Petersen Ruw

Nem igazán tudtam aludni, nem éreztem magam fáradtnak és emiatt nem jött álom a szemeimre. Lecsuktam őket, de hamar forgolódni is kezdtem, kényelmetlennek éreztem az ágyat és párnát is egyaránt. Mellettem Mona gond nélkül aludt és a szomszéd ágyon Cathrine, Meredith és Noir is álmaik legmélyén járhattak már.
Óvatosan ültem fel, hogy a barátnőmet ne keltsem fel. A paplan már rég nem takarta testét és ezzel szokatlan, ritka látványt mutatott meg nekem. A pizsamája rövid volt, nem takarta szinte semmi sem Mona combjait és a pólója alja is egészen a mellkasáig csúszott fel. Hamar zavarban lettem, hogy testét néztem és e ok miatt inkább tekintetemmel tovább is mentem, az arcán pihentettem a szemeim. Szuszogása halk volt és kicsire nyitott szájával a haját ette épp. Könnyed mozdulattal segítettem rajta és söpörtem ki tincseit az arcából, majd egy utolsó pillantást vetve rá mosolyogva álltam fel és indultam a mosdó irányába.
Megmostam a kezeimet, majd vizet gyűjtve tenyereimbe az arcommal is ezt tettem. Mozdulatom megállt egy pillanatra, mikor észrevettem, hogy a megszokott fekete jel nem volt a tenyeremen és jutottak eszembe kellemes emlékek, majd az ok is, hogy miért is jöttem, jöttünk el a céhtől.
Lépéseim halkak voltak, lábujjhegyen közlekedtem, nyitottam ki az ajtót és indultam egy rövid éjszakai sétára. A lépcső nyikorgott a súlyom alatt, de nem is csodálkoztam ezen, hisz e szállodát csillagok nélkül ajánlották nekünk. Volt két ágyunk, egy mosdónk, de más luxusban nem részesedtünk.
Kilépve meglepődtem, hogy nem volt olyan sötét, mint amire számítottam, a Hold fénye mindent láthatóvá tett számomra. Kisebb tócsákat kerültem ki, majd karjaimat oldalra emelve egyensúlyoztam a járdaszegélyen. A fejemet a hűvös szellő fújta át, így nem voltak gondolataim, mik hosszan emészthették volna a lelkem világát, csupán csak egy régen hallott zongora dallam szólt halkan a fejemben. Szinte táncoltam a billentyűk hangjaira, azonban egy sarkon bekanyarodva egy fényes épület került elém, mi elterelte a figyelmem.
– Posta. - olvastam ki a nagy fehér betűket és csodálkoztam, hogy még ilyenkor is nyitva voltak. Merengtem ennek a miértjén, de egy levéllel már így is tartoztam a szüleimnek, így kapva az alkalmon nyitottam be az épületbe.
A hatalmas tátongó ürességen kívül nem volt semmi szokatlan, egyszerű minden városban fellelhető posta volt, csupán csak az éjszakai óra miatt egy árva lélek se volt itt rajtam kívül.
Lépteim visszhangoztak, míg a pultig nem értem, majd tettem rá ujjaimat a csengőre, hogy papírt és tollat kérjek magamnak. Vártam egy fél percet, azonban nem történt semmi sem, így újra csengettem. Mire harmadjára is használtam volna az asztali tárgyat, addigra egy ajtó csapódott ki és egy hölgy lépett ki rajta. Szép volt a maga módján, azonban kicsit mégis érdekesen nézett ki hirtelen. A haja felborzolt volt, mintha nem fésülködött volna a felkelése után és a fehér blúz, mit viselt is csálén állt testén. A ruhája hiányosan volt begombolva.
- Most meg hová mész? – mérges férfihang hallatszódott az ajtó mögül – Gyere vissza!
- Mindjárt jövök, Uram! – kiabált vissza, majd lépett mellém – Miben segíthetek? – kérdezett, de figyelmem a tépett szoknyájára és a vörös térdeire terelődött.
Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek mit szakítottam félbe az imént.
– Elnézést, csak egy tollat és papírt szeretnék.
Jól látszódott rajta, hogy nem örült nekem, de ha már ki jött, elém tolt egy füzetet és szinte állította kezembe a kért tollat. Megköszöntem neki, de nem tudtam jobbá tenni ezzel a rossz időzítésemet. Egy asztalhoz állított, majd ment vissza a pult mögötti irodába, hol türelmetlenül várták már őt.
A korábban hallott kellemes zongora hangot, most zavart gondolatok váltották fel. Csupán csak négy szóig jutottam a levélbe, – „Kedves Anya és Apa” – majd azon rágódtam, hogy miként füllentsek a szüleimnek a hetekben lezajlódott történésekről.
Merengésem a papírlap fölött magas sarkú cipők kopogása szakította félbe. Percekig fel sem tűnt, hogy már nem egyedül lettem itt. Egy magasabb lány közeledett felém, kit nőnek túlzás lett volna nevezni, hisz fiatalnak látszott. Cipője emelt még rajta körülbelül tíz centit, így már majd egy fejjel volt magasabb tőlem. A szoknyája csupán csak dísznek volt rajta, semmit sem takart, lábait pedig csupán csak egy szakadt harisnya fedte. Fekete bőrdzsekije kicsi volt rá és a testhez simuló felsője is a dekoltázsai megmutatására szolgált inkább. Haja festett szőke volt, ajkait pedig vérvörös rúzzsal emelte ki, szemei álmosnak tűntek, látszott rajta, hogy bár éjszakai életet élt, nappal sem pihent sokat.
- Szervusz, Szépfiú. – köszönt nekem – Lenne kedved…
- Barátnőm van, - szakítottam félbe – bocsi.
- Ahogy látom, ő most nincs itt.
– De a szívemben hordom.
Pocséknak tűnő kifogással álltam elő, de úgy tűnt szavaim hatásosak voltak, minthogy mosolyogva állt tovább mellőlem. Neki sem volt sok kedve hozzá, de kérdezett, mert kérdeznie kellett. A lány a terem túlsó végén állt meg, nem akart kimenni, mit hogy ilyen ruhában volt, nem is csodáltam, hisz kint már hűvös volt az idő éjszakánként.
Koncentrálásom csakhamar egy újabb éjszakai teremtés szakította félbe. Egy botladozó, részeg, öreg bácsi kiabálva énekelt és rontott be az ajtón. Nem engedve azt, úgy tűnt ki akarta tépni a helyéről a nagyobb keretbe foglalt üveget. Sikertelen próbálkozása utána mintha sírni kezdett volna, majd indult meg felém, hogy tőlem kapjon vigaszt, azonban ezt látva egy kisebb vándorlásba kezdtem, pakoltam le füzetem a legtávolabbi asztalnál. Öröm uralkodott el bennem, hogy ide már nem követett engem, hol korábban álltam, ott pihent meg a bácsi. Könyökével az asztalt támasztotta, majd fejelte le hirtelen a fát, esett össze és terült el a földön tehetetlenül. Kisebb jajgatásba kezdett, de eszem ágában sem volt segíteni neki, hagytam, hogy a földön fetrengjen tovább.
Az ajtó fölötti csengő újra hangot adott magának és jelezte, hogy egy újabb vendég érkezett eme remek helyre. A bejárat felé nézve nem vettem le szemem az alakról, ki belépett az ajtón. Ősz haja volt és a szakálla is volt már akkora, hogy az arcát rendesen takarja vele. Hosszú, piszkos, ballonkabát volt rajta, azonban fejemet oldalra döntve értetlenkedtem, hogy nadrágot miért nem viselt, a csupasz lábai szinte fényforrásként tűntek elő a sötét kabátja alól. Vacogott szegény, minek a hűvös idő tökéletes megmagyarázója volt. Fejét úgy forgatta körbe, mintha keresett volna valakit és a szemei sem sok jót sejtettek az illetőnek. Lábujjhegyen indult meg a fiatal kurvához a sarokba és valamiért abban a hittben élt, hogy ő, mi nem láthatjuk őt. Hozzáérve felnevetett, majd tárta szét hirtelen a kabátját, minek okán egy pofon érintése melegítette továbbiakban az arcát. A lányt nem kellett félteni, ütése erős volt és sírva ült le kedves szatírunk az egyik fotelbe. Még a kabátjával is elfelejtette takarni a meztelen testét a továbbiakban.
Újabb kellemes szólam, újabb kedves ember.
Ostoba. A koldus egy kurvától, egy pénzét elivó részegtől és egy zsebek nélküli őrülttől akart kérni gyémántot, azonban fejét felém fordítva vett észre engem is.
– Nincs. - jeleztem, hogy ne is próbálkozzon nálam.
Épp hagyta volna itt a társaságunk, azonban újabb emberek érkeztek hozzánk és a homlokomat az asztal lapjába ütve kérdeztem magam a helyzetről. Miért? Miért? Miért?

