Út a semmibe (Sedric Crystalheart, Petersen Ruw, Rohandar Blacksteel, Sai Akuto)

Bár nagy volt a jármű, Bluebell mozgásán látszott, hogy nem használta a végtagjait az elmúlt pár órában. A puskájától nem válva meg mászott ki nehezen a négykerekűből, majd őt hűen, rögtön követte Henry is.
Boregarddal nem maradtunk le és megválva a kényelmes ülésektől mentünk utánuk, majd álltunk meg mögöttük.
- Lám-mám, az érintetlen természet! – karjával is szemlélte a tájat, majd hirtelen a sofőr felé nézett – Visszatérhet a birtokra! – mondta neki - Amennyiben nem kerülünk elő két héten belül, ne is keressenek minket! Mehet! – parancsolt rá és vett búcsút tőle.
A sofőr sötét napszemüveget viselt, de még így látszott, hogy minden szavára figyelt, majd némán bólintva jelezte, hogy értette Bluebell akaratát és pillanatok alatt tűnt is el a távolba.
- Ugyanis felesleges lenne! – vallotta be - Ha elbukunk, senki sem fog megtalálni, még a csontjainkat sem. – tájékoztatott minket, majd a már jól megismert, már- már zavaró mosoly vette át az uralmat az arcán – De félre a búval, irány a rejtélyek földje! – lelkesedett, és megmozgatva hatalmas puskáját mutatott a fák irányába és a lábait egymás elé téve indult meg.
Az inas egyszerűen beletörődve követte őt, majd elgondolkozva, hogy innen már visszavonulni nem tudok indultam meg én is oldalamon társammal, Boregarddal.
- Nem árt ébernek maradniuk, mágus Urak! – jött hozzánk Henry, majd halk szólt nekünk – Már több expedíció indult Willie Stuart kincseinek felkutatására, de egy sem tért vissza. – ismertette velünk a tényeket - Vagyis egy csoport visszatért, de azóta is a gumiszobában vannak. – javította magát - Egy furcsa nyelven hadoválnak, amit még senkinek sem sikerült megfejtenie, pedig Mr. Bluebell a legjobb nyelvészeket fogadta fel, nekem elhihetik! Tehát jobb, ha nyitva tartják a szemüket, mert itt többet is veszíthetnek, mint a pénzjutalom! – figyelmeztetett végül.
- Ez érdekesen hangzik. - kis félelemmel a hangomban jegyeztem meg.
- Ugyan már, ne legyél nyuszi! Nyomás előre! – lelkesedett a társam, mintha külön örült volna ezeknek az információknak.
Az inas visszaállt a megbízónk mellé, és csendben folytattuk az utat. Bár úgy tűnt utunk nem lesz nehéz, mégis egy óra elteltével már a nyelvem lógott ki a számból és a tüdőm is szúrni kezdett a szabálytalan levegővétel miatt, mit a szörnyű tempónak köszönhettem, és bár a táj szép volt, valahogy a fáradtság felém kerekedett és nem örültem a szépségnek, mi körülöttünk volt.
A lábaimat hol a halak harapdálták, hol a növényzet mardosta, és megcsúszva egy- két nedvesebb, mohásabb kövön sikeresen tapostam az alám kerülő békákat, bogarakat is. E kisebb élőlények hangjai, ahogy segítségért kiabáltak, miközben a talpam és a föld között ragadtak, vagy ahogy a testük felismerhetetlené vált a testem súlya alatt, némi undort váltott ki belőlem, és kerülgetett a hányinger engem.
Már sötétedni kezdett, mikor a sétánk megpihent egy kicsit, mit a megbízónk, Bluebell ökölbe szorított kézfeje jelzett a magasba. Úgy tűnt észrevett valamit, és lehajolva, majd leguggolva a lábánál kezdte el tapogatni a talajt. Ötletem se volt, hogy mit vehetett észre, így figyelmesen vártam.
- Uraim! – egyenesedett fel, mereven kihúzva magát – Azt hiszem rögtön nyomra bukkantunk! – mondta - Nem is számítottam ekkora sikerre az első napon! – vallotta be és lelkesedett.
Mielőtt újra útnak indultunk volna, Boregarddal megnéztük a beszédje tárgyát, és csodálkozva szemléltük azt. Sokat gondolkoztunk, hogy mi lehetett az, végül egy sínpárra tettük a voksunkat, mi felett már rendesen eljárt az idő.
- Ez most komolyan meglátta ezeket a vackokat? Milyen szeme van ennek? – csodálkozott magában, de mégis hangosan.
- Vigyázz, mert lehet, hogy a füle is jó. - súgtam neki.
- Meglehet. – értette a szavam, mit egy bólintással jelzett és indultunk is meg Bluebellék után.
Hűen követtük a sín útját, még nem szinte belesétálva a megbízónk gömbölyded testébe kellett rájönnünk, hogy a sínek a föld alatt folytatottak.
- Bizonyosan a föld alá buknak. – megvakarva állát gondolkodott hangosan - Stuart óta a természet kegyetlenül elbánt az emberkéz alkotta eszközökkel, de bizonyosan van további nyom. –nézett szét - Bár már kezd sötétedni, mégis azt javaslom, váljunk szét és nézzünk körül! – távolabbról ajándékozott meg minket lámpákkal – Találkozzunk fél óra múlva ugyanitt! – mondta a parancsot és állítottam volna be az órámat, ha lett volna nálam.
- Sok sikert neked. - bólintottam Boregardnak, de nem akartam szétválni. Nem mintha őt féltettem volna, csupán csak én nem akartam egyedül maradni.
- Nem tartom jó ötletnek az egészet, de oda se neki. – mondta halkan - Ja, neked is sok sikert! – majd emelte fel a hangját és váltunk el.
Óvatosan sétáltam, és szinte fel sem nézve világítottam a talajt, kerestem a sín folytatását, azonban miután már vagy harmadjára mentem így neki a fejemmel egy hirtelen előttem termő kemény fa törzsének, átkozva annak családja majd minden tagját ütöttem meg dühösen a kérgét és kiabáltam hangosan, hogy cselekedettemmel magamban nagyobb kárt tettem, mint benne.
A méregtől dübörögve tapostam erősen magam alatt a földet és sirattam meg fájó ujjaim, majd ijedten szemléltem, ahogy a talaj süllyedni kezdett alattam, és földre érkezve, fájlalva a fejem vált minden homályossá, majd vesztettem el az eszméletem.

