Portya - Viharszakáll

Próbálnám ugyan karommal elérni az árbócot, lendületem túl nagy ahhoz, hogy röptömben befolyásolni tudjam… égető, fájdalmasan mély nyomás hasít a gyomromba. Éles reccsenés keltette zűrzavar lesz úrrá mindenen, miként megpördül alattam a romos világ…
Fuldokolva, felhős látással tárulnak fel szemeimet, melyek vonalában az eltört árbóc, s egy szakadt vitorla ölt alakot… talán utóbbi foghatta fel esésem. A szilánkos falécbe kapaszkodva, egész messze ellátok a még épphogy a vízfelszínen ringatózó roncsról…
Flottánk még mindig ádáz harcot vív a kalózokkal, ám hála Tabu hajóinak, egyre több és több ismeri meg közülük a tenger feneketlen mélységeit… ahol nem vár rájuk más, csakis a gyötrő halál.
Ugyanakkor, tengelyem körül megfordulva, egy még káprázatosabb látvány tárulkozik elém. Szemeim először elkerekednek, lélegzetem ismét nehézkessé válik… de ez nem tart tovább egy röpke pillanatnál… íriszeim összeszűkülnek, s szívtépő vigyort rajzolnak arcomra.
A horizonton egy hatalmas, a tengeri szörnyek legendáit homályba döntő csatahajó fénylik a sirályok táncában. Hallottam már különböző szóbeszédeket olyan tengerjárókról, melyeken emberek ezrei nyüzsögnek, megrengetik a vizek egész valóját, s magával a hullámok urával dacolnak, ki mit sem árthat megrendíthetetlen testükön… de csak most először látok hasonlót saját víziómban megjelenni.
Ahogy törzse felhajlik, hogy utat engedhessen a mindeddig sötétségtől megbéklyózott, démonok tartaroszi gépezeteit igéző ágyúnak… az egész eddigi életem értelmetlenné válik számomra… A legtöbb emberen puszta félelem lenne úrrá… alattomos élősködőként rágná le csontjairól az akaraterejének utolsó cseppjét is, mígnem egész lelkét felfalná… De itt nem erről van szó… ó, közel sem…
Egy ilyen szánalmas, átlag teremtményeket korcsként megláncoló érzelem közel sem fejezheti ki azt a vérig ható izgatottságot, s minden egyes porcikám megbolondító remegést, mely uralma alá hajtott… Varázserőm esztelen játékra imitálja tincseimet, s ruháim, miközben kisebb viharként felveri a közeli hullámokat.
- Uhehehehheeeeee! – Szakad fel torkomból a mindeddig féken tartott áhítatom, száraz avarként megrázva süllyedő hajómat. – Tango, ide hozzám!
- Mi van már? – Szál le vállamra az idáig csak nyugtalanul körözgető kandúr.
- Bár fizikailag nem vagyok már a toppon, de mivel csillaglelket eddig nem idéztem, bőven vannak még mágikus tartalékaim... Szóval, látod azt, ugye? – Bökök imádatom tárgyára. – Ott van Viharszakáll! Először megöljük, majd megszerezzük a hajóját!
- Mi…
- Jól hallottad! Eddigi szerzeményeim puszta játékszerek voltak ehhez képest… csakis egy ilyen gyönyörűség méltó Starkiller kapitány lábai alá.
- Te őrült vagy… De én is! – Rajzolódik ki Tango arcán is az enyémhez hasonlatos vigyor. – Készüljetek, tengeri mocskok! Bárki is lesz ott…
- Bárki is higgye magáénak jogos tulajdonunk…
- Meghalnak mind egy szálig! – Ordítunk fel, miként a narancsos kisállat, szárnyait kitárva a magasba emel.
- Kapcsolj teljes sebességre, nem szeretném, ha ismét eltalálna minket valami.
- Ezt mondanod se kellett volna… ugyanakkor, remélem tudod, hogy siker esetén én leszek a másodtiszt.
- Nekem megfelel… de akkor Tabu mi lesz?
- Matróz!
- Áll az alku!

Ilyen gyorsan még nem kapaszkodtam fel bárminek az oldalán, mint most. A golyókat, amelyek a fejem mellett süvítettek, nem is vettem észre, de úgy tűnt, emiatt a lövedékek sem vesznek észre engem. Újabb sebek nélkül értem fel a hajó fedélzetére, de a nemrég szerzett, sós víz áztatta sebeim szinte lángoltak. Az érzést feledtette velem Arisa látványa, aki láttomra kimászott védelmet nyújtó hordójából, és felém vette az irányt.
-Áh, Rane... de jó, hogy még életben van! Piszok jó csata volt, ugye? - nézett rám vigyorogva Tirrin, ahogy Arisa elfoglalta helyét lábam mellett. A kapitány oldalán egy elég csúnya, repesz tépte seb tátongott, de a flotta vezetője saját magát látta el. Mellé térdelve segítettem neki a kötés meghúzásában, talán túl nagy lelkesedéssel - amit az elfojtott sziszegésből vettem észre.
- Ez magának jó csata? Hány száz embere halt meg? - kérdeztem dühösen. - Undorít ez az egész he... - hallgattam el, ahogy mindenki más is. Óvatosan körbenéztem, és hitetlenül láttam, hogy egy hang sem hallatszik, a sebesültek halk vagy épp hangos nyögéseit mintha elvágták volna. Mintha mindenki megnémult volna.. Egy halk nyikkanás tört fel torkomból, biztosítva arról, hogy nem az én fülem játszik velem. Saját, szaggatott lélegzetem üvöltésként hatott a némaságban.
- YARRRR!!!!
A némaságba berobbanó, irdatlan erős hangot próbálta ellensúlyozni saját üvöltésem. Viharszakáll hajójáról óriási vízoszlop indult útjára. Az egyik hajónk a sugár útjában egyszerűen porrá omlott. És...
- Ez felénk jön! - kiáltott Tirrin. Nem vesztegettem az időt, kezemet a földre tettem.
- Arisa, a vízbe! Ice Make: Slide! Ice Make! - jelent meg egy enyhe lejtő a fel-alá ringatózó hajó oldala felé. Cipőimen egy-egy korcsolya jelent meg. A döbbenten tátogó kapitányt magyarázat nélkül hátamra emeltem - súlya alatt épp, hogy nem rogytam össze -, és elindultam rögtönzött korcsolyapályámon. Talán így elég időm lesz elérni a vizet, habár a korlátnak csapódás elég durva lesz... Arisa már szinte el is ért a fedélzet pereméhez, több, pánikban menekülő tengerész oldalán.

