Angelina Schloss

Név: Angelina Schloss
Nem: Nő
Életkor: 17
Mágia: Csillagmágus - Kulcsok: Lupus, Orion
Céh: Grimmoire Heart
Kinézet: Általában
Első találkozásunkkor
Beszédszín: DarkGoldenrod
Jellem: Alapjában véve egy virgonc, minden lében két kanál leányzó, aki mindig mindenkivel cserfes és általában eléggé idegesítő tud lenni. Nem hagyja ki a lehetőséget, hogy beszóljon valakinek, és nem fél az esetleges következményektől sem. Ez viszont inkább csak egy álca, mellyel eltakarja azt, hogy mit is érez valójában, mivel vágyik a törődésre és az emberek társaságára, általában magányosnak és elhagyatottnak érzi magát, csak ezt a legtöbb esetben nem tudja kimutatni. Ezen felül nem jelent számára gondot, hogy megöljön valakit, viszont nem az a vérbeli gyilkos fajta, csak akkor gyilkol, ha muszáj. Amennyiben valakivel jó kapcsolatot épít ki, akkor hozzá igen ragaszkodó, azonban nehezen barátkozó típus, jobbára csak a csillagszellemeivel jön ki jól.

Spoiler:

Történet:

Egy jómódú családba született bele, azonban családja néhány évre rá, hogy ő a világra jött, széthullott. Négyéves korában édesanyja elhagyta őket, így apjával élt a továbbiakban, azonban tízesztendősen édesapja megbetegedett, és néhány hétre rá el is távozott az élők sorából. A magára maradt gyereket a cseléd gondozta tovább, aki már kiskora óta gondját viselte, ugyanis Angelina szüleinél dolgozott, mint bejárónő. A családi vagyon a kislányra szállt, de ideiglenesen a nevelőszüleire szállt a tulajdonjog, míg a gyerkőc be nem tölti a felnőtt kor határát. Majd rövidesen megismerkedett a mágiával is.
Tizenkét éves korában kapott egy csomagot, melyen nem volt sem feladó, sem pedig név. Azóta sem tudni, hogy ki küldhette, de a megajándékozottnak azóta is feltett szándéka, hogy ezt megtudja. A dobozban két darab kulcs volt. A gyermek nem tudott még mit kezdeni velük, és mostohaszülei sem tudták, hogy mire is szolgálhatnak, mindaddig, amíg egy tűzvész nem keletkezett a kisvárosban, ahol éltek.
A tűz során egy ismeretlen mágus megoltalmazta a település nagy részét, csillagszellemek használatával, ily módon szerzett Angelina tudomást arról, hogy az ő kulcsai mire is valók. Sajnálatos módon nem volt alkalma személyesen a kulcsokat használó illetőtől tanulnia, mivel azonnal tovább is állt az illető, de mégis elültette a lányban a kíváncsiság és a lelkesedés csíráját. A mágust látva ugyanis érdeklődni kezdett, és révén a családi kapcsolatoknak, sikerült egy, bár nem túl hozzáértő tanárt szereznie a nevelőanyjának a leány mellé, aki megtanította neki az alapokat. Nem igazán kötődött mesteréhez, csak nyűgnek tartotta, mivel véleménye szerint túl felületesen és lassan oktatott, melynek valószínűleg köze lehetett ahhoz is, hogy időben mérték a bérét, nem pedig az átadott tudás mennyiségével arányosan:
- Szóval ez itt a kulcs. – mutogatta a tanár bácsi. – Általában ajtókat meg dobozokat meg egyéb zárható dolgokat lehet velük kinyitni.
- Ez engem nem érdekel, engem a mágiára taníts meg! – kiabált közbe Angelina.
- Majd odáig is eljutunk szépen lassan, de előbb meg kell tanulni az alapokat.
- De ez mind butaság! Ezt még a kisbabák is tudják! – akadékoskodott tovább.
- Ugyan már kérlek, ez igenis fontos dolog, szóval inkább maradj csendben és figyelj! – intette le a nebulót.
