenne, s talán még több is. Most minden mentális energiámat a fára koncentráltam, próbálkoztam a kapcsolatteremtéssel tudataink közt. Újabb végtelen másodpercek teltek el, mire megéreztem, ahogy a fa zöld energiáiban valami sötét és visszataszító rejtőzik, valami természetellenes, valami gonosz. A fa energiái elhalványodni látszottak, s elérkezettnek láttam az időt, hogy megszabadítsam. Hogy ez miként fog lezajlani, nem tudtam, de reméltem, hogy a természetes energiák nem tűnnek el örökre, hanem visszatérnek a körforgásba. Feszülten szorítottam meg kardom markolatát, egy gyors lépéssel, majd egy oldalirányú suhintással elindítottam a kardom a sérült fa törzse felé. Ahogy a különféle mágikus energiák találkoztak, úgy azok szinte egybeforrtak. A sötétséget felemésztette a belőlem előtörő mágia, a fa energiái pedig lassan szétterjedtek, s a környezet részeivé váltak.
Hangos reccsenésre ocsúdtam, s még épp végig tudtam követni tekintetemmel, ahogy a fa halott törzse s lombkoronája becsapódik a földbe.
- Szép munka, Kaori. – hallottam mesterem hangját, miközben hatalmas kezét éreztem vállamon. – Láttad a mágia világát?
Bólintottam.
- És milyen volt? – kérdezte.
- Színes… és egyszerűen gyönyörű… - válaszoltam, s döbbenten meredtem a kidőlt fára. Alig mertem elhinni, hogy mindezt én csináltam, s a fakardomon még egy repedés sem látszott.
- Minden bizonnyal az volt, hisz te magad is ilyen vagy… - keze lecsúszott vállamról, s távolodó léptei azt sugallták, hogy vége a dicséretnek, és az edzés folytatódik. Azonban most tévedtem, s ennyire talán még sosem örültem ennek.
- Mára elég lesz. – mondta. – Minden nap húsz perc meditáció, és 5-6 éven belül képes leszel anélkül meglátni a mágiát, hogy koncentrálnod kellene…
- Igenis, mester.
- Akkor induljunk is haza… Kezd besötétedni, majd holnap folytatjuk a fakitermelést.
A mester elindult, hogy megkeresse az ösvényt, melyen jöttünk, én pedig lelkesen követtem őt. Csak most eszméltem rá, hogy nem kevés ideig tarthatott a meditációm, ha már kezd leszállni az éj, s arra, hogy a mester mindezen idő alatt csendben várta, hogy én végezzek. Ahogy egyre sötétedett, úgy tűnt Murakashi alakja egyre halványabbnak, majd végül belesimult a ránk ereszkedő ködbe, magamra hagyva az éj magányában.

- Murakasi! – kiáltottam, s a lendület felrántott a kissé kényelmetlen padról. Körbetekintettem; erdő sehol, csak néhány kósza fa a környéken, kikövezett utacskák, mögöttem pedig a Quattro Cerberus klánháza emelkedett. Roushi tojása kellemes melegséggel árasztott el, ahogy magamhoz öleltem. Már értettem mindent. Reggel azért jöttem ki, hogy Roushi mágikus energiáira ráhangolódjak, de a fáradtság erőt vett rajtam meditáció közben, és épp ezért elnyomott az álom. Minden bizonnyal nagyon komikus látvány lehettem, ezért gyorsan körbepislantottam, de szerencsére senki sem volt a közelemben. Egy ideje már elhanyagoltam a napi húsz perc meditációt, ezért nem voltam túlságosan meglepve, hogy először nem sikerült tökéletesen kontrollálni a meditatív állapotot, azonban nem adhattam fel. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, hamar belerázódok újra a mágiaérzékelésbe, így nem is aggódtam túlzottan a kihagyások miatt. Roushi tojását a homlokomhoz emeltem, s óvatosan összekoccantam vele; amolyan kis kedveskedő játék volt a meg nem született babával. A kíváncsiság magával ragadott, s most a fűbe telepedtem le, s magam elé helyeztem a kis kincsemet.
- Roushi… Tudom, hogy nem az igazi… de ez lesz az első találkozásunk… Remélem te is élvezni fogod. – suttogtam halkan a tojásnak, s végigsimítottam rajta. – Kezdjük!
~ Lehunyt szemek. Megvan. Csend. Tökéletes. Magány. Roushi itt van velem; ugyancsak tökéletes. Gondolatok. Még vannak, ez problémás. Sötétség. Csend. Üresség. Csend. Végtelenség… ~ ahogy egyre mélyebbre merültem a meditációba, úgy foszlottak le rólam a gondok, töpörödött össze a stressz, s tűntek el a röpke gondolatok. Pár perc meditáció után végre ott találtam magam abban a különleges varázsvilágban, melyet mesterem szerint csak azok érhetnek el, kik mélyen elmerülnek a mágia elméletének tanulmányozásában. Állítása szerint nekem apám révén különleges tehetségem volt ahhoz, hogy belépjek ebbe a fizikain túli létezésbe, s felfedezzem a különleges kapcsolatokat a varázslények, emberek s a természet között. Most is, mint azelőtt rengetegszer, színes világ kerekedett körülöttem – az energia gyönyörű táncot lejtett a földben, az égen, a növényekben, s most Roushi tojásában is. A varázsereje éppoly csíkos volt, mint a tojás maga, ebből arra következtettem, hogy az ősi természeti mágia lehetősége még mindig ott rejlik benne, akárcsak az emberi varázslatok használatának képessége. A kicsi sötét csíkjaira emlékeztető fekete energiái korántsem tűntek ellenségesnek, vagy gonosznak, inkább a mély kollektív bölcsesség s az ősmágia forrását véltem bennük felfedezni, míg a narancsszínben ficánkoló energianyalábok a játékos gyermeki kíváncsiságot mutatták az újabb varázstudás felé. Ahogy a két szín egymásba fonódott, úgy adta ki a leendő gyermek körvonalait egy vékony, vibráló tojáspajzs mögött. A pici már teljesen kifejlett kistigris volt, úgy sejtettem, bármelyik nap megszülethet, így mindenképp magamhoz közel akartam tudni. Egy kis ideig még elmerültem a színes forgatag csodálatában, majd nekiláttam tervem megvalósításához. A távolban hirtelen egy kisebb robbanás erejével tört fel egy ismerős mágikus energia, mely a körülötte lévő növényzetet manipulálta. ~ Panda… ~ gondoltam magamban, miközben a távoli energiákat próbáltam kiszűrni elmémből, hogy végre Roushira koncentráljak. Egy halvány gondolatfoszlányt indítottam a kicsi felé, egy félkész mágiát, mely csak azért indult útjára, hogy megérintse a még meg nem született baba varázsesszenciáját. Ahogy bíborszínhez hasonlatos mágiám körbefonta a tojást, úgy ismerkedtem meg a gyermek mágikus mivoltával. Hatalom, s óriási erő sejlett benne, a végtelen tudás lehetősége, az ismeretlen felfedezésének vágya. Ez nem fizikai találkozás volt; annál sokkal több, sokkal mélyebb, személyesebb. A színek összekeveredtek; Rousi energiái köze keveredett néhány bíbor szál, míg nemsokára én is éreztem, ahogy a tigris varázsereje beleolvad saját aurámba. Varázserőink találkozása olyan volt, mintha a két lélek fonódott volna egymásba – ettől a perctől fogva ez egy elszakíthatatlan kötelék lesz, melyet a megszületendő Roushi talán nem is ért majd, de én tudni fogom, hogy a mi varázserőnk immár egyesült, s ha el is távolodunk egymástól, sosem leszünk külön.
Mikor a kölyök titokzatos mágiája felszívódott az enyémben, még vártam pár percet, majd véget vetettem a meditációnak, s visszatértem a fizikai világba. A tojást gyengéden felkaptam a földről, s visszacsúsztattam a tatyómba, mely nem messze a padon hevert. Enyhe mosollyal ballagtam visszafelé a kastélyba egy kikövezett ösvényen, s ma még egyszer utoljára visszagondoltam Murakashira, s az ő tanításaira, hisz az efféle szerződéskötést már nem először csináltam. Hosszú évekkel ezelőtt Murakashi mesterrel közösen meditáltunk, s közös erővel átadtunk egy kicsit a magunk erejéből a másiknak. Ekkor váltam a mester igazi tanítványává, de örökségem szempontjából is fontos volt, hisz azelőtt apámmal, s egy másik tanítványával is megfonta már ezt a szakadhatatlan köteléket, így az ő mágiájuk is kis részben az enyémmé vált. Murakashinak köszönhetően nem csak hozzá, de apámhoz, és egy olyan idegenhez is közelebb kerültek, akik ugyancsak birtokában voltak annak a tudásnak, melynek én is, s ahogy a mesterem is mondta; elkerülhetetlen, hogy összetalálkozzak az idegennel. A nevét máig nem árulta el, de ha kellően megismerem a mágia ösvényeit, fel fogom ismerni a férfit, aki talán az életemet fogja megváltoztatni…

Úgy tűnt ezer év telt el az óta, hogy Kao magamra hagyott a forrás mellett, és Roushi kikelt kis csíkos tojásából. A napok lassan teltek, ahogy az ismeretlen erdőből kerestem a kiutat pöttöm társamat babusgatva. A kölyöktigris gyengének, és elesettnek tűnt, ahogy botorkált a magas avarban, néha-néha orra bukott egy nagyobb kőben, vagy éppen vékonyka hangján követelt táplálékot. Szerencsére három nap után végre rábukkantunk egy nagyobb ösvényre, ami elvezetett minket egy kisebb faluhoz, ahol elszállásoltak, és élelmet adtak nekünk az ott lakók. Egy éjszakát töltöttünk csak ott, majd továbbindultunk, hogy végre hazaérjünk. Az út innen már egyszerű és gyors volt, de a csalódás fojtogató levegője megkeserítette napjaimat, és éreztem, hogy a kicsi Roushi hangulatára is hatással volt az én szomorúságom. A Cerberus kapujában állva, mintha kissé megkönnyebbültem volna, s apró társam is vidáman vetette bele magát a felfedezésre váró terület izgalmaiba.
- Üdv itthon, Shiina. – üdvözölt szűkszavúan Richard – kissé tovább elmaradtál, mint ahogy gondoltuk…
- Közbejött valami. – mosolyodtam el lágyan, és elkaptam a lábaim körül szaglászó Roushit, felemeltem, és a csapos felé nyújtottam. – A Cerberus gyarapodott egy új taggal!
Richard arcán először döbbenet, majd különböző érzelmek és gondolatok árnyéka suhant át gyors egymásutánban, míg végül szája széles vigyorra húzódott és megsimogatta a kis csíkos buksiját.
- El sem hiszem, hogy sikerült kikeltened! Nagyon ritka kincs adatott meg neked, te lány! Hogy hívják?
- Az anyja kérésére Roushinak neveztem el!
- Egy harcos neve! – nevetett fel Richard, majd a csarnokban ülő társasághoz fordult, és a helyiség akusztikáját kihasználva beharangozta az új jövevény megérkezését.
Ahogy az Pandára jellemző, pont ekkor érkezett meg, és a klán bővülésének örömére mindenkit vendégül látott egy hordó kiváló minőségű Cerberus-védjegyű borra. Az ünneplés sokáig eltartott, Roushi élvezettel ismerkedett meg az idegen szagokkal, amik belengték a termet és ugyanilyen örömmel vetette bele magát a játékba, amikor valaki közel merészkedett hozzá, és megsimogatta. Panda előtt persze nem voltak titkaim… Bár a bor segített megfeledkezni néhány dologról, mégis meglátta rajtam az elveszettséget, hogy mennyire távol járnak a gondolataim. Nem tartott sokáig, míg kihúzta belőlem az egész történetet, és örültem is, hogy megoszthatom valakivel a fájdalmamat. Panda persze nem látta olyan szörnyűnek a helyzetet, és hamar sikerült jobb kedvre derítenie. Azt mondta, mindössze pár hét alatt túl leszek a javán, ezért nem is érdemes ezen rágódnom, s sajnos igazat kellett neki adnom. Ahogy lassan leszállt az éjszaka, a terem kiürült, és kissé botorkálva elvezettem aprócska társamat saját szobámba. Minden pont ott volt, ahol hagytam, a rendetlenség is a régi volt. Eldőltem az ágyamon, és éreztem, ahogy a tigrisem hozzám bújik, majd szép lassan mindketten álomba szenderültünk.
Roushival álmodtam, ám nem csak ő volt jelen kis világomban. Az álom mélyéről egy ismerős tekintet, egy furcsa gondolat nyúlt ki felém, és figyelt. Nem volt félelmetes, nem éreztem sem haragot, sem gyűlöletet irányából, egyszerűen ott volt, és engem keresett.

Az álom lassan a végéhez közeledett, és a furcsa „szellem” is már majdnem megtalált, amikor hirtelen gyulladt fény riasztott fel álmomból.
- Ébresztő! – hallottam Richard hangját, ahogy nagy nehezen kinyitottam a szemem, és megjelent előttem az alakja is. – Délután kettő van és a mester látni akar téged, meg a kiscicádat! Nem hiszem el, hogy képes engem ugráltatni, amikor annyian vagyunk még a céhben…
Morgott még valamit arról, hogy mennyire kikészül Goldmine hülyeségeitől, majd kiment a szobából, és dühösen csapta be maga után a súlyos faajtót. Már majdnem három óra volt, mire kikászálódtam az ágyból és egy gyors fürdés után elkészültem, hogy a mester elé járuljak. Eleinte persze közel sem volt akkora horderejű a beszélgetés, mint számítottam rá, Goldmine mindössze csak Roushit akarta megismerni, mint fajának egyetlen élő képviselőjét az emberek világában. A kölyök persze a találkozás minden percét kiélvezte, ahogy a mester irodájában található furcsa kütyükkel és az általa játékszernek ítélt varázstárgyakkal szórakozott. Goldmine közben próbált kioktatni, hogy milyen nagy felelősség egy ilyen hatalmas mágikus potenciájú lényt felnevelni, ám ezzel én már rég tisztában voltam. A beszélgetés azonban hamar más témára terelődött. A mester arról a képességemről kérdezett, amit nemrég a kastély kertjében próbáltam újra előhívni magamból. Az általam hatodik érzék mágiájának nevezett különös technikáról faggatott, melynek rezgéseit ő maga is megérezte, mikor épp Roushi varázsereje felé nyúltam ki lelkemmel. Az igazat megvallva nem voltam meglepődve azon, hogy Goldmine maga is felfedezte a mágia jeleit, hiszen ő a Cerberus legerősebb mágusa, és én magam nem vagyok jártas saját mágiáim elrejtésében.
- Nem vagyok meglepődve azon, hogy megvan benned a tehetség a „hatodik érzék” használatára. – mondta végül.
- Miért gondolja így, mester? Hiszen ahogy mondta, igen kevés emberben érez hasonló energiákat.
- Így van. Minden századik mágusból egy ismeri ezt a mágiát. Vagy talán minden ötszázból egy… Olyan kevesen vagytok, hogy azt számosítani is igen nehéz… - a férfi elgondolkodott, hogy folytassa-e, de végül elmélyedt gondolataiban, és nem szólt.
- Mester… - törtem meg a csendet, mire Goldmine felkapta a fejét és réveteg tekintettel nézett rám. – hol találkozott ezzel a mágiával előttem?
- Fiatalon bejártam egész Fiore-t… ahogy a fiatal varázslók többsége… De egyszer egy küldetés során a társaimmal eljutottunk a keleti peremvidékekre…
Feszülten vártam a folytatást. Én magam is a keleti peremvidékekről származtam, így valamiért úgy éreztem, a múltam egy szeletét fogja elém tárni a mester. Akkor még nem is sejtettem, hogy a jövőmet fogja meghatározni Goldmine következő mondata.
- Egy gyilkos nyomában jártunk… egy emberbőrbe bújt démon, Kuroyasha volt a célpontunk. – a név hallatára összerezzentem, és ezt Goldmine is észrevette, de folytatta. – Őt nem találtuk meg soha, de eljutottunk a templomba, ahonnan ő elindult…
- Kuroyasha… ártatlanokat ölt? – kérdeztem félbeszakítva a mestert.
- Sötét céheket irtott… de még akkor is, ha illegális a tevékenységük, nem az egyszerű mágusok dolga ítélkezni fölöttük.
- Értem. Miért mondja el nekem mindezt, mester?
- Shiina Kaori. Szeretném, ha ellátogatnál a Keleti peremvidékre, és megkeresnéd azt a templomot. Fejleszd ki magadban ezt a különleges mágiát, aminek csírája már benned él, és fordítsd a Cerberus javára! És ha már keleten jársz, keresd meg a kölyköd fajtájának bölcsőjét!
- Mester, a Szellemtigrisek már rég eltűntek… Lehet, hogy ő az utolsó a fajtájából, és… Nem tudom, egyedül nekivágni az erdőknek… - a hangom remegett, ahogy beszéltem, a mester azonban hajthatatlannak tűnt, és tovább részletezte küldetésemet.
- Roushi apja még lehet, hogy az erdőt járja, hogy megtalálhassa elveszett gyermekét. Ha még élnek Szellemtigrisek, nem fognak addig nyugodni, míg rá nem találnak a kölyökre. Talán az ősi mágiájukat is megismered. Mellesleg, nem leszel egyedül, Roushi bár még fiatal, meg tudja védeni magát és még talán téged is.
Ráharaptam az alsóajkamra, és ökölbe szorítottam kezem. Ahogy gyűrűm a kezembe nyomódott, eszembe jutott, hogy van egy elintézetlen ügyem, ami már-már kezdett elfelejtődni.
- Most nem mehetek keletre, mester. A Zansatsusha még mindig nem került elő… az eredeti példány ott van valahol a feketepiacon, és könnyen rossz kezekbe kerülhet. Így is túl sok időt pazaroltam el mindenféle ostobaságokra. Amint megkaparintom a kardot, elindulok kelet felé.
- Legyen, ahogy akarod. Távozhattok.
Magamhoz hívtam Roushit és elindultam a kijárat felé.
- A kismadarak azt csiripelték, hogy Hargeon környékén sötét céhek mozgolódnak.
Egy pillanatra megtorpantam, majd az új információval a fejemben léptem ki a mester irodájából.
- Úgy tűnik, az ember nem pihenhet nyugodtan még az otthonában sem. Valahová mindig menni kell, ugye Rou? – simogattam meg kölyöktigrisemet, és rámosolyogtam. A kölyök úgy bújt hozzám, mint egy kismacska a gazdájához, és szeretetteljesen dorombolt.

