Rohandar Blacksteel

- Ketyeg az óra Blacksteel! Ketyeg, és nem nekem sietős. – sürgetett a csuklyás ember egészen vidáman.
- Mi legyen? Vajon igazat mond? – tépelődtem tovább, majd felvetettem egy ötletet, hogy leteszteljem a reakcióját. - Itt hagyom az embereim egy részét, akik átkutatják a helyet. Ha barmit találnak, visszajövök és végzek veled! – fenyegettem meg. – Én pedig a többiekkel felkeresem azt a helyet, amit mondtál. – folytattam.
- Kiváló stratégia. – felelte, és nem tudtam eldönteni, hogy ezt komolyan gondolja-e, vagy csak gúnyolódik velem. - Parancsoljon! – dobott oda két követ folytatásként, melyeket jobban megnézve rájöhettem, hogy valójában apró lakrimákról van szó. – Ezek kommunikátorok, hogy tarthassa a kapcsolatot az embereivel, valamint itt van ez is. – dobott át nekem egy térképet is. – Ez majd segít eligazodni és megtalálni a várost. – mosolygott ördögien.
- Igen érdekes. – gondoltam. – Vajon még mindig csak blöfföl?... Nem, ennyire részletesen nem érné meg neki a dolog, ráadásul valóban igaz lehet az, hogy még egy kész hadserege van. Ezen felül pedig nem tárgyalna, ha valóban csak holtan akarna látni minket. – vezettem végig a gondolatmenetemet, melynek végén meg is hoztam a döntésemet, melynek értelmében az iménti kósza ötletet a szétválásról valóban kivitelezni is fogom.
Néhány embert kiválasztva, akik hátramaradtak, elindultam a többiekkel a hajóra. Ahogy visszaértünk, máris kiadtam a parancsot:
- Vitorlát bonts! Teljes sebességgel irány Hargeon! – kiáltottam a fedélzet közepén.
- Mi az uram, hol vannak a többiek? – kérdezte a kapitány.
- Ne azzal törődj, hanem tedd, amit mondtam! – förmedtem rá, hiszen nem voltam valami jó hangulatban.
A korláton támaszkodva kezdtem meg az utat, méghozzá eléggé gondterhelten, mikor odajött hozzám a pajtásom.
- Biztosan jó lesz ez így? – kérdezte Froozer.
- Akár igen, akár nem, ez volt a legjobb lehetőségünk. – mondtam neki kedvetlenül. – Bár nem bízom ebben az emberben, akivel tárgyaltunk, de az az érzésem, hogy nem hazudott nekünk, legalábbis Ann-t illetően semmiképpen. – magyaráztam meg neki a gondolataimat.
A hajó most is két napot hánykódott a vízen, mire visszaértünk a kikötőbe. Egész úton szinte senkihez sem szóltam, ha pedig szóltam is, akkor csak egy-egy ingerült szót vagy parancsot morrantottam el. Jobbára a gondolataimba merültem, melyek, akárcsak egészen eddig az emberrablás óta kínoztak. A félelem, melyet egészen eddig csak hallomásból ismertem, a kezdetinél is jobban rám telepedett, pedig nem is tudtam, hogy mitől félek igazán. Miután kikötöttünk, a kapitányt kifizettem, és meghagytam neki, hogy álljon készen egy azonnali indulásra, ha úgy alakulnak a dolgok.
- Ki tudja, lehet, hogy nem árt majd visszamennem arra a szigetre.
Froozer most is rosszul viselte a tengert, de amint partot értünk, mindjárt jobban lett.
- Igyekeznünk kell emberek! – utasítottam őket immáron a hajóúthoz képest kedvesebben, de továbbra is erélyesen és mogorván.
- Igenis! – kiáltották, és az első pár órában rohanva közeledtünk a célunk felé.
Egy teljes napot vett igénybe, míg odaértünk a városkához. Az erdő kellős közepén volt, így a szélén, a fák között megbújhattunk.
- Ma éjszaka még pihenünk egyet, és holnap hajnalban fogunk támadni. – mondtam, mivel már mindenki kimerült volt az égész napos meneteléstől, és ez alól én sem voltam kivétel.
Idő közben kaptam egy hívást a kommunikátorról, mely szerint a torony már több mint felét át tudták nézni, de még nem találtak semmit, ami persze nem volt mérvadó.
A térképen, melyet kaptam, nem csak a város, hanem a városon belül az az épület is meg volt jelölve, ahová mennem kellett. Egy ódon várkastélyhoz hasonló, hatalmas épület volt, méghozzá a város közepén, elkülönülve a többi háztól.
Az éjszaka folyamán erőt tudtunk gyűjteni, és aludtunk is, így felfrissülve indulhattunk harcba.
Feltűnésmentesen próbáltam megközelíteni az építményt, ami nem volt túl egyszerű ennyi emberrel a hátam mögött, de egészen jól sikerült a dolog. A hátsó bejáraton mentem be, néhány embert pedig a főbejárathoz küldtem, hogy minden út zárva legyen, ahol az ellenség menekülhet. Tudtam ugyan, hogy olyan erős ellenféllel állunk szemben, akit valószínűleg nem tudunk legyőzni, de mégis meg kellett próbálnom.
- Froozer, te maradj mindig hátul, értve vagyok? – utasítottam.
- Rendben. – bólintott kissé letörve, és ekkor lenyomva a kilincset, az ajtó máris kinyílt előttünk.
Bár a kastély eléggé ódon kinézető volt, mégis az bejárat olyan hangtalanul tárult fel előttünk, mintha éppen frissen olajozták volna a zsanérokat.
- Furcsa, még csak be sem zárták. – gondoltam tűnődve, majd beléptem.
Két embert kint hagytunk, hogy őrködjenek, a többiek velem jöttek be. Bent eléggé sötét volt, jobban mondva félhomály, tekintve, hogy az ablakokat végig vastag függönyök borították, melyen nem törhetett át a fény, mindössze egy apró töredéke szűrődött át. Egy lelket sem lehetett látni odabenn, bár ez nem volt valami meglepő.
- Nem tetszik ez nekem. – gondoltam komoran, és nagy éberséggel pásztáztam a terepet.
- Csak hogy ideértél! – hallottam a hátam mögül egy elégedett rikkantást, és ebben a pillanatban minden világossá vált.
Nem, nem az agyam borult világosságba, hanem a terem, amelyben voltunk, ugyanis a függönyöket elhúzva a felkelő nap fénye mindent bevilágított. Komor kőtömbök néztek ránk a falak képében, és nem volt túl sok díszítése a helynek, leszámítva egy-két festményt, meg két darab lovagi páncélt. Velünk szemben volt egy lépcsősor, melynek tetején egy magas, és izmos férfi állt, igencsak kifinomult öltözékben, ugyanis öltönyben volt.
- A nevem Black Star, már vártam rád Rohandar Blacksteel! – mondta elégedetten. – Nem sok ember jutott el a szigetemre, és még kevesebben jöttek vissza, ezt vedd megtiszteltetésnek! – mosolyodott el.
- Elég a bájcsevejből, hol van Ann? – kérdeztem határozottan és lényegre törően, főleg, hogy nem voltam kíváncsi a rizsájára.
- Miért vagy ilyen forrófejű? Mindent a maga idejében! – ingatta a fejét.
- Ne szórakozz velem! – kiáltottam dühösen.
- Hhümm, ezek szerint az információk mégis csak helytállóak, mely szerint közel áll hozzád az a szajha. – mondta.
- Elhallgass! – bömböltem, és elveszítve önkontrollom, felé rohantam, miközben előrántottam a kardomat.
- Ezaz! Harcra fel! – jelenet meg egy pszichopata vigyor a képén, és máris támadott, méghozzá a Duble Capriccio-val.
- A fenébe, az tényleg erős! – gondoltam, és kisebb nagyobb nehézségek árán, de sikerült kikerülnöm a csapást. – Mire vártok még?! Támadás!! – utasítottam az embereimet, is, akik követve a parancsomat, valóban mozgásba is lendültek.
Én magam egy Bone Teeth-et lőttem a pasas felé, valamint közvetlenül utána hullákat idéztem meg, akik körbevéve őt, máris szúrásra emelkedtek.
- Ez így túl unalmas. – mondta ridegen, és ismét varázsolt. - Genesis Zero! – használta fel a következő technikáját.
- Ez nem lehet!... Esélyem sincs ellene! – dühöngtem magamban, és tusakodtam a félelemmel. – Ha azok elkapnak, végem!
Azonban nem én voltam a célpont. A bérenceimet érte a támadás, és a felüket elragadták az árnyak. A csontfogakat közben hatástalanította egy Dark Barrier-rel, a hulláimat pedig egyszerűen meggátoltam abban, hogy kárt tegyenek benne a Guard Shadow segítségével. Miután kivédte a támadásaimat, Dark Capriccio Scream-et használva egyszerűen elsöpörte a megidézett csapataimat, és a maradék néhány emberem nagy részét is. Az ereje és a gyorsasága ellen nem sokat tudtam tenni, se én, sem pedig a csatlósaim, mindössze csak próbáltuk követni őt.
- Mi az, ez minden, amit tudsz Blacksteel? – kérdezte látszólag kissé lehangoltan. - Ennél azért jóval többet vártam tőled. – magyarázta tovább.
Ekkor sorban bevetettem az összes létező mágiámat. Kitért a Dark Delete elől, Felvette a versenyt a Demonic Power-rel felszerelt embereimmel, és mindezt úgy, hogy közben még csak nem is látszott rajta, hogy mindez nehezére esne. A bivalyerős és villámgyors csapásokat úgy kerülgette ki, mintha azok csak állnának, vagy máskor pedig úgy állította meg mindet, mintha csak egy tollpihe esett volna rá épp a fegyverére. Nem volt különleges fegyvere, csak egy egyszerű kard volt, bár nem tudhattam biztosra, de nem láttam jelét, hogy mágikus fegyver lenne.
Közben a felbérelt mágusok és fegyverforgatók sem tétlenkedtek. A legkülönbözőbb támadások repkedtek felé, a villámoktól kezdve a sziklákon át, a homokig minden elem képviseltette magát, nem beszélve a fegyverek arzenáljáról, amit felvonultattak ellene, de mindhiába. Az egész meg sem kottyant neki. Olyan volt, mint az ovis kisgyerek a játszótéren, amikor kidobóznak: A labdákat szépen kikerüli vagy megfogja, míg végül ki nem tudja dobni a többi játékost.
- Úgy hiszem, hogy tévedtem. – állt meg, mikor a Shadow Spike-kal leterítette az egyik bérencemet. – Mégsem vagy olyan erős, mint azt hallottam. Pedig azt hittem, hogy jó móka lesz. – folytatta kissé szomorúan.
- Na ne szórakozz velem! – rontottam neki ismételten, ezúttal egy szál karddal a kezemben.
Az igazat megvallva, nem számítottam rá, hogy nyerhetek ellene, de mindent meg kellett tennem. Tudtam, hogy erősebb nálam és azt is, hogy bármelyik pillanatban megölhet, amikor csak akar, de ezt mégsem tette meg.
- Unalmas. – mormogta ásítást színlelve, és egyetlen villámgyors rúgással olyat kaptam, hogy lebucskáztam az egész lépcsőn, mintha csak egy zsák krumpli lennék.
- Nem hiszem el, ilyen nincs! – mérgelődtem, miközben próbáltam felállni.
Néhány bordám nagy valószínűséggel eltört a kemény csapás és a kő lépcsőfokok eredményeképpen, és a néha rám törő köhögéssel vért is köptem, amely a padlón, mint apró vörös esőcseppek terültek szét. De ez a jelen pillanatban mind-mind lényegtelen volt.
- Hol van Ann?! – bömböltem, mikor ismét két lábbal álltam a földön.
- Ne aggódj, hamarosan ő is csatlakozni fog hozzánk – nevetett megint.
- Ne húzz fel, mert ha ideges leszek, akkor nagyon megjárhatod! – fenyegettem meg, bár persze teljesen alaptalanul, hiszen mit tehettem volna még?
- Valóban? Én ezt nem hinném. – mondta, majd csettintett egyet az újjával.
Parancsára két harcos jelent meg talpig feketében, kezükben pedig Ann-t tartották.

A Froozer-rel kötött ünnepélyes, mondhatni eskünk után ismét egy hosszasabb hallgatás következett. Én elmerültem a gondolataimban, és úgy tűnt, hogy társam is ezt teszi.
- Mindjárt jövök, megnézem, hogy mennyin áll a számláló. – mondtam, és a testet, mely még mindig az ölemben hevert, gyengéden lefektettem a földre, majd felálltam.
- Rendben. – felelt közben kurtán a farkas.
Az óra, mely a feltételezéseink szerint a mágia végét jelezte, még kicsivel több, mint kilenc órát mutatott. Visszalépkedtem hát az előző helyemre, és leültem, de Ann testéhez nem nyúltam, otthagytam ahová tettem.
- Figyelj! – szólt Froozer. – Azon gondolkodtam, hogy szerinted miért kellettél annak a Black Star fickónak? – nyögte ki a kérdését.
- Ezt hogy érted?
- Hát… hogy… miért te kellettél neki, meg egyáltalán, honnan tud rólad? Amióta veled vagyok, nekem nem úgy tűnik, hogy azon a Tarava fazonon kívül túl közlékeny lennél. – fejtette ki aggályait.
- Jó kérdés. – merengtem el egy rövid ideig. – De sajnos én is csak annyit tudok, mint te. Viszont… ha visszamegyünk a rejtekhelyre, akkor megkérdem az öreget róla. – feleltem.
- Az öreget? Az ki? – csodálkozott el.
- Hát Ann apját. – mondtam ki, és megint csak sajgó fájdalom mart belém, és ismét végignéztem a halott testen. – Valóban eléggé homályos a kép, hogy minek volt körülöttem ez az egész felhajtás, de hallottad te is: látta bennem a lehetőséget. Szóval lehet, hogy ezzel a kezére játszok, de úgy teszek, ahogy mondta. – döntöttem el vasakarattal.
- Mi jár a fejedben? – kérdezte meg Froozer kissé talán félve a válaszomtól.
- Edzeni fogok és erősödni mindaddig, amíg nem lesz elég erőm ahhoz, hogy a földbe döngöljem azt a rohadékot, meg az egész szervezetét is. – mondtam lobogó harci kedvvel és elhatározással.
- Féltem, hogy ezt fogod mondani. – válaszolta rá rögtön, miközben kissé ingatta a fejét.
- Ugyan, mi az már megint? Ez most miért baj? Meg különben is, mióta vagy te ekkora filozófus? – köptem ki ,ami már egy ideje ott motoszkált a fejemben.
- Emlékszel, amikor elmentél arra a viadalra? Mi is volt a neve?... Ja igen, szivárvány viadal.
- Igen, valami dereng róla. – feleltem.
- Nos, én addig Ann-nel voltam, és sok mindent elmondott nekem, bár a legtöbbről azt mondta, hogy ne beszéljek neked. – ismerte be némi lelkiismeret furdalással.
- És mégis mi volt ez a „sok minden”? – érdeklődtem egyre növekvő kíváncsisággal.
- Azt mondta, hogy te nem is vagy olyan rossz ember, mint amilyennek mutatod magad, és ha kicsit nyitottabb lennél, akkor talán lehetnének olyanok, akikre számíthatsz.
Én csak elmosolyodtam, ami persze jelenhelyzetben nem volt teljesen felhőtlen, de azért mégis kicsit megvidámított.
- Igen, te mindig is naiv voltál Ann. – gondoltam, és egy kis mosoly jelent meg az arcomon. – És mondott még mást is? – faggattam tovább a pajtit.
- Hát, sok olyat is mondott, amit felesleges lenne elmondanom. Beszélt az emberi kapcsolatokról, meg hasonlókról, és folyton azt hajtogatta, hogy megfontolt legyek, főleg melletted.
- Miért pont mellettem? – csodálkoztam el.
- Hát azért, mert te nem vagy az. – jelentette ki kíméletlenül.
- Mi az, hogy nem vagyok megfontolt? – háborodtam fel. – Jó, elismerem, most kicsit forrófejű voltam, de akkor is, az ő élete volt a tét és… - akadt el bennem a szó, nem tudtam már hozzátenni azt, hogy és nézd meg, hogy így is mi lett belőle.
- Ha elfogadsz egy tanácsot, szerintem te máskor sem vagy az. Igaz, én nem vagyok és nem is voltam ott veled mindig, de amennyire én láttam, sosem gondolkozol túlzottan előre, inkább csak improvizálsz a hirtelen adódott helyzetekben.
Bár minden egyes szó idegesített,mégsem tiltakoztam, mert tisztában voltam vele, hogy az esetek nagy részében valóban igazak. Nem sok olyan helyzetet tudtam volna felsorolni, ahová konkrét tervvel mentem volna, ellenben a már említett „fejjel a falnak” esetek tömegével jutottak az eszembe, így hát inkább hallgattam.
- Furcsa. – szólaltam meg egy rövid hallgatás után. – Mindenki tanácsokat osztogat nekem, akit csak ismerek, pedig nincsenek is barátaim. – néztem fel a mennyezetre. - Na jó, persze téged leszámítva. – tettem hozzá gyorsan, látva, hogy már éppen bosszúsan szólna hozzám az ordas.
- Akkor nem gondolod, hogy talán itt az ideje annak, hogy szerezz párat? Biztosan Ann is ezt akarná.
Megint csak hallgattam. Érleltem magamban a hallott szavakat, és elgondolkoztam rajtuk.
- Minden rendben? – kérdezett rá Froozer néhány perc múlva, mikor látta, hogy csak bámulok a semmibe.
- Igen, már amennyire rendben lehet most. – feleltem kelletlenül. – Csak eltöprengtem, és arra jutottam, hogy igaz. Lehet, hogy mostantól, ha mással nem is, legalább a hozzám hasonlókkal lehetnék kicsit… kedvesebb, vagy nem tudom, hogy milyen szót is használjak.
- Ez a beszéd! – mondta vidáman társam. - Bár... mi az, hogy a "hozzám hasonlókkal"?
- Hát... Nem is tudom... Fogalmazzunk úgy, hogy a törvényen kívüliekkel. - válaszoltam, de elég nehezen, hiszen magam sem tudtam definiálni, hogy milyen is vagyok valójában.
Eme beszélgetést ismét egy hosszabb csend követte, ami alatt én továbbra is a gondolataimba révedtem.
- Kitől hallhatott rólam? Mit akart velem? Miért ölte meg Ann-t? Engem miért hagyott életben? Hogy vehetném fel a versenyt egy ilyen erős ellenféllel? Mit kéne tennem most? Mi legyen az első lépés? És mi legyen Taravával? Bízhatok benne, vagy ő is csak akar tőlem valamit? Vagy talán ő is benne van ebben az egészben?
Ezen kérdések, és még sok más futott át az agyamon, de ha mindet részletezném, akkor itt ülhetnénk estig, ahogyan velem is történt a barlangban. Addig-addig tanakodtam, mígnem Froozer felzavart a mélázásból:
- Eltűnt az akadály. Ideje lenne indulni nem?
- Igen… jól mondod. – válaszoltam értetlenül is, mivel kellett pár másodperc, hogy felfogjam egyáltalán mit is mondott.
- És most hogy visszük el a holttestet? És egyáltalán hová? – érdeklődött a farkaskoma.
- Hmm, igaz is, nem kéne megint elkövetnek azt a hibát, mint akkor. – gondoltam ismét a kristálykupolás jelenetre. – Nem igazán szerettem volna, hogy így kelljen csinálnom, de azt hiszem, hogy ez a legjobb döntés. – mondtam inkább magamnak, sem mint Froozernek, és a Rise of Dead mágiához használatos térbe helyeztem el Ann testét a szállítás végett. – Induljunk!
- Rendben! – vágta rá egyből.
Egyenlőre nem a céhbe tértem vissza, hiszen gondoskodni akartam a temetésről, így hát ismételten a lány apját akartam felkeresni. Szerencsémre még a legutóbbi rejtekhelyen találtam, bár éppen készült, hogy máshová utazzon.
- Elnézést, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem, mikor végre megtaláltam a búvóhely termeinek egyikében.
- Hogyne. De előre szólok, hogy nincs sok időm, szóval fogd rövidre, ha lehet. – mondta, majd egy félreeső helyre mentünk.
- Nos, visszahoztam a lánya testét. – mondtam szomorúan. – Hogyan szeretné a temetést? – érdeklődtem.
- Temetést? Minek? – kérdezte szinte csodálkozva.
Én pedig a reakcióján ütköztem meg. Nem fért a fejembe, hogy mi is folyik itt. Amikor elrabolták Ann-t, szinte sírva könyörgött, hogy mentsem meg, most meg mintha nem is ugyan arról az emberről lenne szó, majdhogynem olyan, mint egy kőszikla.
- Mégis mi az ördög folyik itt? – tanakodtam magamban.
- Csak ennyiről akartál velem beszélni? – faggatott. – Mert ha igen, akkor rád bízom a dolgot, tégy belátásod szerint a holttesttel, nekem most fontosabb dolgaim vannak. – legyintett, és mivel nem mondtam semmit, így ott is hagyott.
- Nem értem. – töprengtem tovább. – Itt valami nagyon nincs rendjén.
Bár meg akartam kérdezni több mindenről is, mégsem sikerült. Egyszerűen nem tudtam előhozakodni velük ezek után.
– Hé Froozer, te mit gondolsz? – fordultam oda a farkashoz halkan.
- Mi, miről mit gondolok?
- Igaz is, nem vagy gondolatolvasó. – tértem észhez, majd leguggoltam hozzá, hogy még halkabban el tudjam neki magyarázni a problémámat. – Nagyon megváltozott, a legutóbbi… vagyis a harc előtti énjéhez képest, nem gondolod?
- Mármint a góré? – nézett rám némileg tanácstalanul.
- Igen, ő. – feleltem.
- Hát, egyet kell, hogy értsek veled. Szerintem is más volt akkor. – helyeselt.
- Tehát nem csak nekem gyanús. – gondoltam valamelyest elégedetten, bár inkább aggasztott a dolog, sem mint hogy örömömet leltem volna benne. – Viszont hallottat te is igaz? Rám bízta a temetést. – mondtam, hiszen ez olyan tény volt, ami így is úgy is igaz volt. – Van ötleted hozzá? – érdeklődtem.
- Mit szólnál hozzá, ha abban az erdőben lenne a sír, ahol megtaláltatok engem? – kérdezte.
- Ilyen jó a memóriád, hogy még ilyenekre is emlékszel? – kérdeztem vissza, hiszen akkor még éppen hogy csak kikelt, nem gondoltam volna, hogy emlékszik már azokra az időkre is.
- Nem, éppenséggel csak Ann mesélt nekem róla. És nagyon boldog volt, amikor eszébe jutott, ezért gondoltam, hogy ott talán jó helyen lenne. – válaszolta.
- Értem. – mondtam halkan. – Boldog volt mi? – gondolkodtam el mélyen. – Rendben van. – kezdtem hozzá pár perc hallgatás után. – Akkor hát oda visszük. De előbb még meg kell tennem pár dolgot.
- Rám is szükséged van? – érdeklődött a társam.
- Éppenséggel pont azt akartam mondani, hogy te addig összeszedhetnél némi élelmet az útra.
- Oké. – fordította félre a fejét, mintha csak azt mondaná, hogy „és te addig mit csinálsz?”.
- Két óra múlva találkozunk a bejáratnál rendben? – mondtam válasz nélkül, bár észrevettem a kérdő tekintetet.
Így hát szétváltunk, én pedig belelendültem, hogy egy kis magánnyomozásba kezdjek. Egyfelől arról a Black Star nevű ürgéről is minél többet akartam tudni, másfelől pedig a főnök hirtelen jellemváltozásáról sem ártott volna megtudni ezt-azt.
- Vajon csak én képzelem be az egészet? – morfondíroztam, miközben a folyosókon sétáltam.
Első utam a könyvtárba vitt, ami itt bár nem volt túl nagy, se túl gazdag a könyveket tekintve, kiindulási pontnak mégis jó volt. Az első órámat ott töltöttem, és a titokzatos szervezetről próbáltam meg anyagot gyűjteni, de mindhiába. egy árva betűt sem sikerült róluk lelnem, így hát fel kellett függesztenem a kutakodást, mondván, hogy majd a céh könyvtárában biztosan több minden lesz. A következő órámat a találkozóig pedig mondhatni füleléssel töltöttem el. Beleolvadva az árnyékokba a Shadow Form segítségével, fel-alá jártam a létesítményt, gondolva, hogy hátha valaki kikotyog valami olyasmit, amit fel tudok használni. Mivel kezdetben ezzel sem mentem sokra, így egy még vakmerőbb dolgot eszeltem ki: belopóztam a tanácsterembe, ahol éppen néhány magasabb beosztású tag tartott megbeszélést.
- Ahogy mondod, szerintem is különös. – mondta egyikük, bár sajnos nem tudtam, hogy mi is különös.
- Akkor hát eldőlt végre? – kérdezte a középen álló férfi.
A többiek csak bólintotta, némelyek pedig egy nagyot nyeltek.
- Rendben van, akkor hát holnap hajnalban amikor visszatér, megöljük azt a férget. – jelentette ki a középső fazon.
- Megölik? Mégis kit? – tanakodtam, majd megvártam, amíg kiürül a szoba, és csak azután léptem elő az árnyak közül.
Járattam az agyamat, hogy vajon ki lehet az, aki holnap hajnalban tér ide vissza, és néhány pillanat múlva eszembe jutott. Még régebben, az egész incidens kezdete előtt beszéltem a vezérrel arról, hogy lesz egy konferencia, ahová el kell utaznia. Jobban mondva nem beszéltem, csak véletlenül meghallottam. Visszagondolva pedig az a bizonyos találkozó most van, szóval valószínűleg oda mehetett. Az pedig egy napos szokott lenni, már amennyire én tudom, és mindig másnap hajnalban szokott visszatérni a főnök.
- Lehetséges, hogy azt tervezik, hogy megölik Ann apját? – rémültem meg kissé saját eszmefuttatásom eredményén. – Nem, az nem lehet. Miért tennének ilyet? – hessegettem el magamtól a gondolatot, és inkább mentem is a találkára Froozerrel.
Viszont akármennyire is próbáltam kiverni a fejemből az ügyet, nem sikerült.
- Na, indulhatunk végre? – kérdezte a farkas, mikor odaértem hozzá.
- Az igazat megvallva, azt hiszem, hogy jobb lesz, ha inkább csak holnap indulunk. Még van valami, amit el kéne intéznem. – mondtam sejtelmesen.
Kíváncsi voltam rá, hogy mi folyik itt, szóval eldöntöttem, hogy holnap megbújok ismét a sötétben, és megvárom, hogy mi sül ki a dologból. Nem mondtam semmi egyebet a társamnak, hiszen féltem attól, hogy bárki más is meghallja, így hát csak biccentettem neki, hogy menjünk és keressünk egy szabad szobát. Nem kellett sokat kutakodnunk, hiszen akkora volt a hely, hogy egy egész hadsereget el tudtak volna szállásolni, így mindig akadt üres férőhely. Lepakoltam a kardom és a köpenyem az egyik szék támlájára, majd odaléptem Froozerhez és suttogva elmondtam neki, hogy mit is hallottam, valamint azt is, hogy ebből én milyen következtetéseket vontam le.
- Hát ez a helyzet. – mondtam végül halk beszédre váltva.
Nem válaszolt rá semmit, de látható volt, hogy az ő agyát is gondolkodásra kényszeríti a felvetésem.
- Szóval most aludjunk egy kicsit, aztán majd minden kiderül holnap. – motyogtam, és elnyúltam az ágyon.
Fáradt voltam már a sok esemény miatt, így gyorsan el tudtam aludni, de a pihenésem nem volt tartós, ugyanis a kispajtás az éjszaka kellős közepén felkeltett:
- Hallod? Ébren vagy már? – böködött az orrával.
- Mi az? – kérdeztem szinte nyöszörögve, és inkább csak félálomban, mint sem ébren.
- Gondolkodtam a dolgon, és szerintem jobb lenne, ha úgy tennénk, mintha elmennénk innen. Nem jó, hogy tudják, hogy itt vagyunk. – közölte velem aggályait.
- És mégis miért nem? – kérdeztem már nagyobb éberséggel, de még mindig fekve.
- Ha igaz, amit mondtál, mi pedig itt maradunk, akkor két lehetőséged lesz: vagy a vezér mellett, vagy pedig ellene kell harcolnod. Szerintem viszont bölcsebb lenne csak megfigyelni a csetepatét, már ha lesz egyáltalán.
- Hm, azt hiszem, hogy igazad lehet. – ismertem el a dolgot, mivel magam is a kezdetektől fogva csak azt terveztem, hogy megnézem a küzdelmet, de nem avatkozok bele. – Akkor ne is vesztegessük tovább az időt, hanem menjünk!
Felkaptam a cuccaimat, és kidörgöltem a szememből az álmosságot, ami meg kell hagyni nem ment valami könnyen, de azért sikerült. Nem kerültük a feltűnést, de azért nem akartam azt sem, hogy gyanút keltsünk, így alig mentünk el kirívóbban, mint bármikor máskor. Így is többen láthattak minket, hiszen ez a hely sosem alszik. Folyton ébren van valaki, ki ezért, ki azért. Csak pár száz métert mentünk a bejárattól, mivel az erdő ott már jól elrejtett minket a kíváncsi szemek elől, pláne, hogy éjszaka volt. Ugyan a holt fenn volt az égen, és felhő is alig volt, mégis szinte vaksötét volt, ami nekem nem okozott gondolt, hála farkas barátomnak, aki még az ilyen látási viszonyok mellett is kiválóan tudott tájékozódni.
- Itt már jó lesz. – suttogtam. - Itt lepihenhetünk, és ha bármi van, akkor azt hallani fogjuk. – nyugtáztam a tényeket.
- Van egy még jobb ötletem. – vágott közbe Froozer. – Mi lenne, ha a szikla csúcsára másznánk fel? Onnan azonnal látni is lehet mindent. – javasolta, és egyet kellett értenem vele, valóban nem volt rossz felvetés.
A búvóhely ugyanis egy kisebb méretű, inkább talán csak dombnak mondható sziklában kezdődött, amely nagyjából kopár volt, de azért a tetején akard egy-két fenyő, meg némi fő és zsurló. Ebbe a sziklába vájták bele a bejáratot, ami egy kisebb üreget nyújtott a kőtömb belsejében, majd a föld alá ment le, ahol a létesítmény nagy része feküdt. Ennek a sziklának a tetejére másztunk, jobban mondva repültünk fel egy kisebb kerülő után, melyre azért volt szükség, hogy ne láthassanak meg minket, miközben felfelé tartunk. Egy kisebb párkányon még fekhelyet is találtam, amit három fenyő is határolt a kapu felől, így jól elrejtett minket, ugyanakkor látni engedte a lenti tájat.
- Itt már tényleg jó lesz nem?
- Szerintem is. – válaszolta.
A köpenyemet leterítve már készen is állt az ágy, és szerencsére nem volt túl hideg, így takaró nélkül is komfortosan elszundikálhattam.
A felkelő nap első sugarainál már talpon is voltam, Froozerrel egyetemben, és már izgatottam vártuk, hogy mi sül ki az egészből.
- Vajon tényleg Ann apját akarják megtámadni? Vagy csak én vagyok ennyire idióta, hogy így túlkomplikáltam az egészet? – tanakodtam, de választ csak az idő adhatott.
Fél óra telhetett bele, mire észrevettem, hogy valaki közeledik a búvóhely felé. Nem volt egyedül, három másik ember is ment mögötte.
- Ő lesz az. – gondoltam, bár a lombok miatt, no meg persze a távolságból adódóan nem láthattam rendesen, hogy kik azok. – Te maradj itt Froozer, amíg nem szólok! Én addig közelebb megyek. – mondtam, és végre elérkezettnek láttam az időt arra, hogy ismét bevessem egyik új mágiámat, a Shadow Form-ot.
Segítségével pillanatok alatt árnyékká alakultam, és úgy kúsztam le a hegyoldalon keresztül. Ez egyáltalán nem volt feltűnő, hiszen a felkelő nap olyan hosszú árnyakat vetett a sziklákra, hogy köztük én könnyedén tudtam haladni, egyik árnyékból a másikba. Egészen addig ereszkedtem, míg nagyjából tizenöt lépésnyi távolságba nem értem a bejárattól, ahová idő közben már majdnem oda is ért a csoport, melyet kiszúrtam. Valóban a főnök és a testőrei voltak, ilyen távolból ezt könnyű szerrel megállapíthattam. Ami viszont aggasztani kezdett, az az volt, hogy az „ajtó” körül a fák közt megannyi rendtársam gyülekezett.
- Tehát valóban készül itt valami. – gondoltam, hiszen ez nem lehetett véletlen.
Már csak pár méterre voltak a nyílástól, amikor előlépett az a néhány tag, akiket kihallgattam a tanácsteremben. Így utólag visszagondolva, még a mai napig sem értem, hogy vajon miért is mentem akkor oda abba a szobába, hiszen miért beszéltek volna pont olyan dolgokról, amiről én éppen hallani akartam. Valami arra késztetett, hogy akkor oda kell mennem, és nem is bántam meg még most sem. De visszatérve a történethez, a tagok előjöttek és feltartóztatták a vezért:
- Már meg is jött uram? – kérdezte egyikük.
Kissé nehézkesen értettem meg ugyan, de hallhattam a beszélgetésüket.
- Ahogy azt te is láthatod, igen. – felelte. – De mi ez a nagy fogadóbizottság?
- Csak kérdezni szeretnénk öntől valamit. – felelte ugyan az, aki az imént is megszólalt.
- Valóban? És mégis mi lenne az?
- Letagadja azt, hogy maga valójában már nem a mester, pusztán egy alakváltó, aki a meggyilkolt vezetőnk helyébe lépett, miután megölte? – szegezte neki fennhangon a kérdést.
- Ez nevetséges! Mégis miről beszélsz? – háborodott fel azonnal.
- Alakváltó? Megölték a főnököt? – álmélkodtam, de aztán eszembe jutottak a saját aggályaim is.
A viselkedés, a beszédstílusa, de még az érzelmei is mind-mind mások voltak, legalábbis ahhoz képest mások, mint amiket nekem szokott mutatni. Ez persze még nem volt meggyőző érv számomra sem, hiszen én is abszurd módon viselkedtem Ann halálakor, az apjától is elfogadtam volna ugyan ezt, csakhogy éppen az ellenkezőjére változott a személyisége, mint amilyenre az ember számítana.
- Tehát tagadod?! – kiáltottam immáron hangosan a vádló. – Tagadod Jashin Flegor, alakváltók szégyene, hogy te vagy az?! – üvöltötte.
Ann apja erre csak elmosolyodott, majd néhány másodperc múlva szólalt csak meg.
- Heh, ezek szerint lebuktam. – nevette el magát, és visszaváltozott eredeti alakjába.
Egy száznyolcvan cm körüli, kopasz férfi volt. Fülében fülbevalók lógtak, fején pedig kék színű tetoválás virított. Öltözete egyszerű volt, egyetlen kiegészítője, már persze a bizsukon kívül, az egy enyhén vörös lencséjű napszemüveg volt.
- Lehetetlen! – tátottam el a számat.

- Csodálom, hogy átláttatok rajtam. – mondta teljesen nyugodtan a férfi.
- Ne add itt a hülyét! Nem játszottad valami jól a szereped! – förmedt rá az egyik rendtársam.
- Valóban? Az baj. – tette tovább az idiótát. – És most mit szándékoztok tenni, hogy lebuktam? – mosolygott ördögien.
- Végzünk veled, mi mást! – bömbölte a legelöl álló emberke, és nekirohant egy sebtében teremtett jégkarddal.
- Rossz válasz. – hallottam még az alakváltótól, majd egy hatalmas fény tört elő a testéből, ami mindenkit ideiglenesen megvakított.
Amint visszatért a látásom, ami nagyjából egy másodperccel a fényforrás megszűnése után be is következett, a férfi helyén már egy szörnyeteg volt. Kutatásaim és tanulmányaim során már találkoztam ezzel az alakváltó mágiával, ez volt a Take Over. Azt, ugyan csak sejtettem, hogy itt is erről van szó, de hamarosan bizonyítékot is kaptam rá.
- Nos, most megláthatjátok, hogy miért hívnak engem, Jashin Flegort, a Baal-i démonfattynak. – nevetett a szörnyeteg ruhába bugyolált mágus, és kezében egy gömb jelent meg, melyet hirtelen kilőtt, s becsapódásakor egy hatalmas robbanás keletkezett.
Én, aki legalább tíz méterre bújtam meg a helytől, szintén hamuvá foszlottam volna, ha a Shadowstep-pel nem ugrom feljebb a kaptatón legalább húsz méterrel. A lökéshullám és a hő egy része még így is eltrafált, és a földre kényszerültem.
- A rohadt életbe már, még egy ilyen bivalyerős fickó?! – dühöngtem. – Mintha az első nem lett volna elég.
A fejemben készülő lista azonban így egy újabb névvel bővült, hogy kivel kell leszámolnom. Nem néztem vissza, hogy mi történik odalenn, csak visszasiettem Froozer-ért, aki a tetőn várt rám, és ketten elhúztuk a csíkot.
- Mégis mi történt ott? – kérdezte kíváncsian és kissé aggódva is.
- Egy fura fickó egyetlen támadással lesöpörte a lenti tagokat… Ha nem menekülök, akkor engem is elkapott volna az az átkozott bomba. – mondtam el neki nagyon tömören a dolgot.
- Értem. És most hogyan tovább? – érdeklődött.
- Elsőnek megtesszük azt, ami már régóta esedékes, és eltemetjük végre Ann-t. Aztán vissza kell mennünk a céhbe, hogy egy pár információt összegyűjtsek. És hogy utána merre?... Azt nem tudom. – ismertem be az igazat.
Végezni akartam a gyilkosokkal, mind a kettővel, de ehhez erőt kellett gyűjtenem. Erőt, méghozzá nem is keveset. Viszont már tanultam az előző hibáimból is, és rájöttem, hogy nem vállalhatom az összes terhet és harcot egyedül. Kezdtem ráébredni, hogy szövetségeseket és társakat kell gyűjtenem ahhoz, hogy a céljaimat elérhessem.
A terv szerint tehát visszamentünk abba az erdőbe, ahol Froozer annak idején kikelt, s ahol olyan jól éreztük magunkat a lánnyal. Nem sokat változott azóta a hely. A patak, amely végigszelte a helyet, most is kristálytisztán csordogált le, a fák lombjai zölden virítottak a verőfényes napsütésben, a madarak éneke pedig szinte simogatta az embert. Akár csak akkor, most is megragadott a hely, mintha lett volna benne valami varázslatos, ami még a legzordabb és legszomorúbb embereket is vidámságra hívta. A gyász, amely már sokat enyhült bennem, mostanra szinte el is tűnt a helynek köszönhetően, bár abban biztos voltam, hogy soha sem fogom teljesen túltenni magam a történeteken.
A sír megásásához egy nagy és öreg tölgy alatti területet szemeltem ki. Ásót még útközben szereztem az erdő szélétől nem messze fekvő kis falucskában, így nem volt probléma a föld feltúrásával. Megtehettem volna, hogy a zombiimnak adom ki parancsban, hogy ássanak, de úgy éreztem, hogy az a legkevesebb, amit megtehetek, hogy saját kezűleg ásom meg a sírt. A ruhám ujját feltűrtem, és belekezdtem, hogy a felső réteget áttörjem.
A föld a tetején kemény volt, de lejjebb haladva egyre nedvesebb és könnyebben átvágható lett. Jó fél órán át kapirgáltam, mivel végre kezdett úgy kinézni a dolog, ahogyan annak kellett. Közben Froozer csak némán ült mellettem, és nézte, ahogyan dolgozom. Én sem szóltam semmit, csak ástam. Aztán hirtelen felfigyeltem valamire, jobban mondva valakire. Egy kéttagú társaság közeledett felénk.
- Froozer! Menj és bújj el! – utasítottam a társamat, hiszen, ha támadás ér engem, akkor hatásosabb lesz, ha segédem lesből támad majd.
Partnerem így is tett, én pedig a közeledőket figyeltem. Nem rejtőzködtek, és látszólag nem volt nekik sietős sem. Ahogy közelebb értek, ki tudtam venni, hogy egyikük nem más, mint Tarava, méghozzá ingben és mellényben, a kezében pedig valamiféle kristály volt, ami az embert leginkább virágra emlékeztette.
- Mit akarhat itt? – gondoltam, és bevártam őket.
Amíg várakoztam, meg tudtam figyelni az ismerős arc melletti új jövevényt is. Az arcán eléggé otromba sebek éktelenkedtek, amiket vagy harcban kaphatott, vagy valami szörnyű baleset eredményei. Ő sem üres kézzel jött, nála egy fonott tárgy volt, amely növényekből készült, és jobbára koszorúra emlékeztetett, bár jóval kisebb volt az átlagos daraboknál.
Közben a bagoly, Kuudo is megérkezett, csőrében egy tollal, és egy közeli fára szállt le. A kétszemélyes csapat pedig ugyan az alá a fa alá sétált, és ott megálltak. Én egy darabig néztem őket, kissé gyanakodva, de mivel nem tettek semmi gyanúsat, és nem is szóltak egy árva mukkot sem, így végül én törtem meg a csendet.
- Előjöhetsz Froozer. - mondtam higgadtan, mire a bokrok közül elő is merészkedett a pajtim. - Minek köszönhetem a látogatást? – fordultam immáron Taravához.
- Tisztelettétel. – válaszolta. - Az előző alkalommal is megbíztál bennem, holott semmi okod nem volt rá, és nem is először így viszonozom a bizalmadat. – fejtettek ki egy kicsit jobban. - Ez itt Shasu. – mutatta be a mellette álló sebhelyes fickót. - Kuudot pedig már ismered. De nem szeretném feltartani, bármilyen ceremóniát követsz is. Ha szeretnél egyedül maradni, akkor pedig egyedül hagyunk. – mondta.
A ceremónia viccesen hatott, hiszen jóformán semmilyen ceremóniát nem követtem. Még sosem temettem embert, de még csak látni sem láttam. Az pedig, hogy bármilyen előírás alapján cselekednék, szintén komikus, hiszen mondhatni nem hiszem semmiben. Egyik egyháznak sem vagyok a tagja, és semmi sem köt magához.
- Tegyetek, ahogy gondoljátok, nekem mindegy. – feleltem végül, és visszamásztam a gödörbe, ami már majdnem kész volt, hogy befejezzem.
Nem mozdultak, csak álltak és néztek. Én pedig az ásóval ismét munkához láttam, majd amikor elkészültem, kimásztam a lyukból. Ekkor jött el a mágia ideje, és visszaidéztem Ann testét a Rise of Dead-del, de nem vontam az uralmam alá. Egyenesen a neki készített fekhelybe érkezett a halott. Egy ideig némán és mozdulatlanul álltam. Csak néztem az arcát, amely már fehér volt, mint a márvány, és sima, akár a víztükör.
- Isten veled! – gondoltam szomorúan, és lassan elkezdtem betemetni a nyughelyet.
Amint megfogtam az ásó nyelét, és az első kupac földet vissza akartam rakni oda, ahonnan kivettem, a díszes kompánia egyesével odajött, és a kezükben tartott tárgyakat a sírba helyezték. Nem volt idegzetem a gondolkodáshoz, csak szórtam a földet, amíg el nem fogyott mind, és egy kis domb nem maradt a kiásott gödör helyén. Ekkor a feji részhez léptem, és egy csontdárdát idéztem meg, melyet a földbe szúrtam. Hogy ellenállóbb legyen, egy vékony fémbevonatot is készítettem rá. Majd, miután ezzel megvoltam, a Bone Prison-t vetettem be, de félúton abbahagytam a csontok készítését. Mindössze egy mondhatni kerítést húztam a sírhely köré, amely nem volt magasabb fél méternél, de mégis jól kijelölte a helyet, ahol a lány nyugodott.
Még néhány percig csöndesen álldogáltam, majd mindenféle jelzés nélkül elindultam abba az irányba, ahol az a ház volt, ahonnan annak idején kiszabadítottam Ann-t.
- Rohandar. Beszélnünk kell. – állított meg Tarava.
- Hallgatlak. – álltam meg, de nem fordultam vissza, hanem maradtam neki háttal.
- Azt hiszem, hogy jobb időben nem is beszélhetnénk, és már akkor is szövetségesei vagyunk egymásnak, ha nem is akarjuk. – magyarázta.
- Csak hogy tudd, a legutóbb nem voltam önmagam. Bár alapvetően nincs bajom veled, sőt... mégse hidd, hogy ha bármi történne, nem állnék ki ellened újra. A céhtársaimmal is végeznék, ha az utamba állnának. Csak gondoltam, jobb, ha ezt tudod. – vágtam vissza neki keményen.
- Már megint milyen mogorva vagy. – motyogta közben korholóan Froozer, mire kissé dühös lettem.
- Melyik szövetség szólt arról a történelmünkben, hogy a felek egymás keblére borultak? Nem, szerintem te is tudod, nem arról beszélek, hogy mostantól úgy bízhatunk egymásban, mint testvérek, de te akárhányszor találkozunk, folyamatosan, akarva-akaratlanul mented meg vagy építed tovább az én utamat, míg én folyamatosan mentem meg az életedet. – próbálta alátámasztani az elméletét. - Az, hogy most itt vagyok, inkább azt jelenti, szerintem mindennek vége. Szerintem már azokban a napokban járunk ahol nem az én luxusom meghagyni az életedet, és te nem csupán egy csak vagy előttem. Egyenrangúak vagyunk, akik ismerik egymást, jobban, mint anya a gyermekét. Küzdöttünk egymással, és láttuk egymást akkor is, amikor senki, többször is. – monologizált tovább.
- Szent ég, vajon mit akarhat ez tőlem? – gondolkodtam, és bár kissé nehezemre esett beismerni, de valóban volt némi igazságalapja a dolognak. - Hm, mire akarsz kilyukadni? - fordultam meg, hogy szembe kerüljek vele.
- Arra, hogy szükségem van a segítségedre, és ezt szeretném viszonozni is, olyan információkkal és szövetséggel, amelyek minden bizonnyal kincset érnek majd a jövőben. – tett ajánlatot.
Ahogyan azt terveztem, szövetségeseket és követőket kellett magam köré gyűjtenem, méghozzá minél erősebbeket. És bárhogy is néztem a dolgot, Tarava eléggé erős volt, így hát nem lehetett rossz választás, annyi bizonyos.
- Megfontolandó ajánlat. - mondtam halkan. - De gyertek, ezt inkább beszéljük meg máshol, mindjárt sötét lesz. Tudok egy házat nem messze innen, ott meghúzhatjuk magunkat éjszakára. – javasoltam. - Bár... nincs a legjobb állapotban, de jobb, mint a szabad ég alatt. - tettem hozzá.
A ház, ahová visszahúzódtunk, még most is kicsit romos volt. A lyuk, melyet a tetőbe vájtam, még most is ott éktelenkedett, és a kitört ablakok sem lettek kicserélve, szóval kicsit huzatos volt az épület. Odabenn is kissé rendetlenség volt, a bútorok is fel voltak borogatva, és még vérnyomok is voltak itt-ott. Úgy tűnt, hogy csak a holttesteket távolították el a helyszínről, de semmi más változás nem történt azóta, hogy legutoljára ott jártam.
- A segítségedet kérem. Elmondom miben, és ha nem látod akadályát, előbb tálalom is, amit adhatok cserébe. – kezdett bele odabenn a mondókába a fickó.
- Nos, amennyiben nekem nem származik belőle hátrányom, benne vagyok. Halljuk hát, hogy milyen üzletet ajánlasz! – néztem elébe kíváncsian a fejleményeknek.
- Tudni szeretnék mindent a Grimoire Heartról, és ha tetszik amit megtudok, a segítségedet kérném, hogy bekerüljek. – kezdte el.
- Nocsak, milyen érdekes. – gondoltam.
- Kell egy hely, aminek a támogatását élvezem, amikor szembeszállok a célommal. Különböző módokon már megtámogattam magamat, de szövetségesem nincs. Azaz azt hiszem eddig nem volt. Most itt az ideje valahová beállnom, hogy a nagy céljaimig eljuthassak. És persze egy olyan hely, ahol már van egy biztos szövetséges, akit ismerek, és akiről tudom, hogy képes a hátam mögött állni, nos akkor azt választom.
- Egek, ezt a tömjénezést meg nyalizást… Mint ha valami limonádé komédiát hallgatnék a színházban. – gondoltam, mivel a sok-sok jelző, amelyben itt-ott magamra ismertem már-már túlment az ésszerűség határain. - Nos, a bejutás nem az én tisztem, viszont annyit megígérhetek, hogy elviszlek téged a léghajónkra. Viszont ha a mester nem fogad be, nem tudom garantálni, hogy élve megúszod. Bár… ilyen nem sűrűn szokott előfordulni, pláne a te szinteden levő mágusokkal. – válaszoltam meg neki kerek perec.
- Nos, akkor itt az én kártyám: A Blackened Tears. – jelentette be.
Én csak pislogtam, és értetlenül álltam a dolog előtt, nem tudtam hová tenni.
- Be akarok jutni a céhbe. A célom az egyik mágusuk. Az egyik vezetőjüknek mágikus szemei vannak, amiről az járja, hogy minden egyes létező mágiát lemásolt már. – folytatta.
- Na, így már mindjárt érthetőbb a dolog. – konstatáltam.
- Meg akarom szerezni. – mondta ki végül az eléggé magától értetődő célját.
- Te aztán nem aprózod el a dolgot. - mosolyodtam el. - Viszont ez engem miért is érint? – tettem fel a kérdésem, ami már a céhnév óta foglalkoztatott.
- Szükségem lesz egy háttércéhre, hogy biztosan beolvadjak a Blackened Tearsbe, és hogy az igazat megmondjam, nem bízom benne, hogy amit keresek, végül megtalálom majd azokban a szemekben, így szükségem lehet arra a céhre, amiben esélyem van a mágia eredetéig jutni. – nyomta meg nagyon drámaian a „mágia eredetéig” szavakat. - Mert ugye ez a Grimoire Heart célja, amit nem sokan, vagyis aligha tudnak rajtuk kívül mások. – tette hozzá.
Bár kissé meglepett, hogy tisztában van a terveinkkel, jobban mondva Hades terveivel, nem nagyon érdekelt az ügy. Addig, amíg én magam jól jövök ki belőle, nem számít a többi.
- Valóban. Nem véletlenül keressük, jobban mondva keresik Zerefet. De ha ennyire jól informált vagy, akkor nekem miért is kell még mesélnem neked? Plusz, még mindig nem látom, hogy nekem ez miért lesz jó. – próbáltam a témát a rám eső részre terelni.
- Először is: annak a mágusnak két szeme van. Ha pedig megtanultam, ami nekem kell, már ha egyáltalán benne van, nekem többé nem kell majd. Nem mondom, hogy nem tartanám meg, de feláldozható, főleg ha nem érek közelebb vele a célomhoz.
Meg kellett hagyni, nem volt rossz ajánlat, hogy egy kis mesélésért, meg némi protekcióért cserébe ilyen hatalmas fegyvert adna a kezembe, bár aggasztott is kicsit a tény.
- Ha az a szem valóban ekkora erőt hordoz, nem biztos, hogy jó lenne, ha megszerezné. Ki tudja, hogy mit akar megtudni belőle. – morfondíroztam. – Viszont jó üzletnek hangzik, legfeljebb még ezelőtt elveszem tőle, hogy magától lepasszolná nekem. – határoztam el magam.
- A második indok talán nem ilyen fajsúlyú, de nem is ígéret, hanem tény. – mesélt tovább.
- Mégpedig? – lettem egyre kíváncsibb.
- Van egy beépített emberem a Mágikus Tanács legelérhetetlenebb szekciójában. Shasu, itt, a hírszerző egység tagja. – jelentette be nekem.
- Nocsak. - méregettem. - Azt hiszem, hogy a lehető legjobb dolgokat ajánlottad fel nekem. - mosolyodtam el kissé gonoszul. - Talán a fejembe látsz? - nevettem el magam. - Erő kell, hogy eltapossak néhány személyt, és befolyás, hogy utána elsimítsák az ügyemet, én pedig nyugton élhessek tovább. Te pedig tálcán kínálod mindkettőt. – tálaltam ki én is egy pár dolgot magamról, ami teljesen igaz volt.
Tisztában voltam vele, hogy ha egy olyan ellenséggel találja szembe magát az ember, mint amilyenekkel én, akkor bizony nem számíthat könnyű csatára, ami pedig azt is maga után vonzza, hogy nem lehet szépen csendben elintézni, anélkül, hogy a Tanács elé ne kerülne. Ha pedig ilyen horderejű dolgokat tálalnak a Tanácsnak, akkor könnyen lehet, hogy még a legyőzött ellenfeleknél is komolyabb fenyegetéssel kell majd szembenéznem. A gondolataim miatt egy kis szünetet tartottam, majd folytattam:
- Rendben van, elfogadom az üzletet. Halljam hát, mit szeretnél, hogy meséljek? – érdeklődtem.
Kissé furcsálltam magam. Most temettem el azt a lányt, akit szerettem, s akitől az első csókot kaptam, ráadásul még csak nem is olyan régen halt meg, én meg máris hidegvérűen gondolkozom a saját terveim megvalósításán, ahelyett, hogy gyászolnék. Vagy legalábbis legbelül ezt éreztem. Viszont nem akartam gyászolni sem. Az a gyengék kiváltsága, és én nem akartam oda tartozni. Át akartam jutni a túloldalra, tovább tenni magamat mindenen. De mégis… az önvád folytonosan ott volt bennem: Miért vagy ennyire közönyös?
- Nos, ha elfogadod, akkor mindent.
- Elfogadom. - válaszoltam ismét elégedetten, nyomatékosítva előző szavamat.
- Kivételek és titkok nélkül. Úgy akarok közel, majd bekerülni, hogy ne vesztegessem az időmet. Ha Hadessel akarok elsőnek beszélni, akkor ismerni akarom őt mielőtt látnám. A léghajót is ismerni akarom, és a fontosabb, erősebb tagokat. A feladatok jellegét általában, és hogy mennyire vannak beavatva az emberek, hogy mit tudtok arról, hogyan áll a kutatás... Mindent. – ismertette a kérését újra.
Így hát belekezdtem a mesélésbe, és minden egyes apró részletet kitálaltam. Nem volt nehéz dolog a céhről beszélni, hiszen nem kötődtem hozzájuk. Csakis arra kellet, hogy a munkákat könnyebben fölvegyem, meg persze azért, hogy legyen egy hely, ahol megpihenhetek. A mester és az egész Grimmoire Heart céljai engem mind-mind hidegen hagytak. Eddig csak azért éltem, hogy öljek: Ölök, tehát vagyok. Aztán jött Ann, és megváltoztatta az életem értelmét, és most, megint miatta ismét fordulatot vett a felfogásom. Immáron a bosszú és a hatalom vált a legfőbb célommá. Akinek hatalma van, az tud bosszút állni, legalábbis én így tartottam. De persze ez nem volt a teljes igazság. Nem csak azért akartam erőt, hogy legyőzhessem a gyilkosokat. Volt még egy ok is, amit még magamnak is időbe telt bevallanom. Ez pedig nem volt más, mint a félelem. Igen, a félelem. Féltem ettől, hogy ez a tragédia az életemben valamilyen formában megismétlődhet. Bár Froozer-en kívül nem volt olyan lény a földön, aki fontos volt nekem, akár egy kicsit is… na jó, talán a volt tanítómesterem is számított valamennyit, de akkor is. A lényeg, hogy nem akartam soha többé tehetetlenül nézni, hogy valami olyasmit tapossanak a porba, ami nekem számít, akár egy hangyányit is. Nem, nem és nem! Soha többé!
Közben Kuudo és Froozer is nyugtalankodni kezdtek, és társam oda is jött hozzám:
- Valami nem stimmel a környéken. Van itt még valami rajtunk kívül! – suttogta nem túl feltűnően.
Tarava csak legyintett, mikor a bagoly is mondott neki valamit, valószínűleg hasonlót, mint nekem az imént a farkas, majd az állat ki is repült az ablakon, mint ha mi sem történt volna.
Kisvártatva a madárka visszaröppent, és jelentett gazdájának, amit én is hallhattam, mely szerint egy teljesen feketébe burkolt maszkos mágus és egy furcsa szagú társa rejtőznek odakinn, egy fán, tőlünk délre a bejárati ajtó irányába.

