Petersen Ruw

Ahogy Natival ébredeztünk az egyik asztalnál, hirtelen Bob Mester jött elő a falból, keresztül az asztalon, majd felénk fordult.
- Jó reggelt fiatalok. – mondta a tőle megszokott széles mosollyal az arcán.
- Jó reggelt Mester! – szinte kiabálta Nati és viszonozta a Mester mosolyát.
Mint hogy a reggeli fáradtság még nem szállt ki belőlem, így csak bólintottam felé.
- Aranyoskáim, megkérhetnélek titeket egy szívességre? – kérdezte tőlünk.
- Mintha mondhatnánk nemet. – dünnyögtem. Így utólag remélve, hogy a Mester nem hallottam meg. – Persze. – javítottam ki gyorsan magam.
- Mi lenne az? – figyelmesen érdeklődőt Nati.
- Egy cég megkért, hogy a rendezvényére küldjek két őrt. Mivel ti mostanság sokat vagytok itt, gondoltam jól jönne nektek a munka. – mondta szemrehányóan.
Natival egymásra néztünk, de sajnos igazat kellett adnunk a Mester számára.
- Igen, köszönjük. - mondtuk egyszerre.
- És mikor lesz a nagy esemény? – kérdezte a társam a Mestert.
- Ma este. – felelte ő – Még ki kell titeket csípni, nem mehetnek póriasan az én kis gyermekeim.
- Nekem nem áll jól az öltöny. – fordultam hirtelen a Mester felé, de ez nem túlságosan hatotta meg őt.
- Hát most jól fog. – mondta, majd felállított minket és a szalon irányába kezdett terelni.

- Hát Pete drága, ez tényleg nem áll jól, - nézett végig rajtam – de megoldjuk. – ezzel elővett egy fekete elegáns mellényt, mi már számomra is jobban tetszett.
Miután megkaptam a ruhám, Bob Mester Nati felé fordult. Miután körbejárta a lányt és kimérten végig nézte őt, a szekrényből egy rövidszoknyájú estélyit vett elő számára.
- Nah, most hogy mind a kettőtöknek van ruhája, jöhet a smink. – fordult Nati felé, és kezét megragadva átvezette őt a másik szobába.
- Kint megvárlak. – mondtam, miközben kirohantam az ajtón, hogy ne hogy én is a keze alá kerüljek.
Türelmesen bent vártam a Céh ajtaja előtt, de egy kis idő után kiléptek együtt a szalon ajtaján.
A képzeletemmel Bob mestert eltüntetve a látványból, csak Nati közelített felém. Egy rövid világoskék estélyi volt rajta, mely miatt tökéletesen lehetett látni telt combjait és bokáján a Céh jelét. Az arca kifestve és a hosszú, dús haját feltűzték neki, minek következtében tisztán lehetett látni, az eddig eltakart gyönyörű nyakát.
- Hajrá bogárkák, és ne hozzatok rám szégyent! – zökkentett ki a Mester a lány erőteljes bámulásából.
Majd jobb kezét rátette Nati, a ballt pedig az én derekamra és egy nagy lendület segítségével kilökött minket az ajtón.


Mire oda értünk az épülethez, rögtön mentünk lejelentkezni.
- Jó napot! A Blue Pegasustól jöttünk ellátni az őrök szerepét. Én Nati Teina vagyok, ő pedig Petersen Ruw. – mutatott be Nati.
- Bob megint kitett magáért. Az én nevem egyébként Christopher Norris. – jegyezte meg mosolyogva, ahogy végignézett rajtunk.
Mivel tudtuk, hogy a kinézetünkre gondol, így egyetértetünk vele.
- Rendben, gyertek ide és elmondom a teendőtöket. – kezdte – Annál az ajtónál fogtok állni. – mutatott a bejárati ajtó felé. – Egyikőtök a listát nézi, a másik meg udvariasan kérdez. Érthető eddig?
- Igen. – feleltük.
- Enyém a köszönés. – foglalta le gyorsan magának Nati.
- Rendben. – értettem vele egyet, minthogy számomra az tűnt nehezebb feladatnak.
- Közben vigyáznotok kell, hogy semmi gubanc ne történjen, illetéktelenek ne jöhessenek be. – mondta a megbízó.
Rá néztem Natira, ki magabiztosnak látszott.
- Nem lesz gond. – mondtam végül.
- Akkor lassan a helyetekre állhatok. –és a kezembe nyújtotta a listát, majd Nati felé fordult. – Te meg légy kedves. - mondta neki.
- Bízhat bennem. – válaszolt a lány, biztató mosollyal az arcán
Mikor elindultunk az ajtó felé Nati felé fordultam.
- Remélem, tudod, hogy nem vagyok az a testőr alkat. – adtam hangot az aggodalmamnak.
- Szerintem én sem, de ha Bob Mester minket küldött, biztos bízik bennünk, és menni fog a munka. – mondta nekem.
- Hát…- gondolkodtam egy kicsit. – Reméljük.
- Nézzük át a listát együtt, hogy tudjuk ki kicsoda. – ajánlotta fel, majd közelebb hajolt hozzám, hogy ő is lássa a listát. Az arca érintette az arcomat, mely miatt egy kicsit zavarba kerültem.
- Csak a nevekből nem tudunk meg sok mindent. – mondtam, minthogy nem értettem mit nézz annyira.
- Azt hittem legalább kép is van! – mondta felháborodottan, mintha ez természetes lenne. A kijelentéséből következtettem, hogy nem igazán láthatott még egy vendéglistát sem, de egy pillanatra elfordítottam a tekintettem, hogy Nati ne lássa a széles mosolyt az arcomon, mit bármennyire próbáltam, nem tudtam visszatartani.
- Nincs sajnos. – jegyeztem meg végül.
- Na jó, azt hiszem maradok az üdvözlésnél. – mondta szomorúan, minthogy bármennyire nézte, nem látott képeket a listán.
- Hát akkor hajrá, jön is az első. – mutattam az ajtó felé.
- Szép estét, örülünk, hogy eljött. Kérem, mutassa meg az Úrnak a meghívóját. – mondta a Vendégnek, miután odarohant az hozzá.
Albert Lixon volt olvasható nagy aranybetűkkel a meghívólap közepén.
Szememmel gyorsan kezdtem olvasni a neveket, de mivel a névsor elején volt, így hamar megtaláltam a nevét.
- Rendben van. Érezze jól magát Uram. – mondtam neki, miközben kihúztam a nevét a listáról.

Rendesen játszott a szavakkal Nati, de félóra múlva már küszködött, hogy nehogy ismételje az egyik köszönését, mit már az este folyamán mondott.
Miközben bőszen végeztük a munkánkat, a sor hirtelen megbomlott, és kisebb ricsajt lehetett hallani hátulról.
- Engedjenekek át! Én vagy a soros! – kiabálta egy kiöltözöttnek már nehezen mondható alak hátulról.
- Fogd meg ezt, kérlek. – adtam oda a listát Natinak, jelezve hogy a férfit elintézem én.
- Rendben. – mondta, majd egy kis bátorsággal, mit a lány bátorító mosolyából nyertem, elindultam a rendbontó felé.
- Elnézést Uram. – kezdtem volna megnyugtatni, de a szavamba vágott.
- Te meg ki a fene vagy?
- Elnézést Uram. – Kezdtem előröl, de ismét csak eddig jutottam.
- Nem érdekel! – majd kezét az arcom irányába lendítette, mely váratlanul ért engem és az ökölbe szorított keze eltalálta az arcom.
- Nem igazán kellett volna ezt… Uram. – jegyeztem meg, minthogy nem láttam sok esélyt számára, hogy ezt épségben megússza.
Távolabb állt tőlem, így a Titan Magic: Arm mágiámmal viszonoztam neki az ütését, és mire a fájdalomból feleszmélt volna, már térdem a gyomrába volt és esett össze a gyengeségétől.
- Mint mondtam nem kellett volna. – mondtam, az eszméletlen férfinak, tudatában annak, hogy már nem hallja.
A földön fekvő férfit a fal mellé tettem, hogy ne zavarja tömeget, majd visszaálltam a bejárathoz Nati mellé és kezéből kivettem a listát, minthogy az az enyém. A lány meglepődött arccal nézett rám és motyogott magának valamit az orra alatt, mit nem igazán értettem.
Eltelt pár perc, a sor haladt tovább, de figyelmünket a terem hangulatát megtörő kiabálások terelték el.
- Tolvaj! – hallatszott a tömegből.
Minthogy nem igazán tudtam honnan is jött a kiabálás, így nem tudtam merre induljak, majd miközben szememmel a tömeget fürkésztem, egy öltönyös alak szaladt felénk, kezében egy marék ékszerrel. Mivel gyorsan történtek az események, így nem tudtam reagálni rá és rohanó férfi kiszaladt mellettünk az ajtón.
- Ezt nem hagyom! – kiabálta Nati.
Mire megfordultam, már egy megvadult, hatalmas, fehér rinocérosz dübörgött a menekülő férfi után.
Pár lépés után, miután Nati utolérte a férfit, fejét lendítve a hatalmas szarvával felöklelte őt. Egy elhalt kiabálást még lehetett hallania a tolvaj torkából, de miután egy kisebb repülést követően a földre zuhant, elvesztette az eszméletét.
- Meggondolod, kiket rabolsz ki, te csaló. – mondta Nati, majd visszavette az ellopott ékszereket tőle.
A férfihoz már a rendes alakjába ment vissza, és a földön végighúzva a még mindig eszméletlen előző rendbontó mellé fektette.
Mikor Nati mellém állt, látszott rajta, hogy üldözte volna még egy darabig a férfit, így csak annyit jegyeztem meg neki, hogy:
- Szép volt.
- Ügyesek vagytok. – szólt mögülünk két már inkább testőrnek kinéző alkat.
- Pihenjetek kicsit, felváltunk. – mondták.
- Jejj! – adott hangot Nati az örömének, majd sietett be a terembe.

- Te nem jössz? – kérdezte tőlem.
- De, de, csak… nem igazán szeretem az ilyen helyeket. – mondtam neki, ahogy az embereket szemléltem.
- Gyere mááár. – nyújtotta el utolsó szavát, majd rángatott be az ajtón.
Valamiért ellenszegülés nélkül követtem a lányt.
- Én inkább leülnék. – szóltam hozzá, miközben a kezem fogta és húzott be a terembe.
- Jó, rendben. Gondolom, nem nagyon szereted a tömeget. – mondta, miközben az egyik üres asztalhoz indultunk.
- Inkább a tömeg nem szeret engem. – próbáltam mosolyogni – Meg most inkább veled lennék. – jegyeztem meg.
A lány nem mondott semmit, csak mosolygott rám.
- Egyébként, hogy tetszik a Céh, és a társaság? – kérdezte tőlem, mikor leültünk a sarokba.
- Nincs nekem semmi problémám, de még igencsak kevés embert ismerek a Céhben. – válaszoltam neki.
- Hát, még annyira én sem ismerek mindenkit. Talán te és Lizlet vagytok, akikkel többet beszélgettem. És eddig úgy érzem, a társaság nagyon tetszik.
- Értem… És egy ilyen szép hangú lány miért nem énekesnek állt? – kérdeztem tőle, mert már egy ideje furdalta az oldalam a kíváncsiság.
- Mert inkább kalandozom a mágia világában, és az ország több táján. – mondta, miközben toporzékolt a lábával.
- Most sem tudsz egy helyben ülni?
- Hát, igazából nekem az nehezen megy, mint ahogy a csendben levés is. De remélem azért nem nagyon zavar. – fordult felém mosolyogva.
- Nem, engem nem zavar, nyugodtan menj táncolni, páran már úgyis szemet vettetek rád. – böktem meg a vállammal az ő vállát.
- Dehogy is! – mondta hirtelen – Teljesen idegenek! Meg eleve… botlábú vagyok.
- Botlábú? – csodálkoztam rajta, mert nem néztem volna ki belőle, hogy nem tud táncolni. – Nyugodtan menj. – mondtam végül, mert rossz volt nézni egy helyben látni őt.
- Csak… - felállt – hozok valamit inni, nem táncolok! – jegyezte meg – Te is kérsz valamit?
- Egy pohár víz jól esne. – Válaszoltam a kérdésére. – Kell segítség?
- Megoldom, köszi, majd sikítok, ha nem bírom el. –mondta széles mosollyal az arcán, majd elindult az asztalok irányába.

Miután Nati elfordult, rögtön a fejemhez kaptam a kezem, mert így utólag rendesen éreztem a részeg ember ütését a homlokomon.
Számomra és a fájdalomnak a fejemben egy percnek se tűnt az eltelt idő, mit egyedül ültem a sarokban, de mikor felnéztem, egy hangosabb sikítást lehetett hallani a terem túlsó végéből.
- Csendet, mindenki a földre! Most! – majd egy lövést dördült és az ajtók becsukódtak.
A lövés hatására a tömegben zűrzavar lett úrrá, de ahogy az elsők lefeküdtek a földre, a többiek is követék őket.
- Mit akarnak? Kik maguk? – kérdezte felháborodottan, ki a munkát adta nekünk.
- Mi vándorló mágusok vagyunk, és kisebb pénzhez akarnánk jutni. – majd fegyverét a megbízónk felé irányította.
Akkor láttam meg, hogy a másik karjai közt kétségbeesett arccal Nati volt.
Feltűnés nélkül próbáltam a tömeg elejére menni, ami nem volt nehéz, hisz mindenki hátrébb akart lenni, mint ahol volt.
Ahogy végre találkozott Natival a tekintettünk, olyan érzésem lett, mintha olvasnánk a másik gondolataiban. Mikor bólintott a fejével szemeim előtt már csak a másik fegyveres alakja volt, aki felé rohanva megütöttem az arcát a Titan Magic: Arm mágiám segítségével, majd karommal kiütettem a pisztolyát a kezéből.
Miután a földre esett pisztolyt távolabb rúgtam, megfordulva az öklét találtam az arcomba, mely olyan erős volt, hogy a földre terített engem. Miközben a földön feküdtem, bele rúgott a karomba kettőt, minek hatására nem igazán tudtam mozgatni a bal kezem. Ahogy a pisztolya felé rohant, a másik kezemet megnyújtva buktattam ki a lábát, minek következtébe arccal előre esett a földre. Miután nagy nehezen felálltam, rohantam felé, és mint ahogy a labdákba szoktak rúgni, úgy rúgtam én is az ő fejébe.
Hiába vártam, hogy felálljon, az nem történt meg. Miután észrevettem, hogy ellenfelem nem fog felkelni, Nati felé fordultam, a lány épp négykézlábról állt fel a visszaváltozása után.
- Szép volt. – örültem a győzelmének és bár fájt a karom, tapsolva mentem felé.
- Te sem voltál rossz. – mondta széles vigyorral az arcán – Fúj. – adott hangot a nem tetszésének, miközben megtörölte a kezével a kicsattant szám szélét.
- Köszönjük szépen! – jött felénk a megbízónk.
Nati mosolyogva bólintott, én meg követtem a lány mozdulatát.
- Fiatal még az este, lehet vissza kellene állnunk a helyünkre. – mondta Nati, jelezve, hogy nem akar nagyobb felhajtást ettől.
Bár visszaálltunk a helyünkre, csakhamar elhívtak minket a Tanács emberei, hogy pontosan meséljük el, hogy mi is történt az előbb.
Mikor visszamentünk, Christopher tárt karokkal várt minket, hogy ismét megköszönje a segítségünket.
- Semmiség volt, hiszen a feladatunkat végeztük csak. – mondta Nati neki.
Miután visszaálltunk a helyünkre, nem történt semmi komolyabb rendbontás az este további részébe. Ahogy az utolsó vendégek is elmentek, elkezdtük pakolni a székeket.
- Ti meg mit csináltok? - jött felénk dühösen Christopher.
- Csak... csak a székeket akartuk pakolni. - válaszoltuk meglepetten. Nem tudtuk, hogy ez hiba.
- Elég! Elég! Ti testőrök vagytok, nem takarítók, így sem tudok elég hálás lenni nektek a ma esti munkátokért. - és a kezünket megragadva a markunkba tette a fizetséget, mit úgy vélt, hogy megérdemeltünk.
Ezt követően jó kedvel küldött el minket, örült hogy láthatott, és legközelebb is szívesen vár minket.
A hajnal hűvös volt, így fázva és fáradtan indultunk vissza a Céh épületébe.
- Remélem nem sérültél meg nagyon. – aggódott értem a társam.
- Túlélem. – válaszoltam, de nem ezt gondoltam. Fájt az egész arcom, kevés ütést kaptam, de azok igen kellemetlenek voltak. – Te, hogy vagy? – kérdeztem tőle.
- Én nagyon jól, de ha visszamentünk bekötöm a sebeid, mert nem túl szépek a sérülések. – nézet végig rajtam.
- Nem kell köszönöm. – nevettem fel.
- Biztos? Nem néznek ki valami fényesen! - arcán látszott a nem tetszés, mit a vér és a sebek iránt érzet.
- Igen, biztos. – bár fájtak a sérüléseim, nem akartam gyengének tűnni ő előtte.
- Hát rendben. – mosolygott közbe.
Ahogy a lányt néztem, nem igazán találtam rajta komolyabb sérüléseket. Erősebb, mint gondoltam, majd levettem róla a tekintettem.