Hargeonban, mint mindig, most is nagy nyüzsgés fogadott, ám sokkal nagyobb figyelmet vontam magamra, mint legutoljára. Roushival az oldalamon igen nehéz volt elvegyülni a tömegben, az emberek elhúzódtak előlem, mutogattak rám és összesúgtak egymással, ahogy elhaladtam mellettük. Persze volt előnye is a dolognak, hiszen a tömeg utat nyitott nekünk így nem kellett a reggeli forgatagban szlalomoznunk, és könnyedén eljutottunk a város egyik fogadójába, az Éhes Macskába ahol már máskor is megszálltam. A fogadós egy kedves, mosolygós, negyvenes éveit taposó kövérkés férfi volt – pont olyan, amilyennek az ember egy vidám kocsmárost elképzel. Kissé vonakodva nézte kincsemet, de nem tűnt barátságtalannak, ezért odamentem hozzá bejelentkezni.
- Jó napot kisasszony. Mivel szolgálhatok? – kérdezte, és látszott rajta, hogy nem emlékszik rám. Érthető is volt, hiszen amikor utoljára megszálltam nála, akkor még Murakashival érkeztem, és húsz centivel alacsonyabb, és négy évvel fiatalabb voltam.
- Szobát szeretnék magamnak, és társamnak három éjszakára. napi három étkezéssel. A tigris a nyers húst szereti, de naponta csak kétszer eszik.
- A „társát” az udvar hátsó részében tudjuk elszállásolni egy kerítéssel körbevett kutyaólban, amennyiben ez megfelel. Nem kockáztathatom a vendégeim épségét azzal, hogy egy vadállatot engedek a fogadóba.
Először kissé megbotránkoztatott a dolog, de ahogy végiggondoltam, a fogadósnak adtam igazat. Itt nem csak mágusok szállnak meg, akik képesek magukat megvédeni, és talán Roushinak is jót fog tenni, ha a szabad ég alatt alszik.
- Rendben. – mondtam végül, és a fogadós elővette könyvét, melyben vendéglistáját tartotta számon, és tollat vett a kezébe, hogy minket is feljegyezzen.
- Szabadna a nevét, kisasszony?
- Shiina Kaori.
A fogadós arca egy pillanat alatt felüdült, és a felismerés megcsillant szemeiben.
- Emlékszem rád kicsi lány! Tudtam én, hogy ismerős vagy valahonnan! Azzal a mufurc fickóval voltál, aki naphosszat csépelt téged a hátsó kertben… hogy is hívták? Muraki… Murishi… Ezer éve volt! Az álmod végül valóra vált?
- Az álmom? Igen... Murakashi megtanított mindenre, ami ahhoz kellett, hogy fegyvermágus lehessek. A Quatro Cerberus céh tagja vagyok, és ez a tigris, Roushi a legújabb bajtársunk.
- És mi lett azzal a vén kujonnal? Az ő álma is valóra vált? Mindig is olyan titokzatos fickó volt! – nevetett a fogadós.
- Sajnos ő már meghalt. A mágusok élete nem veszélytelen.
- Ohh, bocsánat, kisasszony. Nem akartam a rossz emlékeket felidézni magácskában.
- Régen volt már, semmi baj, Garin bácsi. – mosolyodtam el, és emlékeimből előkapartam azt a nevet, amin régen szólítottam a fogadóst. Jobban megnézve őt, mintha pár ránc megjelent volna kerek arcán, és néhány ősz hajszál is kibukkant a barna tincsek közül. Az idő nem kímél senkit… Még legalább egy órán keresztül faggatott arról, hogy mik történtek velem az elmúlt években, és jó néhány ingyen korsó gyömbérsörrel ajándékozott meg a régi szép idők emlékére.

Még dél sem volt, de már éreztem, hogy az alkohol kezd hatással lenni rám, ezért hátravezettem Roushit az udvarra, ahol pár éve még a fegyverforgatás alapjait sajátítottam el. Murakashival ritkán jártunk nagyvárosokban, leginkább a természet lágy ölén táboroztunk, és csak élelmiszerekért jártunk be néhány faluba, ám Hargeon, és az Éhes Macska fogadó kivételt képezett. Több, mint két hónapot töltöttünk itt még utazásaink elején, hogy kényelmes körülmények között kezdhessem meg az edzést, és hogy ne kelljen olyan hirtelen átállnom a kóbor életmódra. Bár az igaz volt, hogy Murakashival minden nap gyakoroltuk a fegyverforgatás művészetét, azért nem csak ebből állt az életünk. Körbejártuk a kikötőt, és mesterem megismertetett azokkal a helyekkel is, amiket jobb volt elkerülnöm. Ezek az ismeretek azonban most pont kapóra jöttek, hiszen ezeket a kocsmákat, és sikátorokat kellett most megkeresnem, és csak reméltem, hogy nem jutok tévútra, vagy valamelyik csatornába – holtan.

Roushinak nem kifejezetten tetszett az ötlet, hogy kerítés mögé kényszerítettem, de egy kis győzködés, és nyugtatás után végül abbahagyta a „nyávogást”, és nem akart többé kimászni a lécek alatt, vagy átugrani fölöttük. A nyugati rakpart nem gyereknek való hely volt, és tudtam, hogy itt biztonságban lesz a kiskölyök.
Délben végre elindultam a kikötő felé, hogy felmérjem a terepet, és frissítsem a memóriámat, hiszen már régen jártam erre. Mivel kissé csípős volt a tengeri levegő, magamra húztam egy vékony szövetkabátot, és csuklyáját is az arcom elé húztam, amint elértem a kikötőhöz közeli sikátorokat. Nem a főúton jöttem, próbáltam elkerülni a halpiacról hazatérők, és matrózok tömegét, hiszen most nem volt velem Roushi, hogy utat nyisson nekünk a tömeg. Néhány utca megváltozott és pár új épülettel is találkoztam, ám ezektől eltekintve minden a régi volt, így könnyen eljutottam a nyugati rakpartra. A Tengeri Vadkan nevű fogadó ugyanolyan lerobbantnak tűnt már messziről is, mint amilyen pár éve volt, ám most elmentem mellette, és végignéztem a kikötőben horgonyzó hajók sorát. Láttam pár külföldi hajót, de főképp Fiorei gályák és halászhajók horgonyoztak a dokkokban. Éppen az egyik sikátor felé tartottam, hogy visszatérjek az Éhes Macskába, mikor észrevettem, hogy valaki követ. Ahogy gyorsítani kezdtem lépteimen, ő is felgyorsított, ezért az első lehetőségnél befordultam egy másik, még szűkebb utcába, és bevártam az üldözőmet. Mire megérkezett, wakizashim már a kezembe simult, és egy erős taszítással az idegen torkának szegeztem a fegyvert.
- Miért követsz? Ki vagy, és legfőképp ki küldött? – faggattam, és a hideg acélt gyengéden a bőréhez nyomtam annyira, hogy érezze, bármikor elvághatom a torkát, de még ne folyjon ki a vére.
A férfiről lehullott a csuklyája, és egy fiatal, sötétbarna hajú fiú arca bukkant ki alóla.
- Segits! – nyögte rettegve furcsa akcentussal, és egy izzadtságcsepp csordult le a homlokáról. – Kerlek segits!
A döbbenettől kissé elbizonytalanodva lazítottam a szorításomon, és vártam a folytatást…

A fiú még az után is reszketett, hogy visszakísértem a fogadóba, és letelepedtünk a kandalló mellé. Én fűszeres bort kortyolgattam, ő pedig egy bögre forró csokit iszogatott néma csendben. Kis bébi tigrisemet kiengedtem az elzárt területéről, ugyanis már nem sok vendég tartózkodott rajtam kívül a közös kocsmahelyiségben. Roushi gyanakodva szaglászta fiút, de egy kis idő múltán letelepedett a lábánál, és elszunyókált.
- Nos, mielőtt bármit kérnél, mondd meg a neved, fiú!
- Erios nevem… Bosco ember szolga… - motyogta az akcentusával és közben szerteálló fürtjeit csavargatta.
- Ez így nehéz lesz… Tehát Boscoi rabszolga vagy. Elszöktél a hajóról, fiú?
- Nem fiuu! Ferfi! Vagyok huszegy idos. En harcos hazamban. Erezt erö, es elszokt! Te magus, en megkeres.
- Miért van szükséged egy magamfajta mágusra?
- Hajon gyerekek. Fiore gyerekek. Lesznek ember szolga, ha nem segit!
~ Gyerekeket akarnak rabszolgának eladni? ~ Döbbentem meg… ~ Miért pont ilyenkor kell ennek történnie? Sietnem kéne… ~ gondoltam, de mint a Quatro Cerberus mágusa, nem hagyhattam, hogy gyermekek szenvedjenek ily közel hozzám.
- Ezt hivatalos megbízásnak veszem! – egyenesedtem fel, és gyorsan kiürítettem a poharam. – Az éj leple alatt kell cselekednünk, és mielőbb kimenekíteni a gyermekeket. Erios, Shiina Kaori, A Quatro Cerberus mágusa rendelkezésedre áll!
- En köszöni! En örökre halas! Fizet is, hajo tele sok arany!
- A pénz nem engem illet, hanem titeket, akiket megfosztottak a szabadságotoktól. Egy valamit kérek cserébe! Ha ennek vége, vigyétek el a Quatro Cerberus hírét amerre csak jártok. Mondjátok el mindenkinek, hogy Fiore céhei nem tűrik a kegyetlenséget és az igazságtalanságot, és vaskézzel sújtanak a bűnösökre.
Már majdnem magamon kezdtem el nevetni. Annyira fellengzős, és nagyképű volt a monológom, hogy magam sem hittem el. Talán azért, mert a fiú nem idevalósi volt, és el akartam kápráztatni, már magam sem tudom. Úgy tűnt, Erios megértette a lényeget, és csillogó szemmel nézett fel rám, majd ős is felkelt, és meghajolt előttem.
- Ugyan, erre nincs szükség… - mondtam zavartan, és elpirultam, ahogy a nálam idősebb, és magasabb fiú fejet hajtott.
- Igazat mondva! – szólalt meg zavarodottan a fiú, amikor már indulni készültünk. – Nem gondolt hogy segít… Én csodál az úrnő!
- Ehhehe… Úgy látom nem tartottál eddig valami sokra… - mondtam halkan, miközben kisétáltunk az utcára, ahol már csak néhány részegeskedő matrózt, halászokat, és munkásokat lehetett látni.

Néhány ház előtt páncélos városőrök figyelték az utcákat, de ahogy a kikötő felé haladtunk egyre kevesebbet láttunk belőlük, míg végül egy sikátorba befordulva teljesen egyedül maradtunk. Roushi olyan csendesen haladt, mint egy macska, nem is csoda, hiszen ő maga is valami macskaféle volt. Erios és én talán kicsit nagyobb zajjal jártunk, de a tenger morajlása azt is elnyomta, így észrevétlenül érkeztünk meg egy hatalmas kereskedőgálya mellé, melyet a Gyermek Csókja név illetett.
A palló mellett két ásítozó férfi állt őrt. Erios reszketett, most, hogy újra egykori börtöne közelébe érkezett, újra erőt vett rajta a félelem.
- Erios! – szólítottam meg halkan. – Ők rabszolgák, vagy az őreitek?
- Aki nagy ember. Harcos ferfi, Borrak, ember szolga nagyon regen. Az zömök, aki gonosz. Borrak huseg van, gazda szereti Borrakot.
- Erios… megbénítom őket, te pedig megkötözöd mindkettőt, érted? – ecseteltem a tervet, miközben körbenéztem. A kikötő melletti sikátorok tele voltak használatlan ládákkal és néhány feltekert kötelet is láttam az őröktől nem messze. A fiú bólintott, én pedig előhúztam a wakizashimat a másik dimenzióból. A fiú szeme csillogott, ahogy végignézte a mágiát, majd nyelt egy nagyot, és jelezte, hogy felkészült.
Roushi bár még kicsi volt, gyorsan előrelendült, és együtt surrantunk az őrök háta mögé. A tigris macskaügyességgel ugrott egyik hordóról a másikra, és beleharapott az egyik őr torkába, amíg én a másikat ütöttem tarkón olyan erővel, hogy azonnal elvesztette az eszméletét. Az őr, akinek Rou elkapta a nyakát kiabálni próbált, de egy gyors ütéssel kipréseltem minden levegőt a torkából, és nyögdécselve terült ki a földön. Vihar közeledett. A tenger morajlása, a sötét fellegek és a lassan szemerkélni kezdő eső most hasznunkra váltak; nem csak a mozgásunkat, de a hangunkat is elrejtette. Gyorsan megkötöztük a két őrt ügyelve arra, hogy a ne tudjanak segítséget kérni, és elvonszoltuk őket egy közeli sikátorba, amíg Rou figyelte a mozgást a hajón.
Csak öt percig voltunk távol, de mire visszaértünk, Roushi már nem volt egyedül. Egy magas, sötét alak állt mellette, és a hajót figyelte. Rou nem félt tőle, nem morgott rá, sőt mintha szívesen fogadta volna a társaságát. Eriost várakozásra intettem, én pedig halkan megközelítettem a férfit.
- Ugyan már, csak nem hiszed, hogy hátba tudsz támadni? – kérdezte az ismerős hang halkan, de határozottan. Eltüntettem a fegyvert.
- Démon… - suttogtam. – Kuroyasha. Oak Townban eltűntél, és most… A Zansatsusha…
- Itt van. – válaszolta, de még mindig nem fordult hátra. – Itt van, és téged vár, Shiina Kaori.
Tudta nevem. Nem rémlett, hogy valaha is bemutatkoztam volna neki, de ismert. Lehetséges, hogy ez a férfi tényleg többet tud rólam, mint azt gondoltam volna…
- Erios, most már ide jöhetsz… Ő nem ellenség… azt hiszem inkább… barát.
- Barát? Ne bízz meg bennem, Kaori. – mondta, és végre felém fordult. Az arca még mindig elképesztően gyönyörű volt. A hangja bársonyos, a tekintete pedig sötét és vad, mint a viharos tenger. Megfogta a kezem, és magunk közé emelte. A gyűrű az ujjamon szinte izzott a mágiától. A Zansatsusha tényleg a közelben volt.
- Az a kard… - kezdtem bele.
- Az örökséged. Nem áll szándékomban elvenni tőled. – szakított félbe. Kuroyasha kitalálta a gondolataimat. Egy kötelék feszült köztünk, egy olyan kötelék, amit nem tudtam felfogni. Valamiért elpirultam.
- Induljunk. A Zansatsusha egy karnyújtásnyira van tőlünk.

Az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, s mi szótlanul sétáltunk fel a pallón Eriost követve. A fedélzeten már senki sem tartózkodott, csak néhány mágikus lámpa világította meg a hatalmas vitorlást. A fiú levezetett minket a fedélközbe, ahol néma csend uralkodott. Ilyenkor a hajó matrózai valamelyik kikötői kocsmában itták magukat holtrészegre, a rabok pedig minden bizonnyal aludtak.
- Hol van a kapitány? – kérdeztem Eriost, de a fiú nem válaszolt. Dermedten állt, és rettegve bámult a cellák felé. A sötétségből egy termetes, de ápolt külsejű férfi lépett elő. Mágikus fény villant, és egy hatalmas kard jelent meg a kezében. Erios összerogyott, de nem tudtam elkapni, mert arra kellett koncentrálnom, hogy meg tudjam idézni a kardomat. Valamiért nagyon nehéz volt. Talán a félelem gátolt meg abban, hogy úgy varázsoljak, mint általában. Végül megjelent a kezemben Kagura markolata, és kissé megkönnyebbültem. A gyűrű már olyannyira izzott az ujjamon, hogy attól féltem, megolvad a hőtől. Az a hosszú penge a férfi kezében nem lehetett ms, mint a Zansatsusha. Az egyetlen, igazi, hamisítatlan Zansatsusha.
- Erios, hát így hálálod meg, hogy befogadtalak? – kérdezte öblös hangján. A fiú a földet bámulta és nem válaszolt.
- Samor Brann… - nevezte meg Kuroyasha a férfit – A Gyermek Csókja nevű vitorlás kapitánya. Maira, a kapitány első számú rabszolgatestőre.
A kapitány mellett egy újabb sziluett tűnt fel. Izmos, vékony lány volt, hosszú vörös hajjal. Valami furcsa volt a tekintetében, mintha nem lett volna a maga ura.
- Shiina Kaori, a Quatro Cerberus mágusa. – mondta sejtelmes hangon. – Kuroyasha, a százéves mágusölő. Erios, a kapitány elsőszámú szeretett rabszolgája, az áruló. Mi is ismerünk titeket.
Erios valamit kiáltott a lánynak a boscoiak nyelvén, és úgy tűnt, mintha Maira egy pillanatra magához tért volna. Remegve elindult a fiú felé.
- Maira… - mosolyodott el a fiú, mire a lánynak elsötétült a tekintete, és gyomorszájon rúgta a térdeplő fiút.
- Egy árulónak nincs joga a nevemen szólítania. – mondta majd visszatért kapitánya mellé.
- Kaori, tiéd a lány. Én végzek Samor Brannal. Úgy tűnik mindkettőt megőrjítette a Zansatsusha kisugárzása.