A falnál ülve tovább írtam a levelet, nem zavartattam magam, hogy épp egy rablás áldozatai lettünk. Felnézve, gondolkodva a megfelelő szavakon dőltem előre, hogy megnézzem kikkel zárt össze a sors egy éjszakára. Egy meztelen őrült, egy eszméletlen részeg, egy nincstelen koldus, egy hivatásos kurva, egy nem hivatásos kurva és egy családját csaló igazgató ült mellettem. Eme csodás társaságot még bővítette két szerencsétlen bankrabló, kik elnézték a címet és egy majd pénztelen postába sétáltak be.




Letettem a tollat és ütöttem halántékom a mögöttem levő falba. Hangosan sóhajtottam, majd téptem ki a lapot a füzetből, hajtottam össze és csúsztattam a farzsebembe. Lassan álltam fel, hogy ne ijedjenek meg a fogva tartóink, - hisz még véletlenül lelőttek volna - majd indultam meg a kijárat felé. Csak a szájuk járt a fenyegetéssel, hogy lelőnek, ha nem állok meg. Nem csináltak semmit, még csak az utamba sem álltak, kinyitottam az ajtót és mentem vissza, honnan indult az esti sétám. Út közben átkoztam magam, hogy miért indultam el akkor egyáltalán. Maradnom kellett volna, átölelni Monát és próbálni pihenni inkább.