Az erdőben kellemes idő volt, se nem meleg, se nem hideg. A nap sütött, de a lombok alatt nem lehetett érezni a sugarak melegítő érintését.
A fák leveleit már sárgára színezte a nap, de a földön, ahova nem ért el a napfény, megtalálható volt a zöld növényzet és az érdekes bogarak, mik ezek alatt rejtőztek.
Minden lépésnél lehetett hallani a lehulló faágak reccsenését és a menekülő bogarak szétszéledő mozgását.
- Csak nem volt kár ide eljönni. – fordult felém a társam, miközben lábával kerülgette a növényzetet, hogy minél kevesebb kárt tegyen a környezetben.
- Köszönöm szépen, hogy eljöttél. – mondtam udvariasan.
- Szívesen jöttem, legalább többet vagyunk együtt. – mosolygott rám.
Szép táj és hogy pont ő van itt mellettem, felbecsülhetetlen érzés volt. Semmiért sem adtam volna oda senkinek se ezt a pillanatot, de amint belém ötlött, hogy mit is mondott a hideg rázott ki engem és egykisebb köhögő roham kerülgetett engem.
„… többet vagyunk együtt.” – hogy gondolhatta ezt?
- Jól vagy?
- Igen, csak… köszi, hogy eljöttél, nem tudom, hogy találnám meg egyedül.
- Hogy-hogy ezt a munkát választottad? – kérdezte kíváncsian tőlem. Nem vagyok jártas ilyen helyeken.
- Ööö… A Mester gyilkos pillantása sok mindenkiből kihozza, amit kell. – válaszoltam.
- És miért pont engem hívtál? – kis nevetés után kérdezte tőlem. – Nem mintha zavarna, csak kíváncsiság.
Miért pont Őt…? Hirtelen mintha több ezer válasz fordult volna meg a fejembe, de egyiket se akartam igazán mondani. Hogy nézett volna ki, ha azt mondtam volna, hogy mert egyszerűen csak vele akarok lenni? Biztos rögtön visszafordult volna.
- Csúnyán mondva, valahogy tudtam, hogy te túl kedves vagy ahhoz, hogy bármit is visszautasíts. – sikeresen mondtam az egyik legrosszabb választ.
- Értem. – röviden csak ennyit fűzött hozzá.
- Sajnálom, most ugye nem kellett volna őszintének lennem? – nem voltam az.
- Dehogy is. Azért jó, hogy így is engem hívtál.
- Oké. – értettem meg, mit mondott, de valamiért nem hittem, hogy örült az előző válaszomnak. – És hol kezdjük? – törtem meg a kellemetlen csendet.
- Hmm… Talán a nádasnál a folyóparton, vagy itt az erdőben a sziklák alatt és a kisebb lyukakban.
- Maradjunk itt és inkább a lyukakkal kezdjük. – a kevés lehetőség közül inkább a közelebbit választottam.
Az utunkat tudatosan irány nélkül folytattuk tovább és séta közben, nyitott szemekkel a földet kémleltük.
- Pontosan milyen kígyót is kell keresnünk? – kérdezte pár méter után tőlem Nati.
- Hosszút. – emlékeim híján csak ennyit tudtam válaszolni. Nem kellett volna unalmamba madarat hajtogatnom a szórólapból.
- Jó meghatározás. – incselkedve reagált Nati.
- Várjál… - megfogtam a vállát. - Egy pillanat… - ugrott be a kép a szórólapról. – Úgy emlékszem, piros színű, fekete foltokkal.
- Így lehet egyszerűbb lesz. – így már jobban tetszett neki a keresés.
A föld zöld, barna és sárga színekben pompázott, így nem lett volna nehéz észrevenni köztük a piros színeket, de egy jó ideig nem láttunk rajta semmit, mi egy kígyóra hasonlított volna.
Keresés közben hol a földet, hol pedig akaratlanul a társamra néztem.
Fél óra nem telhetett el, mikor kezdtem feladni, hogy a mai nap megtaláljuk, mikor egy pirosas csík suhant el a lábam mellett. A fa árnyékában elbújt, majd újra előjött.
- Ott van! – és a karomat megnyújtva, hogy annyival is egyszerűbb legyen, közelebb legyek a földhöz, elkezdtem szaladni a kígyó után.
- Hol? – fordult felém társam és karját kikerülve, mi nagy lendülettel fordult a testével is, válasz nélkül szaladtam a földön kúszó, piros csík után.
Szemet gyönyörködtető mozdulatokkal, mikkel a fákat kerülgettem, fél percig üldözhettem a menekülés esetén igen gyors kígyót. Az üldözésem hajrájában hirtelen puha, de nehéz tömeg nehezedett a lábamra, minek következtében arccal előre estem a földre, homlokomat beverve egy földből kiálló, igencsak keményfa gyökerébe.
Ahogy felültem éreztem, ahogy a meleg vér folyik ki a homlokomon, egyenlőre fájdalom nélkül.
Ijedten Natira néztem, mivel ő esett rám, de ahogy a vér már a szemem körül folyt, nyugodva szemléltem, hogy csak a karját fájlalja.
- Jaj, nagyon sajnálom! Nem direkt volt! Tényleg sajnálom! – kért bocsánatot, miközben jobban szemügyre vette az arcom. – Lehet nem is kellett volna veled jönnöm. Most sokkal többre mennél nélkülem! – karját fogva sajnálta.
- Semmi…- kezdtem volna nyugtatni, mikor hirtelen az üldözött kígyó után néztem. Mikor beletörődtem, hogy nyoma veszett, folytattam tovább - …baj… Te jól vagy? – kérdeztem. Ahogy néztem a karjára eshetett.
- Én igen, köszönöm. Viszont te nem nézel ki túl jól. Hogy lehetek ekkora béna? – inkább magától kérdezte, mint tőlem.
- Túlélem. – majd ötlet híján levettem a pulcsimat, és abba töröltem meg a véres homlokom, min szép lassan lehetett érezni a fájdalmat. – De nem vagy te béna. – jegyeztem meg neki, kisebb mosollyal az arcomon.
- És most hogyan tovább? – nyugodni látszott a lány.
- Sötétedésig még folytassuk… szerintem. – válaszoltam, miközben gyorsan egy másik pólót kerestem elő a táskámból, mivel néhány bogár igen hamar megtalálta a meztelen felsőtestem.
- Rendben. – felállt Nati, leporolta magát és nagy levegőt véve, kezdtük ismét a keresést.
A keresés most már egyszerűbbnek tűnt, mint az előbb, mert az erdő egy nagyobb részét kizárhattuk a keresésből, de egy fél óra múlva, még így sem találtuk meg a csúszómászót.
Még nem volt este, hogy sötétedjen, de az erdőben hirtelen árnyék uralkodott el és a fák levelein esőcseppek csapódását lehetett hallani.
- De jó! Még esik is! Valami még nem akar jönni? – tette fel a költői kérdést Nati.
- Vaúúúú! Vaúúúú…!
- Nati! – szóltam rá, minthogy elkiabálta magát.
- Ezek csak farkasok, nem kell félni tőlük. – egy kisebb mosolyt eleresztve mondta bátran.
- Neked könnyű, te falkatag lehetsz… Táborozzunk le valahol.
- Rendben.
Az irányt a folyópart felé véve, sétáltunk menedéket keresve.
Egy hatalmas fűzfát meglátva, elázva, letelepedtünk a száraz törzséhez.
A sátrat kedvtelenül felállítva tértünk nyugovóra benne és estére elfáradva nyugodtan aludtam ki magam reggelre.

Reggel arra keltem, hogy egy igencsak nagy bogár mászott a tenyeremen, és az alvás közbeni mozgolódást követően átkarolva öleltem át Natit.
Zavaromban, nyugodtan, de mégis gyorsan vettem le kezem a testéről. Majd lassú mozdulatokkal, halkan öltöztem át és jöttem ki a sátorból. Nem akartam felkelteni Őt.
Az éjszakai esőt követően, hűvös és csípős idő volt, hirtelen még az orrom is elkezdett folyni. Csend volt, csak néhány béka hangját lehetett hallani a távolból.
Gondolataimba merülve, hogy mi is történt tegnap, és mi is lesz ma, egy lapos követ felvéve alacsonyan dobtam be a vízbe. Szomorúan látva, hogy csak kettőt sikerült pattognia a víz felszínén, többet vettem a kezembe, és nagyobb erőt belevéve pattogtattam őket a vízen.
- Jó reggelt. – törte meg a csendet, és a játékomat egy kellemes hang, Nati volt az és a kardigánját levéve a földre zuhant rá.
- Ó, Jó reggelt. – és felé fordulva a követ a kezemből a víz helyett, a föld irányába dobtam, minek következtében felkeltettem pár kacsát egy kisebb bokorba.
- Szép volt. – mondta, még álmosan nekem.
- Nem akartalak felkelteni… remélem nem baj. – mosolyogtam rá, jó kedvem volt, engem már felkeltett a hűvös levegő.
- Nem te keltettél, magamtól sikerült felkelni. – majd felállt a hideg földről.
- Ó, akkor rendben. – majd még egy követ dobtam a vízre. – Kérdezhetek?
- Persze, nyugodtan.
- Hogy kerültél a Céhbe? – kíváncsi voltam.
- Hát, igazából úgy hogy a bátyám keresésére indultam, aki már egy jó ideje eltűnt. Csak miután rájöttem, hogy már sosem fogom megtalálni inkább lehorgonyoztam.
- Eltűnt? – csodálkoztam – Hogy?
- Esztelenül ismeretlen mágusok után indultam, utána elfogtak minket. Én meg tudtam menekülni, de a bátyámnak nem sikerült… és te hogy kerültél a céhhez? – gyorsan kérdezett vissza.
- Csak egyszerűen, ez tűnt a legszimpatikusabbnak a hírek alapján. – válaszom egyszerűségén felnevettem egy kicsit. – De kérdeznék még… a szüleid mit mondtak erre?
- Semmit, még kiskoromban meghaltak…
- Ó… - még egy kavics került a víz mélyére – akkor te vagy az egyik példa, kinek a Céh a családja?
- Ezt még nem egészen lehetne mondani… igazi családot szeretnék majd egyszer, de a Céhet is nagyon szeretem.
- Igazi családot? Nem vagy még fiatal ilyen gondolatokhoz?
- Lehet, de egyszer majd úgy is lesz… - feltűnt egy kisebb mosoly az arcán – amúgy a te családoddal mi a helyzet?
- Semmi tragédia, támogatnak, élnek, szeretem őket, szeretnek engem. – a pozitív dolgok hallatán a mosoly mindkettőnk arcán megtalálható.
- Akkor te pedig példa vagy a rendes családosok köréből.
- Pontosan. – a mosoly szélesebbre nyúlt az arcunkon, de hirtelen egy komoly gondolat lett úrrá a testemen – Van még a tegnap esti kekszedből? – a köveket elengedve, egy nagy sóhaj után kérdeztem tőle.
- Természetesen pont abból nincs, de van még egy tartalék csomag a táskámban, mindjárt kihozom. – és megfordulva, nagy lendülettel indult a sátor irányába. Már ős is felkelt.
A folyó felé fordulva korgó gyomorral vártam, hogy a lány kijöjjön a száraz, de laktató étellel.

- Tessék, itt van. – és nyakát tenyerébe fogva, karjával egy kígyót nyújtott felém.
Ijedtemben hátralépve, majdnem elcsúszva a sáron boldogan jöttem rá, hogy ez az a kígyó, mi tegnap délután sikeresen menekült el előlünk.
- Ügyes vagy! – örömömbe meg akartam ölelni Natit, de mivel a kígyó útban volt, így ezt későbbre hagytam.
- Ami egyszer elmegy, az vissza is jön. – mondta Nati a hátát kihúzva, széles mosollyal az arcán.
Már csak egy napszemüveg hiányzott róla.
Az úton a gyógyszerészhez boldogan énekelt a lány, de mivel egy zsákba tett kígyót lóbált a kezében, így ugrálása és éneklése közben, a zsák és a tartalma elől hajolgattam el, és nem tudtam figyelni a vers szövegére.
A megbízó, gyógyszerész a zsákkal együtt egy örömtáncot járt örömében.
A munkákat kifizetve, mivel nem küszködtünk meg annyira, boldogon köszöntünk el tőle és utunkat hazafele vettük.

A megbízás egyszerűnek tűnt, egy házból kellett kiszabadítanom egy lányt, kit fogságban tartottak. Legalábbis ezt mondták, de mikor megkaptam a tervrajzot az épületről, inkább valami erődítménynek tűnt, mint egy egyszerű háznak. Órákig szemléltem, mértem át a folyósokat, mire készen volt a terv a fejembe. Este még hívtak vacsorázni, de udvariasan visszautasítottam, nem akartam többet tudni, nem akartam belekeveredni a két család viaskodásába, most inkább csak az egyszerű zsoldos katona szerepét akartam magamra vállalni.

Reggel korán keltem és indultam útnak. A házból kilépve a mágikus kétkerekűm már a kapuban várt rám. Mikor megérkeztem az utcába, amelyikben az erődítmény volt, újra átgondoltam a tervet.
A Bob Mestertől kapott mágikus kesztyűket felvettem, majd a Rém gyűrűt is felhúztam az egyik ujjamra, mit még valamikor egy nocturnusi estén szereztem. A motorhoz kapcsolódó SE csatlakozót megerősítettem, hogy biztos ne legyen semmi baj, majd miután végeztem mindennel és az elmém is csak a feladaton járt, belekezdtem.
A motorral felvettem a megfelelő tempót és a házzal ellentétes oldalon száguldottam, mikor jónak láttam élesen vettem be a kanyart, minek köszönhetően a kapuval szembe fordultam. Az út keskeny volt, így rövid időm volt rá, hogy a motor elejét a magasba emeljem, és az első kerékkel törjem be a kaput, de sikerrel jártam. A két őr nem tudott felkészülni a fogadásomra és a kapuval együtt ők is a földre borultak. Sajnáltam ilyen ütközéseknek kitenni szegény motoromat, de egy nagyobb javítatás, felújítás már úgy is rászorult volna.
A kapu után egy kisebb park következett, hol elszórva voltak őrök és kutyák. Az nagy testű feketeruhások nem is zavartak annyira, mert csak utánam nyúltak és máris feladták az „üldözésem", azonban a négylábú házőrzők már veszélyesebbek voltak. Egyenesen nem mehettem, mert akkor túl kiszámítható lett volna az utam, és rögtön rám vetették volna magukat, így kacskaringósan kellett közlekednem és időnként hirtelen, éles kanyarokat kellett használnom a lerázásukra.
Egy- két kitartóbb és jelen pillanatba idegesítő kutya a park végéig jött utánam. Nem akartam túlzottan bántani őket, merthogy csak a feladatukat végezték, de én is, így kénytelen voltam komolyabban is ártani nekik. A járda, ösvény, min a házig lehetett eljutni, kicsi, apró tengerből vett kavicsokból állt. Egy pillanatra megálltam rajta, és a motor hátsókerekét használva úgymond töltényként tüzeltem rájuk ezeket a kicsiny kavicsokat, mik megfelelő sebességgel igen csak fájdalmasan találkoznak a védtelen szőrrel borított testükkel. Az eredmény részükről visszavonulás, részemről meg elhamarkodott öröm volt.
A bejárati ajtónál négy az eddigieknél is termetesebb őr várt rám. A motorral szédítő sebességgel közelítettem feléjük és a pár lépcsőfokra - mi köztem és az ajtó közt volt - lassítás nélkül hajtottam rá, ennek következtébe, a bejárat felé a földtől elszakadva pár méteres magasságba közelítettem. Az őrök, kik eddig széles mosollyal vártak, minthogy rajtuk úgysem juttok át, most ijedten várták a találkozást a motorom kerekeivel.
A becsapódás tökéletes volt, az ajtóval együtt, mind beljebb kerültünk, azonban elszakadtam a motoromtól. Ketten eszméletüket vesztették, ketten meg szédülve álltak föl. Nem vesztegetve az időmet két lábbal előre ugrottam bele az egyikük mellkasába, minek okán hátrébb repült pár métert és egy kisebb krátert a falba hagyva rogyott a földre. A másikat a megduzzasztott öklöm segítségével ütöttem ki. A mágikus kétkerekűmet talpra állítva újra a karomra tettem az SE csatlakozót és a motorra ülve a feljebbi szintre mentem.
Az épület belülről nem különbözött egy átlagos kastélytól, a folyosók szélesek voltak, a lépcsőket szőnyeg borította. Minthogy nem régi, csúszós fán kellett felhajtanom, így a kerekek könnyen meg tudtak kapaszkodni a lépcsőfokokban.
Az új szint, új, friss ellenfeleket hozott magával. A reggel ujjamra húzott gyűrűnek most szántam főszerepet. Ha a motor miatt nem is, a látványtól, hogy egy hatalmas, ijesztő tökfej száguldott feléjük, félre ugrottak az utamból az emberek, ezzel nyílt, tiszta utat hagyva nekem. Persze miután meglátták, hogy ez mind csak egy gyűrűből jött és csak egy illúzió volt, jöttek utánam.
A széles folyóson ajtók voltak, melyek kisebb szobákba vezettek, azonban nekem, mint a mesékben, a legfelsőbb szint legtávolabbi szobájába kellett mennem, mely még két szinttel volt felettem. Nehezen felküszködve magam a körlépcsőn, még több őr került elém a második szinten. Visszafordulni, ha akartam se tudtam volna már, minthogy a testükkel torlaszolták az utat a lentebb maradók.
Leszálltam a motorról, de nem engedtem el a kormányt. A karomat megnyújtva a kétkerekűmet, mintegy bowling golyó küldtem előre, hogy tisztítsa meg a terepet nekem, majd miután a karom hossza elérte a maximumot, rohantam a motor után és a földön fekvőkbe erősen tapostam bele, erősen rúgtam arcon őket, hogy maradjanak a földön még. Bár a lábfejem és a sípcsontom hamar megfájdult, ezt a szintet is kipipálhattam.
Az utolsó emelet feltűnően üres volt, nem volt senki az utamba. Meg kellett volna állnom egy pillanatra, hogy átgondoljam, hogy miért volt ez így, de sietnem kellett, hogy a lentebb lévők ne érjenek utol engem. A szoba előtt megállva leszálltam a motorról és betörtem a vállammal a szoba ajtaját. A lány megkötözve feküdt egy ágyon a szobába, majd mikor meglátott, a szemei kikerekedtek, nem tudtam eldönteni, hogy a meglepettségtől, vagy az ijedtségtől. Hirtelen úgy tűnt, mintha szólni akart volna, de nem értettem, minthogy le volt ragasztva a szája. Egy lépést tettem a közelébe, majd váratlanul két alkar ütközött a mellkasomnak, minek következtében újra a folyósóra kerültem. Levegő után kapkodva kerültem ki egy közelgő öklöt, de egy másik rögtön utána majdhogynem a plafonig repítette a testem, egy látszatra negyvenötös méretű cipőtalp pedig kellemetlenül csapódott az arcomba.
Vért köptem a padlóra, ahogy próbáltam felállni. Négykézláb, észrevéve a lentről feljövőket, használatba vettem a kesztyű erejét és tűzbe borítottam a szőnyeget, és ez által lángolt az egész folyosó. Az ötlet jónak bizonyult addig, még nem jöttem rá, hogy egy tűz és két izompacsirta között ragadtam. Nem volt mit tennem, kerülgetni kezdtem az ütéseiket, minthogy a nagy testük miatt lassúak voltak, így csak egy- két sikeres ütésük volt, és azokra is jobb híján fel tudtam készülni. Ez a helyzet azonban nem tartott sokáig, minthogy a tűz terjed felénk is, így egyre kisebb terünk maradt a verekedéshez, és ez az ő javukat szolgálta. Egy nagy lendületű ütés kikerülve az egyikük elvesztette az egyensúlyát és belefordult tűzbe. Az elején megijedtem, hogy mi lesz vele, de nyugodva szemléltem, hogy nagyobb kiabálások kíséretében futott át a lángokon a lentebbi szintre.
A megmaradt őrrel egy az egy ellen álltunk fel, de a szemében látszott, hogy egyre jobban kezdett rajta eluralkodni a kétségbeesés, ahogy félre- félre pillantott a lángoló folyósóra. Gondolatai, hogy innen nincs menekvés, az arcán tisztán látszódtak, majd egy hirtelen döntést követően követte a társát át a lángokon, ott hagyva engem.
Nem álltam le gondolkodni, hanem a motoromat megemelve, betoltam azt a szobába és zártam magunkra az ajtót. A tűz melegét szinte már a nyakamba éreztem, olyan közeli volt a közelsége, hirtelen még égési sérüléseket is elkezdtem keresni magamon, de szerencsére nem voltak ilyes fajta sebeim.
A lány miután kikötöztem, sírva ölelt át engem, bár igen vonzó teremtés volt és szó szerint izzott a levegő körülöttünk, azért finoman jeleztem neki, hogy nincs erre idő és sietnünk kell.
A mágikus kétkerekűre felültettem magam mögé, majd szóltam neki, hogy szorosan kapaszkodjon belém. A feladatát pontosan teljesítve szinte a lábaival is körbefonta a derekam.
Nem vállaltam be, hogy a tűzőn menjünk keresztül, így az ablak maradt, mint utolsó megoldás. A fal igencsak vékony volt az ablak alatt, így áttörve rajta a motorral zuhantunk a mélybe. Esés közben az öklömet megnagyobbítva kapaszkodtam meg egy masszívabb faldarabban, melynek következtében az épület falához csapódtunk. A tervem az volt, hogy a karomat kötélként használva ereszkedtünk volna lentebb, azonban nem számoltam azzal, hogy a saját testemen kívül, most a lány testét, és a motorom is tartanom kellett, így a pillanatban, hogy a karom megérezte a súlyt, a fájdalomtól a kezem rögtön vissza is változott az eredeti alakjába.
A véletlen műve lehetett, hogy az ablak alatt - min kirepültünk - egy kisebb teherautó állt, így arra estünk rá. A számított 10- 12 méter helyett, szinte csak 4- 5 métert zuhantunk. A csapódás pillanata nem volt a legkellemesebb érzés, a fejemet nem tudtam megtartani, így a homlokom igencsak kellemetlenül találkozott a motor kormányával, azonban örömmel láttam, hogy a hátamon fekvő lánynak az ijedtségen kívül nem volt komolyabb baja, nem volt komolyabb sérülése.
Lehajtva a kamionról, a kijárat felé vettem az irányt, csak ott lehetett távozni, ahol érkeztem. Az őrök nem különben álltak fel most is, mint mikor érkeztem, de a kutyáknak most hűlt helyük volt, valószínűleg megijedtek a hangzavartól és a tűztől is az épületnél. Viszont én is egy vendéggel a hátamon készültem távozni, így a problémákat elkerülve távolabbról kerültem ki az élő akadályokat.
A kapunak félve indultam neki, de mintha feladták volna a feladatukat az őrök. úgy álltak félre, szinte még utat is nyitottak nekünk. Nem hiszem, hogy még egyszer találkozni akartak volna a kemény kétkerekűvel.