Tangóval narancsszín villanásként szeljük át a tengeri ütközet felett megülő, lőportól, s ködszerű faforgácstól fuldokló alacsony fellegeket. Alattunk minden elcsendesedett… a fájdalom szülte ordítások, a kétségbeesésbe torkolló könyörkiáltások, az életeket kioltó robbanások, s dördülések… mind a semmibe veszett. A káosz szimfóniájára üres csend fátyla hullott.
Talán, ennek tudható be az is, hogy ránk se lő senki, és semmi… nem kell akadályok szabta gátakat áttörnünk Viharszakáll eléréséhez, hisz mindez természetszerűen könnyűnek hat…
A Hargeon matrózainak lidércnyomásaiból kiszakadt tengerjáró közelében négy kisebb fregatt gyűrűzik, elszánt apródok módjára védelmezve a megrendíthetetlen óriást… ám valami más is felragyog a nyugtalan hullámok tükrén…
- Hé, az ott a Hullámok Dühe! – Jegyzi meg Tango, testem kissé az említett hajó irányába lendítve.
- Szóval Tabu is megjött… lefogadom, hogy ő is a mi prédánkra pályázik… hát nem aranyos? – Kacagok fel.
Sejtésem alátámasztva, a nehéztüzérségi bárka meg se próbál harcba keveredni Viharszakáll négy őrzőjével… azok mellett lágyan elúszva, az óriást veszi célba. És ezt könnyedén meg is teheti… valamiért, senki se figyel rá különösebben. Mintha mindenki csak az úszó erődre összpontosítana... talán történt ott valami… ~ Lehet mégiscsak figyelnem kellett volna a drágalátos főkapitányunk taktikai előadásán… na mindegy…
- Húzzunk bele, Tango! Viharszakáll az enyém, és nem fogom megvárni, hogy valaki más kivégezze előttem.
- Legyen hát… ketten vágjuk le a kalózfattyat! – Azzal, repülésünk iránya hirtelen átcsap függőlegesbe… az óriás mellett elsüvítve, armadányi ágyúk, kapkodó martalócok, s egész városrésznyi fedélzetrészletek mosódnak el víziónkban.
- Még szép! Mire Tabu felér a csata helyszínére, már nem fog mást látni, csak a kiégett kalóz vérbe fagyott hulláját, és engem, ahogy vigyorogva felé tornyosulok.
- Na meg engem, kezemben a már előkészített matróz egyenruhával.
- Remek észrevétel, másodtiszt…

Úgy tűnik, a dolgok kezdenek stabilizálódni. Bár sok hajónk veszett el, a rajta lévő emberekkel együtt… a veszteség feldolgozható, sőt, engem a lehető legkevésbé érdekelnek. Egy tőlünk nem messze lévő hajón Ranet, illetve a kapitányt vélem felfedezni, egy vad menekülés közepette…
Majd megpillantom a vezérhajót. Általánosan mindenki tettei az ezt irányítótól függhet, az előbbi lövést is ő adhatta le… ám most nem úgy tűnik, hogy még egy ilyen megsemmisítő lövést akarna felénk küldeni. ~ Tango, és Den is Viharszakállhoz mennek… - nézek feléjük, majd megállok egy rövid gondolkodásszünetre.
– Ka…kapitány! Nincs időnk tanakodni! – dadogja egyikük, mire én dühösen meresztem rá szemeim. – E-elnézést… kérem, adja ki a parancsot…
Hátamat egy még árbocnak támasztva méregetem a hajót. ~ Ám akkor, legyen…
– Emberek! A parancs a következő! Megtámadni Viharszakáll hajóját! HALLOTTÁTOK?! TÁMADJÁTOK MEG VIHARSZAKÁLL HAJÓJÁT! – ordítok az értetlenkedő matrózokra, akik erre összerezzenve szalutálnak, majd helyükre mennek. Én magam a saját vezérhajóm kormányához sétálok, s vezetem a bárkát… ~ Mennyi selejt…
Den és Tango hátulról suhanva közelítik meg a hajót, míg mi – nem túl sokat – taktikázva surranunk el Viharszakáll hajóját őrző négy kisebb naszád mellett. Teljesen másra koncentrálnak, így nem nehéz elérni a bárkát…