Az utunk végeztével a buja dzsungelben állt meg a járművünk, melyből először Bluebell, majd őt követve Henry szállt ki. Meg kellett hagyni, nem siettek, csak szépen komótosan kecmeregtek ki, főleg Bluebell.
Utánuk mi is elhagytuk a gépezetet Petersennel, és körbenézve az őserdő, már ha lehet ilyet mondani, kellős közepén találtuk magunkat. Mindenhol fák, meg indák, no meg jó térdig érő fű nőtt.
- Lám-mám, az érintetlen természet! – mutatott a környezetre a megbízó, majd a sofőrhöz kezdett el beszélni: – Visszatérhet a birtokra! Amennyiben nem kerülünk elő 2 héten belül, ne is keressenek minket! Mehet! – intett a férfinek, aki csak szótlanul bólintott egyet, ezzel jelezve, hogy értette a parancsot, majd otthagyott minket, és szélsebesen visszarobogott arra, amerről jött.
- Nem valami optimista hozzáállás. – gondoltam.
- Ugyanis felesleges lenne! Ha elbukunk, senki sem fog megtalálni, még a csontjainkat sem. – magyarázkodott, majd kissé elgondolkodott. - De félre a búval, irány a rejtélyek földje! – kiáltott fel vigyorogva, s puskájával a fák felé bökött, majd nagy léptekkel el is indult a mutatott irányba.
Henry követte, meg jobb híján persze mi is. Kissé lemaradt hozzánk a komornyik, és egy kis felvilágosítást nyújtott, hogy jobban megérthessük az imént elhangzottakat:
- Nem árt ébernek maradniuk, mágus Urak! – súgta. - Már több expedíció indult Willie Stuart kincseinek felkutatására, de egy sem tért vissza. Vagyis egy csoport visszatért, de azóta is a gumiszobában vannak. Egy furcsa nyelven hadoválnak, amit még senkinek sem sikerült megfejtenie, pedig Mr. Bluebell a legjobb nyelvészeket fogadta fel, nekem elhihetik! Tehát jobb, ha nyitva tartják a szemüket, mert itt többet is veszíthetnek, mint a pénzjutalom! – fejezte be végül.
- Érdekesen hangzik. – reflektált némi félelemmel a hangjában Pete.
- Ugyan már, ne legyél nyuszi! Nyomás előre! - mondtam lelkesen, bár inkább megjátszva magam, hiszen én sem voltam oda ezért az egészért.
Ezek után Henry otthagyott minket, s ismételten Bluebell mellé zárkózott fel.
Gyors és feszített tempóban haladtunk előre, ami eléggé igénybe vett mindannyiunkat, bár a sok gyaloglás miatt én mondhatni edzésben voltam. Sok akadály gördült elénk a folyók, és mocsaras területek képében, nem beszélve a sűrű és magas aljnövényzetről.
Az idő már egészen estig haladt előre, mire Bluebell végre megállt, s ökölbe szorított a kezét a levegőben. Nem igazán értettem, hogy miért használ nekünk ilyen katonai jeleket, hiszen ezt a seregben alkalmazzák, de legyen, ha neki ez tetszik, hadd csinálja.
Mindannyian megálltunk, ő pedig lassan leguggolt a fűbe, látszólag talált valamit.
- Uraim! – állt fel diadalittasan. – Azt hiszem rögtön nyomra bukkantunk! Nem is számítottam ekkora sikerre az első napon! – jelentette ki büszkén.
Beletelt némi időbe, mire megláttam, hogy mire is ez a nagy felhajtás. Egy sínpár kandikált ki a földből, de már szinte észrevehetetlenül, és rozsdásan. Jó eséllyel már jó pár évtizete ott lehetett.
- Ez most komolyan meglátta ezeket a vackokat? Milyen szeme van ennek? - mondtam halkan, inkább magamnak, sem mint másnak.
- Vigyázz, mert lehet, hogy a füle is jó. – súgta Petersen.
- Meglehet. - válaszoltam aprókat bólogatva.
Ezután tovább követtük Bluebellt, és ezáltal a síneket is, mindaddig, amíg azok le nem buktak teljesen a föld alá, és el nem tűntek a szemünk elől.
- Bizonyosan a föld alá buknak. – állapította meg a megbízónk.
- Gratulálok Sherlok, nélküled nem jöttünk volna rá. – gondoltam ironikusan.
- Stuart óta a természet kegyetlenül elbánt az emberkéz alkotta eszközökkel, de bizonyosan van további nyom. – pásztázta végig tekintetével a környéket. - Bár már kezd sötétedni, mégis azt javaslom, váljunk szét és nézzünk körül! – mondta, majd egy-egy lámpát dobott oda nekünk, hiszem, mint mondta, már hamarosan sötét lesz. – Találkozzunk fél óra múlva ugyanitt! – osztotta tovább az instrukciókat a dagi.
Meglehetősen rossz ötletnek tartottam a szétválósdit, mivel ha netán valami történne a pacákkal, akkor oda a pénzem, no meg persze a hazafelé menü fuvarom is, az meg nem lenne túl szerencsés.
- Sok sikert neked. – szólt oda nekem Petersen.
- Nem tartom jó ötletnek az egészet, de oda se neki. – mondtam el neki a véleményem halkan. - Ja, neked is sok sikert! – rendeztem le a formaiságokat is.
Ezt követően szétváltunk, és besétáltam az erdő sűrűjébe. Nem haladtam túl sokat, de a nap már teljesen lehanyatlott. Ekkor vettem észre egy zöld szempárt velem szemben. Majd egy újabbat és egy újabbat. Sorban tűntek fel a villogó pontok, míg végül teljesen körbe nem vettek. Bár volt nálam lámpa, de nem láttam még annak a fényénél sem a szemek tulajdonosait.
- Azt hiszitek, hogy megijedek tőletek? Láttam én már félelmetesebb dolgokat is nálatok. – gondoltam, kissé elmosolyodva, és vártam a folytatást. – Vajon támadnak?

Pete része:

Magadhoz térsz, szerencsére csak pár percre,talán egy órára bóbiskoltál el. A verem elég mély ahhoz, hogy ne tudj belőle kimászni. Az egyetlen kiútnak egy apró folyosó mutatkozik, ami emberkéz alkotta dolognak tűnik. (tudom, kiabálhatnál is segítségért, de az olyan egyszerű lenne Very Happy

)

A keskeny csövön csak hason csúszva tudsz közlekedni, de ha van valami jó állatalakod, akkor azt is ki lehet használni. A cső egy rácsban végződik, amit már annyira megevett a rozsda, hogy nem jelent problémát kiütni. A túloldalon egy sötét szoba vár, de amint kimászol a csőből halvány fények gyúlnak és egy váróterem körvonalai rajzolódnak ki.
- Petersen Ruw, mágus, Blue Pegasus máguscéh! – szólal meg egy lágy női hang. – Hozzáférés engedélyezve! Kérem, adja meg úti célját és máris kiállítok Önnek egy jegyet a céhe számlájára!
A hang valódinak tűnik, de senki sincs a teremben rajtad kívül. Leszámítva a rovarokat és egyéb élőlényeket, akik birtokba vették a helyet a természettel egyetemben. A falak több helyen megrepedtek és gyökerek cikáznak a padlón. Az emberkéz alkotta építmény birtokba vette a természet. Furcsa mód a világítás egy része még működik és egy kék fényű lakrima izzik a terem közepén lévő asztalon. A hang is onnan szólt.

Beszédbe elegyedhetsz a Hanggal és három kérdésed lehet, amire megpróbál válaszolni! Ezek küld el PÜ-ben, ha szeretnéd! A három kérdés után a lacrima elnémul.
Ezután csatlakozik hozzád csoportotok másik három tagja egy forgóvillákkal takart folyosó felől.
Folyt köv. Roha...Boregard része után.

Boregard része:

A zöld szemek csak néznek téged. Apró mosolyod egyértelművé teszi számukra, hogy nem félsz tőlük. Szépen lassan kialszanak, amíg egy pár nem marad.
- Bátor vagy, Rohandar Blacksteel, Grimmoire Heart! – suttogja rekedtesen egy furcsa hang. – De ha folytatjátok utatokat, megismeritek a félelmet és kínt!
Ezzel a zöld fény kialszik, az erdő hangjai visszatérnek. Nem is tűnt fel, hogy amíg a zöld szemek figyeltek, minden elhallgatott. A madarak, a neszezés, minden!
- Mi volt az? – kérdezi halkan egy új hang a hátad mögül.
Bluebell az. Hangtalanul lopakodott mögéd, kezében puskája és éber tekintettel figyeli a környezetét.
- Végig rajtuk tartottam a célkeresztet, de úgy látszik, hogy egyelőre nem akarnak támadni. Nem hasonlítanak egyetlen vadra sem. – csóválja meg fejét. – Most menjünk, keressük meg a többieket, mielőtt végképp eltévedünk ebben a sötétben.

Visszafelé Henry-be botlotok, aki érzelemtől mentes arccal közli, hogy ő is talált valamit. Egy lépcsősorhoz vezet titeket, ami a mélybe vezet. Henry szerint remekül volt álcázva, ami nem természetes. Errefelé nem járnak emberek, véletlenül meg csak nagy szerencse alapján találná meg az ember. A koszos lépcsők, amiknek eredeti hófehér burkolata néhány helyen kikacsint az vastag koszréteg alól, több kanyar és egy rozsdás acélrács után egy boltíves terembe vezetnek. A terem közepén két sínpár fekszik, körülöttük peronnal. A helyiség inkább elhanyagolt, mintsem romos. Pókhálók és kosz mindenütt. Egy poros tábla hirdeti, hogy a Dél-Shrinkton Favágótelep megállóhelyen vagytok. A kivezető síneket acélajtók zárják el a külvilágtól, így csak az általatok használt bejárat használható. A terem túloldalán egy lépcsősor vezet felfelé, ahol pár forgóvillán át egy kisebb helyiségbe juttok, ahol megtaláljátok Pete-t.
És innentől újra együtt a csapat.

Aznap éjszakára az állomáson maradtok. Bluebell a fegyverét tisztogatja, majd bealszik, Henry pedig fényképez, majd vállalja, hogy őrt áll a lépcsőnél, ahol bejöttetek. Ha akartok, körülnézhettek, szívesen válaszolok kérdésekre és megírom, hogy mivel van dolgotok!

Postotok addig tartson, hogy másnap reggel benyaljátok a Henry által készített baromifinom reggelit!

