Petersen Ruw

Levélátadás

A hétvégét egy öregek otthonába töltöttem. Hogy kifizettem a lakbért, úgy ételre nem jutott. Nem volt kellemes munka, de jól elbeszélgettem az idősebbekkel ott és az egyikük adott egy kis plusz munkát is nekem. Egy levelet kellett átadnom a lányának. Elmondta nekem, hogy egy szomszéd faluban lakik, és hogy másnap este lesz is egy kisebb ünnepség, min nyugodtan megjelenhetek. A levelet átvéve, és egy kis munkadíjat is kapva szívesen fogadtam el a munkát.

Vonattal érkeztem, mert a motoron összegyűrődött volna öltönyöm.
A faluba elérve egy felé mentek az emberek, a cél egy kivilágított művelődési ház volt. Út közben furának tartottam, hogy a nőknek elég férfias mozgásuk volt, a férfiaknak meg elég nőies, de ezt az estére és a rossz látási viszonyokra fogtam. A bejáratnál nem kértek jegyet, azonban mégis megállítottak.
- Álljon meg, Uram!
- Tessék?
- Ilyen ruhába nem mehet be oda.
- Ilyen ruhába? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Igen, ilyen ruhába. – kaptam a választ, bár még mindig nem tudtam mi baj a ruhámmal.
Körbe néztem az ajtónál, hogy miért csak engem állítottak meg és hamar rá is jöttem, hogy a ruhámat a lányok hordták, és a férfiak voltak estélyikben.
~ Átkozott Banya. Ezt valahogy elfelejtette mondani. – bűntudatom miatt, hogy már megkaptam a fizetségem, nem mehettem haza, így a szitkozódásom közepette leütöttem egy ártatlan ünneplésre vágyót, ki méretben velem egy alkatú volt és ki cseréltem vele a ruhámat.
Elég hideg éjszaka volt, így mikor átöltöztem át futott a testemen a hideg. A lábamon meredve álltak fel a szőrszállak az előbb említett hűvös idő miatt, így küszködve húztam fel magamra a harisnyám. Bár végül a vékony testem meseszépnek véltem felfedezni a még szebb estélyimben, azért még így is félve, és magas sarkúba remegő lábbal léptem ki a bokorból. Rózsaszín ruhámhoz tartozott még egy fehér felső is, mit jobbnak véltem fel venni, hogy minél kevesebb látszódjon belőlem.
Út közben nem győztem csodálkozni a ruhán, méretben mintha rám szabták volna. Ez egyben jó is volt, mert legalább a kényelem miatt nem kellett aggódnom és a lábam is szabadabban mozoghatott, mint egy nadrágban, más részről azonban nagyon megalázónak tartottam, így megjelenni bárhol is.
~ Legalább nem találkozok egy ismerőssel sem és egy ideig úgyse fogok erre járni. – vigasztalt a tudat.
- Csízzz… - majd világítottak vakuval a szemembe a bejáratnál.
- Még egy ilyen, és kinyomom a szemed! – mondtam a fényképésznek, ahogy ki téptem a kezéből a képet.
Agresszívan szakítottam darabokra a bizonyítékot, nem akartam véletlenül se, hogy bárhogy is tudomásra jusson, hogy hol, és mibe voltam én. Miután kiéltem magam, az irányt a mosdó felé vettem.
Ahogy alaposan körülnéztem, hogy a helyiségbe ne legyen senki se, lehajítottam magamról a kabátnak nevezett valamit, majd szabadon eresztettem a lábujjaimat. Örömükben táncra keltek, mi megnyugtató volt, hogy egyáltalán még tudtak mozogni ez után a kényelmetlen cipő után.
A tükörbe nézve magam, arcom egyszínűvé vált a ruhámmal, mi ellen bár nem tudtam semmit se tenni, mégis mosolyt csalt az arcomra.
Piszoárt keresve rá kellett jönnöm, hogy idegességemben a női mosdóba mentem be, bár ez jelen helyzetbe csak egy apróság volt, mégse segítette a helyzetem. Dolgom elvégzése után, sikeresen akadtam bele egy apró, kiálló szögbe az ajtónál, mely megszakította a szoknyám és vissza kellett fordulnom, hogy rendbe tegyem azt.
Egy sor káromkodás után próbáltam egyenesen szakítani a ruhát, majd hirtelen kellemetlen érzés futott át a testemen, a szép, hosszú szoknyából, egy rövid, a felsővel együtt balerina ruhát csináltam magamnak.
Nem néztem a tükörbe, de éreztem, hogy arcom rózsaszínből vérvörösé változott.
Már nem érdekelt más, csak a levél át adása.
A terembe minden aranyszínű volt, és az asztalon lévő gyertyák fényei, csak fokozták ezt a látványt. Különleges díszítés volt, de ez a szép látvány nem terelt el a feladatomtól. A lányt hamar megláttam, vörös öltönyébe kitűnt a tömegből. Kedves arca, és rövid vörös haja volt, mint ahogy a Banya leírta.
A tömegen átverekedve egyenesen az irányába indultam, a kiabálásokat hallva sokaknak nem tetszett, ahogy elértem a célomhoz, de ott voltam előtte.
- A Nagymamád küldi. - azzal átadtam neki a levelet, mit rám bíztak.
- A Nagymamám?
- Igen. - Épp hogy csak ki tudtam mondani a választ, mert még az előbb az ajtónál álló két őr most rohanva terített le engem a földre.
A földön megnéztem még, hogy a lány fogja e a levelet, mit az előbb adtam neki, majd miután láttam, hogy két kézzel szorítsa azt, nyugodt szívvel, páros lábbal rúgtam le magamról az őröket.
Nem így akartam befejezni a ma estét, de düh leadásra ők is tökéletesek voltak. Bár ökleim nagyságát semmibe véve hajítottak ki az utcára, őrültem, hogy legalább egy kis nehézséget okozhattam nekik.