Spoiler:

Élet a halál után

III. fejezet: Lorelei felfedezése

- Mindjárt intézkedem. - mondtam, miután megtudtam a pozícióját, majd az ablakon kipillantottam.
A hold, bár csak halványan pislogott, de mégis adott egy kevés kis fényt az éjszakában, ahol pedig fény van, ott mindig lesz árnyák is, hiszen e kettő elválaszthatatlan egymástól. A megadott irányban tehát kerestem egy megfelelő árnyékot, és a Shadowstep már intézte is a többit. Amint megérkeztem a célállomásomhoz, jobban mondva a célárnyékhoz, körbepillantottam, és megláttam azt, akit valószínűleg kerestünk. Nem hagytam neki időt arra, hogy észrevegyen, tovább ugrottam az ő árnyékára, és hátulról egyetlen csapással leterítettem, melyet a tarkójára mértem.
Ájultan esett volna le a fáról, ahol volt, hacsak nem kapom el az egyik hullám segítségével. A másik taggal pedig, aki vele volt, nem kellett foglalkoznom, illetve nem tudtam foglalkozni, ugyanis szőrén szálán eltűnt.
- Még ilyet! – csodálkoztam, de aztán gyorsan rájöttem a dolgok nyitjára.
A behatoló övén megvillant valami, és közelebbről megvizsgálva nem volt nehéz eldönteni az eredetét: egy kulcscsomó fityegett ott. Még tüzetesebben megvizsgálva pedig arra is rájöttem, hogy nem közönséges kulcsok, hanem kapukulcsok, én pedig egy csillagmágus fogtam. Levettem az övéről a csomót, nehogy netán még galibát próbáljon okozni a későbbiekben.
Lemásztam hát a fáról, és amint lehozta nekem a zombim a „rakományt”, és is tüntettem, és saját kezűleg vittem be a jómadarat a házikóba.
- Őt találtam odakinn. Aki vele volt, abban a pillanatban eltűnt, amikor kiütöttem a kölyköt. Bár nem vagyok jártas ezen a téren, de meg merem kockáztatni, hogy egy csillagszellem volt. – jelentettem be fennhangon a bentieknek. - Ezt bizonyítaná az is, hogy kulcsok voltak nála. - dobtam oda Taravának az idő közben magamhoz vett csecsebecsét. - Megkötözné valaki? Nálam sajna nincsen kötél. - folytattam, mikor a padló közepére vontam a testet.
Tarava a kötél helyett egyetlen érintéssel „bebugyolálta szerencsétlent egy vastag kristálytakaróba, a nyakától kezdve egészen a bokájáig.
- Ez jobb, mint a kötél.
- Tökéletes mozdulatlanság, - tette hozzá Kuudo. - Semmi kézjel.
- Ha valóban csillagmágus, akkor tudtommal a kulcsok nélkül úgyis használhatatlan, de ettől függetlenül igaz. - mondtam.
- Biztosan mondhatom, engem ide senki nem követett. - vetett egy jelentőségteljes pillantást felém. - Esetleg tudod, ki lehet? – érdeklődött.
- Hmm, mintha ismerős lenne, de fogalmam sincs, hogy honnan. - gondolkodtam el egy ideig. - A legjobb az lesz, ha megvárjuk, hogy felébred és dalol nekünk. - javasoltam végül, mivel a morfondírozásom eredménytelennek bizonyult.
Rövid időn belül magához is tért a fogoly, Tarava pedig, mint ahogyan egy megijedt kisgyerek tesz, ha kóbor kutyával találkozik, hátrább lépett, újdonsült ismerősöm pedig, Shashu, akár csak a védelmező szülő elé toppant.
- Na mi az, csak nem berezeltél tőle? - néztem rád viccelődve. - Egyetlen ütéssel elkaptam a tagot, nem kell tőle félni. - mondogattam. - Viszont kicsit kicsomagolhatnád, egyáltalán tud így beszélni? - méregettem a burkot, mivel nekem igen csak vastagnak és keménynek tűnt, jóformán abban sem voltam biztos, hogy levegőt kap benne.
- Csupán védem az inkognitómat. – súgta válaszként a nyuszi.
- Akár így, akár úgy, akkor is úgy néz ki, mint egy gyáva nyuszi. – vidultam továbbra is magamban, de nem szóltam többet e felől, már ami a szekálás részt illeti. - Ohh! - emeltem fel a fejem. - Na ez egy olyan dolog, ami engem hidegen hagy. - mosolyodtam el még jobban, majd leguggoltam a fickóhoz. - Üdv öcsi! - köszöntöttem. - Most hogy így szépen ki lettél terítve, beszélnél nekünk arról, hogy mégis mit keresel itt? - néztem rá sötéten.
- Rohandar Blacksteel. – mért végig a tag, és mondhatni még bólintott is hozzá.
- Hoppácska kapácska! Ismeri a nevem? Ennyire híres lennék? – tanakodtam, de láttam, hogy folytatja is a mondandóját:
- Hades küldött. – mondta. - Tudni akarja, hogy mi történt Victor Nearwood-dal, és teljes jelentést vár, gondolom legalábbis.
- Ajaj, ez rosszul hangzik. Nem szeretem azt a vénséget… Bár nemek is beszédem van vele szóval mindegy. – gondoltam.
Az agytekervényeim forogtak, és próbáltak kisilabizálni, hogy ki is az a Victor Nearwood, míg vére rájöttem, hogy Ann apjáról van szó. Most gondoltam csak bele, hogy ennyi idő keresztül, bár sokszor találkoztam és beszéltem vele, mégsem szólítottam egyszer sem a nevén… Különös.
- Semmit nem kötöttek az orromra, így csak ennyit mondhatok... – zárta le részéről a mondanivalóját.
- Szóval a Grimmoire Heart embere vagy? – kérdeztem vissza.
- Nem. A Pink Pratchetté. – válaszolta vissza nem spórolva a cinizmussal.
- Ha-ha-ha. - mondtam monoton fapofával, jelezve, hogy nem tartottam olyan viccesnek, mint amilyennek szánta. - Ha Hades küldött, akkor miért nem jöttél egyenesen értem? Minek kellett bujkálnod? Tudhatnád, hogy nem vagyok olyan gyenge, hogy ne vegyelek észre! – faggattam tovább.
- Nem nagyon volt időm. Épp csak a közelbe értem, amikor elkaptál. Ha kérdezel elhiheted szívesen jövök magamtól is... – magyarázkodott.
- Egye fene, Kristály, szedd ki kérlek ebből a valamiből. - hívtam kódnéven Taravát, ha már egyszer ennyire féltette azt a drágalátos inkognitóját. - Te meg, - fordultam a fogolyhoz. - amint kienged, megmutatod a céhpecsétedet, különben nem leszünk jóban! – fenyegettem meg a tekintetemmel.
- Egy kést! – fordult oda a fickó Shashuhoz, aki igencsak vonakodott eleget tenni a kérésnek.
A sebhelyes végül csak engedett, és elővette kését, de nem adta a jelenleg még mindig fogoly státuszban lévő csillagmágus kezébe, azonban neki ennyi is elég volt: Felvágta a segítségével a ruháját, és a szakadás helyén kivillant a Grimmoire Heart pecsétje. A jel azonban hamarosan el is tűnt, mivel a ruha, mint egy élőlény, gyorsan nőni kezdett, azaz összeforrni, és eltűnt róla a lyuk.
- Celesztiális öltözék. – jegyezte meg Tarava, és kilépett Shasu mögül. - Rhandar, nem is mondtad, hogy egy ilyen szellemek által nagy becsben tartott újoncunk is van. - nézett rám jelentőségteljesen, és egy aprót bólint. - Van már mentorod, fiú? – nyergelt át a céhtársamra.
- Bocsi, de az újoncokkal nem nagyon cimborálok, mivel nem sok időt töltök mostanság a céhben, ahogyan azt te is tudod. – feleltem neki szinte csak reflexből, hiszen inkább költői kérdésnek szánhatta, mint sem hogy komolyan érdekelje.
- Ennyire kelendő lenne egy szellemmágus? – kérdezett rá a srác, miközben rám nézett.
- Ne aggódj, a kulcsaid nálam vannak. - lobogtatom meg őket. - Szóval úgyse mennél semmire. – vágtam vissza neki.
- Te vagy a főnök, én elvégeztem, amiért jöttem, de gondolom, ha úgy érzitek, akkor még ti is megbíztok ezzel-azzal. – emelte fel a kezeit a levegőbe.
- Inkább menj vissza a mesterhez, és mondd meg neki, hogy én is megyek hamarosan, és viszek neki egy érdekes vendéget is. - fogalmaztam sejtelmesen. - Vagy még nem szeretnél vele találkozni? - fordultam Taravához.
- Nem, sajnos még mindig nem tudok eljutni a hajóra, azonban egy kis segítségre szükségem lenne. – felelte. - Mit gondolsz? A mester megsértődne, ha az ifjú mentorálását átvenném egy időre? Az a helyzet, hogy kiválóan illik a feladatra...
- Passzolom. Hadest, ahogy már mondtam, elég nehéz kiismerni. Bár... nem hiszem, hogy egy ilyen szintű mágus hiányát megérezné, már bocs. - mondtam a fiúnak.
- Nekem viszont nagy szükségem lenne rá pont ezek után. A szellemeket nem lehet lemásolni. - mondta Tarava jelentőségteljesen, majd a csillagmágusra nézett.
- Remek. - nevettem el magam. - Szóval vele szeretnél szembeszállni vele? - mondtam kissé zavarosan, mivel nem akartam, hogy az új jövevény olyan infót kapjon, amit nem kéne. - Szerintem nyugodtan vidd. - vontam meg végül a vállam.
- És az én szavam az egészről? - kérdezett közbe az újonc.
- Ő kérdezett, én válaszoltam. - feleltem egyszerűen. - Csináljatok, amit szeretnétek, én nem szólok bele. - mondtam folytatva, és jelzésük kijjebb is húzódtam a figyelemből, és a sarokban lévő Froozerhez mentem.
- Készen érzed magad egy hosszú feladatra, fiú? – faggatózott a kristálymágus.
- Mi van benne nekem?
Tarava erre csak felnevetett.
- Helyes gondolkodás. Ha velem tartasz kegyetlenül meg foglak gyötörni, amíg elég erős nem leszel, hogy önmagad is szembeszállhass egy egész céhvel. – felelte.
- Már bocsi, de ez még neked... nekünk is sok lenne, hogy akarod őt ilyen szintre hozni? - szóltam közbe kétkedve, hiszen egy Titan Nose kvalitású céh ellen legalább egy másik céhnyi mágus kellett volna, már ami az én olvasatomban a „szembeszállhass egy egész céhvel” értelmet takart.
- Szövetségeseket tud magához hívni, ami tökéletes képesség ha egyedül harcol, és ne feledd, egy céh általában nem a mi szintünket ütő mágusoké. Az igazi probléma a mágikus egyesülések legtöbbjével, hogy túl sokan vannak, és egy célért cselekszenek. – magyarázta, de ezúttal megint kezdtem úgy érezni, hogy annak, amit mond, se füle, se farka.
- Oké, már megint kezdem elveszteni a fonalat... – jeleztem.
- Még mindig jól teszed a hülyét, de ez már nem is lényeges.
Bár örültem, hogy azt gondolja, hogy csak teszem a hülyét, de ettől függetlenül még mindig nem értettem, hogy mit is akart kihozni a történetből.
Tarava elindult kifelé, majd még egyszer a társai mellől visszanézett ránk. Mellette Shasu már éppen húzta felfelé a csuklyáját és maszkját, Kuudo pedig a vállára telepedett.
- Rohandar, leköteleznél, ha továbbítanád Hades mesternek a terveimet. Túl sok teendőm van ahhoz, hogy átutazgassak Fiorén csupán egy találkozásért, és lehet, hogy az érkezésem szükség is lesz egyben. – intézte szavait hozzám, majd a birtokló mágushoz fordult. - Mi a neved? – tudakolta.
- Lance Throum. – felelte a fiú.
- Akkor mozdítsd meg a segged, Lance! – szólt rá erélyesen Kristály.
- Még mielőtt elmész! - vágtam közbe. - Az, hogy ismertessem vele a terved... az úgy érted, hogy mindent… – kérdeztem.
Mondtam én volna tovább is, de a „mindent”-nél máris közbevágott:
- Amit magadnak akarsz megtartani azt tartsd meg magadnak, a többi az a mesterre is tartozik...
- Vettem. - mosolyodtam el megint, de látszik rajtam, hogy szinte zavar, hogy ennyit vidámkodom.
Majd ezt követően mindannyian eltűntek az éjszakába, és ketten maradtunk Froozerrel.
- Na, mit szólsz ehhez pajti? – kérdeztem a farkast.
- Érdekes egy műsor volt, azt egyszer meg kell hagyni. – válaszolta.
- Na, de inkább aludjunk egy keveset, holnap pedig induljunk vissza a céhbe. – javasoltam.
- Rendben. – bólintott rá.
Egy kisebb kanapéféleség volt az egyetlen fekvőhely a házban, de az erdő talajához képest még ez is csábító volt. Hamar elnyomott mindkettőnket az álom, viszont már korán reggel útra is keltünk, hogy minél előbb eljuthassunk a léghajóra. Kissé nyomasztott, hogy Hades tud a gyilkosságról, más felől azonban kecsegtető is volt, hiszen ez egyben azt is sugallta, hogy talán tud valami olyat, amit én nem. Ha pedig így volt, akkor jó eséllyel tudott nekem legalább valami kezdőinfóval szolgálni.
Több napot vett igénybe az utazásom, mivel az akkori pozíciója a céh léghajójának eléggé messze volt a tartózkodási helyemtől, így sokat kellett gyalogolnom, valamint vonatoztam is bizonyos távokon, viszont nem vittem túlzásba a járműhasználatot. Ennek egyik oka az volt, hogy nem szerettem se a tömeget, ami a mozdonyokon lenni szokott, sem pedig a sok figyelő szempárt. Jobb volt az erdőben és a hegyek közt haladni, ahol az ember maga lehetett csak. Másfelől pedig a legutóbbi felhajtás óta, ami a gyilkosság körül volt, nem tudhattam, hogy mennyien látták az arcomat, és hogy keresnek-e a Tanács emberei, így ebből a szempontból sem ártott az elővigyázatosság.
- A fene vinné el Taravát, ez az átkozott paranoiás hajlam biztos tőle ragadt most át rám. – bosszankodtam. – Még jó, hogy úgy néz ki, hogy egy darabig nem futok össze vele. – gondoltam.
Hiszen a történtek után, bár mondhatni szövetségesek lettünk, mégis, valahogy úgy álltam hozzá a dolgokhoz, hogy megbíztam benne, de mégsem. Azt nem gondoltam volna róla, hogy csak úgy szó nélkül hátba támadna, azt viszont továbbra is el tudtam volna hinni róla, hogy gondol egyet, és közli velem, hogy mégsem akar velem társulni, és készüljek a harcra. De nem rágódtam sokat a történteken, hiszen ami volt, az elmúlt, sokkal inkább az előttem álló események miatt aggódtam, és azon, hogy vajon megtalálom-e azt, ami végre nyomra fog vezetni, és ha igen, akkor utána mit is tegyek.
A nehézségek ellenére elértem a lebegő erődöt, és első utam máris a mester színe elé vezetett.
- Csakhogy végre itt vagy! – fogadott.
Elmondtam neki a találkozásomat Lance-szel, valamint Tarava szándékainak egy részét is, kihagyva a szemet és azt, hogy én ezért mit is kapok majd cserébe. Ezen felül még beszámoltam neki arról is, hogy mit tudok a rendfőnök megöléséről, no meg arról is, hogy mi történt a kisvárosban köztem és Black Star között.
- … Ezért kérném mester, hogy engedjen meg nekem egy kis nyomozást az archívumban. – tértem rá a számomra legfontosabb részre a mondandóm végén.
- Rendben. Megkapod a hozzáférést. – válaszolta.
Elmondta még azt is, hogy a két gyilkos: Black Star és Jashin Flegor is egy és ugyanazon céh tagja. Jobban mondva nem is céh, és még a Grimmoire Heart se tud róluk túl sokat, mivel frissen alakultak, mindössze pár hónapja, de a rendelkezésre álló adatokat elmondta:
- Hét tagjuk van, legalábbis azt nézve, hogy ki az, aki számít is. A hét gróf, ahogy magukat nevezik. Közül van mind a két férfi, akiről beszámoltál. Ők vezetik a Lorelei rendet. – magyarázta.
- Lorelei rend? – kérdeztem vissza érdeklődve, mivel még sosem hallottam felőlük, holott tájékozottnak mertem volna magam mondani ilyen téren.
- Pontosan. Ők úgy tartják, hogy minden mágia forrása Lorelei, egy mágikus erőből megtestesült lény. Ami persze ostobaság, hiszen csakis Zeref a mágia gyökeréhez vezető út és senki más. – szögezte le.
- Értem. Köszönöm Hades mester! – távoztam, és máris az archívum felé vettem az irányt Froozerrel egyetemben, aki megvárt az ajtó előtt a beszélgetés ideje alatt, mondván, hogy a mestertől kirázza a hideg, ami meg kellett hagynom teljesen érthető álláspont.
- Na, sikerült megtudnod valamit? – érdeklődött.
- Nagyon is sokat. – feleltem vidáman, hogy végre valahára haladnak az ügyeim. – Egy kis kutatás kell még, és azt hiszem, hogy utána már csak arra kell koncentrálnom, hogy eléggé erős legyek ahhoz, hogy legyőzzem őket. – meséltem tovább a terveim.
- És, mégis mi után fogunk kutatni? – faggatózott tovább Froo.
- Válaszok után barátom, válaszok után. – feleltem sejtelmesen, mivel egészen pontosan még én sem tudtam, hogy mit is szeretnék tudni, de az volt a sejtésem, hogy ha megtudok valamit arról a bizonyos Lorelei nevezetű dologról, akkor sok minden értelmet fog nyerni, így hát azt tettem meg végül a fő célpontomnak.
- Ez nem volt valami kimerítő. – morgolódott a pajtim.
- Igaz. Kaptam egy tippet a mestertől, azon el tudunk indulni. – mondtam neki, majd egy kicsit részletesebben elmagyarázva elmondtam neki, hogy mit hallottam, és hogy ebből mit szeretném kihozni.
- Így már mindjárt világosabb! – elégedett meg.
Beszélgetés közben pedig oda is értünk az archívum ajtajához, ahol is egy őrrel futottunk össze:
- Megállni! Ide nem mehet be senki a mester engedélye nélkül! – förmedt ránk.
- Még szerencse, hogy nekem van olyan. – vágtam neki vissza, és belenyúltam a zsebembe, hogy elővegyem a papirost, amit még az irodában adott a vénség mint egyfajta meghatalmazást, csakhogy nem találtam. – A fene vinné el, hová tettem? – kotorásztam tovább. – Csak egy pillanat, mindjárt meglesz. – mondtam az ajtónállónak.
- Persze, persze, én is ezt mondanám. Na kotródj innét! – lökött meg, mire én kénytelen voltam egy-két lépést hátrálni, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat.
- Froozer! – fordultam oda a farkashoz. – Te is láttad, amikor kifelé jövet betettem a kabátzsebembe a levelet, vagy mit nem?
- Én nem láttam nálad semmiféle papírt. – felelte.
- A francba, akkor biztos, hogy… hogy… hogy otthagytam a mesternél. – törtem le. – Ki fog nyírni, hogy már megint zargatom. – aggodalmaskodtam, de nem volt más választásom, mint hogy visszamenjek az irodához.
- Ha netán tényleg kinyírna, hová szeretnéd a sírhelyed? – kérdezte viccelődve a társam.
- Fogd be, ez egyáltalán nem volt vicces! – korholtam.
- De, szerintem nagyon is az volt. – vidult tovább rajtam.
- Nesze neked csapatszellem. – gondoltam mérgesen, majd bekopogtam az ajtón, majd benyitottam, viszont nem volt ott senki. – Am… elnézést! Van itt valaki? – szóltam be hangosan. – Ez furcsa. Nem szokták az ajtót nyitva hagyni, ha üres a szoba. – gondoltam, de nem akadtam fenn rajta sokáig, inkább felkaptam az asztal szélén fekvő levelet, amire szükségem volt, és máris felhúztam a nyúlcipőt, jobban mondva csak húztam volna, de amint kiléptem volna az ajtón, Hades jött velem szembe.
- Hát te mit csináltál itt? – nézett rám szúrósan.
- Én csak… itt felejtettem ezt a meghatalmazást. – mondtam ki lassan, mivel olyan képet vágott a mester, mint aki éppen arra készül, hogy elevenen megnyúz, vagy valami hasonló. – Már éppen indultam is volna.
- Á, vagy úgy! – emelte meg a fejét. – Akkor menj csak. – engedett végül utamra néhány másodperc múlva.
- Ha ő hívat magához, és akar valamit, akkor egészen jófej tud lenni, de azon kívül félelmetes egy fazon. – borsóztam még a folyosón is.
Az őr a könyvtár előtt immáron beengedett, én pedig szabadon kutatgathattam. Az órák teltek, meg a napok is, sőt, még a hetek is. Reggel kelés, aztán valami kis reggeli, aztán máris mentünk Froozerrel a könyveket bújni. Mindaddig, míg végre nem találtam egy olyan feljegyzést, ami végre áttörést hozott.
- Hé haver, ezt nézd meg! – szóltam az ordasnak.
- Mi az? – jött oda hozzám, magára hagyva a saját könyvkupacát.
Megmutattam neki a fellelt oldalt, melyen a következő sorok ragadták meg a figyelmemet:

„x666 Feltűnt egy férfi, ki magát Lorelei utódjának és örökösének mondta. Ereje vetekedett a Szent Mágusokéval, és a Mágus Tanács bármely tagjáéval. A férfit bebörtönözték egy speciális dimenzióba, melyet több tucat magasan képzett mágus hozott létre, s amelyből lehetetlen megszökni…

x686 Ismét feltűnt Lorelei ereje. Fiore déli területein óriási pusztítást vitt végbe egy nő, akit több mágikus céh összefogásával végül sikeresen legyőztek. Az áldozatok száma mind mágiahasználó, mind pedig arra képtelen emberek körében azonban igen magas volt…

x710 A Grammer Kristal máguscéh megkísérelte ismételten emberbe zárni Lorelei erejét. A kísérletet még sikerült időben meghiúsítani a Tanácsnak, ezáltal megmentve az országot egy újabb csapástól.”

- Ezek szerint már régóta kutatják ezt a lényt. – mormogta Froozer.
- Igen, és van még más is. – mondtam, és elővettem egy másik könyvet, amit szintén áttanulmányoztam már. – Ez itt – mutattam egy ábrára benne. – egy olyan varázsképlet, amelyet olyan mágiához használnak, amit a démonmágusokon is alkalmazni szoktak, hogy beléjük zárják a démont. – mondtam. – Azonban ez itt nem hagy nyugodni. – böktem az egyik írásra.
- Valóban. Az van odaírva, hogy Lorelei. – bólogatott.
- Igen, pontosan ez a problémám. És látod a leírást? - faggattam tovább, hogy megbizonyosodjam róla, hogy nem csak az én szemem káprázik, vagy lát rosszul, hanem valóban az van a papiroson, aminek én gondolom.
- Hol? – kérdezett vissza.
- Itt ni! Eszerint az eljárás három évig tart. És látod a lépéseket? – kérdeztem tovább.
- Ez nem lehet! – hűlt meg benne is a vér, akárcsak bennem, amikor először megláttam.
- De igen. Meghatározott emberáldozat szükséges a végrehajtáshoz, ráadásul még a sorrend és az időpontok is meg vannak kötve.
- Viszont ha ez tényleg így van, akkor ezek szerint…

To be continued…

- Úgy van. – hunytam le a szemem. – Nagy a valószínűsége, hogy Ann megölése, és az apja halála is ennek a tervnek a része. Ha pedig ezt vesszük alapul, akkor már a második évük elején járnak a tervükben. Nézd csak! – mutattam a szöveg egy pontjára, mellyel próbáltam alátámasztani a feltételezésem. – Eszerint kell egy rokoni kapcsolatban lévő férfi és egy nő, méghozzá egy-egy katedrálisban megölve őket. – mondtam ki hangosan is a gondolataimat, majd egy darabig magamba mélyedtem. – Froo, ideadnád a térképet? – szólaltam meg nagyjából fél perces csend után.
- Persze. – kotorta elő készségesen.
Elővettem egy ceruzás, és bejelöltem rajta azt a helyet, ahol a lányt megölték. Ezután a közelmúltról készült naplókat, feljegyzéseket kotortam össze, melyeket felleltem, és gyanús, esetlegesen idevágó eltűnt személyekről vagy halottakról kerestem írásokat bennük. Ehhez kétség kívül a Tanács könyvtára lett volna a legideálisabb, hiszen a céhem csak a fontosabb eseményeket és személyeket tartott nyilván, de úgy véltem, hogy nekem talán ez is elég lesz. És azt kellett tapasztalnom, hogy sajnos valóban elég volt. A már megkezdett térképen sorra jelöltem be az esetleges potenciált jelentő történéseket, és a nap végeztére már kezdett felrajzolódni az, amitől tartottam.
- Ezek szerint valóban van bennük rendszer. – mondtam a pajtimnak.
- Rájöttél valamire? – kérdezte, úgy tűnt, hogy ő nem érti.
- Nézd csak meg a pontokat, amiket felvettem! – mutogattam. – Ha összekötöm őket, már kiadják annak a pecsétmintának a felét, amely szükséges ahhoz, hogy ezt az izét megszerezzék. – világosítottam fel.
- Ugyan már, ne legyél ennyire paranoiás! Ma már túl sokat olvasgattál és keresgettél, jó formán nem is csináltál mást. Jobb lenne, ha inkább pihennél végre egyet. – noszogatott.
- Köszönöm, hogy aggódsz értem. – mondtam tőlem talán kissé meglepően. – De nem aggódok feleslegesen és nem látok rémeket se, csakis a valóságot. – mondtam keményen.
- De még ha ez tényleg így is van, akkor mit számít ez? – tudakolta.
- Hogy mit számít? – gurultam be egy kicsit. – Hogy mit számít?! Azt, hogy Ann halott és csak azért, hogy egy mocskos kis féreg erősebbé válhasson! – kiáltottam indulatosan.
- És ezért én vagyok a felelős?! – csattant vissza keményen. – Szedd már össze magad! – tett helyre.
- Igazad van, sajnálom! – tértem vissza a normál hangerőre kisvártatva. – Viszont ha ilyen ütemben haladnak, akkor nekünk sincs vesztegetni való időnk! Edzenünk kell és csapatot toborozni, hogy szembe tudjunk szállni a végső csatában az ellenségeinkkel. – szónokoltam, mintha csak egy népet kéne meggyőznöm arról, hogy támogassák a háborús törekvéseimet.
- Mi ez a nagy pátosz? Milyen végső csata? – hökkent meg Froozer.
- Igaz is, én ezt még csak magamban gondoltam ki. – kaptam észbe.
A farkas csak bámult rám, nagy valószínűséggel azon gondolkozott, hogy csak részben, vagy teljesen elment-e az eszem.
- A feljegyzések szerint az erő megidézése előtti napon kell elvégezni az utolsó áldozatot, mégpedig szó szerint meg van adva, hogy hol.
- És hol? – kíváncsiskodott.
- Egyenesen a Mennyország tornyában… már ami megmaradt belőle azóta az incidens óta. – tűnődtem el egy cseppet, majd folytattam. – Szóval ott kell lecsapnunk!
- Én… nem vagyok ebben annyira biztos. – vitatkozott.
- És mégis miért nem?
- Gondolj csak bele, hogy milyen könnyedén elintézett téged. Még csak nem is jelentettél neki kihívást.
- Muszáj folyton felhánytorgatnod? – lettem ismét egyre idegesebb.
- Bocs, de akkor is így van. – jelentette ki.
- Tudom. – motyogtam halkan. – De akkor is meg kell próbálnunk! Én nem fogom hagyni, hogy az a két gyilkos csak úgy szabadon garázdálkodjon! – kiáltottam fel, mintha csak én lennék a megtestesült igazság.
- És mi van, ha mások ugyan ezt gondolják rólad? – faggatott tovább.
- Hmm, meglehet. – tértem vissza ismételten a halk, szinte alig hallható hangnemre.
Belegondoltam abba, amit mondott, és el kellett benne ismernem az igazságtartalmat. Én, aki annyi embert megöltem már, most egy gyilkosság után nyomozok, és próbálom elkapni a tettest. Így lesz a rablóból pandúr. Viszont már kezdett zavarni ez a gondolat. Az utóbbi néhány napban szinte csak ezek körül a problémák körül forgott minden. Sokáig tartott, mire egyáltalán magam rájöttem, hogy mi az az, amit valóban szeretnék, és milyen is az az út, melyen járni fogok. Hosszú volt, de végül eldöntöttem, és készen álltam már arra is, hogy ezt megossza a bundás barátommal is.
- Igen, ennek tényleg nagy a valószínűsége, hogy sokan meg akarnak ölni engem, és lehet, hogy egy nap valamelyiküknek sikerülni is fog. – kezdem bele normál hangerővel a válaszadásba. – Eddig én is csak egy gyilkos voltam, aki válogatás nélkül megölt mindenkit, de most már értem, hogy mi is az, ami igazán számít. Minden embernek van értéke, és én ezt sokáig nem tudtam. Csakhogy – szúrtam be egy kemény ellentétet. – ez nem azt jelenti, hogy nem fogok többé ölni, és azt sem, hogy feladnám magam a bűneimért! – kántáltam határozottan. – Csupán annyit jelent, hogy erősebbé kell válnom. A világot farkastörvények uralják. Az erős győzedelmeskedik, a gyenge pedig elbukik. Ha akad valaki, aki le tud győzni, ám legyen, én kész vagyok a halálra! De amíg meg nem halok, ha valaki az utamba áll, akkor azzal végzek, ha utasítanak rá, hogy pénzért öljek meg valakit, akkor azzal is végzek. Én így döntöttem. Viszont, ettől függetlenül, ha valaki a szövetségesem, vagy a barátom, amelyik kategóriába csak te tartozol, – pillantottam rá az állatra. – akkor őket gondolkodás nélkül kisegítem, ha szükséges. Ez az utam, amin járni fogok. – fejeztem be a kicsit talán túl hosszúra nyújtott monológomat.
- Hát… nem tudom, hogy erre mit mondjak. – fogadkozott Froo.
- Semmit. – feleltem hetykén. – Inkább menjünk és pihenjünk egy kicsit. Kezdem én is úgy érezni, hogy igazad van, és tényleg kezdek megbolondulni ebben a kutakodásban. – fogadtam el a véleményét.
Hosszú alvást iktattunk be, de felébredve csak még elszántabb lettem. Elszántabb és céltudatosabb. Tudtam, hogy mit akarok, és azt is sejtettem, hogy hogyan. Annyiban biztos lehettem, hogy a céh fontos lesz még a számomra, így nem tanácsos elhagynom, hisz az információk tárházát kínálja. Ha valakiben felmerül a kérdés, hogy mikor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy elhagyjam a céhet, nos az joggal teszi, hiszen erről még nem beszéltem.
Ugyan a farkasnak sem említettem a beszélgetésünk során, de amikor azt mondtam, hogy nem egyedül akarok szembeszállni a prédáimmal, akkor nem csak rá gondoltam, mint szárnysegédre. Az utazásaim és munkáim során sok emberrel találkoztam már, és közülük többről úgy véltem, hogy még hasznosak lehetnek számomra a terv kivitelezésében. Azonban ez még egy későbbi történet volt. Ahhoz, hogy rávegyek valakit arra, hogy segítsen, tudtam, hogy kicsit azért több kell annál, hogy szépen nézek rá és pár kedves szóval megkérem, hogy segítsen. Különösen igaz volt ez arra a fajta emberre, mint amilyen én voltam. Ha csak nem állt szándékomban, avagy érdekemben, hogy valakinek segítsek, vagy valamit megtegyek másoknak, akkor bizony rám várhattak. Éppen ezért két dologra kellett koncentrálnom. Ahhoz, hogy valakit meg lehessen győzni valamiről, három dolog segíthet hozzá. Az egyik az észérvek, tehát addig verem laposra a fejét, míg bele nem megy. A másik az agresszív véleménycsere… ja nem, az ugyan az, mint az előbb. Szóval a második az, ami még beszélni is tud. Igen, a válasz helyes, a pénz! A harmadik hatásos módszert pedig talán úgy tudnám leírni, hogy egyenértékű csere. A lényege, hogy én felkínálok a személynek bizonyos segítséget, juttatást, ami megegyezik azzal a szolgáltatással, melyet én várok el az illetőtől.
Tehát fel kellett szerelkeznem mind az első, mind pedig a második pont értelmébe, ebből a kettőből pedig már majdnem egyenesen következett a harmadik, mindössze annyi kiegészítéssel, hogy némi kapcsolatépítés sem ártott volna még hozzá. A sorrend tehát adott volt, akár csak a feladatok, már csak a megvalósítás hibádzott.
- Szóval a legsürgetőbb problémánk az cimbi, hogy nem egészen két évünk van arra, hogy közel S osztályúvá nőjünk, és közben még támogatókat is szerezzünk magunknak. – vázoltam a tervet Froozernek is, miután felvilágosítottam a három lépcsős akciótervemről.
- Nem lesz könnyű annyi szent. – bólogatott. – De hogy akarod kezdeni? – kíváncsiskodott, immáron elfogadva a terveimet.
- Hát nem teljesen egyértelmű? – húztam fel a szemöldökömet. – Ahhoz, hogy megfelelően fel tudjunk készülni a harchoz, nincs is jobb tréning, mint maga a harc. Persze nem megfeledkezve az új mágiák megtanulásáról sem. – tettem hozzá sietve.
- Ez nekem kissé paradoxonnak tűnik. – ellenkezett velem már megint.
- Muszáj neked minden egyes gondolatommal kötekedned? – kérdeztem vissza.
- Ha egyszer mindegyikben van valami hiba? – mondta szinte maró gúnnyal.
- Na megállj te kis mocsok! – mosolyodtam el. – Veled fogom kezdeni az edzést! – kacsintottam rá.
- Velem? – lepődött meg.
- Veled bizony. Már indulhatunk is. Ha legyőzöl, akkor annyiszor és annyit kritizálhatsz, amennyit csak szeretnél, de ha nem, akkor mostantól tartsd meg magadnak a kis megjegyzéseidet! – jelentettem ki tekintélyesen.
Ez nem volt komoly sértődés a részemről, sem egyéb probléma. Tudtam jól, hogy sokszor vannak dolgok, amiket nem látok át tisztán, és erre ő volt a legjobb személy, aki rá tudott világítani. A kihívást viszont valóban komolyan gondoltam, és bár nem tartottam ellenfélnek a házi kedvencem, mégis kíváncsi voltam rá, hogy vajon mi fog kisülni ebből az akcióból.
- Legyen! De aztán nehogy megbánd és felmossam veled a padlót. – keménykedett.
Ahogyan megegyeztünk, el is hagytuk a termet, de némi diszkutálás után eldöntöttük közösen, hogy majd később ütközünk meg, előbb ránk fér egy kis pihenés. Szemmel láthatóan Froo is tisztában volt vele, hogy játékosságból és persze csak a felkészülés céljából akarok vele szembeszállni, és nincs szó semmi komoly ellentétről, vagy ilyesmiről.
A könyvtárban mindent visszatettünk a helyére a távozásunk előtt, mindössze az elsőnek felkutatott könyvet és a telefirkált térképet vittem magammal, gondolván, hogy arra nagy valószínűséggel még szükségem lehet.
Vagy egy fél napot sikerült szundítanom, mire kipihentem magam némileg. A csatlósom sem volt rest, ő is átaludta velem ezt az időtartamot. Én ébredtem elsőnek, de hamar felkeltettem az alvó oroszlánt, akarom mondani farkast, aki egy majdnem lábharapással díjazta a próbálkozásom.
- Megőrültél! – rivalltam rá. – Mi lett volna, ha tényleg megharapsz? – akadtam ki, mivel csak a reflexeimnek köszönhettem, hogy el tudtam rántani a lábamat.
- De nem tettem. – ejtett pofára egészen egyszerűen.
- Ezt még megjárod! – fenyegettem meg ismét, és bár most nem voltam kedélyes, mivel ez az incidens valóban felhúzott, mégsem gondoltam véresen komolyan ezúttal sem.
Elhagytuk hát a léghajót is, és egy alkalmasnak tűnő helyet kerestünk arra, hogy megmérkőzzünk egymással. Egy mindössze néhány fával büszkélkedő tisztásra esett a választás, ami nyújtott annyi fedezéket mindkettőnknek, amennyire szükségünk volt, de mégsem akadályozták meg a szabad mozgásunkat.
- Na jó, csak hogy egyenlők legyenek az esélyek, nem fogok nekromanta és szél mágiákat használni. – szögeztem le már az elején.
- Óh, de kegyes vagy. – gúnyolódott.
- Akkor kezdhetjük? – kérdeztem, mire a válasz egy villámlabda volt egyenesen a képembe.
Illetve csak a képembe szerette volna küldeni, de nem jött be neki, mivel a Shadowstep-pet felhasználva könnyedén kiugrottam az útjából, és egy körülbelül öt méterre levő lombos fa árnyékában érkeztem meg.
- Hé! Ez nem volt szép tőled! Tessék megvárni, hogy befejezzem a… - szakított félbe megint egy villámnyalábbal, mely elől újra tovább kellett állnom, révén, hogy a szinte egyetlen védőmágiám a Storm Wall-t nem vethettem be az ígéretem miatt. - Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdeztem sértődötten.
- A valódi ellenség sem fogja megvárni, hogy mit akarsz neki szónokolni! – fellelte, nekem pedig el kellett fogadnom a kijelentése igazságtartalmát.
- Tehát ő valóban ilyen komolyan veszi. – gondoltam magamban. – Én még most is csak játszom, de ő már nem. Majdnem el is felejtettem, hogy ha fölénybe akarok kerülni valaki fölött, akkor az ő fejével kell gondolkodnom, és előre kell látnom azt, hogy mit akar csinálni. Előbb, mint ő maga.
Nem akartam komolyan megsebesíteni az edzőpartneremet, így hát a keményebb mágiáim, mint például a Dark Capriccio, nem jöhettek szóba, pláne, hogy tudtam, hogy ő sem tenne bennem különösebb károkat a villám elemével, legfeljebb egy kicsit lebénulnék. Éppen azért a döntésem a még nem olyan régiben megismert és megtanult fénymágiák felé kalandozott, közülük is a Blinding Flash volt az, amit végül be is vetettem. A villanás eléggé elemi erővel hatott, és a környezetet beragyogta. Erre aztán tényleg igaz volt a régi mondás, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem, hiszen a pajtásom is belefutott abba a hibába, hogy szinte megvakult tőle. Ezen felül pedig, ahol fény van, ott ott van a sötétség is, jobban mondva az árnyék. A villanástól megnyúlt árnyékok pedig tökéletes lehetőségeket biztosítottak nekem a további szabad mozgásra, és néhány másodperc leforgása alatt máris Froozer torkának szegeztem az eddig a hátamon függő kardot.
- Itt a vége, nyertem. – jelentettem ki, mire a felelt az volt, hogy egy jókora villámlás sújtott belém. – Ez meg mégis mi a fészkes fenére volt jó! – patáliáztam ismételten, hiszen a legyőzött már ne bántsa a győztest.
- Attól, hogy itt a kardod, még nem nyertél. – világosított fel.
- Hogy mi van? – néztem rá csúnyán.
- Ha élesben küzdesz valaki ellen, az is valószínűleg hasonlóan cselekedett volna, és minden lehetőséget megragad arra, hogy föléd kerekedve legyőzzön téged. Én mindössze demonstráltam ennek egy lehetséges módját.
- A jó életbe! – bosszankodtam tovább hangosan. – És te mégis mikor lettél ilyen nagy tudora a sötét lélek rejtelmeinek, meg a harcművészeteknek, meg úgy általánosságban mindennek? – kíváncsiskodtam.
- Többet kéne olvasnod. – javasolta totális fapofával, ami csak még jobban felnyomta bennem a pumpát.
- Na megállj csak! – kiáltottam, tajtékzó indulattal, és már éppen arra készültem, hogy valami igazán nagyot domborítva felmossam vele a padlót, de ekkor némi nem várt probléma, jobban mondva csak nem várt történés csúszott be.
A fák közül emberek jöttek elő, méghozzá meglehetősen sokan, legalább százan. Eléggé furcsák voltak. Bár a mozgásuk és a kinézetük teljesen megegyezett egy normális emberével, a szemükből mégis valamiféle különös kisugárzás áradt. Magam sem tudtam hová tenni, hogy miért, de teljes mértékben az volt az érzésem, hogy ezek nem emberek, vagy ha azok is, akkor sincs velük minden rendben.
- Froozer!
- Igen? – állt szolgálatomra.
- A láncvillámoddal kínáld meg a legközelebbi csoportot! – utasítottam, miközben a tömeg minden irányból egyre csak közeledett felén néma csendben.
- Ahogy gondolod. – felelte az asszisztensen, és kérésemnek megfelelően kissé felvillanyozta a közeledők néhány tagját, akik, láss csodát, úgy estek össze, mintha csak halálos sebet kaptak volna, noha alig érte őket némi sokk, és ami még ennél is furcsább volt, kis idő múltán el is tűntek. - Szóval innen fúj a szél? – gondoltam, és egy apró mosoly jelent meg az arcomon. – Nem igazán szeretem az illúziókat, különösen akkor nem, ha a használójuk nincs is köztük! – ordítottam fennhangon.
- Miről beszélsz? – kérdezte Froo, aki még mindig értetlenül állt az eltűnt emberek esete előtt.
- Ezek itt mind csak illúziók, nem valódiak. Viszont valahol a közelben kell lennie a mágusnak, aki létrehozta ezt az egész mutatványt. – magyaráztam el neki gyorstalpalón a tényállást.
- Gratulálok, lebuktam! – hallottam a hátam mögül egy hangot, majd a képzeletbeli sereg eloszlott.
Most már csak egyetlen helyről hallottunk zajt, oda pillantva pedig mindketten megláthattuk a régi jó mesteremet, akivel már hosszú-hosszú idő óta nem találkoztam.
- Te vagy az? – kérdeztem szinte akaratlanul is, hiszen meglepett a felbukkanása.
- Hogy buktam le ilyen könnyen? – kérdezte nevetve, miközben felénk sétált.
- Nem volt elég élethű a szemük, ráadásul nagyon csöndben voltak. – feleltem én is kissé felvidulva az ismerős arc láttán. – És, mi járatban vagy? – kérdeztem. – Nem láttalak már azóta, hogy… - csuklott el a hangom, mivel azt akartam mondani, hogy mióta Ann-t első ízben kiszabadítottam, de ezt még nem tudtam kimondani, ismét visszatért a gyász és a tomboló düh érzése.
- Igen, tényleg régen volt már. – mondta ő is elkomorodva. – Kérdésedre válaszolva pedig, ezért jöttem, mert hallottam, hogy milyen dolgok történtek veled mostanság. Ezért már a léghajóról való távozásod óta követlek titeket. – mondta.
- Már olyan régóta? – ámultam el. – Észre sem vettelek.
- Nekem pedig pontosan ez volt a célom. – mondta ismét vidámabb hangulattal. – Mit szólnál hozzá, ha megint elmennénk inni egyet, mint akkor? – vetette fel rövidke hallgatás után.
- Azt hiszem, hogy az most nem volna jó ötlet. – feleltem. – Nem vagyok abban az állapotban, hogy csak úgy italozzak. – indokoltam meg a válaszomat.
- Pedig az alkohol az mindenre jó ám! Bánatra, örömre… mindenre! – noszogatott.
- Akkor sem akarok most kocsmázni! – zártam le részemről a kérdést.
- Roha, ő kicsoda? – bökött közben oldalba Froo, aki egészen eddig nem mert, vagy csak egyszerűen nem akart hangot adni annak a problémájának, hogy fogalma sincs arról, hogy ki az az ember, akivel én ilyen kedélyesen és nyíltan beszélgetek.
Elmagyaráztam neki, hogy milyen kapcsolat is van köztünk.
- Akkor visszatérve a témára. – szólalt meg ismét a volt tanítóm. – Ha nem beszélhetjük meg egy korsó sör mellett, akkor kénytelen leszek csak így egyszerűen kimondanom: Ne akarj bosszút állni! – mondta keményen.
- Hogy micsoda? – lettem kissé dühös. – Mégis miért nem? – kezdtem bele a faggatásába.
- A bosszú sohasem megoldás. Csak felemészti az embert, mígnem az összeroppan a súlya alatt. A bosszú csak az ostobáknak való.
- Akkor én ostoba vagyok! – csattantam fel.
- Nem győzheted le őket! – folytatta még az én hangerőmnél is hangosabban.
- Márpedig én akkor is meg fogok velük küzdeni! – kiáltottam vissza.
- Bolond vagy. – folytatta halkan.
- Lehet. – mondtam én is immáron normális beszédhangon, majd néhány másodpercig elrévedtem. – Viszont akkor is így fogok tenni. Én döntöttem így, és ezen már nem változtathat semmi. – szögeztem le.
- Tehát semmivel sem tudlak meggyőzni arról, hogy tegyél le az eszelős terveidről? – kérdezte kissé szomorúan.
- Semmivel.
- Értem. – sóhajtott egy nagyot. – Ebben az esetben viszont van néhány dolog, amit tudnod kell. – nézett mélyen a szemembe. – Azok, akikkel szembe akarsz szállni, heten vannak, és egyenként is erősebbek nálad. Ha jól vagyok informálva, akkor kettejükkel már találkoztál is. – magyarázta, mire én csak bólintottam egyet. – Már egy ideje én is nyomon követem azt a tervet, amelyről úgy gondolom, hogy már te is tudsz, a Lorelei erejére irányuló törekvésekre gondolok.
- Igen, tudok róla. – erősítettem meg.
- Akkor, amikor a katedrálisban voltál, nem véletlenül hagytak életben. Szükségük van rád.
- Rám? – néztem rá furcsán, mivel kissé értetlenül álltam a kijelentés előtt.
- Igen, rád. – ismételte el még egyszer. – Az alapján, amit már eddig megtudtam, nagy valószínűséggel kijelenthetem, hogy téged választottak ki az utolsó áldozatnak. – mesélte komoran.
- Áldozatnak? Engem? Mégis miért? – dobáltam fel a kérdéseket.
- Fogalmam sincs. – válaszolta nyíltan. – Nem mondott neked semmit az a Black Star nevű férfi? Vele találkoztál ugye?
- Igen, vele, de nem hiszem, hogy bármi, amit mondott, fontos lehetne. – fogadkoztam.
- Nem tudhatjuk, hogy mi a fontos és mi nem az. Kérlek, próbálj meg visszaemlékezni arra, hogy mit mondott!
- Rendben van. – feleltem, és mélyen elgondolkoztam.
Megpróbáltam visszaidézni az a borzalmas napot, és emlékezni azokra a mondatokra, melyeket annak a mocsoknak a szájából hallottam. Mint valami az eszembe jutott, rögtön el is mondtam, míg végül közel a teljes beszélgetést fel nem tudtam vázolni.
- Szóval így áll a helyzet. – hümmögött.
- Mondtam én, hogy nincs benne semmi használható. – legyintettem, ám a mesterem más állásponton volt:
- Szerintem viszont igenis van! – hangoztatta. – Teljesen egybevág a téziseimmel. Az utolsó áldozatnak önként kell mennie a halálának színhelyére, ráadásul egyéb egyezések is vannak közted és a felvázolt figura között. – mondta sejtelmesen. – Többet egyenlőre nem mondok, mivel nem akarok felesleges, elhamarkodott és esetleg ostoba következtetéseket levonni, de ennek minden valószínűséggel csak egy színjáték szerepe volt, annak elérésére, hogy téged erre az útra térítsenek, ahol most vagy. – fejezte be a mondókáját.
- Ugyan már, ez baromság! – hitetlenkedtem.
- Legyen neked igazad! – hunyta be a szemét, ezzel is erősítve helyeslését.