Egyszerre lendültünk támadásba, de Kuroyasha nálam sokkal gyorsabb volt. Miközben rárontott kapitányra, egy pillanat alatt megidézte fegyverét és már rá is mérte az első csapást. A férfi nehezen forgatta a kardot, valószínűleg nem ismerte még azt, ám Kuroyasha könnyed táncot járt körülötte, és úgy tűnt csak játszadozott vele.
Hirtelen Roushi bukkant fel Maira mellett, és beleharapott a bokájába. A lány egy mozdulattal lerázta magáról a tigrist, és előhúzott egy rapírt a kardhüvelyéből. Gyors volt, pontos, és ügyes. Könnyedén kitért a támadásaim elől, és nem egyszer alig pár centin múlt, hogy ő nem talált el a szúrásaival. Alábecsültem őt, hiszen nem használt mágiát, ám rá kellett döbbennem, hogy jobb kardforgató nálam.
- Dual Wield: Hikari and Kuragari! – idéztem meg az ikerpengéimet. A lány erre nem számíthatott, mert egy pillanatra megtorpand, és nagyobb hátrébb manőverezett.
- Kagura egy erős kard… - mondtam a lánynak – De a kistestvérei, Hikari és Kuragari gyorsabbak nála.
Hikari fénylett, a támadásaim nyíltak voltak, és elvonták Maira figyelmét a másik pengéről, Kuragariról, mely maga a sötétség volt, és Maira csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy egy másik kard is közeledik felé. Végre én irányítottam a küzdelmet. Minden egyes csapásommal egyre háttrébb szorítottam, míg végül már csak fél méterre volt a celláktól. A gyerekek felébredtek a harc zajára, és rettegve bújtak meg a cellák hátsó részében. Csupán egy fiú kapaszkodott a rácsokba, és figyelte az eseményeket. Maira kétségbeesetten próbált szabadulni a csapdámból, de már késő volt. Egy utolsó csapással kiütöttem a kezéből a fegyvert, majd oldalról megrúgtam, és a lány összeesett. Hikarival már a torka felé közelítettem amikor Erios rávetette magát a lány testére, hogy megóvja a végső csapástól.
- Erios, mit csinálsz?
- Erios testver! Nem enged! Elvarazsolta gonoszsag, de Erios hug Maira jo laany!
- Erios… - nyöszörgött Maira. A tekintete tiszta volt, és a hangja is valahogy lágyabbnak hatott. Átölelte a fiút, és halkan sírdogálni kezdett.

Hatalmas bömbölés járta át a fedélközt. Gyorsan körbefordultam, de csak sötétséget láttam. Maira és Erios is letűnt a sötétségben. Egy szőrös, puha gombóc bújt oda hozzám. Megtapogattam Roushit, és úgy tűnt, nem esett vaja. A gyerekek a ketrecben hangosan felsírtak. A természetellenes sötétség körbelengte az egész helyet.
- Kuroyasha! – kiáltottam. – Kuroyasha!
Nem jött felelet, de a sötétség szép lassan eloszlott. Valaki megérintette a vállamat. Ahogy megfordultam ütésre emeltem az öklömet, de csak Kuroyasha volt az. Átnéztem a válla fölött, és valami groteszk szörnyűséget láttam csupán. Már korántsem hasonlított emberre az a véres valami, ami Samor Brannból maradt. Mellette érintetlenül hevert a földön a Zansatsusha.
- Shiina Kaori. Ha én ahhoz hozzáérek, hatalmába kerít az őrület. Már így is csak egy hajszál választ el attól, hogy a sötétség felemésszen. Vidd a kardot. A Zansatsusha a te örökséged. Egy időre megint eltűnök, talán többet nem is találkozunk. Ég veled.
Hátat fordított nekem, de elkaptam a csuklóját, és visszarántottam. Meglepődtem, hogy sikerült, hiszen a férfi nálam erősebb volt, nem csak mágia terén, hanem fizikailag is. Talán annyira mégsem akart még elmenni.
- Murakashi egyszer mondott valamit részegen… - néztem fel a férfira. Valamiért nagyon vonzónak találtam hirtelen, és úgy éreztem, soha nem akarom elengedni őt. – Azt mondta, hogy hátrahagyta a családját a kötelessége miatt… Azt mondta, hogy ha elég erős leszek, visszatér a fiához. Most már mindent értek. Hiszen annyira hasonlítasz rá… Ő volt az igazi Kuroyasha… vagy talán az ő apja… És halálakor te örökölted a nevét.
- Most mi lesz? – szegezte nekem a kérdést Kuroyasha. – Feladsz a Mágustanácsnak vagy elengedsz?
- Nem engedlek el. – válaszoltam. – De nem is adlak fel a Tanácsnak. Vezess el keletre, a templomba, ahol megtanulhatom a Hatodik Érzék mágiáját!
- Rendben. – bólintott rá. – Most már elengedsz?
- Még nem! A kötelék! Kösd meg velem a mágikus köteléket! Nem bízok meg benned. Ha netán eltűnnél, ez majd segít megkeresni.
- Közöttünk már régóta él a kötelék… Amikor apámmal megkötötted, akkor automatikusan velem is… bár ez nem olyan erős, mint ha direkt velem kötötted volna…
- Csináld! – mondtam neki és megnyitottam az elmémet előtte. Kuroyasha sötét mágiája csak úgy áramlott felém, egybefonódott az én erőmmel.
A külvilág megszűnt körülöttünk, ahogy érzéseink egybefonódtak. Még mindig szorítottam a férfi kezét, és közben éreztem, ahogy mágiku auráink összefonódnak, és együtt örvénylenek tovább, és fonnak minket közre. A varázslat hirtelen ért véget, ahogy Kuroyasha kiszabadult a fogásomból, és hátrébb lépett.
- Ennyi sötétség elég lesz neked, Shiina Kaori. – hajolt meg előttem.
- Köszönöm, Akito Kagerou . – hajoltam meg én is. A férfi távozni készült, ám még előtte visszafordult.
- Ezt a nevet már nagyon régen hallottam utoljára… Egy hónap múlva Shirotsuméban keress. Viszlát.
Köré szállt a sötétség, és a férfi eltűnt.

Erios és Maira addigra már kiengedték a gyerekeket, és mindenki feszülten meredt a Zansatsushára. Odamentem a kardhoz, lehajoltam hozzá, és megérintettem. Borzongás futott végig rajtam, olybá tűnt, mintha a kard szorított volna engem, és nem én annak markolatát. A démon, mely a kardban rejlett, most nem tört elő. Az érzés, amit gyerekkoromban átéltem, most nem ismétlődött meg.
Egy apró, vérvörös lakrima csillogott a tsubán, apám védjegye. A Kagura lakrimája azonban bíborszínű volt, lágy és szeretetet sugárzott. ~ Ez különös. ~ gondoltam ~ A Kagurában és a Zansatsushában is van lakrima… Azt tudom, hogy a Zansatsusha képes egy bizonyos félelem-varázslatra, de ha a Kagurában is hasonló a lakrima, akkor… annak is van saját mágiája? Fel kell keresnem Argost… ~
- Erios, Maira! – szólítottam meg a testvérpárt. – Vigyük ki innen a gyerekeket!

A fedélzeten azonban a részeg matrózok vártak minket, ám amit felértünk, más is megérkezett. A városi őrség volt az, és őrizetbe vették a legénységet, a gyerekeket pedig Eriossal és Mairával együtt bevitték az őrségre. Tőlem nem kérdeztek semmit, mindössze annyit mondtak, hogy egy titokzatos férfi jelentette az esetet, és mivel egy megbízható cég tagja vagyok, nem fognak semmiért felelősségre vonni, főleg mivel a büntetett személyek illegálisan tartózkodtak a királyságban, és nem csak nálunk, de további öt országban körözött bűnözőkként tartják őket nyilván.
Roushival fáradtan indultunk meg a fogadó felé. A kis tigris már annyira fáradt volt, hogy az utolsó kilométeren nekem kellett elcipelnem őt. Csak akkor vettem észre, hogy már mennyit nőtt az apróság.
- Kali… - mormogta egy gyenge, akadozó hang a karjaimban. Roushi megszólalt, és az én nevemet mondta ki életében először, bár kissé hibásan. Az út utolsó szakaszát mosolyogva tettem meg, bár Rou súlya már kissé nekem is sok volt, ezért igen lassan sikerült célba érni. A szobámba érve végül bedőltem az ágyamba, és Roushihoz bújva nyomott el az álom.

Másnap reggel a álmosan totyogtunk le az étterembe, ám nem fogadtak minket kitörő örömmel. A vendégek fele visszamenekült a szobájába, a másik fele pedig feszülten követett minket a tekintetével. A fogadós persze kitörő haraggal üdvözölt minket, és elküldött a világ túlsó felére, amiért rontjuk az üzletét. Így hát végül szerencsésen, fizetés nélkül távoztunk a fogadóból, s kicsit éhesen, csöppet álmosan, de jóérzéssel a szívünkben elindultunk haza.


Erios

Samor Brann

Maira

Roushi már ilyen nagy

Már csak egy hetem maradt, mielőtt Shirotsuméba kellett érnem, hogy találkozzak Kuroyashával. A napok gyorsan teltek, Roushival a hegyek közt bóklásztunk, s ha nem lett volna kéznél a mágikus térképem, akkor minden bizonnyal el is vesztünk volna. Így is nehéz volt követni az ösvényeket, hiszen itt-ott egy ledőlt fa, egy sebes gleccserfolyó, vagy éppen egy nem oda illő szakadék keresztezte utunkat. Köpenyem engem melegen tartott, tigrisem puha bébibundája azonban még nem bírta olyan jól a szélsőséges időjárást. Éppen egy magaslaton bandukoltunk Shirotsume irányába, a kijelölt ösvényről teljesen letérve, amikor a szomszédos hegycsúcson egy hatalmas, felhőkbe burkolózó kastélyra lettem figyelmes. A térkép nem jelölt semmilyen várost, vagy várat, de a kíváncsiságom erősebb volt a józan eszemnél, ezért kis bajtársammal nekivágtunk felfedezni a titokzatos épületet. A hegy alját körbejárva egy széles, bár már befagyott, itt-ott omladozó lépcsősor tárult elénk. Óvatosan elindultunk felfelé, s ahogy a falba kapaszkodtam, emberi nyomokra lettem figyelmes, valamint gyenge mágia maradványai is érzékelhetők voltak. Nem tartott sokáig az út, hála a lépcsőknek, és annak, hogy most valamiért éppen nem ért minket el egy dühöngő hóvihar, vagy ránk zúduló lavina sem. Az egész hegyet körbelengte valami megfoghatatlan aura, ami távol tartotta a hideget, s ahogyan haladtunk felfelé, egyre inkább érezhetővé vált a hely mágikus kisugárzása. A hegycsúcsra érve egy hatalmas kastély képe tárult elénk. Úgy tűnt, már régen elhagyták az épületet, hiszen gyönyörű, a hegy lábánál élő növények, mohák, és vadul burjánzó bokrok kúsztak fel a falakon, egészen a legfelső tornyokig. A döbbenettől elállt a szavam. Nemrég még egy fagyott hegyen jártunk, zord időjárásban próbáltunk tovább haladni, most pedig tavaszias szellő simogatja az arcunkat, és olybá tűnik, mintha egy tündérkertben vendégeskednénk.
- Kik vagytok, és mit akartok? – jelent meg hirtelen egy vörös hajú, harmincas éveiben járó férfi, aki épp egy tűzgolyót formált kezei közt. Egy hatalmas fenyőről ugrott le elénk, valószínűleg ő őrizte a kastélyt, és az ő nyomaira bukkantunk a lépcsők aljában is.
- Shiina Kaori vagyok, és egy meleg tűzhely reményében jöttünk ide társammal, Roushival, mert a szomszédos magaslatról megpillantottuk a kastély körvonalait. – válaszoltam gyorsan, nehogy véletlenül felénk irányítsa azt a veszélyes labdát.
- Érzem a varázserődet. Mégis melyik céh kutyája vagy?
- Kutya, ez találó… - mosolyogtam, majd rákacsintottam - A Quattro Cerberus vérebe vagyok.
- Lehetne rosszabb is… - motyogta. – Ragens, szabadúszó tűzmágus. Egy expedíció keretében érkeztem megbízómmal és kilenc társammal, de ők nem mágiahasználók. Nagy szükségünk lenne egy képzett harcosra, és a jutalom sem maradna el természetesen.
- Ez esetben, kedves Ragens, vigyél kérlek a megbízódhoz.
A férfi kénytelen-kelletlen intett, hogy kövessük, és mi szívesen követtük őt egy kevéske vendégszeretet reményében.