|| Elnézést a rövid, és késői postért. ||

Az ágyúk felé haladva Axelék egy csapóajtót fedeztek fel, mely egyenesen a hajó gyomrába vezetett. Más lehetőségük nem igen lévén ezt az utat követték, s így hamar egy nagyobb helyiségben találták magukat. Megannyi ember sürgött, forgott itt és úgy tűnt, valami energiagömb szerűségen ügyködnek. A gömb hatalmas volt, s több csővel kapcsolódott a borzalmas fegyverhez, melynek alig pár perce tapasztalhatták meg pusztító erejét, valamint még egy vastagabb csú nyúlt ki a golyóbisból, ám hogy az pontosan mihez kapcsolódott, csak a jó isten tudta megmondani, hisz a hajótest egyik fala mögött folytatódott tovább, így rejtve maradva a kíváncsi tekintetek elől. A gömbön ügyködő emberek nem tűntek kalóznak és őszintén szólva mágusnak sem igazán nézhette őket az ember, így Axel is arra gondolt, talán rabszolgák akiknek más választásuk nem lévén muszáj segíteniük. Valójában ez lényegtelen volt, hisz rajtuk kívül volt még oda lent hat, nagyon is kalózarcú fickó, kik ahogy megpillantották Axelt és nemrégiben szerzett segítőjét, rosszallón tekintettek felé.
- Mi a... nem ismerünk téged! Áhá, betolakodó! Kinyírni srácok! - Ezen szavak után, egyikük azonnal Axel felé vetette magát. Fegyver mágiáját használva egy kard jelent meg kezében, s azzal próbálta megsebezni a sárkányölőt, aki azonban a többi kalóz csalódottságára, szinte erülködés nélkül verte vissza a támadást. Jobbja hirtelen egy jégpengévé változott, mely már kiváltotta a támadó legnagyobb megdöbbenését, támadását azonban már nem tudta megállítani. Így mint már fentebb említettem, Axel hárított a csapást átalakult karjával. Míg egyik kezével kivédte a támadást, másikkal azonnal ellenfele feje felé kapott, s tarkójánál megragadva, hatalmas erővel vágta a döbbent kalóz fejét a földbe. A csapás erejétől, a padlódeszkák megrepedtek, ám még alig indult meg az orr szerencsétlen pofájából, a sárkányölő máris jégkockát csinált a fejéből, hála fagyasztó képességeinek. A maradék öt kalóz rémülten egy furcsa lánc felé indultak meg, mellyel valószínűleg a többi hajón lévőt tudták figyelmeztetni arra, hogy az ellenség a fedélzeten van. A fiú szívesen esett volna a maradék öt mágusnak azonban kockáztatja hogy később emiatt elfogják, mégis inkább a szolgák kezdték elterelni figyelmét, hiszen a gömb már majdnem teljesen feltöltődött, s az ágyú ismét tüzelésre készen állt.
Oda ugrani és egyenként megállítani az embereket, nem lett volna elég gyors, így végül úgy döntött egyetlen támadó technikáját veti be, mely egyben talán a legpusztítóbb támadása is volt.
Mellkasa megduzzadt, ahogy a hideg levegő felgyülemlett benne, majd előtte hamarosan egy világoskék mágikus kör jelent meg. A fagyos hullám ordításával együtt szakadt fel mellkasából... - Ice Dragon Roar!!
A szerencsétlenebbek akik a fagyos felhő útjába kerültek, szó szerint megfagytak, a szerencsésebbek pedig végignézhették, ahogy a támadás hatókörén belül, az teljesen saját formájára a hajótest belsejét.
Nos... így végül ugyan sikerült megfékeznie a szolgákat, hogy az ágyút újra tüzelésre képes állapotba hozzák, azonban ezalatt a kalózok sikeresen riasztották társaikat. Axel nem tudhatta, mekkora túlerővel kell majd szembenéznie, de már agyában olyan gondolatok futottak végig, hogy valahogy a hajótesten áttörve a vízbe "menekülhetne" s az ottani előnyét kihasználva keményebb ellentámadásokat vihetne végbe...

//elnézést a késésért és ha itt- ott kicsit keszekusza lett az elbeszélésem //

Az ágyú keltette légáramlat minden erejével igyekezett letépni hajamat a fejemről, de elértem a korlátot. Csontjaim tiltakozva csikorogtak a kemény fa ellen, de nem volt választásom: Tirrinnel a vállamon nekem kellett tompítani. Átbucskáztunk a fán, egyenesen be a jeges vízbe, még éppen időben. Hajónkból nem marad más, csak pozdorja. Lábammal taposni kezdtem, majd egy hevenyészett jégtutajt idéztem meg, amire ráfektettem a kapitányt. Arisa pár pillanattal később mellékúszott.
- Nem rossz.. – dörmögte Tirrin, de látszott rajta, legalább ugyanannyira fájnak neki sebei, mint nekem.
- Kapitány! – csapta meg fülemet egy hang. Felpillantottam a mellettünk sikló hajóra, amelynek oldalán egy kötél himbálódzott. Az egyik, nagyjából ép csatahajó ért mellénk, és már egy csónakot is indítottak, hogy a kapitányt és engem kimentsenek, ahogy a többi, vízbe esett matrózt is, de nagy többségük a hágcsókon indultak fölfelé.
- Jól vannak? – kiabálta le az előbb hallott hang gazdája.
- Majdnem épen. – válaszoltam fáradtan, miközben Tirrint a csónakra segítették, engem utána, Arisával követve. – Hány hajónk van még? – kérdeztem a percnyi nyugalmat kihasználva, miután felmásztunk a fedélzetre. A kapitány hamuszürke arccal nézett maga elé. Úgy tűnt, egyelőre nekem kell döntenem helyette.
- Itt kettő, de nem állunk a helyzet magaslatán. Elöl a hajóink Viharszakáll vezérhajóját támadják… - a támadás iránya felé sandítottam. A lőporfüstöt szinte teljesen kitisztította az ágyú lökéshulláma, így panorámában láttam, mi történik a fronton. Az összes királyi hajó Viharszakáll úszó erődje felé tartott, nyomukban a lassan megforduló kalózhajókkal.
- Mindenki? – hüledeztem.
- Igen.. És mellette van még négy hajója.
- Akkor mire várunk? Fel kell tartóztatunk őket!
- Igenis! – vágta haptákba magát a hajó idáig hallgatózó kapitánya, majd utasításokat kiáltva intézkedni kezdett.

