Rohandar Blacksteel

Az előző napi kis parádézásom természetesen meghozta a gyümölcsét, amely mondhatni eléggé keserű volt. Az este folyamán alig tudtam elvánszorogni valami fekhelyre, és egészen másnap közel délig húztam a lóbőrt. Olyan lehettem, mint akit fejbe vágtak egy jókora bunkósbottal. Délben arra ébredtem, hogy a hasam olyan rendületlenül korog, hogy az már szinte a holtakat is felkeltené. Itt volt hát az ideje, hogy a kimaradt két étkezést, amely egy vacsora és egy reggeli lett volna, a soron következő táplálkozási előírással, az ebéddel egybekötve bepótoljam. A mester még csak meg sem lepődött a dolgon, és ami még furcsább volt számomra, hogy nem keltett fel már reggel, hogy ideje lenne edzeni.
- Tegnap kipróbáltad az új erődet igaz? – kérdezte hamiskás mosollyal.
- Igen. – válaszoltam neki teli szájjal, miközben egy sülttel babráltam.
- Fiatal koromban én is sokat használtam ezt. – nézett el messze a távolba, mintha csak az évtizedekre lévő ifjúságát látná maga előtt. – Sokszor kihúzott a pácból. Szóval egyél csak, amennyi jól esik, majd délután látunk csak neki a következő szakasznak. – mondta, majd magamra hagyott a kajámmal.
Azt meg kell hagyni, ilyen sokat még sosem ettem életem során egyszerre, mint amennyit akkor magamhoz vettem.
A kiadós és laktató ebédet követően még egy keveset leheveredtem szundítani, majd elkövetkezett a délután, s ezzel együtt a tréning második szakasza, itt volt az ideje, hogy megtanuljam a második kapu kinyitását is.
Az eljárás nagyjából megegyezett a tegnapival, azzal a különbséggel, hogy most nem a Bone Wall-t kellett használnom arra, hogy megteremtsem a kaput, hanem a már elsajátított The Three Daemondoor-t. Meg is jelentek szépen az ajtók, és ezúttal a fejet a másodikról cipeltettem át, és az én középen tornyosuló csontkupacomra helyeztettem fel. Ahogy a művelet végbement, az előző napi normának megfelelően a bejárat kinyílt, és utat engedett nekem a belépéshez.
- Jól vigyázz odabent! A mai ellenfeled a tegnapinál is jóval keményebb lesz! – figyelmeztetett az öreg, mielőtt ismételten eltűnt volna minden.
Ezúttal egy kietlen kőrengeteg kellős közepén találtam magam. Ameddig a szem ellátott, nem lehetett mást látni, mint vakítóan fehérlő kopár sziklákat. Mindössze a távolban lehetett észrevenni valami halvány felhőfélét, mely ellenben közeledett.
- Jaj ne, már megint? – nyavalyogtam, mivel sejtettem, hogy biza nem a mikulás jön a szánján, hogy cukorkát osszon, bár… én amúgy is virgácsot kaptam volna tőle, de ebbe most ne menjünk bele.
A lényeg, hogy sejtettem, hogy megint valami olyan közeledik, amivel meg kell küzdenem, habár ehhez nem kellett olyan nagy sütnivaló, hiszen végső soron ezért jöttem ide.
- Halihó! Hát máris belevágtál a második körbe! – hallottam közben a hátam mögül a már szintén ismerős és egyre inkább idegesítővé váló hangot.
- Igen, már megint itt vagyok… te kis másolat. – tettem hozzá egy másodpercnyi hallgatás után halkan.
- Én nem vagyok másolat, ezt már megmondtam egy tucatszor, de mindegy is. Csak gyorsan elmondom, amiért jöttem, aztán felőlem azt csinálhatsz, amit akarsz. – mondta a számomra igen jól hangzó szavakat. – Szóval a mai küzdőpartnerednek már lesz varázsereje is, méghozzá igencsak komoly. Ha a te erődet venném alapul, akkor azt mondanám, hogy legalább a háromszorosa a tiédnek. Ellenben kifejezetten ostoba. – tette hozzá sietve. – Nos, a részemről ennyi lenne a bemutatás, jó szórakozást hozzá! – nevetett, majd elsétált, s néhány lépés után el is tűnt, mintha csak egy délibáb lett volna.