- Viszont, ha már mindenképpen eltökélted, hogy végig akarod csinálni, akkor örülnék neki, ha elfogadnád a segítségem. Jobban mondva… ha megfogadnád a tanácsomat. – mondta az egykori mester.
- És mi lenne az a tanács? – kérdeztem kíváncsian.
- Van egy bölcs, aki a Hakobe-hegységben él. Keresd fel őt! Hidd el, sokat fog tanítani neked, amit kamatoztathatsz majd az elkövetkező időkben. A hegy észak-keleti vonulatán van a háza. Biztos vagyok benne, hogy meg fogod találni.
- Rendben, felkeresem. – válaszoltam. – Ennyi kitérő úgyis kell, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet.
Nem bíztam benne, hogy bármi hasznosat is tanulhatnék egy hegyi remetétől, de mégis úgy véltem, hogy káromra nem fog válni, ha egy ilyen emberrel is megismerkedem.
- De ha már a segítségnyújtást említetted, - fordítottam vissza a beszélgetés medrét a nekem fontos részhez. – akkor nem áll szándékodban segíteni nekem a harcban igaz? – kérdeztem, bár sejtettem a választ.
- Eszem ágában sincs megöletni magam. – húzta ki magát. – Kösz szépen, de én még élni szeretnék néhány évtizedet legalább!
- Sejtettem, hogy valami hasonlót fogsz mondani. – sóhajtottam egyet beletörődésem jeléül. – Viszont, ha nem akarsz csatlakozni a célomhoz, akkor megbocsáss, de nekem mennem kell. Kevés az idő és oly sok a teendő. – kezdeményeztem a búcsúzást.
- Ennyi idő után megint találkozunk, és te ilyen gyorsan le akarsz rázni engem? Ennyire rossz társaság volnék? – kérdezte vidáman.
- Nem, csak éppenséggel sietnem kéne. Nem érek rá csak úgy mászkálgatni össze-vissza. – feleltem félvállról, miközben hát hátat fordítottam neki, és elindultam az erdő irányába.
- Mégis hová mész? – kérdezte meghökkenve.
- Hogyhogy hová? Hát a Hakobe-hegységbe. Nem nyilvánvaló? – kérdeztem vissza unottan.
- De az a másik irányba van. – lombozott le egy pillanat alatt.
- Csak teszteltem, hogy figyelsz-e. – mentettem ki magam gyorsan a kissé kínos helyzetből, aztán megfordulva elbattyogtam a másik, immáron helyes irányba Froozer társaságában.
Csak egyetlen intést ejtettem meg hátrafelé búcsú gyanánt, mellőzve minden egyéb érzelgősséget vagy formalitást.
- És akkor most tényleg elmész ahhoz a valakihez, akit mondott? – kérdezte Froozer, néhány perccel azután, hogy elhagytuk az edzőterepet.
- Igen, úgy tervezem. – feleltem.
- Furcsa. – motyogta halkan.
- Mégis mi? – kíváncsiskodtam.
- Hogy én még csak nem is hallottam erről a fickóról, pedig ahogy elnéztem, eléggé jóban vagytok. – ecsetelte problémáját.
- És ez mégis miért lenne furcsa? – értetlenkedtem. – Nem csoda, hogy nem ismered minden barátom és ismerősöm, hiszen még nem vagy velem olyan régóta. – magyaráztam el neki az álláspontomat.
- Mintha olyan sok emberi kapcsolatod lenne. – morogta a bajsza alatt.
- Ugyan már, fogd be!
A tervnek megfelelően valóban a Hakobe-hegy felé tartottunk, és tényleg felkerestük azt a házat, amelyet a régi barátom ajánlott, mely mindössze egy napunkat emésztette fel.
- Nem tévedett akkor, amikor azt mondta, hogy biztos, hogy meg fogom találni. – gondoltam, mivel a megfelelő hegyvonulat megmászása után valóban felleltük az egyetlen épületet, amely a havas és jeges tájból, mint egy kis oázis nyúlt ki.
Vastag fa gerendák és súlyos, ódon kőfalak alkották az épület gerincét, rajtuk pedig ablakok és egy cserepes tető függeszkedett.
- Nem rossz.
- Ja, én is el tudnék itt lenni. – helyeselt Froo is.
- Akkor azt hiszem, hogy nincs más hátra, mint hogy bemenjünk. – indultam el a vastag, első ránézésre fa ajtó irányába.
- Nem tudom, nekem valahogy rossz érzésem van ettől a helytől. – akadékoskodott.
- Ne baromkodj már. Mégis mi lehet itt a legrosszabb, amivel találkozhatunk? – tettem fel a legostobább kérdést, ami csak létezhetett.
A következő pillanatban ugyanis egy méretes, sárkányra emlékeztető fehér gyík jelent meg az épület tetején, és igencsak felénk sandított.
- Na jó, erről nem volt szó! – morogtam, és kissé be is rezeltem, hiszen egyfelől nem tudtam, hogy mivel állok szemben, más részről pedig hatalmas, legalább húsz méteres volt a szörnyeteg.
Szinte reflexszerűen lassan elkezdtem hátrálni, ekkor pedig ráléptem valamire a hóban, ami egy szépet reccsent, én pedig kicsit jobban belesüllyedtem a talajba.
- Ugye ez nem az volt, amire gondolok? – néztem le lassan a lábam alá, de sajnos jól tippeltem.
Egy emberi koponyára sikerült rátaposnom, ami egészen eddig szinte ki sem látszott a hóréteg alól. Ismertem már a csontok törésének hangját, így támadt az az ötletem, hogy vajon mibe is botlottam.
- Jó kisfiú, vagy kislány, legyél bármelyik is! – beszéltem a fenevadhoz. – Frozoer, azt hiszem, most jobb lenne, ha felhúznánk a nyúlcipőt! – javasoltam, de mire az oldalamra pillantottam, észrevettem, hogy a farkasnak se híre, se hamva. – Máris elszelelt volna? – tanakodtam.
Közben a gyík csak méregetett engem, látszólag nem tudta eldönteni, hogy én most a vacsija vagyok-e, vagy csak egy átutazó, akit kivételesen még hagy is elmenekülni. Én a részemről az átutazós részt preferáltam volna jobban, de ebbe nem nagyon volt beleszólásom. Továbbra is hátráltam, a lény pedig nem tett semmit, csak figyelt. Aztán hirtelen kitárult a nagy ajtó, ami a mondhatni kastélyba vezetett, hiszen a ház a méretei miatt nehézkesen illett volna rá, az így keletkezett nyíláson pedig kibotorkált egy öreg, botjára támaszkodó apóka. Haja már szinte nem is volt, szakálla viszont annál több. A szőrzete viszont már jobban világított, mint a hó, hiszen olyannyira megőszült már, hogy az eredeti színét már nem is lehetett tudni.
- Mi járatban vagy erre ifjú mágus? – intézte hozzám első kérdését.
- Egy öregembert keresek, akiről azt mondták nekem, hogy itt lakik, valamint azt is, hogy megosztaná velem a tudását, vagy valami olyasmi. – feleltem.
- Öregembert azt találtál, de hogy megosztja-e veled a bölcsességét, az már csakis attól függ, hogy mire akarod használni azt. – mondta sejtelmesen. – Jöjj hát beljebb, a többit majd megbeszéljük egy csésze forró tea mellett . – invitált beljebb, és nekem hátat fordítva ismét eltűnt az ajtónyílásban.
Ahogy felpillantottam, láttam, hogy a fehér pikkelyes állat Froozerhez hasonlóan eltűnt.
- Mit állsz itt így? – hallottam meg néhány másodperc múlva a csatlósom hangját a hátam mögül
- Te meg hol jártál ilyenkor, amikor ennyi minden történik? – néztem rá furcsán.
- Dolgom volt. –válaszolta tömören.
- Dolgod? És mégis miféle? – faggattam tovább.
- Szólított a természet, ha ennyire tudni akarod. És most már sokkal kevésbé érzem nyomasztónak a helyet is.
- Szóval akkor te nem láttad se az idős emberkét, sem pedig azt a böszme nagy valamit? – kérdeztem csodálkozva.
- Böszme nagy valami? – nézett rám egyre furcsábban és értetlenül. – Nem ütötted be közben a fejed vagy ilyesmi?
- Nem. – válaszoltam azonnal és keményen. – Vagy legalábbis azt hiszem, hogy nem. De gyere, a házigazda már beinvitált minket, nem szép dolog, ha megváratjuk. – váltottam témát, és a még mindig nyitva tátongó bejáraton bementem az épületbe.
Odabenn gyertyák világítottak, nagyjából méterenként egy pár, mivel az ablakok be voltak függönyözve, ezért volt szükség a világításra. A viszonylag rövidke folyosói rész után egy eléggé tágas terembe érkeztünk, amely a ház mind a három szintjét egyetlen légtérbe egyesítette. terasz szerűen nyíltak az egyes szintek az építmény további területén, melyekre mind egyetlen összefüggő csigalépcsőn át lehetett eljutni, mely még most is fényesen csillogó lakkozott fából készült. A központi teremben volt egy hatalmas kandalló, melyben lobogott a tűz, előtte pedig ott ült a vén apóka, akivel már találkoztam.
- Gyere, foglalj helyet itt mellettem. – nyújtotta ki kezét, s egy székre mutatott, mely egészen közel volt a tűzhöz.
A bácsika egy hintaszékben lóbálta magát, kezében egy csésze teával. Előtte egy asztal volt, melyen ott gőzölgött még egy adag itóka. Eleget tettem a felkérésének, és elhelyezkedtem az ülőalkalmatosságban.
- Igyál velem! –mosolygott, mire én még mindig nem szóltam semmit. – A farkas veled van? – kérdezte közben Froozerre nézve.
- Igen, ő hozzám tartozik.
- Akkor jó. Már azt hittem, hogy csak úgy beszökött. Mert akkor bizony szólni kellett volna Bruno-nak, hogy kergesse ki. – hunyta le a szemét.
- Ki az a Bruno? – kérdeztem kicsit félénken.
- A segédem. De hiszen már találkoztál vele. – mondta vicceskedve.
- Az a nagy szürke gyík a tetőn? – konkretizáltam a kérdést.
- Igen. – bólintott. – De elég ebből a csevejből, inkább térjünk vissza az én kérdésemre, méghozzá arra, hogy miért jöttél el hozzám? – húzta fel a bal szemöldökét.
- Az egykori tanárom küldött, hogy az itt élő remetétől segítséget kaphatok ahhoz, hogy le tudjam győzni az ellenségeimet és bosszút tudjak állni. – feleltem teljesen nyíltan.
Az öreg csak hümmögött, majd ennyit mondott:
- Mesélj!
- Mégis miről?
- Hát arról, hogy mire fel ez a nagy harci kedv és mi végett akarsz bosszút. – hangja parancsoló volt és kemény, noha nem beszélt egy kicsit sem hangosabban, mint az átlag ember.
Egy mély levegőt vettem, és néhány másodperc alatt megfontoltam a magamban felvetült kérdéses pontokat, majd mindegyiken túljutva úgy döntöttem, hogy elmondok ennek a teljesen ismeretlen embernek mindent magamról, a céljaimról és úgy egyetemesen mindenről. Órákon át beszéltem, és így is csak nagy vonalakban tudtam kifejteni a legfontosabb dolgokat. Ő folyamatosan jelzett, hogy követi a cselekményt, hol hümmögött, hol bólogatott, hogy pedig vissza-visszakérdezett, ha valami nem volt világos neki.
- Megértelek ifjú varázsló. Az érzéseid jogosak. – hunyta be a szemét, mintha csak aludni akarna. – Mindazonáltal a bosszú sosem hoz jót a világra.
- Na, megint kezdődik. – gondoltam magamban.
- Ezért most megkérdezem tőled: Csakis azért akarod legyőzni azt a férfit, aki megölte a szerelmedet, hogy bosszút állj, vagy van más oka is? – faggatott.
Furcsán beszélt. Olyan érzések kavarogtak bennem tőle, mintha valamire rá akarna vezetni, ráadásul az, hogy azt mondta, hogy a „szerelmed”, szintén érdekesen érintett. Valójában én is hasonlóképpen éreztem, de ilyen nyíltan még magam sem mertem soha nevezni Ann-t, és az, hogy egy vadidegen így jellemezze végképp új volt nekem.
- Ez az egyetlen célom jelenleg. – gondoltam át a dolgot.
- És éppen ez az, ami miatt nem kerülhetsz ki győztesen egy ilyen harcból. – mordult fel kissé megemelve a hangját.
- Sokan jártak már nálam, ki azért, hogy megöljön, ki azért, hogy tanítsam. A tanítványok közül ki az erőt szomjazta, ki a hatalmat, ki pedig csak egyszerűen magára a tudásra volt szomjas. És olyanok is akadtak szép számmal, akiket a bosszú vezérelt. És tudod mit? – tartott egy rövidke drámai szünetet: - Ők mind elbuktak, kivéve azok, akiknek még volt miért élniük. Volt más céljuk is, amiért tovább akartak létezni a bosszú bevégezte után is. – kezdett bele látszólag máris az okításomba. – Ide hallgass! Ahhoz, hogy a tanítványom lehess, ki kell állnod két próbát. Az első az elme próbája, amely azonnal indul is. Négy órád van arra, hogy megfejtsd a következő találós kérdést. Ha sikerül, kiálltad a próbát, ha nem, máris mehetsz haza. És még valami: Ha a társad segít neked, akkor azonnal ki vagy zárva világos? – mondta, majd felállt a hintaszékből, hogy még teátrálisabban adhassa elő a feladványát: - Egy menekülő 40 méter mély szakadék szélére ér. Az üldözői hamarosan beérik, le kell valahogy ereszkednie a mélybe, hogy megmeneküljön. Van nála egy 30 m hosszú kötél és egy kés. Félúton, vagyis 20 méter mélyen van a szakadékban egy párkány, ahol meg tud pihenni. El tudja vágni a kötelet bárhol, tud rá csomót, hurkot kötni, ami az egyszerűség kedvéért nem csökkenti a kötél hosszúságát, de egy megkötött csomót rángatással kioldani nem tud. Leugrani, lepottyanni nem lehet. Hogy tud a 30 méteres kötél segítségével mégis leereszkedni a 40 méteres szakadék mélyére? – vezette le hosszan és lassan a találós kérdését. – Ne feledd, négy óra múlva visszajövök és kikérdezlek! – mondta, majd a csigalépcsőn felcammogott a második emeletre, majd eltűnt az épület folyosóinak egyikén.
- Hát ez remek! Egy kíváncsi öregembe, aki feladványokkal tesztel. Ráadásul milyen ostoba egy feladvány. Egyszerűen átlebegek a szakadék fölött, vagy megölöm az üldözőimet és kész is. – merengtem. – Egyáltalán szükségem van nekem minderre? Nem lenne egyszerűbb inkább elhúzni innét? – tanakodtam, de egy kis ördög ott motoszkált bennem, azt sugallva, hogy neked márpedig akkor is meg kell oldanod ezt.
Szóval nekigyürkőztem és elkezdtem pörgetni az agyi fogaskerekeimet. Eközben Froo tudomásul véve, hogy nem segíthet hozzá a megfejtéshez, amit őt ismerve sokkal hamarabb kitalált, mint én.
- Gyerünk, van rá négy teljes órám. Nehogy már ne tudjam megoldani egy ilyen egyszerű kis feladatot? – biztattam magam. – Mindenképpen kell, hogy legyen egy húsz méteres kötelem, amivel a párkányról le tudok jutni az aljára. És ha már van kés, akkor biztosan vágni is kell, különben mi értelme lenne az egésznek. – okoskodtam, de nem eléggé jól.
A másodpercek csak úgy peregtek, melyből percek lettek, majd eltelt az első é s második óra is, én pedig még mindig nem álltam készen a megfejtéssel. Aztán egyszer csak beugrott valami, és felpattantam a székemből!
- Rájöttem! – kiáltottam fel hangosan. – Hé, apó, merre vagy? – harsogtam, mivel minél előbb el akartam neki mondani az ötletemet, még mielőtt netán elfelejtem vagy valami hasonló.
Rövidesen elő is csoszogott, és a korlátra támaszkodva a szájára tette az ujját, és csendre intett.
- Ne üvölts már, mert még a holtakat is felébreszted! – kiabálta aztán olyan erővel, hogy enyhe túlzással az egész ház beleremegett.
Én csak álltam és pislogtam. Nem tudtam mire véljem ezt, hogy csak szórakozik velem, vagy valóban megőrült? Aztán a rövid meghökkenésem után visszafogva a hangerőmet ismertettem vele a megoldásomat:
- Elvágja a kötelet 10 méternél, így lesz egy 10 és egy 20 méteres darabja. A 10 méteres egyik végét kiköti a szakadék peremére, a másik végére köt egy kis hurkot, amin át tudja bújtatni a 20 méteres kötelet. A 20 méteres kötéldarabot félig áthúzza a hurkon, aztán a két lelógó végét egybefogja. Így most két 10 méteres darabból összeállt az első 20 méternyi kötél. Ezen leereszkedik a párkányig. Ott kihúzza a 20 méteres kötelet a hurokból, és ezzel a kötéldarabbal már meg tudja tenni a hátralevő 20 méteres utat. – tartottam egy kis hatásszünetet a neki szánt kiselőadásom után, majd hozzátettem: - Na? Eltaláltam? – néztem rá kíváncsian, mire ő csak elmosolyodott, majd annyit mondott csak, hogy:
- El.
Majd lesétált hozzám a fenti szintről, és előttem néhány lépésre megállt.
- Mellesleg… Kit neveztél te apónak? – üvöltött ismét a képembe.
Én ugyebár természetemnél fogva nem ijedtem meg gyakran, de ez a hely valahogy kihozta belőlem a frászt. Elsőnek a sárkány, most meg a papa. Utoljára embertől talán csak akkor ijedtem meg, mikor felástam egy úrhölgy kertjét annak gyűrűje után kutatva, hogy teljesíthessem a megbízást. A szemei szinte izzottak, úgy nézett rám, mint aki azonnal kettéhasít. Nem tudtam rá válaszolni semmit, csak álltam és pislogtam.
- Na mindegy. – legyintett. – Térjünk át a következő pontra, méghozzá a testi vizsgádra. – mosolyodott el, szinte látszott rajta, hogy tetszik neki a helyzet. – Bruno igencsak válogatós fajta, és csak a gyógynövényeket kedveli.
- Növényeket? – kérdeztem vissza furcsán.
- Igen, ő növényevő. De visszatérve a témára, az lesz a feladatod, hogy hozz neki enni. A kedvenc növénye a Havasi gyopár, ami kizárólag a Hakobe-hegy legmagasabb csúcsán nő. Ha feljutsz oda, és hozol nekem, illetve Bruno-nak belőle, akkor tanítványommá fogadlak. – tett ígéretet.
- Ez nem is hangzik olyan nehéznek. – gondoltam, és már indultam is volna, de még egyszer megállított.
- Majd elfelejtettem! Nem használhatsz semmiféle mágiát, és a farkas veled mehet, de ő sem segíthet! Figyelni foglak, szóval nehogy megpróbálj csalni! – mutogatott fenyegetően az ujjával.
Tudomásul vettem a próba részleteit, és Froozer társaságában kimentem a házból. Odakint éppen kezdett felerősödni a szél, és egyre keményebben hordta a havat. A látótávolság egyre csökkent és a hideg is egyre cudarabb lett.
- Te, mond csak, mégis miért teljesíted ennek az eszelősnek a kérését? – nézett rám kérdőn a bundás.
- Igazándiból… én sem tudom. – válaszoltam őszintén. – De úgy gondolom, hogy az edzésnek nagyon jót tesz, ha pallérozom az elmém és erősítem a testem, márpedig ez a két feladat pontosan arra jó. – vázoltam az álláspontomat. – Ezen kívül pedig ki tudja, még lehet, hogy valami hasznosat is tanulhatok ettől a vénségtől. – tettem hozzá némi szünetet követően.
A hóvihar miatt a haladási tempónk nagyon lecsökkent, ráadásul hófelhők is érkeztek, és a már így is kellemesen kavargó port még tetézte az égből hulló utánpótlása is. Nem nagyon beszélgettünk a farkassal. Részben azért nem, mert nem volt mondandónk, legalábbis, ami engem illet, másfelől pedig azért nem, mert a levegő süvítése miatt bajos lett volna a kommunikáció. Minden nehézség ellenére azonban mégis csak elértünk a magaslatra, nagyjából akkor, amikor a vihar is kezdett eloszlani.
- Mi volt ebben a kihívás? – gondoltam, mikor egy párkányra felkapaszkodva megpillantottam a növényt, amelyért jöttem.
Csakhogy nem volt minden olyan rózsás, mint ahogyan azt én elképzeltem, mivel amint felküzdöttem magam a kiszögellésre, kaptunk is némi társaságot a társammal, aki közvetlen mögöttem kullogott. A kedves látogató, avagy házigazda, attól függően, hogy milyen szemszögből vizsgáljuk, nem volt más, mint egy szép nagy Hegyi Balkan. Közel egyszerre vettük észre egymást, a szeméből pedig azonnal kiolvastam, hogy nem fog csak úgy simán elengedni, azt meg pláne nem, hogy előtte még egy pár virágot is gyűjtsek. Beleszagolt a levegőbe a majom, majd a mellső végtagjaival elkezdte verni a mellét, miközben ordított egyet, majd felém rohant. Én félre ugrottam a lesújtó karjai elől, melyek össze voltak kulcsolva, és a kardomat előkapva máris talpra ugrottam, már amilyen gyorsan a hóban képes mozogni az ember.
- Véged! – makogta a támadó, és ismételten felém vetettem magát.
- Akkor sem fogok mágiát használni! – ismételgettem magamban, hiszen ha nem lett volna ilyen téren kikötés, akkor már réges-rég leápoltam volna a kis mitugrászt.
- Elintézzem? – kérdezte közben Froo, akit egyenlőre nem akart elintézni a maki.
- Egyedül is menni fog! – válaszoltam neki elszántan, és a következő pillanatban már én vettem át a kezdeményező szerepet.
Egy biztos pontot, azaz a hóból kiálló sziklát szemeltem ki magamnak, mint kiindulási pontot, majd oda futva felléptem rá, és lendületet véve elrugaszkodtam, majd a magasból érkezve sikeresen megvágtam a meglepett emberszabásút. A helyzet nem volt az ínyére, ahogyan nekem sem. Bár megsebeztem, a seb mégsem volt olyan súlyos, hogy végezzek vele, de még annyira sem, hogy legalább megfutamítsam. csak annyit értem el, hogy a kezén keletkezett sérülés miatt még dühösebb lett rám, és egy jókora ütést kaptam az ép bal kezétől. Mivel hogy közel voltam hozzá, így nem tudtam kikerülni, de még csak tompítani se nagyon, ezért pár métert repülve belevágódtam a hóba. Eléggé fájt a találat, de első érzékelésre nem tört el semmim. Ahogyan a kicsit kába lehetőségeim engedték, ismét talpra keveredtem, majd észlelve, hogy megint felém tart a felbőszített állat, kénytelen voltam menekülőre fogni.
- Mégis hogyan győzzem le, ha nem használhatok mágiát? – gondolkodtam tovább.
Egy rövid fogócska vette kezdetét, amelyben a gyorsasági előny a Balkan-nál volt, ellenben én mozgékonyabb és fordulékonyabb voltam, éppen ezért kiegyenlítődtek a lehetőségeink. Perceken keresztül kergetett, amitől csak még idegesebb lett, de látszott rajta, hogy már fárad.
- Biztos, hogy ne segítsek be? – hallottam közben a pajtim baráti felajánlását, melyre ismételten nemet mondtam.
Aztán végre szöget ütött a fejembe egy gondolat. Még a kezdet kezdetén, mikor be kellett hatolnom a börtönbe, amelyben Ann-t tartották fogva, kihasználtam azt, amit most is szándékoztam: a környezetet. Körbejáratva a tekintetemet felfedeztem a győzelmem kulcsát, egy szép nagy jégcsapcsoport képében.
Úgy intéztem a mozgásom, hogy az üldözőm áthaladjon a kőfalról lecsüngő képződmények alatt, és amikor az bekövetkezett, a kezemben lévő kardot elhajítva letörtem egy részét, melyek, mint a lándzsák zuhantak le, és súlyuknál fogva el is intézték a hegyi lakót.

- Nem is volt olyan rossz. – mondta elismerően a farkas.
- Még szép, hogy nem, hiszen én hoztam össze. – feleltem elégedetten.
A hegyi balkan kimúlt, így pedig minden akadály elhárult köztem és a növény között, amelyért jöttem. Bár egy részét a kergetőzés alatt letapostuk, még mindig bőven maradt érintetlen rész, ahonnét tudtam szedni bőségesen. Amint a begyűjtéssel kész voltam, elérkezett az idő, hogy az utat, melyet megtettem fölfelé, most lefelé is véghezvigyem. Ez persze könnyebben hangzott, mint amilyen valójában volt. Mindenki azt gondolná, hogy nem lehet nehezebb annál, mint amilyen felfelé volt, sőt, még könnyebbnek is kéne lennie, elvégre nem a gravitáció ellenében kell dolgozni, azonban ez akkor is szamárság. Lefelé nézni jóval megerőltetőbb az ember számára, ráadásul, míg eddig jobbára csak a kezem kellett figyelnem, most sokkal inkább a lábamra helyeződött a hangsúly, ami ugye mondanom sem kell, hogy messzebb van a szememtől, következésképpen nehezebben is látom. Lassan, és nem túl biztosan kecmeregtem lefelé a meredek sziklafalon, így sok fáradság és idő árán jutottam csak le olyan magasságba, ahol már rendesen, mászás, kapaszkodás meg minden egyéb hókuszpókusz nélkül folytathattam az utamat. Az öregtől már több mint egy napja mentem el, és kimerülten, és csontig átfagyva értem vissza.
- Megvan a növény. – hörögtem, mikor beléptem a házba.
- Tudom, mondtam, hogy figyelni foglak. – mondta már-már hülyére véve engem.
- Akkor teljesítettem a próbát nem igaz? – kíváncsiskodtam.
- Ha Bruno megfelelőnek ítéli meg a kosztot, akkor igen.
- Remek, egy gyík dönti el, hogy alkalmas vagyok-e. Ez aztán a megtiszteltetés. – morogtam magamban, de hangosan nem reagáltam semmit.
A Blizzardvern, mint megtudtam, ez az általam kicsi sárkánynak nézett gyík fajtája, lassan odajött, méregette egy darabig az általam eléje rakott növényeket, majd pillanatok alatt jóízűen befalta őket, s az emelet felé indulva eltűnt.
- Ez most akkor jót jelent? – tudakoltam az öregre nézve.
- Mivel még életben vagy, ezért az kell mondjam, igen. – nevette el magát.
- Ez ám a biztatás. – gondoltam.
- Mivel mind az elme, mind pedig a test próbáját kiálltad, így méltónak bizonyultál arra, hogy a tanítványommá lépj elő. – mondta ünnepélyesen.
- És ez nagyjából meddig fog tartani? Mármint ez az egész tanítósdis valami? – faggattam.
- Kuss, ha én beszélek! – vágott oldalba a botjával, melyből azt szűrtem le, hogy nincs is annyira rászorulva a támaszra, ha ekkorát tud ütni.
- Igenis! – nyögtem fel halkan.
- Tehát, a kiképzésed kemény lesz és fárasztó, ezt megígérhetem, viszont azt is, hogy ha teljesíted, akkor olyan erőre teszel szert, amely komoly fölényt jelenthet a csatatéren, de sok más területen is. – magyarázta csukott szemmel, szinte már meditálva. – Ami pedig az időt illeti, – tért rá a feltett kérdésem megválaszolására - az csakis rajtad áll. Most pedig menj, aludj egy keveset! Amint felkelsz, el is kezdheted az első leckédet.
Én a felszólításnak megfelelően eleget tettem az alvásnak, ami már nagyon rám is fért, hiszen a két napban, amely mögöttem állt, alig aludtam valamicskét, és sokat kellett dacolnom az elemekkel is, ami szintén kiveszi az ember energiáit. Nem tudom pontosan, hogy mennyit alhattam, de Froozer ébresztett fel, mondván, hogy a bölcs látni akar, méghozzá minél előbb. Én csak vállat vontam, majd felkeltem, és leballagtam a kandallóhoz, a földszintre, ugyanis a második emeleten kaptam meg egy szobát.
- Csak hogy előbotorkáltál te hétalvó! – köszöntött a karosszékben ücsörgő öreg.
- Miért, mennyit aludtam? – kérdeztem a szememet dörgölve, mivel még mindig álmos voltam egy kissé.
- Nem fontos, inkább kezdjünk is bele mihamarabb! – sürgetett, én pedig nem firtattam tovább a kérdést. – Elmondom neked a következő egy hétre vonatkozó tervet, melyet teljesítened kell. Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! – rázta a mutatóujját, mintha csak fenyegetni akarna. – A testnek és az elmének egyszerre kell, hogy fejlődjön. Ha nincs meg az összhang, akkor nincs esélyed arra, hogy jól harcolj!
- És mégis hogyan teremthetem meg az összhangot? – faggattam.
- Mindent a maga idejében! – vetett gátat a kíváncsiságomnak. – A mai nap a testedet fogjuk edzeni, az elme csak holnap kerül sorra.
- Ez kezd kicsit hülyeséggé válni. Lehet, hogy nem kéne itt maradnom. – fogalmazódott meg bennem a gondolat, azonban arra még kíváncsi voltam, hogy mit is ért az alatt, hogy az elme edzése, így végül úgy döntöttem, hogy megvárom a holnapot.
Ahogy mondta, kondíciófejlesztés volt a napi program. Egy egészen takaros kis helységbe vezetett. Az ablakokon fényesség áradt be, de mégsem volt hideg, holott a havas hegyek közt voltunk. Odabenn bábuk és különféle erőfejlesztő eszközök voltak. Az órák szinte repültek, és rövidebb pihenőket leszámítva egész nap gyűrtem az edzéstervet. Futás, felülés, súlyemelés, fekvőtámasz és még sok egyéb szerepelt a repertoárban, de a bábukat egyenlőre még nem kellett használnom, azzal az indokkal, hogy arra még nem állok készen.
Este holt fáradtan estem bele az ágyamba. A farkas is a szobában volt, ahol egész nap csak aludt, révén, hogy nem tudtam vele foglalkozni.
- Figyelj csak Froo, mi lenne, ha te addig inkább valami mással ütnéd el az időt, amíg nekem itt kell dekkolnom? – elegyedtem vele beszélgetésbe.
- És mégis mit javasolsz? – nézett rám kíváncsian.
- Bár sok infót sikerült szereznünk a fontosabb kérdésekben, de még így is rengeteg a kérdéses pont, a bizonytalan változó. Nyomozhatnál egy keveset nélkülem.
- Én benne vagyok, de mit szeretnél, hol kezdjem? – egyezett bele azonnal.
- Talán ott, ahonnét minden kiindult, vagy akár megvizsgálhatnád az ügyet más szemszögből is. – mondtam szándékosan sejtelmesen.
- Ez alatt mit értesz?
- Mi csak a céh feljegyzéseit néztük át, de minden bizonnyal sokkal több írás van a Mágus Tanács birtokában. Azokat sem ártana átpillantani. – mondtam halkan, úgy, hogy még a társam is csak alig értse.
- Hát, az nem lesz egyszerű! – sóhajtott egy nagyot.
- Kérd Tarava segítségét! Mondd meg neki, hogy elrendeztem az alku első felét, ami rám esett, de kérnék tőle egy kis szívességet, méghozzá ezekkel a nyomokkal kapcsolatban. – adtam neki tippet.
- Rendben, holnap elindulok, és felkeresem. – felelte. – De… hogyan találom meg? – kérdezett rá egy igen kényes és fontos pontra, melyre én sem tudtam semmi konkrétat válaszolni.
- Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy Corcusba megy, de nem tudom, hogy ott lehet-e még. Minden esetre az lenne a legjobb kiindulópont, ha ott kezdenél bele a keresésbe. – javasoltam.
- Ahogy gondolod. – hagyta rám a kérdést, és nyugovóra tért, példáját pedig én is követtem.
Reggel, mire felébredtem, Froozer már felkerekedett, és én sem szunyálhattam túl sokáig, mivel várt rám a feladat, jobban mondva az újonnan szerzett mesterem.
- Ki az ágyból hétalvó! – üvöltötte, mikor kicsapta az ajtaját a szobának.
Ezzel azonban már kicsit elkésett, mivel én már rég felkeltem, és már felöltözve néztem vissza rá.
- Ja, hogy már fenn vagy… - mondta zavartan. – Akkor meg miért nem jöttél már le reggelizni?! – üvöltötte, hogy azért mégis csak neki legyen igaza.
Én erre már nem is mondta semmit. Az első nap és az első trénin után már feladtam azt, hogy megpróbáljak kiigazodni az ürgén. Hol olyan volt, mint egy egyszerű vénember, aki állva képes lenne elaludni, és alig bír mozogni, míg máskor pedig egy ereje teljében lévő birkózóhoz volt hasonlatos, és hangja dörgött, izma pedig duzzadt. Mintha nem is ugyan az az ember lett volna, hanem sokkal inkább két különböző személy. De nem foglalkoztam vele. Amíg olyan dolgokat tanít, melyeknek hasznát vehetem az életben, vagy akár a harctéren, addig mindegy, hogy ki vagy mi ő.
A felszólító kérdést valóban reggeli követte, majd egy kandalló mellett ültetett le, magával szemben, és belekezdett az aznapi mondókájába:
- Tegnap megvolt a testi edzésed első napja, ma pedig elkezdjük az elméd és ezzel együtt a szellemed acélozását is. Jól figyelj most arra, amit mondok! – emelte fel a mutatóujját, mire én valóban minden idegszálammal rá kezdtem el koncentrálni. – A harcnak van egy ősi, ám de annál igazabb mondása: Ha ismered önmagad és ismered az ellenséget is, akkor minden egyes harcban könnyedén győzhetsz. Ha nem ismered az ellenfeled, de magadat igen, akkor a harc kimenetele kétséges. Hol egyik, hol a másik arat győzelmet. Viszont ha nem ismered önmagad, abban az esetben, még ha az ellenfelet ismered is, akkor is kudarcra vagy ítélve minden egyes összecsapásban. Ez egy nagy igazság.
- Ha nem ismerem magam? – ismételtem magamban. – Vajon mit jelenthet ez? – tanakodtam, és noha hangtalanul tettem, mintha csak olvasna a fejemben a vén csont, válaszolt is nekem:
- Arra pedig csak egy mód van, hogy önmagad megismerhesd, de ennek a módnak is két fele van.
- És mi lenne az a kettő? – kérdeztem érdeklődve.
- Megmondtam már, hogy ne vágj a szavamba, ha beszélek! – vágott fejbe a botjával az öreg.
- Hogy én ezt hogy utálom! – morogtam magamban, de kivételesen eltűrtem mindent.
- És különben is, ne szaladj annyira előre! Első nekifutásra elég lesz, ha csak az egyik felét teljesíted a követelményeknek, csak utána jöhet a második!
Bár örömmel mondtam volna neki, hogy ez hülyeség, de nem hiszem, hogy meggyőzte volna, ráadásul nem kértem volna még egy ütést attól a kemény bottól, így ezt inkább megtartottam magamnak.
- Ez első lépés az, hogy most mélyen magadba kell nézned, és megválaszolnod a következő kérdéseket: Mit akarsz tenni, ha vége a tanításodnak? Mire akarod használni a megszerzett erőt? A bosszú az egyetlen, amely téged vezérel? – tette fel a kérdéseket, majd rövid szünet után folytatta: - Őszintén kell mindre válaszolnod, de figyelmeztetlek: Nem csak helyes válaszok vannak, és ha egy helytelen válasz is lesz a három között, akkor a diákságod itt véget is ért!
- Megértettem. – válaszoltam néhány másodperccel az után, hogy befejezte, megbizonyosodva arról, hogy nem fogok a szavába vágni.
- Helyes! Akkor hát gondolkodj el, és utána felelj!
A felszólításnak megfelelően behunytam a szemem, és megpróbáltam sorra venni a feleleteket.
- Mit akarok, ha végeztem?... Bosszút. Bosszút akarok állni Ann-ért. Ez a legelső, amit meg szeretnék tenni. – mondtam nagyjából félpercnyi csöndesség után, majd megint elmélyültem. – Az erőmmel viszont nem csak a bosszút akarom szolgálni. – folytattam a szünet után. – Az a világ, ahol élünk, nem ad lehetőséget minden olyannak, mint amilyen én is vagyok. Valaki akár az úgynevezett jó vagy a rossz oldalán álljon is, mindkét oldalon vannak szabályok, melyek megkötik a kezét. Ez természetes, és nem is alapvetően ezzel van a baj, ellenben a két világ szabályai túlzottan eltérőek. Csak egy irányba lehet letérni a választott útról. Ha valaki „jó” volt, az könnyedén átkerülhet a túloldalra, ahol a legtöbb esetben be is fogadják, viszont visszafelé nincs jegy. Pedig sokan vannak olyanok, akik nem önszántukból léptek arra az útra, melyen jártak. Ezeknek az embereknek nincsen lehetőségük arra, hogy változtassanak az életükön. Nem sétálhatnak át a „fénybe”, mert csak a börtön várna rájuk. ez ellen akarok tenni valamit. Azt akarom, hogy azoknak, akiknek elegük volt a gyilkolás és a pusztítás terhéből, megpihenhessenek valahol, és úgy élhessék az életüket, ahogyan nekik tetszik. Ezt szeretném utána elérni. – fejtettem ki hosszasan az elképzelésemet.
Ez a szinte utópisztikus elképzelés mér egy ideje körvonalazódott bennem, de eddig még magam sem vettem komolyan. Ann ébresztett rá arra, hogy bár más módon élünk, mint egy legális cég tagjai, mégis ugyan úgy képesek vagyunk szeretni, ragaszkodni, segíteni a másiknak és így tovább. A távlatokból visszanézve ő volt az, aki az életem eddigi szakaszában a legtöbb behatással volt.
A mester nem válaszolt rá semmit, csak várt rám. Arra várt, hogy megválaszoljam a harmadik kérdését is.
- És az utolsó kérdést szerintem az előzőben már megválaszoltam. Ezt akarom megvalósítani a bosszúm után, méghozzá azzal az erővel, melyet meg akarok szerezni. – nyitottam fel a szemem.
- A pillantásod eltökélt, a szavaid pedig megleptek. De kellemesen csalódtam benned. A bosszú olyan hatalmas dolog, amely erősebbé teheti az embert, de ha túlzásokba visszük, akkor bizony felemészt minket. Éppen ezért örülök neki, hogy nem csak arra akarod használni a hatalmadat… Az első próbát kiálltad tehát. – mosolyodott el. – Most kielégítem hát a kíváncsiságodat a feladat második felével kapcsolatban is. – állt fel. – Kövess! – intett.
Elvezetett egy másik szobába, melynek ugyan berendezése nem volt, ellenben annál lenyűgözőbb volt. A közepén egy kisebb medence szerű víztömeg csillogott. A mennyezet valamilyen kristályból készülhetett, mely olyan csodás fényjátékot nyújtott, ami lebilincselte az embert, még engem is. A víz pedig annak ellenére, hogy a hideg hegyek kellős közepén voltunk, gőzölgött, ráadásul igen intenzíven.
- Ezt itt a látomások kútjának nevezik. Ha itt maradsz, a gőzben olyan dolgokra találhatsz rá, amely elvezet a magasabb szintű tudásig.


A farkas magányosan vágott neki útjának még jóval gazdája felébredése előtt, mikor a napnak még csak az első sugarai csillantak a tiszta havon. Ahogy azt előtte nap megvitatta Rohandarra, Corcusba igyekezett. Az út bár hosszú volt, de nem ütközött különösebb akadályba. Mivel az út java részét az erdőben tette meg, így nem is nagyon kelthetett feltűnést, hiszen kinek szúrná a szemét egy farkas a természetes lakóhelyén? Nem volt ilyen könnyű dolga szegény párának, amikor már arra került a sor, hogy a településen kéne felkutatnia Taravát. Az állat tudta jól, hogy nem sétálhat be csak úgy egyedül egy ilyen helyre fényes nappal. Bölcsebb volt a kinézeténél, sőt! Már-már azt lehetett mondani, hogy intellektuális képességeiben felülmúlja a sötét mágust is, akihez tartozik.
Bölcsen kivárta az estét, és a sötétség leple alatt ment be a városba. A szaglásán kívül nem sok mindenre hagyatkozhatott, hiszen az egy kész csodával lett volna egyenértékű, ha meglátja azt, akit keres éjnek idején, és az emberekhez sem fordulhatott, hiszen, ha még szóba is állt volna az illető egy farkassal, akkor is nagy lett volna a valószínűsége, hogy nem tudna semmit, elvégre a keresett fickó igen jó a rejtőzködésben.
Így hát csak szimatolva rótta fel-alá a várost, de nem talált semmit. Hajnalban ismét visszahúzódott az erdőbe, majd a következő éjjelen is bement kutakodni. A szimata most is cserbenhagyta, nem talált semmit. Illetve valamit talált, csak nem azt, akit keresett. Egy hentesüzlet irányából igen kellemes szagok áradtak. Friss húsok, melyeket a következő napi nyitáshoz pakoltak be a boltba. A farkas már három napja nem evett, így meglehetősen éhes volt. Némi gondolkodás után úgy döntött, hogy meglátogatja a kocsit, és elcsen magának némi élelmet, lehetőleg észrevétlenül.
A lopakodás jól ment neki, révén, hogy éjszakai állat, ráadásul még ragadozó is, de ennek ellenére mégis felfigyelt rá a rakodó ember, mivel nem vette észre a farkas, hogy már nincs benn az épületben, hanem az árúk között matat. Így, amikor odaért, hogy elvegyen magának egy szép szelet húst, a tekintetük összetalálkozott. A férfi nem volt ostoba, és csak lassan mozgott, kezébe csúsztatva egy kést, másik karjával pedig megragadva egy vasrudat. Az állat rögtön felismerte, hogy itt bizony nem babra megy a játék, viszont nem akarta bántani a férfit, jobb szerette volna, ha simán kap enni és ezért nem kell harcolnia.
- Vagy ideadod azt a szelet húst, vagy téged foglak felkockázni! – mordult rá a pasasra, remélve, hogy az majd megijed egy beszélő ordastól, azonban nem így történt.
Ahelyett, hogy megrémült volna, mintha egyenesen ismerős lett volna neki az ilyen helyzet, még csak meg sem lepődött különösebben. Magában annyit motyogott, hogy: „Egy familiáris”, csakhogy bármilyen halkan is tette, Froozer meghallotta a szavait, révén, hogy sokkal-sokkal jobb volt a hallása, mint az embereknek.
- Eltaláltad! Talán te is mágus vagy? – érdeklődött, hiszen ha azt válaszolja neki, hogy az, akkor csak még bonyolultabbá váltak volna a dolgok.
Látva, hogy a farkassal lehet „tárgyalni”, a hapsinak is megeredt a nyelve. Elmondta, hogy ő nem képes a mágiára, ellenben ismer olyanokat, akik igen. Froo ezt követően felvázolta neki, hogy miért is van a városban, hogy kit keres. Miután végighallgatta őt a szállító, szinte boldogan lélegzett fel, révén, hogy ő ismeri a kérdéses személy, és azt is meg tudja mondani, hogy hol van, persze megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe.
- Ne húzd ki a gyufát, különben tényleg ellátom a bajod! – förmedt rá a bundás.
- Jól van na, csak vicceltem! – nevette el magát, bár nem úgy tűnt, mint aki igazat beszél.
Tehát végül elárulta, hogy Tarava északra távozott a városból, és azzal is tisztában volt, hogy melyik úton. A kezdőlökést tehát megkapta a farkas, és miután immáron tényleg észrevétlenül lenyúlt egy szép szaftos marhaszeletet, ismét felkerekedett, hogy felkeresse a célszemélyt.


Az öreg remete, miután elmondta, hogy milyen helyen is vagyunk, minden nyílást elzárt a teremben. Én csak ekkor vettem észre, hogy a mennyezeten apró lyukacskák vannak, melyeken keresztül a víztükörből áradó pára eltávozhat a külvilágba. A kristály összezáródott a plafonon, majd a vénember az ajtóhoz ment.
- Most magadra hagylak téged. Ha sikerrel jártál, nyugodtan gyere ki. Amennyiben elbuksz, akkor meg úgysem fogsz tudni kijutni, ugyanis foglyuk fogsz esni a saját elmédben, ahonnan nem lesz visszaút!- vázolta fel a derűs kis előképet a rám váró akadályról, majd rám zárta a vaskos ajtót.
- Jól van, akkor nincs más hátra, mint előre mi? – mosolyodtam el, majd egészen a tavacska széléig lépdeltem, ahol törökülésbe helyezkedtem.
A termet lassan elkezdte betölteni a gőz, melyet én beszippantottam. Eleinte nem éreztem semmit, de amint egyre sűrűbb és átláthatatlanabb lett a ködfátyol, éreztem, hogy az érzékeim is tompulnak. A látásom elhomályosult, majd elkezdett sötétedni. A hangos teljesen elhaltak, szagok pedig már előtte sem voltak. Mintha csak álomba merültem volna. Az „ébredés” pillanatában pedig egy hatalmas mezőn találtam magam. Ugyan abban a pózban voltam, mint a víz előtt, de egyértelműen nem ott voltam. A fű közel térdig ért, és zöldellt. Állatok nem voltak sehol, mindössze madárfüttyöt lehetett hallani, de a madarakat sem láttam sehol. A nap gomolyfelhők mögül pislákolt elő. Előttem a távolban fák egy kisebb csoportja volt, míg tőlem balra és jobbra hegyek tornyosultak, de még mind-mind messze. Megfordultam, és magam mögött egy kisebb tavacskát láttam, melynek víztükre olyan sima volt, mint a jég.
- Hát be mertél merészkedni ide? – hallottam ekkor egy komor, ám de az én hangomra hasonlító orgánumot a hátam mögül.
Ismét megfordultam, és elképedve álltam a látvány előtt. Mintha csak a tükörbe néztem volna, annyi változással, hogy az, aki előttem állt, mind a haja, mind a bőre, mind pedig a ruhája koromfekete volt.
- Mi az, miért lepődtél meg? – kérdezte.
- Ki vagy te? – feleltem kérdéssel az övére.
- Hogy ki vagyok én, azt kérded? Ostoba vagy! Én vagyok te és te vagy én.
- Ne szórakozz itt velem! Válaszolj nyíltan, ki a franc vagy és miért nézel ki úgy, mint én? – faggattam tovább dühösen, majd hirtelen eszembe jutottak az öreg szavai, mely szerint, ha elbukom a saját elmémbe leszek bezárva.
- Hát mégis csak rájöttél nem? – mosolyodott el a fekete énem. – Ez itt most a te elméd legmélyebb zuga, én pedig valóban a te tudatod vagyok. És még mielőtt megkérdeznéd, hogy mégis mire jó ez az egész, ezt is elárulom neked: Ha nem ismered magad, akkor nem győzheted le az ellenfeled. Következésképpen, ha le tudsz győzni engem, tehát le tudod győzni önmagad, akkor ismered is a valódi énedet, és készen állsz. Ha nem tudsz legyőzni, akkor pedig elpusztulsz itt és most! – rántotta elő a kardját, vagy a kardomat, nem tudom, kicsit már meg voltam ekkor zavarodva.