A kastély belső udvara még gyönyörűbb volt, mint a kinti vadkert. Egy hatalmas, zöldségekkel és gyümölcsökkel teli üvegház foglalta el a terület nagy részét, mellette vígan csörgedező patak, amiből épp egy tucat hegyi vadkecske, és ugyanannyi biztos lábú póni iszogatott teljes nyugalomban. A főbejárat hatalmas kapuja szinte elnyelt minket, odabent lágy félhomály fogadott, és két fiatal zsoldos, akik meglátva a tűzmágust, azonnal haptákba vágták magukat. Gyanakodva néztek minket, de Ragens egyetlen intésére elfordították a fejüket, és visszatértek posztjukra.
A kastély belülről is ugyanolyan pompás volt, mint kívülről. Az erős kő tartotta magát, a falikárpitok kissé porosan, de egészben lógtak a falakról, s vastag gyertyák világították meg utunkat. Fénykorában ez a csarnok tele lehetett fénnyel, és vidámsággal, ám a kristályablakokat most nehéz függönyök takarták, mintha valamitől óvni próbálnák a kastély lakóit.
Hosszú lépcsősorokon baktattunk felfelé, és végül elérkeztünk egy széles folyosóra, ahonnan valószínűleg a ház urainak lakosztályai nyíltak. A falakon régi portrékról mosolygós arcú, barátságos hölgyek és urak tekintettek le ránk, ahogy elhaladtunk előttük. Ragens egy oldalajtón kopogtatott, majd mikor egy határozott férfihang behívta, kitárta az ajtót.
Súlyos tölgyfaasztalnál, bársonyborítású székén trónolt a tűzmágus megbízója, s éppen egy kusza családfát bogarászott okuláréján keresztül, miközben néha-néha beleszívott pipájába. Pár hosszú másodpercbe telt, mire észrevett minket.
- Nocsak Ragens, nem jellemző rád, hogy vendégeket hozol! – mondta kedves hangon, és valamiért azonnal a kinti folyosón lógó képek jutottak eszembe. Ugyanaz a meleg tekintet, kedves mosoly, és élénk szempár fürkészett, mint amik kint is vizslattak minket. A negyvenes éveiben járó, kissé dundi, bozontos szakállú férfi hellyel kínált minket, és egy alacsony asztalka mellett telepedtünk le néhány kényelmes karosszékbe.
- Azt hiszem, kezdem érteni, miért vannak önök itt, uram. – mondtam, majd ahogy az előbb is, elmeséltem kik vagyunk, és hogyan keveredtünk ide. A leendő megbízóm Yusaka Samon néven mutatkozott be, majd miután megtudta azt is, hogy fegyvermágus vagyok, a férfi üde tekintete még inkább felderült, és azonnal a lényegre tért.
- Már lassan egy hónapja vagyunk itt a csapatommal, de csak nem találjuk a kastély úrnőjének kincseit. Élelem és víz van bőven, mint ahogy a kertben te is láthattad, de amiért mi igazán elindultunk, az nem más, mint felkutatni az ősöm, Yumemichi úrnő sírját. – hirtelen elkanyarodott a történet, és Samon egy hosszú mesébe kezdett. - Régen virágzó királyság volt a hegység ezen részén, s Shirotsume lakói talán még most is emlékeznek a varázslatos birodalomra, amit őseim uraltak. A királyi család ebben a pompás kastélyban élt, az ország lakói mesterien értettek a fémek megmunkálásához. A legjobb kovácsok, és ötvösművészek mind ebből az elfeledett birodalomból származtak. Azonban volt még valami, amihez az itteniek nagyon jól értettek. Az élet, nem más. – a férfi szeme csak úgy csillogott, ahogy ősei nagyszerűségét dicsőítette, kis szünetet tartott, majd folytatta. – Különleges mágiát ismertek… A tűz és a növénymágia keveréke lehetett, egy kis fénymágiával fűszerezve, de igazából magam sem tudom, sőt, talán senki, de a hatalma vitathatatlan, s még ma is érezni a hatását. Az egész hegyet körbelengi ez a varázslat, ami egyetlen egy forrásra vezethető vissza. A Hercegnő Könnye, egy legendás lakrima, amiről anyám anyjának az anyja is már csak mesékből hallott, de most… most, hogy itt vagyunk, bizonyosságot nyert a létezése!
Az izgalom érezhető volt a férfi hangjában, csillogó tekintetne nem a kincsre pályázott, nem is arra, hogy hasznot húzzon a mágikus lakrimából; egy gyermek rajongását éreztem rajta, aki egy álmot, egy rég elveszett varázslatot üldöz. A lelkesedése magával ragadott, mintha ő maga is valami különleges mágiával babonázott volna meg.
- A hegytető virágzik, minden kárpit épségben van. A kastély könyvtára talán megrongálódott? Az ott található könyvek biztos segítségünkre lehetnének… - kezdtem bele, ám Samon szomorúan csóválta a fejét, és elmagyarázta, hogy népe egy ősi írásmódot használt, amire ő már nem emlékszik, és a nyelvek területén oly tapasztalt Ragensnek is hónapokba telne megfejteni az írást, vagy akár a nyelv alapjait megtanulni.
- Talán ön is megpróbálhatná megfejteni a könyveket, hiszen olyan hasonló a neveink hangzása. – kacagott Samon vicceskedve, de én komolyan elgondolkodtam rajta, hogy talán vannak hasonlóságok az anyanyelvem és az elveszett királyság ősi nyelve között. Megbízóm folytatta a történetet, és most kicsit részletesebben kitért saját származására is.
- Ha hihetek a feltételezéseimnek, és ennek a régi családfának, amit ükanyám állított össze, akkor jómagam a királyság utolsó uralkodójának, jobban mondva uralkodónőjének a leszármazottja vagyok. Ő volt Yumemichi, akivel nem csak a Hercegnő Könnyét, de egész királyságát eltemették. A lakrimát nem ő készítette, hanem az első hercegnő, Yukiko, a Fagyban született. Hatalmas erejű mágus volt, s amikor meglátta a napvilágot, a Hegy Királysága, melynek valódi neve már elveszett, még csak néhány faházból állt, s lakói kemény hegyi népek, uralkodói a Törzsfők Szövetségének tagjai voltak. Ez a fiatal leány azonban termékeny földeket varázsolt a hegyi magaslatokra, a lankákra, és felmelegítette a mély barlangrendszereket, melyek mindenütt kanyarognak a környéken. Ő építette ennek a kastélynak az alapjait, amit aztán az utána következő királyok tovább bővítettek. Persze ez csak legenda – nevetett szomorúan – Mindent, amit most mondtam, anyám anyjától hallottam. Igazából, anyám már nem is hitt benne, de én igen, mert éreztem, hogy mi mások vagyunk, mint Fiore többi lakója. Igazából, még az is lehetséges, hogy a hercegnők nem is léteztek, de az bizonyos, hogy volt itt valaki, vagy valakik, akik mágiával felvirágoztatták ezt a zord vidéket.
Roushi a mese alatt mély álomba merült, ruháink szép lassan megszáradtak, és az egyik zsoldos forralt bort, cipót, és kecskesajtot tálalt fel nekünk, amit a beszélgetés során csipegetve elfogyasztottunk Ragenssel.
- Ha megfejtjük a könyveket, akkor minden bizonyosságot nyer – váltott hangnemet Samon - de ha pár napon belül nem találjuk meg a kincseket, már nem lesz miből finanszírozni az expedíciót, és ki tudja, mikor lesz legközelebb lehetőségem ide visszatérni. Nemsokára lejár a zsoldosok megbízása, és ők hazatérnek családjaikhoz; ami miatt nem is hibáztatom őket. Yumemichi, és a királyok sírja mélyen a hegy barlangrendszereinek a mélyén van, de eddig minden alkalommal zsákutcába jutottunk. Ha nem találjuk meg a lakrimát, és a hercegnő kincsét, akkor az expedíció teljes kudarcba fullad. Minden álmom, és évek spórolása… de ez már tényleg nem a kisasszony gondja.
- Ne is folytassa, Samon uram. – mondtam neki, és meghajoltam előtte. – Szolgálatára állok önnek, bármily nehéz is legyen a küldetésem. Sajnos engem is szorít az idő, ezért még ma szeretnék nekiállni a kutatásnak, és ahogy a szerencsémet ismerem, hamar rá fogok lelni a barlangra, amit annyira keresnek.
- Veled tartok! – mondta Ragens, aki már egy ideje meg se szólalt. Valószínűleg nem egyszer hallotta már Samon történetét, és úgy tűnt, tisztában van a legapróbb részletekkel is; olyanokkal, amit nekem nem mesélt el. – Az éj sötét, és tele van veszedelemmel. A tűz az egyetlen lehetőség… nem, az egyetlen esély a túlélésre ezekben a hegyekben. Van egy barlang a hegy aljában, ahol egy különös mágiát érzékeltem, de rövid a járata, és nincs rajta rúnák nyoma… nehéz megközelíteni, és a bejárata túl közel van…
- Az nem lehet Ragens! Nem kockázatom meg a kisasszony életét! – vágott közbe dühösen Samon. Arca feldúlt volt, és ismeretlen eredetű rettegés ült ki rá.
- Túl közel van a fagylidércek táborához. – fejezte be higgadtan Ragens, és komoly tekintetével engem fürkészett. – A vidék miattuk ilyen elhagyatott. A kastély környékére nem tudnak bejutni, a lakrima mágiája megvédi a helyet, de éjszakánként körbevesznek minket, itt vannak, és érzik a jelenlétünket. Várják, hogy mikor csaphatnak le ránk… ők a vadászok, mi pedig a zamatos préda… Ők okozták a királyság pusztulását.
- Tehát ha jól köveztetek, akkor a tűz a gyengepontjuk. Milyen fantasztikus véletlen, hogy Ragens mester éppen tűzmágus! – mondtam könnyedén, mert nem éreztem a fagylidércek fenyegetésének súlyát.
- Igen, a tűzhöz nem tudnak pár méternél közelebb kerülni. Éjszaka támadnak, nagyobb csapatokban, és a napfény elől a föl alá menekülnek… nem tudom pontosan hová, de a barlang környékén érezni legerősebben a jelenlétüket. – válaszolt Ragens.
- Még van időnk naplementéig. Odaérünk ennyi idő alatt, Ragens mester? – kérdeztem, és a férfi bólogatása határozottan arra utalt, hogy bőven beleférünk az időkeretbe. – A mágiád tűz alapú, de a varázserőd véges… le kell vinnünk jó néhány nagyobb rönköt, hogy hajnalig kitartsunk.
A két férfi valószínűleg nem várta, hogy ilyen gyorsan a kezembe veszem az irányítást, és egy pillanatig csak pislogni tudtak, majd Samon elküldte Ragenst, hogy a zsoldosokkal szedjenek össze elég tűzifát. Mikor kettesben maradtunk, Samonhoz fordultam.
- Biztos vagyok benne, hogy a kastélyból is vezet egy titkos út a sírokhoz, ám most könnyebbnek tűnik a barlangon keresztül eljutni oda. Holnap visszatérünk, és biztos lehet benne, hogy sikerrel járunk. Volt már dolgom rejtett ajtókkal, és mágikus csapdákkal, és azt hiszem Ragens mester megtalálta azt a barlangot, ahol keresnünk kell. És most… - félig elfordultam az ajtó felé, és úgy néztem vissza megbízómra – ideje kitalálni egy új álmot, mert a mostanki nemsokára megvalósul.
Bizakodó mosollyal az arcomon távoztam. Roushi is már rég felébredt, és úgy tűnt, mintha azon kuncogna, amit mondtam. ~ Néha fejembe száll a túlzott magabiztosság, de hát kinek nem? ~ gondoltam.
Mire kiértem az udvarra, már mind a kilenc zsoldos odagyűlt, és Ragens indulásra készen állt egy rakás vastag tűzifa előtt. Közölte, hogy a zsoldosok nem jönnek, és hogy ennyi hasábot nem tudunk magunkkal vinni, de két hátizsákba beraktuk egy részét, és a maradékot, ami nem haladta meg a 20 darabot, egyesével eltüntettem a dimenzió hasadékomban, amiben a fegyvereimen, és egy-két ruhadarabon kívül nem tároltam semmit. Ez egy kis időt igénybe vett, és Ragens sürgető tekintettel figyelt, de tudta, hogy a tűz nélkül nincs esélyünk visszatérni. Amint végeztem, el is indultunk a hegy oldalába vájt lépcsőkön, majd rövid idő után letértünk az útról Ragens hevenyészett a tűzmágus térképét követve.

Az út hosszú volt, és kemény, főleg Roushinak, aki nehezen talált fogást a jeges sziklafalon. Összekötve ereszkedtünk le, tigrisem körmeit a falba mélyesztette, mi pedig kis csákányokkal vájtunk magunknak kapaszkodót hegygerincen. Roushi kétségbeesett pofija felejthetetlenül édes volt, de ahhoz túlságosan sajnáltam szegényt, hogy kinevessem, és valószínűleg Ragens mester is rosszalóan nézett volna rám. Fél óra folyamatos ereszkedés után könnyebb terepre értünk, ám a nap már hanyatlóban volt, és messze kerültünk a kastély melegségétől. Újabb fél órába telt megtalálni a barlangot. Folyamatosan lefelé haladtunk, mégis úgy tűnt, mintha egyre fagyottabb, és barátságtalanabb lett volna az időjárás. Kisebb hófúvások lassítottak minket, és a nap már vészesen alacsonyan járt.
- Közel vagyunk… - mondta Ragens. – Nagyon közel, és ezt ők is tudják. Sietnünk kell. Talán negyed óra, és eltűnik a nap.
- A barlang milyen messze van? – kérdeztem, mert már a tarkómon éreztem a fagylidércek tekintetét.
- Fél óra ezzel a tempóval. – válaszolt némi kétségbeeséssel a hangjában Ragens. Rousi nyüszített.
- Akkor futás! – adtam ki a parancsot, s kiálló gyökerek, és magas tölgyek közt eliramodtunk Ragens vezetésével.

Tíz percbe telt, mire megpillantottuk magunk előtt a barlang száját. A nap hirtelen eltűnt egy hegy mögött, és földöntúli sötétség telepedett a környékre. Ragens kezében izzó tűzgolyó formálódott, bevilágítva a tájat, de továbbra sem álltunk meg. Körülöttünk fagyott, kék tekintetek figyelték minden lépésünket.

TO BE CONTINOUED IN THE NEXT CHAPTER
(haaahhhahahaaa, aki vágja a Trónok harcát, az biztos észrevette az utalásokat )

Ragens

Ragens mindössze pár röpke másodperc alatt bebizonyította, hogy a tűz milyen hatást gyakorol a fagylidércekre. A barlang még húsz-huszonöt méterre lehetett tőlünk, amikor az első lidércek ránk támadtak. Fagyott tekintetük a lelkem mélyéig hatolt, kezükben rozsdás, de még így is veszélyesnek tűnő fegyvereket lóbáltak, és elképesztő sebességgel mozogtak. Épp egy pillanaton múlt, hogy nem késtem el a Zansatsusha megidézésével. Mivel ez volt a leghosszabb pengéjű fegyverem, és meg akartam tartani a távolságot a lidércektől, ezért az elátkozott penge tűnt a legcélszerűbb választásnak. Ahogy az első vágást ejtettem a szörnyetegen, a pengémen jégkristályok kezdtek felfutni, s pillanatok alatt elérte a markolatot.
- Tüntesd el a kardot, ha nem akarod, hogy darabokra törjön! – ordította Ragens, aki éppen több ellenfelet tartott távol magától, ahogyan hullámokban felperzselte maga előtt a területet. A vörös tűz iszonyatos erővel égetett, még én is éreztem a melegségét, pedig jó pár méter választott el minket. Roushi csak morgott, és a barlang felé hátrált, tekintetében égett a tűz, de ösztönei megsúgták neki, hogy ezek ellen a szörnyetegek ellen ő tehetetlen.
- A tűzmágiával távol tartom őket, addig kezdjünk el lassan a barlang felé hátrálni. Kaori, te figyeld a hátamat, mert jelenleg védtelen vagyok. – ezzel egyik kezével gyorsan előkapott a táskájából egy farönköt, és azt mágiával meggyújtva átadta nekem. A fegyvereim mit sem értek a lidércek fagyos érintése ellen, ezért ez az egyetlen, ősi módszer maradt számomra: hadonászni egy égő bottal, hogy távol tartsam a vadat. ~ Ha ezt túléljük, úgy kiröhögöm magam… Ez a helyzet egyszerűen nevetséges… ~ mondogattam magamban, ahogyan szép lassan közelítettünk a barlang felé.

Szerencsére nem tartott sokáig ez a pár méteres út, és míg én a hasábokat elővarázsoltam, Ragens hősiesen tartotta a frontot. Nemsokára már pislákoló tűz égett a barlangban, a bejárattól nem messze, hogy a füst szabadon távozhasson, de a lidércek se tudják betenni a lábukat menedékünkbe. A lidércek visszavonultak, de el nem tűntek, 10-15 méterre a tűztől a fák árnyékába rejtőzve várakoztak. Várták, hogy kialudjon a láng…
- Miért tartottál velem? Mikor megérkeztél, semmi jelét nem mutattad szimpátiának, vagy bizalomnak, aztán hirtelen önként felajánlod a segítséged… Neked is el kell ismerned, hogy ez igen különös viselkedés, Ragens mester. – szegeztem a férfinak a kérdés, amikor már viszonylagos biztonságban tudtuk magunkat, és a magunkkal hozott elemózsiát fogyasztottuk éppen.
- A válasz egyszerűbb, mint hinnéd, kislány. – mondta, és igazat kellett adnom neki. Az ő erejéhez, és tudásához képest én még sehol sem voltam.
- Halljuk hát. – sürgettem Ragenst.
- Az a lakrima a megbízónknak épp olyan fontos, mint nekem. Mikor Samon mesélt róla, azonnal tudni akartam minden titkát annak a „Könnynek”, még akkor is, ha kiderül, hogy az egész humbug volt. De ez a fickó! A meggyőzőképessége egyszerűen bűbájos, nem csodálkoznék, ha tényleg királyok vére csörgedezne az ereiben. Teljes útitervvel, térképekkel, és felszereléssel… meg persze pénzzel, és a kincs ígéretével érkezett el hozzám. Mindössze egy napom volt dönteni, és Samon kirángatott a kényelmes könyvtáramból. Mikor még egy céhhez tartoztam, nagy harcos voltam… kicsit berozsdásodtak a mágiáim a sok olvasás miatt… Ha ennek vége, ideköltözök. A kastély védelmet nyújt, és Samon meg akarja nyitni azon varázslók előtt, akik ősi mágiákat kutatnak, mint én. Csak hát a sok bogaras közül én vagyok a legfiatalabb… és szerencséje volt, hogy engem választott.
- Már találkoztatok a lidércekkel, ugye? Túl nyilvánvaló volt Samon félelme… – mondtam, és Ragens rögtön el is magyarázta az esetet.
- Még nem találtuk meg a kastélyt, és leszállt a jéghideg éjszaka. Még meglepődni se volt időnk. A fél erdőt fel kellett gyújtanom, hogy ezek a szörnyetegek elmeneküljenek. Másnap hajnalban a nap a kastély mögött kelt… így jutottunk el a táborhelyünkre. Azóta csak fényes nappal kutattunk, és ezt a barlangot is én találtam nemrég. De most semmi mágia nyomát nem érzem…
- A tűz! – kiáltottam fel Ragens mestert félbeszakítva, mert hirtelen fagyos szélfuvallat süvített be a barlangba. A lidércek közelebb merészkedtek a bejárathoz, és amíg nem figyeltünk, a tűz szép lassan kihunyt, s már csak pár gyenge lángocska próbálkozott a hideg elűzésével. Ragens egy lángoló hurrikánt küldött ki a fagylidércek felé, és ezzel a tüzet is újjáélesztette.
- Azt hiszem, jobban oda kellene figyelnünk a tűzre… - mondtam vonakodva, és Ragens bólintott. A társalgás ennyiben maradt, a tűz, és az életben maradás most fontosabbnak bizonyult. A férfi még egyszer alaposan átkutatta a barlangot egy titkos ajtó, vagy mágia nyomai után kutatva, de nem járt sok sikerrel, azért, miután megegyeztünk az őrködés sorrendjében, nyugtalan álomra hajtotta a fejét.

Az éjszaka hátralevő része eseménytelenül telt. Ragens időben leváltott, és Roshit magamhoz szorítva én is álomra hajtottam a fejem. A hajnal fénye hirtelen hatolt be a barlangba. Mindössze egy függőleges fénysugár jutott el idáig, ahogy két hegy közt átbújva törte magának az utat, s egyenesen a szemeimbe világítva feltárta nekünk a mágikus ösvényt. Ragens üde tekintettel nézett le rám, és intett, hogy forduljak meg. Én még mindig laposakat pislogtam, amikor sikerült felülnöm, és szembesültem a látvánnyal. A hajnal fénye kitárta a kaput előttünk. Egy vékony, vibráló rés volt ott, ahol tegnap még tömör sziklafal állta utunkat.
Összekaptam magam, de inkább csendben maradtam, mert úgy tűnt, Ragens elmélyült gondolataiban. Én is próbáltam valamik kieszelni, de csak a fegyvermágiához értettem, így nem gondoltam, hogy túl sokat segítene az én egyszerű kis ötletem.
- Kaori. – szólalt meg végül a tűzmágus. – Azt hiszem a tigrised mondani akar valamit.
Roushi hatalmas szemekkel nézett rám, és úgy tűnt, tényleg mondani akar valamit.
- Kali! – szólalt meg bébi-hangján. – Kali a kald!
- Elképesztő vagy kicsim! – mosolyogtam rá, és megdörzsöltem a bundáját. – Ez a kis tigris mindkettőnknél okosabbnak bizonyult.