- Ez már mindjárt több segítség volt, mint a tegnapi. – gondoltam, habár ha jobban megrágtam volna a kérdést, rájöhettem volna, hogy ez koránt sem volt igaz, hiszen se azt nem tudtam meg tőle, hogy milyen mágiákat használ, sem pedig azt, hogy mi is a gyenge pontja.
De hát hiába, utólag mindig okosabb az ember. Szóval egyre csak közeledett a porfelhő, már csak néhány száz méter választhatott el minket egymástól. Nem akartam megint azt a hibát elkövetni, mint a legutóbb, így most sokkal jobban készültem. Számításaim szerint három-négy percem lehetett hátra addig, míg oda nem ér hozzám, így lázas írogatásba kezdtem a földre. A rúnákkal egy olyan szabályozást hoztam létre, mely ha belépek a kijelölt területre, akkor megvéd minden nemű külső behatástól. Elkészülve a munkával pedig már csak vártam, hogy megérkezzen a partner, és kezdődhessen a tánc.
Úgy helyezkedtem el, hogy a körülbelül háromszor három méteres „csapdámat” hátrahagyva, attól nagyjából tízméternyire helyezkedtem el. Alig telt bele pár pillanat, és már meg is jött dübörögve az ellenfelem. Ő már sokkal inkább emberi volt, bár a feje még mindig egy démonéra vagy egy szörnyetegére hasonlított.
- Te is jól megnőttél hallod-e? – mondtam, mikor megállt előttem.
A válasza csak egy határozott bikabőgés volt, melyből én azt hámoztam ki magamnak, hogy „tűn el innét, még mielőtt bepöccenek és nagyon csúnyán helyben hagylak!”
A reakcióm pedig az volt, hogy máris egy sorozat Dark Delete-et küldtem felé, tesztelve, hogy mit lép rá. Meg sem próbált kitérni, helyette inkább a kezében tartott fegyverrel csapott egyet a földre, mire az egy méretes kis oszlop formájában kiemelkedett előtte, és megvédte a támadásomtól. Majd egy gyors szökelléssel rögtön kiugrott a maga által készített fedezék mögül, és mint aki fel akar szarvazni, rohant felém a szarvaival.
- Engem aztán nem fogsz felöklelni kisbarátom! – gondoltam, és a Flight-ot bedobva felrepültem előle.
Erről az jutott eszembe, hogy milyen szegényes is a mágia készletem. Ismerek sok-sok mágiát, és mégis abban a helyzetben vagyok egy rajtaütés szerű támadásnál, hogy mindössze négy vagy öt mágiát vagyok képes váltogatva használni. Éppen ezen okoktól vezetve elhatároztam, hogy ezúttal fel fogom egy kicsit pörgetni az eseményeket, és megújítom kissé a harcmodoromat.
Első lépésnek tehát elkészítettem sietve egy Bone Spirit-et, melyet elhajítottam.
Ezt a mamlasz csak a baltájának a csapásával próbálta meg kivédeni, mellyel természetesen nem sokra ment a ravasz kis mágia ellen, így az szabad utat kapva telibe kapta a bikucit. Ezzel megbizonyosodtam arról, hogy érez fájdalmat, hiszen felbömbölt és egyre jobban felbőszült, melynek azonban nem várt eredményei lettek. A kezében cipelt óriási csatabárdot ugyanis ismét csak meglendítette, ám ez alkalommal egy hatalmas nagy tűzvihar kerekedett a nyomában, mely egyenesen felém száguldott. Szerencsémre még volt annyi időm, hogy egy Storm Wall-t kreáljak magam elé, viszont a kezeim megégtek ennek ellenére is, a sérülések azonban nem voltak súlyosak.
- Ha harc, hát legyen harc! – határoztam el maga, és rátértem a kettes fázisra.
Eljött az ideje, hogy bevessem a Curse: Iron Maiden-t. A zöld energiával ismételten teli találatot produkáltam, de ez csak az első volt a sok átok közül. Magamra írtam a Dark Écriture: Wings varászlatot is, így a repülési sebességem megnövelve, valamint nem ijedtem be, és bevetette az előző napon tanult első kaput is, így sebességemet tovább növelve. Össze-vissza cikáztam az égen, amit a földön figyelő bestia alig tudott nyomon követni, és ide-oda csapkodott a kezében tartott fegyverével, hol tüzet, hogy jeget, hol pedig szelet lőve felém a csapása vonalában.