A levegő forgószélként kavarta fel a száraz port a földön. A puszta kietlen területén csak egy-egy kaktusz volt látható, élőlények nem voltak itt ilyen meleg napon, ezen a tájon éjszakai életmódot élt mindenki.
A csendet az itt elhaladó mozdony szokta időnként megtörni, de egy pillanat alatt tovább áll, csak áthalad ezen a környéken.
A mai nap is hasonló volt, mint a többi, azonban most történt itt valami szokatlan is.
- Segítség! Segítség! – a csendet hangos sikítással egy fiatal lány törte meg, kit a sínekre fektettek és megkötözték szorosan a testét. A fogságból nem tudod szabadulni így csak kiabált, hátha meghallja valaki a hangját, de a helyzete reménytelennek tűnt, nem igazán járt erre senki sem.
Az ég tiszta volt, felhő nem volt rajta, így a nap megállás nélkül sütötte a lány testét. Ha lett volna egy templom a közelbe, az biztos jelezte volna, hogy a mutatók a legmagasabb felé álltak.
A föld a remegésbe kezdett, az itt élők, ha lettek volna ilyenek tudták volna, hogy a vonat ilyenkor megy el itt, de mivel nem voltak, így tudni sem tudhatták. A lány kiabálása sírássá változott, amint meglátta a fekete vezető kocsit, ahogy annak kürtjéből fekete füst szállt fel az égbe.
A semmiből a vonat mellett egy barna ló jelent meg a lovasával együtt, ki világos színű kalapot viselt. Jól tudta, ha viseli azt, a nap nem bántja a feje tetejét.
A ló gyorsabb volt a vonatnál, így időben elérte a lányt. A férfi leugorva az állatról elvágta a lány köteleit, és ölébe vette őt.
- Ne aggódj szépséges Kisasszony, már itt vagyok. - mondta neki.
A lány örömét, és köszönetét kifejezve vad csókolózásba kezdett a vörös hajú, szeplős megmentőjével és boldogan éltek tovább, míg meg nem haltak.