Szörnyű fejvájással ébredtem és nem tudtam hol voltam, ezek ellenére próbáltam emlékezni, hogy hogy kerültem ide. Erdő, vasút keresés, zuhanás, lassan képek jelentek meg korábbról, bár nem tudtam, hogy mennyivel korábbról. Percek, de lehet órák telhettek el, még én a verem, gödör mélyén eszméletlenül feküdtem.
Felnézve, az égen csak pár apró csillag mutatott némi fényt nekem és megnyújtva a végtagjaimat szomorúan kellett rájönnöm, hogy nem tudtam kimászni a verem mélyéről. A megnyújtott testrészeim rövidnek bizonyultak, megkapaszkodni pedig nem tudtam a homokban, indákban, gyökerekben. Kiabálni akartam segítségért, de ahogy mély levegőt vettem hozzá, inkább fel is hagytam a próbálkozással is, minthogy jól tudtam, én nem a hangos hangomról voltam híres.
Ötleteken gondolkozva fel alá járkáltam, majd egy kisebb lyukat, csövet, folyosót véltem felfedezni a lábaimnál. Nem tűnt természetesnek és lehetőség híján le is guggoltam hozzá. A folyosó nem volt a legtágabb és elérve egy bizonyos távolságot még az én igencsak kevés izommal rendelkező, kicsiny mellkasom is soknak bizonyult és szűk lett nekem a hely, azonban nem rég megtanulva a leghasznosabb mágiát, mit eddig ismertem, most igénybe is vettem azt és az utamat egy kicsiny tyúk formájában folytattam tovább. Egy két kanyar, elágazás nélkül értem el egy rácshoz, mi a sétám végét jelentette és egy kisebb nekifutást követően a tollas testemmel ütköztem azzal, ütöttem ki a helyéről, majd érkeztem fájdalmasan a földre, mit hangos kotkodálással jeleztem.
Feleszmélve, körbenéztem, hogy hová is kerültem. Eredeti alakomat visszanyerve halvány fény gyúlt a helyiségbe, mi egy vasúti váróteremhez hasonlított.
- Petersen Ruw, mágus, Blue Pegasus máguscéh! – alakot nem láttam, de mégis egy női hang szólt hozzám – Hozzáférés engedélyezve! Kérem, adja meg úti célját ás máris kiállítok Önnek egy jegyet a céhe számlájára.
Felállva kerestem, hogy ki szólt, de csupán csak felébresztet szúnyogokkal találkoztam, mik friss tápláléknak nézve könyörtelenül szívták a vérem. A termet zöld növényzet nőtte be, a falakból gyökerek álltak ki, a padlóból is erős növényzet igyekezett minél tovább, magasabbra nőni. Nehéz volt látni, de egy asztalon levő kék fényforrás adott némi világítást nekem. Közelebb lépve hozzá, kikerülve egy- két csúszó mászót, próbáltam vizsgálni azt, de nem értettem hozzá.
- Hahó, van itt valaki? – adtam fel a vizsgálódást és ötlet híján reménykedtem, hogy hallja valaki a kérdésem.
- Adataim szerint jelenleg csak Ön tartózkodik az állomás területén! – szólt ismét a hang, de hogy mellette álltam, rájöttem, hogy a kék lacrima adott magának hangot.
- Biztos jó helyen járok én? – kezdtem aggódni.
- Attól függ, uram! Amennyiben utazni kíván, itt megteheti! A Stuart Line nagyszerű szolgáltatásokkal várja. Hálózatunk folyamatosan bővül, hogy utasaink a lehető legnagyobb kényelemben, a lehető legnagyobb sebességgel juthassanak el úti céljukhoz. Próbálja ki most korszakalkotó szerelvényeinket. Kíván most jegyet vásárolni, Petersen Ruw, Blue Pegasus máguscéh? – fogalmam se volt, hogy honnan tudta a nevem és ez zavaró volt. Egyszer nem jártam itt és nem is akartam maradni.
- Értem, esetleg egy kijáratot tudna mondani? – egy próbát megért.
- Az állomásnak több kijárata is van. Karbantartás miatt jelenleg a főbb bejáratok és kijáratok le vannak zárva! – rossz hírt közölt velem, majd hallgatott el hirtelen - Hiba! Ön illetéktelenül tartózkodik az állomáson! Azonnal hívom aaaaaaaaa..... – nyújtotta meg a hangot, majd hallgatott el. Úgy tűnt lemerült, mit a fény kihunyása is jelzett, majd lépések hangját hallottam a távolból.
- Óh, hát te nem dobtad fel a pacskert? – jelent meg váratlanul Boregard, a megbízónk Bluebell és Henry az inas.
- Nem, nem, bár úgy érzem közel jártam hozzá. – szó mi szó nem kicsit féltem egyedül - Örülök, hogy jól vagy. – és örültem, hogy itt volt.
- Közel? Miért, mi történt?
- Egy nagy gödör és fejbe verés, röviden, de itt vagyok, élek. – voltam boldog - Jó helyen járunk?
- Az előbb megtaláltuk az egyik megállót jelző táblát, szóval azt hiszem, hogy igen, jó helyen vagyunk. – hirtelen nem voltam biztos, hogy ez jó hír e vagy sem.
- Egy betemetet állomás?
- Nagyon úgy fest.
- Az éjszakát itt fogjuk tölteni! – adott hangot magának Bluebell.
- Ha Ön mondja. - értettem a szavait, bár az előző „beszélgetés” miatt nem tudtam, hogy biztonságos e maradnunk.
- Javaslom, hogy állítsunk őrt. – vette át a szót az inas - Ha gondolják, én el is vállalom ezt a postot, maguk pihenjenek csak.
- Ám legyen, ha nem gond Önnek.
- Rendben. De ha jönnének azok a fura kis izék, akkor ők az enyémek! – mondta határozottan, úgy tűnt találkozhatott valakikkel.
- Ó, szóval neked se volt zökkenőmentes utad. - jegyeztem meg.
- Hát, így is fogalmazhatjuk, bár nem tudom mik lehettek azok az izék.
- Ízék, mély gödrök, furcsa állomás, egyre jobb. – aggódás, aggódás, aggódás, nem tetszett ez a hely.
- Na ja. De inkább tegyük el magunkat holnapra, amíg még van rá lehetőségünk! – állt elő egy ötlettel.
- Rendben.
Bluebell a továbbiakban a fegyverét kényeztette, míg Henry mielőtt őrt állt volna még megörökítette helyszínt. Én a gondolataimmal próbáltam felidézni, hogy mit mondott nekem a nő és próbáltam elképzelni, hogy mit mondhatott volna még, ha nem merül le.
Egy pillanattal később Bluebell szuszogására figyeltem fel, miközben az inas a bejárathoz baktatott, majd lehunyva a szemeimet próbáltam pihenni én is.

Reggel kipihentem ébredtem, bár a napot nem láttuk, így fogalmam sem volt hány óra lehetett.
Henry reggelije után, - mi a Nati étkével is felvette volna a versenyt - álltunk készen az indulásra.