Froozer az alvilági alaktól kapott infók alapján nekiindult az útnak, melynek megtétele után valóban meglelte azt, akit keresett, Taravát. Még csak a távolból látta, de már onnét is felismerte. A férfi egy kisebb társasággal volt, de egyszer csak megállt, míg a többiek haladtak tovább. Néhány pillanattal azután, hogy ezt észrevette az ordas, Kuudo, a bagoly szállt le a hátára.
- Itt várj, amíg elmennek! – mondta a szárnyas.
- Szállj le a hátamról, ha nem akarsz sült csirke lenni! - mordult rá a madárra.
- Nem is tudtam, hogy van még a baglyokon kívül faj, ami képes teljesen visszafordítani a fejét. Az rendben van, hogy tanítottalak, de még közel sem tudod, hogy én mire vagyok képes. Ez a protokoll, ha megközelítesz valakit az éjjel közepén, egy titkos ügyben. Ha ezt nem vagy képes felfogni, nem vagy hasznára a gazdádnak! – ecsetelte hosszasan, kioktatóan s fellengzősen, ráadásul a méretéből adódó vékony hang sem tette kellemesebbé a szavait.
- Nem az a probléma, hogy itt várjak, hanem az, hogy a hátamon vagy! - morogta vissza. - Senki, ismétlem senki! nem ülhet a hátamra. – hangsúlyozta nagyon a senki szót. - Az erőddel pedig ne menőzz, mert te sem ismered az enyémet. - mondta mosolygáshoz hasonló arckifejezéssel, hiszen, bár a föld elemű mágiáját a bagolytól tanulta, a villám technikái még mindig aduászként voltak jelen a repertoárjában.
- Pont olyan vagy, mint a gazdád. - szólt válaszul Kuudo, és felröppent, a mestere vállára, aki a kis civódás közben odaért kettejükhöz.
- Örvendek a találkozásnak Tarava! - köszöntötte az érkezőt. - Fontos ügyekről szeretnék veled beszélni. - nyomta meg erősen a "veled" szót, érzékeltetve, hogy bizony nincs kedvére a tollas jelenléte a jelen események után. - Nem vonulhatnánk valahova félre? – kérdezte, mivel jelen esetben ő sem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen a tényekről, melyekről mesélni készült.
- Jó ez a hely. Itt bárkit meglátok és hallok száz méterekről. – szólalt fel ellene a madár, mire a gazdája csak bólintott egyet, elismerve igazát.
Bár mérges, szinte gyilkos pillantásokat vetett a másik familiárisra, de nem ellenkezett, hanem kissé bosszúsan belekezdett a dolog felvázolásába.
- Sikerült a céh könyvtárából adatokat gyűjteni, de sajnos nem eleget. Szükségünk lenne arra, hogy utána nézhessünk a Tanács feljegyzései közt is ennek-annak. – vázolta fel a farkas nagyon dióhéjban a tényállást Taravának.
- Minek akartok utána nézni? Először azt kell eldönteni, hogy eljuthatok-e az adott információkig egyáltalán...
- Eléggé régi feljegyzéseket találtunk egy bizonyos Lorelei nevezetű lényről, vagy erőről, nem tudni mi is pontosan, valamint egy eljárásról, amellyel meg lehet szerezni. Már többször is megpróbálták előhívni, de mindig kudarcot vallottak vele valamilyen okból.
- Ennyi? – kérdezett vissza kíváncsiskodva.
- Nagyon tömören igen. Ja, még annyi, hogy találtunk egy ábrát is, ami jó eséllyel annak a mágikus pecsétnek a jele, amivel elérhető a testhez kapcsolás. És azt is kiderítettük már, hogy számos emberáldozat kell ahhoz, hogy meg lehessen idézni, méghozzá a Menyország Tornyának maradványinál, vagy legalábbis ahhoz közel. - fejezte be a velős történetet. - Ehhez kellenének még további infók. – ismételte el még egyszer a már elhangzottakat, némileg ki is egészítve még el nem mondott morzsákkal.
Tarava a válasza előtt ránézett Kuudora, aki vette az adást, bármi is volt az, és felröppent, majd eltűnt a sötétségben, mivel közben már ráalkonyult a beszélgetőkre, hiszen a farkas már kései órában találta csak meg a csapatot.
- Nos, ha a kapcsolatom még elérhető, akkor bizonyára nem lesz hosszú idő. Pár nap kérdése lehet. Addig mit teszel? – nézett kérdőn a lompos farkúra.
- Nem tudom. - felelte. - Rohának most egyéb elfoglaltságai vannak, így én is ráérek. Majd kitalálok magamnak valamit.
- Ha tanulni akarsz, bármit, itt vagyok. Most, hogy Kuudo távol lesz, nekem sincs mit tennem. Ha pihennél, használhatod a mester házát, ahol én is megszálltam, ha viszont nem akarsz közel maradni, akkor soha sem jöhetsz közel hozzám, amíg Kuudo nem jön vissza.
- Hmm, hallottam már egyet s mást a kristálytudományodról, no meg persze láttam is már. Ha már ilyen kedvesen kérdezted, örömmel tanulnék róla ezt-azt. – válaszolta a ravasz róka… vagyis ordas.
Ezzel ugyanis kettős terve volt. Egyfelől valóban örült a lehetőségnek. Lehet, hogy a gazdájának a mondhatni telhetetlensége ragadt rá e téren, hiszen Rohandar is minden lehetséges mágiát elsajátított, amelyiket csak tehette, viszont nem csak ez volt az egyetlen célja. Tudta jól, hogy a sötét világ nem olyan könnyen átlátható rendszer, mint a legálisok terepe. Lehet, hogy most még szövetségesek vagy akár barátok is Taravával, és ő ezt jónak is tartotta, nem is kart változtatni rajta, ellenben úgy volt vele, hogy nem lehet tudni, hogy meddig tart ez a viszonylagos béke és összetartás. Ha pedig szétfoszlik egyszer a kötelék, és ellenséggé válnak az egykori partnerek, akkor bizony minden egyes információ kulcsfontosságú lehet, amit csak tanulni lehet a másikról. Nem véletlen, hiszen egyik sarkalatos elve volt, hogy „a tudás hatalom”.
- Legalább azt is tudni fogod, hogy mire számíthatsz tőlem a jövőben. Az együttműködésünkhöz fontos lehet... – kalandozott el a fickó.
Froozer nem tudta, hogy ilyen könnyen átlátott-e volna rajta ez a pasas, akiről szintén tudta, hogy nem kell félteni, ha ravaszságról van szó, vagy csak véletlen egybeesés, hogy ilyen gondolatok járnak az eszében.
- Na igen. Bár ezt nem mondta Rohandar, de úgy hiszem, hogy az elközelgő harcban is szükségünk lesz rád. – jegyezte meg, hiszen emlékezett még a mestere szavaira, mely szerint minél több szövetséges kell majd az elkövetkező időkben, ezzel pedig mélységesen egyet is értett.
- Olyan súlyos ellenfélre számítotok?
- Azt meghiszem. Ráadásul valószínű, hogy nem lesz egyedül ő sem. Szóval toborzásba fogunk majd kezdeni. - nyújtózott egyet. - Viszont lassan jobb lesz visszafogni a nyelvem, különben még a végén dühös lesz rám a gazdám. - nevetett.
Noha tisztában volt vele, hogy veszedelmes lehet a rossz kezekbe adott tudás, mégis elfecsegte a terveket. Ennek az okát ő sem tudta, mindössze csak eljárt a szája.
Tarava leguggolt a farkas előtt, és komoly pillantást vetett annak a szemeibe.
- A bizalom fontos, főleg a mi életünkben. Azt mutatja, hogy számítasz valakire. Tudod, hogy ez miért is lényeges?
- Nem, de te biztos megmagyarázod. – viccelődött, hiszen azt már tudta a beszélgetőpartneréről, hogy szereti kimondani a „tanításait”, a gondolatait.
- Amennyiben érdekel. Akik olyan fontossággal bírnak, mint te és Rohandar, azoknak bármikor van elég tanítani valóm. De mivel ismerem Rohandart, nem vagyok benne biztos, hogy vevők vagytok tanításra. – mutatott az ujjával a négylábú fejére, aki, révén, hogy nem volt ostoba, vette a célzást, mely szerint most kis híján lehülyézték, mindössze becsomagolták kicsit a szavak köntösébe.
Az volt ugyanis az igazság, hogy bár fizikai és varázserőben jóval alulmaradt ember barátjánál, az elméje mégis felülmúlta, noha ezt igyekezett nem hangsúlyozni a srác előtt.
- Ó, efelől nem kell aggódnod. - röhög tovább. - Ugyan nem mondtam, de Roha most éppen igen komoly tanokat gyakorolhat... nem irigylem. – merengett el egy rövid időre, mivel eszébe jutott a hegyekben hagyott társa.
- Akkor figyelj, mert ettől még vissza fogom fogni a magyarázást, mindkettőnk érdekében. Az, hogy számítasz valakire, azért fontos tény, mert azt mutatja, hogy a jövőbe nézel, hogy van ötleted. Ha pedig van ötleted arról, hogy kellek, akkor terveid vannak, amiket végiggondoltál. Ha pedig végiggondolva a terveidet is használni akarsz, akkor fel vagy készülve arra, hogy cserébe téged is használjanak. - Tarava felállt, és széttárta a kezét, majd folytatta. - Ez az alvilág gondolkodásmódja. Mindennek van jelentősége, tehát minden tetteddel és szavaddal elárulsz magadról valamit. Vigyázz tehát mindennel, amit teszel és mondasz, mert rajtad is múlik a mestered terve... Most viszont… - teremtett a kezébe egy nagydarab kristályt. - Csapjunk össze. Használd a földedet! – mondta, majd a gyanútlan ragadozóra vetette magát.

A felém száguldó kardot a saját hátamon függő karddal fogtam fel, majd megpróbálkoztam a Dark Delete mágiával, hogy kiüssem vele, ám olyan dolog történt, amire még álmomban sem gondoltam volna. A kilőtt lövedékeket úgy hárította, hogy ő is ugyan azt a mágiát vetette be, így a kettő kioltotta egymást.
- Mondtam már, hogy én vagyok te és te vagy én. Ugyan azok a gondolataink, a mozgásunk, a felszereléseink és az erőnk is. Amit te tudsz, azt tudom én is, és jobb esetben fordítva is. – nevetett. – Engem nem győzhetsz le!
- Már pedig akkor is le foglak nyomni! – ordítottam, és taktikát váltottam.
Acél karmokat kreáltam a kezemre, így két fegyverem is volt a harchoz, csakhogy megint, mintha csak a tükörképemmel harcoltam volna, ellenfelem is teljesen ugyan azt csináltam, mint én. Perceken keresztül püföltük egymást, se még csak meg sem tudtam karcolni, ellenben ő sem engem.
- Miért nem adod fel inkább, és hagyod, hogy én győzzek? – kérdezte gúnyolódó, már-már lenéző hangnemben.
- Azt lesheted! Hogy lehetnél te az én részem, vagy én magam, ha ilyen hülyeségeket beszélsz? – röhögtem vissza rá két lihegés között. – Ha valóban tudnád, hogy mit gondolok és hogy milyen is vagyok, akkor azt is tudhatnád, hogy én soha nem adom fel, még akkor sem, ha látszólag, vagy akár valóban kilátástalan is a helyzet.
- Bár tudom, hogy igazat beszélsz, mégis azt kell, hogy mondjam, hogy így is ki fogsz kapni. – mondta, majd felemelte a kezét és rám mutatott. – Nézz csak magadra! Te már ettől a rövidke kis harctól kimerültél, míg én még csak nem is veszem gyorsabban a levegőt. – közölte a tényeket, melyek már nekem is szemet szúrtak, és nem hagytak nyugodni.
- Ez lehet, de hidd el, akkor sem fogok veszíteni! – mondtam, miközben lángolt a tekintetem, és forgott az agyam is. – Ugyan azt tudja, mint én, és ugyan úgy gondolkodik, mint én. Hogyan kéne hát legyőznöm? – tanakodtam magamban, miközben ismét nekem rohant a fegyvereivel, és újra kezdetét vette a csapkodás.
Néha elsüvített egy-egy mágia is valamelyikünktől, de egy sem talált el se engem, sem pedig őt. Egyre inkább úgy voltam vele, hogy kezdem átlátni a harcmodorát, és felfedeztem benne a hibákat. Ez persze jó volt, mivel akár így, akár úgy, de tényleg mindent úgy tett, mint ahogyan én szoktam, tehát nem sok sansza volt egyikünknek sem arra, hogy meglepje a másikat. A küzdelem egyre csak húzódott és keményedett, de akármi került elő a tarsolyunkból, a Shadowstep vagy a Dark Cappricio, mindhiába, nem sikerült dűlőre jutnunk.
Én lassan már alig álltam a lábamon, míg ő még mindig ereje teljében volt, így lassan de biztosan kezdett megpecsételődni a sorsom. Hiába sejtettem, hogy honnan fog támadni, mégsem tudtam kellő gyorsasággal védekezni a fizikai állapotom miatt, így egy erős ütést kaptam be tőle, melytől a földre rogytam, és a bal térdemen megtámaszkodtam, míg a jobb a földön pihent. Nem tettem semmit, csak lihegtem, próbáltam kifújni magam.
- Hallgattál volna rám az elején. Akkor megspórolhattuk volna ezt az egész csatározást. – csóválta a fejét.
- Akár én vagy, akár nem, most már kezdesz nagyon irritálni. – mondtam dühösen.
- Oda ne rohanjak! Akkor gyere és kapj el, ha tudsz! Idebenn a fejedben nem kaphatsz el! - kacagott fel hosszan és hangosan.
- Tényleg! Hiszen az elmémben vagyunk! – kaptam észbe. – Na várj csak te kis mocsok, mindjárt elkaplak!
Ugyanis ebből számomra végre átjött pár olyan dolog, amely kihúzhatott a csávából, de legalábbis mindenképpen érdemes volt kipróbálni: Az első és legfontosabb pont az volt, hogy ha én a saját elmémben vagyok éppen, akkor az lenne a logikus, hogy én legyek a főnök, elvégre mit irányíthatna jobban az ember, ha nem a saját tudatát nem? Elkezdtem hát koncentrálni, és hamarosan éreztem is a hatását. Ahogyan sejtettem, valóban én voltam az úr. A fáradságom szinte azonnal szertefoszlott, a légzésem visszaállt a rendes értékére, a szívverésem pedig szintén lelassult. A fájdalom, melyet az ütés helyén éreztem, elenyészett, én pedig talpra álltam.
- Sajnálom, de úgy tűnik, hogy ez a világ az én szabályaim szerint működik, tehát csak annyit kell tennem, hogy eltüntetlek innét. – mondtam ki teljes nyugalommal, mivel meg voltam győződve arról, hogy ha arra gondolok, hogy a képmásom elenyészik, akkor a fizikai nehézségeimhez hasonlóan ő is el fog tűnni, ám nem így lett.
- Na mi az? Mégsem jött össze a kis bűvész trükköd? – nevetett fel. – Elismerem, nem számítottam rá, hogy fel fogod ismerni a lehetőségeket, melyeket ez a világ kínál neked, de mivel én is az ura vagyok, ezért engem nem törölhetsz ki belőle! Ezzel a felismeréseddel csak annyit értél el, hogy elindítottál egy soha véget nem érő harcot, mivel így már én sem tudok föléd kerekedni, de te se nyomhatsz le engem. Ez a világ leghatásosabb csapdája, melybe az ember saját maga esik bele, és önnön személye tartja fogva.
- Én azért nem fogadnék a helyedben, hogy nem tudlak lenyomni. – jelent meg egy halovány mosoly a számon.
Ismét egy kis erőfitogtatást tartottam, hogy lássam, hogy milyen, ha harc közben kontrollálom a testem és a varázserőm, ugyanis nem csak az állóképességem volt végtelen, de a jelenlegi keretek közt a mágiám is. Közelharc folyt, majd távolról szórtuk meg egymást a támadásainkkal. Látszólag tényleg egy végtelen konfliktus vette kezdetét, csakhogy mindeközben én folyton azon törtem a fejem, hogy mit tehetnék, mígnem a hosszú hadakozás közepette rájöttem, és abbahagytam a támadások sorozatát. A kardot, mely a kezemben volt, leszúrtam a földbe, és leültem a földre.
- Mégis mit jelentsen ez? – csodálkozott el a másik énem.
- Ha tényleg mindent tudsz, amit én, és pontosan ugyan olyan jól tudod, akkor nincs értelme harcolnunk. belegondoltam abba, hogy mi az, amit biztosan nem tennék, hogy legyőzzek egy ellenfelet, és megtaláltam a választ. – ismertem be a tényeket. – Soha nem adnám fel a harcot és hagynám, hogy mások intézzék el helyettem a problémákat. – folytattam.
- Hogy… hogy… mi van? Ezt nem értem! Ez nem… nem logikus. – hebegte.
- Valóban. Az én gondolkodásom szerint nem logikus, viszont ha tényleg meg akarok változni, akkor ahhoz a gondolkodásmódom az első, aminek meg kell változnia, méghozzá gyökeresen. – magyaráztam el neki az álláspontomat. – Új ember akarok lenni, és a mester is ezt próbálja elérni a mostani próbával is. Végre megértettem, hogy mit is akart. – mosolyodtam el, és felnéztem az égre.
Az eddigi felhős magasságokból a napot eltakaró fátyol kezdett elillanni, és helyét átvette a meleg napsugarak arcot simogató tánca.
- Tehát így. – engedte le a kardját a hasonmásom.
- Igen. Tudnom kell a társaimra és a barátaimra támaszkodnom, a jövőben csak így nyerhetek.
- Gratulálok neked, vagyis magamnak. – tűnt el vaskarom és a kard a kezéből a semmibe. – Legyőztél engem, vagyis megadat. Menjünk hát vissza a való világba. Bár az itteni testünk nem pusztul el evés és alvás nélkül, de a kintinek kell eledel és ital is, és bizony már két napja nem kapott egyiket sem. – mondta, majd semmivé foszlott, de nem csak ő, hanem az egész környezet is. Mintha csak a fény sebességével utazhattam volna, minden megnyúlt, és egy teljesen fehér helyen találtam magam, míg végül egy hatalmas fényjáték kíséretében, mely miatt be kellett hunynom a szeme, a való világba nem „ébredtem”.
A gőz, mely illúzióm során jelen volt, most alig szivárgott a vízből. Én még akkor is ott ültem azon a helyen és abban a pózban, mint mikor elmerültem. Nem változott semmi, leszámítva azt, hogy sötét volt. Mikor megkezdtem a hallucinációt, kora délelőtt volt, most pedig olyan korom sötét, melyből csak azt tudtam leszűrni, hogy éjszaka van. Nem tudtam, hogy mennyi ideig voltam a tudatom mélyén, hiszen az időérzékem elvesztettem arra az időre, de azért arra nem számítottam, hogy egy teljes napot el fogok tűnni.
Felálltam, és a már eléggé elgémberedett csontjaimat megropogtattam, majd nyújtóztam néhányat, s a kijárathoz mentem. Felnyitva az ajtót, a folyosón is sötétség volt, viszont az előcsarnokból halovány fény pislákolt elő. Abba az irányba botorkáltam. Mint kiderült, a fény a kandallóból jön, ahol, mint eddig mindig, ropogott a tűz.
- Furcsa. – gondoltam. – Eddig még sehol sem láttam tűzifát, se azt, hogy a mester rakott volna a halomra új fákat, a tűz pedig mégis ég és melegít. – merengtem.
A lángok fényjátékában megpillantottam az öreget is, aki a karosszékében hortyogott.
- Tényleg eléggé késő lehet már. – vakartam meg a tarkómat, és jobbnak láttam, ha nem keltem fel.
A konyha felé vettem inkább az irányt, és gyorsan összedobtam magamnak valami harapnivalót, hiszen már farkaséhes voltam. A szomjamat egy hirtelenjében talált kupa borral oltottam, de mivel nem akartam se részeg lenni, sem pedig pazarolni az italt, így néhány korty után inkább áttértem a vízre, hiszen a szomjoltáshoz nincs is jobb a kristálytiszta víznél.
A rögtönzött vacsora után pedig a szobámba mentem, hogy aludjak egy keveset, míg megvirrad. Különös volt. Az egész napom, mintha csak alvással töltöttem volna, mégis úgy éreztem, mintha látástót mikulásig dolgoztam volna. Hamar elnyomott az álom, mely édes volt és jótékony. Jól ki tudtam pihenni magam, és felkészülni a már előre megálmodott edzésre.
Hajnalban ébredtem fel, méghozzá egy éktelen nagy kiáltásra, mely a következőként hangozott:
- ELTŰŰŰNT!!!
Tisztán fel tudtam benne fedezni a hegyi remete hangját, így hát hamar kipattantam az ágyból, felöltöztem és magamhoz vettem a kardomat is, hátha tolvajokkal lenne dolgunk, majd lesétáltam az emeletről.
- Mi veszett el mester? – kérdeztem, mikor zavart állvakargatás közepette megláttam a központi csarnokban.
Rám nézett, majd elkerekedett a szeme, és sok-sok árnyalatban kezdett el játszani a feje.
- Hogy képzeled te félnótás, hogy felébredsz és még csak nem is szólsz nekem! – üvöltözött megint, és lóbálta a botját, melytől szerencsére elég messze voltam, így nem állt fenn annak a veszélye, hogy eltaláljon vele.
- Úgy gondoltam, hogy nem ébresztem fel, mert az éjszaka kellős közepén tértem magamhoz. Nem gondoltam, hogy egy teljes napot igénybe fog venni. – folytattam zavartan.
- Még hogy egyet? – nevette el magát a vénember. – Ez már a második éjszaka volt azóta, hogy transzba estél. Minden órában rád néztem egyszer és már éppen kezdtem feladni a reményt, éjszaka ezért is nem mentem be egyszer sem.
- Két napig? – esett le az állam.
- Úgy bizony. – felelte immáron kedélyesebben. – Viszont az, hogy itt vagy, azt jelenti, hogy átjutottál saját magadon. Mindenki, akinek le kell győznie magát, más módon éri el. Én is megéltem ezt a próbát, és már több tanítványom is sikerrel járt, de még egyikük módszere sem egyezett meg. Mondd csak, te hogyan kerekedtél felül? - kérdezte kíváncsian, mélyen a szemembe nézve.
- Olyan fegyvert vetettem be ellene, ami eddig még számomra is ismeretlen volt. – feleltem neki.
- Ismeretlen fegyver? És mégis mi volt az? – kérdezgetett tovább.
- A társakat. – nevettem fel.
- Hmm, úgy tűnik tényleg sokat fejlődtél ezalatt a rövidke idő alatt. – mosolygott ő is elismerően. – Úgy hiszem, most már készen állsz arra is, hogy megtanítsak neked egy olyan technikát, melynek segítségével még egy náladnál jóval erősebb mágussal is felveheted a versenyt.
- Valóban? – csillogott fel a szemem. – Végre valami hasznos dolog. – örvendeztem magamban.
- De még most figyelmeztetlek, megvan a maga kockázata, tehát csak akkor használd, hogy ha nem látsz már más kiutat.
- Értettem! – bólintottam határozottan.

Egy újabb teremmel ismerkedhettem meg a hatalmas építményben, melynek padlózata nem volt, csak a csupasz föld látszott mindenütt.
- Itt fogod megkezdeni az új mágia elsajátítását. – mondta körbe mutatva a remete. – Most pedig jól figyelj rám!
Előre nyújtotta a kezét, majd elmormolta a varázslat nevét:
- The Three Daemondoor!
Ahogy ezt kimondta, a tenyerénél megjelent egy kisebb mágikus kör, s a földből előtört három méretes tárgy. Néhány másodperc alatt a por eloszlott, és láthatóvá váltak a kapuk, melyeket a hegyi ember létrehozott. Mindegyik nagyjából három méter magas lehetett, és négy, talán öt méter széles is, valamint meglehetősen vastag is. Mindegyiken egy-egy méretes koponya díszelgett, melyek természetesen nem voltak emberiek, azon kívül pedig az egész csontokból épült fel.
- Látod azokat a nagy fejeket mindegyiken? – kérdezte meg a mester, bár eléggé hülyének tűnt, elvégre, ha nem látom, akkor vak vagyok, de sebaj.
- Természetesen. – feleltem neki.
- Azok a kapuk őrzőinek a csontjai. Ahhoz, hogy ezt a varázslatot teljes mértékben ki tudd aknázni, minden egyes kapu védelmezőét le kell, hogy győzzed. – magyarázta. – Ismered a Bone Wall mágiát?
- Ismerem. – bólintottam.
- Nagyszerű, akkor kicsit könnyebb dolgunk lesz… Csinált belőle három, nagyjából az enyémmel megegyező méretű kaput! – utasított.
- De mester… a Bone Wall egy felet csinál, hogy lehet abból kaput készíteni? – adtam hangot aggályaimnak.
- Ostoba! – vágott rá egyet a combomra a botjával. – Egy ajtó teljesen ugyan olyan, mint a fal, csak éppen két részből van. – világosított fel, miközben csóválta a fejét.
Kezdtem kapiskálni, hogy mire gondol, de már nem mertem többet kérdezni, hogy biztos legyek a dolgomban, így hát csak fél magabiztossággal vágtam neki a feladatnak, és a két szárnyból álló csontkapuk már pillanatokon belül álltak is a másik három mellett.
- Jó, megfelelnek. – biccentett. – Most pedig rakd át az első csonttömegről a démonfejet a teáltalad készítettre! – osztotta tovább az utasításokat.
Megpróbáltam megemelni, de mintha csak egy bolha szeretne a hátára kapni egy elefántot. A súly miatt tehát kénytelen voltam segítségül hívni a zombikat, melyek közül öt, kik fel voltak szerelve a Demonic Power-rel, már képesek voltak átcipelni a trófeát egyik helyről a másikra, s ott feltenni az ajtóra. Bár nem készítettem kitüremkedést, vagy bármi hasonlót, a koponya mégis fenn maradt a tákolmányon.
- Ha most odamész és megérinted a fejet, majd kimondod, hogy „első kapu, megnyitás”, akkor ki fog tárulni előtted. Amennyiben belépsz oda, már várni fog rád az őrző, akivel egyedül kell elbánnod. De vigyázz, az egész teljes mértékben valóság! A sebek, melyeket szerzel, nem tűnnek el csak úgy maguktól, ha kijössz, és ha meghalsz, akkor valóban elhalálozol. Ennek tudatában is meg akarod próbálni? – kérdezett rá a végén.
- Igen, belevágok. – mondtam néhány pillanatnyi megfontolás után.
Odasétáltam a pár lépésre lévő bejárathoz, és az instrukcióknak megfelelően cselekedtem, mire a csontkobak középen kettévált, és az általam készített oszlopok is követve mozgását, kettényílt.


A farkas földet vont maga elé, hogy azzal védelmezze magát, míg ellenfele kristályt igyekezett teremteni. Froozer látta, hogy Tavara mozdulatai meglehetősen lassúak, legalábbis ahhoz képes, mit amit ő megszokott, így a maga elé vont földön felül nem csinált semmit, majd rövidesen szóvá is tette kételyeit:
- Miért nem harcolsz rendesen, ha már egyszer rám támadtál? – szögezte a kérdést a férfinek, mivel érezhető volt, hogy nem vette őt komolyan.
- Ha van időd beszélni, figyelj! – felelte, majd egy darab kristállyal könnyedén összezúzta az ordas védelmét.
Froo ismételten az anyaföld erejét használta fel, és ezúttal egy nagyobb akadályt kreált maga el, de ezúttal csak elterelés céljából. Nem kapott túl sok időt, mindössze pár másodperc kellett ahhoz, hogy ez a fal is leomoljon, viszont a ragadozó eddigre már készen állt. A villámokat vetette be, és megkísérelte lesokkolni a felé közeledő ellenfelet. Tavara azonban a saját mágiájával képes volt egy pajzsot kreálni, így megúszni a sérüléseket.
- Azt hiszem, hogy már kezdem érten. - magyarázta. - A kristály majdnem olyan, mint a föld, csak kicsit másképpen épül fel. - szüntette be a támadást. - Azt hiszem, így már talán menni is fog a teremtése.
- A kristály a föld paraeleme, azonban a földhöz képest veszít és nyer… Elveszti a formálhatóságát: nem sűríthető, és nem mozgatható úgy, ahogyan egy építész formálja a téglát, nem építhető, és nem bontható, nem porózus, és nem vegyül sem vízzel sem széllel, sem tűzzel. Amit nyer, azonban mindezért pótolja. A kristály mozdíthatatlan, és bonthatatlan, a szerkezete örök. Ahogy teremtetted, úgy lesz, és se idő, se elem nem bontja el. – folytatta az okítást, miközben a pajzsa anyagát mutogatta a tanoncnak. - Mondhatnád, hogy "de a kristály törik", azonban én tudom… - tört ketté a tömb. - hogy a kristály szerkezete tényleg örök. Csak meg kell találnod az útját, és ami megszakadt, újra hibátlan lehet. – ecsetelte, miközben a két fél ismételten egybeforrt, s minden nyom nélkül eltűnt róla még a repedés is.


- Rajta, lépj hát be! – mondta a mester, én pedig így is tettem.
Átsétáltam a két nyitott ajtófél között, és egy szempillantás alatt minden eltűnt körülöttem, és egy teljesen új környezetben találtam magam. Se az ajtó, sem pedig a szoba nem volt sehol, ami eddig körülvett, helyette egy kissé párás levegőjű dzsungel kellős közepén pislogtam.
- Ez valami illúzió lehet? – gondoltam, majd körbefordultam háromszázhatvan fokos szögben, de semmi nem volt a rég. – Mi lehet ez?
Ekkor egy mély morajlást hallottam a bal oldalam felől, mely egyre hangosabb és hangosabb lett, majd keveredett hozzá valamiféle csörtetés zaja is, ahogyan az aljnövényzetet irtja valaki vagy valami, méghozzá nagyon gyorsan. Nem volt kérdéses: valami közeledik! Nem volt vesztegetni való időm, egyenesen a legközelebbi fa koronájára lebegtem, és a levelek közt megbújtam, s vártam. Nem telt bele fél percbe se, s a valami, mely közeledett fel, nos, odaért. Eléggé csúf egy látvány volt. Négy lábon járt, bár első végtagjai jobban hasonlítottak kezekre, mint sem hogy lábakra. A szája alsó részéből kép méretes agyar meredezett a levegőbe, nagy szeme pedig a környéket pásztázta. Orra megállás nélkül szimatolt, szemmel láthatóan érezte, hogy nincs egyedül, hogy van itt még valaki más is.
- Üdv! – hallottam egy halk köszönést a hátam mögül, amelyre annyira megijedtem, hogy még a pumpa is megállt bennem egy pillanatra.
Azonnal arrébb ugrottam, ezáltal magamra vonva a szörnyeteg figyelmét, aki azonnal felkapta a fejét a földről, és egyenesen a képembe nézett.
- Ebből baj lesz! – gondoltam, és nem volt időm még arra sem, hogy megnézzem, hogy ki is volt a hátam mögött, ugyanis a borzas máris egy nagyon ugrott, és biza centiken múlt, hogy nem a lábamat tépte le, hanem csak egy faágat.
A végtagom helyett az állkapcsa a fa tartozékát harapta meg, és noha legalább negyven centiméter átmérőjű darabról volt szó, úgy tépte le, mintha csak egy levélke volna, mely már úgyis leszáradt, és csak idő kérdése lett volna, hogy a gyenge szellő mikor fújja le a fáról. Az elvétett prédával a szájában a földre esett a galád, és gyorsan ki is köpte, majd megrázta a fejét. Nekem ezalatt pont annyi időm volt, hogy megnézzem, ki a bánat ijesztett meg, akinek ezt az egész támadást köszönhettem. Az eredmény pedig igencsak meglepő volt. A lombkorona közt ugyanis nem állt más, mint én. Illetve nem én, hiszen én éppen most menekültem meg egy csonkolás elől, de mégis szakasztott ugyan úgy nézett ki az alak, mint jómagam.
- Nem kéne így megijedned a saját belső részedtől! – nevette el magát, miközben a mocskos kis dögje meg odalent megint arra készült, hogy lecsócsálja rólam a husit.
- Ki a bánat vagy te? – kérdeztem, majd amint ismét felugrott a fenevad a talajról, egy jókora Dark Capriccio-val lelőttem, melytől ismételten a földre zuhant. – Legalább ennek is annyi. – gondoltam elégedetten, hiszen magamban már el is könyveltem, hogy a kis mocsoknak vége, hisz telibe kaptam a legerősebb áthatoló mágiámmal. – Akkor most foglalkozzunk a másikkal. – emeltem át tekintetemet a hasonmásomra.
Őszintén szólva már kezdett nagyon elegem lenni a mester módszereiből. Lassacskán már nem kellett volna tükröt sem használnom, hiszen ez már a második nap, hogy összetalálkoztam saját magammal, ami ugye máris kettővel több, mint amennyivel normál esetben kéne, hogy szembesüljek.
- Na akkor most válaszolj, ki vagy te? De gyorsan, még mielőtt téged is kinyírlak, mint ezt a rohadékot itt. – mutattam le a kráterre, melyben már nem feküdt ott az általam levadászott állatka. – Ez ugye most csak valami szivatás? – fogalmazódott meg bennem a kérdés, de azonnal választ is kaptam rá, mert máris a tarkómon éreztem az óriás leheletét, aki valahogy már megint mögém került, és éppen a levegőben volt már, tátott szájjal, készen arra, hogy széttépjen.
Nem volt szinte időm se arra, hogy gondolkozzam, így ösztönszerűen menekültem, méghozzá kihasználva a Shadowstep mágiámat. Mivel megfordulni, vagy alkalmas helyet keresni már nem volt időm, így a legelős meglátott árnyékra kellet, hogy átugorjam, amely a földön volt, így a rövidesen utánam eső ragadozónak ismételten könnyű prédája lehettem volna, szóval inkább menekülőre fogtam, a lehető leggyorsabban lebegve a föld felszíne felett.
- Talán lefoglalja majd egy kicsit az az imposztor. – reménykedtem, azonban nem így történt. Még szinte el sem indultam, máris üldöztek, illetve csak üldözött, mivel mire észhez kaptam a klónom ott lebegett mellettem.
- Nos, akkor hogy most válaszoljak a kérdésedre… – kezdte el, mikor feltűnt, hogy ott van a közelemben. – tegnap engem nyomtál le, így most kénytelen vagyok segíteni neked. – mondta grimaszolva. – Ez a lény az első kapu őre, így meneküléssel nem sok mindenre mész. Ez egy másik dimenzió, így innen csak akkor juthatsz ki, ha megölöd az őrzőt. Érted már? – beszélt szerintem szántszándékkal irritáló hanglejtéssel.
- Kösz, és mégis hogyan? – kérdeztem ingerülten, pláne, hogy a kis házi kedvenc már kezdett egyre inkább felzárkózni hozzánk.
- Nos, azt már neked kell megoldanod. – vonta meg a vállát. – Annyit tudok neked elmondani, róla, hogy rendkívül ostoba, csak az ösztöneire hagyatkozik, és mint már láthattad, gyors és erős is. A többi már csakis rajtad áll. – veregette meg mosolyogva a vállamat.
- Hogy az a… ! – mérgelődtem, de be kellett látnom, hogy a menekülés tényleg nem vezethet célra, még akkor sem, hogy ha minden, amit az imént hallottam, nem igaz.
A környezet nem nyújtott számomra semmi előnyt, hiszen a fákat nekem is ki kellett kerülgetnem közben, nem csak az üldözőmnek, a lombkorona pedig olyannyira sűrű volt, hogy nem akartam megkockáztatni, hogy átvágom magam rajta. Igazándiból furcsa is volt, hogy az ágak szorosan záródnak felettünk, és mégis süt a nap, mígnem arra nem jutottam, hogy egy gömbszerű kalitkában vagyok a kis jópofa fogadóbizottsággal egyetemben. Az alapján, amit leszűrtem az információkból, arra a következtetésre jutottam, hogy az lesz a legjobb, ha valami csapdát készítek, és ezzel túljárok az eszén.
Sajnos azonban a helyzet nem volt ilyen egyszerű. Egyre jobban közeledett hozzám, így növeltem a sebességemet a Dark Écriture: Wings bevetésével, így tartva a távolságot a szörny és köztem. Mivel hogy a Dark Capriccio nem volt hatásos, így feltételeztem, hogy nem lenne elég, ha csak egyszerűen nekirontanék valamilyen pusztító mágiával, hiszen nem sok haszna lenne, ellenben ahhoz, hogy megöljem, nem ártana legalább megsebeznem, vagy hasonló. Megpróbálkoztam vele, hogy egy Bone Prison-be bezárjam, de két egyszerű nekiszökellés után könnyedén áttörte a falakat, így mondhatni még csak lelassítani sem volt elég.
A Jutsu Shiki valószínűleg elég lett volna arra, hogy elkapjam vele, viszont ahhoz sok idő szükségeltetik, melynek jelen helyzetben igencsak szűkében voltam. Hasztalan lett volna az is, ha a zombikat küldöm ellene, hogy időt nyerjenek, révén, hogy megzabálná őket reggelire, a varázserő pedig lényegtelen volt, hiszen hiába lélegezné be a szétrobbanó hullák gázait, a fizikai ereje a fő fegyvere, nem a mágiái.
Egyre csak pörgettem a fejemben a sok-sok ismeretanyagot, melyet már felhalmoztam magamban, de sehogy sem jutott eszembe olyan ötlet, mellyel felül tudtam volna kerekedni az utánam csörtető bestián. Aztán hirtelen, mintha csak fejbe vágtak volna az ötlettel, eszembe jutott, hogy mit is kéne tennem.
- Van valamilyen gyenge pontja a lénynek? – kérdeztem a továbbra is mellettem repdeső hasonmásomat, aki viszont meglepő módon nem használta a szárnyalkat, és mégis mellettem tudott haladni.
- Ki tudja? – mondta közömbösen.
- Kösz, ismételten rengeteget segítettél. – morogtam. – Akkor legalább nem tudnád lefoglalni egy kicsit, amíg én kiötlök valamit? – kérdeztem reménykedve, de a válasz természetesen nemleges volt.
- Én nem veszek részt a harcban, mondhatni én vagyok a bíró. Magadnak kell boldogulnod! – válaszolta.
- Ezek szerint tényleg csak magamra támaszkodhatok. – gondoltam, és tovább agyaltam, mígnem végre sikerült egy enyhe túlzással tervnek nevezhető ötlettel előrukkolnom.
Megálltam, és a nyomomban loholó ellenséggel szembefordultam, hogy megkezdhettem a likvidálását. Első lépésként bevetettem a Course: Iron Maiden-t, mellyel sikeresen el is találtam. Ez már csak azért is volt célszerű, mert a természetet jelentős mértékben leamortizálta maga körül, miközben kergetett, így mindenképpen fájdalmat okozott valaminek, még ha az csak egy fa volt is. Ezt követően pedig nekiláttam annak, hogy megkeressem a gyenge pontot, méghozzá úgy, hogy bevetettem mindent, amim csak éppen a tarsolyomban volt. Elsőnek Megsoroztam a Dark Delete varázslattal, de nem tapasztaltam hatást, így taktikát váltottam, és áttértem a kicsit komolyabb csapások bevetésére. Ehhez szükségem volt a Storm Mail-re, melyet magamra is tudtam ölteni addig, amíg a köztünk húzódó jó tizenöt méteres távot megtette a szörnyeteg. Így máris biztosítva volt az, hogy jobbára én is szinte sérthetetlen legyek, így következhetett a második lépcsőfok.
Már közvetlenül előttem volt a rém, alig volt a feje és a testem közt egy-két méternyi táv, mikor aktiváltam a Storm Shred-et, mellyel tizenhat, egyenként egy méter széles szélpengét lőttem a rohamozó ellenfélre, aki ettől hátratántorodott, hiszen még ha nem is okozott benne sebzést, az ütést azért megérezte, s végre valahára feltárult előttem a lehetőség. Amint ugyanis a szél eltűnt, egy vékonyka kis vércsíkot vettem észre az állaton, közvetlenül a szája mellett.
- Szóval így állunk! – örültem meg a fejleménynek. – Ezek szerint a szája a gyenge pontja, ráadásul még csak nem is rejti el nagyon. – gondoltam itt az iménti faágletépős incidensre.
Szóval haladtam a feladat megoldása felé, de még közel sem voltam kész vele. Attól még, hogy tudtam, hová is kéne támadnom, még nem volt garantált az, hogy el is találom, ráadásul attól, hogy a szájpadlását avagy a nyelvét kicsit megsebzem, még nagy valószínűséggel nem fog kimúlni, nekem viszont csakis ez lett volna az elfogadható végkimenetel.
Közben, noha én inkább megint csak a gondolataimba merültem volna, mint azt az elmúlt néhány percben tettem, ez most lehetetlenné vált, ugyanis annyira nem hatotta meg a vadállatot az iménti, hogy még mindig teljes elszántsággal vetette felém magát, sőt, lehet, hogy még csak olaj volt a tűzre az eset. Lényeg a lényeg, hogy ismételten ugorva közeledett felém a száját kezdetben még csukva tartva, és csak az utolsó pillanatban tátva óriásira, amikor már nem tudtam kihasználni, hogy támadható részt nyújt nekem. Nem tehettem mást, mint hogy megint csak menekülök, és egy árnyékra ugrottam át.
- Vajon mit csináljak, hogy elérjem, hogy kinyissa azt a böszme nagy száját? – tanakodtam.
Eközben a hűlt helyemen összecsapódott az erős álkapocs, és a szagom alapján már fordult is felém a kis drága.
- Ez most már tényleg kezd egyre idegesítőbb lenni. – motyogtam.
Mindeközben eszembe jutott, hogy hogyan végeztem annak idején a tengeri szörnnyel, hogy hagytam, hogy lenyeljen, és onnét trancsíroztam szét a Dark Capriccio-k használatával, de ez ebben az esetben felejtős volt, hisz nem nagyon volt rá esély, hogy egészben beleférek az állkapcsai közé, darabokban pedig nem lett volna kedvem hazamenni.
Aztán megint egy új lehetőség villant át az agyamon, és mialatt ismételten felém vetette magát a rohadékja, én kipróbáltam. Reménykedtem benne, hogy ha ismét csak a „fejemben” vagyunk, akkor úgy alakíthatom az erőmet, meg talán a környezetet is, akárcsak a belső harcomban a képmásommal, ellenben itt nem ez történt. Hiába koncentráltam, nem sikerült feltöltenem a varázserőmet, a külső környezet megváltoztatásáról meg már ne is beszéljünk.
Így hát megint futottam egy fölösleges kört, de legalább szűkült a lehetőségek listája, már csak az volt a baj, hogy olyannyira kevéssé vált a választások száma, hogy az bizony egyenlő volt a nullával. Az agyam, mint egy lyukas lábas, olyan üres volt, nem jutott eszembe semmi, amit tehettem volna. Ezalatt keringőztünk a döggel, mivel mindig, mikor már majdnem elkapott volna, és elsuhantam az árnyak világát felhasználva, majd amikor ismételten közel ért hozzám, megint csak megismételtem a folyamatot. Ezzel csak két probléma merült fel: Egyfelől nem jutottunk egyről a kettőre, másfelől pedig folyamatosan csökkent a mágikus erőm, ami nagyon nem jelentett jót. Ha ugyanis nagyjából tíz percen belül nem találtam volna ki valamit, akkor a felhasználás ütemét figyelembe vége elfogyott volna minden megmaradt mágikus erőm, ellenben szerencsémre nem ez történt. Kiötlöttem még egy tervet, mellyel, reményeim szerint felül tudok kerekedni a csatatéren.
A megvalósítást pedig szintén azon nyomban megkezdtem. Elsőként a Chain of the Darkness került terítékre. Segítségével körbetekertem a láncokkal az áldozatom, és pillanatnyilag mozgásképtelenné tettem. Tisztában voltam vele, hogy nem tarthat túl sokáig, míg kiszabadul a béklyóból, de nekem csak néhány másodpercnyi mozdulatlanságra volt szükségem, amíg megformáztam a Bone Spirit-et, és útjára bocsátottam, nyíl egyenesen a szörny felé. Mivel nem tudott menekülni, bár, nem is biztos, hogy megpróbálkozott volna vele akkor sem, ha lehetősége van rá, szóval a varázslatom telibe kapta, és minden pontosan úgy történt, ahogyan azt elterveztem. A fájdalomtól felüvöltött a bestia, én pedig csak erre vártam. A tátott szájon keresztül nem egy, hanem azonnal két Capriccio indult útjára, és mondjuk úgy, hogy nem lettem volna a helyében az áldozatomnak. A kínjai rövidesen véget értek, és ki is múlt.
- Ez a beszéd, szép munka volt! – veregette meg hátulról a vállamat az imposztorom.
- Te csak ne dicsérgess itt, mert még a végén téged is kicsinállak! – fenyegettem ingerülten, hiszen nem segített semmit, jobban mondva szinte semmit sem, azt is csak szavakkal.
- Ejnye na, nem kell így felkapni a vizet! – emelte fel nevetve a kezét a teste elé, mintha csak védekezne. – De ami ennél fontosabb, hogy immáron te is birtoklod az első kaput. – mosolygott rám büszkén.
Ekkor a fenevad teste hirtelen elkezdett bomlani, és néhány másodperc leforgása alatt porrá vált, mindössze a koponyája maradt hátra utána.
- Ez lesz a te pecséted. Ez bizonyítja, hogy végeztél az őrzővel, és birtoklod az általa védett hatalmat. – magyarázta. – A kijárat pedig ott vár rád. – mutatott el a bal oldalam felé, ahol valóban egy ajtó volt, ámbár még csukva. – Rá kell helyezned a fejet, hogy kinyíljon és elhagyhasd ezt a dimenziót. – világosított fel a hasonmásom.
Elhittem azt, amit mondott, elvégre mi célja lenne azzal, hogy becsap, így hát két zombit idéztem meg, akiknek a Demonic Power-rel elég erőt biztosítottam ahhoz, hogy elbírják a bizony nem valami könnyű csontot, és elcipeljék az ajtóra. Amint rátették, nyikorogva és lassan kinyílt a kijárat, én pedig ahogy átléptem rajta, ismét abban a szobában találtam magam, ahonnét utamra indultam nem sokkal ezelőtt.
- Nocsak, már vissza is tértél? – kérdezte meglepődve a hegyi remete, kikukucskálva a kezében tartott újság mögül.
Láthatóan ő már kényelembe helyezte magát. Egy hintaszékben ült, mellette egy asztalon pedig forró tea gőzölgött.
- Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan végzel az első őrrel, de azért örülök neki. – jegyezte meg.
- Hát, pedig nem volt egyszerű dolgom. – ismertem el.
- Az élet nem egyszerű fiam! – vágott vissza az öreg. – Viszont mivel kiálltad a megmérettetést, így elárulom, hogy mit is nyertél általa. Mostantól már elég, ha a három démoni kaput hívod elő, nem úgy, mint most, s azok már meg fognak jelenni. Ellenben csak az elsőn lesz meg a koponyád, és csak azt tudod kitárni. Ha felnyitod, akkor az erőd és a gyorsaságod meglehetősen megnő, ami egy harc során nagy előnyt jelenthet, ellenben csak elővigyázattal használd! Ugyan néhány percig előnyt ad, de utána már hátrányba kerülsz miatta, mivel ha eléred a mágia korlátját, akkor pont az ellenkezőjét fogod magadon tapasztalni, mint annak előtte. Hidd el, olyan fáradt még sosem voltál testileg, mint amilyen fáradt ezután leszel. – nézett rám szigorúan. – Ha gondolod, most kipróbálhatod, hiszen mára végeztünk, a második kapu csak holnap kerül terítékre. – folytatta, majd visszamerült az újsága olvasásába.
- Rendben. – bólintottam, majd kimentem a szobából, és átmentem egy másikba.
Noha megkaptam a kellő okítást a pozitív és a negatív oldalról is, mégis kíváncsi voltam rá, hogy hogyan is néz ez ki a valóságban, így megidéztem a három kaput, és az elsőt kinyitva már éreztem is, hogy mennyivel megdobja a fizikai határaimat. Nagyjából háromszor olyan gyorsan tudtam szaladni, mint használat előtt, és könnyedén megemeltem olyan dolgokat is, melyek azelőtt szinte lehetetlennek számítottak. Viszont a parádézásomnak viszonylag hamar vége szakadt. Talán negyed órát tölthettem az új korlátaim feszegetésével, amikor is arra eszméltem, hogy annyira elfáradtam, hogy szinte talpon maradni sem bírok.

Spoiler:

Az előző napi kis parádézásom természetesen meghozta a gyümölcsét, amely mondhatni eléggé keserű volt. Az este folyamán alig tudtam elvánszorogni valami fekhelyre, és egészen másnap közel délig húztam a lóbőrt. Olyan lehettem, mint akit fejbe vágtak egy jókora bunkósbottal. Délben arra ébredtem, hogy a hasam olyan rendületlenül korog, hogy az már szinte a holtakat is felkeltené. Itt volt hát az ideje, hogy a kimaradt két étkezést, amely egy vacsora és egy reggeli lett volna, a soron következő táplálkozási előírással, az ebéddel egybekötve bepótoljam. A mester még csak meg sem lepődött a dolgon, és ami még furcsább volt számomra, hogy nem keltett fel már reggel, hogy ideje lenne edzeni.
- Tegnap kipróbáltad az új erődet igaz? – kérdezte hamiskás mosollyal.
- Igen. – válaszoltam neki teli szájjal, miközben egy sülttel babráltam.
- Fiatal koromban én is sokat használtam ezt. – nézett el messze a távolba, mintha csak az évtizedekre lévő ifjúságát látná maga előtt. – Sokszor kihúzott a pácból. Szóval egyél csak, amennyi jól esik, majd délután látunk csak neki a következő szakasznak. – mondta, majd magamra hagyott a kajámmal.
Azt meg kell hagyni, ilyen sokat még sosem ettem életem során egyszerre, mint amennyit akkor magamhoz vettem.
A kiadós és laktató ebédet követően még egy keveset leheveredtem szundítani, majd elkövetkezett a délután, s ezzel együtt a tréning második szakasza, itt volt az ideje, hogy megtanuljam a második kapu kinyitását is.
Az eljárás nagyjából megegyezett a tegnapival, azzal a különbséggel, hogy most nem a Bone Wall-t kellett használnom arra, hogy megteremtsem a kaput, hanem a már elsajátított The Three Daemondoor-t. Meg is jelentek szépen az ajtók, és ezúttal a fejet a másodikról cipeltettem át, és az én középen tornyosuló csontkupacomra helyeztettem fel. Ahogy a művelet végbement, az előző napi normának megfelelően a bejárat kinyílt, és utat engedett nekem a belépéshez.
- Jól vigyázz odabent! A mai ellenfeled a tegnapinál is jóval keményebb lesz! – figyelmeztetett az öreg, mielőtt ismételten eltűnt volna minden.
Ezúttal egy kietlen kőrengeteg kellős közepén találtam magam. Ameddig a szem ellátott, nem lehetett mást látni, mint vakítóan fehérlő kopár sziklákat. Mindössze a távolban lehetett észrevenni valami halvány felhőfélét, mely ellenben közeledett.
- Jaj ne, már megint? – nyavalyogtam, mivel sejtettem, hogy biza nem a mikulás jön a szánján, hogy cukorkát osszon, bár… én amúgy is virgácsot kaptam volna tőle, de ebbe most ne menjünk bele.
A lényeg, hogy sejtettem, hogy megint valami olyan közeledik, amivel meg kell küzdenem, habár ehhez nem kellett olyan nagy sütnivaló, hiszen végső soron ezért jöttem ide.
- Halihó! Hát máris belevágtál a második körbe! – hallottam közben a hátam mögül a már szintén ismerős és egyre inkább idegesítővé váló hangot.
- Igen, már megint itt vagyok… te kis másolat. – tettem hozzá egy másodpercnyi hallgatás után halkan.
- Én nem vagyok másolat, ezt már megmondtam egy tucatszor, de mindegy is. Csak gyorsan elmondom, amiért jöttem, aztán felőlem azt csinálhatsz, amit akarsz. – mondta a számomra igen jól hangzó szavakat. – Szóval a mai küzdőpartnerednek már lesz varázsereje is, méghozzá igencsak komoly. Ha a te erődet venném alapul, akkor azt mondanám, hogy legalább a háromszorosa a tiédnek. Ellenben kifejezetten ostoba. – tette hozzá sietve. – Nos, a részemről ennyi lenne a bemutatás, jó szórakozást hozzá! – nevetett, majd elsétált, s néhány lépés után el is tűnt, mintha csak egy délibáb lett volna.
- Ez már mindjárt több segítség volt, mint a tegnapi. – gondoltam, habár ha jobban megrágtam volna a kérdést, rájöhettem volna, hogy ez koránt sem volt igaz, hiszen se azt nem tudtam meg tőle, hogy milyen mágiákat használ, sem pedig azt, hogy mi is a gyenge pontja.
De hát hiába, utólag mindig okosabb az ember. Szóval egyre csak közeledett a porfelhő, már csak néhány száz méter választhatott el minket egymástól. Nem akartam megint azt a hibát elkövetni, mint a legutóbb, így most sokkal jobban készültem. Számításaim szerint három-négy percem lehetett hátra addig, míg oda nem ér hozzám, így lázas írogatásba kezdtem a földre. A rúnákkal egy olyan szabályozást hoztam létre, mely ha belépek a kijelölt területre, akkor megvéd minden nemű külső behatástól. Elkészülve a munkával pedig már csak vártam, hogy megérkezzen a partner, és kezdődhessen a tánc.
Úgy helyezkedtem el, hogy a körülbelül háromszor három méteres „csapdámat” hátrahagyva, attól nagyjából tízméternyire helyezkedtem el. Alig telt bele pár pillanat, és már meg is jött dübörögve az ellenfelem. Ő már sokkal inkább emberi volt, bár a feje még mindig egy démonéra vagy egy szörnyetegére hasonlított.
- Te is jól megnőttél hallod-e? – mondtam, mikor megállt előttem.
A válasza csak egy határozott bikabőgés volt, melyből én azt hámoztam ki magamnak, hogy „tűn el innét, még mielőtt bepöccenek és nagyon csúnyán helyben hagylak!”
A reakcióm pedig az volt, hogy máris egy sorozat Dark Delete-et küldtem felé, tesztelve, hogy mit lép rá. Meg sem próbált kitérni, helyette inkább a kezében tartott fegyverrel csapott egyet a földre, mire az egy méretes kis oszlop formájában kiemelkedett előtte, és megvédte a támadásomtól. Majd egy gyors szökelléssel rögtön kiugrott a maga által készített fedezék mögül, és mint aki fel akar szarvazni, rohant felém a szarvaival.
- Engem aztán nem fogsz felöklelni kisbarátom! – gondoltam, és a Flight-ot bedobva felrepültem előle.
Erről az jutott eszembe, hogy milyen szegényes is a mágia készletem. Ismerek sok-sok mágiát, és mégis abban a helyzetben vagyok egy rajtaütés szerű támadásnál, hogy mindössze négy vagy öt mágiát vagyok képes váltogatva használni. Éppen ezen okoktól vezetve elhatároztam, hogy ezúttal fel fogom egy kicsit pörgetni az eseményeket, és megújítom kissé a harcmodoromat.
Első lépésnek tehát elkészítettem sietve egy Bone Spirit-et, melyet elhajítottam.
Ezt a mamlasz csak a baltájának a csapásával próbálta meg kivédeni, mellyel természetesen nem sokra ment a ravasz kis mágia ellen, így az szabad utat kapva telibe kapta a bikucit. Ezzel megbizonyosodtam arról, hogy érez fájdalmat, hiszen felbömbölt és egyre jobban felbőszült, melynek azonban nem várt eredményei lettek. A kezében cipelt óriási csatabárdot ugyanis ismét csak meglendítette, ám ez alkalommal egy hatalmas nagy tűzvihar kerekedett a nyomában, mely egyenesen felém száguldott. Szerencsémre még volt annyi időm, hogy egy Storm Wall-t kreáljak magam elé, viszont a kezeim megégtek ennek ellenére is, a sérülések azonban nem voltak súlyosak.
- Ha harc, hát legyen harc! – határoztam el maga, és rátértem a kettes fázisra.
Eljött az ideje, hogy bevessem a Curse: Iron Maiden-t. A zöld energiával ismételten teli találatot produkáltam, de ez csak az első volt a sok átok közül. Magamra írtam a Dark Écriture: Wings varászlatot is, így a repülési sebességem megnövelve, valamint nem ijedtem be, és bevetette az előző napon tanult első kaput is, így sebességemet tovább növelve. Össze-vissza cikáztam az égen, amit a földön figyelő bestia alig tudott nyomon követni, és ide-oda csapkodott a kezében tartott fegyverével, hol tüzet, hogy jeget, hol pedig szelet lőve felém a csapása vonalában.
A repkedésemnek ellenben nem csak az volt a célja, hogy simán csak védekezzem, hiszen a java még csak most jött. Úgy döntöttem, hogy ezúttal nem fogok annyit taktikázni, mint az elmúlt alkalommal, inkább frontálisan lerohanom a tagot. Így hát sorra került a Curse: Weaken és a Curse: Dim Vision is, melyek ismételten célt értek. Amint eltaláltam minddel, már csak arra kellett várnom, hogy hassanak. A várakozás ideje alatt továbbra is cikáztam a levegőben, és kerülgettem a különféle elemi csapásokat.
- Tényleg nem hazudott az informátor, valóban rengeteg varázsereje lehet. – tanakodtam, hiszen éreztem, hogy eléggé sok mágikus energiát felélhetnek a kis ajándékcsomagjai, amiket nekem címzett, és még csak meg sem látszott rajta, hogy netán erőlködne vagy bármi hasonló.
Aztán végre eljött az én időm, és az percek lejártával elkövetkezett az aktiválódási időszak, melynek során minden egyes átok, melyet rászórtam, működésbe lépett. Innentől kezdve már csak egy dolgot kellett tennem: támadni. Azt, hogy a varázsereje lecsökkent, észre sem vettem, hiszen még csak az intenzitása sem csökkent a csapásainak, viszont a látásának romlását már sokkal jobban lehetett követni, mivelhogy elkezdtek egyre pontatlanabbak lenni a felém irányuló offenzívái. Aztán amikor letelt a két perc, és az Iron Maiden is működőképessé vált, minden erőmet beleadtam a lerohanásba. Megidéztem az összes tárolt holtat, akik a rendelkezésemre álltak, és ellene küldtem őket. Közülük tíz kapott tőlem Demonic Power-t illetőleg Demonic Intelligent-et is, így ők alkották a gerincet, míg a többi csak elterelés, valamint az átokhoz szükséges „alapanyag” volt.
Azt terveztem, hogy mivel egészen eddig a bárdjára támaszkodva küzdött ellenem, így abban lehet az erejének a forrása, szóval, ha elveszem tőle, akkor talán megszűnik a képessége, hogy mágiát használjon, vagy ha nem is, legalább annyi előnyhöz jutok, hogy gyengébb lesz vagy valami hasonló. Így hát előre küldtem pár zombit, hogy pusztuljanak csak el, így fájdalmat okozva a lénynek. A terv teljesen tökéletesre sikeredett, mivel a várakozásaimnak megfelelően egyetlen csapással kettévágta a felsorakozó emberkéimet, ezáltal pokoli kínokat okozva saját magának. Ehhez hozzájött még, hogy a füst, melyet a megsemmisített katonáim kibocsátottak, szintén belélegzésre került, így a mágikus ereje tovább csökkent. Az eseményeket meg máris pörgettem tovább. Amint elkezdett kínlódni a mágiáim hatására, három tetemet, akik turbózva voltak, odaugrasztottam mellé jobb felől, ahonnan a hosszú nyelű bárdot is tartottak, és mindegyikkel megragadtam a nyelet, és húzni kezdtem. Mit ne mondjak, nem adta könnyen magát, de sikerrel jártam, melyhez még az is kellett, hogy egy Dark Capriccio-t is útjára bocsátottam, hogy ezzel megsebezve a kezét arra kényszerítsem, hogy lemondjon a kis kiegészítőjéről. Mivel nem rám figyelt, így könnyűszerrel találtam el, még csak kitérni, vagy védekezni sem próbált, s a vágás okozta seb miatt izmai elgyengültek, így átadva a teret a fogdmegjeimnek, akik kirántották a karjából a harci eszközt, és már nyargaltak is vele egyenesen felém.
A bika ezt kifejezetten rossz néven vette, és olyan mérges bömbölésben tört ki, amilyet eddig még sehol sem volt részem hallani, de még hasonlót sem, s szarvával felém hajolva teljes erejéből rohanni kezdett, hogy elkaphasson. Nem ijedtem meg tőle, sőt, mivel reménykedtem benne, hogy nem tud mágiát használni, így magabiztosabban vártam, valamint az a tény, hogy őt már képes voltam megsebesíteni, szintén plusz önbizalommal ruházott fel. A csörtető vadállatot egy helyben állva, a lábamat megvetve vártam, annak ellenére, hogy testmagasságra és testtömegre is legalább a három, ha nem a négyszeresem volt. Villámgyorsan egy Dead Spike-ot idéztem meg, melyet amint elég közel ért, a hasi tájékán át a testébe döftem, én pedig a Shadowstep-pel elillantam az útjából, nehogy letaposson, vagy ha netán sikerült kinyiffantanom, akkor nehogy rám dőljön azzal az otromba nagy testével. Az egyik szomszédos segédem árnyékára portáltam át magam, és első dolgom az volt, hogy megszemléljem, hogy mire is mentem a felnyársalással.
Első pillantásra jónak tűnt a dolog, mivel a dárdám egészen mélyen, legalább hatvan-hetven centire belevágódott a húsába, és a vére is csorgott a sebből, ám nem múlt ki. A karjával megfogta a fegyveremet, és kirántotta a testéből, miközben fülsiketítően bömbölt. Ennek nyomán a vérzés jóval erőteljesebb lett, de egy pillanatra lehunyta a szemét, és éreztem, hogyan mágikus erő összpontosul a sebnél, valamint a már korábban a karján ejtett sérülésnél is, majd néhány másodperc leforgása alatt mindkettő eltűnt, és minkét hely teljes mértékben ép és egészséges volt újra.
- Ne már, ez nem ér! – mérgelődtem, ellenben új következtetéseket is levontam.
Egyfelől az, hogy most így támadott meg, azt jelzi, hogy szinte biztos, hogy nem képes mágiát használni a segédeszköze nélkül, viszont az is biztossá vált, hogy az ereje nem abból származik, hanem a saját testéből, és a gyógyításra még így is fel tudja használni. A feladat tehát adott volt: vagdossam és gyilkoljam addig, míg ki nem fogy belőle a varázserő, melynek már egy része így is elveszett a különböző folyamatok során.
Az óra viszont ketyegett, mivel használtam az első kaput, ráadásul az átkok sem tartottak örökké, így az elkövetkező nagyjából tíz percen belül végeznem kellett vele, vagy biza nagy kakaóba kerültem volna. Szóval nekiláttam, hogy a tőlem telhető minden mennyiségben ellássam a baját a kis hamisnak. A megmaradt zombijaim minden irányból ostromolni kezdték, míg a három tolvajom, akik eltulajdonítottak a bikától a bárdját, továbbra is menekülésben voltak, és már vagy ötvenméternyire jártak tőlünk. Az ereje sem volt elhanyagolható a küzdőpartneremnek, mivel ha néha-néha eltalálta az egyik szolgám, akkor bizony az eléggé ripityára tört, de persze ebből ismételten csak az adódott, hogy saját magának okozott igen nagy szenvedést. Mindeközben pedig sorra sikerült megvágnom, megszúrnom és minden egyéb, így növelve a begyógyítást igénylő részeket. Nem feledkeztem meg a komolyabb jellegű csapásaimról sem, így egy Bone Prison-t is felvontam köré, melybe a csapataimból is zártam be néhány tagot, és felhasználva a Bone Skewers ismételten komoly fejtörést okoztam a legyőzendő tagnak. Amely egyfelől képletesen, másik oldalról viszont szó szerint is értendő, mivel a fejét is átdöfte néhány nyársam, no meg a testét is vagy kéttucatnyi járta át, esélyt sem adva neki a menekülésre, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy hagyjam innét szabadulni. Izgett-mozgott, próbálta eltörni a csontokat, és noha a fejét és nagy valószínűséggel sok létfontosságú szervet is eltaláltam, mégsem pusztult el. A mágikus energia továbbra is életben tartotta, és próbálta meggyógyítani is, melyet azonban meggátolt a sok-sok tüském. A helyzete kilátástalan volt, hiszen még ha néha sikerült is eltörnie egy-egy lándzsát, a többi még mindig stabilan tartotta, és a mocorgás miatt csak még jobban felvagdalta magát. Ezt egy jó ideig csak néztem, és örültem neki, aztán hirtelen egy nagyot „robbant” a ketrec. Ha jól érzékeltem, egy adag, jól összesűrített mágikus erőt lökött ki magából, mely darabjaira zúzta szét az egész kalitkát. Egy Storm Wall-t sikerült magam elő vonnom a szétrepülő törmelék ellen. Amint kitisztult a kép, láthattam, hogy a szörny éppen nagyban regenerálódik, de egy hirtelen pillanatban megállt vele, nagyjából a gyógyulás felénél, majd akárcsak elődje, ő is szétporladt, és csak a koponya maradt utána.
- Egész gyorsan lezúztad. – jött kivételesen valósnak hangzó dicsérettel a hasonmás énem. – Azt ajtó most is ott van. – mutatott el az egyik irányba.
A tegnapi ceremóniát végigjárva pedig kimentem a valós világba.
- A második kapu már egy kissé közelibb erőt ad a mágiához. Ennek segítségével megnőnek a képességeid a legkülönfélébb tereken. Például több halottat tudsz irányítani, vagy éppenséggel több lövedéket tudsz lőni az ellenfeleidre. De ennek is megvannak a maga hátrányai, szóval jól vigyázz! – magyarázta a mester, mikor már kijutottam hozz.
Én ezt már csak félig meddig hallgattam meg, mivel idő közben lejárt az első kapu hatása, én meg olyan fáradt lettem, hogy legszívesebben ott helyben lefeküdtem volna a padlóra aludni.
Ebben a helyzetben semmi kedvem sem volt kipróbálni új erőmet, noha igen csábítónak tűnt, szóval inkább az előző napi példából okulva már kora délután nyugovóra tértem, no meg a konyhában végbevitt pusztításomat sem felejtettem ki a rituáléból. Már készen álltam volna, hogy nekiveselkedjem a harmadik kapunak is, ám ekkor megjelent Froozer.

Spoiler:

Miután elvégeztük a küldetést, én visszatértem a mesterhez, míg Froo hátramaradt, hogy megvárja a híreket, melyeket Tavarától reméltünk.


- Szóval sikerült megszerezni az információkat. – örvendezett a farkas, mikor megkapta a füles, miszerint Kuudo visszatért. - Köszönöm szépen a gyors munkát, no meg a tanítást is. - sandított át Tavarára, mikor átvette a papírokat. - A számlát pedig majd nyújtsátok be Rohandarnak! - fejezte be mondandóját.
- Erre a helyre jöhettek később is, ha el kell bújjatok, de szigorúan minden szem előtt láthatatlanul. A gazda és családja pedig védettek, általam. Jó fizetségért jó munkát végeznek, és teljesen megbízhatóak. – mondta búcsúzóul a kristálymágus.
- Értem. Köszönjük! – bólintott a partnerem. - Ja, és majd elfelejtettem: Beszéltünk a mesterrel rólad, ahogy kérted. Minden el van rendezve, a többi már rajtad áll. – adott át némi információt ő is.
Amint megszerezte, amiért jött, örömmel indult vissza a Hakobe hegyekbe, hogy minél előbb elújságolhassa barátjának, hogy sikerrel járt. Már alig várta, hogy mit fog reagálni rá. Útja ismételten eléggé egyszerű volt, ámbár semmivel sem rövidebb, mint előtte, így mikor visszaért a hegyi menedékbe, kimerült volt már.


- Nocsak Froo, ilyen gyorsan itt vagy? Már megint valami vakvágány? – kérdeztem, mikor megláttam az ajtóban az állatot.
- Nem, ez most nagyon is jó zsákmány. – mondta teli szájjal, mivel abban cipelte a papírközegeket, vigyázva arra, hogy ne harapja szét, vagy valami hasonló.
- Úgy gondolod? Na gyerünk, ne csigázz, hadd lássam! – hadartam tűkön ülve.
Letette elém a köteget, én pedig kíváncsian felbontottam az összetekert csomagot, és mohón olvasni kezdtem. Úgy faltam a sorokat, mintha versenyeztem volna valakivel, és az életem múlt volna a győzelmen. Mindössze néhány percre volt szükségem ahhoz, hogy végigfussam a pár oldalnyi dokumentumot, melyet kézhez kaptam, majd egy nagyot sóhajtottam, mikor a végére értem.
- Na, mi áll bennük? – kíváncsiskodott a cimborám.
- Miért, te még nem is olvastad? – kérdeztem vissza meglepődve.
- Nem. – vágta rá egyből.
- Azt írják, aminek egy részét már mi is tudtunk, valamint van néhány új információ is. Nagy valószínűséggel a Mennyország Tornyának maradványainál fog sor kerülni a végső ceremóniára, ezt az itt feltüntetettek – mutattam a papiros megfelelő szakaszára. – szintén megerősítik. Ezen kívül az időt is alátámasztották, valóban csak két évünk van, illetve már annyi sem. – javítottam ki magam, mivel mindeközben sorra pörögtek le a napok, így fogytán volt az időnk is. – Viszont van jó néhány hasznos kis tipp még benne. – tettem hozzá mosolyogva. – Például az is kiderül belőle, hogy ha sikerül az erőt valakibe lepecsételni, akkor csak úgy lehet feloldani a kapcsot és ezzel legyőzni az ellenfelet, ha a nyolcadik csigolya alatt egy vágást ejtenek, méghozzá egy különleges acélból készült karddal. – vakartam meg ennél a pontnál az államat. – Azt hiszem, hogy be kell szereznem ebből egy keveset, hogy tudjak belőle egy kardot kovácsolni, vagy akár többet is. – tettem egy kis kitérőt, mire a farkas csak bólintott, és továbbra is érdeklődve figyelt, hogy mit mondok még. – Ha ezzel megvagyunk, akkor pedig le kell fejezni a hordozót és már nyertünk is. – csaptam össze a tenyeremet, mintha tényleg gyerekjáték volna egy ilyet kivitelezni.
- De hogyan szúrod egyszerre hátba és vágod is le a fejét? – kíváncsiskodott az ordas.
- Hát én egyedül sehogy. – hárítottam a kérdést. – De nem leszünk egyedül. – mosolyodtam el, hiszen már terveztem, hogy kiket is szeretnék viszont látni azok közül, akikkel már volt dolgom az idők folyamán.
- Van még más is? – szakította meg az elmélkedésemet Froozer visszatérve az infókra, mivel fogta az adást, hogy mit akarok mondani.
- Éppenséggel van. Kaptunk egy kisebb listát is azokról az esetekről, melyek a közelmúltban esetlegesen ezekhez a tagokhoz lehet köthető. Alapos munkát végzett ez a Tavara. – mondtam elismerően.
- Igazság szerint nem ő keresett utána. – ismerte be Froo.
- Nem ő? Hanem ki? – tudakoltam.
- Az a kis sunyi madár, Kuudo. – morogta.
- Értem.
- Ja és azt hiszem, hogy tartozol egy kevés pénzzel is Tavarának, ugyanis amíg a bagoly úton volt, én addig tanultam tőle, szóval most már kristályt is képes vagyok teremteni. – informált egyfelől büszkén, más felől pedig mintha kissé félénken, melyről úgy gondoltam, hogy azért van, mert nem biztos benne, hogy tetszeni fog nekem ez a bejelentése.
- Nocsak, szóval most már még szélesebb körben számíthatok az asszisztálásodra? – faggattam mosolyogva.
- Úgy bizony. – reflektált most már teljes magabiztossággal, kihúzva magát ültében.
- Oké, majd rendezem vele a számlát, ha legközelebb összefutunk. – jegeltem le a témát.
- Ó, és még valami. Azt is mondta még, hogy arra a helyre, ahol voltam vele, mi is mehetünk, ha bármikor szükségünk lenne egy rejtekhelyre vagy hasonlóra, és mindent teljes diszkrécióval kezelnek az ottaniak, bár emlegetett valami fizetséget is. – ismerte el elgondolkozva.
- Úgy hiszem, hogy nem lesz ilyenre szükség, hiszen most itt jól elvagyunk, de mindegy, azért jó tudni róla. – konstatáltam. – Most viszont nem ártana egy kis pihenés. – döntöttem el a dolgot, miközben a papírokat, melyeket kaptam gondosan összetekertem, és elraktam a kabátom belső zsebébe, amely a szék hátán lógott. – Szóval gyere, feküdjünk le aludni! Gondolom te is elfáradtál az utazás során.
- El, viszont menj csak előre, én előbb még harapok valamit, ugyanis farkaséhes vagyok.
- Ahogy gondolod. – nevettem el magam, ugyanis egy farkas szájból eléggé komikusan hangzik, hogy azt mondja, „farkaséhes vagyok”.
Szóval én eltávoztam a szobából, és hagytam Froozernak, hogy kaja után nézzen, míg én visszabaktattam megint a szobámba és lefeküdtem. Alig telhetett el pár perc és már húztam is a lóbőrt. Hosszú alvás volt az akkor, és emlékszem is rá, hogy boldogan álmodoztam arról, hogy hogyan is győzöm le az ellenségeimet, és arról, hogy Ann ismét él és velem van. Persze mint minden álomnál, ennél is eljött az ébredés, amely magával sodort mindent, és visszakényszerítette az álmodót, jelen esetben engem a mindennapi, megszokott életébe, és szembesítette azzal, hogy bizony az élet nem fenékig tejfel, és bizony nem mindig azt kapjuk, amit szeretnénk.

Reggelre már Froozer is mellettem aludt, mikor felkeltem, s majdnem ráléptem szegényre az ágyról felálltamból, ugyanis nem vettem észre, hogy ott van.
- Mi a ménkűt csinálsz? – kérdezte félig meglepetten, félig pedig mérgesen, mikor a lábam elérte a fejét, ő pedig felébredt rá.
- Bocsi! – rántottam vissza a lábaimat. – Nem láttalak. – mentegetőztem.
A kis közjáték után megint étkezés következett, melyet ezúttal reggeli címszóval költöttünk el, majd a mesterrel kellett heves vitába szállnom:
- De igenis kész vagyok rá, hogy a harmadiknak is nekivágjak! – kardoskodtam továbbra is a véleményem mellett.
- Hidd már el nekem, hogy nem! – szögezte le ellentmondást nem tűrően az öreg. – Noha a másik kettő őrzővel boldogultál, a harmadikkal a jelen képességeiddel és hozzáállásoddal biztosan nem fogsz tudni felülkerekedni. – ingatta a fejét.
Az eszmecsere témája a harmadik démoni kapu elsajátítása volt, hiszen már csak ez hiányzott ahhoz, hogy a technika teljesen az irányításom alá kerüljön.
- És ezt mégis miből gondolod? - faggattam. - Hiszen nem is láttad, hogy hogyan harcoltam a másikakkal!
- Az lehet, de azt látom, hogy most is úgy hőzöngsz, mint egy kisgyerek. Még jó, hogy nem toporzékolsz és sírod el magad, mert nem úgy van, ahogy te szeretnéd. - mondta semmit sem szépítve azon, amit gondolt.
Szóhoz sem jutottam. Elgondolkoztam egy rövid ideig azon, hogy vajon igaza lehet-e, de arra jutottam, hogy biztosan nem.
- Nekem nem hiányoznak a felesleges baromságaid, pláne, hogy nincs is igazad. - álltam fel az asztaltól, és távozni akartam, de olyan erővel és hangnemmel üvöltött rám, ami arra késztetett, hogy visszaüljek:
- Most azonnal visszaülsz! - mennydörögte, majd egy rövidke szünetet vett, s egy hatalmasat sóhajtott. - Tudod, - folytatta immáron halkabban és teljesen más, szinte kedves hangon. - én csak a legjobbat szeretném neked. Igaz, hogy még nem töltöttünk együtt sok időt, de a saját fiamra emlékeztetsz. - nézett bele mélyen a kandalló tüzébe, ami tőlünk s az asztaltól balra lobogva éget. - Ő már sok-sok éve halott. Megtanult tőlem sok mágiát, és rengeteget maga is kifejlesztett, de meggondolatlan volt. Olyan harcokba bocsátkozott, amelyeket el is kerülhetett volna, és noha mindig győztesen került ki a csetepatékból, egyszer nem így történt, és akkor az életével fizetett.
Nekem soha sem volt igazi értelemben vett családom, és el sem tudtam képzelni, hogy milyen is lehet elveszteni egy fiút egy apának, azzal azonban már tisztában voltam, hogy ha az ember csak egyszer marad is alul, könnyen lehet, hogy az lesz az utolsó csatája. Ezt a saját káromon kellett megtanulnom, ellenben azt is megfogadtam már azóta, hogy bebizonyítom azoknak a kis mocskoknak, hogy mekkora hiba is volt az ő részükről életben hagyni engem.
- Sajnálom, ha igazságtalannak érzed a bánásmódot, amit tanúsítok, de higgy nekem, én csak jót akarok neked. - bizonygatta.
- Elnézést kérek a viselkedésemért. - mondtam, szinte öntudatlanul.
Éreztem, hogy a vénember fiának érez, és ez egy olyan kapcsolat volt, amit nem akartam elszakítani, és amire már régóta vágytam. Igaz, hogy a másik mentorom, ki kiskoromban befogadott, törődött velem, de vele inkább csak baráti mint sem apa-fia viszonyban voltam, pontosan ezért volt számomra furcsa ez az egész.
- És mégis meddig kell várnom arra, hogy megtanulhassam a technikát? - tettem fel a kérdést.
- Azt nem tudom megmondani. - felelte őszintén.
- Hát ha arra várunk, hogy Roha egy nyugodt és megfontolt ember legyen, akkor ítéletnapig ülhetünk itt és vitatkozhatunk. - szólt közbe Froozer, aki egészen eddig szótlanul ült mellettem a padlón. - De egyvalamit el kell, hogy ismerjek: Az életemet is rá merném bízni erre az idiótára. - mondta hűvösen. - Igaz, hogy kicsit megfontolatlan... vagyis... mondjuk úgy, hogy nem valami előre tervező ember, de olyan gyorsan kovácsol tervet, hogy megbocsátható neki, ha csak éles helyzetben áll csak neki fontolgatni és latolgatni. Láttam már néhány harcát, és el kell ismernem, hogy azóta az eset óta... nagy mértékben változott és sokkal jobb harcos lett nem csak erő, de az elme tekintetében is. - fényezett hosszan, amit mindketten csak csöndben hallgattunk, s amint befejezte, egy rövid időre síri csend lett a szobában.
- Valóban így gondolod? - kérdezte tőle a remete.
- Így! - vágta rá azonnal a farkas.
- Értem. - simogatta meg rövid szakállát. - Rendben van hát, akkor alávetlek egy próbának. - fordult oda hozzám. - Ha teljesíted, akkor megengedem neked, hogy megküzdj Gaav-val, a harmadik őrrel, ha viszont nem teljesíted, akkor meg kell ígérned, hogy soha többé nem fogsz megpróbálkozni ennek a mágiának a megtanulásával... SOHA! - ismételte meg nagyon hangsúlyozva.
Elgondolkoztam egy ideig. Ez azért nem csak hogy meglepett, de nehéz döntés elé állított. Elméláztam azon, hogy milyen próbát adhat majd vajon nekem? Biztosan olyat, amit nem fogok tudni leküzdeni, s nem fogja nekem megtanítani az a rohadt harmadik kaput. Még hátra volt a nagy küzdelemig közel másfél évem. Annyi idő még bőven sok volt ahhoz, hogy tanuljak, és hogy erősödjek.
- Nem kockáztathatom meg azt, hogy egy ilyen kaliberű dolog kicsússzon a kezemből csak azért, mert én túl türelmetlen vagyok ahhoz, hogy kivárjam az idejét. - döntöttem el, s ezt közöltem is a mesterrel: - Ha úgy ítéled meg, hogy nem állok készen, akkor hiszek neked. Megvárom, amíg érdemesnek nem találsz, így nem akarom alávetni magam a próbának.
- Úgy látom, hogy mégiscsak fejlődsz. - mosolyodott el. - Bölcsen döntöttél.
- Azért csak úgy kíváncsiságból kérdezem: mégis mi lett volna a próba? - kíváncsiskodtam.
- Le kellett volna győznöd engem, és nem fogtam volna vissza magam. - nevetett halkan, s ravaszul mosolygott utána.
Tudtam, hogy ez bizony komoly kihívás lett volna. Egy kívülálló szemében csak egy gyenge és öreg mágus volt, de ha csak az ütéseit vettem alapul, amelyeket akkor kaptam a botjával, amikor a szavába vágtam, nos, abból látszott, hogy nem is olyan gyenge, az öregsége pedig nem törte meg a testét, ellenben hatalmas tudást adott meg neki, amivel könnyedén fölém kerekedhetett volna egy összecsapás során.
- Nos, akkor jól döntöttem, hogy nem mentem bele. - álltam fel ismételten az asztaltól. - Viszont, ha nem gond, én most inkább elmennék edzeni, hogy majd egyszer legyőzhessem a szörnyet, meg téged is. - mondtam kihívóan.
- Ahhoz még rengeteget kell edzened. - jegyezte meg a vénség. - De akkor tessék, miközben a testedet erősíted, az elméd is pallérozd: Nem az a nagy harcos, aki száz csatában legyőzi az ellenségeit, hanem az, aki harc nélkül is képes győzelmet aratni. - szólt a mai bölcsesség. - Gondolkozz közben ezen, mialatt erősítesz!
- Úgy lesz! - bólogattam, majd elmentem, Froozer pedig követett.
- Rád sem lehet ismerni. - mondta az ordas, amikor már kint voltunk a hómezőn, ahol megkezdtem a gyakorlatozást.
- Ezt most meg miért mondod? - kérdeztem.
- Amikor rád parancsolt, olyan voltál, mint egy megszeppent kisfiú, akire rászólt az apukája, hogy nem mehet el az asztaltó, míg a többiek esznek. - mondta kissé talán gúnyosan.
- Nem értek egyet. - ellenkeztem. - Csak éppen... - akartam volna belekezdeni a magyarázatba, de nem sikerült semmi értelmeset sem kigondolni, mivel valójában én is pontosan így gondoltam.
- Na ugye, hogy nem tudsz semmi értelmes magyarázatot adni. - kontrázott szinte azonnal elégedetten.
- A fene vigyen el, hogy ennyire átlátsz rajtam! - mondtam inkább viccesen, mint sem dühösen.
- Tudhatnád már, hogy ilyen vagyok... Néha azt érzem, hogy okosabb vagyok, mint te, és ez bizony eléggé nagy baj, persze rád nézve, nem rám. - folytatta a mondandóját.
- Ezt most komolyan mondod? - néztem rá immáron tényleg kicsit morcosan. - Ne nézz engem azért olyan ostobának, mert biza még érhetnek meglepetések! – vitatkoztam vele kissé felindultan.
Eléggé nagy gondnak tartottam, hogy még a saját csatlósom se tart annyira nagyra, amennyire én azt gondoltam. Egyedül talán Tavara gondolta úgy, hogy eléggé eszes vagyok, bár ő meg kicsit át szokott esni a ló túloldalára, hiszen azt hiszi, hogy csak tettetem, hogy nem értem, amit mond, holott a legtöbb esetben valóban dunsztom sem volt róla, hogy mit hadovál, ellenben sokszor a hasznomra volt. Na de visszatérve az ész kérdésére, elhatározásra jutottam:
- Tudod mit? – tettem fel sejtelmesen a kérdést, és hagytam egy kisebb hatásszünetet. – Rendezünk egy kis versenyt, hogy melyikünknek élesebb az elméje. Mit szólsz? – kérdeztem büszkén, mivel jónak tartottam az ötletemet.
- Ha ragaszkodsz hozzá. – mondta sokkal kisebb lelkesedéssel az ordas, mint ami belőlem sugárzott. – És mik lesznek a feladatok?
- Mivel nem lenne fair, hogy ha bármelyikünk is előre tudná a feladatokat, mit szólnál hozzá, hogy ha megkérnénk az öreget, hogy állítson össze nekünk valami kis tesztet? – javasoltam. – Úgyis azt szokta mindig hajtogatni, hogy az elmémet is pallérozni kell.
- Ez most kifejezetten nem volt hülye gondolat. – viccelődött Froo.
- Még szép, hogy nem, hiszen az én fejemből pattant ki. – vágtam rá egyből.
A mester, ahogyan számítottunk is rá, készségesen elvállalta a tesztelő szerepét, no meg persze a döntőbíróét is.
- Akkor ne is várjunk tovább, kezdődjön is az első feladat, a kvíz. – mosolygott ravaszul, és látszott rajta, hogy neki biza nagyon tetszik a szituáció, én azonban kezdem egyre jobban úgy érezni, hogy idióta ötlet volt, hogy ilyet szervezzek. – Az első kérdés Froozeré lesz: Ki vagy kik hozták be Fioréba a nehéz, kormánylapátos, szántalpas, légmeghajtásos, kéttengelyes, ló vontatta fogatot, amit már több éve használnak az elszánt gyűjtők és a kicsit nyitottabb elméjű felhasználók, akikben van annyi kreativitás és jövőbe látás, hogy felfedezzék, hogy a nehéz, kormánylapátos, szántalpas, légmeghajtásos, kéttengelyes, ló vontatta fogat a jövő? – tette fel az első kérdését.
Közben Froozer, aki egyre kerekebb szemekkel hallgatta az öreg hadoválását, köpni-nyelni nem tudott.
- Nos, tudod a választ? – kérdezte meg kis idő elteltével a játékvezető.
- Azt hiszem, hogy már a kérdést sem. – motyogta a farkas.
- Ebben az esetben szabad a rablás, Rohandar?! – fordult felém.
Én csak kamilláztam, hogy most mi van, mivel leragadtam a légmeghajtás és a lóval való vontatás illetőleg a tengely és a szántalp ellentétpárokon.
- Igen, mi az? – kérdezte mintegy mély álomból ébredve.
- Te tudod a választ? – faggatózott.
- Őőő… nem. – nyögtem ki végül.
- Ejnye, már rögtön az első kérdésre nem megy a megfejtés? Hát mi lesz még itt? Hogy fogjátok tudni akkor a következi hatszázkilencvenkilenc kérdést, ha még ezt, a legkönnyebbet sem voltatok képesek megválaszolni? – akadt ki egy kicsit a papi.
- Na jó, köszönöm, ebből nekem elég volt, inkább hívjanak hülyének, de még több száz ilyen elmebeteg kérdést nem vagyok hajlandó végighallgatni. – mondtam, és simán felálltam és otthagytam őket.
- Csatlakozom. – tette hozzá Froo, és követett engem.
A történethez persze még az is hozzá tartozik, hogy később a vén róka azt is elmondta mindkettőnknek, hogy még szép, hogy nem tudtuk megválaszolni a kvízt, hiszen ilyen jármű nem is létezik, ráadásul nem volt több kérdése húsznál, mindössze annyit akart elérni nálunk, hogy legyen már annyi sütnivalónk, hogy észrevesszük, hogy mekkora barmok vagyunk, amiért ilyen felesleges dolgokkal töltjük az időnket. Nos igen, azóta már mi is rájöttünk Froo-val, hogy bizony mennyi sok értelmetlenséget vittünk végbe és mennyi ostobaságba hagytuk magunkat belelovalni.
Visszatérve az akkori helyzethez, miután otthagytuk a játékot, mindketten megegyeztünk abban, hogy nem is barom a másik, és hogy a legjobb, ha mindketten ott vagyunk, és járatjuk az agytekervényeinket, mert ahogyan a mondás is tartja, két fej több, mint egy.
- Rendben, ez most bele is fért, mert kell egy kis szusszanás, viszont nem henyélhetünk… most még nem! – törtem meg a rövid időre beállt csendet. – Már közeleg az idő. Alig van egy évünk, vagy még annyi se, és harcra kell kelnünk. – mondtam a társamnak, mintha ő nem lenne tisztában mindezzel.
- Igen, tudom. – fűzte hozzá halkan, a hangja már neki is komoly volt, akár csak nekem.
- Szóval gyerünk, erősödnünk kell! – ragadtam ismét magamhoz a szót, és mindenféle magyarázat nélkül felpattantam a földről, ahol eddig törökülésben voltam, lefutottam a lépcsőn, hisz az emeleten voltunk mindketten, majd ki az ajtón, a benti öltözékemben, ki a jeges szélbe és a hófúvásba.
- Nem kéne így kijönnöd, meg fogsz fázni! – figyelmeztetett a partnerem, amikor kiért hozzám.
- Ugyan már! Ha egy kis hideget sem vagyok képes elviselni, akkor mégis mi remény van számomra? Le fogom gyűrni azokat az átkozott betegségeket, meglátod! – bizonygattam erősen, bár éreztem, hogy a hideg bizony a csontomig hatol.
- Ebben nem kételkedem, de nem volna egyszerűbb, hogyha nem kéne legyőznöd őket, mert meg sem tudnak támadni? – villantotta meg eszességét. – A remete is azt mondta, hogy az az igazi harcos, aki harc nélkül is győzni tud, nem pedig az, aki száz csatában arat diadalt… vagy valami ilyesmi. – támasztotta alá érvelésével a mondandóját.
- A fene vigye el azt az átkozott sütnivalódat! – nevettem el magam. – Egye fene, menjünk vissza! – szökkentem ismét az ajtó elé, és benyitottam a belső, fűtött légtérbe, nyomomban az állattal.
- Egyébként szerintem kiegészítjük egymást, nem gondolod? – kérdezte tőlem, mikor már benn voltunk.
- Ezt hogy érted? – kíváncsiskodtam, noha nem kételkedtem benne, hogy így van, mivel én is ezt éreztem, csak éppen kíváncsi voltam, hogy ő miben látja mindezt.
- Hát úgy, hogy amennyire én látom, te pillanatok alatt képes vagy mindenféle terveket kiötleni, legyen szó akár haditervről, akár csak egy sima edzési, felkészülési dologról. Én pedig szerintem jobb vagyok a kimagyarázásban, és abban, hogy amit te kitaláltál, azt megvalósítsam, bár persze azt nem vitathatom el tőled, hogy kettőnk közül te vagy az erősebb. – fejtette ki nekem bővebben a nézeteit.
- Úgy hiszem, hogy ezúttal igazat kell adnom neked. – hunytam le a szememet egy rövid időre, majd folytattam. – Én is valami hasonlót látok, és tudod, hogy mit gondolok erről? – kérdeztek költőien, mivel a választ nem vártam meg. – Azt, hogy ez így teljes mértékben rendben is van, és nincs is szükség arra, hogy ezen változtassunk. – bólintottam rá saját kijelentésemre, ami egy kicsit egoistának tűnhetett.
Miután ezen megegyeztünk, visszamentünk a házigazdához, és elé tártam a kérésemet:
- Mester, beszélgettünk az imént Froozerrel, és arra jutottunk, hogy ha megoldható az, hogy ketten harcoljunk ellened, akkor mégiscsak belevágnék abba a próbába, amelyet felajánlottál. – mondtam el a rögtönzött, kétfős kupaktanács döntését.
- Ez lehetetlen! – vágta rá azonnal. – Nem harcolhattok ketten. Gaav ellen sem veheted igénybe borzas barátod segítő mancsit, tehát nem lenne értelme, ha az ő segítségével aratnál diadalt. A próbának pontosan az lenne a lényege, hogy te mennyire vagy erős és felkészült, nem pedig az, hogy ti! – indokolta meg a feleletét.
- Vagy úgy. – mormogtam magam előtt. – Akkor viszont úgy vélem, hogy éppen itt lenne az ideje annak, hogy egy kicsit megint kimozduljak innét. – folytattam immáron rendes hangerővel.
- Tégy, ahogyan kedved tartja. – tárta szét a kezeit a vénember. – Ahogyan eddig, az elkövetkező időkben is akkor mész el és jössz vissza, amikor kedved tartja. Amíg a tanítványom vagy, addig ez a ház a tiéd is.
Bárhogyan is nézzük a dolgot, el kellett ismernem, hogy az öreg még sosem mondott nekem ilyen „szépeket”. Jó volt hallani, hogy tartozom valahová.
- Köszönöm a lehetőséget. – kívánkozott ki belőlem, majd elmentem, hogy összecsomagoljam a holmim.
Éppen itt volt már az ideje, hogy ismételten jelenést tegyek a céhben. Eléggé régen nem jártam már ott, és mégis hogy lehetek a Grimmoire Heart kötelékének a tagja, ha csak minden másnap járok be a céhházba? Persze húsvét és karácsony másnapján. Na de visszakanyarodva az induláshoz, nem telt bele egy órába, és máris teljes menetfelszerelésben léptem ki az ajtón, kedvenc pajtim társaságában. Odakint még mindig az a rettentő szél tombolt, ami az imént is kerékbe törte a nagy edzési rohamomat, bár úgy is vehetjük, hogy a hűséges csatlósom törte össze, de ilyen részletekbe már ne is menjünk bele. Tehát megindultunk jó szokásomhoz híven gyalogszerrel a megfelelő irányba, hogy felszálljunk a léghajóra. Mellesleg igen, ez is egy igen érdekes kérdés, amely a laikus emberekben felmerülhet, hogy vajon honnan tudják a céhem tagjai, hogy merre kell menniük, vagy, hogy egyáltalán merre van a léghajó tőlünk? Hallottam már egy-két ostoba mendemondát a pitibb emberektől, és arról is hallottam már, hogy milyen módszerekkel próbáltak már meg egyesek a repülő csoda nyomára bukkanni. Egyik elbeszélés szerint minden céhtagot, mint a zombikat irányít Hades mester, ezért tudjuk, hogy merre jár éppen, hiszen ő nem szokta elhagyni a biztonságos kis bunkert. Ennek persze semmi valóságalapja, bár való igaz, hogy elég sokszor és elég határozott utasításokat kapunk a vén szivartól, de hogy zombi lennék, azt kikérem magamnak. Ugyan ilyen eszement ötlet az is, hogy mindenkibe beültettek egy mini jeladót, amely a szemének továbbítja, hogy milyen irányba kell menni és milyen messzire. Ez persze nem tagadom, praktikus ellen, azonban sületlenség, hogy ilyen létezik. Megemlítés szintén még azt is elmondom, hogy egy elszánt fekete mágus, aki csatlakozni szeretett volna a démonokhoz, olyan módszerrel állt neki a kutatásnak, aminél ostobábbat még életemben nem hallottam: Fogott egy v alakú botot, amit a vízkereséskor szoktak használni, és ahelyett, hogy a föld felé tartotta volna, az ég felé emelte, mondván, hogy a léghajón biztos van víz, hiszen nekünk is kell valamit inni, és azt jelezni fogja az ág. Na már most, az ilyeneknek üzenném, hogy akkor miért nem jelez a bot, hogy ha a bolygó másik felén éppen egy tenger van, te meg azzal átellenben állsz? Gondolom, ezek után mindenki azt várná, hogy elmondom, hogy valójában hogyan is találom én meg mindig a hajót, meg nagy valószínűséggel a többiek is, nem csak jómagam. De akik így gondolják, azok tévednek, hiszen nem vagyok olyan hülye, hogy ilyen belső titkokat kikotyogjak!
Szóval legyen annyi elég hozzá, hogy a már megszokott módszerrel mentem el a legalkalmasabb helyre ahhoz, hogy repülésre váltsak, és Froozer társaságában fellebegjek a nagy fémmadárra. Ugyan olyan barátságtalan volt a légkör, meg úgy az egész, mint bármikor máskor.
- Mondd, szerinted mi a kénköves ménkőért gondoltam én azt, hogy nekünk jó lenne, ha idejönnénk? – meredtem rá a lábam melletti bundásra.
- Most én tudjam? – kérdezett vissza meglepetten. – Feltételeztem, hogy ha már egyszer ide szeretnél jönni, akkor van is valami kifejezett célod vele!
- Nos… nem volt. – folytattam kisvártatva.
- És akkor most?
- Most itt alszunk, mivel beesteledett, aztán meg nem tudom, hogy mi lesz, addig… még majd kitalálom. – adtam ki az ukázt.
- Remek. – gúnyolódott.
- Jaj, ne legyél már ilyen negatív! Fogd fel úgy, hogy túráztunk egyet, aztán kész!
A megszokott szállásra mentünk, ahol mindig is aludni szoktunk, és Froo szinte azonnal el is aludt, nekem azonban ez sehogy sem akart összejönni. Kavarogtak a dolgok a fejemben, és egész éjszaka szinte egy szemhunyást se aludtam, csak össze-vissza forgolódtam az ágyon, és az elképzelhető össze módon összehajtogattam a fejem alá a párnát, de sehogy sem tudtam kikapcsolni a sok-sok mozgolódó fogaskereket, amelyek ott zakatoltak a fejemben.
Aztán valamikor, amikor valószínűleg már hajnalodott, amit nehéz volt megállapítani, ugyanis nem sok ablakos helyiség volt a hajón, és bizony az én szobám pont nem tartozott bele ezekbe. Az időérzékemben ugyan nem mertem volna megbízni, hogy nem téved, de a fedélzeten lévő élet arról árulkodott, hogy bizony hajnalodik, hisz az élet kezdett megindulni, és az itt töltött napjaim során már rájöttem, hogy melyik napszakban milyen is itt a jövés-menés. Tehát nagyjából akkor nyomott el az álom, és már késő reggel, olyan nyolc-kilenc óra játékán már ébren is voltam.
- Nem jól aludtál? – kérdezte a pajtim, amikor eléggé nyomott és kialvatlan képpel keltem fel az ágyból.
- Hát nem. – feleltem szomorúan.
- Ennyire lelombozott az ébrenlét? – kérdezte viccelődve, mivel még ős is kiérezte a hangomból a kedélyállapotomat.
- Így is mondhatjuk. – válaszoltam semmitmondóan. – Nem az a gond, hogy nem aludtam, illetve igen, az a baj, de a lényeg a miért. Az a nagy gond, ami miatt nem aludtam.
Eléggé nyakatekertre sikeredett a megfogalmazás, de mivel okos farkas volt a társam, így megértette, vagy legalábbis nem tette szóvá, hogy ne lenne képben.
- Akkor mondd már el, hogy mégis miért nem csicsikáltál? – kérdezte továbbra is tréfásra és könnyedre véve a figurát, talán azért, hogy jobb kedvre derítsen.
- Az emlékek. – mondtam tömören. – Azt hiszem, hogy ideje lenne látogatást tennünk valahol, ahol már nem jártunk egy ideje. – folytattam sejtelmesen.
- Mire gondolsz? – hunyorított rám.
- Arra, hogy meg kéne látogatnunk Ann sírját. Már csak azért is, hogy egyáltalán rendben van-e még. – próbáltam takarózni. – Hiszen nincs gondnoka a fákon kívül a temetőnek, ahová elhelyeztük. – magyaráztam tovább.
- Éppenséggel belefér az időnkbe, ah jól sejtem, szóval… mire várunk még?