Viharszakáll tengerjárója felé érve, jól látom, ahogy a tettvágy szabályos hullámokat kelt a kalózok tengernyi áradatán.
- Szálljunk le, Tango! – Intézem szavaimat a hátamat tartó kandúrhoz. – Minél gyorsabban kinyírjuk őket, annál hamarabb eljuthatunk Viharszakállhoz.
- Várj, Den… - Bizonytalankodik a kisállat.
- Mégis mire?
- Tabu még a hajóján van. És ha ennek a monstrumnak ismét elsülnek az ágyúi…
- Akkor mi lesz? – Vágok közbe könnyelműen. – Tud vigyázni magára, engem pedig vár a kapitányi rang ezen a szépségen.
- Nem te tanítottad, hogy ne engedj magadhoz közel senkit, de ha ez mégis bekövetkezik, védd meg bármi áron?!
- Francba veled, idióta bolhazsák… vigyél ahhoz a hülye ágyúhoz… de utána az se fog érdekelni, ha egy tengeri szörny fogpiszkálónak nézi a gazdád! Kinyírom Viharszakállt! – Szinte érzem, ahogy apró ajkai vigyorra húzódnak, és teljes sebességgel irányt változtat.
A hevesen szitkozódó martalócok felett elsüvítve, egy, a fellegeket ostromló torony lábainál érünk földet. Az építmény belsejében embereket, s érzelmeket leplező sötétség ásítozik.
- Perseus, téged választalak! – Legyintem meg ezüstös kulcsom, mire égkék ragyogás itatja át eldugott rejtekünk.
- Hol a fa, főnö… mármint… mi a helyzet, főnök? – Néz körbe a szikár harcos, miközben oldalra suhint pengéivel.
- Szükségünk lesz az érzékeidre. – Biccentek a torony homályának irányába. – Te még a rossz viszonyok közt is megérzed, ha ellenség van a közeledben. Haladj előttünk, és vágj le mindenkit.
- Értem. Van különösebb célunk?
- Kellene itt lennie egy böhömnagy ágyúnak… nem ártana kiiktatni.
- Vedd elintézetnek.
Azzal, harcos csillagszellemem be is lép az épületbe, mi pedig követjük őt. Nyomunkat halálhörgések, szövetszakadások sikolya, s a halál bűze szegélyezi. A lélekben máshol járó martalócok fel se fogják, mi történik velük, mikor húsukat átüti a rideg acél.
Perseus gyors, és kegyetlen, mint mindig… mi Tangóval csak a vér szagát követjük.
A kalózok tetemei közt lépkedve egy sápadt fényforrás töri meg a félhomály egyhangú uralmát. Lakrimák ragyogása ez, mely tökéletes irányt ad számunkra.
A mágikus kristályok egy több embernyi nagyságú, mítoszokat csúfoló ágyú, rongyokba bugyolált szolgák, s néhány strázsás körvonalait rajzolják ki az elénk táruló teremben.
- Hát ti meg?! – Szúr ki minket az egyik fegyveres. – Ne… - Kezdené, ámde koponyáját kagylóként nyitja fel belé száguldó kaszám éle.
- Lemészárolni őket…
Csillagszellemem az egyik kalóz elé veti magát, s miután jobb pengéjével félreüti annak görbített szablyáját, bal párját a nyakába ágyazza. Az elhullott ellenfél egy társa gyors ellentámadásba kezd, ám nem kihívás a csaták ezreit megvívó harcosnak. Ugyan lesből támad, de mire lesújthatna, Perseus megpördül, s hirtelen leguggolva, két kardjával átszúrja a férfi létfontosságú szervit. A halál gyorsan elragadja.
Mindeközben én mérsékelt tempóban kitépem fegyverem a hullából, majd egy könnyed suhintással kettéhasítom az utolsó, kétségbeesésétől megtébolyodott őrt. Nem maradt más, csak a gigászi fegyver kezelői, kik már térdre borulva rimánkodnak életükért.
- Az élet üres, és értéktelen. Semmit se ártok azzal, ha megöllek titeket. – Érintem össze két ujjam. – Jetblack Fire Magic! – Démoni lángjaim egyként emésztik el a húst, fémet, s lelket.
Fájdalmas sikolyok keverednek az örvénylő tűzbe… ám mit se érdekel… csakis az ő szavai járnak a fejemben… „Den… a tökéletes gyilkosnak nincsen lelkiismerete.”
Az ágyú kiszakad helyéről, s a hajó egy darabjával együtt, örökre a tenger végtelen mélységeibe vész.
- Sajnálom, hogy el kellett pusztítanom ezt a fegyvert, hisz jó szolgálatot tehetett volna, miután én leszek a kapitány. – Csalódottságom egy sóhaj formájában eresztem szabadon. – Remélem most már nincs kifogásod az ellen, ha egyenesen Viharszakállhoz megyünk. – Pillantok a vállamon pihenő kandúrra.
- Most már semmi. Belezzük ki a szolgalelkűt!
- Akkor nincs más hátra… Perseus, te, mint csillagszellem, nyílván ki tudod szűrni Viharszakáll varázserejét ezen a bárkán. Nyiss utat, és vezess hozzá. – Szavaimat egy elszánt vigyor fogadja. – Ó, és… nem ejtünk foglyokat…

Sikerül felszállnom végre Viharszakáll hajójára… érzem, hogy hamarosan vége lesz a harcnak. Már ennyit legyőztünk… eléggé jók vagyunk, de még a vezérnek is ki kell murdelnia.
Amint felpattanok a fedélzetre, mások számára ijesztő látvány fogad. Bár mi is sokan vagyunk, az enyhe túlerő cseppet őrültnek látszanak – valahogy úgy, mint én.
– Támadás, nyomorultak! – Ordítok fel, és megkezdődik a csata. Én is izgatottan vetem bele magamat a küzdelembe. Kardommal több tucat ember bíborvörös vérét engedem világgá, és halálhörgések melódiáját hallgathatom egyaránt.
Próbálom minél változatosabban kivégezni a matrózokat. Ennek megfelelően hol kettészelem testüket, hol csupán gyomrukba mélyítem a pengémet.
Hüledezve látom, hogy az oldalamról eléggé sok matróz ugrik a vízbe… eléggé gyávák, ezt eddig is tudtam, bár pont ez a tett volt az, amit azért nem vártam. De semmi baj, több marad nekem!
Ennek fényében, őrült tekintettel arcomon gyilkolom tovább a támadókat, mikor arra eszmélek, hogy már nincs kit gyilkolni – viszont az én oldalamon sem maradt senki.
Esetleg a gyávák, akik már vízbe ugrottak, de ők már harcolni úgy sem fognak. Úgy hogy ideje lesz egyedül folytatnom az utamat, meg hátha találkozok még Dennel, és Tangóval…