Úgy tűnt, Ragens még mindig nem érti, de én tudtam, hogy mi a teendőm. A réssel szemben megálltam, és erősen koncentrálni kezdtem. Fontos volt, hogy most pontosan oda idézzem meg a kardot, ahová elképzeltem. Egyenest a résbe akartam illeszteni, mint egy kulcsot. A fegyvermágia megtette a hatását. Kagura lilás fényjelenség kíséretében megjelent a kezembe, és a rész szép lassan kitágult, épp annyira, hogy egy ember beférjen rajta. A tűzmágus fényt gyújtott a markában, és vezetésével beléptünk egy sötét folyosóra. Csak pár métert haladtunk, amikor a kapu bezárult mögöttünk. Nem volt hát mit tenni, menni kellet előre. A durva sziklafal helyét hamarosan megmunkált falak vették át, és a folyosóról több hatalmas bronzkapu nyílt mindkét irányba. Minden egyes ilyen kapun egy egész alakos dombormű díszelgett; hajdan élt királyok, és királynők kriptái lehettek, és úgy tűnt, egyik-másik arcot már a festményeken is láttam mosolyogni.
- Ahogy haladunk a hegy mélye felé, úgy járjuk végig az uralkodók nemzedékeit. Ők itt az elsők lehettek, talán Yukiko is ott volt valahol… - mondtam, de Ragens csak ment előre, mintha nem is hallott volna meg. Egyre szaporábban szedte a lábait, a domborművekről visszanéző arcok közül is egyre többnek volt ismerős a kinézete. A folyosó hirtelen ért véget, és egy hatalmas barlangban találtuk magunkat.

A csarnok, mert hogy ez bizony már az volt, fantasztikus szivárványszínekben pompázott, melynek eredete egy a magasban lebegő óriási, színes lakrima volt, körülötte rengeteg kisebb kristállyal, melyek szédítő táncot jártak, szétszórva ezzel a fényt a terem legkisebb zugát is megvilágítva. Ha ez nem lett volna elég szikrázás, a falak mentén őrt álló arany- ezüst és mitrill páncélok tükrözték vissza a ragyogást, gyönyörű fényjátékkal töltve meg a helyiséget. Ezen a bejáraton kívül még három további járat nyílt a teremből. Ragenssel lopva egymásra tekintettünk, majd óvatos, lassú léptekkel megindultunk a lakrimák felé. Roushi puha tappancsaival ugrándozott, a kósza fényeket próbálta meg elkapni, ám azok olyan sebességgel cikáztak, hogy esélye sem volt utolérni őket. A gyönyörű fényforrás alatt egy kecses, elegáns obszidián tábla emelkedett ki a földből, rajta rengeteg írással.
- Én ismerem ezeket a jeleket! – suttogtam bele a csendbe, és gyorsan végigfuttattam a szemem az íráson. – Kicsit mások ugyan… összetettebbek, de nagyjából felismerhetőek. Majdnem olyanok, mint amiket anyám tanított nekem kislányként… Ezek nevek lehetnek… méghozzá női nevek – elemeztem.
- El tudod olvasni, Kaori? – kérdezte sürgetően Ragens, és kissé megemelte a hangját.
- Nem igazán, sajnálom. – válaszoltam – Sajnos az ősi írásokra kevesebb időt fordítottam, mint az edzésre, de azt hiszem ezen változtatni fogok. Annyi biztos, hogy ezek női nevek, a jelek között sok a „virág”, a „lánygyermek” és a „hercegnő” képe. Az első név pedig… te jó ég Ragens, ezt nem fogod elhinni! Az „álom” és az „ösvény” jelei, ami annyit tesz, hogy… Yumemichi. A legendás hercegnő tényleg létezett! Itt van rá az írásos bizonyíték!
- Azonnal szólni kell Samonnak! Mi lehet ez a kő? Miért vannak rajta női nevek?
- Nekem… van egy sejtésem. – mondtam, mikor Roushira tekintettem. A kis tigris gyanakodva méregette a lakrimákat, tekintetében szomorúság tükröződött. – Hallottam egy varázslatról, amit a legerőseeb jégmágusok képesek csak végrehajtani. A testük jéggé változik, és ezzel képesek örökre bebörtönözni valakit… vagy valamit. Azt hiszem egy ehhez hasonló mágia lehetett…
- Iced Shell… - mondta Ragens. – Én is hallottam róla. Gondolod, hogy a hercegnő lelke az, ami miatt még ma is virágok nyílnak idefent?
- Nem csak az első hercegnő… Az összes többi utána… A kisebb lakrimák kisebb erőre utalnak, de ugyanúgy érezni a mágikus sugárzást. Hatalmas áldozatot hoztak a népükért…
Pár pillanatig néma csend uralta a termet, az eddig nyugodt béke átváltott valami túlvilági, nyomasztó érzetbe. Szinte éreztem, hogy a kristályból figyelő tekintetek pásztáznak minket, és egyre sürgetőbbnek éreztem, hogy továbbálljunk.
- Szerintem menjünk... – mondtam Ragensnek, aki bólintott, és megindultunk az egyik kijárat irányába.

Ez első kapu egy kisebb csarnokba vezetett, ahol mérhetetlen mennyiségű kincset halmoztak fel, a falak mentén pedig rég használt üllők, kemencék, óriási kalapácsok, és a kovácsoláshoz használatos eszközök sorakoztak. A kincstárnak használ műhely után egy másik ajtót próbáltunk ki. Sietős léptekkel nyitottunk be az eddigieknél jóval kisebb terembe, ahol egy oltár feküdt, és különböző obszidián kövek vették azt körbe.
- Itt készítették elő a rituálét, hogy a hercegnők kristállyá váljanak… – mondta körbejárva a termet. Én már nagyon menni akartam, Roushi is toporgott, és nyüszített, de a tűzmágust magával ragadta a szoba mágikus történelme.
- Kaori, ez a tiéd. – mondta a férfi, és az oltárról felvett egy kardot, ami beleszorult rozsdás, fagyott hüvelyébe. Megpróbáltam kihúzni, de nem jártam sikerrel, mégsem akartam itt hagyni a fegyvert. A kincstár tele volt tökéletesen megmunkált pengékkel, melyeknek markolatában lakrimák és rubintok díszelegtek, ám ez valamiért különleges volt. ~ Vajon miért van megfagyva a penge, hiszen itt kellemes a hőmérséklet… És ez az egyetlen, ami ilyen állapotban van, a többi régi pompájában fénylik a kincstárban… ~ elmélkedtem, de Ragens intett, hogy végzett, és miután a hátamra kötöttem a kardot, elindultunk az utolsó lehetséges kijárat irányába.

Egy hosszú sötét folyosó vezetett egy még hosszabb csigalépcső irányába. Ahogy haladtunk felfelé, egyre több oldalfolyosót fedeztünk fel, ám tartottuk az irányt. Később még lesz ideje Samonnak és embereinek felfedezni a barlangrendszert, számba venni a kincseket, és mélyebben beleásni magukat a királyság történelmébe, ám most nem volt vesztegetni való időnk, mert megbízónk már várt ránk, és velünk együtt az igazságra. A lépcső hirtelen ért véget, és egy kőajtóba ütköztünk. Szerencsére a mágikus zár-rendszer jól működött, ezért egy taszításra beindult a mechanizmus, és kitárult a kapu. A palota előcsarnokába érkeztünk, pont két lépcsősor közé, ahol eddig mindössze egy falikárpit volt.

Az épp a bejáratnál lebzselő őrök azonnal felpattantak a zajra, és felfegyverkezve vártak minket, ám látszott rajtuk a megkönnyebbülés, amikor Ragens mester kilépett a fényre. Nem telt bele egy percbe sem, mire felbukkant megbízónk pirospozsgás arccal és lihegve, kezében egy vastag könyvet szorongatva.
- Épp a könyvtárban voltam… - mondta kifulladva. – Rohantam, ahogy tudtam, amikor meghallottam a zajokat… A kincs… az őseim… Ragens, szólalj meg!
A férfi izgatottan várta a választ, és a tűzmágus őszinte mosolyát látva majdnem összeesett az örömtől.
- Minden igaznak bizonyult, Samon. Sok munka vár még ránk, de most már biztos, hogy nem üres kézzel fognak hazatérni ezek a derék férfiak.

A megbízónk öröme leírhatatlan volt, ám egy percet sem pazarolt tovább; rendbe szedte magát, utasításokat adott ki embereinek, papírokat gyűjtött, és hosszú levelek fogalmazásába kezdett, amíg Ragens és én kifújtuk magunkat, és elfogyasztottunk egy kiadós reggelit. Dél körül volt már, amikor megbízónknak végre akadt néhány szabad perce, hogy elbúcsúzhassak tőle. A férfi a reggel kezében tartott könyvet nyomta a kezembe, mert rengeteg fegyver képét találta meg benne, és úgy gondolta, engem érdekelhet a tartalma. Hárman megvizsgáltuk a jégbe fagyott, rozsdás kardot, melyet még azóta sem tettem el a dimenzió hasadékomba, és Samon kérdés nélkül beleegyezett, hogy magammal vigyem. Mind éreztük, hogy különleges a penge, ám egyelőre használhatatlannak tűnt, és értéktelennek, így végül elhelyeztem a kis dimenziómban a többi szeretett fegyverem közé, és egyelőre nem adtam neki nevet.
Samon végül elmondta, hogy egy Mágus Hotelt tervez ide, ahol bármilyen mágiahasználó megszállhat, és elmélyülhet az ősi tudásban, amit az itteni könyvek rejtenek, és azt is kijelentette, hogy én bármikor szívesen látott vendég leszek itt, és ingyen szállhatok meg a legszebb szobáiban.

Végül gyors búcsút intettünk egymásnak, és új szerzeményeimmel elindultam Shirotsume irányába, immár egy biztonságos, járt útra lelve. Ahogy baktattunk le a hegyről, és figyeltem Roushi játékos hancúrozását a hóban, valami furcsát vettem észre rajta.
- Roushi! – szólítottam meg, mire a kis tigris rám vetette magát. – Te… te megnőttél!
A kistigrisem már nem volt éppen kicsi, akkora lehetett, mint egy kifejlett bernáthegyi, pedig még igen fiatalka volt a szívem.
- Kari összement! – válaszolt aranyos hangon, majd egy kis hóban hempergőzés után tovább folytattuk untunkat, majd pár óra múlva, mikor a nap már hanyatlóban volt, feltűnt előttünk a gőzfürdők városa, s mi újult lelkesedéssel indultunk meg, hogy megtaláljuk a tökéletes fogadót.

Több kisebb történetet mesélek el, melyek összefüggenek, több karakter szemén keresztül, hogy a hiányzásom két évében történt események napvilágra kerüljenek. Minden eltelt két hónapra egy, vagy kettő kaland fog készülni. Íme az első, amolyan bemelegítésnek, hogy belerázódjak a karaktereimbe, és az írásba, amit nagyon elhanyagoltam. Remélem Hwarangot elfogadják majd csatlósnak, de addig is haladok, nehogy még egy hónapot késlekedjek.

Fontosabb NJK-k a történetek során:

Hwarang

Kuroyasha

Roushi

Előzmények itt a kalandok között olvashatók, de azért röviden összefoglalnám, mielőtt belekezdenék a tényleges kaladba:

Kaorit mestere, Goldmine elküldte a Tetsujin templomba, mely valahol keleten található, hogy mágikus képességeit ott fejlessze tovább. (Belső mágia, 6. érzék) A lány így elindul Shirotsumébe, ahol Kuroyashával (aka. Akito Kagero) beszélt meg találkozót, akivel a Zansatsusha (gonosz mágikus kard) után való nyomozása során találkozott. Kuroyasha egyébként Kaori egykori mesterének a fia, és a Tetsujin templom nagymestere, mely címet hajdani édesanyjától örökölte meg. Micsoda egybeesések.

A templomba érkezvén találkoznak egy ifjú harcossal, Hwaranggal akit az angyalok küldtek, hogy felkeresse a templom nagymesterét. Az angyalok létezése nem különösebben döbbenti meg a templomi népeket, ugyanis az Akito klán az angyalok megbízottja már 300 éve. Azt is suttogják, hogy az első nagymester egy angyal volt, aki a halandó életet választotta, és megalapította az Akito klánt. De erre majd a következő írásomban fogok kitérni, ahol bőbben kifejtésre kerül a különös kapcsolat.

Nah már most Hwarang valami csoda folytán Kaori tanítványa lett, de ez leginkább abban fog megnyilvánulni, hogy együtt edzenek, és egy csapatként működnek, melynek vezére Kaori.

Roushi a kistigris tojás kora óta rohamos ütemben nő. Bár még gyermek, elég nagyra sikerült, jelenlegi marmagassága kb 160 cm, tehát már lovagolható. Ő majd egyszer 3-4 m magas lesz, de pár évig még nem fogja meghaladni a 2 m-t. Ez a faj elég hosszú életű. Szóval nagyjából tisztázódtak a dolgok, kezdődjön hát az első közös kaland.



 
Hwarang naplója


x788 március 7

Kaori mesterrel bevettük magunkat az erdőbe, hogy mágikus segítség nélkül megkeressük Kuroyahát. Kaori nem beszél sokat, de tigrise, Roushi be se tudja fogni. Az elmúlt három napban majdnem 17-szer elszólta magát célpontunk hollétét illetően. Nap közben az erdőben található nyomokat vizsgáljuk, a mester gyakran mászik fákra, hogy azokat is megvizsgálja. Úgy tűnik jól ismeri Kuroyashát, mert több letört ágat is találtunk már, ami emberi jelenlétre utal. Bár nem értem mit akarhat bárki is egy fa tetején, de Kaori mester elmondása szerint a ninják a lombkoronában szoktak közlekedni, és Kuroyasha is amolyan ninja, legalábbis állítása szerint. Most még elhiszem amit mond, de a lány állandó kuncogása már kezd gyanús lenni.

A tigrissel minden este párbajozunk. Gyorsasága és ereje szavakkal le sem írható, és még csak gyermek. Kitartása is példás, hiszen minden este vadászik, és nem csak magának szerez élelmet, de velünk is megosztja zsákmányát. Éjszakánként nem kell őrködnünk sem, mert az állatok nem mernek közel jönni, és Kaori nyitott szemmel alszik. Szó szerint is, és átvitt értelemben is, mert minden oda nem illő neszre felébred. Az éjszakai bokorba járás sajnos nem megengedett, mert mikor első éjjel elindultam volna a dolgomra, a lány szörnyen morcos lett, amiért nem hagyom őt aludni. Saját elmondása szerint általában jó alvó, de szabad ég alatt mindig őrségben van.

Egyelőre nem tudom mit gondoljak a helyzetről. Túlélő-kiképzésnek elég gyenge, és azon már egyébként is túlnőttünk. Kaori hullámzó természetű és önfejű, de nem akar ártani senkinek. Roushi gyermeki ártatlansága számomra összeférhetetlen brutális erejével. Valószínűleg hamar fel kell majd nőnie. Nem azért vagyok itt, hogy az erdőben nyomokat keressek. Erősnek kell lennem, hogy amikor eljön az idő, szembe tudjak szállni a Halál Asszonyával.


x788 március 8

Ma megosztottam kétségeimet Kaorival. Elmondása szerint fontos, hogy megismerje emberi képességeimet, és helyet találjon nekem a csapatban. Kissé megsértett, amikor azt mondta, hogy egyelőre nem sok hasznomat veszi, azután végiggondoltam amit mondott, és igazat kellett adnom neki. Kaori egész nap a nyomokat keresi, Roushi élelemmel lát el minket, míg én csak vakon követem őket. Eddig még a tűzgyújtást is a lány intézte, ezért a ma este bevállaltam a fagyűjtést. Mit tehetnék még a csapatért? Valójában hol van a helyem?aáenewohupiahwejnaviwueae-.éplőpfawe

Kaori mester meglátta, hogy naplót vezetek. Biztosított róla, hogy már nem sokáig leszek kívülálló, és a helyemet is meg fogom lelni, ha már meg tudok bízni a saját képességeimben. Mi az, amire én képes lehetek, és ő nem? Az állva pisilést leszámítva egyelőre nem jut eszembe semmi. Kaori erős, gyors, jó megfigyelő, és igazi csapatvezér. Roushi egy harcos, ez erdő gyermeke, mágia nélkül is mindent megérez maga körül. Nem ismerem az erdőket, hegyeket, és még a nyomolvasásban sem vagyok jártas. Bármit is mond a mester, hogy bátorítson, tényleg haszontalan vagyok.


x788 március 9

Egy kopár pusztaságra értünk. Roushi izgatottnak tűnt, de tartotta a száját. Sejtettem, hogy közel vagyunk a célhoz. Ahogy végignéztem a síkságon, a távolban egy fekete alakot láttam meg. A közelében nem volt más, és úgy tűnt, mikor kiértünk a fák közül, egy pillanatra ő is megállt, hogy szemügyre vegyen minket. Kaori nem hitt nekem, amikor azt mondtam, hogy látok valakit, de a tigris izgatottságát figyelembe véve végül mégis rábólintott, hogy kövessük a távolban lévő magányos alakot.

Határozott iramban indultunk meg felé, de minél inkább próbáltunk felzárkózni, annál távolabbinak tűnt a sziluett, amit követtünk. Kaori végül parancsba adta, hogy fussunk, így sikerült annyira megközelíteni a célpontot, hogy már a lány is látta. Három felé vált a csapat. Kaori egyenesen rohant Kuroyasha irányába. Ebből a távból már ki tudtam venni jellegzetes karakterisztikáját.

Mivel a menekülő férfi tőlünk balra haladt, én kerülővel próbáltam elé kerülni, Roushi pedig, aki nálunk jóval gyorsabb volt, hátulról akarta megkerülni. Ahogy végignéztem társaimon, izgatott örömöt fedeztem fel arcukon. Eljött a valódi vadászat ideje. Az izgalom rám is átragadt, és az „üldözött vad” és gyorsabb iramra váltott. Szétváltunk, és mindhárman felgyorsítottunk, amennyire csak bírtunk. Roushi hatalmas ugrásokkal közelített Kuroyasha felé, Kaori hosszú lábaival próbálta behozni a távolságot, én pedig csak rohantam, hogy a tervnek megfelelően be tudjuk keríteni a férfit.