A zöld szemecskék nem tettek semmit, csak továbbra is néztek, majd elkezdtek lassan, egyesével eltünedezni, míg végül csak egyetlen pár maradt meg.
- Bátor vagy, Rohandar Blacksteel, Grimmoire Heart! – hallottam egy kissé rekedtesen csengő hangot, melyet nem igazán tudtam semmilyen ismerőshöz kötni, ellenben tudta a nevemet.
- Ez érdekes. – tűnődtem.
– De ha folytatjátok utatokat, megismeritek a félelmet és kínt! – hallottam a folytatást is.
Miután ezt közölte, az egyetlen megmaradt fény is kihunyt, és minden visszatért a normális kerékvágásba.
- Vajon ki lehetett ez? – tanakodtam, de hiába tekertem az agykerekeimet, nem jutott eszembe senki, akit hozzá tudtam volna kötni.
- Mi volt az? – kérdezte mögülem egy másik hang halkan, de nem suttogva.
Ezt a hangot már felismertem, és nevet is tudtam neki adni: határozottan Bluebellhez tartozott.
- Nem tudom, de azt hiszem, hogy a végén mégis csak berezelt. – feleltem félvállról véve a dolgot, elvégre az csak dobhat a jutalmamon.
Eddig a sötétségben a távolság miatt nem sikerült, de most már, hogy kissé közelebb jött, megláthattam, hogy nem csak a kisgömböc, de a puskája is vele van, és éberen vizslat minden egyes mozzanatot, ami csak körülöttünk történik.
- Végig rajtuk tartottam a célkeresztet, de úgy látszik, hogy egyelőre nem akarnak támadni. Nem hasonlítanak egyetlen vadra sem. – ingatta a fejét. – Most menjünk, keressük meg a többieket, mielőtt végképp eltévedünk ebben a sötétben. – mondta.
Csak akkor vettem észre, hogy Henry nincs vele, ami meglepett, hiszen egészen eddig olyanok voltak, mint a sziámi ikrek, de hát mit lehet tenni.
Csak bólintottam, és szótlanul indultam utána. Nem telt bele sok időbe, míg megleltük Henryt.
- Kövessetek, találtam valamit. – mondta totális fapofával, mintha csak azt mondta volna meg, hogy a levegő 25 fokos, vagy a páratartalom 80%.
Utána mentünk tehát, és elvezetett minket az általa felfedezett lépcsőket.
- Ahhoz képest, hogy itt nincsenek emberek, felettébb jól el volt rejtve. Szinte lehetetlen, hogy ez a természet műve lett volna. Még én is, aki szándékosan kutattam, nekem is nehezemre esett fellelni. – ecsetelte a megtalálás körülményeit.
- És ez biztos, hogy jó irányba visz minket? – érdeklődtem.
- Ezt csak egy módon tudhatjuk meg. – válaszolta Bluebell, és elindult lefelé a mélybe, ugyanis a lépcsők levittek a föld alá.
- Remek, már megint vakondosat játszunk. – gondoltam kissé morcosan, bár el kellett ismernem, hogy az mégis csak közelebb áll az én közegemhez, mint az erdő.
A lépcsők, melyek valaha gyönyörű fehérek lehettek, most csak szürkében mutatták magukat, annak is inkább a feketéhez közeli árnyalatában. Mindössze egy-egy kisebb folt jelezte, hogy bizony nem ez volt az eredeti színük. Több kanyarral találtuk szembe magunkat, és bár volt korlát is, valami féle fémből, jobbnak láttam ha inkább nem fogom meg, tekintve, hogy mocskosabb volt mint egy három hetes teveguano a sivatagban, amit lelöttyintett egy arra járó kóbor kutyus is. Egy szó, mint száz, tehát mocskos volt.
Utunk végén egy boltíves nyíláshoz értünk, belépve pedig megpillanthattuk a föld alatti állomást. A sínpár középen futott, és az egykori peronok körvonala is jól kivehető volt, bár az idő vasfoga ezt a helyet se nagyon kímélte. Annak ellenére viszont, hogy ha a legenda igaz, akkor milyen régi ez a hely, egészen jó állapotnak örvendhetett. Ha megszabadítottuk volna a pókhálók tömkelegétől, no meg a vastagon ráült portól, akkor szinte már használható is lett volna.
- Itt van egy tábla! – kiáltott fel Bluebell, tőlem néhány méterre.
„Dél-Shrinkton Favágótelep” állt rajta.
- Tehát akkor már tudjuk, hogy hol vagyunk. – mondta Henry.
- Na persze, mintha tudnám, hogy hol van az a Dél-Shrinkton. – gondoltam magamban kétkedve.
A sínek további futását vastag és masszív acélajtók zárták le, így lehetetlen lett volna követni őket. Mivel hogy a síneket nem voltak követhetők, és azt az utat leszámítva, amelyiken jöttünk, már csak egy jártható nyílás maradt, így nem volt kérdés, hogy merre is menjünk tovább. Újabb lépcsők következtek, és némi kevergés után megérkeztünk egy új terembe. Ez kisebb volt, mint az első, és megleltük benne az eltévedt tagunkat, Petersent is.
- Óh, hát te nem dobtad fel a pacskert? – kérdeztem tőle fennhangon.
- Nem, nem, bár úgy érzem közel jártam hozzá. – hebegte. - Örülök, hogy jól vagy. – folytatta.
- Közel? Miért, mi történt? – kérdeztem, mintha érdekelt volna, elvégre nem árt, ha az ember jóban van azzal, aki azt hiszi róla, hogy a barátja.
- Egy nagy gödör és fejbe verés, röviden, de itt vagyok, élek. – mesélte el nagyon-nagyon röviden a sztorit. - Jó helyen járunk? – vezette tovább gondolatait egy igen éles váltással.
- Az előbb megtaláltuk az egyik megállót jelző táblát, szóval azt hiszem, hogy igen, jó helyen vagyunk. – ecseteltem én is a történteket.
- Egy betemetett állomás? – értetlenkedett a srác.
- Nagyon úgy fest. – válaszoltam. – Miért, nem hallottál még földalatti vasútról? – gondoltam.
- Az éjszakát itt fogjuk tölteni! – jelentette ki közben Bluebell.
- Ha Ön mondja. – felelte Pete készséggel.
- A kis talpnyaló. – nevettem magamban.
- Javaslom, hogy állítsunk őrt. – szólt közbe Henry is, aki egészen eddig csak szótlanul álldogált mellettünk. - Ha gondolják, én el is vállalom ezt a posztot, maguk pihenjenek csak. – ajánlkozott.
- Ám legyen, ha nem gond Önnek.
- Rendben. De ha jönnének azok a fura kis izék, akkor ők az enyémek! – jelentettem ki határozottan, elvégre nem éreztem fenyegetést pár zöld szemben.
- Ó, szóval neked se volt zökkenőmentes utad. – kontrázott rá Petresen.
- Hát, így is fogalmazhatjuk, bár nem tudom mik lehettek azok az izék. – válaszoltam.
- Ízék, mély gödrök, furcsa állomás, egyre jobb. – nyavalygott.
- Na ja. De inkább tegyük el magunkat holnapra, amíg még van rá lehetőségünk! – javasoltam, mivel már fáradt voltam.
- Rendben. – rendezte le a választ nagyon tömören.
Így hát mindenki ment a dolgára. Bluebell a puskáját fényezte, Henry rövid terepszemle után kiment a bejárathoz őrködni, én pedig álomba szenderültem.
Bár az álmom nem volt a legjobb, mert kissé nyomasztott a hely, de a reggeli mindenért kárpótolt. Olyan fejedelmi lakomát kaptunk Henry jóvoltából, ami után az ember nem hogy a tíz ujját, de még a tenyerét meg az alkarját is lenyalja!

- Remélem kipihentétek magatokat! –pattan fel Bluebell a reggeli után. – Mert amíg mi a lóbőrt húztuk, addig Henry talált pár érdekes dolgot. – mutat a komornyikra, aki némán bólint.
- Egy érdekes lacrimát találtam az egykori jegyeladói részben. – mondja Henry, miközben elindul a Pete által már jól ismert helyiségbe, ti meg követitek. - A szerkezet, aminek a része volt, már lemerült, de egy kis mágikus töltéssel sikerült újraindítanom. Meg kell mondjam, rendkívül érdekes egy darab.
A helyiségbe érve ott izzik a kék lacrima. Az asztalka, amin áll le van tisztogatva, bizonyára Henry takarította le, amíg javította. A fénye világosabb, mint mikor Pete-hez beszélt, de nem vakító.
- Üdvözlöm Önöket uraim! Miben lehetek szolgálatukra? – kérdezi a lágy női hang.
- Információkra lenne szükségünk! – lép előre Bluebell. – A vasúti hálózat és a végállomás helye érdekelne.
- Sajnálom, de a pályaszakasz zárolva van, ezért nem adhatok választ a kérdésére, Jeremy Bluebell!
- Értem. – horkan fel a megbízó, mikor a nevét meghallja.

Kérdezhettek ti is a lacrimától, hátha ti több infót szedtek ki belőle. A kérdéseket a szokás úton várom.

- A zárolás ellenére van bármi lehetőségünk, hogy eljuthassunk innen valamelyik állomásukra? – lép elő hirtelen Henry.
- Az alternatív közlekedési lehetőségek a karbantartók számára vannak fenntartva, Henry Goldsmith, Grimmoire Heart.
Henry arca elkomorodik, majd a kezét a lacrimára teszi. A fény villódzani kezd, majd pár másodperc után újra ragyog.
- A szervizjáratok megnyitva, karbantartók azonosítva! – csendül fel újra a hang. – Vegyék igénybe a legközelebbi felvonót!