A megbízó házáig meg sem álltam, hol örömmel vártak ránk. Két ember kellett ahhoz, hogy lefejtség rólam a lányt, ki nem igazán akart elengedni engem. A jutalmon kívül még a sérüléseimet is lekezelték, és jó kedvel hallgatták a mesélést, hogy hogy szabadítottam is ki a lányt.
A mágikus kétkerekű használata rendesen megviselte a mágikus erőmet, így rendesen elfáradtam a munka végére. A fáradtságom látva marasztaltak még egy ideig, így ebédelni is velük ebédeltem. Amit tegnap igyekeztem elkerülni, most nem tudtam. Történeteket hallottam a két család civakodásairól és már a következő tervet szőtték ellenük. Próbáltak beszervezni engem is, de füllentve, hogy csak átutazóba vagyok, le is mondtak rólam.

Leenával közösen írt munka

Nem igazán néztem az égre, sőt a fejemet is alig emeltem fel, mert esőcseppek hadserege esett volna az arcomra. A lábaimmal nem tudtam elég nagyokat lépni, hogy kikerüljek minden pocsolyát, és a cipőm is vékony volt, mi a lábfejeimet fogta közre, így hamar olyan érzésem volt, mintha mezítláb sétáltam volna a szürke, kietlen járdákon. A talpamat, mintha még apróbb halacskák is harapdálták volna, de mikor kipróbáltam rázni őket a cipőmből, vízesés módjára csak színtiszta víz zuhogott ki belőle. A testem minden pontja vizes volt, így akár meztelenül is sétálhattam volna, ilyen üres helyen úgy sem tűnt volna fel senkinek sem.
Még időben érkeztem meg a leírt helyre, és szinte az égig nyúlt rácsokat elhagyva, bizonytalanul kopogtattam a hatalmas ajtón, mi e hatalmas építmény bejárata volt. Az épületnek három emelete volt, és féltem, hogy nekem a legtávolabbi szobába kellett mennem.
Egy perc után egy soványabb, ősz hajú néni, nő nyitott ajtót nekem, majd kíváncsian várta, hogy mi okkal törtem meg a csendet.
- Elnézést, a megbízásra jöttem, miben eltűnt kisgyereket kell meg keresni. – foglaltam össze a lapon szerepelteket.
- Ó… - a szemei hirtelen kinyíltak – egy jelentkező, milyen hihetetlen. – mondta igazán csak kevés lelkesedéssel. – Jöjjön. – szólt, és bánatomra a legtávolabbi szobához vezetett.
- Csak fáradjon beljebb. – szólt a nyitott ajtón keresztül egy pocakos férfi, ki ülve is hatalmasnak tűnt.
A szoba falait könyvek rengetege díszítette, mik igazán csak masszív polcokon álltak. Az ablakok mellett festmények voltak, és bár érdekelt a művészet, valahogy most nem voltam kíváncsi a képekre.
A pocakos férfi egy jól megnőtt asztal mögött ült, előtte ketten egy vörös kanapén helyezkedtek el, és még állt egy magasabb férfi egy számomra gyönyörűnek mondható kandalló mellett. Mind a négyen öltönyt viseltek, és alatta nyakig begombolt, fehér inget. Miután bemutatkoztunk egymásnak, hellyel kínáltak, és némán vártunk tovább. Nem igazán tudtam, hogy mire vártunk, talán még reménykedtek, hogy nem csak én leszek az egyetlen munkavállaló, talán egy erősebbnek kinéző mágusra, vagy egy hadseregre számítottak, nem tudtam. Belegondolva, valamiért meg is értettem őket. Nem voltam az a magabiztos megjelenésű, lelkes vállalkozó, kit szívesen láttak volna egy ilyen helyen, és azzal, hogy a cipőmben lévő vízzel küszködtem, semmi jelét nem mutattam annak, hogy egy csoport gyereket haza tudnék hozni biztonságba.
Pár perc után a nő, ki ide vezetett, újra benyitott, és jelezte, hogy egy újabb vendég érkezett hozzájuk, majd kimenve, egy perc elteltével rögtön kopogás is hallatszott.
- Szabad! – szólt hangosan az egyikük.
- Jó napot! – kedves hang hallatszott, miután kinyílt az ajtó – Leena vagyok. – mutatkozott be, és néztem fel rá.
Egy fiatal lány volt, nem tűnt idősebbnek tőlem, azonban pozitívabb kisugárzása volt, mint nekem. Ahogy küszködött a rövidebb, megázott hajával, a szemei is tisztán látszódtak. Mintha egy egyszarvú lett volna. Fura hasonlat jutott az eszembe, de valamiért vagy egy egyszarvúhoz, vagy egy angyalhoz akartam hasonlítani, azok szoktak ilyen különlegesek lenni.
- Ketten lettek végül, nem hiszem, hogy fognak jönni többen. – törődött bele a ténybe a férfi - Meséljük el nekik a történteket.
A szavait hallva mozgolódás történt a szobába, és a fotelból felállva az egyikük a lány felé fordult.
– Szabad? Kakuzu vagyok, nagyon örvendek! – kérdezte tőle, miközben emelte le a lányról a kabátját. Ezt a jelenetet kisebb mosollyal reagáltam le, minthogy nekem egyikük se ajánlotta ezt fel, hanem magam akasztottam fel a kabátom a fogasra.
– Leena vagyok, és igen, köszönöm.
– Foglaljon helyet kérem! – szólt neki a gyümölcsökkel jól lakott férfi.
– Dashiro, vagyok örülök hogy megismerhetem. – mentek hozzá.
– Úgy szint!
– Hisoke. – mutatkozott be a kandalló mellett álló is.
– Örvendek! - ahogy fordult felé, ismételten elmosolyodtam, enyhén szólva nem illetünk közéjük.
– Én pedig Yasiro vagyok, köszönöm hogy eljött. - végül az íróasztal mögött ülő férfi köszöntötte, de felállni túl megerőltető lett volna a számára.
- Pete. – nyújtottam a kezem és mosolyogtam, miközben helyett csináltam magam mellett.
- Leena. – nézett rám kedvesen.
– Tehát, - kezdett bele, miután Leena is kényelembe helyezkedett - Csak tényekkel tudunk szolgálni, és rengeteg feltételezéssel. A városba egy ideje folyamatosan tűnnek el a fiatalok, a gyerekek. –ez állt a hirdetésben is - Sok civil és ezen belül a legtöbb szülő is fél, nem merik elengedni a gyerekeiket sehova, és ők is csak csoportosan merik járni az utcákat.
– Csak gyerekek tűntek el? – érdeklődött is.
– Igen.
- Sajnos van okuk a félelemre. Nem tudjuk mi, vagy ki állhat az egész mögött. Nem tudunk semmit. A városba tökéletes tudatlanság van. – felváltva meséltek.
- A város elhagyatott házait már átnéztük, de nem találtunk semmit.
- És itt jönnek a képbe önök. Derítsék ki, hogy mi folyik itt! – adták a tudtunkra a feladatunk.
- Hogyan tűntek el a gyerekek? - kíváncsiskodott Leena.
- Mind máshogy. – rövid választ kaptunk.
- Voltak akik csak egyszerűen nem jöttek haza egy nap, más gyerekek este még az ágyukban voltak de reggelre eltűntek. – bővítették ki egymás mondanivalóját. - Állítólag az egyik gyereket egy ló megette, és a gyomrában vitte el. –folytatta némi hallgatást követően.
- Jaj hagyd már ezt a baromságot! – mérges volt Kakuzu.
- Én a helyedben meg gondolnám mi a baromság és mi nem! – egymással is vitatkoztak - A gyermekeink eltűntek nyomtalanul, és vannak szemtanúink is!
- Szemtanúk? – lepődtem meg, hogy eddig ezeket nem mondták.
- Nincsenek. – nem értetettem, hogy akkor miért mondták azt, hogy vannak.
- De van egy pár. – vallotta be mégis az egyikük.
- Most akkor melyik? – Leena se értette a helyzetet és kérdően néztünk rájuk.
- Páran azt állítják, hogy a város melletti erdőbe vitték őket. De... – megállt egy pillanatra.
- De? – kíváncsi voltam.
- A szavaik megbízhatatlanok, azonban sokak elkezdtek hinni nekik.
- Kiknek? – ilyen tempóba igazán csak lassan haladtunk, és kezdtem unni a félrebeszéléseiket.
- A városunk híres a házáról, hol bolondokat gondoznak.
- Nem szoktak velük foglalkozni, de most a remény miatt, beléjük kapaszkodnak. – nem tudtam, hogy mit gondoljak erről.
- Értem, akkor talán oda kéne mennünk. - ötlettelt Leena.
- Úgy hiszem én is. – nem voltam benne biztos, hogy egyre gondoltunk, de el akartam hagyni a szobát.
– Uraim, kaphatnék valamit, ami az egyik eltűnt gyermeké volt? - kérdezte a lány.
– Még is mire gondol? – nem értettük, hogy mit akart.
– Mondjuk valami játékra, plüssre akár ruhára. – fejtette ki a kérdését.
– Minek az magának? – nem értettük őt.
– Tudják jó a szaglásom. – a lány örült a tulajdonságának, és végül egy plüssmacit tettek az asztalra.
– A lányomé volt.
– Köszönöm. – majd fordultunk is ki a szobából.
- Várjanak! - szólt utánunk az egyikük. A négy férfi mintha telepatikusan beszélt volna egymással, végül nekem is, meg Leenának is adott egy- egy szütyőt Hisoke. - Hogy lássák, hogy miért is vállalták el a munkát.
- Erre semmi szükség! – a leendő társam vissza akarta adni nekik az előleget. Kicsit elgondolkodtam, hogy zsugori voltam e vagy sem, de nekem nem volt ilyen ötletem a fejembe.
- Hagyjuk a finomkodást hölgyem... maguk azért vállalták el a munkát, hogy pénzt kapjanak, ez pedig itt egy kis ízelítő, ha vissza hozzák a gyerekeket ennek a dupláját kapják! – magyarázta.
- Rendben. – egyeztem bele gyorsan, mert a lány a kézfejeit ökölbe szorította és féltem használatba is vette volna őket egy- két ilyen megjegyzés után. A kabátokat leemelve a fogasról Leena derekára tettem a tenyerem, és toltam ki őt a szobából, majd kicsit erősebben csuktam be az ajtót, mint kellett volna, de magamban a nem létező huzatra fogtam ezt.
Egyedül is kitaláltunk az épületből, és azt szívesen is hagytuk el.
Kint szomorúan láttam, hogy az eső nem hagyott alább és azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetett volna elkerülni, hogy a félig megszáradó zoknimat és a cipőmet ne érje újra víz.
- Most mit kezdjek ezzel? – szakította félbe az elmélkedésem a lány.
- Tedd zsebre... jobb ötletem nincs. – mosolyogva válaszoltam neki, mert jobb ötlet híján én is azt csináltam az enyémmel.
- Hát engem kérdezel, megérdemelnék, hogy ezért plusz árat számoljak fel! – ismeretlen hang szólalt meg Leenából.
- Ó... tehát hárman vagyunk? – kérdeztem meglepődve a kis szerzeményt látva Leena vállán.
- Jaj bocs, ő Pascal, a társam! – a termetén még csodálkoztam egy kicsit. Személy szerint társnak kicsit aprónak tartottam őt.
- Hali! – mancsát is emelte köszönésre.
- Örvendek. – viszonoztam az üdvözlését - Akkor az erdő vagy a ház? – kérdeztem miközben a szakadó vízfüggönyt néztem magunk előtt.
- Erdő. – rövid, de lényegre törő választ adott nekem.
– Úgy fent. – ez el is döntetett - Akkor irány az erdő. – majd a szavaimat kimondva követtem is a már elindult lányt.
- És honnan jöttél? – fordult felém Leena, miközben a tócsákat ugráltuk át.
- A Blue Pegasus egy csendes mágusa vagyok. – és szokásomhoz híven felmutattam a tenyeremen lévő céh szimbólumot - És te Leena? – kérdeztem vissza, és gyakoroltam a nevét.
- Ó – arca mosolyra húzódott a szárnyas lovat látva - én a Dragon Fangből jöttem. – ismeretlennek tűnt számomra e név, de a felsőjét feljebb húzva gondolkodás nélkül mutatta meg nekem a csípőjét, rajta a céhe jelével. Hogy ilyen közvetlenül mutatta meg nekem a testének ezt a részét, így hirtelen elgondolkodtam a folytatáson, hogy milyen eldugott helyeken néznék meg rajta hasonló tetoválásokat.
- És miért vagy itt? – kérdeztem tőle, miután feltűnt, hogy még mindig mutatta nekem a jelét.
- Munkát kerestem, hogy elfoglaljam magam, és ez a közelben volt. – válaszolt, majd egy plüss játékot vett elő az elázott táskájából. Arcát belenyomta, majd nagyot szippantott bele. Meglepődve néztem a jelenetet, mert nem tudtam, hogy mit akart csinálni.
- Hm... – gondolkodott, majd újra beledugta az orrát a plüssmaci köldökébe - könnyebb lenne, ha nem esne az eső, elég nehezen érzek szagokat. – lepődtem meg, hogy ilyen jó érzékszervvel rendelkezik.
- Akarod, mondani semmit sem érzünk. – javította ki az apró társa.
- Mhhh... Jó nektek, én nem érzek semmit. – vallottam be őszintén. Még eső nélkül se volt jó a szaglásom. Legutóbb hetekig volt a szobámba rózsa illatú füstölő, míg nem végül felvilágosítottak, hogy milyen jó menta illat volt a nappalimban.
Szavaimon elmosolyodott Leena, majd megállt egy fa törzsénél, és az orrát annak kérgéhez nyomta. Úgy tűnt talán nyomott talált, de minthogy a lány arcán is bizonytalanság volt, így én se voltam biztos magamba.
– Pascal, nézz szét a többi fánál is! – utasította a kaméleont.
A következő fáig némán követtem Leenát, hol értetlenül rázta meg a fejét.
- Furcsa, néhol érzem a kislány illatát, pontosabban a macin érzett illatot, de a másik fánál egy teljesen új szagot érzek. - vont be engem is a gondolkodásba - Azt hiszem arra! - kezével balra mutatott.
- Egy másik gyerek lenne? – ötletteltem hangosan.
- Többen is eltűntek, de nem biztos, hogy ez a gyerekek szaga. – az ismeretlen szaggal nem jártunk közelebb a megoldáshoz. A sétánkat továbbra is Leena vezette orrával időnként a levegőbe szippantva.
- Honnan érzed ezt? - nem tudtam tovább magamban tartani a kíváncsiságom.
- Hogy is mondjam, élesebb a szaglásom, mint az embereké, - szavai kimondása közben tágra nyíltak a szemei - de ha nem a gyereké a szag... akkor a rablóké. – fejezték be együtt a mondatott.
– Egyébként arra hasonló szagok vannak! – adta át az információkat.
- Nincs sok választásunk, más nyomunk nincs, szóval... – hosszan mondtam az utolsó szót - csak utánad. – engedtem magam elé, minthogy én tehetetlen voltam jelen helyzetben.
- Köszi!
Percekig, majd utána még tovább járkáltunk fáról fára, tócsákat át- át ugorva.
Nem tartozok a nagy mesélők közé, de ott, akkor még inkább visszafogtam magam, és csendbe, némán követtem Leenát és néztem a mozdulatait. Minthogy szakadó esőben nem volt kellemes felnéznem, ha fel is néztem volna, akkor sem sok mindent láttam volna, így a földet pásztázva lépkedtem a társam nyomaiba. Időnként a tekintettemmel feljebb és feljebb kúsztam az előttem haladó lábain és álltam meg a feneke nézésébe, de ilyenkor másodpercek alatt úgy éreztem, hogy hátul is van szeme és zavartan tekintettem félre, és léptem mellé egy szót sem szólva.
Ahogy a fák ritkulni kezdtek Leena is megállt egy nagyobb, vastagabb törzsnél és figyelt előre.
- Pas! – szólt a társának – Kérlek, nézz szét arra, de csak óvatosan, van valami gyanús ebben a helyben! – úgy éreztem, hogy ez volt a parancs nekem is, hogy jobban figyeljek most már, és a feladatra koncentráljak.
– Mi az? – érdeklődtem tőle.
– Ezek a fák… valami nincs rendben velük. – felelte, miközben a szemeivel az eltűnő Pascalt figyelte.
Hirtelen egy madár szállt fel mellőlünk, de a távolba valamiért természetellenesen vissza is zuhant a földre. Értetlenül néztem a földön elterülő állatot, majd Leena ijedt arca zökkentett ki a nézésemből.
– Pascal! Utána kell mennünk! – adott hangot az aggodalmának, miközben szemeivel a fákat fürkészte a kaméleon után.
– Megéreztél valamit? – kérdeztem tőle.
– Umm– hevesen rázta a fejét – Nézd a fákat, valami nem stimmelt velük, de csak most jöttem rá. Bár merről is nézem, kb tizenöt méternél messzebb nem látok, mindig van egy fa, ami úgymond takar. Soha nem láttam még ilyen erdőt, ennyire nem nőnek szabályosan, hacsak nem úgy ültették őket! – mondta nekem, miközben figyelmesen hallgattam őt.
– Vagy valami mágia. – adtam egy másik lehetőséget.
– Mehetünk? - kérdezte tőlem, mire csak némán bólintottam. Az ellenszegülés gondolata meglepő módon meg sem fordult a fejemben.
A fákat nézve én is a kis állatot kerestem, de nem láttam sehol se, hogy egy Pascal bárhol is mászkált volna. Még más élőlényt se, még más állatott se láttam, nemhogy még egy környezetébe beolvadó kaméleont. Szememmel a fák leveleire koncentráltam, mikor a mellettem haladó lány hirtelen megállt és törte meg a csendet.
- Pascal! – örült a társának Leena.
- Csiiiit! – próbálta halkítani az ujjongó társát.
– Annyira aggódtam érted! – szinte látni véltem egy- két könnycseppet is a lány arcán.
– Ehhhhh – adott hangot a fájdalmának a lány öleléséből – Jól van csak ne fojts meg!
A kedves színházi előadást mosolyogva szemléltem, és közben sajnáltam is a kis gyíkot, mert emberek közt is kevés lett volna, ki épségben kibírt volna egy ilyen szeretett kitörést.
– Két férfi van nem messze innen egyenesen. Az egyik növény mágus, láttam a mágiáját, és valami gyerek áldozatról beszélgettek, biztos vagyok benne, hogy ők lesznek azok. – mondta halkan – Szerintem nem számítanak ránk, így nálunk van az előny. – beszélt gyorsan.
- Meglephetjük őket. Peter? – fordult felém Leena.
– Benne vagyok! – válaszoltam gondolkodás nélkül.
– Mutasd az utat Pascal! – szólt a kis gyíknak, és mentünk is utána.
Egy nagyobb fa tövében álltunk meg, és szemléltük a két bizonyos alakot. Leena csakhamar fel is mászott egy fára, míg én lentről készültem lecsapni az áldozatomra. Leenát figyelve indultam is, amint ő is elrugaszkodott a fáról. Nem volt időm arra, hogy elfussak odáig, így a kezemet nyújtottam meg, és küldtem a megduzzasztott öklöm a célpontom felé. A rajtaütés sikeres volt, és az áldozatom bukfenceket hányva feküdt el méterekkel odébb. Amint közelebb mentem volna hozzá ijedten szemléltem, hogy a teste széttört és üvegszilánkokhoz hasonlóan terült szét a test.
– VIGYÁZZATOK CSAPD…! – hallatszott Pascal hangja, de a mondatát nem fejezte be.