|| Sajnálom, nem megy mostanság a postolás... ||

A riasztás sikerrel járt, hisz Axelnek hamarosan húsz kalózzal kellett farkasszemet néznie, s bár nem tűntek mágiahasználóknak, a túlerő nagy úr ilyen helyzetekben. A haramiák egy rövidebb ideig kissé meghökkenten tekintettek hol a fiúra, hol a mögötte elterülő fagyos területre, melyet az iménti támadás formált át egy szép kis jégkorcsolyapálya formájára. Miután kicsodálkozták magukat, hárman üvöltve rontottak a fiúnak. Kezeit sárkánykarmokra emlékeztető mancsokká formálta, így az első kalóz csapását könnyedén tudta hárítani. Egyszerűen elkapta kardját, melynek pengéje azonnal megakadt, a sárkányölő kezeit alkotó kemény jégben, majd Axel másik kezével vágta bele karmait a férfi fejébe. Amíg azt trancsírozta, dereka közepéből, lassan öt méteres jég farok emelkedett ki, melynek végére, szerteágazó, hegyes tüskéket kreált, s ezzel találta telibe fordulatból, a felé közeledő második ellenfelét. Amint a gyilkos támadás célt ért, a fegyverként szolgáló karmok, vissza alakultak normál emberi kezekké, s a jégfarok is leolvadt a fiúról, még épp időben. Amíg az előző két banditával törődött, a harmadik megpróbálta kihasználni figyelmetlenségét, s abban reménykedve, hogy egy gyors támadással végezhet vele, neki ugrott, ám hála reflexeinek, Axel még épp időben ki tudott térni a csapás elől. A kard hegye még így is hagyott egy apró vágást a fiú vállán, melyből hamar vér serkent ki, majd apró cseppekben kezdett végig folyni a vállán, ám ez jelenleg nem érdekelte. Hála az adrenalinlöketnek, mely a harc miatt keletkezett, észre sem vette a vágást, rögtön ellene feje után kapott, aki még egy utolsó halk halálsikolyt hallatva távozott a túlvilágra, mikor a sárkányölő, mágiáját kihasználva, egyszerűen megfagyasztotta a kalóz fejét, kinek így szó szerint arcára fagyott a félelem. Ahogy a kiáltása elhalt, hirtelen hatalmas csönd támadt odalent. A maradék tizenhét úgy nézett a fiúra, mint valami démonra, mely most szabadult a pokolból... valószínűleg a sima mágia is elég nagy hatást gyakorolt volna rájuk, hát még, ha egy sárkányölővel találják szembe magukat.
- Ennyi volt? - Kérdezte szokásos, nyugodt, hűvös hangnemében, mialatt arcára leginkább az unottság ült ki, annak ellenére, hogy az adrenalintól szíve még mindig hevesen lüktetett. A söpredék erre hirtelen morogni kezdett, míg végül magukat felhergelve, dühödten rontottak neki egyszerre a fiúnak. Valószínűleg inkább saját büszkeségük hajtotta őket a halálba, mintsem a vágy, hogy bosszút álljanak a nemrég elpusztított szeszvedelő hármas miatt, kikhez szépen lassan mindannyian csatlakoztak. Természetesen Axel sem úszta meg sértetlenül a harcot, hisz mint fentebb említettem a túlerő nagyúr, egy ilyen ütközetben... Valójában képes lehetett volna karcolások nélkül megúszni, ha egész testét jéggé változtatva állta volna a kalózhorda támadásait, ám félő volt, hogy ez túl sok varázserőt emészt fel, melynek ezután sokkal rosszabb következményei lehettek volna, mint pár vérző vágás és karcolás. Felsőjét apróbb szövetcsíkokra tépve, komolyabbnak tűnő sérüléseit elláttam, amennyire a helyzet engedte, ám ha nem jegel, vagy kap normálisabb ellátást, hosszú távon komoly gondjai lehetnek a sebekből, főleg, ha további harcok várnak rá. No mindegy, végül, mikor sikerült nagyjából ellátni, a főként kardok okozta sebeket, a lépcső felé vette az irányt, mely elvileg a fedélzetre vezetett.