Az egyik oldalfal hangtalanul félrecsúszik. Mögötte arannyal díszített felvonókabin áll. Henry vezetésével beszálltok, majd az egyetlen, kéken izzó gombot benyomva a lift megindul a mélybe. A sebessége rendkívül gyors, így pár pillanat alatt eléritek a szervízszintet. Egy kisebb, jól bevilágított terembe juttok, ahol tisztaság és rend uralkodik. A szerszámok takaros rendben az asztalokon, minden olyan, mintha pár perccel ezelőtt hagyták volna magára a helyet. Az egyik fénygömb egy motorkocsit világít meg, ami a szoba végén lévő sínen áll. Ezt is aranybevonat díszíti.
Bluebell nézegeti egy darabig, majd odaszól nektek.
- Úgy néz ki, ez a karbantartó kocsi, ami az állomások között közlekedik. Szerintem ne is várjunk tovább, nézzük meg hova visz.
Ezzel beül az első ülésre, puskáját pedig az ölébe fekteti.
- De azért legyünk résen! Most már teljesen ismeretlen vizekre eveztünk!
Henry maga elé enged titeket, majd pár gombnyomás után a fal itt is félrecsúszik és a szerelvény egy jól megvilágított alagútba csúszik, egyenesen egy sínpárra.
- A következő megálló a I. számú kocsiszín! – mondja a hang, majd járművetek lendületet vesz és nekiiramodik az ismeretlen alagútnak.

Postotok eddig tartson!

Közben az állomási lacrima zöld színre vált.
- Illetéktelen behatolók a szervizjáratban! Riadóztassák az Őrzőket!
Kérdés, óhaj, sóhaj esetén keressetek!

Étkezésünk némán telt, nem volt mit mondanunk, a gondolatainkat pedig inkább magunkba tartottuk, mintsem elmondtuk volna másoknak.
- Remélem kipihentétek magatokat! – állt fel hirtelenjében Bluebell – Mert amíg mi a lóbőrt húztuk, addig Henry talált pár érdekes dolgot.
- Egy érdekes lacrimát találtam az egykori jegyeladói részben. – adott hangot magának és jelzett, hogy kövessük őt - A szerkezet, aminek a része volt, már lemerült, de egy kis mágikus töltéssel sikerült újraindítanom. – sétált az asztalhoz, mi korábban hozzám beszélt - Meg kell mondjam, rendkívül érdekes egy darab.
- És ijesztő. - jegyeztem meg - Azt mondta nekem, hogy illetéktelen vagyok itt, bár fogalmam sem volt, hogy hol voltam, meg valakiket hívni akart, de elhallgatott.
- Szóval te voltál olyan idióta, hogy lemerítetted? – nem tetszett Boregard hirtelen haragja és hogy nem igaz jelzőt illetett rám.
- Mi? Üdvözölt és csak annyit kérdeztem, hogy hol vagyok. Nem akartam lemeríteni én semmit. – tájékoztattam őt az igazságról.
- Ahhoz képest mégis sikerült, de sebaj, inkább nézzük meg, hogy mi is tud ez az izé!
- Oké. - nyújtottam meg kicsit az utolsó magánhangzót, majd szép lassan halt is el a hangom.
Az asztalon a lacrima figyelmet kért magának, mit világosabb fényével jelzett is, mi szemet rontóbb volt, mint mikor engem üdvözölt. Az asztal tisztaságán pedig látszott, hogy Henry foglalkozott vele, hogy ügyködött a szerkezeten.
- Üdvözlöm Önöket uraim! Miben lehetek szolgálatukra? – tán még a hang is másabb volt, de ebben nem voltam biztos.
- Információkra lenne szükségünk! – szólt a megbízónk, a jelenlegi főnökünk – A vasúti hálózat és a végállomás helye érdekelne.
- Sajnálom, de a pályaszakasz zárolva van, ezért nem adhatok választ a kérdésére, Jeremy Bluebell!
- Értem. – törődött bele, de meg is lepte, hogy tudta a nevét.
- A zárolás ellenére van bármi lehetőségünk, hogy eljuthassunk innen valamelyik állomásukra?
- Az alternatív közlekedési lehetőségek a karbantartók számára vannak fenntartva, Henry Goldsmith, Grimmoire Heart. – ismerős céhnevet mondott, min meg is lepődtem, de nem volt sok információm róla, tudatlan voltam és csak azon csodálkoztam, hogy tartozott valahova az inas.
Nem tudom mennyire zavarhatta ez őt, de hogy kimondta a „Grimmoire Heart” nevet, arcán zavar jelent meg, majd kezét a fénylő lacrimára tette.
- A szervizjáratok megnyitva, karbantartók azonosítva! – adott új, más azonosságot nekünk - Vegyék igénybe a legközelebbi felvonót!
A szavait hallva a szoba mozdulni is kezdett és a növényekkel benőtt falak egyike nyílni kezdett előttünk. Egy kabin, egy említett felvonó jelent meg előttünk, mi szokatlan sárga, arany színben pompázott. Bluebell helyet most Henry vette át az első, a vezető helyet és utána lépve egy gombot megnyomva záródott is be az ajtó, majd indult is meg az lefele.
Hogy egy pillanatra szinte repültünk, legalábbis úgy éreztem, képzeltem el, hogy milyen sebességgel haladhatunk lefele és reméltem, hogy a köteleket, zsinórokat nem ette meg az idő, mint a korábbi termet. Egy perc sem telhetett el és állt is meg, nyílt is ki az ajtó. Egy terem, szoba került elénk, mi nem volt nagy, de kisebb rend uralkodott benne. Nem voltak növények, hívatlan bogarak, kígyók, férgek, csupán csak szerszámok, mik sorban álltak az asztalokon, falakon.
Lassan sétáltam körbe a termen, néztem részletesen körbe, majd Bluebell hangjára lettem figyelmes.
- Úgy néz ki, ez a karbantartó kocsi, ami az állomások között közlekedik. – állt egy említett kocsi mellett, miben egy lacrima izott - Szerintem ne is várjunk tovább, nézzük meg hova visz. – mondta, majd el is foglalta az első ülést és fegyvere mereven állt a lábai között és fogta a két kezében azt. - De azért legyünk résen! Most már teljesen ismeretlen vizekre eveztünk! – én eddig is ott éreztem magam, „ismeretlen vizeken”, így a figyelmem csupán csak nem lankadt a továbbiakban.
Az inas magunk elé engedett és ültem Bluebell mögé, majd parancsra, pár gombnyomás után a fal is megnyílt előttünk és engedett az utunkra minket.
- A következő megálló a I. számú kocsiszín! – szólt az ismert hang és pillanatok múlva már a fénylő alagútba száguldottunk.