A földből váratlanul liánok emelkedtek ki, és nőttek az irányunkba megállás szándékát nem mutatva. Nem volt időm kitérni, csak a szememmel tudtam nézni, ahogy a növényi ágszerűség közelített felém, míg nem végül az utolsó pillanatba Leena a vállával lökött arrébb engem, hogy ne találjon célba a lián. A lendülettől a földre zuhantam, honnan a derekamat körbefonva emelt a magasba egy újabb lián, és nőtt tovább a testemen, míg végül a szájam szélén állt meg, jelezve, hogyha tovább mocorgok, akkor tovább halad, mi nem lett volna kellemes a számomra. Közben a derekamon folyamatosan szűkült fájdalmasan a hely.
- Nézzenek oda mit fogtunk! – szólt a növényt irányító alak.
Ketten álltak előttünk. Az egyik, ki a liánokat mozgatta, magasabb volt, és a bőrét érdekes tetoválások borították, mit most ha akartam se tudtam volna megnézni, pedig érdekeltek volna ötletek, egy igazán jó tetováláshoz. A másik egy feketehajú, alacsonyabb férfi volt.
- Ez a tiétek? – kérdezte hangosan a kisebbik, kezében a tenyereiből lévő szabadulni akaró Pascalt lóbálva.
Nem tudtam oldalra tekintetni, de az esőcseppek zuhataga közben érezni véltem egy kisebb szellőt, mi úgy tűnt, hogy Leena dühét jelentette.
- Nézd már a csajt! – szólalt fel az egyikük – Milyen pipa lett! – a szavai hallatán igaznak véltem a gondolatomat, és a szellő a lány akarata volt.
Bár nem láttam a küzdelmét, éreztem, hogy a testemet átölelő lián szorítása enyhülni kezdett.
- Sky Dragon Roar! – hallottam a társam üvöltését és ezt követően csak arra koncentráltam, hogy épségben essek a földre, ha már meglazult körültem a növény.
Miután talpra érkeztem a csak pár méteres magasságból, arra lettem figyelmes, hogy a mezőt fehér füst kezdte el belepni.
Hogy ne lélegezzem be a füstöt, a lábaimat megnyújtva akartam a köd fölé emelkedni, de a cselekvésem pillanatában Leena oszlatta, fújta el a füstöt. Amint ijedten szemléletem, hogy halad felé az egyik támadónk, addig még ijedtebben kellett rájönnöm, hogy a másik felém támadt.
Rohanása közben kisebb tükröket idézett meg maga elé, és a darabjaira törve azokat, a szilánkokat veszélyesen küldte felém. A kézfejemet megduzzasztva igyekeztem védeni az arcom, de a testem maga védtelen maradt és bár a ruhám felfogta a rám zúduló szilánkok nagy részét, pár fájdalmasabb vágás így is lett a testemen.
Viszonzásként megnyújtva a karomat próbáltam megütni a még mindig felém tartó testét, de egy könnyed mozdulattal sikeresen tért ki előle és egy pengét megmarkolva azzal végig hasította a karom, míg nem hozzám nem ért és öklével nem célozta meg az arcom. Az ütése elől elhajoltam, azonban a lábával utánam rúgott, minek köszönhetően hasra estem a víztől már csúszós füvön.
Megfordulva a földön rémülten láttam, hogy egy élesebb tükörlapot akart a testemre ejteni, de időben észlelve ezt odébb tudtam gurulni, és a talpamat az oldalába állítva, megnyújtottam a lábam, ezzel is távolabb rúgva őt. Az irányítást elvesztő tükör le esett, viszont nem tört szét a földön.
Felállva lesepertem magamról a ruhámba maradó szilánkokat, és mire végeztem az ellenfelem mit sem törődve azzal, hogy pár pillanattal ezelőtt még méterekre volt tőlem, most előttem termet, és megfogva a ruhámat a mellkasomnál taszított a földbe engem, rá az épp tükörre, mi egy hangosabb csattanás kíséretében széttört alattam.
Az esést követően, miközben az ellenfelem nyomott a talajhoz valamiért elkezdtem erősebbnek érezni magam, és mintha egy kékesebb aura vett volna engem körül. A helyzetet kihasználva odébb löktem őt, és megfordulva én kerültem felülre. Minthogy a kezembe nem éreztem fájdalmat, így az öklömmel arcon ütöttem őt, majd hirtelen elveszett az erőm, és visszatértem a korábbi állapotomba.
Miközben csodálkoztam a történteken, az ellenfelem kihasználta, hogy értetlenkedtem és eltaszított magától.
A köd, mit Leena korábban elfújt, újra sűrűsödni kezdett és felállva, szinte az orromig se láttam.
- Na, mi van ifjú mágus, csak nem megvakultál? – hallottam a hangját mögülem, és megindulva a hang irányába a vállaimmal elsodortam a testét, azonban tettemet csörömpölés és töréshangok kísérték, mikor ránehezedtem a testre. Tenyerembe szilánk darabok álltak, és rá kellett jönnöm, hogy egy új klónt sodortam el.
- Ez mellé ment. – hallottam közelről a szavait, majd éreztem a térdét a hátamban. – Most véged van. – mondta, és tudtam, hogy kezeit szúrásra emelte.
- Azt kötve hiszem. – nem értettem az előző mondatával egyet, és a Titan Magic: Belly mágiámnak köszönhetően megnövesztettem a hasamat, mi eltolt a földtől, és leesett rólam a tükörmágus.
- Ezt még megbánod. – hallottam a szavait magam körül, de nem tudtam pontosan, hogy merről jött a hang.
Értetlenül forgolódtam körbe, nem tudtam, hogy mit kellett volna csinálnom. Időnként, mintha láttam volna elsuhanni egy árnyat, a testét, de nem mertem utána kapni, nem mertem utána nyúlni a kezemmel, mert féltem, hogy újabb vágások lettek volna csak rajta.
A nevetését mindenfelől hallottam, hol a jobbomon, hol a balomon, hol szemből, és hol hátulról, nem tudtam eldönteni, hogy mikor merre volt. Mikor megunta a játszadozást, olyankor igen kellemetlenül ütött belém, igen kellemetlen helyeken. Nem tudtam, hogy, hogy védekezzek ellene, mert mikor magam elé is emeltem védekezéskép a kezeimet, akkor is megtalálta azt a pontot, ahol szabad volt a testem.
Reménytelenül forgolódtam körbe, már minden testrészem fájt az ütései miatt. Egy idő után nem is a védekezésen, hanem a menekülésen kezdtem el gondolkodni, de arra is csak egy igen nem ide illő megoldás jutott eszembe, de ötlet híján a menekülés, az menekülés volt, bármilyen formában is.
Koncentrálva, pontosan egy ütése után, felvettem a csirke alakom és elindultam halkan az egyik irányba. Bár a tükörmágus valamiért jobban látott a ködbe, mint én, valahogy nem hittem benne, hogy így is követni tud.
Miután elértem egy tisztes távolságot a harcmezőnktől, visszaváltoztam az eredeti alakomba, és ijedten tapasztaltam, hogy valaki gyengéden simogatta, tapogatta a vérző karom.
- Leena? – kérdeztem halkan, hogy csak az hallja, aki fogta a karom.
- Peter… - megnyugodtam, mikor az ő hangját hallottam – Jól vagy? – kérdezte aggódva tőlem.
- Aha. – füllentettem egyszerűen, de a hirtelen rám tört köhögés végül elárulta az igazi állapotomat.
Ahogy kísértük egymást a tisztás szélére a lány tenyere kéken fénylett, mint a testem, mikor a harc közben erősebbnek éreztem magam. A tenyerével a sebeimet pásztázta, és mikor elhaladt a kezével egy- egy sérülésem felett akkor bennem melegség áramlott szét, és a sebeim is hihetetlen gyorsasággal gyógyulni kezdtek. A lány állapotát nézve bűntudatom támadt, hogy még most is a másikkal volt elfoglalva, és nem magával.
- Hol vannak? – kérdeztem tőle, minthogy egy ideje csak ketten voltunk, és nem úgy tűnt, mintha utánunk jöttek volna.
- Nem tudom, semmit sem látok, és van itt valami szag is, ami folyton megzavar. - miközben válaszolt az arcát néztem. Leena a füstöt bámulta, majd a tarkójához kapva hirtelen a kétségbe esés tükröződött vissza a szemein.
- Ne… - súgta halkan, majd szinte remegő testtel állt fel mellőlem.
Nem értettem a cselekedetét, de látszott rajta, hogy valamit tervezett, és amint elindult ok nélkül a köd felé, ijedten nyúltam utána és fogtam meg a kezét, hogy ne menjen tovább.
– Várj! – szóltam hozzá.
- Pascal ott van, ki kell hoznom onnan! - emelte fel a hangját, és csak ekkor esett le nekem, hogy mit, kit keresett magán, a feje tetején.
– Szerintem ők is pont erre számítanak! – próbáltam visszahúzni.
– Ez a füst nem tart már sokáig, egy perc és újra láthatóak leszünk! – valamiért úgy hittem, hogy számukra eddig is azok voltunk.
– Akkor lepjük meg most őket! – nem tudtam ellent mondani a lánynak.
– Nincs kizárva, hogy tudják hol vagyunk, ha nem jelenük meg hamarosan tudni fogják hogy készülünk valamire. Én ki megyek és te védj oldalról, ott talán kevésbé számítanak rád! – mondta az ötletét nekem.
– Túl veszélyes! – egy az egy ellen nem bírtunk velük, és ez az én szemembe az öngyilkossággal lett volna egyenlő.
– Az a túl veszélyes hogy Pascal védetlenül fekszik a földön! – nem akartam, hogy bajba kerüljön, de úgy tűnt a barátsága a gyíkkal szorosabb volt, mint gondoltam, és ezt a tudtomra is adta – Vissza kell hoznom, te fedezz! Vernier! – utolsó szavára újra, egy angyal módjára fénylett körülötte a levegő.
– Dynamic Sworsd! – megindulására rögtön választ is kaptunk egy karó formájába nem sokkal előttünk, majd újabb apróbb szilánkok repültek gyorsan felénk.
Leena gyors reagálásának köszönhetően egy pillanat alatt elkapott és szinte repültünk együtt a magasba. Bár a társam gyors volt, így is elérte a lábainkat egy- egy élesebb szilánk, minek mondhatni inkább csak örültem, hogy ennyivel megúsztuk.
Visszaérkezve a földre engem újra a tükörmágus vett kezelésbe, és bár pár pillanatig láttam Leena küzdelmét, és hogy még most is próbált engem erősíteni, de távolabb kerültünk tőlük, így kettesben maradtam az utálatos ellenfelemmel.
Sajnálatára, vagy épp az én szerencsémre, épp ahogy a lány mondta korábban, a köd kezdett foszlani, ezzel tiszta látáshoz juttatva engem is, már amennyire lehetett tisztán látni a zuhogó esőben.
Bár legszívesebben még álltam volna egy helyben egy ideig pihenve azzal is, de az ellenfelem hamar újra támadásba lendült, és a korábbi stílusához hasonlóan a rohanása közben újra tükörlapokat tört össze maga előtt, és azok darabjait kegyetlen gyorsasággal küldte felém. Mellőztem a korábbi védekezést, elkerülve, hogy megismétlődjön az előző felállás, így másik lehetőség okán, én is megindultam felé. A pillanatba, mikor a szilánkok elérték volna a testem, egy bukfenccel előre felvettem az apró tyúk alakomat, majd egy másik bukfenccel vissza is változtam, és vetődtem is rá a tükör mágusra, kikerülve az éles szilánkok hadseregét a cselekedetemmel.
Úgy véltem, hogy az ellenfelem igencsak meglepődött az előző jeleneten, így én tudtam jobban elsodorni őt. Az ütközésünk nekem nem fájt különösebben, vagy inkább csak már felkészültem arra, de az ellenfelem átkozásait hallva, jól tudtam, hogy számára nem volt kellemes a találkozás. Míg a földön feküdt, lendületet vettem és kalapács módjára akartam a gyomrába mélyeszteni a könyököm, azonban gyorsan reagált, így a sáros földre estem rá a könyököm kellemetlenül beverve a talajba.
A karom zsibbadni kezdett és miután az előbbi, sértő szavait visszaküldtem neki, nyöszörögve, kínok közt álltunk fel mindketten.
Csak egy- két méterre lehetünk egymástól, és a karjainkat kinyújtva bele is tudtunk csimpaszkodni a másikba. Próbáltuk a másikat feldönteni, de nem tudtunk feljebb kerekedni a másikon, majd végül a homlokunkat egymásnak csapva pihentettük magunkat a másiknak támaszkodva, miközben hevesen lihegtünk a szemben lévő arcába.
- Nem adod fel? – kérdeztem tőle, valamiért reménykedve a számomra pozitív válaszában.
- Ugyan miért? – kérdezett vissza – Nyerésre állok. – próbált mosolyogni, de a szavait még talán ő maga sem hitte el.
Társalgásunk nem tartott soká, és hirtelen egy pillanatig úgy éreztem, hogy a szorítása is alább hagyott. A helyzetet kihasználva, a homlokom eltoltam az övétől, és a fogaimmal egy farkashoz hasonlóan haraptam a nyakába, kegyetlen mód, vérző sebet hagyva rajta.
A fájdalomtól üvölteni kezdett és eltávolodott tőlem pár lépésnyire. A nyakával foglalkozva nem törődött velem és utolsó támadásként megduzzasztottam az ökleimet és az ütésemmel a mellkasát vettem célba. Kisebb csatakiáltást követően célba is talált az ütésem, és métereket repítve rajta eszméletlenül terült el a földön nem sokkal előttem.
Nem tudom mi vezérelt, tán végre életembe majd először tisztán megnyertem egy küzdelmet, és nem menekültem el, vagy csak a felgyülemlett fájdalom, mi bennem volt, de a kezeimet széttárva fordultam az ég felé és ahogy a torkomon kifért üvöltettem el magam, megmutatva ezzel, hogy élek, és hogy legyőztem a tükörmágust.
Minthogy eszembe jutott, hogy nekem volt egy társam, ki küzdött a másikkal, így siettem vissza hozzájuk a segítség szándékával, azonban a segítség részemről elmaradt, minthogy ő is győzedelmeskedve állt egyedül két lábon.
- Nem sokon múlott... – fordult hozzám.
- Nem... – értetem egyet vele - Minden rendben? Nem sérültél meg nagyon? – aggódtam érte, minthogy igen csak meggondolatlanak tűnt, mikor Pascalról volt szó.
- Volt már rosszabb is. – válaszolt, és féltem belegondolni, hogy milyen ellenfelei lehettek neki ezelőtt - Te viszont nem nézel ki valami jól. – mérte végig a sérült testem.
- Á, minden rendben. – erőltetett mosolyt csikartam az arcomra, remélve, hogy tudom leplezni a fájdalmaimat, mik előtérbe kerültek, hogy elmúlt a veszély körülöttünk. Közelebb léptem a lányhoz, de elcsúsztam a vizes füvön, és bár szívesen fogtam volna a véletlenre, be kellett látnom, hogy a lábaimat elhagyta az akarat, hogy tovább tartsák a testem, és a fáradtság lett úrrá rajtam - Azért egy percet pihenhetünk. – szégyenkezve mondtam neki.
- Ne kertelj feleslegesen, anélkül is látom, hogy milyen állapotban vagy. – a fejét csóválva guggolt le hozzám, és a tenyereiből újra kék, meleg fény kezdett el áramlani.
- Most mit csinálsz? – érdeklődtem, minthogy most ő sem tűnt olyannak, akinek ne kéne az a mágia, ami belőle áradt.
- Begyógyítom a sérüléseidet. – válaszolt halkan, és koncentrált rám.
Itt elgondolkoztam, hogy mi, ki is ő. Mikor elindultunk akkor a szaglását használta, mi az állatokéval vetekedett, a harc közben engem támogatott, erősített időnként a mágiájával, és állandóan gyógyítani akart engem, a szélhasználatáról nem is beszélve. Egy mágiát se ismertem, mi erre lett volna képes, így csodálkozva szemléltem őt.
- Mi vagy te? – bökdöstem a mutató ujjammal, hogy egyáltalán létezik e, vagy csak egyszerűen ott van, és mint egy Őrangyal vigyázott e rám - Jó a szaglásod, úgy irányítod a levegőd, mintha a tiéd lenne, a harc közben is te erősítettél engem, most meg gyógyítasz. – vázoltam fel, hogy mit is láttam én.
- Hát... – mosolyodott el - a mesterem Asmor volt, az ég sárkánya. Ba'al mester szerint ég sárkányölő mágiát birtoklom. – a szavain csak némán csodálkoztam - És ne bökdöss. – szólt rám parancsolóan.
- Bocsánat... Ég Sárkány lánya. – adtam neki tiszteletreméltó nevet, és igyekeztem olyan mélyen meghajolni előtte ülő helyzetemben, amennyire csak tudtam.
- Azért ne vedd ennyire komolyan, nem eszek embert. – kuncogott.
- Örülök neki. – lélegeztem fel, hogy biztonságba vagyok - Azt hiszem, ideje tovább mennünk. – javasoltam, minthogy nem akartam, hogy tovább áldozza rám a mágiáját.
A tisztáson körbe- körbe sétáltunk, és újra Leena érzékszerveire hagyatkoztunk. Minthogy azzal voltam elfoglalva, hogy tudjak utána haladni, így nem tudtam másra figyelni.
– Peter! – szólt rám hangosan – Hol vannak?
– Kik? – kérdeztem értetlenül tőle, de felnézve rá láttam, hogy a harcterünket nézte.
Bár kevés dologra emlékeztem, azt jól tudtam, hogy hol hagytam az ellenfelem, és ő nem volt ott. Talán a terep is változott, de abba nem voltam biztos. Mintha változott volna a környezetünk, és ez igencsak erősen bizonytalanság érzetett keltett bennem, és furcsa félelmet kezdtem el érezni, mit tetőzött egy ismeretlen illat körülöttünk.
– Itt valami nincs rendjén. - fordult hozzám a lány, de csak értelmetlenül néztem előre – Te is érzed ezt a szagot? – kérdezte tőlem és eszembe jutott, ha én érzem, akkor ő már biztos nem érez mást ezen kívül.
– Igen, de mi ez?
– Nem tudom, már egy ideje érzem, de eddig nem volt ilyen erős, csak az utóbbi pár percben. – szavai után rémülten esett össze előttem és ijedten nézett fel rám – Mi… mi ez…
Nem értettem a történteket, és látványtól, hogy ő, aki eddig védelmezett engem, most kétségbeesetten nézett fel rám, megrémültem. Közelebb akartam menni hozzá, de nem tudtam. A talaj hullámzani kezdett, és a fák is megnyúltak körülöttünk. Homályosan kezdtem látni, és Leena alakját is csak foltokban láttam.
– Peter! – hallottam, hogy a nevemen szólít, de nem láttam már őt – Mi történik itt?
– Fogalmam sincs, de azt hiszem, nagy bajban vagyunk!
A szavaimra egy sötét szakadék keletkezett alattam, és csak tehetetlenül lebegtem felette. Körülöttem minden sötétedni kezdett, és Leena is eltűnt mellőlem, majd hirtelen zuhanni kezdtem, mit rémült kiáltással kísértem.