- Ez akkor sem érdekes! Inkább tanítsd meg azt, hogy hogyan lehet használni ezeket! – mutogatta a két ezüstszínű kulcsot.
- Már megmondtam, hogy mindent a maga idejében! De mivel az órám le is járt, így majd csak legközelebb folytatjuk. Addig is minden jót! – mondtam, majd felvéve bérét el is hagyta a házat, faképnél hagyva a tudásszomjas gyereket.
Mindezen problémák ellenére a lány sikeresen elsajátította az alapokat, és sikerült használnia mind a két csillagszellemét:
- Lupus kapuja, nyílj meg! – kiáltotta örömmel a kislány, mikor elsőként tárta fel a mágikus átjárót a két világ között.
Parancsára meg is jelent egy farkasember, akinek a modora hát… mondjuk úgy hogy hagyott némi kívánni valót maga után.
- Mi a szar keresek itt és ki a bánat vagy te? – kérdezte elsőként, amikor találkozott újdonsült gazdájával.
Ez persze nevelőszüleinek nem igazán tetszett, hiszen túl durvának ítélték meg a jövevényt, de hát mit lehetett tenni.
A másik kulcs, melyet ajándékba kapott a leányzó annak idején, egy Orion nevű csillagszellemhez tartozott.
- Mi ez a sok ruha itt mindenkin? Tessék levenni a sok felesleget, bőven elég ide az ágyékkötő, illetőleg a nők esetében egy kisebb ruhadarab a felső testrészekre is… Most mit néztek? Egy kiképzés alkalmával anyaszült meztelenül kellett túlélnem a mínusz harminc fokot, és ráadásul élelmem sem volt. És mi ez a beállás? Mindenki úgy áll, mintha nem lenne csontja. Tessék példát venni rólam! Egyenes a hát! Mindenki húzza ki magát!
És ez csak egy rövidke részlet az első találkozásból.
Bár a két delikvens stílusa és beszéde nem volt éppen túl finom vagy épp illendő, viszont a harci erejük ellenpontozta ezt a tényezőt, melyet azonban nem kellett használniuk komolyabban egészen hosszú időn keresztül, mivel viszonylag nyugodt idők következtek Angelina életében. Telt az idő, ő pedig egyre felnőttebb lett, mind testileg, mind pedig szellemileg, s egészen jó kapcsolatot épített ki két társával is.
Mindezek után azonban ismételten nehéz és viszontagságos idők következtek az immáron lassacskán felcseperedő Schloss kisasszonyra.
Tizenöt éves korában egy ismeretlen csoport földig rombolta az egész települést, és csak nagyon keveseknek sikerült túlélniük. A rejtélyes idegenek mágusok voltak, de a mai napig nem tisztázott, hogy valójában kik is álltak a támadás és a mészárlás mögött. A lány sikeresen túlélte ugyan a katasztrófát, ugyanis a tragédia ideje alatt a szomszédos erdőségben múlatta az idejét, de minden, amije eddig volt, elveszett. Meghaltak pótszülei, elpusztult minden vagyona, s minden öröksége is. Ottmaradt egyetlen ruhájában, ami rajta volt, s a két kulccsal, melyeket mindig mindenhová magával hordott.
Így hát vándorolni kényszerült, és kisebb lopásokból tartotta fenn magát. A lopások természetesen nem jöttek maguktól. Kezdetben csak kéregetett, koldult, viszont, mivel nem tudta így fenntartani magát, ráadásul megalázó is volt számára, ezért egyik alkalommal az éhségtől vezetve eltulajdonított egy kenyeret. Itt kezdődött a rossz útra térése. Elsőként inkább csak élelmiszereket csent el, később pedig olyan dolgokat, melyre szüksége volt éppen: egy ruhát vagy éppen egy cipőt. Városról városra járt, mivel nem maradhatott mindig egy helyen, hisz üldözni kezdték a sok tolvajlás miatt idővel mindenütt.