Ahogyan azt megvitattuk Froozerrel, elmentünk a következő nap abba az erdőbe, ahová a kedves halottunkat temettük el annak idején. Furcsa volt ismét odamenni, mivel eddig akárhányszor voltam is a rengetegben, mindig kifejezetten jó idő volt, a fák virultak, és a nap is sütött, most azonban, mintha csak a természet is érezte volna a lelkem rezgéseit, pontosan úgy nézett ki. Minden fehér volt a lehullott hótól, és a fák is, mint megannyi csontos kéz meredeztek mindenfelé. Sehol nem lehetett egyetlen állatot sem látni sem pedig hallani, minden teljesen kihalt volt. Mikor elindultunk, hosszasan eltűnődtem azon, hogy vajon tényleg ezt akarom-e? Mióta visszaadtuk a földnek Ann testét, azóta nem jártam ott, és még magam sem tudtam, hogy mit fog kihozni belőlem, ha ismételten oda megyek.
- Minden rendben? – kérdezte Froozer, aki a bal oldalamon sétált egészen eddig szótlanul.
- Azt hiszem... Miért kérdezed? – válaszoltam lassan, kicsit talán vontatottan is.
- Mert úgy néztél ki egy darabig, mint egy élőhalott. Csak mentél és még csak a lábad elé sem néztél. Már kezdtem azt hinni, hogy elaludtál és alvajáró vagy. – ismerte be.
- Minden rendben, csak egy kicsit elgondolkoztam. – nyugtattam meg.
Noha eléggé jól kijelöltem a halmot, és gondoskodtam az állatok elleni védelméről is, mégis meglehetősen nehéz volt a nyomára akadnom a nyughelynek. A fák egy cseppet sem hasonlítottak eddigi önmagukra, és egyre inkább az volt az érzésem, hogy el fogok tévedni, de végül mégsem így lett. Hála a pajtásom szaglásának és a tájékozódási képességének, végtére is megleltük a sírt. Ugyan a hó betakarta, de a dárda, melyet a fejrészhez tűztem le a földbe még most is hirdette már távolról, hogy itt bizony van valami. Amikor közelebb értünk, a rácsozás is láthatóvá vált, mivel még egy kicsit kilógott a fehér lepel takarásából. Ahogy remélem, a fémes bevonat megvédett mindent attól, hogy bármilyen külső behatás károsítsa, s így megvédte az alatta pihenő lány testét is, legalábbis első ránézésre nem látszott semmilyen rongálódás. Amikor már közvetlen előtte álltunk, elkezdett ismét szállingózni a hó, és feltámadt a jeges szél.
- Hát itt vagyunk. – kívánkozott ki belőlem, mintha csak köszönnék, s ezt nem is Froo-nak, mint inkább Ann-nek címeztem.
Ahogy ott strázsáltam, hirtelen, még az előző esti álmaimnál is intenzívebben rohantak meg az emlékek, és úgy éreztem, hogy el kell mondanom őket az ordasnak, vagy akár valaki másnak is, de mivel csak ő volt itt, így egyértelmű volt, hogy neki.
- Tudod, hogy néhány nap múlva megint eljön a születésnapom? – kérdeztem a mellettem álló bundást, aki látszólag nem is fázott, míg én majdnem megfagytam.
- Valóban?
- Igen. – mondtam csendesen. – A legutóbbit vele töltöttem. – mosolyodtam el halványan, hiszen ez kellemes emlék volt, de fájdalom is vegyült az örömbe. – Az volt az első olyan alkalom, hogy megünnepeltem. És a mai napig nem jöttem rá, hogy honnan tudta meg, hogy mikor is van a napja, amikor még én sem tartottam számon. – tettem hozzá.
- Sok mindent tudott, amiről nem is gondolnád, hogy tudja. Egyszer például, amikor te valami munka ügyében jártál el azt hiszem, vagy valami ilyesmi, összefutottam vele a céh folyosóján, amikor kajáért mentem az étkezőbe. Akkor mesélte el nekem, hogy mit mondtál akkor, amikor én kikeltem. – hozott fel ő is egy érdekes momentumot, amire mellesleg én nem is emlékeztem, mármint arra, hogy mit mondtam.
- Mire gondolsz? Én már nem is tudom, hogy mit mondhattam akkor. – tűnődtem el.
- Azt mesélte, hogy olyanokat mondtál, hogy úgy festünk, mint egy igazi kis család, te vagy az apuka, Ann az anyuka, én pedig a gyerek. – nevetett.
- Tényleg ezt mondtam volna? – hitetlenkedtem, már csak azért is, mert kissé kínos volt ilyeneket hallani vissza másoktól.
- Ezer százalék, ilyet biztosan nem felejtenék el. – nyugtatott meg a farkas.
- És az idő is hogy repül nem? – néztem fel az égre, melynek az lett az eredménye, hogy a szállingózó pihék egy része az arcomon érte el a végállomását, és ott elolvadt, majd víz formájában csorgott tovább.
Olyan voltam, mint aki sír, és kicsit igaz is volt, mivel a saját könnyeim is keveredtek az olvadt hóval, de mindössze egy-két könnycsepp vegyült el a keverékben.
- Már megint egy újabb év küszöbén állunk, és az ideiben is annyi minden történt. – folytattam egy hosszabb szünet után.
- Nos, igen. Az idő nem vár meg senkit, még minket sem. – helyeselt.
- Mit gondolsz, létezik olyan mágia, amivel vissza lehet forgatni az idő kerekét? – kérdeztem meg egy kissé talán ostobának hangzó ötletet.
- Nem tudom. De miért is ne lehetne. – gondolkozott le rajta ő is. - Ha viszont meg lehet csinálni, akkor szerintem egy próbát mindenképpen megérne, nem gondolod? – nézett fel rám.
- Feltétlenül. – bólintottam rá. – Majd ennek is utána fogok nézni egyszer valamelyik mágiával foglalkozó könyvtárban. Viszont én nem akarom teljes mértékben visszapörgetni az időt. Az nem volna minden szempontból jó. – szögeztem le szinte azonnal, ahogy befejeztem az előző mondatomat.
- Miért, mi rosszat látsz benne? – értetlenkedett Froo.
- Hát például az, hogy ha visszatekerném az időt, mondjuk csak három-négy évvel, akkor bizony eléggé szánalmas voltam, legalábbis így most visszagondolva. – merengtem el egy kicsit. – Még nem volt senki, akire támaszkodhattam volna, és eléggé gyenge is voltam. Bár… ha jobban meggondoljuk, akkor most is gyenge vagyok, de erősebb, mint az átlag. – mosolyodtam el ismételten. – Szóval ezért mondom, hogy az nem biztos, hogy annyira király lenne.
- Ja, és képzeld el, hogy milyen lenne, ha visszamennél és találkoznál magaddal. Vicces lenne, ha ketten lennétek nem?
- Na jól van, inkább jegeljük a témát! – indítványoztam.
- Okés, csak egy kicsit szerettem volna, ha jobb kedvre derülsz. – vallotta be, miközben lesütötte a szemét a halomra. – Ugye nem lesz öngyilkos vagy ilyenek? – kérdezte meg kissé talán félve a válaszomtól.
- Biztos, hogy te voltam mellettem az elmúlt időszakban? – kérdeztem már-már sértődötten. – Mert ha igen, nagyon nem értem, hogy egyáltalán hogy fordul meg benned ez a gondolat.
- Szóval akkor nem?
- Még szép, hogy nem! Az a gyávák menekülési útja! Sok mindent lehet rám mondani, de gyáva aztán nem vagyok. – morogtam.
- Hát igen, ezt tényleg nem róhatja fel neked senki. – értett egyet velem, bár a hangja kissé gúnyos is volt.
- No azért ám! – zártam le a problémát. – Amúgy meg… eléggé csúnya idő közeleg úgy nézem. – vizslattam a felhőket melyek igen gyorsan sötétedtek felettünk, és a hópihék is egyre sűrűbben kezdtem el hullani.
- Igazad lehet. Menjünk? – nézett fel rám.
- Kéne, csak éppen hova? – tanakodtam.
- Miért nem megyünk most is abba a házba, ahová a legutóbb, amikor itt volt Tavara is? – vetette fel az ötletet.
- És mégis mire megyünk vele? Hiszen be van szakadva a teteje! – emlékeztettem.
- Óh, ez igaz, erről meg is feledkeztem. De legalább szélfogónak jó lenne, ha meleget nem is tudunk benne csinálni. – javasolta.
- Mondjuk ez is igaz.
- A szabad égnél azért meg mégis csak jobb nem? – próbált meggyőzni.
- Na igen. – vettem fontolóra a problémát, majd végül beleegyeztem. – Szia Ann, még jövünk. – húztam végig szomorúan a kezemet a kopján, a fejnél, majd elindultunk a kunyhó irányába.
A tetőn lévő lyuk még mindig ott tátongott, amire számítottam is, hiszen ki javította volna meg? Igaza lett Froo-nak abban, hogy odabent legalább a még jobban felerősödött szél nem ért el minket, így azért néhány fokkal melegebbet érzett az ember, és a hó sem hullott ránk, már ha megfelelő helyre telepedtünk le. Ugyan még csak délután volt, de a fényviszonyok mégis megkövetelték, hogy meggyújtsunk egy régi olajlámpást, amit odabent találtunk, mivel a házban szinte éjjeli sötétség volt a napfénytető ellenére.
- Szerinted működik még? – vette szemügyre az ordas a régiséget.
- Honnan tudjam? Ki kell próbálni!
Ami azonban a problémát okozta, az az volt, hogy egyikünk sem ismert semmiféle tűz mágiát, amivel is meg lehetett volna gyújtani. Szóval elkezdtük felforgatni a lakást, mintha nem lett volna éppen elég nagy felfordulás, hogy találjunk egy adag gyufát, vagy kovakövet vagy bármit, amivel lángot vagy legalább szikrát lehet csiholni. Ez persze abból kifolyólag, hogy sötét volt, még nehezebb volt az eredeti feladatnál. Végül, hála a barátomnak, találtunk egy csomag gyufát, ami azonban újabb megoldandó gondot hozott magával, mivel meglehetősen el volt ázva mindenegyes pálcika a csomagban, így hát annyira mentünk vele, mintha nem is lett volna.
- Na jó, ezt fel kell írni a bevásárló listára! – mérgelődtem. – Hogy jöhettünk el tűzgyújtó eszköz nélkül? – kérdeztem költőien, de Froo úgy érezte, hogy válaszolnia kell rá.
- Úgy, hogy nem voltunk boltban már hónapok óta, és a gyufánk már mint elfogyott, a kovakövet meg nem tudom, hogy hová tüntetted el, de már a legutóbbi alkalommal sem volt meg. – magyarázta, mintha én nem lennék tisztában mindezzel.
- Nem kell bemutatnod, csak úgy kérdeztem, nem gondoltam, hogy válaszolsz is rá.
- Ja… akkor bocs. – mondta, mire én elkezdtem nevetni.
Nem tudtam volna megmondani, hogy miért tört ki belőlem a kacagás, de egyszerűen olyan viccesen mondta ki a szavakat, hogy nem tudtam megállni. A pajti vette a lapot, és velem nevetett. Szóval a dolog vége egy nevetés lett, és az, hogy maradtunk sötétben. Normál esetben a tűzgyújtás megy nekem két bottal, amiket eldörzsölgetek addig, amíg nem fog tüzet a forgács, vagy az egyéb anyag, amivel próbálkozni szoktam, de hát az olajlámpás esetében ez eléggé felejtős volt. A kandallóba, ami egyébként volt a házban, nem akartam tüzet rakni, mivel feleslegesnek éreztem a jelenlegi környezetben, hiszen a tetőn beeső hó eléggé jól betakarta volna, nem beszélve arról, hogy akkor a ház tocsogott volna a vízben a melegen olvadó hó miatt.
Letelepedtünk hát egy félreeső sarokba, és elhelyezkedtünk ahhoz, hogy nyugovóra térjünk, ha már egyszer nem látunk semmit. Az is közre játszott, hogy nem volt valószínű, hogy reggelnél előbb elhagyhatjuk a rögtönzött szállásunkat, így jobb volt aludni, hogy gyorsabban teljen az idő.
- Te, Roha, alszol már? – kérdezte Froo nagyjából tíz-tizenöt perccel azután, hogy elfeküdtünk és elcsendesedtünk.
- Nem, még nem. – válaszoltam halkan.
- Van valami, amit már egy jó ideje meg akartam kérdezni, mert nem fér a fejembe. Nem baj, ha most megkérdezem? – járta körül a témát teljesen feleslegesen, mivel nem szerettem a mellébeszélést.
- Ha már egyszer belekezdték, akkor bökd ki!
- Azon tűnődtem, hogy miért nem mozgatod Ann-t a nekromanta mágiáddal? – nyögte ki kisvártatva.
- Furcsállom, hogy ilyen egyáltalán az eszedbe jutott. – morogtam.
- Mégis miért? Szerintem eléggé logikus kérdés volt. - akadékoskodott.
- Amikor feltámasztok egy halottat, illetve… a feltámasztom nem is olyan jó szó erre, inkább azt mondanám, hogy mozgásra bírom a testet, akkor te mit látsz? – kezdtem rávezetni a válaszra, amely bennem már jó ideje megvolt.
- Hát… nem is tudom. – gondolkozott el. – Holtakat, akik járnak. – adott végül egy nem túl épkézláb választ, de ebben is benne volt az, ami a lényeg.
- Ahogy mondod, halottakat. A mágiám nem éleszti fel őket, csak kihasználom őket a saját érdekeimet figyelembe véve. Az én varázserőm táplálja a testeket. Nem élnek, és még ha a Demonic Intelligent-et adom is nekik, akkor sem lesznek azok, akik egykor voltak. Csak élettelen és tudattalan szolgák. Nem szeretném, hogy Ann is csak egy szolga legyen a sok közül. Ezért nem támasztanám fel soha, még akkor sem, hogy ha ő lenne az egyetlen, harcban bevethető testem. – szögeztem le kerek perec.
- Ez eléggé világos magyarázat. – fogadta el a társam is.
- Na de most aztán már tényleg tegyük el magunkat holnapra! – akartam véget vetni a csevegésnek, mivel elfáradtam, és még ha nem is volt este, akkor is álmos voltam.
- De figyelj már! Hogy ha annyi mindent ki tudtál ötleni, mint mágia, akkor miért nem próbálkozol meg azzal, hogy kitalálj egy feltámasztó mágiát is? – ragozta tovább a történetet.
- Nem beszéltem már veled erről máskor is? – gondolkoztam el, mert rémlett, hogy már kérdezett ilyet.
- Én nem emlékszem rá.
- Én viszont úgy emlékszem, hogy már faggattál ezzel kapcsolatban, szóval csend és aludj! Majd holnap még beszélgetünk. – zártam le immáron erőszakosan a dolgot és szorosabbra vontam magam körül a köpenyt, amellyel takaróztam.
A reggel valóban hamar jött, mivel csak lehunytam a szeme, és amikor kinyitottam, már sütött is a nap. Egy-két madár csivitelését is lehetett hallani, mivel a vihar is elült már, és a nap verőfényesen csillogott a kinti fehér tájon.
- Ébresztő Froo, ideje indulni! – böktem szelíden oldalba a mellettem horkoló fenevadat.
- Mi, máris reggel van? – pislogott álmosan.
- Igen. Szóval gyerünk! Még egyszer meglátogatjuk a sírt, aztán visszamegyünk a hegyekbe a mesterhez. – közöltem vele a haditervet.
- Rendben van. De miért megyünk máris vissza? Hiszen mondhatni most jöttünk el tőle. – tudakolta.
- Azért, mert ha csak merengek és bóklászok körbe a világban, attól nem leszek erősebb. Már így is sokat tanított, itt az ideje, hogy még többet mutasson meg nekem. – világosítottam fel a pajtim.
- Vagy úgy…
Gyorsan összeszedtük a holminkat, ami nagyon gyorsan megvolt, hiszen szinte semmit sem hoztunk el, aztán kimentünk a szabadba. Jó húsz centis hó volt odakint, és ez megnehezítette a mozgást, de ezt cseppet sem bántam, sőt. Úgy fogtam fel az egészet, mint egy kis erősítés, ami rám is fért, mert úgy éreztem, hogy elég nehezen bírom, ami pedig nem volt elfogadható, főleg ha azt is hozzá vesszük, hogy milyen sokat aludtam az imént. Most már nem látszott ki semmi a kis kerítésből a dombocska felett, már csak a lándzsa nyomán bukkantunk a nyughelyre.
- Froo, megkérhetnélek arra, hogy menj egy kicsit előre?
- Miért? – kérdezte gyanakvóan.
- Szeretnék kicsit kettesben lenni vele, ennyi az egész. – válaszoltam halkan.
- Rendben van, de ne várass sokáig! – mondta, majd eloldalgott.
- Köszönöm. – szóltam még utána, majd visszafordultam a fejfához. – Hát… ez is eljött, ismét búcsút kell vennem tőled. – mondtam halkan, s könnyes szemmel, mintha csak egy valódi, élő emberhez beszélnék. – Nem tudom, hogy hol vagy most, és hogy én is oda kerülök-e, de egyszer majd remélem, hogy találkozhatunk valahol, a másik oldalon. – folytattam, majd becsuktam a szemem, és hagytam, hogy néhány könnycsepp végigcsorogjon az arcomon.
Aztán eszembe jutott a lány arca. A mindig mosolygó, kicsit talán szeleburdi Ann, aki mintha semmit sem vett volna komolyan, legalábbis amikor én láttam. Ahogy ott álltam, és gondolkoztam rajta, rájöttem, hogy ahányszor csak találkoztam vele, egyszer sem láttam szomorúnak, vagy olyan helyzetben, hogy netán sírt volna. Egyszer sem egészen addig a napig. Aztán egy újabb gondolat kerített hatalmába. Eszembe jutott, hogy mit is mondtam, és eléggé fogós kérdésnek sejlett fel előttem: a túlvilág.
- Vajon mi lehet a halál után? Van egyáltalán valamiféle túlvilág? – morfondíroztam.
Ha volt, nos, sok haragosom lehetett már a túloldalon, és ha büntetés is járt a rosszaknak, akkor nekem abból is tettek félre rendesen, de ez most valahogy nem érdekelt, akkor sem, ha jelen pillanatban legalábbis, szinte biztos voltam abban, hogy valamiféle halál utáni lát biztosan van.
Engem nem ez érdekelt, hanem az, hogy vajon ott a halál után vajon ismét találkozhatok-e vele. Aztán elhessegettem magamtól az ostobának tűnő gondolatot, és inkább arra jutottam, hogy ideje lenne indulnom. Megérintettem az általam készített fejfának szánt lándzsát, majd egy halk „ég veled” köszönést leheltem a hideg levegőbe, s sarkon fordultam, hogy kövessem Froo-t. Nem ment túl messzire, mindössze néhány tíz méterre, így hamar beértem. Egy jó ideig csendben mentünk csak egymás mellett, látszólag céltalanul, és ezt az ordas szóvá is tette:
- Most akkor voltaképpen hová is tartunk?
- Vissza a hegyekbe. – válaszoltam meglepetten, hogy ez nem egyértelmű neki. – Folytatni akarom a tanulást, és ha nem is a harmadik kaput, de legalább valami más mágiát vagy harci technikát szerintem biztosan tudok majd tanulni az öregtől. – nyilvánítottam ki reményeimet.
- És mi lesz, ha tévedsz? – vonta össze a szemöldökét, vagy azt, ami annak a helyén volt a farkasoknál.
- Jaj, ne legyél már ennyire vészmadár! Tessék egy kicsit pozitívabbnak lenni! – korholtam.
- Nem, én nem akarok optimista lenni. Szerintem a realista az sokkal jobban meg tudja érteni a világot. – fordította el tőlem a fejét.
- Viszont tudod, hogy mi a pesszimista ember definíciója? – kérdezte, gondolván, hogy be tudom húzni a csőbe.
- Nem. – felelte kurtán.
- Az egy olyan ember, akinek mindig igaza van, de sose leli benne örömét. – világosítottam fel.
- És te ilyennek látsz engem? – kérdezte mosolyogva. – Mert ha mindig igazam van, az azért eléggé jó nem?
- Én inkább a mondat második felét hangsúlyoznám ki. – vágtam vissza.
Így visszagondolva, kissé furcsa, volt, hogy szinté még hátra sem hagytuk a kegyhelyet, és máris egymással viccelődtünk és élcelődtünk, de valahol azért valahol kicsit megnyugtató is volt. Hiszen ha valaki meghal, akkor azt már nem lehet visszahozni, és igen, meg kell gyászolni, ahogyan annak rendje és módja, de nem lehet örökké csak a bánatnak és a bánatban élni. Tisztában voltam vele, hogy tovább kell lépnem, és hogy az én életemnek mennie kell tovább, akármi történjék is, egészen addig, amíg én magam nem patkolok el. Ez a kis szópárbaj pedig arra engedett következtetni, hogy ha nem is teljesen, de legalább az első lépéseket már megtettem afelé, hogy kilábaljak a kezdeti melankóliámból.
Amikor visszaértünk a hegyi támaszpontra, a remete már várt ránk, és nem volt valami jókedvű. A kezében egy darab papirost tartott, ami levélnek tűnt, de nem tudtam kivenni, hogy mi állhat benne, mivel olyan szögben tartotta, hogy lehetetlen volt kibogarászni a betűket.
- Ezt tegnap este hozta egy postagalamb. – nyújtotta oda nekem, miután még egy ideig tanulmányozta.
A postagalambon kicsit elgondolkoztam, mivel álmomban sem feltételeztem volna, hogy van olyan eszement madár, aki ilyen hidegbe is elvinné a híreket anélkül, hogy megfagyjon, nem beszélve arról, hogy ha már egy olyan emberrel állok szemben, aki többet tud a mágiáról, mint én, akkor igazán kaphatott volna valami mágikus levelet, vagy nem is tudom. A lényeg azonban az, hogy elvettem tőle a levelet, elolvastam magamban, és eléggé kikerekedtek a szemeim.
- Van még néhány dolog, amit nem tudsz rólam kölyök. Vannak kapcsolataim, amelyek sok-sok információval látnak el. – magyarázta meg azt, hogy mégis hogyan kerülhetett a kezébe egy ilyen dokumentum.
A megrökönyödésem ugyanis nem volt alaptalan, hiszen az egyéb adatok mellett az volt benne olvasható, hogy az általam másodikként a „top 100 ember, akit el akarok tenni láb alól, méghozzá minél előbb” listán számon tartott ember neve szerepelt benne: Jashin Flegor.
- Ez mennyire megbízható forrásból származik? – tudakoltam, mivel nem akartam elhinni, hogy ez tényleg így van.
- Elhiheted nekem, hogy ha ide le van írva, akkor az úgy is van. – jelentette ki határozottan.
- Szóval elkapták a gazfickót? – gondoltam elégedetten.
Az üzenet ugyanis azt tartalmazta, hogy az egykori, Ann apja által vezetett szervezet maradéka felkutatta, és egy eléggé véres harcban meg is ölte az alakváltót, aki akkor, mikor én találkoztam vele, akkora pusztítást végzett a helyek közt, a rejtekhelynél.
- Tehát akkor már csak hatan vannak. – mondtam halkan.
- Kik? – kíváncsiskodott a mester.
Eléggé lerövidítve és kevés részletre kitérve ugyan, de elmondtam neki az új fejleményeket is az ügyeim kapcsán, melynek jó részét már közöltem vele, amikor maga mellé fogadott, és így világossá tettem számára mindent.
- Szóval így áll a helyzet. – mondta, miközben elkezdte az állát vakargatni.
- Igen, ez lenne a történet többi része. – válaszoltam neki.
- Ebben az esetben megértem, hogy miért vagy olyan nagyon türelmetlen a tanulás terén, ellenben nehogy azt hidd, hogy ez bármin is változtatna. Nem állsz készen, akkor sem, ha sürget az idő.
- Nem is gondoltam, hogy így lenne. – vágtam közbe, még mielőtt tovább ragozta volna a történetet. – Viszont addig, amíg nem állok készen, nem lehetne megoldani, hogy valami más mágiát tanuljak? – néztem rá kiskutya szemekkel.
- Mégis mire gondolsz? – méregetett sandítva.
- Azt nem tudom, de biztosan tudsz még néhány olyan technikát, amiket más nem ismer, nem így van? – próbáltam meg kiugratni a nyuszit a bokorból.
- Nos, az már igaz, hogy tudok ezt-azt, de azokat is ki kell érdemelned! – hangsúlyozta ki nagyon az utolsó szót.
- És mégis mivel? Mert azzal egy kicsit megkönnyítenéd a dolgot, ha legalább elárulnád, hogy mit kéne tennem hozzá, hogy elhidd, hogy készen állok. – próbáltam meg kihúzni belőle valamit, sajnos nem túl nagy sikerrel.
- Ezt magadnak kell észrevenned. Ha minden elmondok neked töviről hegyire, akkor mégis hogyan fogsz rendesen tanulni? Azt szeretném elérni, hogy magadtól jöjj rá, hogy mit kell csinálnod, hogy mi az, ami még fejlesztésre szorul a készségeid között. Ez az igazi tanulás, nem az, ha egyszerűen csak elmagyarázok neked mindent.
- Hát ezzel sem lettem okosabb. – morogtam magamban. – Ha így állunk, akkor viszont most lefekszem egyet, mivel eléggé kifárasztott az út, aztán utána kitaláljuk Froozerrel, hogy mit is kéne még gyakorolnom. – mondtam mindkettőjüknek, aztán a szoba felé indultam.
A hegyi emberke nem szólt semmit, és Froo is szótlanul követett fel az emeletre, majd a szobaajtó becsukódott mögöttünk. Én elfeküdtem az ágyon, a farkas pedig letelepedett az ágy előtti szőnyegre.
- Szerinted tényleg annyira megbízhatóak az öreg forrásai? – kérdezte a társam halkan, nehogy kiszűrődjön a hang.
- Nem tudom, de nem is igazán érdekel. – vallottam be. – Ha meghalt, akkor azzal én csak jól jártam, ha meg nem, akkor meg úgyis ott lesz azon a bizonyos napon, és akkor végzek vele, ennyi az egész. – ismertettem vele a tervemet, miközben a szemem már csukva volt, és próbáltam elaludni.
- Ez is egy érdekes megközelítés. – mosolyodott el. – De biztos vagy benne, hogy le fogjuk tudni nyomni őket, ha heten vannak? Mert én még mindig nem látom azt a nagy csapatot, akik majd elbánnak a gonosszal. – rótta fel nekem a hiányosságot.
- Való igaz, hogy egy kicsit visszaesett az erősítés gyűjtése, de Tavara elég lesz egy, ha nem két ellenfél ellen is, és ha végre megtanulom azt a fránya harmadikat, akkor az én erőm is akkora lesz, hogy simán elbánok kettővel is. Ha ez a rohadék most valóban meghalt, akkor pedig már csak egy vagy két hasonszőrű egyén kell, és már készen is vagyunk nem igaz? – fejtettem le a gondolataim menetét.
- De találsz is még ennyit egy év alatt? – akadékoskodott még mindig.
- Nem tudom, de fáradt vagyok, így most nem is érdekel. Majd ha felébredtem, akkor megvitatjuk ezt jó? – kértem ki az ő véleményét is, de csak formalitás szintjén, mivel én befordultam a fal felé, és még jobban magamra húzta a pokrócot, jelezve ezzel, hogy aludni akarok.
- Rendben van, szép álmokat!

Már kora reggel, amikor felkeltem, éreztem, hogy valami nincs rendben velem, mert a fejem fájt, ráadásul az orrom is be volt dugulva, egyszóval tehát erősen kerülgetett a megfázás.
- Lehet, hogy a legutóbb nem kellett volna kimennem kabát nélkül. – jegyeztem meg két orrfújás közepette.
- Szerintem meg biztos, hogy nem kellett volna. – tette hozzá túlzottan is egyetértően Froozer.
Az elhatározásaimnak megfelelően azonban így is útra keltünk, mivel a céhben felejtettem az elmúlt látogatásunkkor egy adagnyi tőrt, melyeken túl szerettem volna adni, ha pedig nincs nálam, nem tudom elpasszolni őket. No persze az is igaz, hogy egy hegyi kastélyban sincs sokkal több esélyem arra, hogy megszabaduljak tőlük, de azért mégiscsak jobb, ha kéznél vannak.
Már az úton is eléggé érződött, hogy nem lesz egy sétagalopp, mivel hiába voltam jó gyalogló, ezúttal valahogy nem úgy ment a dolog, mint ahogyan én azt szerettem volna. Szinte óránként meg kellett állnunk szusszanni egyet, ráadásul vert a víz, mintha csak egy tóból gyalogoltam volna ki éppen.
- Nem kéne inkább valami településen megpihennünk? – kérdezte Froozer aggódva.
- Nem, ki fogom bírni. – nyugtattam meg, bár szemmel láthatóan nem volt valami nagy hatása az ordasra nézve, ugyanis továbbra is félig aggodalmaskodva félig pedig szánakozva szemlélt.
Jóval tovább tartott az út, mint ahogyan számoltam, de végül megérkeztünk, ha nem is egészségesen, de legalább egy darabban.
Alig, hogy felszálltunk a léghajóra, szinte azonnal a szobám felé vettem az irányt, és a legjobbnak azt láttam, ha lefekszem és alszom egy keveset.
- Nincs szükséged valamire? – tudakolta a pajtim, mikor én már a takaró alatt voltam, és még úgy is vacogtam, mivel most éppen az volt terítéken nem pedig a meleg rázás.
- Azt hiszem, hogy a legjobb az lesz, ha alszom egy keveset. – feleltem.
- Rendben, akkor békén is hagylak. – mondta, majd elheveredett az ágyam előtt, és ő is velem szundított.
Noha nem voltam valami jól, mégis olyan gyorsan elaludtam, mintha csak fejbe vágtak volna egy jó nagy husánggal. Mikor felébredtem, nem tudtam, vajon mennyi időt durmolhattam át, de Froozer már nem volt sehol én pedig még mindig eléggé ramatyul éreztem magam.
- Kéne valahonnan szereznem egy kis meleg teát vagy egy jó tál húslevest! – idéztem fel magamban az emlékeket, hogy vajon mi is a legjobb egy meghűlés ellen.
Minden erőmre szükségem volt még ahhoz is, hogy egyáltalán feltornásszam magam az ágyban ülő helyzetbe, és egy jó egy perces pihenőnek kellett következni, hogy egyáltalán meg merjem kockáztatni a talpra állást. Meg kell hagyni, az sem volt a legegyszerűbb folyamat. Azon is elgondolkodtam, hogy előfordulhat, hogy jobban járnék, ha valamilyen mágiával rásegítenék a dolgokra, mondjuk például a Flight-tal, de erről végül is lemondtam. Ennek igen egyszerű oka volt, méghozzá az, hogy féltem, hogy ha az egyszerűbb testi funkcióim, mint a járás és az ágyból való felülés is ilyen nehezemre esik, akkor vajon mi történne, hogyha varázsolnék? Inkább nem voltam kíváncsi a válaszra, gondolván, hogy baj lesz belőle.
Így végül a falat megragadva támaszul, elkezdtem a kicsiny szoba ajtaja felé evickélni, ami szinte gigászi feladat volt.
- Még jó, hogy itt vagyok már a céhben, és nem odakint a vadonban. – tűnődtem. – Ha most megtámadna valaki, biztos, hogy nem tudnék védekezni.
Már éppen ott tartottam, hogy elérem az ajtót, és azon voltam, hogy megfogjam a kilincset, amikor is az magától kinyílt. No persze nem egészen magától, mivel a túloldalról azonnal bekandikált Froozer nagy, bozontos feje, és egy másik alak is állt ott.
- Nem szabadna felkelned! Nyomás, vissza az ágyba! – mordult rám kedvesen Angelina.
- De… - akartam védekezni, de egyrészt semmi sem jutott eszembe, hogy milyen ellenérvet is hozhatnék fel, máris oldalról pedig nem is volt időm arra, hogy akár csak még egy szót mondja, mert a lány máris összevonta a szemöldökét.
- Froozer elmondta, hogy hogyan érkeztetek és azt is, hogy már azóta húzod a lóbőrt, mióta ideértetek. – világosított fel engem is arról, hogy mennyit is tud.
Különös dolog volt. Azóta nem találkoztam vele, hogy nemrégiben beajánlottam Hadesnál, és az igazat megvallva nem is nagyon számítottam rá, hogy az útjaink a jövőben jobban keresztezni fogják egymást, mint amennyire bármely másik céhtársammal össze szoktam találkozni.
- Egy lázas betegnek sokat kell pihennie és a legjobb orvosság, ha jól kiizzasztja magát.
- Mi ez, valami házi praktika? – kérdeztem méltatlankodva, de eléggé erőtlenül, mivel el is engedte a füle mellett.
- Nem nyitok vitát, mars vissza az ágyba! – utasított határozottan, és megragadta a karom, hogy az ágy felé vonszoljon.
Annak ellenére, hogy még szinte vadidegen volt és pedig nem éppen a szófogadásomról voltam híres, mindenféle ellenállás nélkül engedelmeskedtem neki, sőt, kifejezetten jó volt, hogy a rendelkezésemre állt egy támasz.
- Ha jól emlékszem, arról volt szó, hogy én vagyok a főnök és te csinálod azt, amit mondok, nem pedig fordítva. – jegyeztem meg egyrészt viccelődve, másrészt pedig kicsit komolyan is.
- Igen, de ez még akkor volt, amikor te voltál az erősebb! – vágott vissza pimaszul s mosolyogva.
Nem volt se kedvem sem pedig erőm vitatkozni vele, főleg azért sem, mert nagyrészt igaza volt. Most, még ha nem is támad rám, csak egyszerűen elenged és nem nyújt tovább támaszt, már az is nagy valószínűséggel elég lett volna ahhoz, hogy padlót fogjak, így hát ráhagytam.
- De miért keltél fel? – szólt közbe Froo.
- Éhes voltam. – feleltem kurtán. – Épp azon voltam, hogy egy adag forró húslevest szerezzek valahonnan.
- Pihenj le, én majd hozok neked. – nyugtatott meg Angelina.
Egyre furcsábban éreztem magam. Nem elég, hogy le vagyok robbanva, még ki is szolgálnak. Kezdtem úgy érezni, hogy közeleg a vég és hamarosan jobb lesz, ha inkább kiugrok az ablakon, mint hogy még szánalmasabbá váljak.
Nem tudom, hogy milyen okból kifolyólag, de mintha csak megérezte volna, hogy mit gondolok, a lány ismét megszólalt:
- Nehogy azt hidd ám, hogy szánalomból segítek neked! – tartott egy rövid kis szünetet. – Csak éppen szükségem van a segítségedre, így amíg nem épülsz fel, kénytelen leszek téged ápolni, hogy ismét formába gyere.
- Ó, ez érdekes. – mondtam, miközben visszaültem az ágyam szélére.
- Mi ebben olyan érdekes? – faggatott.
- Semmi. – próbáltam meg legyinteni, de eléggé erőtlen volt még a próbálkozás is. – Inkább menj és hozd azt a levest! – sürgettem.
- Rendben, de akkor ígérd meg, hogy addig nem fogsz felkelni!
- Ígérem. – válaszoltam, miközben ismét magamra rántottam a jó meleg takarót, és elhelyezkedtem a fekvőhelyen.
Közben Angelina kiment, és halkan betette maga mögött az ajtót. A ragadozó pajtásom ellenben ottmaradt.
- Miért hoztad ide? – kérdeztem tőle szemrehányóan.
- Ezt meg hogy érted? Te hoztad ide nem én. – ellenkezett.
- Úgy értettem, hogy most hozzám. – pontosítottam a kijelentésemet.
- Ahogy már hallhattad, csak simán összefutottunk a folyosón, elmondtam neki, hogy mi a helyzet veled, ő pedig azonnal és magától felajánlotta, hogy ápolni fog. – vezette le gyorsan a sztorit.
- Értem. – mormoltam inkább csak magamnak sem mint Froozernek.
Akármennyire is utáltam bevallani, de a lány nagyon emlékeztetett engem Annre. Persze teljesen másképp nézett ki és a beszédstílusa és a viselkedése is más volt, de mégis. Volt benne valami megmagyarázhatatlan. Egyfelől nem sokan voltak, akik így pimaszkodtak velem a környezetemben, ha csak nem az ellenségeim voltak… na jó és persze Froo, ugyanakkor pedig kész volt segíteni is nekem. Hiába mondta azt, hogy csak önös érdekből akar meggyógyítani, érezhető volt, hogy hazudik. Sokat hazudtam már és még több valótlan állítást hallottam, így eléggé jó érzékkel kiszagoltam már, hogy ha valaki füllent. Persze ez sem volt teljes mértékben biztos, de jó eséllyel meg mertem kockáztatni.
- És azt nem mondta, hogy milyen ügyben kéne neki segítenem? – faggattam közben a segítőmet.
- Nekem semmiféle segítségről nem beszélt. – ismerte el őszintén.
- Tehát jól sejtettem. – gondoltam.
Eközben ismét nyílt az ajtó, és megint belépett rajta a vörös hajú lány, kezében egy tálcával, melyen egy edény volt, amiből csak úgy ömlött a gőz, melyet a forró leves árasztott, amely benne volt.
- Na ez kell nekem! – nyugtáztam elismerően a történteket.
- Mi, a lány vagy a leves? – pukkancskodott Froo.
Valójában ha egészséges lettem volna, tuti lekevertem volna neki egy tockost vagy valamit a beszólásáért, de mivel erre most nem volt lehetőségem, így arra jutottam, hogy a legjobb az, ha úgy teszek, mintha nem is hallottam volna, amit mondott. Angel odasétált az ágyhoz, miközben egyensúlyozott, hogy nehogy kilötykölje az aranysárga folyadékot, majd leült mellém és a kezébe vette a kanalat.
- Ülj fel és tátsd nagyra a szádat! – mondta pajkosan, majd elkezdte megfújni az első kanál levest, amit kimerített.
- Erre aztán végképp nincs szükség! – szögeztem le gyorsan. – Enni azért még tudok. – bizonygattam.
- Meglehet, de a legjobb, ha a takaró alatt maradsz, és ehhez az is hozzá tartozik, hogy a kezedet is ott tartod. – érvelt.
- Ezt csak most találtad ki. – morogtam.
- Dehogy is! Ezt mindig így szoktam, hogyha beteg vagyok. De érezd magad szerencsésnek, ugyanis nekem nem szokták így feltálalni a kaját, szóval az elméletemet még sosem sikerült teljes egészében tesztelnem. – ismerte be.
- Igaz is, még nem sokat tudok rólad. – mondtam.
- Ahogy én sem rólad. – felelte azonnal.
- Akkor pont itt az ideje, hogy kicsit jobban megismerjük egymást. – javasoltam, miközben bekaptam az első kanál levest. – Egek, nem vagyok normális. – gondoltam. – Mégis mi a fene ütött belém?
- Nem ez a legalkalmasabb időzítés. – reflektált közben a felvetésemre. – Neked most leginkább pihenésre és nyugalomra van szükséged ahhoz, hogy felépülj, nem pedig arra, hogy velem beszélgess.
Igazat kellett adnom neki, így hát abban maradtunk, hogy inkább majd egy másik alkalommal tartunk mesedélutánt.
- Akkor én most megyek is. Aludj egyet! Én majd később még benézek, és hozok még fincsi levest. – mosolygott rám, majd kiment, miután már megetetett.
- Milyen furcsák is vagyunk mi emberek. – tűnődtem el egy pillanatra.
Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, vagy, hogy hogyan, de úgy éreztem, hogy sokkal többet segített az, hogy valaki rám mosolygott és gondoskodott rólam annál, mint hogy ettem egy kis forró leves, ami állítólag erősíti az immunrendszert.
- Min mosolyogsz ennyire Rómeó? – szakította félbe az elmélkedésemet a farkas.
- Mi van? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Jól hallottad, azt mondtam, hogy Rómeó. Ne tégy úgy, mintha közömbös lenne neked ez a lány, mert úgy sem fogom elhinni. – mosolygott kajánul.
Behunytam a szemem egy pillanatra, hogy kissé megnyugodjak. Így visszagondolva ez is kifejezetten vicces jelenet lehetett volna egy külső szemlélőnek. Olyan, mintha csak két kisgyerek civakodna azon, hogy a suliban melyiküknek melyik lány tetszik. Azonban abban a helyzetben, a tehetetlenséggel megspékelve nagyon nem volt vicces.
- Csak addig mered ezeket mondani, amíg ágyban fekszem mi? Na megállj! Ezért még számolunk! – mérgelődtem.
- Jaj, ne legyél már ilyen kis méregzsák. – élvezte szemmel láthatóan egyre jobban és jobban a dolgot. – Én csak kimondtam azt, amit gondoltam és szerintem nagyon is igaz. Nem tudom, hogy most mit kell ezen felhúznod magad.
- Igaz is, vajon miért? – gondolkodtam el. – Miért lenne rossz dolog, ha tetszik nekem? Egyáltalán miért kéne ezt szégyellnem vagy miért is idegesít az, hogy Froo cukkol vele? – tettem fel magamnak a kérdéseket, amelyekre nem nagyon tudtam hirtelenjében választ találni. – Azt hiszem… hogy igazad lehet. – vallottam be egy rövid ideig tartó hallgatás után.
- Na ugye, hogy megmondtam! – húzta ki magát.
- De ettől függetlenül még lerendezzük, ha összekaptam magam egy kicsit. – nyugtattam meg már jó előre.
Aztán inkább pihenni tértem, és rövidesen el is aludtam. Noha a lázam már lejjebb ment, mint előtte, de még mindig magas lehetett, így nem számított csodának, hogy álmodtam sem pedig az, hogy emlékeztem is rá, hiszen az emberek sokszor használják még az erre utaló szót, a lázálmot is, de mégis. Hihetetlenül élethű és hihetetlenül lehetetlen helyzet volt az egész, amit a szemem előtt lefolyt.


Álmomban egy hatalmas kastélyban voltam, ahol a falak olyan messze voltak, hogy alig láttam őket a plafonról lógó csillárokon lobogó gyertyák fényénél. Nem ismertem a helyet és úgy éreztem, hogy minél előbb ki kell jutnom innen. Igen ám, de fogalmam sem volt róla, hogy merre. Aztán hirtelen egy ismerősnek tűnő sikoltás hatolt át a levegőn. Elkezdtem rohanni abba az irányba, amelyről azt gondoltam, hogy onnan érkezett a hang. Hosszan szaladtam, míg nem el nem értem egy robusztus, fa ajtót, melyet milliónyi faragás díszített. Megragadtam a két nagy fém karikát, melyet kilincsként helyeztek a bejáratra, és megfeszítve minden erőmet, egyszerre tártam fel a két ajtószárnyat. Belépve egy borzalmas kép fogadott, mely még számomra is undorító és egyben várfagyasztó volt. Hullák tucatjai feküdtek a padlón széttrancsírozva és vérbe fagyva. Nem tudtam, hogy kik lehetnek, de még ha ismertem is volna őket, akkor sem tudtam volna beazonosítani, hogy kik lehetnek, mert annyira össze voltak roncsolva.
A terem másik felében egy emelvény volt, melynek tetején egy nagy, trón formájú szék volt, nekem háttal. Elindultam felé. Mintha csak hívogatott volna, hogy menjek oda hozzá. Az emelvény lépcsői is vérben áztak, és kis patakocskákban csorgott le a vér minden egyes lépcsőfokon. A feljárón is holtak feküdtem, de ahogyan rájuk pillantottam, megborzongtam és hátrébb léptem egyet. A legalsó fokon Ann halott porhüvelye feküdt. Eggyel feljebb a mester teste volt, aki már annyi mindent tanított nekem. Még feljebb nézve Froozert fedeztem fel, s mellette feküdt Angelina hullája is.
- Nem, ez nem lehet igaz! Mégis mi folyik itt? – kiáltottam el magam.
- Hát nem csodás látvány? – hallottam egy eszelős hangot a trón felől.
Mikor felnéztem, láttam, hogy a trón már nem háttal van nekem, hanem felém néz, és én ülök benne. Vagy legalábbis a valaki, aki benne ül, pontosan ugyanolyan, mint én. Aztán egy pillanat múlva már odafent ültem, és én voltam az a valaki, aki az imént szólt. A kezeim vérben úsztak, és azt is tudtam, hogy kiében.
- Gyikos! Te tetted! – kiáltottak hangok minden irányból, és árnyak kezdtek el közeledni felém, aztán hirtelen, az árnyak közül halott kezek villantak felém, majd amikor már éppen elkapták volna a torkomat…


- Nem én voltam! – ugrottam fel ülő helyzetbe az ágyamban.
Körülpillantva rájöttem, hogy hol is vagyok, és arra is, hogy az egész eddigi történet csupán egy rossz álom volt. Patakokban folyt rólam a víz, és ziháltam is.
- Mi történt? – nézett rám Froozer kérdőn.
- Semmi különös. Azt hiszem, hogy… csak rosszat álmodtam. – nyögtem ki végül. – Mennyit aludtam?
- Nem tudom pontosan, mert én is elszundítottam, de néhány óránál nem lehetett több. – világosított fel.
- Akkor azt hiszem, még visszadőlök egy keveset. - döntöttem el, majd visszaborultam az ágyba. – De akkor is… olyan élethű volt. – méláztam el. – Az lesz a legjobb, ha megkérdezem erről a mester, ha majd vissza tudok már térni a hegyekbe. – határoztam el magam.
Alapvetően nem sok jelentőséget tulajdonítottam egyik-másik álomnak, hiszen úgy álltam hozzá a dolgokhoz, hogy ez csak képzelgés, az emberi elme színjátéka. Most azonban valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Olyan volt, mintha valami azt súgta volna, hogy ez nem csak egy egyszerű lázálom volt, hanem valami sokkal több, mondhatni, egy kép a jövőből. Ezt erősítette még az is, hogy tisztában voltam vele, hogy egyes kártyamágusok képesek jövendőt mondani pusztán a kártyáikból, ami persze kicsit zavaros lehet és nem biztos, hogy meg tudják magyarázni, vagy itt-ott nem téved egy kicsit, de annyi szent, hogy volt benne valami. Ebből kiindulva pedig miért lett volna nagyobb szamárság az, hogy ha az ember megálmodja a jövőt? Persze afelől sem voltak kétségeim, hogy nem egészen úgy kell érteni ezt az álmot, mint ahogy történt, és mindennek jelképes jelentése van, de ettől még kifejezetten aggasztott a dolog.
Viszont nem volt túl sok időm ilyeneken agyalni, mert ugyan már erősebbnek éreztem magam a tegnapihoz képest, sőt, ahhoz képest is, amikor megpróbáltam kibotorkálni, mégis még mindig gyengélkedtem, így az álom is hamarabb jött a szememre, mint általában. Ennek ellenére az alvás nem csak, hogy nem tett jót, hanem éppen ellenkezőleg. Ismét ugyanazt az álmot álmodta újra, de most egy kicsit másképp.
Ezúttal nem én ültem a trónon, hanem csak egy árny, aki nagyon ismerős volt, mintha csak egy emlékkép volna, de mégsem sikerült megfejtenem, hogy ki lehet, s ezúttal is ugyanolyan szörnyen ébredtem a fojtogató kezek hatására, mint a legutóbb.
- Na jó, ez már sok! – mérgelődtem.
- Mi az, már megint megzavart valami? – tudakolta az ordas.
- Szinte teljesen ugyanazt álmodtam, mint az előbb… De vajon miért? – tettem hozzá gondolatban. – Froo, amint elég erős leszek az utazáshoz, már megyünk is vissza a mesterhez. – közöltem vele a terveimet.
- Angelina szerint az még legalább egy hét. – bökte oda kurtán, fel sem nézve a mancsairól, melyeken a fejét nyugtatta.
- Nem lesz annyi! – jelentettem ki, mintha rajtam múlna az egész.
- Ha te mondod…
- Nagyon élvezed, hogy nem tudlak rendre utasítani mi? - fortyogtam.
- Őszintén?... Igen. – nevette el magát.
Már vitatkozni sem volt kedvem. Egy jó órán keresztül csak néztem a kicsiny szoba plafonját, míg nem ismét betoppant Angela.
- Miért nem alszol? – korholt kedvesen.
- Nem tudok aludni. – válaszoltam megkímélve őt a horror sztori részleteitől, magamat meg attól, hogy be kelljen vallanom, hogy úgy teszek, mint egy félős kisgyerek, amikor azért nem alszom, hogy nehogy rosszat álmodjak.
- Vagy úgy. Akkor viszont, ha tényleg nem tudsz pihenni, akkor most beszélgethetünk, ha szeretnél. – ajánlkozott.
- Benne vagyok. – bólintottam rá egyből.
- Rendben, akkor mit szeretnél hallani? – szögezte nekem a kérdést.
- Hát… nem is tudom. Mondjuk talán azt, hogy honnan is jöttél és, hogy jutottál el idáig, ahol most vagy.
- Gyalog jöttem veled együtt, tehát a lábamon érkeztem. Még valami? - figurázott ki azonnal és könyörtelenül.
Ismét szükségem volt egy rövidke időre, hogy lenyugodjam, így vettem egy mély levegőt.
- Nem vagyok hozzászokva, hogy nekem csak így felelgessenek! – válaszoltam végül.
- Akkor szokj hozzá, vagy pedig ne legyél beteg. Az erőseknek nem mernek beszólni, vagy legalábbis kevesebben. Meg persze, ha mégis, akkor móresre taníthatod őket. – fejtette ki érvelését.
- Aha, nagyon szépen köszönöm. Ezt most megint úgy mondtad, mintha én tehetnék arról, hogy beteg vagyok.
- Ha jól megvizsgáljuk a dolgot, valóban te tehetsz róla. – kapott az alkalmon a farkas is. – Ugyebár én megmondta, hogy ne menj ki kabát nélkül a hidegbe, de te meg hallgatsz is rám.
- Ti most összebeszéltetek ellenem? – fortyogtam, és azt kívántam, bárcsak fel tudnék most pattanni és mind a kettőt helyre tenni.
- Nem akartunk semmi rosszat, higgadj le! – csitított Ange.
- Jó kifogás. – duzzogtam tovább, de a mérgem egy része elszállt.
- Na, de akkor inkább az szekálásod helyett térjünk rá a tárgya! – mosolyodott el sejtelmese.
- Milyen tárgyra?
- Nem hazudtam, amikor azt mondta, neked, hogy azért akarom, hogy felgyógyulj, mert a segítségedre van szükségem, bár… azt hiszem, hogy nem volt egészen pontos a megfogalmazás. Ez a hely nem nagyon tetszik nekem. Itt be vagyok zárva, és nem ismerek senkit.
- Mintha engem olyan tüzetesen ismernél. – bukott ki belőlem, és akkor jöttem rá, hogy hiszen én sem ismerem és mégis mennyire közvetlen voltam vele az utóbbi pár órában.
- Ez igaz, de te mégiscsak megmentetted az életemet, ráadásul megengedted azt is, hogy veled tartsak, és segítettél nekem. Éppen ezért azt szeretném, hogy engedd meg, hogy eztán is veled tartsak, és a segítségedre legyek mindenben. – hajtotta le a fejét.
- Mi a csapda ebben? Gúnyolódsz velem, aztán meg ilyeneket kérsz? – feszegettem tovább a témát, bár egyáltalán nem rosszindulatúan, és hajlottam is rá, hogy eleget tegyek a kérésének, de akkor is.
- Ilyen a természetem. – nevetett fel kicsit zavartan a lány, miközben a tarkóját vakarta a kezével.
- Nem bánom. – mosolyodtam el én is. – Hogy miket ki nem hoznak belőlem a lányok… - méltatlankodtam saját magamon.
Ann olyan oldalaimat hozta felszínre, melyekről nem is tudtam, hogy van. Megtanított nevetni, szomorúnak lenni és szeretni. Megtanította, hogy egyáltalán mi az, hogy érezni. Most pedig itt van ez az új lány. Sohasem gondoltam volna annak előtte, hogy valaki is csak így büntetlenül sértegessen vagy csak egyáltalán feleseljen velem, és most mégis.
- De vajon miért nézem el neki? Mi olyan különleges benne? – tanakodtam.
- Figyelsz te rám egyáltalán? – szakította félbe az elmélkedésemet a lány hangja.
- Mi, mondtál valamit? – kérdeztem zavartan.
- Azt kérdeztem, hogy kérsz-e még egy adag levest, vagy egy csésze forró teát.
- Hát, ha már így felhoztad, egy kis tea kifejezetten jól esne.
- Rendben, akkor hozok neked. – állt fel az ágyam mellől. – Mindjárt jövök is vissza.
- Jó, köszi. – szóltam utána.
Valahogy megnyugodtam. Mintha az iménti álmok csak úgy eloszlottak volna a semmibe, mintha sosem lettek volna. Már-már el is felejtettem őket. Rövidesen Angelina visszatért a kezében egy csészével. A tea nagyon finom volt, ami azért is meglepő, mivel kényes vagyok a citrom illetőleg a cukor arányára a nedűben, de mintha csak tudta volna, hogy hogyan iszom.
- Hmmm, ez nagyon jó. – dicsértem meg.
- Örülök, hogy ízlik.
- Nem tudom, hogy akarsz-e még itt valamit csinálni, de úgy készülj, hogy holnap indulunk, rendben?
- Holnap? – lepődött meg. – Hiszen olyan ramaty állapotban vagy, hogy csoda, hogy élsz. – lombozott le ismét.
- Na, azért ne túlozzunk! – tettem helyre a dolgokat. – Már kifejezetten jól vagyok, holnapra pedig még jobban leszek. – erősködtem.
- Szó sem lehet róla!
- Már pedig úgy lesz, mert én vagyok a főnök, és az lesz, amit én mondok! – álltam ki magam mellett.
- Úgy tűnik, hogy mégiscsak igazad lehet. – nevette el magát.
- Most meg mégis mi olyan nagyon vicces? – akadtam fenn.
- Semmi. Csak ha már ennyire határozott tudsz lenni, akkor azt hiszem, hogy már tényleg egészen jól lehetsz.
- És képes vagy így beszólni az új kis barátnődnek? – méltatlankodott a farkas.
- Mi, miről beszélsz? – csodálkozott Angela is, aki hozzám hasonlóan elvörösödött.
Most aztán már tényleg elszakadt a cérna. Nem kifejezetten ezért az egyért, de az egész napi szekálás és a betegség miatt kellőképpen idegessé váltam, így megidéztem hat halottat, csak hogy prezentáljam a képességeimet Froo előtt, és meghátrálásra kényszerítsem, de éreztem, hogy még ez is nehezemre esik, holott máskor a harminc-negyven fős csapatok mozgatása sem jelentett gondot.
- Jól van, nyugi, ne húzd fel magad! Csak vicceltem. – mosolygott továbbra is, mivel tudta, hogy eszemben sincs komolyan bántani, csak fitogtatom az erőmet.
- Mint mondtam, holnap indulunk és nincs vita. – nyögtem egyet, majd a zombikat visszaküldtem az eredeti helyükre.
- Rendben, ahogy akarod. – nyugtázta Ange.

50-50%-ban szeretnék osztozni a jutalmon, ha lehetséges.