A tenger illata… olyan könnyed, ahogy a fedélzeten száradó vérrel keveredve, átjár minden élőt ezen a hajón. Jelenleg nem is kell több számunkra, ennél a változékony tájéknál. Tango a tincseim közt megpihenve figyeli, ahogy az előttünk halladó Perseus könyörtelenül lekaszabol mindenkit, akit csak utunkba sodor balszerencséje.
Pengéi fagyként zilálják szét ellenfelei életét, miképp kiismerhetetlenül táncolnak alkarjaiban. Bár megannyi kalóz próbálja gátolni haladásunk, lépteink egyenletesek maradnak, csakis a csillagszellemem harcol. Vagyis, inkább mészárol.
Szekercék, szabják, tőrök, bárdok, s megannyi tákolmány akad el baljában szorongatott kardja élén, mire válaszul a jobbjában várakozó penge végez támadóival. Elegáns vágások, szúrások, vagy épp nyakmetszések osszák a halált, melyek után a harcos egyszerűen visszalép vonalunkba, s olyan nyugodtan sétál tovább, mintha misem történt volna. ~ De hát, ha valaki eltapos egy-két rovart, gyakorlatilag nem is történik semmi, nemde?
- Hol van már Viharszakáll? Ez így uncsi, és csak a jövőbeli legénységünket írtjuk ki. – Nyögi fel a narancsszín kandúr igencsak bölcs észrevételét.
- Biztos tudja, hogy jövünk, és elrejtőzött előlünk. – Vonok vállat.
- Igazság szerint… - Fejezi le csillagszellemem legújabb áldozatát. – Egy elég komoly mágikus kisugárzást érzékelek, ami épp felénk közelít. Bár, valamiért ismerős ez a… - Idáig hallom Perseus szavait.
Tompa fájdalom érzete hasít lapockáim közé, majd egész testem a fedélzeten csattan. A fejemen henyerésző kandúr lendületét már csak a tengerjáró egyik szegélye állítja meg.
- Wheeej, megvaaagy! – A lelkes hang menten tudatja velem, ki volt a támadóm. ~ Ez teljesen megőrült? Az még hagyján, hogy majdnem kettétört a hátam, de ha csak egy pillanattal később sikoltja el magát, reflexből kigyújtom a tíz méteres körzetem…
- Ez nem volt túlzottan kedves tőled... – Tudatom vele közömbös hangszínen, miközben talpra küzdöm magam.
- Franc beléd, te idióta! Mi van, ha a vízbe hullok, és felfalnak a cápák?! – Őrjöng Tango, miután sikeresen kiszabadítja fejét a deszkák közül.
Eközben csillagszellemem mást se csinál, csak szélesre húzott vigyorral figyel minket. Igazi segítség…
- Pedig... ez az üdvözlés... tartogattam, és... hát jó... – Tabu már szinte könnybe lábadt szemekkel készül elandalogni. ~ Ennyire azért nem szabadna felvenned…
- De azért örülök, hogy összefutottunk. – Szorítok rá csuklójára, mielőtt alkalma nyílna sarkon fordulni. - Épp az előbb iktattam ki a hajó egyik böhömnagy oldalsó ágyúját. Ideje elintézni Viharszakállt, és lezárni ezt. Jössz te is?
- Ha már így meg vagyok hívva a bulira, akkor semmi akadálya. – Feleli kissé vidámabban.
- Remek, akkor... - Kezdek bele, szándékosan nagy reményeket fakasztva a lányban. - Te is végignézheted, ahogy egyedül szénné zúzom a csávót! – Teszem hozzá gyorsan, arcomra hatalmas büszkeséget öltve.
- Jól van, gyerünk Rambó, számítok rád. – Sétál el mellettem, vállamat veregetve. ~ Hát, legalább ettől nem lett rossz kedve…
Immáron négy fővel folytatjuk Viharszakáll keresését az eposzokba illő csatahajón, de hamar kiderül, hogy nem vagyunk olyan nagy biztonságban, mint azt gondolnánk…
A hajópadló deszkái feltörő hullámként szakadnak ki egységükből, hogy utat engedhessenek az alattuk meglapuló, különös szerkezetű ágyúknak. Az ütegeket vastag acélcsövek ágyazzák a fedélzet gyomrába, míg testüket egy forgófejre építették.
- YARRRRRRRR!!!!!!!!!! – A mennydörgő ordításnak az ágyúk elsülése ver visszhangot.
Bár Tabu gyorsan eszmél, én csak dermedten figyelem, ahogy a lövedékek szabályszerűen feltépik a fedélzetet maguk mögött, felkészülve rá, hogy darabokra tépjék egész valómat. Ki akarok térni, de nem megy... ~ Ennyire kimerített volna, hogy egy egész hajónyi kalózt levágtam a kaszámmal korábban? Képtelen vagyok az akaratomnak megfelelő gyorsasággal mozogni. Meg fogok… halni… Az nem lehet! Mozdulj már!
És megmozdulok… oldalamra érkezve csúszok ki az ágyúgolyók röppályájáról. Persze, az élet nem egy elfecsérelt tündérmese, ahol az akaraterő mindenre megoldást nyújtana… nem én tértem ki. Perseus rántott félre az utolsó pillanatban.
Véráztatta kosztümöm porolgatva állok újfent két lábra, mikor is feltűnik, hogy két srác csatlakozott köreinkhez. Az egyiket sose láttam, de a zöldhajú nagyon is ismerős. ~ Ó, milyen jót szórakoztunk abban a faluban. Vagy csak én szórakoztam? Mindegy…
Ami viszont számomra jóval érdekfeszítőbb, az egy majd kétembernyi magas alak feltűnése. Izmoktól roskadozó karjaiban egy-egy kisebb ágyúra emlékeztető kézifegyver vár feladatára, míg nyakán egy számomra ismeretlen szerkezet fürdőzik a füstfelhőkön átszűrődő napfényben. Koromszín szakálla egészen az övét súrolja, így alátámasztva hordozója nevét.
- Mit kerestek a hajómon, patkányarcú férgek? – Villantja ki aranyozott fogait szivarja árnyéka mögül.
- A te hajód?! – Tárom szét karjaimat. – Le vagy maradva, hústorony! Ez már a mi hajónk! – Szegezem rá a Starsplintet, s menten el is rugaszkodom az irányába.
Tango a levegőből, míg Perseus velem ellentétes irányból teszi ugyanezt. Óriás alkatú ellenfelünk ránk szegezi fegyvereit, ám mi rögvest kifordulunk azok vonalából, s két oldalról sújtunk le rá.
Ugyanakkor, a kalózok kapitánya meglepő könnyedséggel blokkolja kaszám, s csillagszellem kardjainak lendületét a lőfegyvereivel. Fémes csattanás harsan a fedélzeten, de a férfi meg se rezzen nyomásunk alatt.
Kezeit meglendítve ellök minket magától, s hiába próbálná meg összezavarni a röpképes kandúr, mágiatudás híján fel se figyel rá Viharszakáll.
- Jetblack Fire Ball! – Hajítok irányába néhány tűzlabdát.
Az éjfekete lángtöltetek nagy lendülettel csapódnak be az óriás testén, ám az nem mutatja fájdalomnak semmi jelét… helyette csak újfent ránk szegezi pisztolyait, melyek elsülését dördülés jelzi.
Bár sikerül félreugranom a lövedék útjából, a lökéshullám még így is felsérti testem, s jócskán elsodor célpontomtól.
Mindeközben már a többiek is nekirontanak Viharszakállnak, ám próbálkozásaik még az enyémnél is kevesebb sikerrel járnak. A kalóz szinte sebezhetetlennek tűnik, s ágyúszerű fegyverei miatt képtelenség huzamosabb ideig a közelében maradni.
A fedélzeten forgó ágyúk se restek, bizonyos időközönként elsülve nehezítik tovább helyzetünket. ~ Persze, már az elejétől fogva tudtam, hogy nekem kell majd legyőznöm ezt a tagot. Hisz én vagyok a legerősebb, ki más volna?! Bár, vajmi kevés erőm maradt már egyesített támadásokra, és hasonlóakra… a mai csata után, már csak egy lövésem maradt. Annak nagyot kell szólnia.
- Perseus… - Helyezem rá tenyerem sérült harcosom vállára. – Menj haza. – A csillagszellem egy néma bólintással veszi tudomásul kérésem, majd fénylő szemcsékké oszolva el is hagyja világunkat.
- Na mi az, nem alázod szénné?! – Tekint rám Tabu a csata hevében.
- De igen… van is egy tervem. – Öltöm arcomra sajátos vigyorom. – Tartsátok fel, ameddig csak tudjátok! – Kiáltok a többiekre, miközben végigsimítom az övemre fűzött zodiákusom. ~ Nem is kell ennél több. Ha csak egy kis időre is másfele figyel, Virgo képes lesz kifúrni alóla a fedélzetet, hogy menten a tengerben találja magát. Ilyen testtel pedig kétlem, hogy jól tudna úszni… és, ha mégis, valamelyik jégmágus örömmel belefagyasztaná. Ez a hajó meg lehet bármiből, Virgónak még a legkeményebb kőzetek sem okoznak gondot. Nincs más esélyünk, csak ő… remélem fel tudják legalább addig tartóztatni, amíg a közelébe nem jut.