Néhány év múlva egyik bolti lopása során tetten érték, és harcra kényszerült, méghozzá egy másik mágus ellen, aki jóval erősebb és képzettebb is volt nála.
- Lupus kapuja, nyílj meg! – idézte meg egyik csillagszellemét.
- Mi a szart szórakozol már megint? – kérdezte azonnal a megjelenő farkasember, de nem volt idő a bájcsevejre.
Egy nagy kiterjedésű tűzfelhő száguldott feléjük. A csillagszellem felkapta gazdáját, és elugrott vele a támadás útjából, majd letéve megidézőjét, a támadó felé rontott. Az összecsapás rövid és heve volt ugyan, de a végkimenetel nem lehetett kétséges, hiszen komoly szintkülönbség volt a két egymásnak eső fél közt. A törvény felkent lovagja egyetlen erőteljes villámmal elintézte a csillaglelket, így máris legyőzve a tolvaj leányt.
- Megállj csak, most meglakolsz te kis cafka! – rontott neki a férfi.
Ez volt az a momentum, amikor én is belekeveredtem az életébe. A környéken volt dolgom, mellyel már végeztem, és merő véletlenségből sétáltam arra. A kövér alak, aki éppen az igazság bajnokát játszotta, egy mocskos kis alvilági csavargó volt, aki mellesleg tartozott nekem három kard árával, melyeket elkészítettem neki, de nem fizetett értük. Így fordulhatott elő az, hogy beleavatkoztam az enyhe túlzással összecsapásnak nevezhető akcióba.
- Hé te, mi a nyavalya van itt? – kiáltottam oda a felbőszült pasasnak, aki éppen ekkor intézte el a farkast, s egy hosszabb élű tőrrel a lány felé iramodott.
Tekintetbe véve azt, hogy nem szerettem, hogy ha lányoknak esik bajuk, és azt sem, ha valaki csak úgy figyelmen kívül hagyja azt, amit kérdezek, így aktívan is beleavatkoztam. A Shadowstep-et kihasználva késsel érkező „igazságtevő” árnyékára ugrottam a néhány nézelődő közül, majd előrántva egyik katanámat az oldalamról, kivédtem a csapást, mely jó eséllyel a lány életét követelte volna, de legalábbis csúnya sebhely lett volna belőle az biztos.
- Azt kérdeztem, hogy mi folyik itt? – mondtam ismét hangosan, immáron a szemébe.
Mindenki megrökönyödött. A földön ülő lány is, aki látszólag már kész volt a halálra, a sóher kardmegrendelő, s a bámészkodók is.
- Te meg ki a franc vagy? – bökte oda, miközben visszahúzta a pengéjét.
- Az, akinek egy csomó pénzzel tartozol! – feleltem vissza neki.
Válasz helyett csak egy gyors ugrást kaptam. Hátrált néhány métert, aztán tűzkardokat idézett meg, melyeket felém, jobban mondva felénk lőtt, mivel a lány még mindig ott volt a hátam mögött, s még mindig nem kecmergett talpra. Erre válaszul én egy Storm Wall-t húztam fel, mellyel kioltottam a lángokat, miközben magamra öltöttem a Storm Mail-t. Nem szándékoztam sokáig játszadozni az illetővel. Bőszített a modora és az egész lénye, így a tartozás ellenére is végezni akartam vele.
Megidéztem hát húsz zombi harcost, melyek közül ráengedtem tízet, a többit pedig a lány mellett hagytam, hogy ha esetleg történne valami, akkor megvédjék. A rohamosztag persze csak figyelemelterelésnek és egy kis lefoglalásnak indult meg, hogy elegendő időm legyen arra, hogy a fickó háta mögé kerüljek észrevétlenül.