A repkedésemnek ellenben nem csak az volt a célja, hogy simán csak védekezzem, hiszen a java még csak most jött. Úgy döntöttem, hogy ezúttal nem fogok annyit taktikázni, mint az elmúlt alkalommal, inkább frontálisan lerohanom a tagot. Így hát sorra került a Curse: Weaken és a Curse: Dim Vision is, melyek ismételten célt értek. Amint eltaláltam minddel, már csak arra kellett várnom, hogy hassanak. A várakozás ideje alatt továbbra is cikáztam a levegőben, és kerülgettem a különféle elemi csapásokat.
- Tényleg nem hazudott az informátor, valóban rengeteg varázsereje lehet. – tanakodtam, hiszen éreztem, hogy eléggé sok mágikus energiát felélhetnek a kis ajándékcsomagjai, amiket nekem címzett, és még csak meg sem látszott rajta, hogy netán erőlködne vagy bármi hasonló.
Aztán végre eljött az én időm, és az percek lejártával elkövetkezett az aktiválódási időszak, melynek során minden egyes átok, melyet rászórtam, működésbe lépett. Innentől kezdve már csak egy dolgot kellett tennem: támadni. Azt, hogy a varázsereje lecsökkent, észre sem vettem, hiszen még csak az intenzitása sem csökkent a csapásainak, viszont a látásának romlását már sokkal jobban lehetett követni, mivelhogy elkezdtek egyre pontatlanabbak lenni a felém irányuló offenzívái. Aztán amikor letelt a két perc, és az Iron Maiden is működőképessé vált, minden erőmet beleadtam a lerohanásba. Megidéztem az összes tárolt holtat, akik a rendelkezésemre álltak, és ellene küldtem őket. Közülük tíz kapott tőlem Demonic Power-t illetőleg Demonic Intelligent-et is, így ők alkották a gerincet, míg a többi csak elterelés, valamint az átokhoz szükséges „alapanyag” volt.
Azt terveztem, hogy mivel egészen eddig a bárdjára támaszkodva küzdött ellenem, így abban lehet az erejének a forrása, szóval, ha elveszem tőle, akkor talán megszűnik a képessége, hogy mágiát használjon, vagy ha nem is, legalább annyi előnyhöz jutok, hogy gyengébb lesz vagy valami hasonló. Így hát előre küldtem pár zombit, hogy pusztuljanak csak el, így fájdalmat okozva a lénynek. A terv teljesen tökéletesre sikeredett, mivel a várakozásaimnak megfelelően egyetlen csapással kettévágta a felsorakozó emberkéimet, ezáltal pokoli kínokat okozva saját magának. Ehhez hozzájött még, hogy a füst, melyet a megsemmisített katonáim kibocsátottak, szintén belélegzésre került, így a mágikus ereje tovább csökkent. Az eseményeket meg máris pörgettem tovább. Amint elkezdett kínlódni a mágiáim hatására, három tetemet, akik turbózva voltak, odaugrasztottam mellé jobb felől, ahonnan a hosszú nyelű bárdot is tartottak, és mindegyikkel megragadtam a nyelet, és húzni kezdtem. Mit ne mondjak, nem adta könnyen magát, de sikerrel jártam, melyhez még az is kellett, hogy egy Dark Capriccio-t is útjára bocsátottam, hogy ezzel megsebezve a kezét arra kényszerítsem, hogy lemondjon a kis kiegészítőjéről. Mivel nem rám figyelt, így könnyűszerrel találtam el, még csak kitérni, vagy védekezni sem próbált, s a vágás okozta seb miatt izmai elgyengültek, így átadva a teret a fogdmegjeimnek, akik kirántották a karjából a harci eszközt, és már nyargaltak is vele egyenesen felém.