A kicsiny lány nevetve, lábujjhegyen ugrálva lépett elő a színpadon, balett ruhájába egy előadásra készült. A lányt látványosan kisebb lelkesedéssel egy magasabbra nőt fiú követte. A fiú arca egyszínűvé vált a vörös hajával és mozdulataival próbálta takarni a kilátszódó hosszú végtagjait.
A lány hangos kuncogását próbálta takarni, ahogy a fiú mellé ért, de nem sikerült neki, sőt a földön fetrengve a hasát fogta a nevetéstől.
- Megyek vissza. – szólt a fiú, majd hátat fordított a közönségnek.
- Ne! Ne! Ne! Jó leszek! – ugrott fel a lány, és a vádlijánál megfogva tartotta vissza a társát.
- Akkor ne nevess.
- Rendben. – a fiú bízott a lányban, így maradt mellette.
Az előadásuk kisebb kudarc volt. A lány nem vette észre, ő örömét élvezte ebbe, de a fiú minden mozdulatot elrontott. A műsor végén mélyen meghajoltak, és várták a közönség reagálását, azonban csak némán ültek a helyükön, és szemeikkel nem pislogva mozdulatlanul ültek egy helyben.
- Köszönjük! Köszönjük! – a lány úgy örült, mintha dicsérték volna az előadását és a levegőbe ugrálva kapdosta el a felé dobált láthatatlan rózsákat.

A repülő vad viharba keveredett, a forgószél elől nem tudtak menekülni. A gépet egy szeplős pilóta vezette és mögötte egy nevető úri Hölgy ült, ki élvezte a fiú kínlódását, nem tudva, hogy ő is veszélyben van.
A repülőt mintha egy külső erő vezette volna, már nem lehetett irányítani. A viharban egyszer csak egy kacagó szörny lett látható és az irányíthatatlan gép egyenesen a szája felé repült. Ahogy kinyitotta ajkait a szörny, fogainak fehérsége elvakította őket és csukott szemmel, sikítva várták, hogy rágja meg őket és kerüljenek a gyomrába.
- Hát ti meg mit csináltok? – e kérdéssel zavarta meg a szörny anyja a késő esti táplálkozást.

- Szia, Anya! – Sonja felállt az asztaltól és rohanva karolta át Mrs. Purtin combjait. - Csak vacsoráztunk. – mosolyogva mondta neki.
- Rendben. – széles mosoly került Purtin néni arcára, ahogy látta a lánya örömét.
- Mindjárt összepakolunk a szobába, csak Pete-tel vacsorázunk most.
- Csak nyugodtan, nem kell rohanni. – az ölébe vette a lányt, és leült az asztalhoz ő is – És, mit csináltatok, amíg oda voltam? – nem mondtam semmit, vártam, hogy Sonja mesélje el a dolgokat.
- Húúú… - kezdett volna bele, de először lenyelte a szájába lévő falatot – Először babáztunk! Pete megmentette Dorinát a mozdony elől!
- Akkor azért van szétpakolva a játékmozdony a szobába. – jött rá Mrs. Purkin a rendetlenség okára.
- Majd táncoltunk! Pete-tel együtt táncoltam! Nagyon vicces volt! – számomra nem volt az, de ezt nem mondtam neki, nem akartam elszomorítani.
- És a plüssök a kanapén?
- Ők voltak a közönség!
- Ááá… Értem. – hallgatta a lány lelkes mesélését.
Az este beszélgettünk még egy kicsit, de Sonja hamar elálmosodott és lefektettük őt az ágyába.
Bár ingyen vállaltam el a munkát, hogy vigyázzak Sonjára, Mrs. Purkin nem tudta megállni, hogy ne adjon egy kevés jutalmat nekem a fáradozásomért.