Roushi mindenkinél hamarabb ért a vadhoz. Ahogy mi sem használhattunk mágiát, úgy Kuroyasha keze is meg volt kötve. Bár harci tapasztalatban felülkerekedett a tigrisen, Roushi sem adta magát könnyen. Nem hagyta menekülni a zsákmányt, és rövid idővel később én is csatlakoztam hozzá. Lihegve próbáltam tartani magam, de a több kilométeres rohanás kissé megviselt. Védekező pózba vágtam magam, és a férfi mozdulatait figyeltem, nehogy meglógjon. Ekkor Kaori is megérkezett. Diadalmasan kiáltotta ki győzelmünket, Kuroyasha pedig fejet hajtva adta meg magát. A vadászat véget ért.

A férfi elmondta, hogy fél nappal későbbre várt minket, és hogy kicsit lazítani akart még egy közeli onsenben a hajsza előtt, de mivel elkaptuk őt, minket is meghívott, hogy csatlakozzunk hozzá, természetesen az ő költségén. Megkönnyebbülve indultunk el a kis hotelbe, ami a közeli hegy lábánál várta az arra tévedőket. A fogadós természetesen majdnem szörnyet halt, amikor meglátta Roushit, majd felesége emlékeztette egy régi legendára, miszerint a hegyeket magányos óriástigrisek őrzik, és onnantól kezdve úgy hajlongtak a nagymacska előtt, mintha egy istenség állna előttük. A gyermek élvezte a figyelmet, de közben zavarban is volt, mert ő maga nem sokat tudott ezekről a legendákról.

A több napos kempingezés után kifejezetten jót tett az áztatás. Amíg Kaori a női részlegben egyedül fürdött, addig én Kuroyashával voltam egy medencében. Bár egyikünk sem volt beszédes fajta, mi mégis a zavart csend függönyétől szenvedtünk. A férfi egy idő után biccentett, és visszament az épületbe, így egyedül maradtam, és végre nyugalomban pihenhettem. Az éjszakát is ott töltöttük. Közös vacsora után mindenki visszavonult szobájába. Roushi, aki nem kért a forró fürdőből Kaori ablaka alatt hajtotta fejét álomra, mert szívesebben feküdt a csillagos ég alatt, mint egy zárt szobában.

Amikor ezt a bejegyzést írom, csend honol az épületben, csak a szomszéd szobából szűrődik át némi susmorgás. Mintha Kuroyasha és Kaori hangja lenne. Komolynak tűnik a beszélgetés, de nem akarok más életébe kotnyeleskedni, ezért inkább álomra hajtom a fejem. Első közös kalandunk véget ért. Vajon értékes tagja leszek a csapatnak, és lesz erőm egyszer legyőzni a Halál Asszonyát? A válaszok még váratnak magukra, de talán már nem is olyan sokáig.


Kaori emlékszilánkjai

Hwarang pár nap alatt beilleszkedett a csapatba. Úgy vettem észre, még nem érzi magát otthon közöttünk, de szeretném, ha ez mihamarabb változna. Őszinte, és nemes lelkű fiúnak tűnik, és igen különleges mágiával rendelkezik. A küldetése kicsit zavar ugyan, mert túl sok engedélyt kell kérnie a feljebbvalóitól, de ahogy egyre erősödik majd, úgy a szabadsága is nőni fog. Szeretném, ha világot látna, és saját véleményt formálna róla. Az igazság nem olyan fekete-fehér, mint ahogy arra őt tanították, de erre magától kell rájönnie. Azt hiszem ez lesz a legnehezebb része a dolognak, és lehet hogy hatalmas törés lesz benne emiatt. Ha elég szilárd a jelleme, ki fogja bírni, de remélem ott leszek mellette, hogy átsegítsem őt a felnőtté válás nehézségein.

Tanítványt fogadni nem egyszerű feladat, főleg hogy fogalmam sincs az ő varázslatairól, és én is csak pár évvel vagyok nála idősebb. Csak a jellemét tudom megedzeni, a többi már az ő dolga lesz. Bár Kuroyashát elkaptuk, a fogócska csak bemelegítés volt. A csapatmunka jól ment, s mindaddig, amíg csak hárman voltunk, nem is volt semmi probléma.

Nehéz lesz Kuroyasha jellemét összeegyeztetni a fiújéval. Majdhogynem ellentétei egymásnak, bár Kuroyashát nem mondanám gonosznak, csak olyan… más. Egyesek tisztátalannak mondanák őt, de ez annál több. A férfi végre megígérte, hogy mesél az Akito klánról és a Halál Asszonyáról, elmondja, hogy mi történt vele gyerekként, és hogy vált azzá, aki most. Azt hiszem ez hosszú történet lesz, és egy éjszaka alatt úgysem érünk a végére, talán csak ha nagy vonalakban nézzük a történetet. Az eleinte távolságtartó férfi hamarosan meg fog nyílni előttem, de egyelőre nem tudom, hogy ez jó vagy rossz dolog e. Amikor mágikus köteléket kötöttünk magunk között, éreztem a lelkében rejlő gonoszt, de nem gondoltam volna, hogy ennyire erős a szikra.

Éjszakánként, amikor lehunyom a szemem, gyakran látom magam előtt a mágia örvénylését, de most már nem ugyanaz, mint régen. A színek elvesztették ragyogásukat, és a távolban mintha sötétség ólálkodna, amely egyre közelebb kúszik hozzám. Kuroyasha a napok múlásával egyre nagyobb hatást gyakorol rám, s olykor megrettenek a felém törekvő gonosztól. Roushi jelenléte azonban megnyugtat. Ha mellettem van, olyan, mintha a színek újra erőre kapnának, és a sötétség visszavonulót fújna.

Félek, eljön majd a nap, amikor a tigris elveszti ártatlanságát, és akkor magamra maradok a tudatomban, s egyedül kell visszaszorítanom Kuroyasha sötétségét. Talán nem ma, de egyszer meg fog történni. Az lesz a nap, amikor Roushi nem akar hátramaradni, és először fog egy emberrel éles harcot vívni.

A háború napjai közelednek, a lelkemben érzem, s nekünk addig meg kell erősödnünk, különben hátramaradunk. Nem számíthatok örökké Kuroyasha démoni erejére. Nem számíthatok örökké Roushi védelmező szeretetére. Nekem kell megvédenem őket. Nem engedhetem, hogy Kuroyashát feleméssze a gonosz, hogy Roushi feláldozza magát értem, vagy hogy Hwarang vakon az angyalok igazságának igájába hajtsa a fejét. Nekem kell családot kovácsolni belőlünk, hisz én vagyok a nő, s én vagyok az anya. Ebben az erőszakos világban az árvák csak egymásra számíthatnak.

Kuroyasha végre meglátogatott. Az onsen mindkettőnket ellazított, és látszott rajta, hogy most hajlandó megnyílni előttem. Könnyítésként egy üveg lótuszpálinkát vett elő, és bár illedelmességből megkínált, mégis azon kaptam magam, hogy szinte egész este csak az ő poharát kellett újratöltenem.

- Kaori, én sosem bíztam meg senkiben. – kezdte, mikor megérkezett. – De úgy érzem te más vagy. Valami összeköt minket. Talán apám keze van a dologban, vagy a végzet. Bármennyire is ellenségesnek tűntem, mikor először találkoztunk, most kénytelen vagyok megnyílni előtted. Ezt súgja a szívem.

- Meglepően sokat beszélsz. Ilyen gyorsan hat a pálinka? – kérdeztem viccelve, mert úgy éreztem, hogy túl komolyan indult a beszélgetés, és zavarban voltam.

- Talán a pálinka, talán a forró víz, vagy talán te magad. Azt hittem nincs szükségem se rád, se senkire… De mikor megérkeztél Shirotsumébe… Minden összeállt. Így kellett történnie. Neked a Tetsujin templomban a helyed. Az Akito klánban a helyed. – mondta rezzenéstelen arccal.

- Ez mit akar jelenteni? – döbbentem meg. Amit mondott, felért egy lánykéréssel, pedig alig ismertük egymást, és a szívem amúgy is darabokban hevert, mióta szembesültem vele, hogy Kao talán örökre eltűnt az életemből.

- Hagyomány a klánban, hogy az arra érdemeseket egy szertartás során befogadjuk magunk közé. Persze ennek több feltétele is van, például az, hogy birtokában legyél a Hatodik Érzék képességének. A Tetsujin tanok ismerete. A klán történetének ismerete. Egy hosszú küldetés. A végén mind a beavatási szertartásban egyesül.

- Huhh… - könnyebbültem meg. – Nos akkor egy rugóra jár az agyunk, mert én is pont ezért kerestelek fel. Már azt hittem valami egészen más szertartásról beszélsz…

- Nos, az sem kétséges, hogy ha komolyan veszem nagymesteri feladatom… akkor egyszer örökösre is szükségem lesz. Ez esetben úgy vélem te tökéletes anya lennél. A benned rejlő erő és elhivatottság méltóvá tesz az Akito klán nevéhez. – folytatta továbbra is komoly kifejezéssel. A szívem hevesen vert, az arcom vörösbe váltott, de ezt ráfoghattam a szobát megvilágító gyertya fényére is. Kuroyasha nem tűnt úgy, mintha tisztában lenne szavainak súlyával, vagy csupán a klánja érdekeit nézte, ezért nem is gondolt bele. Nem akartam kizökkenteni, ezért inkább nem is mondtam semmit.

- A nevem Akito Kagerou. De ezt már tudtad. Holtan születtem, a Tetsujin templom hajdani nagymestere, Akito Ayane, és az előző Kuroyasha, Murakashi egyetlen gyermekeként. Shiina Kaori. A sorsunk már akkor összefonódott, amikor még nem is találkoztunk. Készen állsz arra, hogy megismerj engem, a klánomat, és részese légy az Akito klánnak?

A hirtelen váltás még inkább kizökkentett. Egyik pillanatban azt mondja, jó anya lennék, a másik pillanatban pedig már arról beszél, hogy holtan született. Hol itt a logika? Hol itt az összefüggés? És miért is üres a poharam? Gyorsan töltöttem magamnak egy italt, és lehúztam. A gondolatok kaotikus fergetegében csak egy dolog volt tiszta előttem. Nem csak magamért, de a Quattro Cerberusért is erősebbnek kell lennem, és erre a legjobb esélyem Kuroyasha kezei között lesz. Mondd, hogy igen, Kaori. Ez nem lánykérés, csak meghívás.

- Készen állok, Kuroyasha.

- Mától újra felveszem régi nevem, hogy megtisztuljak lelkem sötétjétől, s helyét átvegye a fény. – folytatta szertartásosan. – A világ továbbra ismerjen a Fekete Démon nevén, hogy gyűlöletük és félelmük általam megtisztuljon. Szólíts a nevemen, Kaori.

- A… Akito…. Kagerou. – feleltem kissé félve. Nemrég még elutasította a nevet. Nem tudom mi keltette benne ezt a változást, de rövid ismertségünk alatt nagyon sokat változott.

- Ismerjük egymás valós lelkét, és kimondtuk egymás igaz nevét. Ha megosztjuk járt utunk történetét, az Akito klán törvényeinek értelmében mester, és jelölt leszünk. Beavatásod napjáig figyelni és tanítani foglak, hogy ne térj le az igaz ösvényről, és tanainkat teljes mértékben magadévá tedd. A mágikus kötelék már megköttetett, így sosem veszítjük egymást szem elől. Amikor fejet hajtunk, az eskünk véglegesé válik. Még visszakozhatsz.

- Nem fogok. Mondd el a történeted, s én is megosztom veled az enyémet. Mindent, ami ez idáig történt. – válaszoltam a magamban újonnan felfedezett határozottsággal a hangomban.

Kuroyasha biccentett, és belefogott történetébe. Elmondta hogyan nőtt fel, s ismerte meg családja történetét, elmesélte első találkozását apjával, és azt is, hogy az ő halála után mi történt. Beszélt arról is, hogy miként folytatta apja munkáját a Fekete Démonként, ha kellett, ölt, de a benne feltörekvő sötétség ellenére a törvényes utat próbálta járni. Mesélt a saját démonaival és a múlt szörnyeivel vívott harcairól, a gonoszról, és jóról, és a változásokról, amik azóta gyötrik, hogy megismert.

Történetének befejeztével végül én következtem. Mindent elmeséltem, még leginkább zavarba ejtő cselekedeteimet is. Nem akartam semmit titkolni az új mesterem előtt. Az éjszaka gyorsan telt, és a hajnal is ránk virradt. De nem csak mi ketten voltunk ébren ilyen korai órában. A szomszéd szoba felől készülődés hangjai szűrődtek át, majd pár perc múlva Hwarang jelent meg a hátsó kertben. Roushi is ébredezett már, és mivel mindketten egy kis frissítő tornára vágytak, egy kis bemelegítés után birokra keltek egymással. A pálinka is elfogyott már, és Kuroyashával szertartásosan fejet hajtva befejezettnek ítéltük az éjszakát. Eskünk ettől a pillanattól kezdve életbe lépett.

Egy gyors fürdő után elmondtam tigrisemnek és Hwarangnak, hogy még egy napot maradunk a fogadóban, és hogy a nap folyamán ne zavarjanak, mert pihennem kell. Egy rövid ideig még figyeltem, ahogy a két fiatal küzd egymással, majd felhagytam az elhúzódó küzdelem figyelemmel kísérésével. Úgy éreztem, Kuroyasha nem alszik, én azonban sejtettem, hogy egyre nehezebb napok várnak majd rám, ezért gyorsan megágyaztam magamnak, és végre álomra hajtottam fejemet. A hallottakról pedig, majd ráérek később is gondolkodni.

Az edzésprogram

A világ körülöttem statikus és egyszerű volt. A templom nem engedte be a külső hatásokat, az ország problémái kint rekedtek. A tanítványok, akik a Tetsujin tanait jöttek tanulmányozni, s a zarándokok, akik a szent ereklyék előtt tisztelegtek, most a kertben gyűltek össze közös meditációra. Hwarang is velük tartott, s bár én is szívesen vettem volna ki a részem a légzés gyakorlatokból, most más kötelességeim akadtak. Kuroyasha edzési és tanulási programja csak most vette kezdetét.

A reggeli tájfutás után rövid meditáció következett, majd pedig kilenc hosszú óra az altemplom katakombáiban található titkos könyvtárak egyikében. Mágikus szemüvegem segítségével elég gyorsan haladtam, de így is még tornyokban álltak előttem a könyvek. Az Akito klán háromszáz éves történelme szárazon, kronologikus tagolásban várta, hogy magamba szívjam a tudást. Mindenben a legkülönlegesebb az volt, hogy a történetnek nem volt eleje. Az első nagymester eredetét homály fedte, mindössze neve és néhány hozzá köthető esemény került feljegyzésre. Akito Hisayagure, az alapító x490-ben építette fel az első szentélyt, melyre aztán a későbbi templomok ráépültek.

Két év múlva a 300. évfordulója lesz a klánnak, és beavatásomat is ekkorra tervezik. Fontos dátum lesz ez a klán és a templom történetében, mert minden századfordulón történt eddig valami különleges. Hogy ez jó vagy rossz dolog lesz, még nem tudni, de annyi biztos, hogy én is részese leszek.

Már hat óra elmúlt, mire végre kiszabadultam a pincéből. Roushi már várt rám, és örömteli nyalogatásokkal fogadott. Újdonsült tanítom eltűnt, ezért tigrisemmel Hwarang keresésére indultunk. A fiú egész nap meditált, evés és ivás nélkül merült el belső világában. Mikor a közelébe értünk, azonnal felpattant, tudtam, hogy megérezte jelenlétem. Mesterem általa üzent nekem, hogy ma este nem pihenhetek, és az elkövetkező hónapokban minden nap a mai teendőket kell ismételnem, kivéve amikor a külvilágba megyünk kiküldetésre. A hátralévő feladatok között pusztakezes és fegyveres harc, meditáció és végül vakharc szerepelt.

Mikor végeztem a napi feladatokkal, kezdhettem előröl az egészet. Naponta csak egyszer étkezhettem, és az is meg volt szabva, hogy mit ehetek. Szerencsére a papok minden nap friss étellel vártak, így nekem csak elfogyasztanom kellett azt, és az elkészítés terhe másra nehezedett. Átlagos napjaim végül pár nap alkalmazkodás után így néztek ki.

Reggel hatkor az erdőbe indultam, hegynek fel, és hegynek lefelé futottam, kerülgetve az erdei terepakadályokat. Ilyenkor Roushi és Hwarang is velem tartottak, mely egészséges versengést ébresztett bennünk. Persze tigrisemet képtelenek voltunk lefutni, Hwarang pedig fiatal kora miatt kirobbanó formában volt. Ilyenkor kicsit kikapcsolhatott az agyam, figyeltem az erdei tájat, és a növényeket, és elmerültem a környezet zajaiban és illataiban. Sokszor döntöttünk úgy, hogy a futás helyett a közeli folyóban mártózunk meg, vagy éppen hegyet mászunk. Roushi kimondottan élvezte a pancsolást, a felszín alá merülve üldözte a megcsillanó pikkelyű halakat, teknősöket, és egyéb vízi lényeket. A hegymászás már kevésbé volt kedvére. Hatalmas mancsai nem a kapaszkodásra lettek kitalálva, a merőleges sziklafalon pedig sehol sem lelt olyan kiszögelléseket, amik felvezették volna a hegytetőre. Ilyenkor ő inkább elkóborolt valamerre, szimatolgatott, ismerkedett a tájjal, és vadászott. Hwarang újra meg újra lenyűgözött csodálatos fizikumával. Mindig valamennyivel előttem járt, s bármennyire is próbáltam utolérni, esélytelennek tűnt, hiszen minden edzéssel ő is egyre erősebb lett. Mindig a nagyobb kihívásokat kereste, és azokat becsülettel teljesítette is. Ekkor tudatosult bennem, hogy milyen sokat jelent az, ha valaki férfinak születik. Azonban nem hagytam, hogy ez elkeserítsen. Ha mágikus párbajról volt szó, én még mindig erősebb, és tapasztaltabb voltam, míg ő csak kevés varázslatot ismert, és lassabban reagált támadásaimra.