Miután felületesen bár, de elláttam sérüléseim, összeszedegettem a nemrégiben elhullott kalózok valamilyen szinten talán még használható fegyvereit. Tizenkilenc acélkard és egy pofás kis kés... az ember azt hihetné, hogy egy világuralomra törő kalózbanda tagjainál, valamivel komolyabb fegyverzet van. Ennél még Kató néni is jobban fel van szerelve, mikor lemegy a piacra. Na jó, elismerem az is igaz, hogy neki nincs ilyen hajóflottája, de ember... úgy bánik a hálós szatyorral, mint Maki Verem a világhírű fegyvermágus a kedvenc fegyverével. Höhh, Maki Verem kedvenc fegyvere. Fhuhuhu az anyja hogy kicseszett szegény sráccal. Amúgy a kardjára gondoltam perverz állatok. Mindegy, ott jártam, hogy miután a kardokat egy csomóba összefogtam az egyik kezemben, a kést pedig elrejtettem farzsebemben, megindultam felfelé azon a lépcsősoron, melyen nem is olyan régen támadóim csörtettek le, hogy kinyírjanak.. Ilyenkor bezzeg visszasírják a napot, mikor épp a beosztást csinálták és nem a budipucoló osztag, második budikefés hadosztályához helyezték, hanem a "Rohanj neki a sárkányölőnek, ha a fedélzetre téved" titkos alakulatba. Szívás ez a hajó... ha még egy varázsfurgonnal beparkol elém egy szupercsapat is, én felmondok és elmegyek fagyit árulni... vagy fagyasztgatni az északi sarkra. Igen, ez az, úgyis azt hallottam, hogy olvadoznak a jégtáblák, vagy miszösz. Jah, igen, mielőtt még túlságosan elkanyarodnék, az eredeti sztoritól, közlöm, hogy közben felértem ám a fedélzetre és... hát majdnem elhánytam magam. Alapból azért igyekeztem ki abból az egérlyukból, mert a hullák szaga enyhén erotikus volt az orromnak, erre felérek a fedélzetre és mi van? Ugyan az az aszott hullaszag és még a távolból, valami iszonyat bálnafing is megcsapott. Értem már miért mondják az emberek, hogy a sárkányölők képessége egyben áldás és átok is. Ahogy a csekély vérveszteségem miatt, kicsit kómásan szétnéztem a fedélzeten, azt láttam, hogy az a fejben ideges, testben... inkább hagyjuk gyerek kaszával akarja megnyírni egy nagydarab fickó haját, ám az keményen ellenáll. Mondjuk logikus, én sem hagynám, hogy egy idegbeteg törpe támadja be érzékeny fürtjeimet, főleg ha az ő sérója is olyan, mint amit megrágott egy ló... vagy talán egy pegazus, mert asszem csillagmágus a lelkem, viszont az meg megint bekavar, mikor tűzgolyókkal kezdi lövöldözni Mr. Szakállt, aki ettől olyan szinten megdöbben, hogy elfelejti, hogy ennek fájnia kellene neki és inkább meg sem érzi. Ebből a jelenetből egyszerűen leszűrhető volt, hogy nekem sem lenne sok esélyem a nagydarab ellen, max. bedarálna jégkásának és letudnám hűsíteni valamennyire, aztán amíg lefagyasztom az agyát, mert hirtelen túl sokat eszik belőlem, a többiek kinyírhatják... muhaha. Ember ha ilyen vérevxte... vesztevérségem... nah mondjad már, vérveszteségem van, tök durva ötleteim támadnak. Időközben két forró tűzgolyó suhant el fejem mellett és én meg sem rezzentem. Mondjuk nem azért, mert nem is akartam. Igaz ugyan, hogy a tűz nem nagyon képes kárt okozni a testemben, de azért általában félre ugrok előle, mielőtt pofán kap, azonban most ez valahogy nem volt kivitelezhető. Értsétek meg, a vér hol az agyamban volt, hogy a fentebbihez hasonlatos gyönyörű és egyben páratlan eszmefuttatásokat végezzek, vagy a lábamban, hogy mozogjak... valahonnan kellene egy kis jég. Ezidő közben, mondjuk Tabukém is betámadta a... na várjál, Tabu nem kém. Vagy kém, aki beépült egy sötét céhbe, hogy átverje őket, kiszedje a titkaikat, mert ezt parancsolta neki valakit, csak a drága ezt tök elfelejtette és inkább fanulgat a sötét céhben, míg egy tulipántaposó el nem... ugyan, tuti valami másért lépett le, mondjuk Metalica nyomára is bukkanhatott, vagy ilyesmi. Na mondjuk ez most nem is érdekes. Épp ott tartottam hogy az ezüsthajú páros, úgy pattogott vissza viharszakállról, mint színes kis gumimacik a betonfalról. Én meg csak álltam és vártam és álltam és vártam, hogy mikor veszik észre, hogy ez így nem megy, valamint kéne egy jó kis terv amivel elintézhetjük a fickót. Meg egy csomag gumicukor, mert az előbbi hasonlattól megéheztem. Mikor végre lenyugodtak és tisztes távolban megálltak ellenünktől és hozzám közelebb, pont ekkor ért végre a vér a lábamba és lassan melléjük ballagtam.
- Tartsd a markod. - Fordultam Tabuhoz unottan és kicsit sápadtan, még mindig a nemrégiben vesztett vérmennyiség miatt. És ha végre kitartotta markát, belenyomtam az eddig kezemben összefogott tizenkilenc csilli villi acélkardot, amit ha elropogtat, talán nyer belőle egy kis plusz erőt. - Nesze, ropi. - Mondtam, ahogy átengedtem kezébe, a számára talán fincsi csemegét és egy laza mozdulattal leültem a földre, melyet már egy nem olyan laza feljajdulás követett, majd az, hogy kihúztam farzsebemből a még nem is olyan rég odarejtett kést.
- Né' hoztam nasit is. - Nyújtottam felé. Persze ez a jelenet, csak röviddel azután történt, hogy a Ben gyerek ránk parancsolt, hogy tartsuk fel azt a monstrumot. Persze kiscsóvó, a szemem is alig tudom mozgatni és pont fel fogom neked tartani. Mondjuk ha rám lép és megcsúszik rajtam, azzal elérhetünk valamit, de ennek nem túl nagy az esélye. Azonban ekkor érkezett a megmentőm, Rane személyében. A srácot mindig magammal kellett volna hordanom, mert bár a kaszás Jani terve nem tudom mi lehetett, de jeges barátomé máris tetszett. A kezei közt kavargó pofás kis jéggömb, mely egyre csak növekedett, elég ahhoz, hogy sérülésem nagy része pillanatok alatt begyógyuljon és mivel még így is volt annyi mágia a testemben, ami elég lett volna egy lightos Dragon Roar-ra, ez a kis plusz, ami érkezni készült, több mint elég löketet adott volna hozzá, hogy megkésett hűvös üdvözlésem átnyújtsam a kapitánynak. Amíg pedig ő üdvözletem mentolosan hűs firssességétől vacog, az időkérő srác levághatja, vagy megcsinálhatja, amit akar. Szóval, hogy tutira tiszta legyen, belül izgatottan, kívülről inkább unottan vártam Rane kis ajándékát, hogy az ebből nyert erővel megpróbáljam lefagyasztani Viharszakállt és esélyt adjak a többieknek egy sikeresebb támadásra.