A Mester egy munkára küldött Andrew céhtársammal együtt. A városba mágia nélküli ifjak bántalmaztak más a mágiától távol álló emberek. Feladatunk egyszerű volt, épüljünk be és belülről semmisítsük meg az egész társaságot. Ez az elején tényleg egyszerűnek hangzott, még talán könnyű is lett volna, azonban a színészi képességeimnek köszönhetően már az első öt perc után lebuktattam magam.
Mivel még csak a kezdetén voltunk és csak pár gyerekkel találkoztunk, így nem kockáztattam, nem fedtem fel a mágiámat. Szerencsére, az elején megbeszélt ötlet jónak bizonyult, hogy külön jöjjünk, mert így csak én estem áldozatul és Andrew gond nélkül tudott bejutni.
A lázadozó fiúk szállása egy elhasznált börtön volt, mi a város szélén már évek óta üresen állt. Engem egy lepukkant zárkába vittek le, hol egy érdekes, ijesztő padra fektetek rá. Egy régi, rozoga vallató pad volt, jöttem rá, miután jobban szemügyre vettem. A bokáimnál és a csuklóimnál hozzábilincseltek az asztalhoz és egy alul kiálló karral szép lassan akarták nyújtani a testem, hogy kínok közt valljak be nekik mindent, honnan jöttem, és hogy ki küldött engem.
Próbáltam megadni a látszatott, hogy ez nekem fáj, de a mágiámat használva a fáradtságot leszámítva nem éreztem semmi rosszat. Egy idő után még egy pár könnycseppet is sikerült előcsikarnom a szememből, mik feledtették velem a korábbi lebukást, és hogy a színészi tudásom a béka segge alatt van.
Egy pár perc elteltével elfogyott a türelmük, és egy fájdalmasabb módszerhez folyamodtak. A főnöknek kikiáltott fiú egy vascsövet emelt fel az egyik sarokból és felém sétálva fogdosta, próbálta keresni a számára kényelmes fogást rajta. A gyomrom felé akart ütni vele, de ezt már nem engedhettem meg és a Titán Magic: Belly mágiámnak köszönhetően ráhíztam az asztalra. Az ütését elnyelve és azt visszaküldve, kirepítettem a kezéből a csövet és a véletlennek köszönhetően az még el is találta az egyik fiú arcát, minek következtébe egy emberrel kevesebb lett körülöttem, kik veszélyt jelenthettek a számomra.
Szerencsésnek nevezhető napom volt, mert rögtön a történtek után Andrew törte be ránk az ajtót és mire kiszabadítottam magam, a tükrei szilánkjaival már a falhoz is szegezte a rossz fiúkat. Miután elhárult minden veszély és a fiúk masszívan, biztosan álltak a falon a társam felém fordulva dicsérni kezdett engem, hogy mennyire jó ötlet volt egy helyre terelni őket és egyszerre lecsapni rájuk. A szavai után a meglévő tiszteletet - mi már kettőnk közt volt - erősebbnek éreztem.
Még percekig faggatott, hogy miért vállaltam magamra a csali szerepét a megkérdezése nélkül, de végül beletörődött, hogy erre nem fog értelmes választ kapni. Valahogy jól estek a dicsérő szavai és nem akartam be vallani, hogy mind ezt csak tudatlanul csináltam, és semmi akart szándék nem volt benne.
Fáradtan cipeltük fel a bajkeverőket a felszínre, mert bár nem sok mindent csináltam, hosszú percekig voltak megnyújtva a végtagjaim és ez rendesen leszívta a mágikus erőmet. Emiatt nem siránkoztam, mert legalább megtapasztalhattam a határaimat, hogy mire, mennyi ideig vagyok képes.
A Mesternek elmesélve a történteket Ő már jobban elgondolkozott rajta, hogy szánszándékkal csináltam e mindent, de egy félpercnyi gondolkodás után, a jutalmunkat megkapva, már küldött is a következő küldetésre.