Egy óra futás, úszás, vagy hegymászás után rövid meditáció következett, melyben a fiúk ugyancsak kivették részüket. Roushi nem volt valami türelmes még, hiszen gyermek volt és persze macska is, ezért nála a meditáció gyakran fordult játékba vagy éppen szundikálásba. Eleinte a papok segítségével tudtuk tartani az időbeosztást, majd egyre inkább belejöttünk az idő mérésébe, és már magunk is be tudtuk állítani biológiai óránkat, hogy mikor eszméljünk a meditációból. Nyolc órakor búcsút mondtam a tigrisnek és a fiúnak, és bevetettem magam az altemplom könyvtárába. Sokszor olvastam a gyorsolvasó szemüveggel, de a túltelítődő információ miatt néha vissza kellett állnom a normális tempóra, hogy az agyam rendesen fel tudja dolgozni az információt.

Rengeteg elfeledett mágikus formulával ismerkedtem meg, tiltott mágiák titkairól olvastam, és természetesen a manapság divatos varázslatokba is betekintést nyertem. A Tetsujin papjai előszeretettel végeztek mágikus kutatásokat, és minden félresikerült vagy éppen eredményes kutatásukba betekintést nyertem. Az itt élők egyes generációi kiemelkedő lakrima készítők voltak, és ráleltem néhány igen érdekes feljegyzésre, mely arról tett említést, hogy egyes mesterek képesek a holtak lelkét beleültetni egy lakrimába. Fegyvereimet megidézve tudatosult bennem, hogy a Zansatsusha, Kagura, de még a Yukihime kastélyában talált fagyott penge is magukba foglalnak egy-egy igen különleges lakrimát. A Zansatsusha esetében sokszor éreztem már, hogy mennyire gonosz penge, s sokszor olyan, mintha önálló tudata lenne, de nem gondoltam volna, hogy egy valaha élő ember lelke van benne elraktározva. Persze ezt magamtól nem tudtam megállapítani, így inkább félretettem a könyvet, és a gondolataimat, hogy majd legközelebb egy szakértő segítségével vizsgálhassam meg a pengéket.

A hosszú elméleti tanulás után végre kinyújtóztathattam tagjaimat. Eljött az ideje egy kis régimódi bunyónak. Ilyenkor természetesen nem a levegővel harcoltam, hanem a vállalkozó kedvű papokkal. Eleinte még igen sokan voltak, aztán egyre inkább megfogyatkoztak azok, akik ki mertek állni ellenem. Sajnos érthető volt, a papok leginkább fénymágiában és rúnamágiában jeleskedtek, bár mindenkinek kötelező volt a harcművészet gyakorlása is. A test és a lélek egyidejű fejlesztése fontos szempont volt a Tetsujin szerzeteseinek, de általában mindenki specifikálódott valamely ágra. Szerencsére azonban ezen a téren is számíthattam Hwarang és Roushi támogatására. Tigrisem örömmel vetette bele magát a birkózásba, újdonsült tanítványom pedig szívesen csiszolta reflexeit és mozdulatait velem. Felváltva küzdöttünk egymással. Gyorsaság, és technika terén én voltam az első, erőben és kitartásban Roushi, koncentrációs készségben és a fejlődés ütemében pedig Hwarang. Tudtam azonban, hogy Roushi végül mindenben túl fog szárnyalni minket, hiszen mégiscsak egy hatalmas állat erejével bírt, ösztönei pedig kitűnőek voltak. Azonban a kézitusa után sem volt lehetőségem pihenni. Ideje volt fegyvert a kézbe venni, és úgy harcba szállni.

Első kardom, Kagura a végletekig tökéletes és hatékony társam volt a harcban. Senki sem érhetett fel hozzám, amikor őt forgattam a kezemben. Hwarang botharcos technikája kifinomult és elegáns volt, de tudása nem ért fel hozzám. Akárhányszor próbálta, sosem sikerült egyetlen ütést sem mérnie rám, ellenben én minden nap többször lefegyvereztem őt a pár perces gyakorlatozások során. Néhány magasabb rangú pap, akik a kard útját is ismerték, azonban méltó ellenfélként álltak ki ellenem, végül azonban mindig győzedelmeskedtem. A Zansatsushával már nehezebb volt harcolni. Állandóan figyelnem kellett, hogy ne győzze le az akaratomat, valamint hosszú pengéje megnehezítette a mozgást, de muszáj volt hozzászoknom, hiszen ő volt egyelőre a legerősebb pengém. A rengeteg gyakorlatozás után azon kaptam magam, hogy fegyvereimet már nem tárgyként kezelem, hanem személyként. Mintha éreztem volna valamit bennük, ami a személyiség szikráit mutatta. A meditációim során sokszor összpontosítottam fegyvereimre és Kagurát egy fiatal, kedves nő képében láttam magam előtt, míg a Zansatsushát egy sötét, szörnyeteg-szerű árnyékként, melynek sziluettje hullámzik, és gyakran ember alakúvá formálódik. Ilyenkor mindig elveszttettem a kontrollt és kizökkentem a meditációból.

A fegyveres harc után következett az mágikus összecsapások ideje. Meg kell mondjam, ez volt majdnem a legnehezebb feladatom mind közül. A Tetszujin papjai végre egyenrangú felekként küzdöttek velem, sőt, sokan túlszárnyaltak és gyakran a földbe döngöltek.
A fénymágia egyszerűen szörnyű volt. Állandóan megtévesztettek, és illúziókba csaltak vele. Hol elvakítottak, hol önmagukat tűntették el, hol pedig egyszerűen olyan erejű sugarakat idéztek meg, melyek felforrósították a pengémet és emiatt el kellett tüntetnem őket, mert már képtelen voltam tartani. Abban a kis időben, míg egy másik kardot idéztem meg, lesújtottak rám, és elvesztettem a csatát. Azonban nem adhattam fel. Nem sok időbe telt, míg hozzászoktam a trükkökhöz, és már képes voltam visszatámadni, azonban a magas szintű mágusok még így is több mágikus erővel rendelkeztek, és bár képes voltam taktikai előnyhöz jutni, csak ritkán sikerült győzedelmeskednem.

A papok másik része a rúnamágiában volt jártas, és ezáltal a különböző csapdáikkal voltam kénytelen megbirkózni. Valahogy mindig volt idejük felírni a kis trükkös ketreceikhez a rúnákat, mielőtt elkezdődött volna a harc, így felkészülten várták támadásaimat. ilyenkor nem engedhettem meg magamnak, hogy vakon a mágikus írásból álló ketrecre támadjak, mert azzal csak a varázserőmet vesztegettem volna. Volt azonban egy trükköm, amivel az ellenfeleimet sikerült sokszor kijátszani, mégpedig egy lakrima, amit Taro mester adott nekem kölcsön. A lakrima segítségével el tudtam olvasni a rúnákat, és értelmezni az adott területre érvényes szabályokat. Innentől már csak az eszemre kellett hagyatkozni, hogy megtaláljam a kiskaput, amivel kiszabadulhatok a rúna börtönből. Ez után már elég volt egy koki a kihívóm fejére, hogy többet ne próbálkozzon a szívatásommal. Természetesen sokszor nem csak a ketrecek okoztak fejfájást. A nagyobb erejű papok már a sötét írást is ismerték, amivel saját erejüket sokszorozták meg. Ilyenkor általában megint én voltam a vesztes. Szörnyű volt ez az érzés. Szembesültem saját gyengeségemmel és inkompetenciámmal. A Tetsujin papjai nem harcosok voltak, hanem tudósok, mégis sokkal erősebbnek bizonyultak nálam. Tudtam, hogy még nagyon messze van az idő, hogy képes legyek felvenni a harcot a sötétség szolgáival.

A sötétség… igen a sötétség… Minden nap zárásaként a sötétséggel magával kellett harcba szállnom. És hogy ez miben testesült meg? Abban, hogy teljesen véletlenszerű számban támadtak rám a papok, miközben bekötött szemmel álltam a gyakorlótér közepén. Eleinte egy ellenfelem volt, majd kettő, három, végül pedig már egy tucatnyian támadtak rám. Botokkal, fegyverekkel, és mágikus csapásokkal zúdultak rám a láthatatlan támadások. A hatodik érzék mágiájának erősítésére szolgált ez a fajta edzésmódszer, de nem volt olyan nap, hogy zúzódások, vagy éppen égési sérülések nélkül térjek végül nyugovóra.

Egy pár perces meditáció segítségével a testem mágikus meditációba süllyedt, de a mozgás eleinte szinte lehetetlen feladatnak tűnt. Fiatal koromban Murakashi ugyan megtanított erre a mágia formára, ám az alapokon kívül más nem tudtam elsajátítani, mert már sajnos nem volt rá időnk. Nekem csak másodperceknek tűnt, de kívülről legalább három perc eltelt, mire a törökülésből álló helyzetbe szenvedtem magam. Bár érzékeltem a körülöttem lévő világot, a mágia gyönyörű színekben pompázott körülöttem, mégsem tudtam védekezni. Vagy arra koncentráltam, hogy a meditatív állapotban a harmadik szememmel lássak, vagy arra, hogy kivédjek egy felém érkező támadást. Mire azonban mozdultam volna, már rég betalált az ütés, de a testem végigvitte a kívánt cselekvést, ami miatt újabb csapások érték a testem.

Kegyetlen és kíméletlen harc volt ez, a fájdalom és a tehetetlenség újabb próbája. Akiket aznap elgyepáltam a kézitusában, fegyveres harcban vagy éppen a mágikus csatában, most visszaadták az általuk elszenvedett fájdalmat. Bár gonoszság és rossz érzés nem volt bennük, hiszen mégis csak a Tetsujin papjai voltak, legbelül tudtam, hogy a szívük mélyén elégtételt vesznek rajtam. Nem hibáztattam őket, és bár megszenvedtem a harcot, mégis hálát éreztem feléjük. Nélkülük soha nem lennék erősebb. A vakharc sokáig nem hozott gyümölcsöt, ám egy idő után a mozdulataim gyorsabbak lettek, és néhány támadást már ki tudtam védeni. Végül teljesen belejöttem a használatába, és azokkal, akik velem egy szinten voltak mágikus erőben, már oly könnyedén harcoltam, mintha láttam volna őket. Tudtam, hogy a sötétségben, ami majd a világot el fogja árasztani, mérhetetlenül fontos lesz ez a különleges mágia. Úgy gondoltam a hatodik érzék mágiája egy teljesen alapvető varázslat, amit minden mágusnak ismernie kell, ezért elhatároztam, hogy nem csak én fogok mesterévé válni, hanem majd Hwarangot is megtanítom rá, ha felkészültnek bizonyul.

A vakharc után végre ehettem egy keveset, majd eljött a meditatív pihenés ideje. Ez nem egyszerű meditáció volt,, és nem is a hatodik érzékhez kifejlesztett mágikus meditációs formula. A Tetsujin papjai ezzel a technikával frissítették fel elméjüket és testüket. Egy különleges, rúnákkal és pecsétekkel körbeírt szobában foglaltam el a helyem többedmagammal, köztük Hwaranggal is. Nem értettem igazán a hely működési elvét, bár Taro mester elmagyarázta. Ez egy mágikus helyiség volt, ahol a papnövendékek anélkül pihenhettek, hogy valódi álomba merültek volna. A Tetsujin hite szerint az alvás nem megengedett a tanoncoknak, mert az álmok egy olyan világba vezérlik az embert, mely megtéveszti, az érzelmeket és gondolatokat pedig eltereli a legfontosabb dologról, a tudás feldolgozásáról. A rúnák egy része abban segített, hogy az agyam feldolgozza a napi információt, míg másik fele arra volt hivatott, hogy a testem többi sejtjét stimulálja a gyorsabb regeneráció érdekében. Bár ez nem igai gyógyító mágia volt, hiszen komplex anatómiai, és biológiai ismeretek voltak belefoglalva a rúnákba, melyek meggyorsították a sejtek szaporodását így elősegítve a sebek regenerációját. Mivel nem voltam sem orvos, sem pedig biológus, az egész kicsit ködös volt nekem, de egy idő után természetesen ezt is megértettem, hiszen minden reggel a könyvtárban gubbasztva rengeteg anatómiai ismeretet szereztem. A rúnákat persze továbbra sem szerettem, nem volt erőm annak megismeréséhez, azonban a Tetsujin keleti írását már könnyedén el tudtam sajátítani, hiszen nagyon hasonlított ahhoz, amit szülőfalumban is használt néhány kovácsmester, valamint ez képezte a keleti tömör írás alapját is. A meditáció során a tudatom olyan mély relaxációba süllyedt, hogy mikor másnap felkeltem, olyan kipihent voltam, mintha egy egész napot aludtam volna. Aztán minden kezdődött elölről.

A névtelen kovácsfalu sokszor eszembe jutott, hiszen innen nem messze volt egykoron. Elhatároztam, hogy ha időm engedi, visszatérek oda, és tiszteletet teszek a családom és ismerőseim sírhalmainál. Kuroyasha egy hónap után sem mutatkozott, pedig már nagyon nagy szükségem lett volna a jelenlétére. AZ unalom kezdett elhatalmasodni rajtam, pedig napjaim tele voltak teendőkkel. Kalandokra és igazi harcra vágytam, ki akartam szabadulni ebből a környezetből. Állandóan küldtem a hatodik érzék segítésével a gondolataim az újdonsült mesterem felé de sosem érték el – túl messze volt ahhoz. Az idő, amit kedves Roushival töltöttem, nem bizonyult elégnek, már hiányzott a kiscicám és tudtam, ő sincs megelégedve a jelenlegi helyzettel. Hwarang nem szólt egy rossz szót sem, de bár elvileg én voltam a mesetere, mégis többet tanult a Tetsujin papjaitól, mint tőlem. Már lassan a második hónap feléhez értünk, mikor végre választ kaptam az egyik telepatikus hívásomra. A morcos hang amely megszólalt a fejemben új reményt ébresztett bennem.

- Elég már Kaori… Két hete megállás nélkül visszhangzik a fejemben a hangod, hogy el akarsz menni kalandozni… - szóval ez a dög már két hete a közelben van, éreztem a jelenlétét de nem voltam biztos benne - Hát legyen. Szedd össze magad, mert két nap múlva indulunk. Jah, és van itt valaki, akinek nagyon hiányoztál.

Ekkor egy hatalmas kéz szorította meg a vállamat gyengéden és én gyorsan hátrafordultam. A megérzésem nem csalt, tudtam hogy ez a kéz kihez tartozik.

- Hello Shiina. Rég láttalak, mizuka van? – vigyorgott felém egy pandafej, majd huncutul kacsintott – Van pár érdekesség, amiről beszélnünk kellene…

Töredékek az elmúlt két évből III.



Megbeszélés

Bob megjelenése végre egy kis színt vitt az életünkbe. Egy óra csevegés és fecsegés után Kuroyasha alakja tűnt fel a főtemplom irányából. Hwarang már korábban csatlakozott hozzánk, Roushi pedig nemrég érkezett meg. Nem kerülte el a figyelmem, hogy a tigris megjelenésekor Pandaman tekintete egy pillanatra megváltozott, de tudtam, hogy ha fontos a mondandója, majd úgyis megosztja velem.

- Jelentettem Taro mesternek az elmúlt hónap eseményeit, de azt hiszem jobb, ha titeket is beavatlak. – kezdte Kuroyasha köszönés nélkül mondandóját, és letelepedett közénk a fűbe.

- Kuro-chan… - szólt közbe Bob – Oké hogy most Shiina a tanítványod, de illene azért köszönni, nem gondolod?

Kuroasha villámló szemmel nézett Bobra, amiért ilyen néven merte őt illetni, de a férfi állta a tekintetét. Végül felém fordult, és egy furcsa kifejezés futott át az arcán. Mintha zavar lett volna, némi sértődöttséggel keveredve. A megszokott porcelánarc most érzelmeket mutatott. Ülő helyzetében meghajtotta fejét, amit én egy zavart mosollyal és biccentéssel viszonoztam. Panda titokzatos mosollyal figyelte az eseményeket, míg Hwarang és Roshi azt se tudja mit csináljon a jelenlegi helyzetben. A csendet egy leány érkezése törte meg. Halk köhintéssel hívta fel magára a figyelmet.

- Khm… Aira vagyok… Taro mester azzal bízott meg, hogy csatlakozzak hozzátok a megbeszélésben, mert hasznomat vehetitek majd a küldetés során…

A lány a templomszolgálók ruháját viselte, haja rövid, kócos tincsekben omlott le. Arca kedves volt, és bár apró termete miatt kissé gyengének látszott, a szeméből sugárzó eltökéltség erős kiállást kölcsönzött neki. Már láttam őt jó párszor három másik lány társaságában. Ők voltak rajtam kívül az egyedüli női tanítványok itt, velük osztoztam a női fürdőn és öltözőkön, azonban sűrű időbeosztásom miatt még nem igazán volt alkalmam beszélgetni velük. Aira vidáman huppant le Hwarang mellé, és mintha még a kezük is összeért volna egy pillanatra. A fiú pironkodva fordult el, de egy rejtett mosolyt láttam átsuhanni az arcán. Magamban örültem, hogy azért tanítványom sem unatkozott az elmúl másfél hónapban, és kíváncsiságom is felkeltette ez a különleges kislány.