Folytatás a kalandoknál…

1. rész

Bob Mester munkával látott el. Egy borítékot adott nekem, miben egy ajánlás volt, hogy a Mester szerint megfelelő vagyok a munkára, majdhogynem tökéletes, azonban, hogy milyen munkáról volt szó, azt nem árulta el nekem. Egy barátjának kellett segítség és engem választott eme feladat teljesítésére, így Meredithhel az oldalamon útnak is indultunk a szomszéd faluba, mi gyalog is csak egy órányira volt tőlünk.
A falu szót én túlzásnak véltem a hely megnevezésére, inkább tanyának mondtam volna a házak száma és a terület nagysága miatt. Öt háznál nem volt több a környéken, azonban az egyiket egy palotához is lehetett volna hasonlítani. Természetesen ez a ház volt a célunk, és hogy a kapu - min épp hollók pihentek - nyitva volt, így egészen az épület ajtajáig mentünk. A fán kopogtatva még kintre is hallani lehetett, hogy a fa megütése az egész házban visszhangzott és az ajtó magától nyílt ki, minthogy ember nem volt mögötte, ki fogadjon minket.
- Jöjjön csak beljebb. – bár jól érezhető volt, hogy nem szóltak hangosan, mégis minden egyes szót tisztán, minden megerőltetés nélkül érteni lehetett.
A szavakra én úgy is tettem, minthogy Meredithet az ölembe fogtam, mert bár egyre inkább nehezebb volt, mégse akartam, hogy elkóboroljon, és valami problémát okozzon.
Az épület egésze bentről még nagyobbnak látszott, mint kintről és pár lépés után egy terem, egy csarnok köszöntött minket, minek végén a feltételezett megbízónk pihent egy kisebb trónon ülve. Minden lépésem tisztán hallatszódott a teremben, így bár behunyva voltak a szemei mégis tudta, hogy mikor álltam meg előtte.
- Üdvözlöm. – szólt hozzám és állt fel, hogy közelebbről is szemügyre vegyen engem.
A férfi az utolsó éveiben járhatott, mire a majd földig érő szakállából és a kopasz fejéből következtettem. A járása lassú volt és látszott rajta, hogy teste igazán csak gyenge volt már.
- Szóval Bob téged küldött? – kérdezte, miután párszor körbe sétált rajtam.
- Igen, ő küldött engem. – válaszoltam, és a farzsebemből előhúzva átadtam neki a levelet, mit lelkesen bontott ki, majd olvasott is el.
- Ó, az a hülye Bob, de rég beszéltem már vele személyesen. – nevetett fel – Peteresen, ülj le kérlek, te érkeztél elsőnek és még várnunk kell két személyre, remélem nem gond.
- Nem, Uram. – szavaim mellett a fejemmel is bólintottam és a fal melletti székekhez mentem és ültem le az egyikre.
Miközben letettem magam mellé Meredithet, volt időm jobban is körülnézni a teremben, annak ellenére, hogy nem volt sok látnivaló itt.
A csarnok teljesen üres volt, mintha egy táncestre készültek volna, egy asztal sem foglalta a helyet középen, szék is csak annyi volt, hogy az majd elég legyen nekünk és azok is a fal tövében pihentek. A fény a teremben az ablakokon keresztül szűrődött be és egy csillárt sem láttam, mi a mennyezetről lógott volna le, így bátorkodtam gondolni, hogy ha kint sötét volt, akkor bent sem mozogtak már.
Pár perc elteltével egy lány lépett be a terembe, bár inkább ugrálásnak lehetett volna nevezni a mozgását. Lelkes volt és a vidámságát még fokozta színes, kirívó ruházata, mit viselt épp. Rövid szoknyája sötét, fekete színű volt, azonban zoknijai a szivárvány színeiben pompáztak és azok a térdeiig fel voltak húzva. A szoknyája felet citromsárga top takarta a felsőtestét, de a vállait, és a pocakját szabadon hagyta vele, hogy azok szépségét minden érdeklődő láthassa. Végezetül mi még vidám külsőt adott neki, az a hosszú barna haja volt, mit egy csurkába fogott össze a bal füle fölött.
A lány után közvetlenül egy oroszlán sétált be, azonban az átlagostól eltérően bundája szürke, hatalmas sörénye pedig fekete színű volt.
- Napsütéses szép jó reggelt! – nevetett fel a lány és hajolt meg illedelmesen a megbízónk előtt – A Love & Lucky kereskedő céh küldött, miszerint egy értékes szállítmányt kell eljutatni hozzájuk, innen oda. – váltak komollyá a szavai.
- Üdvözlöm körünkben Felica kisasszony és önt is Tafa, - nézett az oroszlánra, ki csak némán bólintott - tájékoztattak, hogy segítségünkre lesznek, azonban várunk még egy személyre, remélem nem gond, ha egy kis türelmüket kérem.
- Megpihenünk addig. – szólt az oroszlán.
- Addig is ismerkedjenek össze az eddig megérkezett társaikkal. – mutatott rám és Meredithre – A Blue Pegasusból jöttek, Bob Mester ajánlásával.
- Rendben. – hajolt meg újra a lány és sétáltak is hozzánk.
A megállás szándéka nélkül közelítettek felénk, de miután már azt hittem, hogy végig sétálnak rajtunk, mégis megálltak és lehajolva érintette az orrával az enyémet.
- Ha a Blue Pegasusból jöttél, jöttetek, akkor miért vagytok vörösek? – az ujjával megbökött engem, hogy lássa, igazi vagyok e.
- Kérdésed nehéz és a választ rá nem tudom. – válaszoltam elgondolkodva.
- Hát rendben. – nem firtatta tovább és a homlokával megtolva az enyémet egyenesedett fel előttem – A nevem Felica. – nyújtotta a kezét nekem.
- Petersen. – fogtam meg a tenyerét, miközben hosszan nézett a szemembe és ennek okán én is az övébe.
- Meredith vagyok, szia. – felnézve üdvözölte mellőlem őt a kismadár.
- Szió. – köszönt neki, majd ült is le a hattyú szabad oldalára.
Tafa, a szürke oroszlán elfeküdve előttünk hunyta le a szemeit, majd némán, szinte mozdulatlanul ültünk percekig. Részemről nem tudtam, hogy mit kéne kérdeznem és Felica se erőltette a beszélgetést, majd e pár perc után Meredith mozgására figyeltünk fel mindketten. A hattyú sétálni kezdett a széken, minthogy kicsiny teste miatt bőven elfért rajta és átgondolva tettét, levetette magát a mélybe. Meglepődve néztem a zuhanó testét és nem értettem, hogy a csőrét kinyitva miért nem kért segítséget tőlem, de felállva, mintha meg se érezte volna a földdel való találkozást totyogott a pihenő oroszlán arca elé.
A nagymacska jól tudta, hogy a kis állat előtte állt, így kinyitva a nagy szemeit várt, hogy mit akar tőle a madár. Fel akartam állni, megelőzni a bajt, de a lány közelebb ülve hozzám és megfogva a karomat marasztalt, jelezve, hogy nem lesz baj.
- Szia. – köszönt neki Meredith.
- Szervusz, kis barát. – szólt ő is a mély hangján.
- Mit csinálsz most? – kíváncsiskodott.
- Én csupán csak pihenek. – nem bonyolította a válaszát.
- Pihenhetek veled?
- Csak nyugodtan. – húzta mosolyra a száját, majd a választ hallva Meredith a szürke oroszlán hátán végig sétálva befészkelte magát Tafa igazán csak puhának látszó, dús sörényébe.
Felica dülöngélve dúdolászott magában, én meg a két állatot néztem magunk előtt. Nem voltam még egy oroszlánhoz sem ilyen közel és hogy a hatalmas teste méterekre pihent tőlem rajta Meredithhel, felkavarta az érzéseimet. Egyik oldalról igencsak gyönyörű teremtés volt, viszont a másik oldalról csak a hatalmas fogait láttam magam előtt.
- Örülök, hogy megérkezett. – törte meg a csendet a házigazda.
- Én örülök, hogy itt lehetek. – hallatszott a távolból a válasz, majd sétált végig a termen a várt harmadik személy.
Egy fiatal fiú volt, nem tűnt idősebbnek tőlem. Egyszerű fekete nadrágot, fehér inget viselt. Arca komoly, rövid haj és egy kis borosta borította az arcát.
- Köszönöm, hogy a szabadnapjait erre a munkára szánja.
- Ugyan, mint mondtam, szívesen jöttem. – mosolygott a fiú.
- Hogy mindenki megérkezett, akkor azt hiszem, kezdhetjük is. Jöjjenek közelebb, kérem. – fordult felénk és mi álltunk is fel.
Meredith e pár perc alatt is elaludt, így Tafa védelmét élvezte és négyen álltunk a férfival szemben.
- A nevem Robert Land és azért hívtam ide magukat, hogy a segítségüket kérjem. Felicat, a mindig vidám sebesség mágust és társát Tafát – mutatott rájuk – a Love & Lucky kereskedő céh küldte, hogy innen elvigyenek oda egy számomra fontos tárgyat és azt biztonságba helyezzék ott. Petersen, - mutatott most rám - az ifjú titán mágus a Blue Pegasusból érkezett, hogy segítség legyen, míg Howard, - nézett a fiúra – a Mágus Tanács Letartóztató Egység egyik újonca, ki most épp a szabadsága utolsó napjait tölti itt. A továbbiakban átadok egy kisebb dobozt Felicának, ki útnak is indul vele, és Önök – mutatott ismét Howardra és rám – elkísérik őt. Félreértés ne essék, távol álljon tőlem, hogy a Kisasszony képességeit bíráljam, csupán csak szeretném jelezni, hogy mennyire fontos ez a számomra, ha tehetném, akkor egy egész hadsereget rendelnék ennek a védelmére. – vallotta be, majd a zsebében turkálva vett elő egy tenyérnyi nagyságú becsomagolt dobozt – Ezt kell kézbesíteni. – a hüvelyk és mutató ujja közé szorította és úgy mutatta meg nekünk, hogy jól lássuk a tárgyat, majd át is adta a lánynak, ki a táskájába tette azt – Természetesen a fáradozásukat magas jutalommal fizetem meg, de csak a túloldalt, remélem, ezt megértik. – mondatára csak némán bólintottunk – Még tájékoztatnom kell Önöket, hogy nem csak maguk tudnak erről, hogy ez ma útnak indul, így valószínű lesznek, kik megpróbálják maguktól elvenni majd a dobozt. Remélem nem fognak különösebb fennakadást okozni maguknak és épségben eljutnak a célhelyre.
- Reméljük mi is. – szólt Tafa a mély hangján.
- Akkor azt hiszem útnak is indulhatunk. – mosolygott a lány és hajolt meg Robert előtt.
- Sok sikert kívánok maguknak. – ült vissza a trónjára, majd csak a távolodó testünket figyelte.