A kiadós és ízletes kaja után sajnos máris el kellett rontani a hangulatomat, pedig örömmel elsziesztáztam volna még, de Bluebell ezt nem hagyta:
- Remélem kipihentétek magatokat! – állt fel. - Mert amíg mi a lóbőrt húztuk, addig Henry talált pár érdekes dolgot. – újságolta.
- Nocsak. – keltette fel az én érdeklődésemet is, bár az emésztési folyamatokhoz kedvező nyugalmat még mindig jobban értékeltem volna.
- Egy érdekes lacrimát találtam az egykori jegyeladói részben. – vette át a szót Henry, majd intett, hogy menjünk utána. - A szerkezet, aminek a része volt, már lemerült, de egy kis mágikus töltéssel sikerült újraindítanom. – lépett oda az ott álló asztalhoz, amely a teremben volt.
Az asztalon egy fényes gömb volt, körülötte pedig a többi részhez képest nagyon nagy volt a tisztaság.
- Meg kell mondjam, rendkívül érdekes egy darab. – dicsérte, bár engem egyelőre nem igazán hozott lázba a dolog, azt hittem valami klasszabbat talált.
- És ijesztő. – vágott közbe Pete. - Azt mondta nekem, hogy illetéktelen vagyok itt, bár fogalmam sem volt, hogy hol voltam, meg valakiket hívni akart, de elhallgatott. – hadarta végig a sztorit, amiről érdekes módon eddig egy árva mukkot nem hallottunk.
- Szóval te voltál olyan idióta, hogy lemerítetted? – jegyeztem meg szurkálódva.
- Mi? Üdvözölt és csak annyit kérdeztem, hogy hol vagyok. Nem akartam lemeríteni én semmit. – magyarázkodott.
- Ahhoz képest mégis sikerült, de sebaj, inkább nézzük meg, hogy mit is tud ez az izé! – zártam le részemről az eszmecserét, mivel semmi kedvem nem volt a kifogásait hallgatni.
- Oké. – egyezett bele ő is, bár az a fránya é betű eléggé hosszúra sikeredett neki, amiből arra következtettem, hogy nincs az ínyére a dolog, ami persze engem hidegen hagyott.
- Üdvözlöm Önöket uraim! Miben lehetek szolgálatukra? – szólalt meg közben a lacrima, ami egyrészt ijesztő volt, mivel nem gondoltam volna, hogy beszél, más felől pedig mégis megnyugtató, mivel a női hang, melyen beszélt, ha másnak nem is, az én fülemnek mindenképpen jól esett.
- Információkra lenne szükségünk! – vette magához a kezdeményezést Pocak Peti. – A vasúti hálózat és a végállomás helye érdekelne. – pontosította mondandóját.
- Sajnálom, de a pályaszakasz zárolva van, ezért nem adhatok választ a kérdésére, Jeremy Bluebell! – felelte a szerkezet.
- Azt a mindenit! Ez még a neveket is tudja!... Jobb lesz, ha én inkább csöndben maradok. Még a végén kifecsegi az én személyazonosságomat is. – gondolkodtam előre.
- Értem. – mondta Bluebell, részben megértőn, részben meglepetten, és egy kicsit talán beletörődötten.
- A zárolás ellenére van bármi lehetőségünk, hogy eljuthassunk innen valamelyik állomásukra? – tette fel a következő kérdést Henry.
- Az alternatív közlekedési lehetőségek a karbantartók számára vannak fenntartva, Henry Goldsmith, Grimmoire Heart. – felelt neki is a lacrima.
- Micsoda?! Grimmoire Heart?! – akadt fenn a szemem a név hallatán. – Hogy ez a pasas is… Mik ki nem derülnek! – álmélkodtam. – De ezek szerint lehet itt valami nagyobb is, mint a fizetség. Jó lesz résen lennem. – tervezgettem ismét egy keveset.
Henry a szerkentyűre rakta a kezét, amely máris másképp válaszolt, mint előzőleg:
- A szervizjáratok megnyitva, karbantartók azonosítva! – hallhattuk. - Vegyék igénybe a legközelebbi felvonót!
- Nocsak, valamit mégis csak tud ez a fickó. – gondoltam itt az inasra, illetve… a céhtársamra.
Amint az információs „kisasszony” mondta, a falak elmozdultak a helyükről, és láthatóvá vált a felvonó, amely ámulatomra szintén aranyból volt, vagy a legrosszabb esetben is arany borítást kapott.
- Ezek aztán tudtak élni, izé… építkezni! – kamilláztam.
A nyomógomb használatát, valamint mondhatni az irányítást ezúttal már Henry ragadta magához, amiről nem tudtam eldönteni, hogy nekem az most jó-e vagy sem. Enyhe túlzással szabadesésben közeledtünk a lenti szinthez, mivel a lift iszonyatos tempót diktált. Amint megálltunk, az ajtók már fel is tárultak előttünk, és egy nem túl nagy teremben találtuk magunkat. Minden teljesen rendezett volt. Szerszámok és egyéb felszerelések voltak.
- Úgy néz ki, ez a karbantartó kocsi, ami az állomások között közlekedik. – szólt közben Bluebell. - Szerintem ne is várjunk tovább, nézzük meg hova visz! – utasított minket, és beülve az első helyre máris befészkelte magát, fegyverét pedig az ölébe vette. - De azért legyünk résen! Most már teljesen ismeretlen vizekre eveztünk! – tanácsolta.
- Na persze. Mintha eddig annyira otthon lettünk volna. – gondoltam némileg komoran.
Petersen ült Bluebell mögé, én Petersen mögé, a sort pedig Henry zárta. Miután mind elhelyezkedtünk, egy gombnyomásra, mint egy rakéta, ki is lőttünk, egy hang kíséretében:
- A következő megálló a I. számú kocsiszín!

Az alagútban utatok során fények gyúlnak, ezzel is csökkentve a klausztrofóbia érzését. Egy helyen a betonfalak üvegre váltanak és a túloldalán egy tó gazdag élővilágát lehet felfedezni. A kocsin ekkor villan fel egy vörös lámpa és vészfékezéssel megáll. Mögöttetek vastag zsilipkapu záródik a vágányt rejtő alagútra, így visszafelé nincs út. Egy kisebb állomáson vagytok, a peron mellett igazából egy nagyobb szabad légtér van, amit csak pár márványoszlop tör meg.
- Petersen, Boregard nézzetek körül, hol lehetünk! Henry, te meg csinálj valamit ezzel a kocsival! – adja ki az ukázt Bluebell, közben azért idegesen felkapja puskáját.

Minden a pillanat törtrésze alatt történik. Kiszállásotok után Henry épphogy elkezdi bűvölni a kocsit, az máris szélsebesen kilő előre és már csapódik is mögötte egy újabb zsilip. Magatokra maradtok az állomáson.
- Behatolók azonosítva! Ellenintézkedések foganatosítva! - mondja be a női hang.

Zöld fények gyúlnak, alakok mozgolódnak és már támadnak is az Őrzők. Nincsenek sokan, csak négyen, de erejük és intelligenciájuk kimagasló.
A feladat, hogy győzzétek le őket!

Út a semmibe (Sedric Crystalheart, Petersen Ruw, Rohandar Blacksteel, Sai Akuto) - Page 2 Guardian

Út a semmibe (Sedric Crystalheart, Petersen Ruw, Rohandar Blacksteel, Sai Akuto) - Page 2 Guardian

Az Őrzők nagy fizikai erővel bírnak, mozgásuk gyors, a kezeikből pedig fénycsóvákat lőnek. Ezek sima találat esetén nem halálosak, csak enyhe égési sérüléseket okoznak, de hosszú távú érintkezés nem ajánlott. Amennyiben az Őrzők komolyabban megsérülnek összekapcsolódnak sérült társaikkal, így erejük nagyrészét visszanyerik. Kiiktatásuk totális megsemmisítéssel lehetséges.

A harc nehéz, így álljatok a dologhoz.

Postotok addig tartson, hogy győzelmet arattok!