A bika ezt kifejezetten rossz néven vette, és olyan mérges bömbölésben tört ki, amilyet eddig még sehol sem volt részem hallani, de még hasonlót sem, s szarvával felém hajolva teljes erejéből rohanni kezdett, hogy elkaphasson. Nem ijedtem meg tőle, sőt, mivel reménykedtem benne, hogy nem tud mágiát használni, így magabiztosabban vártam, valamint az a tény, hogy őt már képes voltam megsebesíteni, szintén plusz önbizalommal ruházott fel. A csörtető vadállatot egy helyben állva, a lábamat megvetve vártam, annak ellenére, hogy testmagasságra és testtömegre is legalább a három, ha nem a négyszeresem volt. Villámgyorsan egy Dead Spike-ot idéztem meg, melyet amint elég közel ért, a hasi tájékán át a testébe döftem, én pedig a Shadowstep-pel elillantam az útjából, nehogy letaposson, vagy ha netán sikerült kinyiffantanom, akkor nehogy rám dőljön azzal az otromba nagy testével. Az egyik szomszédos segédem árnyékára portáltam át magam, és első dolgom az volt, hogy megszemléljem, hogy mire is mentem a felnyársalással.
Első pillantásra jónak tűnt a dolog, mivel a dárdám egészen mélyen, legalább hatvan-hetven centire belevágódott a húsába, és a vére is csorgott a sebből, ám nem múlt ki. A karjával megfogta a fegyveremet, és kirántotta a testéből, miközben fülsiketítően bömbölt. Ennek nyomán a vérzés jóval erőteljesebb lett, de egy pillanatra lehunyta a szemét, és éreztem, hogyan mágikus erő összpontosul a sebnél, valamint a már korábban a karján ejtett sérülésnél is, majd néhány másodperc leforgása alatt mindkettő eltűnt, és minkét hely teljes mértékben ép és egészséges volt újra.
- Ne már, ez nem ér! – mérgelődtem, ellenben új következtetéseket is levontam.
Egyfelől az, hogy most így támadott meg, azt jelzi, hogy szinte biztos, hogy nem képes mágiát használni a segédeszköze nélkül, viszont az is biztossá vált, hogy az ereje nem abból származik, hanem a saját testéből, és a gyógyításra még így is fel tudja használni. A feladat tehát adott volt: vagdossam és gyilkoljam addig, míg ki nem fogy belőle a varázserő, melynek már egy része így is elveszett a különböző folyamatok során.
Az óra viszont ketyegett, mivel használtam az első kaput, ráadásul az átkok sem tartottak örökké, így az elkövetkező nagyjából tíz percen belül végeznem kellett vele, vagy biza nagy kakaóba kerültem volna. Szóval nekiláttam, hogy a tőlem telhető minden mennyiségben ellássam a baját a kis hamisnak. A megmaradt zombijaim minden irányból ostromolni kezdték, míg a három tolvajom, akik eltulajdonítottak a bikától a bárdját, továbbra is menekülésben voltak, és már vagy ötvenméternyire jártak tőlünk. Az ereje sem volt elhanyagolható a küzdőpartneremnek, mivel ha néha-néha eltalálta az egyik szolgám, akkor bizony az eléggé ripityára tört, de persze ebből ismételten csak az adódott, hogy saját magának okozott igen nagy szenvedést. Mindeközben pedig sorra sikerült megvágnom, megszúrnom és minden egyéb, így növelve a begyógyítást igénylő részeket. Nem feledkeztem meg a komolyabb jellegű csapásaimról sem, így egy Bone Prison-t is felvontam köré, melybe a csapataimból is zártam be néhány tagot, és felhasználva a Bone Skewers ismételten komoly fejtörést okoztam a legyőzendő tagnak. Amely egyfelől képletesen, másik oldalról viszont szó szerint is értendő, mivel a fejét is átdöfte néhány nyársam, no meg a testét is vagy kéttucatnyi járta át, esélyt sem adva neki a menekülésre, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy hagyjam innét szabadulni. Izgett-mozgott, próbálta eltörni a csontokat, és noha a fejét és nagy valószínűséggel sok létfontosságú szervet is eltaláltam, mégsem pusztult el. A mágikus energia továbbra is életben tartotta, és próbálta meggyógyítani is, melyet azonban meggátolt a sok-sok tüském. A helyzete kilátástalan volt, hiszen még ha néha sikerült is eltörnie egy-egy lándzsát, a többi még mindig stabilan tartotta, és a mocorgás miatt csak még jobban felvagdalta magát. Ezt egy jó ideig csak néztem, és örültem neki, aztán hirtelen egy nagyot „robbant” a ketrec. Ha jól érzékeltem, egy adag, jól összesűrített mágikus erőt lökött ki magából, mely darabjaira zúzta szét az egész kalitkát. Egy Storm Wall-t sikerült magam elő vonnom a szétrepülő törmelék ellen. Amint kitisztult a kép, láthattam, hogy a szörny éppen nagyban regenerálódik, de egy hirtelen pillanatban megállt vele, nagyjából a gyógyulás felénél, majd akárcsak elődje, ő is szétporladt, és csak a koponya maradt utána.