Howarddal a lány mögött mentünk, minthogy ő tudta merre kell menni, azonban ez nem tetszett neki és szúrós pillantásokkal nézett folyamatosan vissza ránk, majd állt meg hirtelen és egyben fordult is felénk.
– Jól esik bámulni a fenekem? – felemelve a hangját vont kérdőre minket.
- Én… én nem…
- Igen. - szakított félbe a fiú.
- Tényleg? – hirtelen haragból hirtelen meglepettség lett.
- Igen. – mosolygott Howard.
- Köszönöm, azt hiszem. – pirult a lány és jött zavarba.
– Ez… ez mi volt?
– Csak mindig légy őszinte. – súgta nekem.
- Viszont menjetek ti elől. – mondta majd megkerülve minket állt mögénk.
- De nem tudjuk, merre kell menni.
- Nem baj. - puffadt fel az arca - Majd innen mondom, merre menjetek.
Utunk csendben telt a továbbiakban, minthogy Tafa előttünk maradt és mutatta az irányt. Sétánk egészen a sínekig tartott, azonban egy állomást keresve a szemeinkkel meglepetten néztünk a lányra, minthogy nem volt megálló a közelünkben. Felica nem értette, hogy szemeinket miért pihentettük ismét rajta, így hogy arca újra vörösödött előztük meg a felháborodását.
- Innen merre? Miért jöttünk ide?
- Ja… hogy ezért bámultok megint. - jött rá a miértre - Hát most várunk egy vonatra. – tájékoztatott egyszerű természetességgel.
- De nincs megálló, hogy szállunk fel rá? – kérdeztem tőle kis aggódással a hangomban.
- Hát… mindenki ahogy tud? - próbált mosolyogni, hogy ne legyünk rá mérgesek és terve sikerült is, minthogy egy hangos sóhaj kíséretében törődtünk bele a helyzetbe. Mindenki magában gondolkozott, hogy hogyan szálljon fel majd az elhaladó vonatra és felkeltve Meredithet vettem ölbe őt, hogy Tafa is majd nyugodtan tudjon mozogni.
A lány és az oroszlán azt mondta, hogy ne foglalkozunk velük, megoldják majd a feljutást, Felica még a hattyút is átvette tőlem, kit az előbb emeltem le a macskáról.
A sínekre állva Howarddal vártunk a vonatra, majd amint meghallottuk a hangos zakatolását, átkaroltam a fiút és nyújtottam meg a lábaimat, álltam terpeszállásba. Reméltem, hogy nem lesz gond és a mozdony majd elfér alattam és így is történt. Amint elment a vezető kocsi a fiút el is engedtem, majd változtattam vissza eredeti alakjukba a lábaimat, így ráestem egy kocsi tetejére. A vonat sebesen száguldott, így az érkezésem nem volt zökkenőmentes, mert számtalan bukfencet írtam le a testemmel és végül Howard segített megállítani engem, mielőtt leestem volna a mozdonyról. Egy mágikus lánccal fogott meg és húzott középre, majd mellénk állva Felica nyugtázta, hogy mind épségben vagyunk.
A vonatút nem volt kellemes, minthogy fent ülve a testünk nem volt takarásba, így igencsak fáztunk. A lány Tafához, a társához bújt, míg Meredith a pólómban talált fedezéket magának.

Az út majd felénél járhatunk, mikor ötünk közül hárman már el is aludtak. Meredith a mellkasomba szuszogott, Felica az oroszlán bundájába temette az arcát, Howard pedig a lány combjaira téve a fejét álmodott zavartalanul.
- Te nem pihensz egy keveset? – szólt hozzám Tafa.
- Most kihagyom inkább. - válaszoltam, minthogy nem voltam fáradt.
- Értem, és min gondolkozol most?
- Erről, arról.
- Rólunk? – tippelt jól.
- Mondhatni. – vakargattam mosolyogva a fejem tetejét zavaromban.
- Mi aggaszt téged? Kételkedsz a sikerünkben? – kíváncsiskodott tovább, de talán a mély hangja miatt ez most nem zavart engem.
- Á, nem hiszem, hogy gond lesz, hisz nem soká ott leszünk, és ti itt vagytok. - álltam meg egy kicsit.
- Viszont? – várta, hogy mi miatt aggódtam.
– Viszont itt vagyok én is. A munkáimat mostanában mindennek mondanám, csak sikeresnek nem.
- Ugyan. –nevetett fel halkabban - Felica legutóbb egy múzeumot rombolt porig benne minden értékkel, ha ettől nagyobb probléma nem lesz, mi már boldogok leszünk. – mondta őszintén, de látszott rajta, hogy ő se akart semmi fennakadásba ütközni.
– De akkor is… - sóhajtottam és dőltem hátrébb, a két karommal megtartva a testemet - A Mesterem ajánlott engem ide, de nem tudom miért. Nem tudom mi ebbe a nekem való.
– Arra nem gondoltál, hogy egyszerűen csak bízik benned? – kérdése igen egyszerű volt, de mégis, még ezen is hosszan gondolkodtam.
– De, lehet. - törődtem bele, minthogy más megoldást nem láttam most.

Miután megérkeztünk Alcalypha Townba a vonatról leugorva futottunk a minket észrevevő ellenőrök elől, majd miután leráztuk őket egy sarkon megpihenve vettük észre, hogy körénk fekete hollók gyűltek. Miután mind leszállt a földre a tollaik bundává alakultak és madarakból vicsorgó farkasok lettek.
- Szóval ők, kik fennakadást okozhatnak? – kérdésére nem várt választ, minthogy ez nyilvánvaló volt.
Egy falnál voltunk, így Felicát a hátunk mögött tudva álltunk fel hárman a farkasokkal szemben, minthogy menekülésre igen csekély esélyünk volt. Meredith kiugrott az ölemből és a lányhoz hátrált, így ő miatta se aggódtam most.
Howard ökölbe szorított kézzel várt, míg Tafa az izmos testét vasba burkolta mellettünk. A cselekedetét látva, rá kellett jönnöm, hogy ha ő állt volna előttem talán jobban féltem volna, mint most a körülbelül harminc farkastól magunk előtt.
- Nem adjuk. – mosolygott és szavai elegek voltak, hogy a fenevadak meg is induljanak felénk.
Míg nem értek hozzánk, addig Howard a Magic Shackle mágiáját használva bilincselt le két állatot ezzel csökkentve a támadóink számát, majd Tafa megindulására én is igénybe vettem a Titan Magic: Muscle mágiámat és ütöttem is a bordáit az első rám ugró négylábunak, ki amilyen lendülettel ugrott felém, olyan lendülettel is távolodott tőlem. Egy következő farkas a lábamba harapva próbált eldöntetni engem, azonban megemelve a lábam az állat testével állítottam meg a következő támadó felém futót, így a társát bántotta helyettem. Bár megéreztem a harapást, még korán volt, hogy foglalkozzak vele, így megfogva az egyik földre terült állat lábát használtam a testét fegyverként a többi támadóval szemben. Pár suhintás elég volt, hogy rájöjjenek, nem én leszek az ellenfelük, így kikerülve engem próbáltak Felicáékra támadni, azonban eldobva magamtól a farkas testét állítottam meg őket. A négy percem lejárt, mit eddig a Muscle mágiámra tudtam fordítani, így a testem visszaváltozott az eredeti, gyenge alakjába és ezt mások is észrevették.
Egy újabb roham indult felém, azonban megnyújtva a karom és megduzzasztva az öklöm lassítottam őket és ütöttem ki egy újabb állatot. Bár hatásos cselekvés volt, mégis kevésnek bizonyult, minthogy három bundás ugrott rám, mi ellen már nem tudtam mit tenni, de szerencsémre Tafa lélegzetelállító teste állta az útjukat és törtek a fogaik az oroszlán páncéljába. Majd mindegyiknek egy pofont adva, újabb három dőlt ki az ellenfeleink közül.
- Minden rendben? – fordult felém.
- Persze. - majd a szavamat hallva egy csatakiáltás kíséretében Howardnak ment segíteni.
Már csak nála voltak támadóink, kik még nem menekültek el, azonban az oroszlán csatalóként söpörte el őket és vonyításokkal jelezve fájlalták a találkozást.
Összecsoportosulva ijedten, csodálkozva szemléltük Howarddal, hogy a támadóink több, mint felét az oroszlán egyedül intézte el, miközben nekünk is segített. Némán bólintva egymásnak jeleztük, hogy ki volt a legerősebb közülünk.
- Jól vagytok? – aggódva futott hozzánk Felica az ölében Meredithhel.
- Persze, nincs gond. - mondta, azonban rossz kezét emelte, mert látva, hogy a karján csöpögött a vér a lány szinte leteperve őt a földre kezdte el ápolni a kezét.
Meredith a földre kerülve nézett fel rám.
- Apa, te jól vagy?
- Persze. – mosolyogtam rá bíztatóan, azonban a lány az én lábaimat is kirúgta és marasztalt a talajon, még be nem kötötte az én sebemet is.
Tafa e cselekedeteket csak halk kuncogással szemlélte, de azért a kilógó nyelve a szájából megmutatta, hogy ő is elfáradt egy kicsit.
Miután megvigasztaltuk Felicát, mert őt nem engedtük harcolni, elindultunk a Love & Lucky kereskedő céh épületéhez, mi már nem volt távol tőlünk.

- Örülök, hogy épségben megérkeztek, és hogy sikeresen elhozták a csomagot. - mosolygott ránk a pult mögül egy nő - Robert biztos fog örülni.
- Minden bizonnyal.
- Mindjárt hozom a jutalmukat. - állt fel és vitte magával a dobozt.
Csak pár percre hagyott minket magunkra, mégis óráknak tűnt a távolléte, de visszaérkezve adta is nekünk a gyémántokkal telt szütyőket.
- Köszönjük.
- Mi köszönjük! Remélem a többi kilenccel is ilyen sikeresek lesznek. – nevetett.
- Többi kilenccel? - ismételtem, mert nem értettem, hogy miért mondta ezt.
- Nekünk csak ezt kellett elhoznunk. - tájékoztatta a nőt.
- Nem, nem, a levélben az áll, hogy amint megérkeztek küldjük is vissza magukat Roberthez. - tartott egy rövid szünetet - Van még munkájuk.
Értetlenül néztünk egymásra a többiekkel és nem tudva semmit kerestünk magunknak egy szállást estére, hogy reggel korán menjünk is vissza az öreghez.

A darabokban levő kincs
2. rész

- Miért? Korán van még!
Felica vergődött csupán csak a hangjával, minthogy lusta volt megmozdítani bármelyik testrészét is a száján kívül, így Tafának kellett a fogai közé fognia a bokáját és úgy húznia őt a poros, kavicsos úton.
- Miért ilyen korán? Aludni akartam még! – kezdett volna sírni, azonban hogy az oroszlán elengedte a lábát ő is elhallgatott és csak értetlenül nézte a távolodó alakjainkat – Most miért? Hová mentek? – ült fel hirtelen, hogy látta, nem álltunk meg.
- Ahova eddig, csupán csak nélküled.
- Ne már! Megyek én is! – ugrott fel, majd váratlan gyorsasággal mellettünk is termett – Tényleg itt hagytatok volna? – jobbnak láttuk nem őszintének lenni, de hazudni bűn, így hallgatásunkkal a távolba halk ciripelést lehetett hallani - Most megsértődtem. – fonta keresztbe a karjait maga előtt és emelte arcát az égnek.
Hogy látta, nem különösebben hatott meg minket a műsora, hamar megunta ő is és a vonat tetején újra beszédbe kezdett.
- Szóval van több kincs is?
- Már megbeszéltük este. Csak annyit tudunk, mint te, ezért megyünk vissza Roberthez.
- Ááá… átkozott, miért nem tudta mondani hamarabb? – tette fel a költői kérdését és nagyot sóhajtva terült el a kocsi tetején.

Az érkezésem a száguldó vonatról nem volt kellemes. A lendület miatt, nem tudtam megállni a két lábamon, poros lett a ruhám és mind a harminckét fogam a nyelvemmel együtt. Meredithnek nem esett semmi baja, a karjaim ölelésében biztonságban volt, majd miután látta az érkezésem sikerét Howard nyújtott egy palack vizet nekem, majd segített fel a földről.
A bejárat fölött a kapuban most is hollók pihentek, mit a tegnapi nap után egy kis aggodalommal fogadtunk, de a fiú jól irányzott mozdulatokkal bilincselte meg őket a biztonság kedvéért, majd kopogtattunk Robert házának ajtaján. Az ajtó kinyílt és sétáltunk be a terembe. Most nem nézelődtünk, nem csodálkoztunk a tágas hely nagyságán, céllal jöttünk és meg sem álltunk a trónig, hol megbízónk pihent.
- Miért kellett visszajönnünk? – kérdezett az oroszlán, kihagyva a formális köszönéseket.
- Hogy miért, azt mindjárt mondom, de örömmel látom, hogy épségben vannak. – ezt hallva Howarddal mindketten Tafára néztünk, minthogy a tegnapi kisebb csatában nagy szerepe volt – Hogy utaztak?
- Jól, de miért vagyunk itt? – kíváncsiak voltunk.
- Lenne még szállítmány, mit maguknak kéne elvinni.
- És ezt miért nem mondta korábban?
- Hogy korábban? Nem vállalták volna el és ebben biztos vagyok. – állt fel a helyéről.
- Most miért vállalnánk?
- Nem tudom, nem biztos, hogy elfogják. – volt őszinte velünk – Csak remélni tudom, hogy nem hagyják félbe, mit elkezdtek… bár félnek túlzás lenne mondani, hisz a tegnapi csupán csak egy a tízből.
- Tíz?
- Tíz… de ehhez kell egy kisebb történet, remélem meghallgatják.
- Tudunk mást? – kérdésemre székek kerültek a lábaink alá és ültünk le.
- Régen élt egy király a sok közül, a neve lényegtelen, nem is fontos most. Nem értették hatalmának okát, kik, miért, hogy fogadták el őt, azonban birodalmát senki se tagadta meg tőle. Páran kerestek okokat, meg akarták dönteni őt, minthogy ellenségei mindenkinek voltak, vannak, lehetnek még, de csupán csak nézni tudták a fényes birodalmát és csak vártak, hogy a kor elszálljon a király feje felett.
- Petigruw király meséi. – szólt Meredith, minthogy ilyen kevésből is felismerte a történetet, mit nem rég olvastam neki
- A ruhás király. – szólt Felica is.
- Ezt a történetet mindenki ismeri. A király, ki mindennap ugyanabba a ruhába mászkált, végül az egyik este a cselédje fosztotta meg őt a palástjától és lopta el a koronáját, majd keresve őt vesztette életét értetlenül.
- De ez csak mese, nem több.
- Én inkább legendának mondanám. – lett ismét mosoly az arcán – Évekkel ezelőtt feljegyzéseket találtak a mesében leírt tájról, egy korszakról, egy királyról. Páran igaznak vélik a történetet és köztük vagyok én is.
- És mi szerepünk van nekünk ebbe?
- Mindjárt sorra kerül az is, kis türelmet. – tartott rövid szünetet, hogy átgondolja mondanivalóját – A lapok utolsói oldalai érdekes dolgokról írtak. A király felébredve álmából sokak szerint megváltozott. Egy őrült módjára kereste az asszonyt, de nem találta őt. Az arcát napok alatt ráncok borították, a haja őszülni kezdett, izmai eltűntek, gyengévé vált, majd végül egy nap nem is kelt fel az ágyából. – nézett ránk, várta a reakcióinkat, de csupán csak vártuk a folytatást – A palást, vagy a korona tartotta őt életbe.
- Ez ökörség. – állt fel Tafa és indult is útnak - Ilyen nem létezik.
- A korona egy darabját vitték el tegnap. – állította meg szavaival az oroszlánt.
- A korona egy darabját?
- Igen. A ruha és a korona ki tudja miért, de darabokban van. Az évek során megtaláltam őket, de csupán csak ez volt nálam, a többihez nincs erőm elmenni.
- És itt jövünk a képbe mi. – szólt Howard.
- Igen, pontosan.
- Hozzuk el magának? – kérdeztem, hogy biztos értsük.
- Igen.
- De ez csak mese.
- Szerintem nem.
- Ha nem megyünk?
- Keresek másokat, de…
- De?
- Látták a jutalmukat, mit tegnap kaptak. – gondolt a teli tarisznyára - Darabonként fizetnék ugyan ennyit maguknak. Még kilenc részét kéne elhozniuk az öltözéknek. Számoljanak.
- Maga őrült.
- Egy gazdag őrült.
Hirtelen nem tudtam mit gondoljak. Felica és Tafa a terem végében beszélték meg egymást közt, Howard Roberttől kérdezett pár dolgot, én pedig csak némán ültem a székemben, az ölemben Meredith-el.
- Mer, neked mi a véleményed?
- Nem akar meghalni. – erre nem gondoltam, így meg is lepett a válasza.
- Úgy tűnik, de szerinted létezik ez a korona?
- Biztos. – lelkesedett, én pedig jöttem rá, hogy nem egy gyermektől kellett volna ezt kérdeznem.
- Segítsünk neki?
- Ühüm. – bólogatott hevesen.
Bizonytalanul fogadtam el válaszát, de úgy véltem, hogy visszavonulásra mindig lesz lehetőségünk, így megvárva a többiek döntését ráztunk mind kezet Roberttel.