- Taro mester már mesélt rólad. – válaszolt Kuroyasha. – A helyismereted nagy hasznunkra lesz az elkövetkező napokban. De ha jól tudom semmilyen mágiaágat nem sikerült még elsajátítanod, ezért ha arra kerül a sor, ajánlom, hogy ne legyél útban.

A lány bólintott, de Hwarang keze erősebben szorította a harci botját, amit mindig maga mellett tartott. Kuroyasha észrevette a mozdulatot, de figyelmen kívül hagyta. Úgy éreztem itt az idő, hogy én is megszólaljak.

- Kroyasha biztos vagyok benne, hogy Aira nem lesz láb alatt. Örülök, hogy végre nem én leszek az egyetlen nő a csapatban… Ez a rengeteg tesztoszteron már kezd egy kicsit az agyamra menni… - mondtam félig panaszkodva, félig viccelve.

- Shiina-chan, Kuro-chan, Rang-chan, Ai-chan, és Rou-chan – mutogatott rajtunk végig Bob, mintha létszámellenőrzést tartana. – Azt hiszem ez mindannyiunkat érint. Az egész országot, úgy vélem. A szellemek háborognak. Észak sötétedik… Valami olyasmi közeleg, amit még nem látott Fiore azelőtt.

A baljóslatú szavak nem illettek Pandamanhoz. A vidám arc most elhomályosult, és nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék. Egyelőre csak figyeltem, és vártam a folytatást.

- Tudom, ez egyelőre elég ködösen hangzik, de Kuro-chan tudja, mi történik odafent, és sajnos én is megbizonyosodtam róla… És ahhoz, hogy ezt a sötétséget megállítsuk, minden erőre szükségünk lesz. Shiina-chan, Rang-chan, és Rou-chan, a lehető legjobbkor döntöttetek úgy, hogy edzenetek kell. Az észak még készülődik, de egy éven belül kitör a háború, és akkor már nem lesz időtök ilyen jó körülmények között fejleszteni magatokat.

- Panda ember, elég a ködösítésből. Térj a lényegre. – utasította Kuroyasha hidegen a nála jóval idősebb férfit.

- Már épp rá akartam térni, Kuro-chan – intette türelemre Bob. Nagyon jól kezelte Kuroyashát, amin meg voltam lepődve, de következő mondata mindent megmagyarázott. – Murakashi pont olyan volt fiatalon, mint te, ismerem a fajtád. Szóval maradj csak csendben, és hallgasd amit az öreged régi cimborája el akar mondani. Goldmine látja az előjeleket, és mindent megpróbál, hogy elejét vegye az elkövetkező szörnyűségeknek. Ezért küldött téged ide, Shiina-chan. Ez a hely egy mágikus gócpont, itt hihetetlenül sokat fejlődhetsz rövid időn belül, mert annyira túl van töltve varázserővel. A te tudásod pedig sokat fog érni az elkövetkező háborúban…

- Háború? – kérdeztem vissza megrökönyödve.

- Igen… - Bob arcán mérhetetlen szomorúság tükröződött. – Már érezni a levegőben. Messze van még, de tudom, hogy eljön. A szellemek nyugtalanok. Az északi erdőségek védelmezői egyre több gonosz szellemről beszélnek, akik megfertőzik a patakokat, a fákat és az állatokat. A szellemek nem a fizikai síkon élnek, de látják a közelgő sötétség árnyait. A nyugtalanságuk engem is felzaklat. Idáig még nem ért el a sötétség, de a híre már eljutott minden erdőségbe. Te is érzed, ugye? Nem tudod hová tenni az érzést, de benned van, Rou-chan. – fordult tigrisemhez mindenki meglepetésére a férfi.

- Hallok suttogást az erdőből. Furcsa hangokat a folyókból. Még a kövek is mormognak valamit. Nem tudom mi ez, de… te tudod ugye, Panda bácsi.

- Kaori nem tudom mennyit tudsz Roushi eredetéről, de mikor ma megláttam, már bebizonyosodott a sejtésem. Roushi nem akármilyen királytigris, hanem egy nemes Szellemtigris. Az erdő őre, a szellemek pásztora. A népe a legerősebb minden misztikus lény közül, leszámítva persze a sárkányokat. Ha megtalálnánk Rou-chan családját, talán szövetséget köthetnénk velük, és a sötétségnek esélye se lenne.

- Nem értem mi van, de Roushi hangokat hall? Kicsim, miért nem szóltál?

- Azt hittem butaság az egész… és olyan elfoglalt voltál, nem akartalak ezzel zavarni… - válaszolt lesütött szemmel gyermekem. Alig volt egy éves a kicsi, de már úgy gondolkodott, mint egy tinédzser. Elképesztő, hogy milyen gyorsan felnőnek…

- Azok nem szimpla hangok, Shiina-chan. Roushi fajtája közvetlen kapcsolatban áll a szellemekkel. Az ő hangjukat hallja. És a legendák szerint Rou-chan ősei voltak azok, akik megtanították az embereknek a Seidr-mágiát, amit én is használok. Az én népem viszont nem csak legendának tartja. Az őseink megőrizték a szellemtigrisek emlékét, és bár titokban tartjuk a létezésüket, mi tudjuk, hogy még köztünk járnak… Sejtettem, hogy Roushi az ő fajtájuk, de nem mondhattam semmit, amíg meg nem bizonyosodtam róla. Szinte csoda, hogy hozzád került ez a gyermek, de azt hiszem ez a sors keze. Ha Rou-chan mágiahasználó akar lenni, én segíthetek neki elindulni a szellemmágia útján, de csak a saját népe taníthatja meg neki az ősi mágiájukat.

- Ezt… csak Roushi döntheti el… - mondtam, ahogy nevelt fiamra tekintettem. A tigris csendben ült a helyén és úgy tűnt, mélyen a gondolataiba merült. - Folytasd Bob. Először látnunk kell a teljes képet, hogy megértsük a világ eseményeit.

- Rendben Shiina-chan. De innentől nem sokat mondhatok. Goldmine elküldött, hogy beszéljek a szellemi entitásokkal északon, hogy ők mit éreznek. És ugyanazt, mint mi. A sötét céhek megerősödtek, és szervezkednek. Ha jól tudom, Kuro-chan éppen ezt kutatta az elmúlt hónapban.

- Pontosan - vette át a szót a fiatal férfi. – Felhasználtam néhány feketepiaci kapcsolatomat és szert tettem némi információra… de sajnos még nem tudtam meg eleget. Egyelőre annyi biztos, hogy a sötétek szert tettek néhány igen értékes tárgyra, amik igen nagy erővel bírnak, de senki semmi pontosat nem tudott mondani. Én eddig irtottam a sötét céhek embereit, így igen nehéz lenne beszivárogni közéjük, de annyi biztos, hogy valaki átvette az irányítást mindenki fölött. Az összes sötét céh egy kézben van. Azt kell kideríteni, hogy ez a kéz kihez tartozik, és levágni. A mágustanács és a céhek is mozgolódnak, mindenki azon van, hogy kiderítse, hogy ki a bábmester. Még én sem tudom, de van egy kisebb törvénytelen céh a közelben, a Corrupted Crystal… A feladatunk, hogy kiirtsuk őket és kiszedjük belőlük ki a főnök.

- Kiirtani? Bármennyire is gonoszak, ők mégis csak emberek, nem? – szólt közbe Hwarang. Tudtam, nem híve az emberölésnek, de a sötét idők közeledtével ő is kénytelen lesz harcba szállni.

Egyelőre még én sem tudtam mit gondoljak, de ha a törvénytelen céhek tényleg központi irányítás alá kerülnek, és közösen szervezkedni kezdenek, abból semmi jó nem fog kisülni.

- Nem lehetsz ennyire naiv, Hwarang. – válaszolt Kuroyasha meglepő nyugalommal. – A gonoszságot gyökerestül kell megszüntetni. Aki egyszer a sötét útra lépett, nem tér vissza. Ezt nálam jobban nem tudja senki.

- Akkor te leszel az első, akit megölök. Bármennyire is vagy a nagymestere a Tetsujin templomnak, bármennyire is csak a sötétség szolgáit irtod, most végre beláttad te is, hogy a legnagyobb gonosz mind közül te vagy! – Hwarang dühöngve ugrott fel ülő helyzetéből, s bár Aira kezébe csimpaszkodva próbálta visszarántani és csitítani, úgy tűnt hatástalan. A fiú még tényleg naiv volt, és nem akartam én sem, hogy vér tapadjon a kezéhez.

- Nem öljük meg őket, csak ha nincs választásunk. Lefegyverezzük, és megbénítjuk az ellenfelet, majd értesítjük a mágustanácsot, hogy vigyék el a foglyokat. Nem mind vagyunk gyilkosok, Kuroyasha, ezt meg kell értened. Nem kényszerítheted az elveidet másokra. És azt hiszem… - itt egy pillanatra elcsuklott a hangom. – Azt hiszem sosincs késő letérni a sötétség útjáról. Még neked sem.

- Kaori nem értesz semmit! – csattant fel Kuroyasha. Újabb érzelmet mutatott ki, most a dühöt. Kezdtem élvezni a helyzetet. A mindig sziklaszilárd, érzelemmentes férfi változik. Ez volt a bizonyítéka annak, hogy elkezdett emberként viselkedni.

- Kuroyasha ez nem jellemző rád. Mindig megfontolt és kimért vagy. Ma annyi érzelmet mutattál, hogy kezdem azt hinni, te is emberből vagy. – válaszoltam kicsit gonosz mosollyal.

- Kaori… - Kuroyasha szemében újabb érzelem villant, ám ezt nem tudtam hova tenni. Megrázta a fejét és visszaült, majd Hwarang is követte a példáját.

- Legyen ahogy te akarod, Kaori. De ha akár csak egyikük is kicsúszik a markunkból, te leszel érte a felelős.

- Senki sem fog megszökni, ezt garantálhatom. – szólt közbe Panda. Hangja és tekintete sose látott elszántságot tükrözött.
***


Az éjszaka hamar leszállt. Bár a megbeszélés nem tartott sokáig, most mégis úgy éreztem, túl sok volt a feldolgozandó információ. Pandaman már órák óta Roushival kettesben eltűnt az erdőben, azt mondták, hogy holnap hajnalig nem is fognak visszatérni, mert a hold fényében aktívabbak a szellemlények. Hwarang Airaval ment a raktárba, ahol hasznos lakrimák tucatjait válogatták össze a harchoz. Most valahogy hiányzott a napi edzésem. Mozogni akartam, harcolni, vagy úgy egyáltalán csinálni valamit. De a hírek miatt most a papok is tanácskoztak, és nem volt kedvem még egyszer végighallgatni mindent, főleg nem Taro mester előadásában. A gyakorlótér közepén tébláboltam és a port rugdostam.

- Csak nem nyugtalan vagy? – kérdezte egy ismerős hang a sötétségből.

- Kuroyasha…

- Végre kettesben vagyunk. – mondta. A hangja száraz volt és nyers, de furcsán megremegett, mikor kiejtette a szavakat. Nem tudtam mire vélni mondandóját, ezért csak vártam.

- Már régóta itt vagyok, de úgy döntöttem, hogy távolról figyelem a fejlődésed. Egész jók lettek az érzékeid, és a reflexeid is gyorsabbak. Jól haladsz.

- Kuroyasha van pár dolog a Tetsujin templom történetében, amit nem értek… Taro mester azt mondta, majd te beavatsz.

- Még nem jött el az idő. Most mutasd meg, mit tanultál. – erre egy gyönyörűen megmunkált mágikus katana villant meg a kezében.

- Kagura. – idéztem meg én is pengémet. Bizsergető izgalom lett úrrá rajtam. Végre eljött a pillanat, amikor bizonyíthatok.

- Ez így túl egyszerű. A hold túl fényesen ragyog ma.

Kuroyasha egy szempillantás alatt mögém került és egy fekete kendőt kötött a szememre.

- 10 másodperced van, hogy belépj a meditációs állapotba. Aztán támadok. A penge élével.

- Ha nem így lenne, nem is lenne izgalmas. – válaszoltam, s bár próbáltam magabiztosa lenni, a hangom mintha megremegett volna. – Meditation.

A varázsszó kimondása után néhány pillanat alatt egy fényes színekből álló világ körvonalazódott körülöttem. Az alakoknak nem volt éles sziluettje, de megtudtam mondani, hogy a közelemben egy kisebb facsoport van, és mögöttem pedig… igen, ott ált ő, a sötét aurájával elnyomva minden színt. A sötétség mélyén azonban mintha egy furcsa lüktetés jelent volna meg, ami utolsó alkalommal még nem volt ott. Lilán és vörösen vibrált valahol arra, amerre Kuroyasha szívét sejtettem. Újabb bizonyíték, hogy a férfi változik.

Micsoda izgalom, micsoda boldogság. Kuroyasha nemsokára ugyanazt fogja érezni, mint bármelyik másik ember. Kuroyasha nemsokára Akito Kagerou lesz. ÉS én mindez, és én ezt végig fogom nézni, és én leszek az, aki megváltoztatja őt! Ezek az érzések furcsamód betódultak az agyamba, a szívembe és a végtagjaimba. Nem tudtam mi ez, és miért történik, de élveztem. Mintha egész életemben erre vártam volna. Hihetetlen erő járta át a testem, és végre támadásba lendültem.

- Kaori… az aurád még sose volt ennyire ragyogó!

- A tiéd sem, Kagerou! – válaszoltam, ahogy kardjaink összecsaptak. A neve említésére Kuroyasha újdonsült színei mintha még inkább felélénkültek volna.

Minden egyes csapását éreztem és láttam, így könnyedén reagáltam rá. Tudtam, hogy a férfi visszafogja magát, hiszen elsöprő erejével szemben esélyem se lett volna, de nem zavart. Élveztem az összecsapást és végre először úgy éreztem, hogy egyenrangú felekként küzdünk egymással. Kuroyasha egy hatalmas csapást mért rám, amit éppen hogy csak ki tudtam kerülni. De ezt csapást kihasználva végre megszabadultam a szemkötőmtől, mert sikerült úgy irányítanom a testem, hogy a férfi pengéje felhasítsa az anyagot.

Ahogy lehullott rólam a szemfedő, úgy hirtelen összemosódott a két világ. Láttam az éles körvonalakat, melyeket a ragyogó hold világított meg, és láttam a mágikus örvénylést, mely színeivel vakított el. A két látvány találkozása hirtelen hasított belém. A fejem mintha felrobbant volna. Kagura kicsusszant kezeim közül, és sikítva rogytam össze.

- Kaori! – hallottam Kuroyasha ordítását, de olyan volt, mintha nagyon távolról jött volna. A hangjában aggódás jeleit vettem észre. Újabb érzelem Ez a nap csodálatos.

- Nem véletlenül kell a szemkötőt használni! Bolond lány! Az emberi agyat hozzá kell szoktatni a két világ közös észleléséhez… Még nem voltál rá kész… Persze mondanom kellett volna, de azt hittem ez magától értetődő. Hallasz engem, te lány? Figyeld a hangom! Ne veszítsd el az eszméleted, nem vagy olyan gyenge! Nehogy kinyisd a szemed! Tartsd csukva, szüntesd meg a mágiát, majd csak utána nézz rám! Csináld amit mondok! Szüntesd meg a mágiát! Gyerünk már te bolond!

Egyre jobban hallottam Kuroyasha szavait. Annyi lélekjelenlétem maradt, hogy megszüntessem a mágiát, de kicsit nehezemre esett. A férfi aggódó szavaiból sikerült erőt merítenem és végre kinyitottam a szemeim. Kuroyasha aggódó arccal nézett le rám, de mikor észrevette, hogy tekintetem kitisztult, mintha megnyugodott volna.

- Nahát… még aggódni is tudsz… Ezt az arcodat sosem felejtem el. – mosolyogtam.

Újra behunytam szemeim, és csak élveztem, ahogy a férfi erős karjaival felemel, és ritmusos lépésekkel elindul velem a templom felé.

Bacchus által kiosztott jutalom

Bacchus Groh írta:

Na ide is elékreztünk, annyi Facebookon fülrágás után. ITT VAGYOK RAGYOGOK!!

huhh elolvastalak és mindenek előtt köszönöm, hogy csináltál egy összefoglalót. Nagyon jó kis ötlet, hogy az aki nincs felzárkózva (moaa) gyorsabban bekapcsolódjon a történetedbe, és a történet maga pedig nagyon érdekesnek indul. Tetszik a tematika ahogy felépítette a mesélést, és leírod nekünk a két év kiesését.

Eleinte meglepett, hogy Kuroyasha lesz ... vagy nekem legalábbis ő tűnik Kaori "love interest"-jének, én a kis tanonc angyalküldött hapinknak drukkoltam De hát így alakult olvasás közben. Tetszett, hogy több szemszögből is szemléltetted a történetet és szép volt a felvezetésed. Nem találtam igazából semmi kivetnivalót, így szőrszálhasogatni sem tudok, maximum a szószámnál... jah még ott se

Jutalmad:
400+80ve
400+80ve
400+80ve

Gratula az ötös szinthez

Ha valakit érdekel a folytatás, az jelentkezzen érte nálam

Kaori kalandjai itt sajnos véget érnek, de ne aggódjatok, talán egyszer NJK-ként viszatér színes kompániájával.