- Egész gyorsan lezúztad. – jött kivételesen valósnak hangzó dicsérettel a hasonmás énem. – Azt ajtó most is ott van. – mutatott el az egyik irányba.
A tegnapi ceremóniát végigjárva pedig kimentem a valós világba.
- A második kapu már egy kissé közelibb erőt ad a mágiához. Ennek segítségével megnőnek a képességeid a legkülönfélébb tereken. Például több halottat tudsz irányítani, vagy éppenséggel több lövedéket tudsz lőni az ellenfeleidre. De ennek is megvannak a maga hátrányai, szóval jól vigyázz! – magyarázta a mester, mikor már kijutottam hozz.
Én ezt már csak félig meddig hallgattam meg, mivel idő közben lejárt az első kapu hatása, én meg olyan fáradt lettem, hogy legszívesebben ott helyben lefeküdtem volna a padlóra aludni.
Ebben a helyzetben semmi kedvem sem volt kipróbálni új erőmet, noha igen csábítónak tűnt, szóval inkább az előző napi példából okulva már kora délután nyugovóra tértem, no meg a konyhában végbevitt pusztításomat sem felejtettem ki a rituáléból. Már készen álltam volna, hogy nekiveselkedjem a harmadik kapunak is, ám ekkor megjelent Froozer.

Spoiler:

Miután elvégeztük a küldetést, én visszatértem a mesterhez, míg Froo hátramaradt, hogy megvárja a híreket, melyeket Tavarától reméltünk.


- Szóval sikerült megszerezni az információkat. – örvendezett a farkas, mikor megkapta a füles, miszerint Kuudo visszatért. - Köszönöm szépen a gyors munkát, no meg a tanítást is. - sandított át Tavarára, mikor átvette a papírokat. - A számlát pedig majd nyújtsátok be Rohandarnak! - fejezte be mondandóját.
- Erre a helyre jöhettek később is, ha el kell bújjatok, de szigorúan minden szem előtt láthatatlanul. A gazda és családja pedig védettek, általam. Jó fizetségért jó munkát végeznek, és teljesen megbízhatóak. – mondta búcsúzóul a kristálymágus.
- Értem. Köszönjük! – bólintott a partnerem. - Ja, és majd elfelejtettem: Beszéltünk a mesterrel rólad, ahogy kérted. Minden el van rendezve, a többi már rajtad áll. – adott át némi információt ő is.
Amint megszerezte, amiért jött, örömmel indult vissza a Hakobe hegyekbe, hogy minél előbb elújságolhassa barátjának, hogy sikerrel járt. Már alig várta, hogy mit fog reagálni rá. Útja ismételten eléggé egyszerű volt, ámbár semmivel sem rövidebb, mint előtte, így mikor visszaért a hegyi menedékbe, kimerült volt már.


- Nocsak Froo, ilyen gyorsan itt vagy? Már megint valami vakvágány? – kérdeztem, mikor megláttam az ajtóban az állatot.
- Nem, ez most nagyon is jó zsákmány. – mondta teli szájjal, mivel abban cipelte a papírközegeket, vigyázva arra, hogy ne harapja szét, vagy valami hasonló.
- Úgy gondolod? Na gyerünk, ne csigázz, hadd lássam! – hadartam tűkön ülve.
Letette elém a köteget, én pedig kíváncsian felbontottam az összetekert csomagot, és mohón olvasni kezdtem. Úgy faltam a sorokat, mintha versenyeztem volna valakivel, és az életem múlt volna a győzelmen. Mindössze néhány percre volt szükségem ahhoz, hogy végigfussam a pár oldalnyi dokumentumot, melyet kézhez kaptam, majd egy nagyot sóhajtottam, mikor a végére értem.
- Na, mi áll bennük? – kíváncsiskodott a cimborám.
- Miért, te még nem is olvastad? – kérdeztem vissza meglepődve.
- Nem. – vágta rá egyből.