Az ölemben Meredithhel és mellettem Tafával mentünk hárman a következő kincsekhez, miközben Felica Howarddal kereste a többit. A déli hegyek egy barlangját kellett megtalálnunk, hol elméletileg egy helyen volt több darab is, azonban az eljutás oda veszélyes volt. Nem lett volna jobb, hogyha többen jöttünk volna, nem csapatmunkát kívánt ez a hely, hanem egyéni állóképességet, mi miatt nem kicsit aggódtam Meredithért. Bár nagyrészt valamelyikünkön utazott, mégis féltettem őt, kicsi volt, nem ilyen helyre való.
Kaptunk térképet. Nagy, piros X jelölte a helyet, hova el kellett jutnunk és jól látszódott, hogy igen távol jártunk még a céltól, így megpihentünk éjszakára. Reggel indultunk Roberthez és ott se töltöttünk sok időt, de itt csak sétálnunk kellett egész nap, vonat erre nem járt. Nem aggódtunk, minket nem követtek, így a tábortűz mellett vacsoráztunk, majd jól lakottan aludtunk el.
Én még fenn voltam egy ideig, néztem a lángokat, a két nyugodt állatot. Lenyűgözött az oroszlán és az ő ereje, termete, ahogy lélegzettével az egész teste megmozdult. Az izmait vizsgáltam szemeimmel, a hatalmas mancsait, az arcának formáját. Az elmémmel rajzoltam le az alvó testét, majd merültem én is álomba időközben.

Reggel Meredith csípett az orromba, hogy felkeltsen engem, majd reggelijét kérte tőlem kedvesen.
A füves pusztákat egy órás séta után a várva várt dombok, hegyek követték.
Hol szakadék fölött sétáltunk, hol a legalján voltunk egynek. A falak mellett az utak keskenyek voltak, így egymás mögött haladtunk. Nem siettünk, egy óvatlan pillanat, egy félrelépés és a mélybe kötöttünk volna ki, mit biztos nem éltünk volna túl. A hegyek közt sötét volt, a fény nem jutott le ide és emiatt a kismadár a kezeim közt nem kicsit félt. Biztos voltam, ha egyedül lettem volna itt, én is hasonlóképp remegtem volna.
Nem sokára egy kisebb problémához érkeztünk. Előttünk megszakadt az út, majd csak körülbelül három méterrel később folytatódott. Pánikba estem. A táv nem okozott volna gondot, hisz tudtam ekkorát ugrani, azonban most fogtam Meredithet is és nem volt sok helyünk a megállásra. Először Tafa ugrott gond nélkül, szinte neki futnia sem kellett, majd én következtem. Hátráltam pár lépést, féltem, majd jutott eszembe, hogy mágus vagyok, így nyújtottam lábaim és léptem át egyszerűen a távot. Csak kuncogott magában az oroszlán, nyilván látszódott, hogy nem rögtön erre készültem, de nem zavartattam magam, szó nélkül mentünk tovább.
- Lassan ott leszünk elméletileg.
- A kanyar után, legalábbis a térkép szerint.
Utolsó szavamra fordultunk is be és tárult elénk a hatalmas bejárat. A sötét utat a világosság váltotta fel, hisz fentről a fény most utat talált magának, tág helyre érkeztünk, az út szélesedett előttünk. Lépéseink visszhangoztak, a hangok felerősödtek. Minden jel arra mutatott, hogy jó helyen jártunk. Haladtunk előrébb, majd a falnál egy sötét foltra figyeltünk fel. A sziklák elszürkültek és egy forma lett látható. Egy gigászi szobor lett előttünk, mi távolabbról nem látszódott, hisz úgy tűnt a kor már rendes eljárt felette.
- Tafa, ez te vagy. – szólt Mer és ismerte fel a szobrot, mi egy oroszlánt formált – Bár kicsit nagyobb, mint te. – javította magát, hisz a megformált oroszlán egy mancsával el tudta volna taposni társunk és vele együtt minket is.
- Egy kicsit igen, de haladjunk tovább.
Léptünk be a barlangba. Hogy fedve lettünk és a bejáratot is elhagytuk, nem volt fényforrásunk, nem láttunk semmit, hogy hová, merre lépjünk.
- Egy pillanat. – szóltam és kutattam a táskámban, jutott eszembe, hogy nálam volt, mi segíthet minket – Egy Permanating Light lakrima. – tájékoztattam Tafát és használatba is vettem azt.
Fény gyúlt, mi korlátozott távolságik segített minket, de a közelünkbe nem volt árnyék és így nem estünk el semmiben. Úgy gondoltam, egy folyó lehetett erre valamikor, néhol pocsolyák voltak, néhol csak nedves volt a talaj, a fal. Nem mertem volna fogadni, hogy találunk itt valamit, de lépéseink közben halk csobogást hallottunk, mintha esett volna az eső, vagy egy szökőkút lett volna a távolba.
Sétáltunk tovább, majd a tágas folyosó végén egyre világosabb lett, nem kellett már a lacrima, hogy lássuk, egy tisztásra érkeztünk.
Gyönyörű látvány volt, a tiszta víz vízesésként zúgott a patakba meseszép fény játékot létrehozva lentre. A tó minden sziklája látszott, olyan tiszta volt a víz. Percekig csak gyönyörködtük a képben, mi most elénk tárult.
- Én innen nem akarok elmenni. Maradhatok?
- Majd legközelebb. – simítottam végig tenyerem a tollain.
- Peter. – szólt Tafa és nézett bentre.
A tó közepén egy kisebb sziget emelkedett, min egy trón volt a kincsekkel, miket kerestünk. A növények, indák már rendesen benőtték azt, azonban kincsek csillogtak megmutatva magukat ezzel.
- Hogy jutunk el oda? Nem látok utat.
- Én sem.
- Ússzunk.
Nem volt más választásunk. A táskámat letettem és a felsőmet levéve léptem a tóba, mibe Meredith már lelkesen fürdött. Ő örült a legjobban, hogy úsznunk kellett, de Tafa se panaszkodott érte. Az oroszlán, hogy sörénye vizes lett, mosolyt csalt az arcomra, de nevetni hangosan nem mertem, féltem a következménytől, mit tőle kaptam volna.
Elérve a szigetet a tóból gond nélkül másztunk ki, majd léptünk a trón felé. Meredith már az egyik kincset fogta csőrében, azonban mi nem tudtunk tovább menni. Lépésünkkel láthatatlan akadályba ütköztünk, mintha egy fal lett volna előttünk. Próbáltuk még egyszer, de nem engedett, majd jelentek meg rúnák előttünk. Az alapokat már tanultam, így emlékezve olvastam ki a betűket, mik csupán csak egy szót alkottak.
- „Tisztaszívűeknek.” – olvastam fel.
- Tisztaszívűeknek?
- Az van ide írva, - olvastam el ismét magamban - de hogy tudja ki az és ki nem?
- Nem tudom, de Meredith ott van.
- Még szinte ideje se volt rosszat tenni.
- Meredith. – szólította meg őt.
- Igen?
- Ide tudod hozni a kincseket?
- Szerintem igen. – fordult a trónhoz, majd húzta meg a lepedő lelógó alját, minek köszönhetően kisebb porfelhő keletkezett, de legalább mind a földre került. Miután megtisztult a levegő és kiköhögte magából a nyelt koszt, egyesével húzta hozzánk a szerzeményeket, majd az utolsónál ölbe vettem és szorítva őt dicsértem meg.
Ünneplésünk teljes volt, hisz én jó magam nem hittem, hogy lesz itt valami, azonban most pozitívan csalódtam. Kézbe véve a kincseket és Meredith-t a tóba téve lélegeztem fel, azonban mögém egy szikla csapódott, lett semmivé a trón, majd egy újabb esett, de az már vízbe, nem sokkal Tafa mellett.
- Úszunk! – mentek előre én pedig ugrottam a vízbe. A kincseket nem engedtem és eveztem karjaimmal erősen. Idefele csodálkoztunk, gyönyörködtük, de most nem volt ilyenre idő, gyorsak voltunk és egy perc alatt a parton voltunk.
A parton Meredith sírni kezdett, hogy engem még a vízben látott. Üvöltöttem, menjenek tovább, de a lányom nem akart, majd Tafa fogta fogai közé és rohant el vele. Ugrásaival sziklákat került ki, futott a kijárathoz, majd kikecmeregve a vízből, megfogva táskámat rohantam utánuk.
Lemaradtam tőlük, nehezebb volt sziklákat kerülgetnem és négy lábbal gyorsabb volt, mint én, de nem bántam, hisz nála volt Mer, jobb volt most ott neki, mint velem az ölemben.
Elém hirtelen egy szikla esett és rohantam bele, borultam el.
- A fenébe! Ez így nem lesz jó! – beszéltem magamhoz, majd jutottak emlékképek eszembe.
Tafa alakját láttam magam előtt a tegnapi tűznél. A narancssárga lángok a szürke bundáját világították és ment végig a tekintettem rajta, láttam a testét, izmait magam előtt. Korábban tanultam már egy alakváltás mágiát, úgy gondoltam sokban nem különbözhetett ez tőle, így rá emlékezve tettem egy próbát és lettem négylábú oroszlán. A fogaim közé fogva a holmim ugrottam át a sziklát és futottam immár gyorsabban a kijárat felé.
Sokat időzhettem ott a földön, minthogy a bejárat beomlott, csupán csak egy kis rés volt a magasba, min pont átfértem volna. Mancsaimmal a sziklákba kapaszkodtam, ugrottam nagyokat, másztam feljebb és feljebb, míg nem átbújtam és gurultam le a túloldalt.
- Apa! Apa? – szaladt hozzám Meredith, majd állt meg hirtelen – Te vagy az?
- Igen, én vagyok. – köptem ki a számból a kincseket, majd álltam fel és változtam vissza eredeti alakomban.
A térdeimen támaszkodva lihegetem, de hogy újra megindult Mer ölembe véve szorítottam őt magamhoz.
- Örülök, hogy sikerült kijutnod. – sétált mellénk Tafa.
- Köszönöm neked. – guggoltam le, hogy ne le nézzek rá – Köszönöm neked.
- Ugyan. – mosolygott – Az előbb egy oroszlán voltál? Mintha magamat véltem volna felfedezni.
- Igen, egy oroszlán. Kellett egy erősebb alak. Remélem nem gond.
- Megtisztelő inkább. – fejével hajolt meg – Viszont, ha kész vagy, menjünk, nem akarok itt maradni tovább. – szavaira megmozdult a föld, remegett a talaj a talpunk alatt.
Nem tudtuk, hogy mi történhetett, majd a szobor, mit korábban csodáltunk mozdult meg mellettünk. A szemei fénylettek és estek le az ágak, indák a mozdult testéről. Felénk fordult, majd lépve egyet taposott volna el, azonban időben kitértünk mancsai elől és terültünk a földön el. Hajolt, kapott volna be minket, de fogai helyett Tafa fogott meg és húzott odébb minket.
- Fussatok! – parancsolt ránk, majd testét fémbe borította és rohant az élő szobor felé, terelte a figyelmét.
Meredithet a karommal szorítottam magamhoz, másik kezemmel pedig a kincseket és táskámat fogtam közre. Még vetettem egy pillantást a támadó oroszlánra, majd indultam meg merről jöttünk.
- De Apa.
- Nincs de. – nem tetszett a helyzet, de nem sok vizet zavartam volna, inkább útba lettem volna. Futottam, míg nem szűkült az út, hova tudtam már nem követett volna a faragott óriás. Megálltam és hátra fordultam.
- Mikor jön?
- Mindjárt. Mindjárt itt lesz. – mondtam, bár inkább csak reméltem a szavaimat.
Perceket vártunk, aggódtunk. Gondoltam rá, hogy visszanézzek, de nem mertem, majd Meredith szavára léptem és ijedtünk meg társunk alakjától, ki sántán lépdelt elő.
- Tafa! – esett ki ölemből Mer és futott az oroszlánhoz – Hát legyőzted?
- Legyőzni? – kacagott – Ugyan, csak megmenekültem.

A megbízónk házához érve vártunk a kopogással.
- Ha Felica kérdezi, minden rendben ment.
- De a lábad.
- Csak apróság, kimagyarázom majd én.
- Rendben. Ha kérdezi, minden rendben ment. – mosolyogtam rá, majd nyitottunk be.
A megszokott terem üres volt, nem volt sehol senki. Egész a trónig sétáltunk, neveket kiabáltunk, de nem jelent meg senki, majd egy ajtón Felica futott be és meg nem állt társáig, ki két lábra állt és támaszkodott meg a lányon.
- Hát megérkeztek? – jött elő a megbízónk is oldalán Howarddal.
- Meg, meg. Hosszú volt az út, de itt vannak. – vettem elő a táskából őket, majd adtam át neki.
Egy percet kérve tőlünk rögtön el is vitte azokat.
- Nálatok minden rendben ment? – kérdeztem a fiútól.
- Mondhatni. Egy kis kocsmai verekedés, de nem volt több.
- Hollók? Farkasok?
- Egyik sem. Nálatok?
- Mi sem ütköztünk senkibe. – mondatomra be is vágtázott Robert és adta is a megérdemelt jutalmunkat.
- Még három van. Remélem sikerrel járnak!

Ayani

A felvigyázóim – Hölgy és Úr - nem voltak most mellettem és e helyzetet kihasználva munkát akartam vállalni magamnak. Gondoltam rá korábban, hogy a napomat a kastély pincéjébe töltöm és gyakorlom tovább a kovácsmesterséget, de tudtam, oda a két felvigyázó, ha itt lenne se követne engem, így maradt a munkavállalás, melyre egyedül mehettem végre.
A Raven Tail faliújságján más irányzatú munkák sokasodtak, mint a törvényes céhek tábláin. Tolvajlások milliója fedte egymást, melyek közül egyiket sem akartam elvállalni. Nem voltam jártas e művészeti ágban, így nem akartam szenvedni a munkám elvégzésével, azonban a maradék kiírás sem volt túl kecsegtető a számomra. Egy törvényes céhnél rossz fiúkat kell elkapni, ám nálunk itt nem voltak ilyen egyszerű kiírások. Ha valaki egy jó fiú ellen indult, annak több veszéllyel is kellett számolni, mint fordított esetben. Példának okán a Fairy Tailes mágusok sosem járnak egyedül és az elcsépelt család és barátok szövegükkel és különleges összetartásukkal már a Raven Tail nem egy tagját küldték már vissza. Néztem még sokáig a hirdetéseket, szóltak különleges lényekről, különleges helyekről, végül mégis maradtam az elején oly könnyedén félredobott tolvajosdinál, ám tárgyak helyett, egy személyt kellett eltulajdonítanom.