A kardok csapkodni kezdtek, és előbb utóbb így is győzelmet arathattam volna, hiszen a túlerő ellen nem sokat tehetett volna a pacák, de én nem így akartam. Egyfelől lassúnak ítéltem meg az eljárást, másik oldalról pedig túlzottan snassznak éreztem volna, ha csak így teszem hűvösre. Szóval a Flight-tal a levegőbe emelkedtem, majd a megfelelő pillanatban leszálltam a védekezni próbáló mágus mögött, s a teljesen védtelen hátát célba véve átlyukasztottam egy Dark Capriccio-val.
- Ez sem fog már fizetni. – gondoltam némileg lelombozottan, majd a mögöttem lévő lány felé fordultam. – Minden rendben? – kérdeztem tőle, miközben a kezem kinyújtottam felé, hogy felsegítsem.
- I... igen… köszönöm. – fogta meg tétován a karom, majd felsegítettem.
- Nem lenne szabad így mászkálnod egy ilyen környéken. – vetettem a szemére, mivel a város egyik legrosszabb hírű körzetében voltunk.
Ezt jól alátámasztotta az is, hogy az eddigi nézők csak unott pofával baktattak tovább, és a kutya sem szólt egy szót sem azért, hogy éppen végeztem valakivel.
- I… Igen. – bólintott még mindig kissé dadogva.
- Nos, akkor további sok sikert! – mondtam, és máris megfordultam, mivel nem maradt semmi tennivalóm, így tovább akartam állni.
- Kérlek, várj! – szólt utánam.
Én megálltam, és visszafordultam hozzá.
- Mi a neved? – kérdezte kíváncsian, ami kissé meg is lepett.
Az arcáról eltűnt minden ijedtség, helyét pedig átvette az életvidámságot és az energiadússágot hirdető mosolygás.
- Rohandar Blacksteel vagyok. – válaszoltam neki.
- Az én nevem Angelina Schloss, nagyon örvendek! – mondta hangosabban, az eddigi halk hangvételt felülmúlva, majd egy rövidke szünet után csak úgy hirtelen, minden átmenet nélkül özönleni kezdtek belőle a kérdések.
Nem sok összefüggés volt köztük, és jobbára meg sem várta, hogy válaszoljak, no nem mintha annyira erőszakosan szerettem volna szóhoz jutni. Attól kezdve, hogy mi a kedvenc színem, egészen addig, hogy milyen mágiákat használok, és hogy megtanítanám-e őket neki, az égvilágon minden felmerült.
Jóformán a sok csacsogásból csak szavakat kaptam el, és ez néhány percnyi hallgatás után kezdett idegesítővé válni, így leállítottam:
- Hé, higgadj már le egy kicsit! – szóltam rá erélyesen.
- Áh, bocsi, csak… - állt meg végre a beszédben, de aztán rövidesen folytatta. – Csak tudod, amikor megmentettél, úgy éreztem, mintha már ezer éve ismernélek. – szabadkozott. – Szóval kérlek, hadd menjek veled! – kért, mire én kicsit megdöbbentem.
- Mégis miért? – kezdtem el faggatni.
- Neked köszönhetem az életemet, ezen kívül pedig… nem szeretnék egyedül lenni. – ismerte be. - Én sem tudom, hogy miért, de nem akarok itt maradni egyedül, inkább veled szeretnék menni.
Elgondolkoztam, és megfontoltam a dolgot.
- Melyik céhbe tartozol? – kérdeztem rá, ugyanis kíváncsi lettem én is.
- Céhbe?... Én nem tartozom egyikbe se.
Ennél a pontnál gondolkodóba estem. Bár nem volt valami erős a kisasszony, ahogyan az imént tapasztalhattam, ellenben volt benne valami, ami az idegesítő vonásai ellenére is valamiféle kellemesség érzettel töltött el. Olyan volt, mintha Ann egy másik személye lett volna.
- És szeretnéd, hogy tartozz valahová? – tettem fel végül a kérdést, mire a szeme felragyogott, s azonnal igenlő választ adott, és a nyakamba ugrott, amely nem kevéssé lepett meg. – De azért szögezzünk le pár dolgot! – vakartam le magamról. – Én vagyok a főnök, és csak azt csinálod, amit megengedek, ha velem vagy világos! – szögeztem le a legfőbb alaptételt.