- Azt írják, aminek egy részét már mi is tudtunk, valamint van néhány új információ is. Nagy valószínűséggel a Mennyország Tornyának maradványainál fog sor kerülni a végső ceremóniára, ezt az itt feltüntetettek – mutattam a papiros megfelelő szakaszára. – szintén megerősítik. Ezen kívül az időt is alátámasztották, valóban csak két évünk van, illetve már annyi sem. – javítottam ki magam, mivel mindeközben sorra pörögtek le a napok, így fogytán volt az időnk is. – Viszont van jó néhány hasznos kis tipp még benne. – tettem hozzá mosolyogva. – Például az is kiderül belőle, hogy ha sikerül az erőt valakibe lepecsételni, akkor csak úgy lehet feloldani a kapcsot és ezzel legyőzni az ellenfelet, ha a nyolcadik csigolya alatt egy vágást ejtenek, méghozzá egy különleges acélból készült karddal. – vakartam meg ennél a pontnál az államat. – Azt hiszem, hogy be kell szereznem ebből egy keveset, hogy tudjak belőle egy kardot kovácsolni, vagy akár többet is. – tettem egy kis kitérőt, mire a farkas csak bólintott, és továbbra is érdeklődve figyelt, hogy mit mondok még. – Ha ezzel megvagyunk, akkor pedig le kell fejezni a hordozót és már nyertünk is. – csaptam össze a tenyeremet, mintha tényleg gyerekjáték volna egy ilyet kivitelezni.
- De hogyan szúrod egyszerre hátba és vágod is le a fejét? – kíváncsiskodott az ordas.
- Hát én egyedül sehogy. – hárítottam a kérdést. – De nem leszünk egyedül. – mosolyodtam el, hiszen már terveztem, hogy kiket is szeretnék viszont látni azok közül, akikkel már volt dolgom az idők folyamán.
- Van még más is? – szakította meg az elmélkedésemet Froozer visszatérve az infókra, mivel fogta az adást, hogy mit akarok mondani.
- Éppenséggel van. Kaptunk egy kisebb listát is azokról az esetekről, melyek a közelmúltban esetlegesen ezekhez a tagokhoz lehet köthető. Alapos munkát végzett ez a Tavara. – mondtam elismerően.
- Igazság szerint nem ő keresett utána. – ismerte be Froo.
- Nem ő? Hanem ki? – tudakoltam.
- Az a kis sunyi madár, Kuudo. – morogta.
- Értem.
- Ja és azt hiszem, hogy tartozol egy kevés pénzzel is Tavarának, ugyanis amíg a bagoly úton volt, én addig tanultam tőle, szóval most már kristályt is képes vagyok teremteni. – informált egyfelől büszkén, más felől pedig mintha kissé félénken, melyről úgy gondoltam, hogy azért van, mert nem biztos benne, hogy tetszeni fog nekem ez a bejelentése.
- Nocsak, szóval most már még szélesebb körben számíthatok az asszisztálásodra? – faggattam mosolyogva.
- Úgy bizony. – reflektált most már teljes magabiztossággal, kihúzva magát ültében.
- Oké, majd rendezem vele a számlát, ha legközelebb összefutunk. – jegeltem le a témát.
- Ó, és még valami. Azt is mondta még, hogy arra a helyre, ahol voltam vele, mi is mehetünk, ha bármikor szükségünk lenne egy rejtekhelyre vagy hasonlóra, és mindent teljes diszkrécióval kezelnek az ottaniak, bár emlegetett valami fizetséget is. – ismerte el elgondolkozva.
- Úgy hiszem, hogy nem lesz ilyenre szükség, hiszen most itt jól elvagyunk, de mindegy, azért jó tudni róla. – konstatáltam. – Most viszont nem ártana egy kis pihenés. – döntöttem el a dolgot, miközben a papírokat, melyeket kaptam gondosan összetekertem, és elraktam a kabátom belső zsebébe, amely a szék hátán lógott. – Szóval gyere, feküdjünk le aludni! Gondolom te is elfáradtál az utazás során.
- El, viszont menj csak előre, én előbb még harapok valamit, ugyanis farkaséhes vagyok.
- Ahogy gondolod. – nevettem el magam, ugyanis egy farkas szájból eléggé komikusan hangzik, hogy azt mondja, „farkaséhes vagyok”.