- YAAAAAAARRRRRRRRRRR! - kiáltott fel újból Viharszakáll, épp, mikor kiengedtem kezemből az óriásira nőtt, tömény jéggömböt. Azonban a mágiával együtt erőm nagy része is elhagyta ujjaimat. Erőtlen nyögéssel rogytam térdre. Látóköröm lassan beszűkült, csak az előttem himbálódzó deszkákat láttam. Hallásommal már többre mentem: fa ropogott a kalóz irányából, jég csikorgott, és diadalittas hangok töltötték meg a levegőt. Vízpára csapta meg arcomat, a hidegtől lassan újra hasznát vettem szemeimnek.
Az arcomat belepő párát egy gejzírnek köszönhettem, mely a kapitány lába alól tört fel - és lassan el is tűnt.
Viharszakáll már a vízben hevert, mozdulatlanságra kárhoztatva a jégbörtönben, amelyet Axel bocsájtott rá. Titáni erőfeszítéssel talpra kecmeregtem, és közelebb vánszorogtam a korláthoz. A kapitány káromkodásai bántották a fülemet, de üres, kifejezéstelen tekintettel meredtem rá. Itt egy újabb ember, akinek eljövendő halálában, nincs kétség, én segítkeztem.
Inkább a másik irányba néztem. Erősítés érkezett részünkre, makulátlan állapotban leledző hajók képében. Ezek jóval nagyobbak voltak a mieinknél - miért nem ezeket küldték először? Az előző élménytől még mindig kábán néztem, ahogy a hadihajók darabokra szedik a néhány, még megmaradt kalózt. Puskagolyók hasították fel a vizet, ahogy a matrózok kivégezték a tengerben úszó, lezuhant haramiákat.
~ Ezek... ide jönnek? - könnyebbültem meg. Arisa lábamhoz kúszott, és felvette megszokott helyét mellettem. - Úgy tűnik, hajóval mehetünk visssza. - simogattam meg fejét, mire fáradt sóhaj volt a válasza.
De... Egy ágyúgolyó süvített el mellettem, és csapódott be a fedélzetbe. Méghozzá egy barátságos hajóról. Hát nem szólt a kapitány nekik, hogy átszálltunk? Nem látják, hogy teljesen tétlen a hajó?
- Még nagyjából öt percünk van, míg ezt a hajót szétlövik. Addig... Nézzünk körül ott! - mutattam egy ajtóra. Ahogy említették az elején, minden, amit találunk, az a miénk lesz, így nem akartam kihagyni az alkalmat, hogy valamilyen jutalmat is bezsebeljek a küldetésért.
A három ajtó közül kiválasztottam az egyiket, és benyitottam, miután Arisa bólintott egyet. Eszerint nincsenek bent emberek, akiket ő érezne. A szinte üres kabinban zsákok hevertek szerteszét, de csak néhány volt használható állapotban - köszönhetően egy újabb ágyúgolyó ártalmas hatásának. Felkaptam az egyiket, és kifelé siettem. Arisával az oldalamon nem mertem kockáztatni, hogy többet viszek magammal - hátha kelleni fog az egyik kezem ahhoz, hogy kimentsem valahonnan.
- Nincs varázserőm, Arisa.. - próbáltam túlkiabálni az ágyúk dörgését. - Neked kell elúsztatnod! - ugyan még kicsi volt, de szárnyai tökéletes úszókként működtek, az alájuk szorult levegő fenntartotta a kígyót. Remélhetőleg engem is fenn tud tartani, a zsákkal együtt..
A vízbe ugrottam Arisával együtt. Hangos csobbanással csapódtam be a vízbe, egy szívdobbanásnyi időre el is merültem. Mikor felértem a víz színére, a Severus behajlította szárnyait, és mellém úszott. Átkaroltam törzsét, és amennyire csak tudtam, igyekeztem segíteni abban, hogy minél messzebbre távolodjunk el a lángoló, darabokra hulló hajótól. Az egyik romboló felé vettük az irányt, amelynek matrózai már célba is vettek engem. Felnyújtott karomon a céhjel azonban elég volt nekik ahhoz, hogy egy hágcsót lökjenek le. Rákötöttem a zsákot, majd én is belekapaszkodtam a kötélbe. Káromkodás hangzott fentről, mikor rájöttek, magamtól nem bírok felmászni a fedélzetre. Néhány rándítást éreztem, majd a hágcsó megindult fölfelé, velünk együtt. Fönt újra igazolnom kellett magam, de utána nyugodtan terülhettem ki a fedélzeten, Arisával és a zsákkal az oldalamon.
- Soha többé ilyet. - suttogtam elgyötörten.