Spoiler:

Ahogyan az előző nap meghagytam, Angelina és Froo is készen állt az indulásra. A legtöbbet azonban rám kellett várni. Annak ellenére, hogy valóban sokkal jobban éreztem magam, mint az elmúlt pár napban, mégis többször annyi időt elvett a felöltözés, a cuccaim összeszedése és annak a végiggondolása, hogy vajon minden szükséges holmit eltettem-e. De végül is harcra készen, teljes menetfelszerelésben én is felsorakoztam a többiekkel szemben.
- Biztos, hogy bírni fogod az utat? – aggodalmaskodott Angel.
- Ja, nem nézel ki valami jól. – értett egyet vele Froozer is.
- Nem kell aggódni, megmaradok. – morogtam.
- Ne segítsek vinni a csomagodat? – tudakolta tovább a lány.
- Ugyan már, ennyire azért még én sem vagyok rosszul, ráadásul a büszkeségemen sem engedhetem, hogy ekkora csorba essen. Hogy nézne ki, ha egy lány cipelné a holmim?
- Erősebb vagyok ám, mint amilyennek látszom! – fogadkozott.
- Hát azt remélem is, mert különben nem fogod bírni te sem az utat. – szólt be az ordas, ezúttal szerencsére nem nekem.
- Azért jó látni, hogy nem csak engem ugratsz, hanem másokat is. – jegyeztem meg viccelődve. – De ideje útnak indulni, mert különben sosem érünk oda! – sürgettem a kicsiny csapatot.
Aztán végre megindultunk. A szokásaimat ezúttal kútba dobtam, és a vonatot preferáltam inkább a gyaloglás helyett. Nem csak hogy kényelmesebb, de gyorsabb is volt, ellenben sokkal, sokkal unalmasabb is.
- Mikor érünk már oda? – nyavalyogtam, mint egy kisgyerek.
- Nyugalom, még legalább egy óra. – lombozott le a bundás barátom.
Mikor végre lekászálódtunk a fémszörnyről, ismét gyalogolnunk kellett, hiszen a hegyekbe nem vezetett vasút. Készültem némi melegebb ruhával, tekintettel a meghűlésre, de még így is csontig hatolt a hideg szél és a hóesés, amely közben megindult nem sokat segített a helyzeten.
- Áh, végre megjöttünk! – estem be a mester mondhatni kastélyának az ajtaján, kimerülten és átfagyva.
- Szóval ilyen lenne belülről? – csodálkozott Angelina.
- Igen, hát ez lenne azt. – válaszoltam.
- Nem valami nagy szám, nekem elhiheted. – legyintett borzas.
- Ez meg mégis mit jelentsen? – hallottam meg a hegyi remete hangját. – Hogy hozhattál ide egy ilyen bombázót anélkül, hogy szóltál volna nekem? – akadékoskodott, s azt hittem, hogy mérges, bár a tettei ellentétben álltak azzal, amit mondott, legalábbis az én számomra.
A szavaiból azt vettem ki, hogy nem tetszik neki a dolog, viszont azonnal kezet csókolt neki, és szó szerint ráhajtott.
- Minek köszönhetem, hogy egy ilyen bájos hölgy tiszteletét teszi szerény hajlékomban?
- Hát… én csak… Rohandarral jöttem és…
- Igen, igen. Gyere, foglalj helyet, hozhatok egy teát vagy egy kávét, esetleg valami más frissítőt, vagy sütit?
- Nem, köszönöm, nem kérek semmit. – jött egyre jobban zavarba, miközben a mester egy szék felé vonszolta.
- Érdekes, engem sosem kínált meg ilyesmikkel. – kalandoztam el, és csak egyetlen pillanatra vettem le a szeme a kis párocskáról, s a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy egy szép nagy, felső testre meztelen férfi jelenik meg, és alaposan behúz egyet az öregnek.
- Az asszonyokat el lehet rabolni és akkor magunkévá is lehet tenni, de más asszonyát a jelenlétében nem lehet csak így fogdosni vénember! Ami pedig téged illet… - fordult felém. – Egy férfinak ennél jobban kell vigyáznia az asszonyára. Milyen hozzáállás ez? És különben is, ilyen időben miért kell ennyi ruha mindenkire? Tessék szépen hozzászokni a hideghez! Én is így tettem, amikor még zöldfülű voltam és…
- Elég lesz Orion! – szólt rá Ange, mire a harcos elhallgatott.
Én a magam részéről köpni-nyelni nem tudtam úgy le voltam dermedve a történtektől, és ezt el lehetett mondani Froozerről is, aki szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, hogy most nevessen, sírjon vagy féljen, vagy netán mindhármat egyszerre.
- Ő… ki? – kérdeztem meg végül, de nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet volt.
- Orion vagyok. – mutatta be magát a harcos. – A legnagyobb harcos, aki valaha is létezett! – ütötte a lándzsáját a padló kövezetének, melytől az eléggé hangosan koppant.
- Ő az egyik csillagszellemem. – egészítette ki a lány.
- Az meg kell hagyni, hogy nem egy gyenge alkat. – szólt közbe a vénember is, aki, mintha semmi se történt volna máris egyenesen állt, és nyíltan méregette a katonát.
- Te jó ég, mi lesz itt? – tanakodtam, mivel el sem mertem képzelni, hogy mi fog kibontakozni, ha ezek ketten egymásnak esnek. – Lehet, hogy kéne tennem valamit?
Azonban nem volt szükség arra, hogy közbeszóljak. Angelina visszahívta a kis, illetve a nagy barátját, a tanítóm pedig elnézést kért:
- A bocsánatodat kérem kisasszony. Elragadott a hév! De hidd el, csakis a szépséged miatt. - hajolt meg számomra irritálóan tenyérbemészóan.
- És te hagyod, hogy csak így rányomuljon? – mondta szemrehányóan az ordas, kifejezetten nekem címezve.
- Miért gondolja mindenki úgy, hogy ő az én csajom? – fakadtam ki.
- Azért, mert tetszik neked? – kérdezte költőien és iróniával a hangjában.
- Nem is igaz! – vörösödtem el.
- Miért, csúnya vagyok? – kapcsolódott bele az idegesítésembe a leányzó is.
- Nem, nem így értettem. – mentegetőztem. – De a fenébe is, minek keveredek én bele ilyesmibe? Akadjatok már le rólam! – dühöngtem.
- Jól van, ideje, hogy mindenki lehiggadjon és abbahagyjuk a bolondozást. – zárta le a témát a tanárom. – Inkább mondd el Roha, hogy ki is ez a lány, és miért van itt!
- Igenis. Ő itt Angelina Schloss. A sors úgy hozta, hogy egy alkalommal megmentettem, így tehát úgy döntött, hogy mellém szegődik, és követ. Tömören így került ide. – sűrítettem össze a történetet.
- Értem. – simított végig a szakállán az öreg.
- Nagyon örvendek! – szólt hozzá Angela is.
- Azt viszont már most leszögezem, hogy őt nem tudom tanítani. – intézte hozzám a szavait az edző.
- Nem is ezért érkezett. Csupán azt kérte, hogy hadd kísérjen el engem, ahogyan eddig Froozer is tette. Semmi egyéb.
- Nos, ebben az esetben semmi akadálya annak, hogy itt maradjon. Sőt… - közeledett ismét a lány felé, és a keze már majdnem elérte a mellét, amikor is valami megmozdult bennem, és egy kést hajítottam kettejük felé, a mestert megcélozva.
- Egek, mi ütött belém? – gondolkoztam közben, mivel csak a mozdulatsor után jutott el az agyamig, hogy mit is csináltam.
Persze az öregnek nem okozott nagyom megerőltetést, hogy a botjával kivédje a pengét, de eléggé morcosan nézett rám.
- Hogy merészelsz a saját házamban megtámadni engem? – üvöltötte.
- Nem kellett volna megtámadnom, hogyha nem lennél egy öreg kéjenc, akit a helyére kell igazítani! – vágtam vissza szintén hangosan, és meglehetősen határozottan, ami még saját magamat is meglepte.
Egy pillanatnyi feszült csend után a kis perverz felnevetett.
- Most aztán már nem mosod le magadról, hogy bele vagy esve. – kacagott jóízűen, olyannyira, hogy még a könnye is kicsordult.
Én elvörösödtem, és szerettem volna tiltakozni, de legalábbis megmagyarázni, hogy ez nem így van, de nem tudtam semmi olyat sem mondani, amivel ki tudtam volna vágni magamat.
- Na ugye, hogy megmondtam! – kontrázott Froo is.
- Ágh! – mordultam fel, majd az emelet irányába indultam, majd kettesével szedve a lépcsőket felkaptattam, és bevágtam magam után a szoba ajtaját, melyiken bementem. – Végre egyedül. – sóhajtottam egyet.
Nehéz volt beismerni, de valóban éreztem valamit a lány iránt. Ha egy normális ember lettem volna, és nem az, aki, és nem azok történtek volna a múltban, amelyeken keresztül mentem, és legfőképpen nem az az út állt volna előttem, mint amelyiken terveztem, hogy végigmegyek, akkor talán még örültem is volna neki, de így… Ann alig egy éve tán, hogy meghalt, és bár már nyíltan nem gyászoltam, mégis a legfőbb célom az volt, hogy érte bosszút álljak. Másrészt pedig, nem akartam veszélybe sodorni Angelinát sem.
- Mégis mi ütött belém? Ezt nem hagyhatom! Ha csak egy kicsit is számít nekem, akkor el kell küldenem. – kavargott bennem a gondolat.
Aztán kopogtak az ajtón, mire én kiszóltam, hogy ki az.
- Csak én vagyok. Bejöhetek? – kérdezte a női hang, amit nem volt nehéz felismerni, révén, hogy egyetlen lány volt az egész környéken.
- Nyitva van. – válaszoltam, az ajtó pedig kitárult, ő pedig bejött.
- Biztos vagyok benne, hogy nem akartak, nem tudom hogy mondjam… megsérteni. - próbált vigasztalni.
- Nem is erről van szó. – fogadkoztam.
- Akkor miről? – kíváncsiskodott.
- Hát… Nem is tudom. Csak olyan sok minden történt mostanában egyszerre, és igazándiból alig tudsz rólam valamit. – kezdtem bele. – Úgy értem, annyit tudsz rólam, hogy hogy hívnak, melyik céhbe tartozom, meg talán azt, hogy mennyire vagyok erős, de ennyi.
- Igazad van, valóban nagyjából ennyit tudok csak rólad. De hidd el, szeretnék ennél többet is megtudni, már ha te is benne vagy.
- Nem vagyok benne biztos, hogy akkor is ezt mondanád, hogyha tudnád, hogy miket is mondanék neked. – akadékoskodtam.
- Szerintem tévedsz. Bármi legyen is az, én tudni szeretném. De persze ha nem szeretnéd elmondani, én nem fogok erőszakoskodni.
- Jól van, ha biztos vagy a dolgodban, elmondok mindent, de figyelmeztetlek, hosszú és kusza sztori lesz! - figyelmeztettem.
- Nem baj, szeretem a hosszú történeteket. – nevetett.
Leültünk tehát egymással szembe a szobában levő asztalnál, én pedig belekezdtem a mesélésbe. Kevés emberben bíztam meg, és még kevesebben voltak azok, akik minden tudtak rólam. Összességében talán egy kezemen meg tudtam volna számolni azokat, akik nagyobb információval rendelkeznek rólam, akikből persze az egyik a mester volt, azokat pedig, akikről én nem tudtam, mint például a Mágus Tanács, akikről én sem tudtam, hogy mit tudnak rólam, nos, azokat nem számoltam bele. De a lényeg az, hogy nem sok embernek nyíltam meg, és azoknak is csak akkor, miután már alaposabban megismertük egymás személyiségét és kicsit az előéletét. Most viszont úgy voltam vele, hogy kitálalok neki mindent. Annyira emlékeztetett az elhunyt szerettemre, hogy gondolkodás nélkül sztorizgattam. Elmeséltem neki Tavarát, Froozer egész eddigi életét, melyet velem töltött, A sok-sok munkát és megbízást, amiket átéltem, persze csak az emlékezetesebbeket, elmeséltem neki Ann-t is, és azt, hogy mi történt azután, hogy ő eltávozott, valamint azt is, hogy mi a célom, hogy miért küzdök most.
Hosszú órákig ültünk ott, én pedig szinte folyamatosan ontottam magamból a szavakat, csak néha kellett félbeszakítanom az előadást, ha a lány valamit nem értett és rákérdezett egy számára nem világos részre. Ilyenkor próbáltam elmagyarázni neki valami másik szemszögből, vagy egy kicsit részletesebben.
- Hát, ez volnék én. – zártam le végül a dolgot. – Most már mindent tudsz rólam.
- Húh, hát nem mondom, ehhez kell egy kis idő, míg ezt mind meg fogom tudni emészteni. – mosolygott.
- Én viszont még mindig alig tudok rólad valamit. – dobtam vissza a labdát, majd meghallottam valami zajt odakintről, és hang nélkül jelezve a lánynak, hogy maradjon csöndben, odalopóztam a szobaajtóhoz. Sugdolózást hallottam kintről, és a következőket tudtam kivenni belőle:
- Szerinted most mit csinálhatnak? – kérdezte egy furcsa hang, melyet nem volt nehéz beazonosítani, mivel oly sokat hallottam már Froozert fecsegni.
- Nem tudom, de kíváncsi vagyok, hogy eljutottak-e már az ágyig. – válaszolta neki a másik hang, ami kizárásos alapon a mesteré lehetett.
- Na megálljatok csak ti kis hallgatózók! – gondoltam magamban, és már el is határoztam, hogy mit fogok tenni velük. – Az, hogy ilyen nyugodtan pusmognak, azt jelenti, hogy nem vették észre, hogy idejöttem az ajtóhoz. – reménykedtem, majd lassan a kilincsre fontam az ujjaimat, elszámoltam háromig, s kirontottam. – Mégis milyen dolog az, ha az ember után kémkednek! – kiáltottam a hanyatt-homlok hátráló két jómadárra, akik a kifelé nyíló ajtó elől húzódtak biztos távolba, hogy ne vágjam orrba őket vele.
Ez is kissé groteszk lehetett, hiszen én, a tanítvány neveltem a mesteremet, ami azért valljuk be, nem egy mindennapi dolog volt, ráadásul ma szinte csak ez ment, ami aztán már egy kicsit kezdett sok lenni. És a hab a tortán az volt, hogy mindez úgy zajlott le, mintha csak egy nagy család lennénk, akik bosszantják egymást nap mint nap, de mégis kockáztatnák egymásért az életüket is, ha kell. Ennek a ténye pedig szinte elpárologtatta belőlem a dühöt, és sokkal inkább viccesnek találtam az egészet.
- Hová fogok így jutni? – gondoltam magamban. – Már kezdek úgy viselkedni, mint egy jófiú.
- Mi nem is hallgatóztunk! – reagált közben Froo a kirohanásomra.
- Igen, akkor mit csináltatok? – kérdeztem immáron normál hangerővel, és inkább csak formalitásból, sem mint méregből.
- Mi csak éppen azon tűnődtünk itt az ajtó előtt, hogy vajon nem kéne-e lepihenned, hiszen még mindig nem vagy teljesen egészséges, nem igaz? - próbált kreálni valami füllentést.
- Ne is próbálkozz, pontosan hallottam, hogy mit mondtatok. – vágtam a fejéhez az ütőkártyámat. – Bár azt nem értem, hogy te farkas létedre hogyhogy nem hallottad vagy egyáltalán hogy nem érezted, hogy az ajtóhoz lépek.
- Ifjú tanítvány. A hallgatózás kétféle is lehet. Ha egyszer hallottad, hogy mit beszélünk, akkor te meg utánunk hallgatóztál, így hát te is olyan bűnös vagy, mint mi. – magyarázta ki magát az öreg.
- Nos, most megfogtál. – nevettem el magam.
Ezt követően visszamentem a szobába, de Angelina rábeszélt, hogy inkább napoljuk el az ő mesélését, és inkább pihenjek egy keveset. Egyet is kellett vele értenem, mivel valóban nagyon fáradtnak éreztem már magam, noha próbáltam ezt nem kimutatni. Tehát nyugovóra is tértem, mondhatni a Nappal együtt, mivel már sötétedett odakint, mikor lefeküdtem. Másnap reggel, amikor felébredtem az alvásból, aztán megkezdődött a mesedélután, és sok-sok új dolgot ismertem meg a lányban, melyek egyik része még szimpatikusabbá és vonzóbbá tette a szememben, míg más része inkább közömbösen hagyott, és olyan pedig így visszagondolva nem is volt, amely ellenszenvet ébresztett volna bennem.
Elmesélte a családjával történteket, a titkos csomagot, melyet a születésnapjára kapott, amelyben az első kulcsai voltak, amelyek azóta is a birtokában vannak, és azt is, hogy hogyan ismerkedett meg a tanítójával, s az hogyan oktatta, bár nekem nem nagyon tűnt kifejezetten oktatásnak, inkább csak valami segítségnyújtásnak a saját magunk „kárán” való megtapasztalás mellé.
Ő rövidebben beszélt, mint én, mondván, hogy kevésbé volt érdekes az élete, mint nekem, bár én ezzel nem értettem egyet. Kiderült az is, hogy szinte majdnem egyidősek vagyunk, mivel ugyanabban az évben születtünk, csak én egy pár hónappal előbb. Ez is érdekes volt, mivel felsejlett bennem, hogy mielőtt Ann nem erőszakolta rám az az ominózus szülinapi partit, nem is tartottam számon, hogy mikor is jöttem a világra, és meg sem tudtam volna mondani, ha hirtelen valaki kérdezi.
- Szóval, nagyjából ez vagyok én. – fejezte be a dolgot látszólag, de aztán mégis csak tovább folytatta. – Illetve egy dolog még kimaradt. Azt is szeretném elmondani, hogy mi volt a valódi oka annak, hogy veled tartottam… illetve… amit már mondtam, az is valódi volt csak éppen…
- Nyugalom, nem fogom leharapni a fejed, ha csak nem nyögöd be, hogy valójában azért jöttél, hogy végezz velem, aminek nem sok értelme lenne, hiszen akkor már rég megtehetted volna. – ütöttem el a dolgok élét némi viccelődéssel.
- Igen. – mosolyodott el halványan, de láttam rajta, hogy ennyi kevés lesz ahhoz, hogy lehiggadjon. – Szóval én azért jöttem ide, mert a csillagszellemeimen kívül senki sincs, aki egyáltalán szóba állt velem bármiféle kényszer vagy hátsó szándék nélkül. Olyan pedig, aki kiállt volna értem szintén nem volt.
- Nézd, már mondtam, hogy amikor megmentettelek, az csak a véletlen műve volt. – tettem hozzá gyorsan, mivel ez volt az igazság, de ő csak megrázta a fejét.
- Nem csak arra gondolok. Most megengedted, hogy veled jöjjek, ráadásul nem haboztál még a tanítódat sem megtámadni amikor ideértünk. – emlékeztetett.
Ennél a beszélgetésnél már Froozer is jelen volt, persze csak mint megfigyelő és hallgatóság, ugyanis egész végig az asztal alatt feküdt, sőt, még az is lehet, hogy szunyókált és nem is figyelt, de ezt nem mertem volna biztosan állítani. Ennél a pontnál azonban felemelte bundás fejét, és ő is beleszólt a beszélgetésbe:
- Na jó, a szerelmi vallomások alatt én inkább nem leszek itt. – állt fel, majd nyújtózott egyet.
Elgondolkodtam, hogy vajon most mit is tegyek. Lekeverjek-e neki egyet, hagyjam figyelmen kívül, vagy csak szóban vegyem fel vele a kesztyűk.
Végül is a farkas oldotta meg a helyzetet azzal, hogy még azelőtt kiment a szobából, hogy én eldönthettem volna a válaszomat, így kizárásos alapon csak az maradt, hogy hagyjam szó nélkül az egészet.
- Nos, erre nem tudok mit mondani. – ismertem be. – Szükségem van segítségre, és minél többre, szóval addig maradsz velem, ameddig csak jól esik neked, már persze ha nem leszel láb alatt.
- Az nekem pont elég, köszönöm szépen! – nevetett vidáman.
A következő néhány napban a felgyógyulásomé volt a főszerep, de a sok pihenés mellé ismét nekikezdtem egy kicsivel lazább edzésnek is. Nem kellett több négy-öt napnál, és már kutya bajom sem volt, s megint majd kicsattantam az egészségtől. Azonban az ötödik nap éjszakáján megint azt a rémálmot láttam, amit a céhben, s azonnal ki is ment az álom a szememből. Felkeltem, és hangtalanul, hogy fel ne ébresszem Froot, kiosontam a szobából. Angel a szomszéd szobában aludt, mivel akkora volt a mester háza, hogy egy tucatnyi vendég is kényelmesen elfért volna benne, így neki is jutott saját lakrész.
Kimentem a konyhába, és ittam egy pohár vizet, majd leültem a kandalló elé, ahol már alig pislákolt a tűz. Dobtam egy pár fát a parázsra, ami hamarosan megint lángra kapott, így felszítva a tüzet.
- Mi az, nem tudsz aludni? – szólított meg váratlanul a hátam mögül a hegyi perverz.
- Valahogy úgy. – válaszoltam meglepetten, mivel nem hallottam, hogy mikor jött oda hozzám.
- Bánt valami? – tudakolta.
- Csak egy ostoba álom. – motyogtam halkan. – De ostobaság az álmokkal törődni. – magyaráztam, mintha csak őt kéne meggyőznöm ennek a kijelentésemnek az igazáról, holott inkább magamnak kellett ezt bizonygatnom.
- Az álmok sokszor különös dolgokat játszanak az emberre. – ült le velem szemben az egyik székre. – Meséld el, mi az, amit álmodban látni szoktál?
Némi gondolkodás és vonakodás után végül elregéltem neki, hogy mi is az, amit látni szoktam, és hogy kifejezetten kihangsúlyoztam azt a részt, amelynél fel szoktam ébredni.
- Noha az álmok sok esetben csak egyszerű mesék, melyeket az elme kreál, azt tartják egyesek, hogy vannak olyan álmok is, melyek a jövőt mutatják annak, aki álmodja azokat. – mondta némi hallgatás után, miután befejeztem a mondhatni látomás ismertetését.
- Ez nem lehet a jövő. Én… nem én öltem meg Ann-t. – magyaráztam, viszont legbelül mégsem így éreztem.
- Attól, hogy ezt mondod most nekem, még nem vagyok benne biztos, hogy te is így érzed-e a szíved mélyén. – folytatta, mintha csak belelátott volna a gondolataimba.
- Még ha így is lenne, ez már a múlt, akkor miért látnám ezt a jövőmben? – akadékoskodtam tovább, mivel nem akartam elhinni ezt az egészet.
- Az idősíkok nem mindig egyértelműek. Attól még, hogy a jövőbeni cselekvés végét látod, lehet, hogy az már el is kezdődött, és az eleje már meg is történt.
- Nem, nem, nem! Ez nem lehet igaz! – gondoltam egyre inkább kétségbe esve.
- Viszont ezek a látomások, még ha valóban jövőbelátásról legyen is szó, csak egy lehetséges képet mutatnak. Jól jegyezd meg, hogy bárki bármit is mond a jövődről, csakis rajtad áll, hogy az úgy fog-e történni, vagy akár pont az ellenkezője fog kisülni belőle. A saját sorsunk kovácsai vagyunk, ne feledd! – osztotta az észt, majd lassan felállt, és magamra hagyott.
Majd néhány lépés után megállt, visszafordult, s egy kicsit közelebb jött.
- Rendben vagy már testileg? – érdeklődött.
- Azt hiszem. – feleltem kissé bizonytalanul.
- Helyes! Akkor holnap nekivághatsz egy próbának, és ha teljesíted, akkor megengedem, hogy megnyisd a harmadik kaput is.
- Hogyhogy megváltozott a véleményed? – csodálkoztam.
- Rácáfoltál több dologra is azzal kapcsolatban, amit rólad hittem. – ismerte be.
- Azt hiszem, hogy ez bóknak veszem.
- Vedd, aminek akarod, de most inkább menj, és feküdj le! Holnap szükséged lesz az erődre, ezt garantálhatom.
- De ugye nem megint az lesz a teszt, hogy veled kell harcolnom? – aggodalmaskodtam. – Mert még a végén valóra válik a második lépcső is az álmomban. – tettem hozzá gondolatban.
- Nem, ezúttal mást találtam ki neked, de ez sem lesz egyszerűbb. – mosolyodott el sejtelmesen, majd ismét hátat fordított nekem, s elsétált, s eltűnt az árnyékok között, amelyeket a tűz kreált a különböző berendezési tárgyak segítségében.
Én még egy rövid ideig bámultam a lángokat, s a pattogó fadarabokat, de aztán jobbnak láttam, ha valóban azt teszem, amit a tanár mondott, s mint a jó kisgyerek elmegyek aludni. visszalépdeltem a szobámba, s ismét visszaheveredtem az ágyamba.
- Hol jártál? – suttogott oda nekem Froo.
- Nem gondoltam, hogy ébren vagy. Bocsi, hogy felébresztettelek.
- Oda se neki, amúgy sem voltak túl álmost…. De merre jártál? – kérdezett rá megint.
- Csak szükségem volt egy kis levegőzésre. – rendeztem le gyorsan a kérdést. – Viszont most aludjunk, mert a mester azt mondta, hogy holnap nekiveselkedhetek egy próbának, és ha átmegyek, akkor megtanítja a harmadikat is. – tettem hozzá elégedetten.
- Ez jó hír. – ismerte el az ordas is, majd az elhangzottaknak megfelelően tényleg aludni tértünk.
A reggel nagyon hamar eljött, én pedig izgatottabban ébredtem, mint mostanában bármikor. Felöltöztem, reggeliztem, majd odaálltam a vén elé.
- Készen állok. Mi lesz a feladat? – kíváncsiskodtam.
- Óh, ennyire buzgó vagy? – mosolygott, mire én nem mondtam semmit. – Jól van na, akkor elmondom. – vett egy nagy levegőt. – Meggondoltam magam. – vonta meg a vállát.
- Hogy micsoda?! – ment fel bennem máris a pumpa, de csendre és nyugalomra intett.
- Nem kell máris felkapni a vizet, előbb hadd fejezzem be!
- Elnézést. – vártam ki a végét.
- Meggondoltam magam, mivel úgy ítéltem meg, hogy mégsem vetlek próba alá, hanem engedélyezem, hogy belépj a harmadik kapu világába.
- Ez nem csak valami átverés? – tapogatóztam gyanakodva.
- Nem, ez teljességgel komoly. – nyugtatott meg.
- Én nem tudom, hogy miről van szó, de ez most jó hír ugye? – kérdezte mellettem a lány.
- De még milyen jó! – örvendeztem.
- Lassan a testtel! – vágta ketté a lelkesedésemet az öreg. – Attól, hogy beengedlek, még nem jelenti azt, hogy győzhetsz, és azt sem, hogy egyáltalán túl fogod élni. – figyelmeztetett. – Nem szokásom, hogy ennyi mindent elmondjak a diákjaimnak, de ezúttal más a helyzet. Elmondok egyet s mást arról, hogy hogyan is győzd le a harmadik őrt, s arról, hogy egyáltalán milyen harc is vár rád odabent.



200 VE-t adnék a csatlósomnak, ha úgy rendben lenne

Az ígéretének megfelelően tehát a mester belekezdett abba, hogy egy kicsit felvértezzen a rám váró nehézségekre.
- A harmadik kapu őre mind közül a legveszedelmesebb. Még megjósolni sem lehet, hogy mivel áll elő, de arra fel kell készülnöd, hogy tudja, hogy mi lakozik benned.
- Mi lakozik bennem? – ismételtem utána csodálkozva, mivel nem igazán értettem, hogy miről is beszél.
- Tudja, hogy mitől félsz, hogy mire vágysz, hogy mi a gyengéd és mi az erősséged. Tudja milyen erős vagy és tudja, amit te is tudsz. Képes olvasni még a gondolataidat is. – mondta sötéten.
- Hát ez nem hangzik valami jól. – gondoltam magamban. – És ezt mégis hogy csinálja? – kérdetem rá egy számomra sarkalatosnak tűnő kérdésre.
- Lehet, hogy eddig nem vetted észre, de a másik két őr is a te részed volt. Az elméd és a lelked darabkái. Az erők, melyeket a kapuk felnyitásával szerezhetsz, mindig is ott voltak benned, csupán fel kell ébresztened őket. Ezért kell megküzdened és legyőznöd az őrzőket. – világosított fel.
- Te Roha, biztos vagy te ebben az egészben? – kérdezte kissé aggódva Froo.
- Igen, ez az egész nem hangzik valami jól. – ismerte el Angelina is.
- Ugyan már, ne legyetek ilyen nyámnyilák! Az erőért meg kell küzdeni és néha kockáztatni is kell, ennyi az egész. – nyugtattam egyúttal magamat is, mivel, bár nem mondhatnám, hogy féltem, de izgulni már annál inkább izgultam. – Jól van, mester, vágjunk bele! – tökéltem el magam.
- Csak ennyit tudtam elmondani, mivel többet én sem tudok arról, ami ott bent vár rád. Ha nem ismered magad eléggé, sohasem jutsz ki onnét.
- Persze, persze, csak kezdjük már el! – sürgettem a dolgot, mivel minél előbb túl akartam esni ezen az egészen.
- Legyen. – sóhajtott a vénember, és ismét eljátszottuk a már lassan megszokottá vált pakolós trükköt, majd miután kinyílt az ajtó, én átléptem rajta.
Ahogy eltűnt mögöttem a valódi világ, mintha csak egy véget nem érő szakadékba kezdtem volna zuhanni. Nem láttam semmit és nem is hallottam semmit. Még a saját kiáltásomat sem, pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy teli torokból ordítok. Oda is nyúltam a kezemmel, hogy megtapintsam a szám, hogy vajon nyitva van-e egyáltalán, de amikor megérintettem volna, mintha nem lett volna sehol. Teljesen biztos voltam benne, hogy a kezem pontosan ott van, ahol a számnak kéne lennie, de mégsem éreztem semmit. Megpróbáltam megütni magam, de szintén semmi. Mintha csak teljesen eltűntem volna, vagy legalábbis az érzékszerveim nem működtek.
- Vajon mi lehet ez? Mi folyik itt? – gondolkoztam.
A gondolat volt az egyetlen, mely még megmaradt, s amely még a segítségemre volt. Aztán egy villanás következett, mely a teljes sötétség után olyan vakító volt, hogy azt hittem, hogy kiég a szemem, de mindössze egy másodperc töredékéig tartott, s azt követően már a gondolataim is eltűntek, az emlékeimmel együtt.
Aztán egyszer csak kinyitottam a szemem. Egy véget nem érő fűtengerben feküdtem, a kezeim a hasamon voltak összekulcsolva, a fejem pedig egy nagyobb csomó letépett füvön nyugodott.
- Felébredtél végre? – kérdezte egy kedves, halk, s ami még fontosabb, ismerős hang.
Ezer közül is felismertem volna Ann hangját, s ez pont az volt. Hátrafordultam, hogy megnézzem a hang forrását, és a lány ott állt mögöttem teljes életnagyságban, s a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.
- Gyere, már kész az ebéd! – mondta kedvesen.
Én már egyből gyanakodtam. Ha valaki olyat láttam, akiről tudtam, hogy halott, az mindig rosszat jelentett, és bármennyire is szerettem volna, hogy igaz legyen, legbelül tudtam, hogy nem igaz.
- Nem megyek. – mondtam halkan, miközben felálltam a magam erejéből. – Ez pedig nem jó vicc, bárki legyél is. – folytattam keményen, mivel gyűlöltem, ha ilyen dolgokat művelnek velem, elvégre nem ez volt az első alkalom, hogy Ann-t használták fel ellenem.
- Miért mondasz ilyeneket? – húzta vissza félénken a kezét, és láttam rajta, hogy megijedt.
- Nem fogsz átejteni. – mondtam továbbra is halkan. – Tudom, hogy Ann halott, és ezen semmi sem változtathat. – mondtam ki hangosan, inkább magamnak, sem mit bárki másnak.
A lány ekkor sírva fakadt, majd elrohant. Én egy nagyon sóhajtottam, és mivel tudtam, hogy miért is vagyok itt, így hozzáláttam, hogy leszámoljak az őrrel, akiért jöttem.
Az imposztor nyomait követtem, mígnem egy félig-meddig kiszáradt fa nem került az utamba, amelyen egy ember gubbasztott, bokáig érő köpönyegben, s hatalmas kalapban. Gyanakodva, és harcra készen indultam el felé. Egyik lépést a másik után tettem meg, a távolság pedig egyre csak csökkent kettőnk között, de nem mozdult. Meglehetősen nyugodtnak látszott, ami csak tetézte az én nyugtalanságomat. Amikor már alig tíz méter lehetett kettőnk közt, megszólal.
- Szegény lányt igencsak megbántottat, nem beszélve arról, hogy össze is zavartad. – mondta mély, sajnálkozó fejcsóválás közepette.
- Miért érdekelne egy olyan vízió, mint az iménti? – álltam meg.
- Nem vízió volt. – váltott hangszínt a fickó, s immáron rendes, mondhatni érzelemmentes hangon beszélt.
- Akkor mi? – kíváncsiskodtam.
- Mondjuk úgy, hogy lehetőség, barátom. – ugrott le a fáról egy pillanat alatt.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem, hogy időt nyerjek, és ha felém indulna, megfelelően tudjak reagálni a fenyegetésre.
- Minden, amit itt látsz, legalább olyan valóságos, mint az, ahonnét jössz. – magyarázta.
- Teljes mértékben igazat mond. – hallottam meg egy harmadik hangot is, amely a már lassan szintén ismertté váló alteregómtól származott, aki a fa törzse mögül lépett elő.
- Már csak te hiányoztál. – motyogtam hallhatóan.
- Nos, mint mondtam, ez itt a valóság. –ragadta magához ismét a szót a kalapos.
- Ha ez tényleg így van, akkor hogy lehet, hogy belőlem kettő van? Csak egy lehet az igazi! – ellenkeztem.
- Nem feltétlen. – rázta meg megint a fejét. – Mondhatjuk úgy is, mintha ez a világ egy párhuzamos világ volna. Mindenki, aki itt él, az megtalálható a te világodban, illetőleg nézőpont kérdése, mivel ha úgy vesszük, mindenki, aki nálatok él, megtalálható a mi világunkban.
- Most nem ugyan azt mondtad el kétszer? – akartam kicsit felbosszantani, mivel engem idegesített már a képe, melybe a kalap olyan mélyen volt belehúzva, hogy az arcát szinte nem is láttam.
- Egyáltalán nem. Mit gondolsz, melyik kezem az igazi? – emelte fel mindkét karját. – Ha azt mondom, hogy a jobb, akkor az azt jelenti, hogy a bal a hamis, ha megfordítom, akkor pedig a jobb. Ugyanez érvényes a mi világainkra is. – oktatott, ami nem igazán tetszett.
- Nem azért jöttem ide, hogy ilyen ökörségekről diskuráljak vadidegenekkel. Keresek valakit, vagy inkább valamit, szóval, ha nincs más mondanivalótok, akkor én most távoznék is. – próbáltam meg lezárni a csevejt.
- Megtaláltad. – válaszolta a bölcselkedő.
- Szóval te lennél a harmadik kapu őrzője? – kérdeztem elégedetten, mivel akkor megspórolta nekem a további keresést, bár nem nagyon tetszett, hogy így viszont ő van hazai pályán, elvégre várt rám.
- Igen is, meg nem is. – talányoskodott tovább.
- Nincs ilyen opció a választékok között. – pergettem le magamról. – Ha te vagy, akkor essünk túl a harcon, ha pedig nem, akkor tágulj az utamból! – förmedtem rá.
- Nem szeretnék harcolni. Jobb szeretném, ha megértenéd azt, amit a mesterednek soha sem sikerült, bár a vénség bizony bölcsebbé is tette, azt meg kell hagynom. – dobta le magáról közben a kalapot a porba, s látható vált az arca, mely ismerős volt, de mégsem tudtam volna megmondani, hogy ki ő.
Ha nem mondd el annyi infót a hegyi papa arról, hogy mit tud az itteni ellenfelem, akkor talán még meg is lepődtem volna, de így nem ért annyira nagy meghökkenés.
- Annak idején ő is eljött hozzám, és elvette ugyan az erőt, amelyre vágyott, de nem úgy kapta meg, mint ahogyan szerette volna. Remélem te bölcsebb vagy az ő egykori énjénél. – nézett egyenesen a szemembe.
- Még mindig nem értem, hogy miről beszélsz. Mondj konkrétumokat, vagy hallgass és inkább küzdj! – sürgettem.
- A tanítód is türelmetlen volt, s ezért is esett nekem. Ha nem tette volna, ő is megtudhatta volna azt, amit most neked is el szeretnék mondani. – csacsogott tovább.
Aztán, mintha csak mennykő csapott volna belém, olyan hirtelen hasított a fejembe a gondolat, hogy mégis csak meg kéne hallgatnom. Eszembe jutott, hogy a remete szerint jobban ismer engem az ellenségem, mint én magamat, s hogy ismeri a hibáimat is. S ahogyan annak idején Froozer és még előtte Tavara rávilágított, az egyik komoly jellembeli hiányosságom az, hogy nincs kellő mértékű türelmem. Eltökéltem tehát, hogy meghallgatom, hogy mit akar mondani.
- Jól van, beszélj hát! – egyeztem bele.
- Remek, látom a türelmetlenségedet felismerted, nagyszerű! – bólintott egyet. – Akkor hát megpróbálom neked elmagyarázni. A már korábban legyőzött két lény voltaképpen ennek és a ti világotoknak a védelmezője volt. Azért álltak ott, hogy ne juthasson át senki olyan a világok közt, aki arra nem érdemes. Mivel már legyőzted őket, így a kapun keresztül átjöhettél a mi világunkba. Az erő, melyet a harmadik kapu ad, eléggé csábító lehet, de tudnod kell, hogy mi is folyik itt. És a folyik azt hiszem, hogy a legjobb szó, amit használhatok erre.
Kicsit kamilláztam néha, de nagyjából tudtam követni, az persze már egy más kérdés volt, hogy mennyit hittem el belőle, de egyenlőre csendben maradtam.
- Azzal, hogy erőt kapsz, azt nem a semmiből fogod kapni. Ebből a világból szipolyozol ki sok-sok mágikus erőt ahhoz, hogy te erősebbé válj. De nem fogsz anélkül kapni, hogy ne adnál valamit cserébe. A valami pedig szintén varázserő. Ugyanannyit fog visszavenni tőled ez a világ, mint amennyit te elvettél tőle. És amíg ez a folyamat tart, addig nem lesz semmiféle varázserőd. Olyan leszel, mit egy közönséges ember. Ez neked járható út? – kérdezett meg a hosszú monológja végén.
- Nem értem, hogy mi lenne ebben a nem járható. Most is egyszerű ember vagyok. Ugyanúgy élek és ugyanúgy meg fogok halni, mint bárki más. Az, hogy tudok varázsolni, csak egy apró plusz a többiekhez képest. – fejtettem ki nézeteimet, melyre eddig még soha nem gondoltam, de most valahogy így éreztem.
- Ez dicsérendő, de nem vagyok benne biztos, hogy felfogtad, hogy az, amit mondtam, mit is jelent pontosan.
- Akkor magyarázd el! – morogtam.
- Egy mágusnak a varázserő olyan, mintha csak az életereje lenne. Ha túl sok tűnik el egyszerre, és nem marad annyi, amennyi szükséges ahhoz, hogy egyáltalán élj, akkor bizony hamarosan találkozni fogsz azokkal a csontokkal, jobban mondva a csontokhoz tartozó szellemekkel, méghozzá igen hamar.
- Hmm, ez nem hangzik valami jól. – gondoltam.
- Nem bizony! – mondta a pasas.
- Hangosan gondolkodtam volna? – tűnődtem tovább, de nem szóltam egy szót sem.
- Kinek mi a hangos... Nekem például eléggé hangos volt ahhoz, hogy meghalljam.
- Na jó, most már elég legyen! Szállj ki a fejemből! – kiáltottam rá dühösen.
- Még ha akarnám, se tudnám. Én mindenki gondolatát hallom, ezen és a másik világon is. Én vagy az átjáró harmadik és egyben utolsó őre, vagy talán elfelejtetted? – mért végig gúnyosan.
- Tisztában vagyok vele. – pillantottam rá gyilkos tekintettel.
- Nos, akkor hát, ha felfogtad mindazt, amit most elég tártam, akkor két lehetőséged van. Vagy megküzdesz velem, de a jelenlegi erőddel alul fogsz maradni, ezt garantálom, vagy pedig belemész egy kis alkuba.
- Miféle alkuról beszélsz? – tapogatóztam tovább, hiszen nem akartam vakon dönteni.
- Csak az erő töredékét adhatom át neked, különben fennáll annak a veszélye, hogy bizony idő előtt elhalálozol. – hunyta be a szemét, és lehet, hogy velem volt a baj, de érzésem szerint mintha némi szomorúság is vegyült volna a hangjába.
- És az mekkora rész lenne? – kérdeztem rá.
Tudtam ugyanis, hogy egy olyan harcban, melyben még a gondolataimat is szinte előbb tudja meg az ellenfelem, mint én magam, nem túl nagy a valószínűsége, hogy felül tudnék kerekedni, így arra törekedtem, hogy minél többet kihozzak az aktuális helyzetből.
- A céljaid eléréséhez pont elegendő.
Kezdtem egyre jobban összezavarodni. A mester szerint az ellenfelem veszélyes, és erős, nekem pedig le kell őt győzni, ehelyett meg itt áll előttem teljes valójában, és harc nélkül kínálja azt, amiért jöttem. Nem igazán tűnt se logikusnak, sem pedig reálisnak. Ellenben azt is el kellett ismernem, hogy ha harcolni akart volna, már rég megtehette volna, hiszen a nyílt terepen nem sok esélyem lett volna elfutni vagy elrejtőzni, tehát ha figyelembe vesszük azt is, hogy ő az erősebb, akkor mindenképpen ő lett volna itt fölényben. És mégsem támadott meg, hanem beszélgetni kezdett velem.
- Hiába vonnád fel a telepátia elleni védelmedet, az sem segítene, ugyanis nem olyan módon olvasok a gondolataidban. – mondta ismét anélkül, hogy megszólaltam volna. – Igen, azt is tudom, hogy idegesítő az, amit csinálok, de mondtam már, hogy nem tehetek róla. Viszont jobban járnál, hogyha nem olyanokon járatnád az eszedet, amit nem tudsz befolyásolni, hanem inkább az ajánlatomon.
- Mit kell tennem ahhoz, hogy megadd nekem az erőt? – kérdeztem, hiszen nem lett volna értelme tovább latolgatnom úgy, hogy ő is hallja az egészet.
- Igazság szerint semmit. – pásztázott végig a szemével. – Mindössze annyi a dolgod, hogy létrehozod a kaput, amelyen idejöttél, és átmész rajta a saját világodba. Ha ezt teszed, az erő máris a tiéd.
- Ez túl könnyűnek hangzik. – mondtam hangosan.
- Pontosan, mivel az is. - győzködött.
Nem tetszett a történet. Próbáltam minél kevesebben összefüggően gondolkodni, és igyekeztem semmi olyat se a fejembe venni, amiből megtudhatta volna, hogy egyáltalán nem bízom benne. Szándékosan arra gondoltam, hogy milyen jó lesz, hogyha az erőt megszerzem, és csak remélni tudtam, hogy nem tudja kifürkészni azokat a dolgokat, amiket valójában akartam. Jó eséllyel ez az egész egy túlbonyolított és jól kitervelt csapda volt, bár, ha nekem kellett megteremteni a kaput és nekem is kellett áthaladni rajta, nem igazán értettem, hogy hol lehet a csavar, de biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel itt. De kezdetnek úgy tettem, ahogy kérte, és megidéztem a harmadik kaput, melyen ott volt a fej, mely érdekes módon kicsit sem hasonlított a kalapos, köpenyes alak fejére, pedig semmi kétség, meg kellett hogy egyezzenek. Aztán mielőtt átmentem volna, még egy utolsó kérdést tettem fel:
- És ebben az egészben mi lesz a jó neked? – hangsúlyoztam ki az utolsó szót.
- Én csupán egy őr vagyok, akit arra rendeltek, hogy vigyázzam a kapukat. Nekem nem kell, hogy jó legyen az, amit csinálok. Ez a kötelességem és nem tehetek mást. – válaszolta szinte hihetően, de mégis átvillant az agyamon, hogy hazudik, és ezt a mocsok ki is tudta kapni az agyamból, noha még mindig próbáltam nem erre gondolni. – Túl nehéz eset vagy, olyan, mint a mestered! – kiáltotta, és olyan sebességgel indult meg felém, hogy az már nem volt emberi léptékű.
Az a pár méter egy szemvillanásnyi idő alatt semmivé lett, és ott volt előttem az ember, a semmiből pedig egy hatalmas karom vágott felfelé. Ugyan gyorsan reagáltam, s hátra vetődtem, de még így is egy jókora vágás keletkezett a felső testemen, a jobb medencémtől a bal vállamig, melyből, noha nem volt mély a seb, mégis azonnal elkezdett szivárogni a vér is.
- Hogy harcoljak olyannal, aki ismeri a gondolataim? – villant fel bennem ismét a kérdés, és nem tudtam rá a választ.
Megpróbáltam gyorsan ellentámadásba lendülni, és megidéztem tíz zombit, hogy felvegyék vele a harcot.
- Öljétek meg! – utasítottam őket, míg én gyorsan hátrébb vonultam, hogy ellássam a sebemet az egyik új technikámmal.
Megidéztem az eljáráshoz szükséges hullát, és a megfelelő részeket a testembe olvasztva a sebesülésem máris a múlté volt, és ismételten makk egészségesen álltam a harcmezőn, készen arra, hogy teljes erőből támadja. Annak ellenére, hogy az élő-holtjaim csak gondolatban kaptak parancsot, mégis, mintha csak hangosan mondtam volna, úgy fordult felém az ellenség is. Egy gyors, a tömeg mögül érkező ellentámadással akartam meglepni, melyhez egy kis szél meghajtást használtam, hogy a kezembe idézett csont dárda szúrása végzetesebb legyen. Viszont semmi haszna sem volt. Pontosan hárított, és így egy villanásnyi időm volt arra is, hogy szemügyre vegyem, hogy mivel is harcol. A bal karja teljesen eltűnt és helyette egy csinos kis karom meredt elő a felette viselt ruha alól, mely olyan volt, mint egy sarló.
Aztán következett a közelharc. Folyamatosan záporoztak rá a csapásaim, és osztogattam a parancsokat is, hogy hol támadjanak az embereim, de mindhiába. Olyan könnyedén hárította az összes fegyvert, mintha csak tudta volna, hogy honnan és hogy hogyan fognak érkezni, ami végső soron igaz is volt, ha azt vettük alapul, hogy a fejemben turkál.
- Belátod már, hogy velem nem veheted fel a versenyt? – nevetett. – Tedd, amit mondtam! Mindkettőnknek jobb lesz így.
- Nem! – vágtam rá azonnal és eltökélten. – De mégis mit csináljak vele? – törtem a fejem.
Nem tudtam semmivel sem előrukkolni. Megpróbálkoztam a szél felhasználásával, de mind a szélgyűrű, mind pedig a szélpengék elől kitért, mindenféle probléma nélkül, mintha csak a pocsolyákat kerülgetné valaki az úton. Ezt követően a sötétség mágiához nyúltam és a Dark Delete-tel akartam valami eredményt kicsikarni, elvégre, ha valami nem megy minőséggel, akkor talán a mennyiséggel más lesz a helyzet, de az a számításom se jött be. Egy részüket kikerülte, egy másikat pedig egyszerűen megsemmisített valami fura támadással, melyből csak annyit vettem észre, hogy valami villan, a gömbjeim pedig eltűnnek.
Egyszerűen kifogytam az ötletekből, a tervekből, a lehetőségekből, és teljes mértékben tanácstalanul álltam ott. Végül, vészmegoldás gyanánt bedobtam a hulláimat.
- Végezzetek vele! – parancsoltam, miután a hatos létszámot, feltornáztam negyvenegyre, tehát a maximális csoportméretre.
És miért lett az imént harcoló tíz bábomból immáron kilenc? Nos, ez igen egyszerű. A gyógyulásomhoz felhasználtam egyet, míg a maradék kilenc időt nyert, melyből három megsemmisült ez alatt, az ellenségem csapásai miatt.
De visszakanyarodva a harc folytatásához, időt akartam nyerni velük ahhoz, hogy kiötöljek valamit, ezen kívül pedig azt is szerettem volna elérni, hogy lekössék annyira, hogy ne tudjon velem foglalkozni, így esetleg leleplezetlen maradjon a sok-sok felvetés a fejemben. Ám amit elértem vele, az kifejezetten meglepett még engem is. Holott eddig az összes vágásom, szúrásom, lövedékem és minden támadásom könnyedén hatástalanított, vagy elkerült, most, kifejezetten nehezen tudott harcolni, szó szerint szorongatták az ostoba zombijaim. És ahogy ezt végig gondoltam, rájöttem, hogy mi a megoldás.
- Hogy lehettem ennyire ostoba, hogy ilyenre nem gondoltam! –ütöttem a tenyerem a homlokomhoz.
Ugyanis volt egy igen erős sejtésem ennek a hirtelen és váratlan megszorongatásnak a miértjére. Az ostoba volt a kulcsszó. Nem adtam értelmet a tetemeimnek, így azok csakis egy dologra koncentráltak, arra, hogy végezzenek az őrrel. Nem gondolkodtam és nem latolgattak esélyeket, mint én, nem trükköztek és nem hezitáltak. Megörültem annak, hogy ismét ilyen könnyű győzelmet aratok, ám a vidámságom nem tartott sokáig. A köpenykarom megelégelte a táncot, és egy hatalmas lökés vagy talán robbanáshullámmal, nem tudnám megmondani, hogy melyik, de mindegy is, a lényeg, hogy a teljes csapatomat megsemmisítette, s velük együtt egy jókora krátert is vájt a földbe. Ha csak egy kicsivel közelebb vagyok hozzá, én is beleesem a támadás sugarába, és akkor nem tudom, hogy mi lett volna velem, de mindegy is.
- Nem volt rossz húzás, ezt elismerem, de neked nincs több felhasználható tested, én pedig még mindig itt vagyok, és még csak meg sem tudtál karcolni. Nos, most mihez fogsz kezdeni? – gúnyolódott, ám a vigyort hamar lefagyasztottam a képéről, amikor is teljes erőmből nekimentem, egy karddal a kezemben.
Első gondolatra nekem is őrültségnek tűnt, de nem volt más választásom, így rászántam maga. Teljesen ész nélkül kezdtem el hadonászni a pengével. Csak püföltem rendre az ellenfelemet, nem törődve semmivel és senkivel, teljesen üres fejjel, ösztönből harcolva. Ez egyértelműen még jobban meglepte a kis mocskot, mint az iménti feltámasztott seregem. Ám ez is kevésnek tűnt, mert megint bevetette azt, amit a szolgáim ellen is használt. Még maradt egy törtmásodpercnyi időm, és sikerült még egy Wind Ring-et kipréselnem magamból, majd a kép elsötétült előttem és filmszakadás következett.


Mikor magamhoz tértem, egy hideg kőpadlón feküdtem, tele sérülésekkel. Néhány közülük vágásra emlékeztetett, mások inkább zúzódást imitáltak, megint mások égéstől származhattak. Minden tagom fájt és mozdulni sem bírtam, de a hűs kő jóleső érzést nyújtott, így nem is nagyon akartam. Először azt hittem, hogy egymagam vagyok, ám amikor megszólalt mögöttem valaki, rájöttem, hogy tévedtem.
- Csakhogy magadhoz tértél! – mondta szinte kedvesen.
Talpra ugrottam volna, ha van hozzá erőm, és a hang irányába pördülök, de nem telt tőlem többre annál, mint hogy a fejemet arra fordítottam, és hunyorogva próbáltam kitalálni, hogy most baráttal vagy ellenséggel van-e dolgom.
- Ki… vagy? – préseltem ki magamból, de még a beszéd is fájt.
Ekkor a valaki előlépett az árnyékból, és fel is ismertem. A belső énem vagy a másvilági énem vagy tudom is én, hogy ki volt ő valójában, de a lényeg, hogy ő állt ott felettem.
- Mi… történt? – kérdeztem.
Az igazság az volt, hogy én már meg is feledkeztem arról, hogy ő is ott volt a csata helyszínén.
- Kihúztalak a lekvárból. – mosolyodott el. – Elvégre mégis csak egy egyek vagyunk, noha más-más világ szülöttei.
Csak pislogtam, de ez is elég jelzés volt számára, hogy megértse, nem igazán értem, hogy mire céloz.
- Nem minden volt hazugság abból, amit a kapuőr mondott. Most valóban egy másik, párhuzamos világban vagy, és a technika, amit most más használhatsz, valóban úgy működik és olyan veszélyes, ahogy hallottad. Az egyetlen dolog, amiben hazudott, az az volt, hogy ha átmentél volna a kapun, akkor te vetted volna át a helyét, mint őrző, ő pedig szabadon távozhatott volna.
- Érdekes. – gondoltam, de nem szóltam semmit.
- Amikor robbantott, te pedig a szelet használtad, volt egy pillanat, amikor sebezhetővé vált. Én végeztem vele akkor. – vallotta be. – Te pedig megkaptad az erejét, tehát már szabadon visszatérhetsz a saját világodba.
- Miért… segí… tettél?
- Mondtam már, mert egyformák, sőt, egyek vagyunk, semmi más okom nem volt rá. – vonta meg a vállát. – Az ajtó, amin vissza tudsz menni, ott van előtted tárva-nyitva, csak át kell rajta vonszolnod magad. – folytatta, és egy sötét nyílás felé mutatott. – De én itt végeztem. Szóval a legjobbakat! – intett egyet, majd elsétált, otthagyva engem a padlón heverve.
Nem tudhattam biztosan, hogy igazat mond-e, sem azt, hogy mi vár rám az átjáró túloldalán, de egyben biztos voltam, ennél csak jobb lehet. Minden erőmet latba vetettem, és kúszni kezdtem a sötétség felé. Minden egyes milliméterér meg kellett küzdenem, és a fajdalom minden izomrándulás után egyre kibírhatatlanabb lett, de nem adtam fel. Elküzdöttem magam a küszöbig, onnan pedig tovább toltam magam még egy kicsit, majd még egy kicsit, s végül át is haladtam rajta, s éreztem, hogy úton vagyok, anélkül, hogy az izmaimmal mozdulnék.


(Mivel a csatlósom csak egy mondat erejéig szerepelt, így természetesen nem szeretnék neki VE-t adni.)