- Értette a feladatát? – kérdezte a dagadt megbízóm a foteljében ülve, miközben egy zsebkendővel törölte a zsíros és izzadt homlokát. Undorító volt, ám volt gyémántja, sok és tudtam, hogy fizet nekem, ha előtte lesz a lány. Nem volt kérdéses, hogy mit akart tenni vele, azonban ezt már nem a saját problémámnak tekintettem.
- Értettem, úgy hiszem. – fordultam az ajtó felé és indultam el.
- Hinni a templomban kell.
- Kurvát meg vásárolni… nem lopatni. – csuktam be magam után az ajtót.
Tudtam, hogy merre kell mennem, tájékoztatva lettem, így már csak a helyzethez megfelelően kellett öltöznöm. Fehér ing, fekete nyakkendő, öltöny és nadrág. Vendégként érkeztem a házhoz, bár nem hittem benne, hogy a bejáratnál tovább beengednek, azonban tervem legalább az udvaron és a tucatnyi házőrzőn átvitt engem. A bejáratnál a komornyik fogadott, majd a maga illendő módján üdvözölt és tájékoztatott, hogy nem kívánatos személy vagyok a házuknál. Minden a terv szerint haladt. Az őr, ki átkísért az udvaron engem, mellém állt és várta, hogy forduljak irányba. Meg is történt mind ez, azonban miként az ajtó csukódott, úgy ütöttem én is az őr tarkóját, majd vonszoltam a ház falához az összeesett testét.
Úgy gondoltam, a megfelelő oldalt, a megfelelő ablak alatt álltam, így nyújtottam a karom és húztam fel magam az erkélyre. A nyitott ajtón való bejutásom a legprofibbak is tapsolták volna, ugyanakkor a szoba, hova kerültem, üres volt. Halk hangok szűrődtek ki a fürdőből, így nem kellett sokat gondolkodnom, hogy a keresett személy merre lehet. Álltam a fürdő ajtaja mellé.
Nyitódott az ajtó és vetődtem volna a lányra, azonban félúton megálltam, miként tudatosult bennem, hogy ő meztelenül volt előttem és a vizes haját törölte épp. Gondolatok sokasága járt át pillanatok alatt a fejemen, majd vált minden semmivé, miként visszafordult felém. Egy jó ideje nem fogott el ilyen rémület engem, majdhogy nem sikoltottam is a helyzet miatt, de tudtam tartani a számat.
- A csudába, a fürdőben maradt. – törölköző takarta az arcát, így a kilátását is és én is néma maradtam, csupán csak lábujjhegyen álltam félre az útjából.
Sóhajtottam, áldottam az eget, miként elment mellettem és hátráltam a szoba közepe felé.
- Nem lesz ez így jó. – néztem körbe elbújási lehetőségek után, végül a miniatűr alakomban vetődtem az ágyra, minthogy már vissza is érkezett a szobába ő. Nem értettem, hogy miért féltem tőle ennyire, de legalább addig várni akartam, míg felöltözik rendesen. A törölközőjét az ágyra, minek okán rám is dobta, majd újra a kezébe vette, ám abba már én is kapaszkodtam felelőtlenül.
- Átkozott, esküszöm, le fogom vágatni.
Méretem nem sokkal volt több egy arasznyinál, így a súlyom is elenyésző volt. Meg sem érezte a lány, hogy a törölközőjén csüngtem, mit talán bántam is, minthogy ahogy az anyag, úgy én is mozogtam a magasban. Erősen markoltam a szőrszálakat, hogy ne esek le, de egyre nehezebb és nehezebb volt tartanom magam. Meztelen teste minden porcikájával találkoztam, puha kebleivel többször is ütköztem, végül kerültem vissza újra az ágyára. Meleg helyzet volt, azonban még nem ért véget semmi sem. Nyitódott az ajtó és egy cseléd érkezett a lányhoz, ezzel elrontva minden esélyem.
Ötlet híján az ágy alá bújtam és ott vártam a fejleményeket.
- Hogy hogy nem öltözött még fel a kisasszony?
- Ááá, Berta, kikészít a hajam! Le fogom vágatni.
- Ne beszélj butaságokat. Akkor nő a nő, ha szoknyát visel és hosszú a haja. – nevetett a cseléd, bár szavai igazak voltak. A nő hosszú hajjal szép, persze kivételek mindig is akadtak.
- De egy év, mire megszárad.
- Ugyan, de siess, itt vannak a vendégek. A szüleid pedig nem egy udvarlónak akarnak bemutatni téged.
- Nem kell nekem egyik sem! – éreztem, ahogy leült az ágyra.
- Ne légy ilyen. – jött közelebb a cseléd és az ő súlya alatt már hangot is adott fájdalmának a fa, miként leült a lány mellé.
- De nekem ők nem kellenek Berta. Sosem így képzeltem el a jövőm. Tudod, milyen férfira vágyom, Berta?
- Nem egyszer mesélted már el kedvesem.
- Nem kell nekem jóképű, erős se legyen, de legyen itt mellettem. Tudod, mit meg nem adtam volna, hogy miként kijöttem volna a fürdőből, csak úgy előttem lett volna. Vállára dobott volna és rabolt volna el engem. – a szavait hallva a szám tátva maradt és képzeltem el az iménti helyzetet, talán még magától is az ölembe ugrott volna – De persze ruha lett volna rajtam. – nevetett fel és képzeltem el újra, kevesebb lelkesedéssel az iménti helyzetet.
- A szüleid biztos örültek volna neki.
- Nem az a lényeg, Berta. A lényeg, hogy… - hallgattam volna tovább, de figyelmem a folyosóról érkező, sárga fenevad terelte el. A kandúr lassan nézett körbe a szobába, majd éles szemeivel vette észre piciny testem és szemelt is ki magának könnyű falatnak. Az átkozott Berta nem zárta be maga után az ajtót és ezt most én bántam meg.
Hátráltam amennyire csak tudtam, de az ágy alatt nem sok lehetőségem volt a menekülésre. Szűk volt a hely és egy fegyver sem volt nálam. Futásom közepette az ágy alatt levő összes pókhálóba beleakadtam, így a fél testemnyi nyolclábúakat is magamra haragítva kerültem két tűz közé. Az éles fogú ellenfelem a mancsával próbált elseperni engem, de sikerült odébb bukfenceznem, így nem talált el. Én nem támadtam felé, nem tudtam volna hogy, ennek okán újra meresztette karmait és suhintott, de egy könnyed elhajlásnak köszönhetően ismét sikerrel nyugtáztam a védekezést. Beljebb gurultam a szoba falához. Pókhálók és nagyobb koszdarabkák tekeredtek rám, de legalább a gazdáik békén hagytak engem, a pókok csak álltak és nézték a küzdelmem, melynek végén sikerült kiszabadulnom ragadós csapdájukból. Ám eközben a kandúr nem hátrált és egy legyintésével a falnak dobott engem. A földre estem és borultam rá egy sötétben alig látszódó keményebb tárgyra. Sokáig kellett tapintanom és néznem, hogy rájöjjek egy az ágy háta mögé leesett fülbevalót találtam. Az egyszerűbb ember nem igazán foglalkozott vele, de piciny alakom öklét pont közre fogta az ékszer és lett egy erősebb, szúrósabb boxer imitációm nekem. Ha mesélték volna e helyzetet csak nevetve legyintettem volna és tekintettem volna kitalált történésnek mindezt, de most mégis itt voltam és használtam egy fülbevalót veszélyes fegyvernek. A kandúrral vívott viadal sokáig tartott, izzasztó volt. Nem kíméltük egymást és bár sokáig úgy tűnt egy ágy alatt vesztem életem, végül mégis a lábaim közé került a kandúr nyaka és hősként ültem meg a bestiának titulált cicust. Figyelve hallgattam volna a lánytól a korábbi lényeget, azonban rá kellett jönnöm, hogy a kis küzdelem tovább tartott, mint kellett volna és már elhagyta a szobát a lány és a cselédje, ám az ajtó még szerencsére ha egy résnyire is, de nyitva maradt.
- Gyite! – sarkaimmal rúgtam meg a macska oldalát, ki ezt érezve futásnak eredt. Csontos háta nem volt a legkényelmesebb, de szerencsére erősen tudtam kapaszkodni a nyakörvébe.
Piciny testemnek métereknek tűnt a kandúr jó pár ugrása és ijesztőnek a sebessége, de végül sikerrel érkeztünk meg a terembe, hol több tucatnyian ünnepeltek már. Nem láttam a lányt és be kellett vallanom magamnak, hogy ostobaságnak is tűnt, hogy lejöttem ide. A logikus az lett volna, ha a szobájában vártam volna rá, de tenni akartam valamit, macskát lovagolni, minek ez lett az eredménye. A kandúr fülét meghúzva visszakanyarodtunk, majd a folyosó végén, mikor senki sem látott, leugrottam az állatról és adtam vissza testemnek eredeti méreteit. Az öltönyömet megigazítottam, beletúrtam a hajamba és ha már itt voltam, nem voltam rest visszasétálni a tömeghez. Bár a bejáratnál nem engedett be a komornyik, most mégis bent voltam.
Az asztalhoz sétáltam, hol temérdek étel és ital várt rám, majd a pódium felé fordultam, hol a házigazda tartott beszédet oldalán feleségével és a fent látott lányával. Most láttam arcát is és bár távolról igencsak hunyorítanom kellett, szépsége mégis lenyűgöző volt, minek bizonyítéka volt, hogy a lépcső alján nem egy férfiú tartotta támaszként a karját neki. Szerencsétlenek. Emlékeztem vissza a lány szavaira, mit a cselédnek mondott, majd kortyolva egy pohár pezsgőbe kerestem magamnak ülőhelyet. Fölöslegesnek érezte állni.

- Miért nincs már vége ennek az estének? – zökkentett ki a merengésemből egy ismerős női hang. A szépséges lány mellém ült, minek okát nem értettem, így meglepetten tekintettem rá – Bocsánat, foglalt volt ez a hely? – kérdezett engem és arcán halvány pír jelent meg. Szeméből egyszerű mozdulattal söpörte félre lelógó, göndör tincseit, de azoknak szabad akaratuk volt és esettek is vissza pimaszul a helyükre.
- Nem, nem dehogy. – ijedt arcomra halvány mosoly ült – Csak meglepődtem egy kicsit.
- Hogy leül melléd valaki? – vonta fel a szemöldökét.
- Hogy te ülsz le mellém. – nézett engem, nem pislogott – Mármint azt hittem elfoglalt leszel.
- Elfoglalt? Hogy érted?
- Hát nem miattam rendezték meg ezt a valamit. – mutattam körbe – Te vagy most a főszereplő.
- Ez igaz. – sóhajtott nagyot – A szüleim egy párt akarnak nekem, de… - halt el a hangja és nézett le maga elé. Tudtam mit akart mondani.
- De te nem őket akarod, hanem egy fiút, ki a vállára dobna téged és elrabolna innen téged. – egyszerűen ismételtem meg a korábbi szavait és rá se nézve ittam tovább a pezsgőmet.
Kellett egy pár pillanata, hogy rájöjjek mit is mondtam az előbb, így bár magamban kiabáltam ostobaságom miatt, mégis fapofával fordultam felé. Tágra nyílt szemekkel nézett engem, majd húzódott mosolyra a szája. Nem kért számon, csak csodálkozott a mondatomon.
- Pontosan. Egy ilyen férfit szeretnék, de… de honnan tudtad? – lelkesen várta a választ, de csak a vállaimat rándítottam.
- Megérzés, vagy valami olyasmi. – fordultam hátra, tettem le az üressé vált poharam, majd nyúltam kettőért. Egyet a lánynak adtam és tartottam a sajátom neki.
- Peter vagyok.
- Ayani. – koccintotta poharát az enyémnek – Örülök, hogy megismertelek.
- Hasonlóképp.
Miután ivott az italából, a kiszemelteket beszéltük ki nevetve együtt. Mind iszonyat jóképű volt, némelyikük férfias, izmos, másikjuk kisfiús és laza, ám egyikben sem a jót látta, negatív kritikát mindre gondolkodás nélkül tudott mondani. Időnként felmerült bennem a kérdés, hogy melyik nemhez is vonzódik igazán, de felém vetett pillantásaival mindig is megzavart engem.
Talán az első fiú lehettem, kivel ma este ténylegesen együtt, illetve jól érezte magát, azonban váratlanul veszélyes gondolat uralkodott el bennem és kellett fel és egyben odébbállnom tőle.
- Bocsánat, de magadra kell most hagyjalak téged.
- Mi… Miért? – állt fel hozzám.
- Csupán csak nem lenne jó, ha megkedvelnélek. – nem vártam, hogy szól, fordultam és siettem is a mosdóba.

Az arcomat a csap alá dugtam, majd tölcsért formálva a tenyereimből engedtem bele vizet, hogy úgy tudjak inni. Eme egyszerű cselekedetem után az öltönyöm fele vizes lett, de szerencsére a fekete anyagon nem látszódott mindez. Nem volt kedvem visszamenni, nem akartam a lányra gondolni. Normálisnak tűnt, kedvesnek, nekem pedig egy izzadós dagadthoz kellett őt vinnem. Volt feladatom és ahhoz kellett tartanom magam. Hogy normálisként tekintettem rá, nem jelentett semmit. Nem lett volna bűntudatom, hogy a megbízónak adom őt, de ha maradtam volna, egy pezsgőtől és egyszerű beszélgetéstől úgy hittem, hogy több lett volna és bár tudtam magamról, hogy nem voltam az a szívdöglesztő fiú, mégis, mintha másként tekintett volna rám.
A szobájához mentem. Zárva volt az ajtaja, így egy kisebb asztalra ültem a folyosón, min csupán csak díszként egy kisebb váza volt.

- Hát itt vagy? – csukva volt a szemem és a lépteit sem hallottam.
- Igen… Megvártalak.
- Merthogy?
- Jöttelek elrabolni.
Kijelentésemen hangosan nevetett, ám szavaimat komolyan gondoltam. Nem nevettem vele és ez neki is hamar feltűnt.
- Elrabolsz?
- Ühüm. – bólintottam.
- Kedves, de inkább kihagynám. –mosolygott és ment a szobájához.
- Pedig mintha egy olyan fiúra vágynál, ki kiszabadít innen. – álltam fel és léptem közelebb hozzá, hogy ne kiabáljak.
- Igen. – nyitotta kulccsal az ajtaját.
- Akkor?
- Semmi… - ragadott meg a nyakamnál és húzott magához. Csókolt, hevesen és szenvedélyesen, majd eresztett el lassan és nyitotta az erkélye ajtaját – Én készen vagyok. Vigyél magaddal.
Mosolyogtam és mentem ki hozzá. Átléptem a korlátot, intettem, hogy tegyen ő is így, ám közben fogtam erősen és öleltem magamhoz. Léptem egyet, de nyújtottam is a lábaim, így nem estünk le. Nagy lépteimmel hamar átsétáltuk az udvart, majd a kerítésen túl érve változtattam vissza lábaimat az eredeti alakjukra. Eleinte csodálkozott, azonban mikor már az utcán voltunk, hangos nevetésben tört ki.
- Te tényleg kihoztál onnan. – nevetve ölelt át engem.
- Mondtam, hogy elrabollak.
- És most merre? - szinte ugrált előttem örömében.
- Legyen meglepetés.
Sétánk a megbízó házáig tartott, de ezt nem mondtam el neki. Elloptam őt, mint ahogy mindenki akarta, ám a folytatást már magam akartam írni. A dagadt megbízó házához érve, kopogtattam annak ajtaján, majd kinézve az ablakon látott meg minket és lehetett futásnak hangját hallani.
- Mit csinálsz?
- Megjöttünk.
- De miért kopogsz? – értetlenkedett.
- Meghoztalak téged.
- De… hova?
Tőlem nem kapott választ, nyílt az ajtó és a kopasz dagadt állt előttünk. Megfogtam Ayani karját és toltam be magam előtt a házba.
- Hé… Hé… mit csinálsz? – kiabált rám – Peter!
- Elraboltalak, mint ahogy azt szeretted volna.
- De ki ez a fickó?
- Egy kis apróság, hogy nem magamnak raboltalak.
A férfi perverz mosollyal nézett végig rajta.
- Szép munka volt. – nevetett rám és paskolta meg a vállam – Hozom is a jussod. – miként megfordult, én egy rongyért nyúltam, hogy töröljem mancsának nyomát az öltönyömön. Nem voltam finnyás, de érintése is izzadt volt és ragadós.
- Peter! Hová hoztál te engem?! – egy megérdemelt pofont kaptam Ayanitól és éreztem égő fájdalmat az arcomon az érintése okán.
- Ő neki hoztalak el, nem magamnak.
- De… de hogy tehettél ilyet? – akart volna még egyszer ütni engem, ám elkaptam karját.
- Nem vagyok jó fiú és az eseted sem.
- Esetem?
- Vártál egy fiúra, ki megszöktet, de nem én leszek az. Csúnya vagyok, vékony, gyenge, nincs házam és gyémántom is alig. Talán kedves vagyok, de ezzel nem sokat érsz. Nem én vagyok, kire vártál. Egy percig sem hittem, hogy tetszem neked.
- De tudtad, hogy mire vágyom…
- Ott voltam a szobába, mikor annak a cselédnek beszéltél róla.
- Mi? – nézett meglepetten, ám nem ismételtem meg. Elnéztem a válla felett, hogy megnézzem, mikor jön már vissza a dagadt – Én nem maradok! – tépte ki magát a fogásomból és akart elsétálni mellettem, de a falhoz nyomtam a testét, talán kicsit erősebben is, mint kellett volna – Ez fáj. – őszinte volt, látszott a fájdalom az arcán és hajoltam közelebb hozzá, talán túl közel is.
- Nem ingyen hoztalak ide. Maradsz, még nem kapom meg a jutalmam. Utána azt csinálsz, amit akarsz. – arcára pár könnycsepp is került, de erős volt és nem sírta el magát.
- Itt van. Itt… Itt van. – dadogva érkezett meg a kopasz, majd adott át nekem egy kisebb szütyőt. Undorító volt, miként az arcán lehetett látni a beteges gondolatait, ahogy a nyelvét nyújtogatta és az ajkát harapdálta, de a jutalmam megkaptam, talán sokat is egy fogva tartott asszonyért, de én csak örültem ennek. A lányt elengedtem, nem tartottam őt tovább.
- A jutalmam megkaptam, én nem tartalak vissza.
Fordultam az ajtó felé és indultam el. Hallottam, miként egy kisebb dulakodás alakult ki mögöttem, majd éreztem lökést a hátam mögül. Erős lány volt, de engedtem is magam, nem ellenkeztem. Testem, mint egy rongybaba zúgott a földre, de kezem annyira magam elé emeltem, hogy a fejemet ne üssem be komolyabban. A földön fekve néztem, miként szaladt az útra Ayani és távolodó alakja hogyan kanyarodott be a sarkon.
A dagadt megbízóm kiabált nekem, de egy szavára se figyeltem oda. Felálltam, majd az utcára kiérve az ellenkező irányba sétáltam, mint amerre a lány futott. Lány, nem akartam nevén nevezni, nem lett volna sok értelme.
Pár mély lélegzet után fejemben basszus gitár szólt, majd a dob is rákezdett. Kezemmel imitáltam a gitár pengetését, majd ünneplésként kiabáltam az eszembe jutott dal refrénjét.
- A pokol országútját járom!