Az alagút nem sokáig maradt sötét, hisz előttünk fények lettek, a lámpák működésbe léptek. Sokáig csak némán utaztunk, majd egyszerre fordultunk, hisz egyik oldalt a fal helyett üveg lett, mesés látványt tárva ezzel elénk. Egy tó és annak élővilága volt mellettünk, azonban egy üvegfal volt köztünk, mi vastag volt, nem tűnt vékonynak. A kocsi hirtelen megállt, minek okán lefejeltem az előttem ülőt és vörös fény villant.
Mögöttünk váratlanul ajtó csapódott, a mennyezetről egy fal esett le, mi rendesen megijesztett. Az állomás, hol megálltunk nem volt nagy, de annál üresebb volt, pár oszlop, más nem foglalta itt a helyet.
- Petersen, Boregard nézzetek körül, hol lehetünk! Henry, te meg csinálj valamit ezzel a kocsival! – szólt megbízónk, ki remegő kézzel tartotta puskáját.
- Rendben. – jeleztem értettem szavát.
- Vettük Főnök. – szólt Boregard is.
Szinte épp hogy leléptünk a kocsiról, az szélsebesen lőtt ki helyéről és hagyott itt minket.
- Hé! Hé! Hé! Várjanak… janak… janak… - visszhangzott a szavam – Ezek elmentek. – csapódott le a fal utánuk.
- Hát… ez gáz. – jegyezte meg itt maradt társam.
- Az, de innen merre?
- Behatolók azonosítva! Ellenintézkedések foganatosítva! – szólt az ismerős női hang, majd a semmiből zöld fények gyúltak. Szempárok, mik nem sok jót jeleztek. Robotok közelítettek felénk és hallva az előző szavakat, tudtuk, nem a segítségünkre siettek.
- Fele- fele? - kérdeztem, hogy láttam négynél nem voltak többen.
- Hát... megpróbálkozhatunk vele, bár nem hinném, hogy egy súlycsoportban lennék veled, ahogy akarod. – nevetett és nézett le engem.
- Majd kiabálok, ha kell segítség.
- Ahogy érzed.
Szavára meg is indultam és lettem célpontja a két jobb oldalinak. Nekik ugrottam, de nem ért sokat, mintha gumilabda lettem volna, úgy pattantam le róluk.
Kezük fénylett, majd egy sugár hagyta el azokat, de lábamat nyújtva futottam előlük. Fürge voltam, nem találtak el, azonban közeledni sem tudtam hozzájuk. Amint abba hagyták tüzelésük én is eredeti méreteimre váltottam, majd futottam hozzájuk. Mozgásuk egyszerre történt, ugyanúgy mozogtak, majd kaptak volna el, de kerültem ki kezeik fogságából, hajoltam, vagy épp ugrottam fel, majd újra fénybe borultak, de hagyták is abba, amint egyikük mögé bújtam. Okosak voltak, egymásnak nem ártottak, így nem tudtam mihez kezdjek. Melyikhez bújtam volna, taposott volna el, így mellette nem maradhattam, de távolodva tőlük, újra célpont lettem és vetődnöm kellett egy oszlop mögé, hogy a fénysugár ne érjen engem. Éreztem a meleget, de én még nem égtem, nem fájlaltam semmimet.
Hallottam lépéseiket, hogy közeledtek és éreztem veszélybe kerültem.
A fény elől nem volt hova menekülnöm, így futottam, miközben égtem és kerültem egyikük mögé. Nem sok minden látszódott, hisz minden oldalról fényárban úszott minden, majd lett váratlanul sötétebb. Melyik mögé futottam lyukas lett, a túloldali helyettem őt lőtte.
Eldőlve előlem, tiszta célponttá váltam, társát holmi könnyedséggel átlépve közelített felém támadóm. Nem volt hová menekülnöm, nem tudtam tovább hátrálni, majd a semmiből egy társuk sodorta el repülve sarokba szorítóm.
- Akkor ezek már mehetnek is a szeméttelepre. – mellém állva porolta magát Boregard.
- Pontosan. – egyenesedtem ki - Azért valóban kellett a segítséged. - ismertem el - Köszönöm.
- Csak véletlen volt. – szavait alig értettem.
Beszéltünk volna még, hogy most mi legyen, merre menjünk. Azonban figyelmünket a mozgó alkatrészek terelték el. A négy robot végtagjai mozogtak, testük egybe állt, majd alkottak együtt egyet, egyet, mi sokkal nagyobb lett.
- Wow, ez azért odavág! – valóban, látványnak nem volt rossz, csak kár, hogy nem velünk volt.
- Azta. Hát azt hiszem, ezt már nem tudjuk ketté osztani. - inkább kétségbe esés lett úrrá arcomon.
- Igazad van, inkább osszuk többe! – ijedtem meg, hogy tűnt örült a helyzetnek, majd bábjait, megmaradt csontvázait állította csatarendbe - A zombijaim lefoglalják, te meg próbáld meg valahogy ledönteni a lábáról. A többit meg bízd csak rám! – fordult felém.
- Rendben, az még talán menni is fog. - szóltam és mentem kicsit távolabb, lett rögtön egy ötletem.
Nagy lendületet vettem, futásom közben megnyújtottam lábaimat, majd elrugaszkodva és a titan magic: belly mágiámhoz fordulva segítségül ágyúgolyóként repültem a robotba. A találat egyik oldalról sem volt fájdalmas, de arra elég volt, hogy eldöntsem őt, miközben én sem érkeztem a legkellemesebben a földre.
A földön fekvőre Boregard ugrott, majd lőtt sötét sugarat rá. A támadás hatásosnak tűnt, azonban csak egy karjától sikerült megválasztani őt. Szabad keze, pedig fényleni kezdet, Boregard lett célpontja, közelebb volt hozzá, mint én, engem most talán nem is látott.
Társam pár csontvázával védekezett, de vékonyak voltak, nem sokat értek, így futva, majd ugorva, megduzzasztott ökleimmel ütöttem a robotot, minek okán a tüzelés abba maradt, ragadott meg és hajított messze magától. A bukfenceimet bukfencek követtek, majd veszítették el lendületüket, mikor épp Boregard mellé érkeztem.
- Jól vagy? – néztem fel rá.
- Persze, ezek csak apró sebek, hamar rendbe jövök. – válaszolt egyszerűen - Viszont most felhúzott! – lépett hátra egy lépést, majd futott neki, rohanta le egyedül a robotot. Ostobaságnak tartottam, így mentem utána. Miután megszabadította másik karjától is, én következtem és kalapács módjára ütöttem hatalmas ökleimmel mellkasát, kisebb krátert hagyva ezzel benne.
Boregardnak ez nem volt elég, csontvázai ragadták meg, majd hajították a magasba, hogy fentről tudjon támadni. Támadása ketté szelte a robotot, minek közelébe én is ott voltam. A fém testéből szikrák keletkeztek, a drótok égtek, majd robbant az egész. A lendület, nyomás messze repített, nem tudtam védekezni, végül egy oszlop mögé estem és húztam össze magam.
Füst, por ellepte a helyett, nem láttam semmit sem, egy kisebb kavics a lábamon pihent, rám esett a mennyezet egy kis része. Miként ülepedett a por, hangosan szóltam.
- Boregard! Jól vagy?!
- Azt nem mondanám, de még egyben vagyok. – hallottam köhögését, hallatszódott, hogy füstöt, port nyelt ő is - És veled mi a helyzet?
- Vannak sérüléseim, fáj, de élek még én is. – küszködtem talpra magam és bicegtem hozzá.