Rövid gondolkozás után végül kissé fanyarúan ugyan, de beleegyezett.
- Remek, akkor most, hogy ezen túlestünk, gyere velem, elviszlek a céhembe.
Egész úton be sem állt a szája, folyamatosan ömlött belőle a szó, ráadásul hol a jobb, hol pedig a bal oldalamon sétált, össze-vissza mászkálva egyik oldalról a másikra. Mintha csak egy kisgyerek lett volna, akit még nem tanított meg az anyukája nyugton maradni. Elmesélte az egész életét, hogy mi történt vele eddig, és hogy hogyan jutott el idáig. Én csak némán hallgattam, de azért megjegyeztem mindent, ami fontos vagy informatív volt. A családi tragédiákon át a kulcsok megszerzésén keresztül mindenről tudomást szereztem, valamint elmondta azt is, hogy kire hasonlítok. Úgy vélte, hogy olyan vagyok, mint az a csillagmágus, aki megmentette az otthonát a tűztől, noha nem látta, hogy hogy nézett ki az illető, én pedig nem voltam csillagmágus sem. Szóvá is tettem neki, hogy nem értem az összefüggést, de ő csak tovább csacsogott, nem is törődve a kérdésemmel.
Amint visszaértünk a léghajóra, első utam egyenesen Hades mesterhez vezetett.
- Most maradj csendben, és ne szólalj meg rendben? – okítottam az ajtó előtt tanoncomat. – Én beszélek, te pedig csak megállsz egy helyben, és egy mukkot se!
Ő erre csak bólintott, majd benyitottam a terembe, természetesen a kopogást sem mellőzve. Előadtam a mesternek a kérésem, miszerint szeretném, ha bevennénk a lányt új tagnak, melyre rövid gondolkodás után végül rábólintott.
Ezt követően végigvezettem a léghajón, és megmutattam neki mindent, hogy mi hol van. Idő közben pedig összetalálkoztunk Froozerrel is, aki a céhben maradt, mivel nem érezte jól magát, így nem kísért el a küldetésre.
- Hát ő ki? – kérdezte tőlem kíváncsian.
- Jaj de cuki! – guggolt le hozzá Angelina, és elkezdte simogatni, melyet farkas komám jól láthatóan díjazott is, ugyanis elkezdte csóválni a farkát.
- Ő itt Angelina Schloss, mostantól ő is céhtag, és egy új barát is egyben. – mutattam be.
- Én máris kedvelem. – motyogta Froo, mivel a lány éppen a fülét vakargatta. – Mondd csak Roha, te miért nem szoktál ilyet csinálni? – kérdezte az élvezkedés közben szemrehányóan.
- Pofa be! – feleltem.
Tehát a leány ordas társammal is könnyedén megszerettette magát. A nap végén pedig elkísértem egy szobába, mely mostantól fogva már az övé volt, én pedig igyekeztem nyugovóra térni, mivel másnak már úgy terveztem, hogy visszamegyek a Hakobe-hegyekbe, folytatom a tréninget a hegyi remetével. Szóval elköszöntünk, majd ment is mindenki a maga útjára.

Miután Natsu rábólintott, elfogadom az NJK-t! (Egy apróság, ami nem változtatja az értékelést: nekem fura volt az E/3 és E/1 közötti ugrálás anélkül, hogy fejezetekkel vagy bekezdésekkel el lett volna választva a kettő egymástól. Vagy végig narrátornak kéne maradnia a mesélőnek, vagy jelezni, hogy most váltás lesz. Ettől függetlenül tetszett.)

Név: Angelina Schloss
Nem: Nő
Életkor: 17
Mágia: Csillagmágus - Kulcsok: Lupus, Orion
Céh: Grimmoire Heart
Ve: 250
Felszerelés: Ezüst kulcsok: Orion, Sagitta