Mondhatni a semmiben lebegtem, és az út kifejezetten hosszúnak tűnt, mintha napokig csak zuhantam volna. Végig teljes sötétség volt körülöttem, mint amikor érkeztem, és mondhatni szerencsére nem éreztem egyik testrészemet sem, az érzékszerveim mind felmondták a szolgálatot, így hát a fájdalomnak is búcsút inthettem egy időre.
Amikor visszatért a fény, csak elmosódott képek villantak fel előttem néha, és nem sok mindenre emlékszem abból az időintervallumból. Homályosan láttam magam előtt egy öreg arcot és Froozert is felfedeztem, valamint Ann arca is meg-megjelent. Nem tudtam mozogni sem pedig beszélni, de még hallani sem nagyon hallottam azt, amit mondtak, csak messziről jövő, egyetlen nagy folyamba összeolvadó hangot hallottam, mintha lett volna valami a fülemen, vagy pedig valóban több száz méterről beszélnének hozzám megállás nélkül.
Aztán voltak olyan időszakok is, amik teljesen kiestek. Például nem tudtam volna megmondani, ha később el nem mesélték, hogy hogyan ébredtem egy puha ágyban, a ropogó tűz mellett, tetőtől talpig bebugyolálva. Ugyanis így alakult a dolog.
Mikor magamhoz tértem, már sokkal erősebbnek és egészségesebbnek is éreztem maga, és a mi még jobb volt, már nem fájtak a tagjaim, illetve már nem annyira, mint előtte. Ez akkora változást jelentett, hogy ráfoghatjuk, hogy könnyedén felültem a fekhelyemen, majd körbehordoztam a tekintetemet a helyiségen. Abban a szobában voltam, amiben mindig aludni szoktam, ha a mesternél tanyáztam, így nem volt kétséges, hogy hová is lyukadtam ki az ajtón keresztül. Noha a felülés egészen könnyen ment, a felállás már nehezebb művelet volt, mivel a lábam meglehetősen fájt, így a fal mellett kellett haladnom az ajtóig, hogy egy kis támaszt nyújtson a kő. Miután lenyomtam a kilincset, és kibotorkáltam a folyosóra, egyenesen a konyha felé vettem az irányt, ugyanis annyira éhes voltam, hogy úgy éreztem, egy egész bivalyt fel tudnék falni. A ruhák, amik rajtam voltak, nem voltak ismerősek, de eléggé lenge volt az öltözékem, így hamar fázni kezdtem a tűz melege nélkül, de az éhség nagy úr, így próbáltam nem törődni vele.
Már félúton jártam a konyhához, mikor egy hangos nem is kiáltás, sokkal inkább sikítás törte meg az egyébként csendes légkört:
- Felkeltél! – ujjongott a hátam mögött Angelina, és már szaladt is oda hozzám, és a karomat átvetette a vállán. – Támaszkodj nyugodtan rám! – nevetett.
- Köszönöm. – mondtam halkan.
A beszéd már nem fájt, mint odaát, de a szavak nagyon furcsának tűntek, mintha elfelejtettem volna beszélni, a szám nem akart ráállni a betűk kimondására.
- Jaj, annyira örülök, hogy végre magadhoz tértél! – örvendezett tovább.
- Meddig.. aludtam? – tudakoltam.
- Sokáig. Már több mint két hete nem vagy magadnál. Már kezdtük azt hinni, hogy… - hagyta lezáratlanul a mondatot, láttam rajta, hogy nem szeretné kimondani, de én így is tudtam, hogy mire gondol.
- Láthatod, nem… patkoltam el. – mondtam, miközben tovább indultunk a konyha felé.
- Ahogy elnézem, éhes vagy, jól mondom?
- Az. – nyögtem kurtán.
- Amíg eszméletlen voltál, csak levest tudtunk itatni veled. Szóval nem is csodálom. De majd most összeütök neked valami finomat! – ígérte, s így is tett.
Miután leültetett egy fa székre, melynek kar- illetve háttámlája is volt, nekiesett az alapanyagoknak, és rövidesen máris ott rotyogott a tűzhelyen a víz a krumplinak, egy edényben pedig tojást sütött. Már a szagoktól elkezdett csorogni a nyálam, így egy darab kenyeret vettem el magamnak, mint előétel, hogy addig is elnyomjam kicsit az étvágyam. Közben beszélgettünk, és elmeséltem neki mindazt, amit átéltem, legalábbis, amire emlékeztem, közben pedig nagyjából visszatért a beszédkészségem is, és a szavak egyre otthonosabban pörögtek le a nyelvemről. Miután befejeztem az élménybeszámolóm, ő is elmesélte, hogy a kötéseket a mesterrel közösen rakta fel rám, mivel eléggé ramaty állapotban tértem vissza, tele sebekkel.
- Oda se neki! – biztattam. - Ebcsont beforr!
- Hát ha láttad volna magadat, nem ezt mondanád. – vágott vissza. – De mindegy, hagyjuk is, inkább beszéljünk valami másról. – javasolta, én pedig egyet értettem vele.
- Nem tudod, hogy merre van a mester és Froo? – érdeklődtem.
- Froozer kiment egy kicsit sétálni, a mesteredet pedig nem tudom, hogy hol van, de addig jó. – válaszolta a végére kifejezetten haragos hangon.
- Csak nem történt valami, amíg én vakációztam?
- Igen is meg nem is. Az a vén kecske folyton a sarkamban lógott és állandóan bepróbálkozott. Aztán végül is a te példádon felindulva adtam neki egy pofont, amikor megfogta a fenekemet.
Nem volt rossz a fantáziám, de ezt mégis nehezemre esett elképzelni, hogy a szelíd lány, akit eddig megismertem, így kiossza az öreget, de valahol mégiscsak tetszett a dolog, és sajnáltam, hogy nem láthattam.
- Viszont már őt sem láttam néhány órája. – vallotta be, válaszolva az eredeti kérdésemre is.
- Értem. Hát, majd csak előkerülnek valamikor. – nyújtóztattam meg a karjaimat.
Közben elkészült a tojás, amit egy újabb adag kenyérrel szépen be is lapátoltam. Noha nem volt semmi extra benne, mégis úgy éreztem, hogy ez volt a legjobb kaja, amit életemben ettem, de legalábbis azt tuti, hogy ez esett a legjobban.
- Ez életmentő volt, köszi. – hálálkodtam a kosztért.
- Ugyan, ez semmiség. – nevetett. – Nem kellett hozzá nagy főzési tudomány.
Közben Ange sürgött tovább, és készítette a másik fogást is, közben pedig Froozer is betoppant.
- Ugye mondtam én, hogy olyan szívós vagy, mint egy csótány? – szólt üdvözlés gyanánt.
- Igen, én is örülök, hogy látlak. – köszöntem vissza.
- Na, sikerrel jártál? – kérdezte.
- Szerinted itt lennék, ha nem?
- Szerinted kérdezném, ha tudnám? – csavarta tovább a már így is egyre bonyolódó kérdéssort.
- Na jó, inkább hagyjuk... Szóval igen, sikerült, megszereztem a harmadik kapu erejét is, bár még beszélnem kell a vénemberrel, hogy mindent világosan láthassak. – tettem hozzá, mivel volt egy mozzanat, ami nem hagyott nyugodni.
A mentorom ugyanis azt állította, hogy valójában a bensőmben folyt a harc, és ezek az erők valójában mindig is az enyémek voltak, csak felszínre kellett, hogy hozzam őket, de ez egyáltalán nem volt kompatibilis azzal, amit a kapu másik oldalán hallottam, méghozzá, hogy az ott egy valóban létező, párhuzamos világ, és én onnan nyelhetek el energiákat. Ha ezzel nem volt tisztában a remete, akkor nem ártott, ha felvilágosítom róla, ha pedig tudta és mégsem árulta el, sőt, valami teljesen mást agyalt ki, akkor az még több kérdést vet fel. Nem tudtam, hogy mit is gondoljak, elhamarkodottan pedig nem akartam semmit sem kifundálni, így megvártam, hogy megérkezzen a tanár is.
Elkészült a következő adag étel is, hála a szakácsnő Angel-nek. Ez krumpliból kolbászból és valamiféle fűszerkeverékből állt, és normál esetben valószínűleg nem ettem volna meg a tojások után, de a mostani étvágyamnak nem szabhatott semmi sem gátat. Ezt is elpusztítottam mind, és ahogy lenyeltem az utolsó falatot, megérkezett a vén kujon is.
Nem szólt semmit, csak hirtelen előbukkant a hátam mögül, és lehuppant a mellettem lévő székre, mintha csak egy virgonc kisgyerek lenne, nem pedig egy legalább hatvanas, de inkább a hetvenes éveiben járó emberke.
- A frászt hozod rám! – tettem szóval, mivel valóban megijesztett.
- Ha ilyen könnyen mögéd tudok kerülni, akkor az ellenség is meg tudja csinálni, neked pedig akkor véged van. – mentegetőzött, s próbálta ezt is leckének beállítani, de éreztem, hogy élvezte, hogy megugrok tőle.
- Viszont jó, hogy jössz, mert van néhány dolog, amit szeretnék veled tisztázni. – ragadtam is meg rögtön az alkalmat, és belevágtam, hogy elmeséljem neki az aggodalmaimat, meg persze az egész sztorit, bár jómagam már kicsit untam, hiszen harmadszorra meséltem el, és persze ott is voltam, tehát nekem nem kellett bemutatni.
Viszont ahogy meséltem, az arca egyre komorabb és komorabb lett, míg a történetem legvégére már kifejezetten morcosnak tűnt.
- Nem szerettem volna, hogy ezeket mind megtudd. – vallotta be. – Én tudtam minderről, de úgy ítéltem meg, hogy nem állsz készen arra, hogy ilyesmiket megtudj. A szellemi kapacitásod befogadó képességét nem becsültem ilyen magasra.
- És mégis miért nem? – ellenkeztem, meg persze fel is háborodtam, mert bár burkoltan és szépítve kissé, de igazándiból lehülyézett. – Hiszen nem is olyan nehéz elképzelni, hogy vannak más világok is. Vegyük csak a csillagszellemek világát. Vagy mondhattam volna, hogy a fegyvermágusok, vagy akár az általam a Rise of the Dead mágiához használt másik dimenziót is. Ha ezeket ismeri valaki, akkor nem olyan nehéz elhinni, hogy ez mind igaz. – mutattam rá a saját véleményemre.
- Ebben van igazság. – ismerte el. – Erre nem is gondoltam.
- Akkor végre elmondhatom magamról, hogy én is tudtam valamit tanítani a mesteremnek, és nem csak tanultam. – nevettem büszkén.
- Nos igen. – mosolyodott el ő is.
- Viszont lenne itt még valami, amit sürgősen meg kéne vitatnunk! – jelentettem ki határozottan.
- Valóban? És mi lenne az? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian.
Közelebb intettem magamhoz, mintha csak suttogni akarnék neki valamit, de amikor közel hajolt, kihasználtam az alkalmat, és teli torokból a fülébe ordítottam:
- Tessék leszállni Angelináról! – förmedtem rá.
- Az isten szerelmére a fülem! – üvöltött fel ő is, miközben hátra ugrott, hogy kevésbé károsítsam a dobhártyáit.
- Ne panaszkodj, megérdemelted! – vágtam a fejéhez.
- Már megkaptam a jussomat a kisasszonytól, szóval erre semmi szükség sem volt. – méltatlankodott, és úgy vettem észre, hogy ha nem lettem volna betegállományban, akkor biztosan rám húzott volna egyet a botjával.
- Igen, elmesélte, csak gondoltam, tudatosítom még egyszer a tényállást.
- Mit, azt, hogy a ne molesztálja a barátnődet? – szólt bele Froozer is.
- Ha-ha-ha, nagyon vicces. – morogtam.
- Ugyan már, öntsünk tiszta vizet a pohárba! – folytatta a vénség. – Ha tényleg magadnak akarod a hölgyet, akkor mondd meg, és leszállok róla, ha pedig nem, nos, akkor szabad préda, tehát ő dönt arról, hogy enged-e az én ellenállhatatlan csáberőmnek, vagy sem, bár szerintem nem kérdés. – szállt el magától az apóka.
- Szó sincs arról, hogy magamnak akarnám, csupán azt mondom, hogy ő biztosan nem értékeli a te inzultációdat, szóval jó lenne, ha nem idegesítenéd vele. – próbáltam terelni a dolgot.
- Ugyan már, valld csak be, hogy bejön neked! – cseszegetett tovább Froo is, mire jól kupán vágtam.
- Attól, hogy nem vagyok egészségileg a teljes csúcson, még nem vagyok annyira gyenge, hogy egy taslit ne tudjak lekeverni! – figyelmeztettem, még ha csak utólag is.
- Azt érzem. – panaszkodott, bár ő sem vonta kétségbe azt, hogy bizonyos mértékig megérdemelte az intést.
- De ha már a csúcsnál tartunk, akkor talán ez a te bajod? – kalandozott el megint az öreg perverz.
- Ha nem hagyjátok abba mindketten most rögtön, akkor esküszöm szétcsapok köztetek! – lettem egyre inkább dühös.
- Ha nem lenne igazunk, nem húznád fel magad. – bizonygatta a tata.
- Ja, ezt én is így érzem. – bólogatott a farkasom is.
- Egek, ti összeesküdtetek ellenem, vagy mi van? Angelina, kérlek, ne hagyd már szó nélkül! – kérleltem, mivel kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy bármit is mondok, annak nem lesz foganatja, és nem fognak leszállni rólam.
- Én meg kell mondanom őszintén, egészen jól szórakozom. – kuncogott.
- Na tessék, még te is! – akadtam ki végleg. – Na jó, nekem elég volt a cikizzük ki Rohandart showból, inkább megyek és alszom egy kört. – álltam fel a székemből.
A lábaim még mindig gyengék voltak ugyan, de az étel megtette a magáét, és már sokkal biztosabban álltam, noha még csak egy óra telhetett el azóta, hogy burkoltam.
- Várj, segítek visszamenni. – termett ott mellettem azonnal Ange, és ahogyan a konyhába menet is, átvetettem a kezemet a vállán.
- Ugye hogy szükséged van egy jó kis menyecskére, aki támogat! – élcelődött tovább a házigazda.
Már meg sem próbáltam reagálni, mivel tudtam, hogy veszett fejsze nyele, még annyit se értem volna el vele, így hát inkább csak szó nélkül elindultam.
Az igazság az volt, hogy már nem is igazán lett volna szükségem támogatásra, egészen erősnek éreztem már magam, de mégis egy kicsit nem is tudom… talán úgy mondanám, hogy megnyugtató volt a lányra támaszkodni. Visszamentünk a lakosztályomba, én pedig kényelembe is helyeztem magam ismét az ágyamban.
Még napokig pihennem és gyógyulnom kellett, hogy újra erőre kapjak, és ja másban nem is, de abban biztos voltam, hogy nem etettem volna magam ebben az időintervallumban, mivel rengeteget fogyasztottam. A szakács továbbra is Angelina volt, és meg kellett hagynom, hogy a főztje valóban kitűnő volt, nem csak akkor volt finom, amikor még a vasszöget is megettem volna, hanem máskor is. Viszont ahogy összeszedtem magam, és a sebeim többsége is meggyógyult, nem állhattam, hogy tovább az ágyban maradjak.
Összekaptam magamat, és miután megtaláltam a saját ruháimat, amit eldugtak előlem, mert már túl rongyosnak találtak, felöltöztem, és kimentem a hóba egy kicsit edzeni. A hosszú időn át tartó kihagyás, amihez még hozzá jött a harmadik démoni kapu előtti betegségem is, megtette a hatását. Hamar kifáradtam és sokkal kevesebbet bírtam, mint annak előtte. A hulláimat nem tudtam bevetni, hiszen mindet elvesztettem a harcban, és nem tudtam még pótolni őket, de harcolni akartam, így hát felhajtottam Angelt és Froot:
- Gyerünk, ki az ágyból lustaságok! – ébresztettem őket, mert már nem is reggel, hanem inkább úgy mondanám, hogy hajnalban keltem, ők pedig még mindig húzták a lóbőrt.
- Mi az? – hunyorgott az ordas.
- Valami baj van? – tápászkodott fel ülő helyzetben a lány is.
Így, leginkább a meggondolatlanságom miatt eléggé furcsa helyzetbe csöppentem. Ugyanis a kisasszony eléggé lengén volt öltözve az alváshoz, és az a vékony ruha is le volt csúszva a jobb válláról, így igencsak kevés hiányzott ahhoz, hogy a kebleit nem meztelenül szemlélhessem. Persze csak azután vettem észre, hogy felült az ágyban, mert a takaró, mely eddig elrejtette, most szintén lecsúszott róla. Ő is észrevette a nem kevéssé kínos szituációt, és gyorsan maga elé kapta a takarót.
- S-sajnálom, nem akartam csak így rád törni. – kívánkozott ki belőlem, pedig senki nem volt kérdőre, sőt, Ange még csak meg sem szólalt.
- Semmi gond. – nevetett. – Mindjárt felöltözöm, de mire fel ez a nagy hűhó? – kérdezte.
- Itt az ideje, hogy összekapjuk magunkat és elkezdünk megint felkészülni a lazítás helyett.
- Neked még sokkal inkább pihenésre nem pedig felkészülésre volna szükséged vonta össze a szemöldökét.
- Szerintem is. – értett vele egyet a bundás is, aki felkelt a padlóról és éppen egy kiadós nyújtózást vitt véghez.
- Igaz is, most, hogy így elgondolkodom rajta, Froo, te mégis mit keresel itt? – vontam kérdőre, hiszen nem tartottam illendőnek, hogy Angelinaval aludjon egy szobában, még ha farkas is volt és nem pedig ember.
- Talán van vele valami probléma? – kérdezte pimaszul. – Amúgy meg azért, mert a te szobádban sokkal büdösebb van, mint itt. – jelentette ki nem leplezett undorral.
Lehetett benne némi igazság, mert bizony szellőztetve már rég nem volt a kis helyiségben, ahol eddig szundikálgattam, így a levegő eléggé állott volt, de akkor is.
- Na jó, mindegy. – vontam meg a vállamat és függőben hagytam a témát. – Inkább kapjátok össze magatokat. Ha kész vagytok, szeretném a segítségeteket kérni. – mondtam, és kimentem a női lakrészből.
A két álomszuszék kifejezetten gyorsan elkészült, és alig húsz perc múlva máris ott voltak, hogy meghallgassák, hogy miben is kérném az ő asszisztenciájukat. Én a hallban vártam őket, a nagy kandalló előtt, egy székben ülve. Angelina azonnal le is dobta magát a velem szemben lévő fotelba, Froozer pedig a szőnyeg kényelmét választotta.
- Nos, Froo, te biztosan képben vagy, te pedig ha nem, akkor hamarosan megérted Ange, de nem maradt már sok időnk. – mondtam, hiszen alig több, mint fél év volt már csak hátra addig a bizonyos napig, amíg Lorelei erejét le nem hívják azok a mocskok, akik elvették tőlem Ann-t.
Amiket nem értett a sok-sok dologból, azt elmagyaráztam a leánynak, bár már ezt-azt eddig is tudott. Mikor elhoztam őt magammal a céhből, még nem mondtam volna el neki ilyen sok mindent és főleg nem ilyen részletesen, valamint a segítségét sem kértem volna, de most már más volt a helyzet. Az alapján, amit a gyengélkedésem alatt tanúsított velem szemben, teljes mértékben kiérdemelte a bizalmamat, még ha csak rövid ideje ismertem is, mégis elfogadtam. Nem tagadhatom azt sem, hogy azért is volt ilyen könnyű megbíznom benne, mert hasonlított bizonyos szempontokból Ann-re, de nem csak ez volt a lényeg.
Elmondtam nekik azokat a dolgokat is, melyeket eddig még csak én ismertem, hisz én terveltem ki őket:
- Szükségünk van még újabb szövetségesekre, így tehát úgy döntöttem, hogy szükségünk lesz még több szövetségesre, és Tavarával is tudatni kell, hogy mit is szeretnénk tőle pontosan, de az még ráér. Új embereket kell keresni, méghozzá minél hamarabb. Ezért azt javasolnám, hogy váljunk három csoportra és minél előbb induljunk el. – vetettem fel a tervemet.
- És mégis hová kéne mennünk? – kíváncsiskodott a borzas barátom.
- Az mindegy, de más-más irányba. Embereket kell szereznünk, méghozzá sokat és erőset.
- Igen-igen, ezt tudom, de mégis hogyan? Mit mondunk nekik: „Te figyu haver, nem lenne kedved kockára tenni az életedet azért, hogy kinyírj pár pszichopatát és ezzel megmentsd a világot is, amiért ráadásul nem kapsz semmiét és a kutya se fog tudni róla?” Vagy hogy gondoltad ezt? – vázolta fel teljesen jogosan a hiányzó, ám annál fontosabb hiányosságot a gondolatmenetemben.
- Ezt még én sem tudom, de gondolom mindannyian kreatívak vagyunk, csak ki tudunk valamit találni nem? – dobtam fel a labdát reménykedve.
- Nem hinném, hogy a megyek bele a nagyvilágba terv jó lenne. – kritizált Angela is. – Ennél kidolgozottabb terv kell!
- Tényleg, azt még nem is kérdeztem, hogy te is segítenél-e nekem. – jutott eszembe. – Elvégre ez egy szívesség lenne csak nekem, így nem várhatom el, hogy segíts, bár nem tagadom, hogy örülnék neki.
- Még szép, hogy segítek! – vágta rá azonnal. – Elvégre én is szeretném, hogyha lezárnád az életednek ezt a fejezetét és végre teljesen tovább tudnál lépni. – mondta őszintének tűnően, ami igen jól esett.
- Köszönöm. Akkor hát elő az ötletekkel! – sürgettem őket. – Amíg viszont kitaláljuk, szerintem jó lenne, ha tartanánk egy kis… mondjuk úgy, hogy edző meccset. – tártam eléjük a következő javaslatom.
- Ugye nem arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolsz? – nézett rám ferdén az ordas.
- Nem tudom, hogy mire gondolsz, de én arra gondolok, hogy te is arra gondolsz, amire én gondolok. – folytattam én is a végeláthatatlan gondolati baromkodást.
- Miért élvezed annyira, ha lemoshatsz valakit a pályáról? – panaszkodott, mivel nagyon is jól sejtette, hogy úgy terveztem, hogy ők ketten vannak ellenem, ami még a legnagyobb jóindulattal nézve is kifejezetten nagy túlerőnek mondható.
- Ne ítélj előre! Most nincsenek zombijaim, mivel elvesztettem az összeset a kapu túloldalán, így a technikáim egy komoly részét most nem is használhatom. – mutatta rá az egyik dologra, ami az előnyükre válhatott.
- Igen, de akkor is.
- És különben is, ti ketten lesztek én meg le vagyok amortizálódva. – biztattam tovább. – Ne kéresd már magad! – nógattam.
- Így van, én például érdekesnek tartanám. – pártolt engem Angelina, ami meg kell mondanom, egy kicsit meglepett.
- Ó, igaz is, téged már megint is elfelejtettelek megkérdezni. – jutott eszembe hirtelen, de már átkoztam is miatta magamat.
- Semmi gond, én örömmel benne lennék. – mosolygott. – Csak ne verj meg minket nagyon.
- Nem foglak. – ígértem.
Közben a mester is előbotorkált a saját szobájából, köntösben és papucsban.
- Mi ez a nagy hangzavar már így korán reggel? – tudakozódott.
- Csak nem felébresztettünk?
- Éppenséggel nem. – vallotta be.
- Akkor jó. – nyugtáztam. – Mellesleg pedig éppen Froozert győzködjük, hogy jöjjön ő is, ugyanis szeretnénk egy kis összecsapást összehozni. – ismertettem vele is a tényállást.
- Vagy úgy! Ez jól hangzik, de akkor ezt csináljátok odakint, mert ha összetörtök valamit itt bent, akkor, az bizony egy életre megemlegetitek! – fenyegetőzött eléggé hihetően.
- Rendben, rendben, nem lesz gond! – ígértem meg. – Viszont ha már úgyis ide jöttél, tőled és szeretnék kérdezni valamit. – kezdtem bele, és első nekifutásnak elmeséltem neki is azokat a dolgokat, amiket az imént a többiekkel vitattunk. – Szóval ehhez kapcsolódóan azt szeretném kérdezni, hogy beleegyezel-e, hogy itt állítsak fel egy úgymond főhadiszállást? – tértem rá a lényegre.
Az öreg összevonta a szemöldökét, és elkezdte simogatni az állát, mintha mélyen gondolkodna, bár neme úgy tűnt, hogy csak imitálja.
- És mégis mit akarnál itt csinálni? – szerette volna pontosítani a dolgot.
- Ide gyűjteném össze azokat, akik segítenek majd nekem, és innen indulnánk el Tower of Heaven-be is. Már persze csak ha beleegyezel. Ha nem, akkor megpróbálok találni valami más alternatívát.
- Maradjunk annyiban, hogy még megfontolom. – húzta össze a szemét.
- Az is lehet, hogy sok fiatal lány is érdeklődni fog ez iránt a lehetőség iránt. – vetette be magát Ange is a győzködésbe.
- Biztos vagy ebben? – csillant fel a szeme a tatának, bár feltételeztem, hogy maga se hiszi el.
- Ó, hogyne! – vágta rá egyből a leányzó.
- Nos, ha valóban így áll a helyzet, akkor természetesen semmi akadálya sincsen annak, hogy a rendelkezésedre bocsássam a házamat. – bólintott rá még egy igen rövidke gondolkodás után.
- A kis számító. - gondoltam. - Remek, köszönöm! – mondtam, s biccentettem, majd elléptem mellette, és elindultam a szobám irányába. – Felöltözök, és odakint találkozunk rendben? – szóltam a többieknek.
- Oké! – felelte a familiárisom.
Így is tettem, és magamra öltöttem néhány meleg holmit, ami éppen a kezem ügyébe került.
- Nem fogok még egyszer megfázni! – gondoltam elégedetten, majd kisétáltam.
Odakint már várt rám a fogadóbizottság, szintén felöltözve, persze csak Angelina, hiszen a farkasnak eléggé vastag volt a bundája ahhoz, hogy ne legyen szüksége egyéb melegítésre, ráadásul úgy tűnt, hogy igen jó húsban is van, így a zsír is melegíthetett rajta valamit.
- Akkor hát készen álltok?
- Mi igen, ha te is. – válaszolta huncut vigyorral az arcán Angel.
- Akkor, csak hogy igazságos legyen, hagyom, hogy ti támadjatok elsőnek. – tettem meg az első gesztust.
- Ugyan, ne akarj behúzni a csőbe! – vágott vissza Froo. – Láttam már nem is egy harcodat, és jól tudom, hogy sokkal jobban szeretsz úgy küzdeni, hogy te alkalmazkodsz az ellenfélhez, és csak annyi erőt használsz fel, amennyi feltétlen szükséges. Szólva nem legyél ennyire lovagias, támadj csak te elsőnek! – érvelt.
- Hát, ha tényleg ezt akarjátok! – mosolyogtam, és rákoncentráltam az összecsapásra, se belelendültem a támadásba.


350 VE-t adnék a csatlósomnak.

A harc heves volt, de rövid. Ugyan valóban nem volt kéznél egyetlen élőholtam sem, de a szél a sötétség valamint a sok-sok egyéb mágiafajta, melyeket már elsajátítottam, jól alkalmazható egyveleget adtak, és alig néhány perc alatt kicsikartam a győzelmet. Ami nem volt túl jó, hiszen a tanulás és az erősödés lett volna a cél, ami pedig akkor valósul meg, hogyha erős és jól felkészült ellenféllel harcol az ember, és rendesen megszorongatják, vagy akár le is győzik. Itt azonban érvényesült a papírforma és megnyertem a rögtönzött viadalt. Angelinának elfogyott a varázsereje, Froozer pedig feladta, miután minden támadását kivédtem.
- Ez így nem fair, hogy mindig te nyersz. – nyavalygott a farkas, de beismerte, hogy veszített.
- Igen, de hát mit tegyek, ha egyszer én vagyok az erősebb? – feleltem rá vidáman. – Viszont akkor vissza is térhetnénk a fontosabb ügyekre. – indítványoztam, mivel még mindig nem született döntés sem a szétválásról, sem pedig arról, hogy milyen módon gyűjtsük az embereket.
- Támogatom. – szólalt meg Angelina is.
- Szerintem mindenképpen fel kell állítanunk egy mércét, tehát nem szabad mindenféle jött-mentet összeszednünk. – folytattam.
- És mi alapján válogassunk? – kérdezte Froo.
- Hát nem egyértelmű? – mosolyogtam. – Megküzdünk vele és ha meg tud verni, vagy legalább jól megszorongatni, akkor jó lesz.
- Ezt most végig gondoltad rendesen? – meredt rám elég furcsa ábrázattal, ami a lenézés, kétkedés és kicsit talán a harag különös egyvelege volt.
- Most miért? – néztem vissza kérdőn.
- Hasonlítsd már össze a hármunk erejét! Aki Angelinát megveri, az engem legfeljebb megszorongat, téged pedig meg sem közelít, már meg ne sértődj! – sandított rá a lányra.
- Ebben mondjuk van valami. – tűnődtem el a problémán.
- És még mindig ott van az is, hogy mivel vesszük rá őket arra, hogy csatlakozzanak hozzánk? – szőtte tovább a gondok fonalát a farkas.
- Erre már megtaláltam a tökéletes megoldást! – vágtam rá azonnal, hogy lecsapjak a lehetőségre. – Úgy vagyok vele, hogy ha nem ismerem legalább egy kicsit a szövetségeseim, akkor nem is hasznosak nekem, tehát mindenkinek azt kell mondani, amit hallani akar, meg persze azt, ami reális, hogy teljesíteni is tudjuk.
- Óh, nagyszerű! Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe… - morogta morcos ordas ironikusan.
- Miért, mi nem tetszik rajta? – kérdeztem mérgelődve.
- Szerintem az, hogy egy embert nem lehet csak úgy néhány perc vagy akár óraismerete alapján kiismerni, és megmondani, hogy mire vágyik, hogy mit akar. – válaszolt Ange a bundás helyett.
- Nem azt mondtam, hogy a gyerekkori álmát kell megtudni, csak hogy valami olyasmit kell neki felkínálni, amit jó eséllyel szeretne. Pénzt, kapcsolatokat, búvóhelyet vagy nem is tudom. – védekeztem.
- Akkor is. – dacolt velem tovább a pajtim.
- Ezúttal Froozer mellé kell állnom. – kardoskodott Angel is. – Bár igaz, ami igaz, jobb ötletem nekem sincs. Ellenben az erejük tesztelésére volna egy.
- Na, ne csigázz! Ki vele! – sürgettem, mivel valóban érdeklődtem.
- Úgy gondolom, hogy csak két csapatra kéne oszlanunk. Az egyik természetesen te lennél, de a másikban mi lennénk Froo-val ketten. Két embert mégis csak nehezebb megverni, hiszen az illetőnek több irányba is figyelnie kell, és természetesen a mágikus erőnk is több lesz így.
Elgondolkodtam ezen, és miután alaposan megfontoltam, el kellett ismernek, hogy valóban így lehet, és hogy jobban járok, hogy ha ezúttal engedek.
- Rendben, akkor legyenek így a csapatbeosztások. – bólintottam rá.
- Hóh, neki beadod a derekad? Most aztán már tényleg nem mosod le magadról, hogy bele vagy zúgva. – heccelt a barátom.
Nem láttam, hogy a szemem milyen, de el tudtam képzelni, hogy ha szemmel ölni lehetne, akkor a szőrmók már nem élne. Bár az is igaz, hogy már szőrmóknak se nagyon nevezhettem volna, hiszen az idők folyamán már felnőtt, és jó erőben is volt, így még csak nem is a szőre volt a legnagyobb kiterjedésű a teste térfogatának. Viszont visszatérve a nézésemre, nos, eléggé félelmetes látvány lehettem, mert azonnal lekezdett visszakozni:
- Nyugi, nem kell felkapni a vizet, nem úgy gondoltam. – akarta eltusolni a történetet.
- Én is így gondoltam. – szólaltam meg fagyosan, majd inkább én is úgy döntöttem, hogy elég is ennyiben hagyni a témát, és új vizekre evezni. – Akkor hát szerintem nincs is már mit megvitatnunk. – vontam szorosabbra magamon az öltözékem, mivel kezdett feltámadni a fagyos szél. – Menjünk be, és csomagoljunk, utána pedig indulás! – vezényeltem, s el is indultam az élen.
Odabent jóval melegebb volt, és bár nagy munkának tüntettem fel a csomagolást, valójában nem tartott tovább fél óránál. Alig volt nálunk pár holmi, és a legtöbb amúgy is nélkülözhető lett volna, így körülbelül negyven perc múlva találkoztunk is a bejáratnál. Oda már a mester is kijött, hogy elbúcsúzzon tőlünk.
- Aztán ne merészeljetek nekem összeszedni minden koldust ide a házamba! És ne feledkezzetek el a szép lányokról sem, amit ígértetek! – osztotta az instrukciókat.
- Már többes számban vannak? – kérdeztem vissza nevetve. – Pedig ha jól emlékszem, egyet sem ígértem. – tettem hozzá.
- Ne akarj átvágni! – vonta össze a szemöldökét.
- Isten ments!
- Hát akkor, jó utat nektek, és legyetek óvatosak! – intett nekünk.
- Úgy lesz! – mondta Angela, majd elindultunk.
A hegyről még közösen vezetett le az utunk, de már előzőleg megállapodtunk az útirányokról pakolás közben. A döntés értelmében két ellentétes irányban indultunk el, ám előtte még egy ismételt búcsúzkodás zajlott le.
- Aztán ne ölesd meg magad! – poénkodott Froo.
- Én inkább titeket féltelek, nem magamat. – legyintettem. – Ja, de még jó, hogy eszembe jutott, tessék, ezeket tartsátok magatoknál! – adtam át nekik egy-egy mini lakrimát.
- Mi ez? – kérdezték majdnem egyszerre.
- Ezen keresztül tudjuk majd tartani a kapcsolatot, szóval legyen kéznél rendben?
Ugyanis én már előbb is szétválást terveztem, bár akkor még csak az ordassal, így bevásároltam két Portable Lacrymaphone-t, hogy ha kell, tudjunk min kommunikálni, az pedig már csak külön szerencse, hogy az üzletben éppen akció volt, melynek értelmében kettőt fizet hármat vihet helyzet állt fenn, így kaptam egy ajándékot is. Elsőként arra gondoltam, hogy olcsón tovább tudom passzolni, így lesz belőle egy kis bevételem, majd az is megfordult a fejemben, hogy jó lesz tartaléknak, de így végül egyik sem vált be, hanem igenis komoly feladatot kapott az a bizonyos harmadik is.
- Ez remek ötlet volt tőled! – dicsért meg Angelina.
- Még szép, hogy remek, hiszen az én fejemből pattant ki. – engedtem meg magamnak egy kis egoizmust.
- Aha, és pont olyan okos is vagy, mint szerény nem? –akadékoskodott a farkasom.
- Természetesen, mint mindig. – mentem bele a játékba. – És ez még mindig nem minden, hiszen ez még csak információáramlást tesz lehetővé, de egymás megtalálása már sokkal bajosabb lenne ennél, ha netán valamelyikünk bajba kerülne. – folytattam.
- Na nem mintha sokat tudnánk tenni, ha egyszer Fiore két átellenes végében leszünk. – mutatott rá a kilógó lólábra a cimbim.
- Nos igen, ez is igaz, de azért még is. – erősködtem tovább.
- És akkor mi lenne a másik, amit szeretnél? – kíváncsiskodott Ange.
- Ez itt. – húztam elő a zsebemből egy kártyát.
- Mi ez? – méregette furcsállóan a lány.
- Megmutatom. – feleltem, és azzal a lendülettel meg is fogtam a vállát, és elkezdtem koncentrálni.
Láttam a szemében, hogy nem nagyon érti a dolgot, de nem ellenkezett én pedig néhány pillanat múlva már kész is voltam, s a kártyán már ott is volt a leányzó miniatűr képmása.
- Az én vagyok? – ámuldozott.
- Igen. Ha bajban vagytok, akkor jelzést fog adni nekem, hogy gáz van, és megmutatja azt is, hogy merre kéne mennek. Bár nem tudom, hogy milyen távolságban működik és mennyire pontos, mert még sosem próbáltam ki, de attól még hasznosnak tűnik.
- És mi lesz, ha neked kell asszisztencia? – vont kérdőre Froozer.
- Az nem fordulhat elő. – feleltem egyszerűen. – De ha mégis, akkor majd üzenek a lakrimán keresztül és neked meg úgyis jó a szaglásod, majd kiszimatolod, hogy merre vagyok.
- Azért annyira még nekem sem jó az orrom. – méltatlankodott.
- Nem számít, én tudok magamra vigyázni, szóval nem kell aggódnotok.
- Ha te mondod... – ironizált már megint.
- Jól van, elég a beszédből, ideje indulni! – kiáltottam fel. – Az időnk egyre csak fogy, szóval ne vesztegessük. Nagyjából öt hónapunk van még, hogy felkészüljön, tehát amondó vagyok, hogy négy hónap múlva találkozzunk itt, bármi is történjen, és akiket netán sikerül összeszednünk, azokat is hozzuk ide addigra.
- Támogatom. – bólogatott Angel.
- Akkor hát jó toborzást! – intettem búcsút nekik, és elindultam a saját irányomba.
- Rendben! Jó utat és sok szerencsét! – hallottam a lány kiabálását még a hátam mögött egy ideig, aztán ők is elindultak, a hangjuk pedig elhalt.
A köves, néhol fenyvesekkel borított részt hamarosan sűrűbb, lombhullató fákkal teli terep vette át. Az erdő kifejezetten kellemes volt, és a fenti viszonyokhoz képes kifejezetten meleg is, noha árnyékos volt a terep a sűrű lombkorona miatt.
- El tudnám képzelni, hogy csak simán ledőlök itt minden nap, elvadászgatok és fát vágok itt, nap mint nap. – gondoltam.
Furcsa volt. Noha grandiózus vállalkozáson dolgoztam éppen, ami jó eséllyel ha nem is a saját, de jó pár másik ember életébe fog kerülni, és annyira vágytam a bosszúra, hogy azt kimondani sem lehetett volna, ennek ellenére mégis elbizonytalanodtam. Belegondoltam, hogy mennyivel egyszerűbb lehet egy közönséges ember élete. Igaz, hogy szegényebb, amit mióta mágus lettem nem ismertem annak ellenére sem, hogy eléggé erőteljesen szórtam a pénzt. És az is hozzá tartozott, hogy valószínűleg többet kellett dolgozniuk, mint egy mágusnak, hiszen egy-egy jól végzett munka után akár hónapokig nem kellett csinálnom semmit, ellenben mondjuk egy földművessel, aki egész nap a földet túrja és még ki is van szolgáltatva az időjárásnak és egyéb elemeknek azért a kevés kis jövedelméért. Talán ez lett volna az egyetlen, amit nem viseltem volna el, hogy én másoktól függjek, még ha mondjuk csak az időjárásra gondolunk is.
- Furcsa, még sosem jutott eddig eszembe ez. – tűnődtem.
És ez így is volt. Soha sem akartam mást a mágia helyett, de abban a pillanatban ott, az erdő mélyén valahogy mégiscsak így alakult. Aztán átvillant az agyamon mindaz a rengeteg felejthetetlen emlék, melyet a varázslás tett lehetővé nekem. Az első tanítom, a mester, Ann és Angelina, Froozer, a közösen átélt vidámságok és természetesen a borzalmak is, melyek örökre megváltoztatták az életemet. Ha nem lettem volna mágus, ezek mind kimaradtak volna. Nem beszélve az izgalmakról, amit az okozott, ha menekülnöm kellett valahonnét, vagy ha harcra került a sor. Be kellett ismernem, hogy ha nem lenne folyton valami, ami miatt küzdenem kéne, ami miatt folyton legalább egy kicsit valami veszély les rám, akkor azt hiszem nem nagyon tudnék mit kezdeni magammal. Ahogy ott elmélkedtem, ráébredtem, hogy a legeslegnagyobb ellenségem nem azok az őrültek, akik meg akarják szerezni Lorelei erejét, de még csak nem is a Mágus Tanács emberei, akik a fejemet akarják, révén, hogy illegális céhez tartozó fekete mágus és gyilkos vagyok, sem valami egyéb ember vagy szervezet, sokkal inkább az unalom.
- Igazad volt. – mondtam halkan.
Hogy miért és hogy kinek szólt, az nem tudtam volna megmondani. Csak úgy kikívánkozott belőlem. Magam is csak értelmezni próbáltam, hogy vajon kinek mondtam és mit jelenthet, de nem tudtam volna biztosan válaszolni rá. Egyfelől mondhattam volna a mesternek is, aki a hegyekben csücsült éppen, hiszen igaza volt, hogy csak önmagam megismerésével tudom megszerezni az igazi erőt, és akár mondhattam volna Froozernek vagy Angenek is, de mégis sokkal inkább úgy éreztem, hogy saját magamnak címeztem. Jobban mondva annak a képmásomnak, aki a kapu túloldalán volt. Akkor, amikor azt mondta, hogy egyformák vagyunk. Elvégre nem tudtam volna kitalálni jobb indokot arra, hogy miért segített, hogyha nem kihívást vagy legalább izgalmat keresett. Bár jobban belegondolva nem értettem, hogy hogyan tudta megölni a kapuőrt, amaz pedig miért nem vette észre annak a gondolatát a képmásom fejében, hogy végezni akar vele, de mindegy is volt. Akkor már csak annyi volt számomra a fontos, hogy nyertem és enyém az erő.
Az erőről pedig újabb dolgok jutottak az eszembe. Valószínű, hogy ha nem veszítem el Ann-t, akkor soha az életben nem vetemednék arra, hogy ilyen veszélyes dolgokat kivitelezzek, bár… ki tudja, egy nap még ez is belefért volna, de annyi biztos, hogy nem sürgetem ennyire a tanulást. Ahogy végigpörgettem a fejemben a sok-sok eseményt, arra jutottam, hogy ez alatt a viszonylag rövid idő alatt, ami eltelt a lány halála óta, gyakorlatilag többet erősödtem, mint annak előtte összesen. Az erőm megsokszorozódott és temérdek mágiát tanultam meg, köztük olyanokat, melyek még nagyobb mértékben is tudják növelni az erőmet. Ha csak egy érzéketlen dög lettem volna, azt mondtam volna, hogy még jó is, hogy eltávozott, mert így hozzásegített a nagyobb erőhöz, de nem így volt.
Bizonyos mértékben még mindig ő volt az oka annak, hogy nem mertem komolyabb kapcsolatot kiépíteni senkivel sem, persze Froozert kivéve, és az is, hogy mégis kivételt tettem Ange esetében, hiszen mivel nagyon emlékeztetett Ann-re, így könnyebben megkedveltem. Ugyanakkor nem akartam kötődni senkihez, hogy ne fájjon, ha netán elveszítem, ellenben egyedül sem akartam maradni. Ördögi kör volt ez, melyből nem láttam kiutat.
- Milyen érdekes, hogy egyetlen ember is mennyit tud változtatni egy másikon. – méláztam, s ez valóban így is volt. – De vajon a többiek is képesek lennének ennyire befolyásolni? – kérdeztem magamtól.
Amióta az eszemet tudtam, utcagyerekként csak magamra számíthattam, nem volt senkim és semmim. Amit elvettem másoktól, legyen az egy alma, vagy akár egy tömött erszény, az volt csak az enyém és csak addig, míg fel nem éltem, vagy míg egy másik, nálamnál erősebb el nem vette tőlem is, ahogy én is tettem annak előtte. A mondás, hogy holló a hollónak nem vájja ki a szemét nem volt igaz. Az egyetlen törvény csakis az volt, hogy az erős győz, a gyenge pedig elpusztul. Ha jobban belegondoltam, még most is pontosan ilyen világban éltem, nem volt semmi különbség.
- Mindössze egy magasabb szintre léptem. – gondoltam.
A játék, amit életnek hívunk, több táblán zajlik és mindenkinek megvan a maga helye, természetesen átjárással, ami hol előnyös, hol pedig ellenkezőleg. Ez pont ugyanolyan, mint a természetben az állatok és a viselkedésük. Megvan a meghatározott tápláléklánc. A szarvas de akár mondhattam volna bármilyen más növényevőt is, lelegeli a füvet. A szarvas megeszi a farkas, a farkas pedig, ha elpusztul, megeszik a férgek, de attól még nem a férgek lesznek a csúcsragadozók, hanem a farkas, még akkor is, ha végül őt is megeszik. Pontosan ez folyt az emberek között is, annyi különbséggel, hogy állítólag mi nem állatok vagyunk. Az egyszerű, mágiára képtelen emberek foglalkoznak földműveléssel, kereskedelemmel, építkezéseken javarészt ők dolgoznak és a kétkezi munkák java részét, mint a favágás vagy akár a bányászat, mid-mind ők végzik. Bizonyos értelemben kiszívják a tápanyagot a földből, akárcsak a fű, és abból kelnek életre. Bizonyos értelemben a mágusok pedig a farkasok, akik felette állnak ennek a nagy sereg szarvasnak. Könnyű szerrel le tudják vadászni őket. Annyi csupán a különbség, hogy míg a patás az életével fizet az ordasnak, addig a társadalomban a pénz helyettesíti az, ami szintén egy figyelemre méltó dolog. Ha a következtetéseket levonjuk, és ha picit sarkítunk, akkor bizony a közönséges emberek élete a pénz. És kik a férgek, akik felfalják a farkast és a szarvast is? Talán ez a legbonyolultabb kérdés mind közül, de én úgy voltak vele, hogy az bizony maga a halál, hiszen mindenkiért eljön és senki sem kerülheti el, de csak a végén kerekedik felül.
Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben ott a rengetegben, és bizony nem egyszer majdnem neki is mentem egy kőnek vagy netán egy-egy fatörzsnek, mert annyira elkalandoztam, hogy nem figyeltem kellőképpen arra, hogy merre is megyek.
- Áh, a fene vigye el a sok marhaságot, amit itt összehordok! – kiáltottam fel egyik alkalommal, amikor éppen belerúgtam egy méretes mészkőbe, amit a lábfejem nem nagyon díjazott, már persze ha a fájdalmat nem tekintjük díjnak.
De akármennyire is próbáltam figyelni, a gondolatok és emlékek folyamatosan elözönlötték a fejem, és újra meg újra elvesztettem az érdeklődésemet a terep követése iránt.
- Ez nem mehet így tovább! – döntöttem el végül.
A nap már vörösen izzott a látóhatár végén, és utolsó meleg sugarait küldte felém. Tudtam, hogy az éjszaka valószínűleg nem lesz olyan kellemes, mint a nappal volt, merd az idő derült volt, így hidegre lehetett számítani. Pontosan ebből az okból kifolyólag döntöttem úgy, hogy az erdő szélén lévő fogadóban meg fogok szállni, és csak reggel indulok tovább.
Mikor beléptem, a füstöt szinte vágni lehetett, ugyanis a csehó tömve volt dohányzó, katonaszerű fickókkal. Abban sem voltam hirtelen biztos, hogy fogok szobát kapni, ha mind itt akarnak megszállni is, de szerencsére ez nem így volt, ugyanis a fogadós még tudott volna nekem adni három szálláshelyet is, de persze nekem csak egy kellett.
- Ha lehetséges, szeretnék a szobámban enni. – szóltam a kocsmárosnak.
- Természetesen! Ha elkészül, felvisszük. – válaszolta.
- Rendben, köszönöm! – feleltem udvariasan, és felmentem az emeletre. – Miért kell minden fogadónak a második emeletre rakni a szobáit? – bosszankodtam a lépcsők miatt.
Viszont még így is sokkal barátságosabbnak tűnt, mint hogy megfulladjak odalent a füstben.
- Dohányosok… sosem fogom megérteni őket. – ingattam a fejem, miután becsuktam magam mögött a szobám ajtaját.
Egészen kellemes kis helyiség volt. Igaz, a berendezése nem volt valami fényűző, csak egy asztal, két szék és egy ágy volt minden bútor odabent, és azok is sima fa bútorok voltak, de akkor is jó látványt nyújtott, mert a tér tágas volt, a legtöbb szállóval ellentétben, ahol mindig az volt a cél, hogy minél több szobát bezsúfoljanak az épületbe, hogy többet adhassanak ki.
A kajám nagyjából fél órán belül megérkezett. Amíg vártam, addig elnyúltam az ágyon, és ismét gondolataimba mélyedtem, hiszem most már nem volt semmi, ami meggátolhatott volna abban, hogy teljes mértékben az agytevékenységet csináljam. Majd elfogyasztottam a kifejezetten ízletes húst és a hozzá hozott kenyeret, és kaptam még egy kupa sört is, amit utólag kértem ugyan, de előbb lecsúszott, mint a többi.
- Jó ez a hely. – dőltem hátra a székben elégedetten. – Máskor is itt fogok megszállni. – döntöttem el, majd ahogy a jövő felé terelődtek az agytekervényeim, felébredt bennem a kisördög, és előhúztam a felső ruházatom zsebéből a tarot kártyákból álló paklit.
Nemrégiben megtanultam ugyanis, hogy hogyan lehet velük jövendőt mondani, és érdekelt, hogy vajon működik-e, vagy csak átvágtak. A kezembe vettem a tömböt, majd használtam a mágiát, és kirántottam öt lapot a pakliból. A kiválasztott szerencséseket lehelyeztem az asztalra, egyesével, egymás mellé. Ahogy ezzel megvoltam, balról jobbra egyesével felfordítottam őket és megnéztem a figurákat. Az első a Mágus volt. A második a Csillag, mely után a Megfontoltság, s az Erő következtek. A sort az Ítélet zárta.
- Érdekes. – méregettem a felfordított lapokat az asztalon.
A jövendőmondás, még ha valóban azt is tanultam meg, nem volt valami egyszerű, és nem is olyan volt, amit az ember csak úgy tudott használni. Úgy értem, ha egyszer ellőttem egy Dark Delete-et, akkor a sötét gömbök minden egyes alkalommal ugyanúgy repültek ki, és pontosan egyformán viselkedtek. Ellenben a kártyák már más lapra tartoztak. Attól még, hogy pontosan azt mutatták, ami történni fog, még nem biztos, hogy az illető varázsló azt is látja bele, amit kell. Erre tökéletes volt a saját példám, hiszen nem sok mindent tudtam kezdeni a kihúzott ábrákkal.
- Mégis mit kéne ebből kibogarásznom? – tűnődtem, majd viszonylag rövid idő után feladtam a dolgot.
Visszatettem mindent oda, ahonnét elővettem, majd lefeküdtem. A nap addigra már rég lenyugodott, így tehát én is azt terveztem, hogy magam is pihenek.
Az álom hamarabb és könnyebben jött, mint azt hittem volna, de hirtelen vége is lett. Reggel volt már, amikor felkeltem, de mintha csak egy villanásnyi időre hunytam volna le a szememet. Egy ideig még hevertem az ágyban, és néztem a plafont, de végül fel kellett kelnem. Összeszedtem a cuccomat, és lesétáltam a földszintre. Nem volt már vagy lehet, hogy inkább még ott senki a pultoson kívül, aki éppen poharakat mosogatott.
- Áh, jó reggelt! Mit adhatok? – állt azonnal a szolgálatomra, ahogyan meglátott.
- Csak fizetnék a szobáért és ennék még egy reggelit. – válaszoltam köszönés nélkül.
- Rendben, foglaljon helyet valahol, mindjárt hozom a mai ajánlatunkat.
Ennek megfelelően cselekedtem, és lehuppantam egy sarokasztalhoz. Az ennivalóm rövidesen megérkezett, és miután elköltöttem, pontosan leszámoltam a pénzt, amivel tartoztam, majd, mivel meg voltam elégedve, hozzácsaptam még egy kis borravalót, aztán távoztam.
Odakint verőfényes napsütés volt, és a madarak a fákon énekeltek. Megnyugtató volt, még akkor is, ha a legtöbbször engem teljesen hidegen hagyott az egész. Az erdő, amelyben tovább vezetett az utam, eltakarta a napot, de a melege így is lehatolt egészen a földig. Aztán a fák lekezdtek ritkulni, mígnem egy síkságra nem tévedtem. Egy poros földút vezetett át a mezők közt, ahol emberek szorgoskodtak, mint a hangyák, hogy termést neveljenek a földjükön. Nem törődtek velem, legfeljebb egy-egy futó pillantást vetettek rám, azt is csak lopva, szóval én sem zavartam és bámultam őket. Keresztül gyalogoltam egy felun is, amihez jó eséllyel a mezők is hozzá tartoztak, amiken az imént szeltem át, s utána is sok-sok füves földdarab következett.
Egész nap meneteltem, és a táj nem volt túl változatos. Szántóföldek, legelők, kisebb-nagyobb köves dombok és erdők keszekusza rengetegén át mentem, mígnem a nap megint lenyugvóban nem volt.
- Jó lenne megint találni egy fogadót. – gondoltam, de ez az eshetőség nem állt fenn, ugyanis a semmi közepén voltam, és amennyire ismertem a térképet, nem volt a közelemben semmilyen település.
Éppen egy folyó állta utam, de egy híd is vezetett rajta keresztül, mely kőből készült, a túlparton pedig az erdő kezdődött ismét. Azt reméltem, hogy a fák rejtekében talán kellemesebb lesz a klíma, no meg, biztos voltam benne, hogy jobb, ha nem nyílt terepen alszom el. Ez már csak amolyan megszokás volt nálam.
Megindultam hát a kőtömeghez, és már majdnem a felénél jártam, amikor felfigyeltem egy hangra. Olyan volt, mintha valami suhanna, majd egy apró szúrás éreztem, s végül ott termett előttem egy lány.
- Felismersz? – kérdeztem, miközben kihúzta magát, valószínűleg azért, hogy jobban szemügyre tudjam venni.
Ugyan ismerős volt kissé, de nem tudtam volna megmondani, hogy ki ő. Bakancs volt rajta, a lábait pedig ha jól vettem észre bőrnadrág fedte. A hasa szabadon volt, ami annak volt köszönhető, hogy a kigombolt kabátja alatt, ami mellesleg szintén bőr volt, mondhatni csak egy melltartót viselt.
- Hmmm, lássuk csak. - gondolkodtam el. - Nem nagyon rémlik, de a szurkálódó lányokat nem nagyon szeretem. – vettem viccesre a figurát.
- Akkor előnnyel indulok. – vigyorodott el, majd nekitámaszkodott a híd korlátjának, s az eget kémlelte.
Mindeközben a Nap már teljes egészében lement, és helyét a Hold kezdte el átvenni, bár a napfény még némileg világított a környéken.
- Nagyjából öt perc a hatóideje. Sajnos lassú méreg, de hamarosan érezned kell a zsibbadást a tű helyén. – mondta rövidke szünet után, én pedig azonnal tudtam, hogy nem blöfföl.
- A fene vigye el ezt a némbert, és a fene vigye el ezt a hülye tájat is! – mérgelődtem magamban, és szitkozódtam, amiért ilyen könnyen belesétáltam egy csapdába, hiszen nyilvánvalóan várt rám, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy hol, mert nem figyeltem eléggé a környezetemre. – Jól van, semmi gond Rohandar, higgadj le! – biztattam maga, ami egyszerre volt hatásos és szánalmas is. – Meg kell őriznem a hidegvéremet! Nem szabad pánikolnom, mert akkor a méreg gyorsabban terjed a méreg. – emlékeztettem magam, mert ennyit legalább megtanultam a méregkeveréssel együtt, ha túl sok mást nem is. – Megfontoltnak kell lennem! – folytattam tovább a belső tréninget, aztán hirtelen belém hasított a felismerés, és rájöttem…


300 VE-t adnék a csatlósomnak.