Röviddel a meglódulásunk után az addig sötét alagútban a tetőbe ágyazott lakrimák felvillantak, s bevilágították a terepet előttünk és körülöttünk. Az első néhány száz méter csupa kő és még egy kis kő, aztán egyszer csak hirtelen minden üveggé változott, és a látvány is drasztikusan megváltozott. A sivár egyhangúságot felváltotta egy víz világ mozgalmassága, s annak mindenféle árnyalatú átszűrődésű fényjátéka, amely a felszín felől szüremlett le hozzánk. Minden békésnek és barátságosnak látszott, mindaddig, míg a kocsi hirtelen le nem fékezett. Majdnem magam is úgy jártam, mint Petersen, aki közben megfejelte az előtte terpeszkedő ülést, nekem azonban sikerült a kezemmel megkapnom a háttámlát, így lefékeznem magam.
Ahol megálltunk, egy látszólag állomásféle volt. vörös fény villant fel az eddigi kellemes fények helyett, mögöttünk pedig zsilipkapu csapódott, amely még a lehetőséget is levette tőlünk, hogy esetleg még most visszaforduljunk. A megállóban mindössze néhány oszlop osztotta meg a teret, azokon kívül nem volt semmi tárgy vagy berendezés.
- Petersen, Boregard nézzetek körül, hol lehetünk! Henry, te meg csinálj valamit ezzel a kocsival! – utasított közben minket a pufi, aki a puskáját szorongatta, nem túl magabiztosan.
- Rendben. – felelte Pete, mire én is nyugtáztam a parancsot:
- Vettük Főnök.
Szinte még ki sem kászálódtunk az ülésekből , s Henry máris olyan ügyesen megbűvölte a járgányt, hogy az megint használható lett, s minket hátrahagyva elillant előre, mögötte pedig egy újabb, az elsőhöz hasonló kapu csapódott le.
- Hé! Hé! Hé! Várjanak… janak… janak… - visszhangzott a teremben a társam kiáltása, de nem úgy tűnt, mintha rajtam kívül bárki más is hallotta volna. – Ezek elmentek. – jegyezte meg, mintha ez számomra még nem tűnt volna fel.
- Hát… ez gáz. – mormoltam én is, és igencsak nem volt ínyemre a helyzet, bár volt egy olyan sejtésem, hogy ha Henry valóban a Grimmoire Heart embere, akkor ez az egész nem lehet véletlen, vagy legalábbis be volt kalkulálva egy nagyobb terv részeként ennek az eshetősége is.
Azonban nem volt sok időm merengeni, hiszen máris kommunikációt kezdeményezett velem az alakváltó:
- Az, de innen merre? – tudakolta.
- Ha én azt tudnám! – gondoltam magamban, de még mielőtt választ adhattam volna, egy másik hang is megszólalt:
- Behatolók azonosítva! Ellenintézkedések foganatosítva! – mondta az a női hang, amely már a többi lakrimából is beszélgetett velünk.
A sötétségből, amely a megálló belsejéből áradt, hirtelen nyolc fénypont villant fel, és párosával mozogva közelítettek felénk. Nem kellett sok idő, hogy láthatóvá váljanak a robotok, mivel a fénypontok szempárok voltak, s fémtestekhez kapcsolódtak. Hála a nyílt ellenségnek titulálásunknak, nem volt kérdéses, hogy nem azért jöttek, hogy hívjanak nekünk egy másik kocsit, amivel utol tudjuk érni a többieket, hanem azért, hogy inkább eltegyenek minket láb alól.
- Fele- fele? – kérdezte közben Pete, látva, hogy a négy osztható kettővel anélkül, hogy maradékot adna.
- Hát... megpróbálkozhatunk vele, bár nem hinném, hogy egy súlycsoportban lennék veled, ahogy akarod. – nevettem fel.
- Majd kiabálok, ha kell segítség. – mondta szinte morgolódva.
- Ahogy érzed. – zártam le a párbeszédet, és kezelésbe vettem azt a kettőt, akit én kaptam meg.
Közel ember nagyságúak voltak, így kezdetnek saját kezűleg szerettem volna elkapni őket, leakasztva a kardomat a hátamról, azonban ahogy megközelítettem őket, azok villámgyors mozgási képességeikről tettek tanúbizonyságot, még csak megkarcolni sem tudtam őket, ráadásul amikor az egyik meg akart volna ütni, csak hajszálon múlott, hogy el nem talált. Nem volt ilyen szerencsés az oszlom, ami kevéssel mögöttem volt. Olyan erővel ütött bele, hogy egy szép méretes darab ki is tört belőle.
- A mindenit, ennek a fele se tréfa! – gondoltam, és megidéztem tíz élőholtat, hogy egy kicsit javítsam a saját esélyeimet.
Megrohantam hát őket a csapatommal, de ez még mindig kevésnek bizonyult. Nem mértem fel megfelelően az erőviszonyokat, valamint nem kalkuláltam bele, hogy az ellenségeimnek is lehet még több trükk a tarsolyukban, így hát az élen rontottam feléjük. Ez így utólag meggondolva nagy hiba volt, mivel a kezeikből fénycsóvákat lőttek felém, melyeknek egy részét ki tudtam kerülni, másik felét pedig sikeresen felfogattam a zombijaimmal, de még így is több helyen égési sérüléseket szenvedtem a találatoktól, ami igencsak felpaprikázott.
- Oké, akkor kettes sebesség! – határoztam el magam, s újabb tíz hullát idéztem, de ezúttal már jóval taktikusabb voltam.
Én a hadrend végében foglaltam helyet, előttem pedig nyolc hulla helyezkedett el készen arra, hogy megvédjen, ha kell. A többiek alkották a támadó szekciót. De ez még csak a kezdet volt. Megint futni kezdett a rohamosztag, s elterelte a figyelmüket az első néhány harcosom, míg a többiek közel kerültek hozzájuk, s a Demonic Power-t segítségül hívva megkapták őket, s szépen röppályára tették mind a kettőt, úgy, hogy még egy olimpikon is megirigyelte volna azt a súlylökő teljesítményt. Ez ráadásul olyan szerencsés fordulatot hozott az összecsapásban, hogy az egyik masina röptében letarolta a Petersen által karban tartott társát, és mint a kugliban sikerült a tarolás, mind a ketten ócskavassá váltak a koccanástól.
- Akkor ezek már mehetnek is a szeméttelepre. – poroltam le magam az ütközet végeztével.
- Pontosan. – egyenesedett ki a szövetségesem. - Azért valóban kellett a segítséged. Köszönöm. – ismerte le érdemeimet.
- Csak véletlen volt. – feleltem foghegyről, ami ráadásul mg igaz is volt, hiszen nem szánt szándékkal segítettem neki.
A csata azonban még nem dőlt el. Vagyis a csata eldőlt, hiszen megnyertük, de a háború második felvonása még hátra volt. A szétroncsolt droidok ugyanis összekapcsolódtak, s négyen alkottak egy új ellenfelet, mely nagyobb volt mind méretben, mind pedig tűzerőben.
- Wow, ez azért odavág! – ismertem el, hogy ez azért már teljesítmény.
- Azt a... Hát azt hiszem, ezt már nem tudjuk ketté osztani. – mondta majdnem hogy beijedve.
- Igazad van, inkább osszuk többe! – örültem kissé a dolognak, hiszen túl egyszerű lett volna, ha máris vége a bulinak. - A zombijaim lefoglalják, te meg próbáld meg valahogy ledönteni a lábáról. A többit meg bízd csak rám! – vázoltam neki a sebtében kitalált haditervem rá eső részeit, hiszen ilyen rövid idő is elég volt ahhoz, hogy kitaláljak valamit… hiába, erre még jó voltam.
- Rendben, az még talán menni is fog. – mondta.
Látszólag neki is volt valamilyen terve, így hát nem is beszéltünk többet. Ő nekilendült, és futni kezdett, míg én várakozó álláspontra helyezkedtem. Megnyújtotta a lábait futás közben, s az így szerzett magasságot arra használta, hogy a hasát megnövelve fentről, mint egy ágyúgolyó, taglózza le a gigarobotot. Ez kárt persze nem okozott a gépezetben, viszont a célt elérte, és sikeresen kibillentette azt az egyensúlyából, ezáltal feldöntve a behemótot.
- Nagyszerű, akkor azt hiszem, hogy el is jött az én időm! – gondoltam.
Én is nekirugaszkodtam, és amint elemelkedtem a talajtól, a Dark Capriccio-val támadtam rá. Azonban nem a méret a lényeg, szokták mondani, ami ezúttal be is igazolódott. Annak ellenére, hogy nagyobb lett, ami mellesleg nagyobb támadó felületet is adott, a sebessége szinte mit sem csökkent, így lehetőséget nyerve arra, hogy némileg kitérjen a csapásom elől. Az eredmény végül mínusz egy kar lett a masina oldaláról, tőlem meg jó sok elvesztegetett varázserő, hiszen egy ilyen „apró” sérülés meg sem kottyant neki. Sőt, a még ép karjával célba is vett, s a már látott fénnyel intézett átütő erejű csapást ellenem.
Sikerült a közelből néhány zombimat magam elé vonnom, de csak tompítani tudták a csapást, teljesen blokkolni nem. Szerencsémre Petersen ütött egyet a bádogdobozon, mire az abbahagyta a tüzelést, és társammal kezdett el foglalatoskodni. Megragadta, és eldobta, olyan ívben, hogy pont felém gurult, és előttem nem sokkal állt meg.
- Jól vagy? – kérdezte a földről.
- Persze, ezek csak apró sebek, hamar rendbe jövök. – feleltem neki, mivel valóban csak kevésbé súlyos égési sérüléseket szenvedtem, amelyeknek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. - Viszont most felhúzott! – tettem hozzá mérgesen, hiszen mindig dühített, ha valaki megsebesített.
Egy lépést hátráltam, majd nekifutásból indultam meg az óriásnak, aki közben valahogy talpra kecmergett. A két előttem elhelyezkedő élőholtam segítségével, akik a Demonic Power-rel kaptak egy kis erőt, feldobattam magam a levegőbe, így közvetlen közelről tudtam támadni, ezúttal a másik karját választva le a testéről. A következő hullámban Petersen csapott a lovak közé, és megnövesztett karjaival egy jókora ütést mér a monstrumra, ami egy horpadás formájában szépen meg is maradt a felső testén.
A harmadik és egyben végső hullám feladata pedig megint csak rám hárult, vagy mondhatni, engem ért a megtiszteltetés, hogy befejezzem, ki honnan közelíti meg a dolgot. A Dark Capriccio ezúttal sem hagyott cserben, és úgy hasította végig függőleges irányban az acéltestet, mint forró kés a vajat szokta.
Sajnos a végkifejlet annyira már nem volt szerencsés, ugyanis a góliát úgy gondolta, hogy ha már elintéztük, akkor ő biza inkább magával visz minket is, ugyanis egy szép nagy tűzijáték keretében a levegőbe repült az egész fémszörny, engem pedig szépen hátravágott a lökéshullám.
- Boregard! Jól vagy?! – hallottam Pete hangját átszűrődni a porfelhőn, amely a bumm után maradt, s ami a látásomat meglehetősen korlátozta is.
- Azt nem mondanám, de még egyben vagyok. – válaszoltam közben egyet-egyet köhentve a beszívott gázok és szennyező anyagok miatt. - És veled mi a helyzet? – kérdeztem vissza.
- Vannak sérüléseim, fáj, de élek még én is. – válaszolta.

Bizonyára észrevettétek, hogy még nem zártam le ezt a küldetést. Nanű, hogy észrevettétek, mert volt pofátok rám írni a témában! Very Happy

A halasztás amiatt volt, hogy ezt a sztorit át akartam adni egy másik mesélőnek, hogy folytatódhasson. Sajnos ez nem sikerült, így fájó szívvel lezárom a topicot. Pedig a végkifejlet bizonyára kedvetekre lett volna. Igen, csakazért sem árulom el! Smile

Az eddigi remek munkátokért fejenként kaptok 100 VE-t, meg fájdalomdíjként 100.000 manit!

» Sedric Crystalheart
» Sedric Crystalheart
» Sedric Crystalheart
» Sedric Crystalheart
» Sedric Crystalheart