Szóval én eltávoztam a szobából, és hagytam Froozernak, hogy kaja után nézzen, míg én visszabaktattam megint a szobámba és lefeküdtem. Alig telhetett el pár perc és már húztam is a lóbőrt. Hosszú alvás volt az akkor, és emlékszem is rá, hogy boldogan álmodoztam arról, hogy hogyan is győzöm le az ellenségeimet, és arról, hogy Ann ismét él és velem van. Persze mint minden álomnál, ennél is eljött az ébredés, amely magával sodort mindent, és visszakényszerítette az álmodót, jelen esetben engem a mindennapi, megszokott életébe, és szembesítette azzal, hogy bizony az élet nem fenékig tejfel, és bizony nem mindig azt kapjuk, amit szeretnénk.

Reggelre már Froozer is mellettem aludt, mikor felkeltem, s majdnem ráléptem szegényre az ágyról felálltamból, ugyanis nem vettem észre, hogy ott van.
- Mi a ménkűt csinálsz? – kérdezte félig meglepetten, félig pedig mérgesen, mikor a lábam elérte a fejét, ő pedig felébredt rá.
- Bocsi! – rántottam vissza a lábaimat. – Nem láttalak. – mentegetőztem.
A kis közjáték után megint étkezés következett, melyet ezúttal reggeli címszóval költöttünk el, majd a mesterrel kellett heves vitába szállnom:
- De igenis kész vagyok rá, hogy a harmadiknak is nekivágjak! – kardoskodtam továbbra is a véleményem mellett.
- Hidd már el nekem, hogy nem! – szögezte le ellentmondást nem tűrően az öreg. – Noha a másik kettő őrzővel boldogultál, a harmadikkal a jelen képességeiddel és hozzáállásoddal biztosan nem fogsz tudni felülkerekedni. – ingatta a fejét.
Az eszmecsere témája a harmadik démoni kapu elsajátítása volt, hiszen már csak ez hiányzott ahhoz, hogy a technika teljesen az irányításom alá kerüljön.
- És ezt mégis miből gondolod? - faggattam. - Hiszen nem is láttad, hogy hogyan harcoltam a másikakkal!
- Az lehet, de azt látom, hogy most is úgy hőzöngsz, mint egy kisgyerek. Még jó, hogy nem toporzékolsz és sírod el magad, mert nem úgy van, ahogy te szeretnéd. - mondta semmit sem szépítve azon, amit gondolt.
Szóhoz sem jutottam. Elgondolkoztam egy rövid ideig azon, hogy vajon igaza lehet-e, de arra jutottam, hogy biztosan nem.
- Nekem nem hiányoznak a felesleges baromságaid, pláne, hogy nincs is igazad. - álltam fel az asztaltól, és távozni akartam, de olyan erővel és hangnemmel üvöltött rám, ami arra késztetett, hogy visszaüljek:
- Most azonnal visszaülsz! - mennydörögte, majd egy rövidke szünetet vett, s egy hatalmasat sóhajtott. - Tudod, - folytatta immáron halkabban és teljesen más, szinte kedves hangon. - én csak a legjobbat szeretném neked. Igaz, hogy még nem töltöttünk együtt sok időt, de a saját fiamra emlékeztetsz. - nézett bele mélyen a kandalló tüzébe, ami tőlünk s az asztaltól balra lobogva éget. - Ő már sok-sok éve halott. Megtanult tőlem sok mágiát, és rengeteget maga is kifejlesztett, de meggondolatlan volt. Olyan harcokba bocsátkozott, amelyeket el is kerülhetett volna, és noha mindig győztesen került ki a csetepatékból, egyszer nem így történt, és akkor az életével fizetett.
Nekem soha sem volt igazi értelemben vett családom, és el sem tudtam képzelni, hogy milyen is lehet elveszteni egy fiút egy apának, azzal azonban már tisztában voltam, hogy ha az ember csak egyszer marad is alul, könnyen lehet, hogy az lesz az utolsó csatája. Ezt a saját káromon kellett megtanulnom, ellenben azt is megfogadtam már azóta, hogy bebizonyítom azoknak a kis mocskoknak, hogy mekkora hiba is volt az ő részükről életben hagyni engem.
- Sajnálom, ha igazságtalannak érzed a bánásmódot, amit tanúsítok, de higgy nekem, én csak jót akarok neked. - bizonygatta.
- Elnézést kérek a viselkedésemért. - mondtam, szinte öntudatlanul.
Éreztem, hogy a vénember fiának érez, és ez egy olyan kapcsolat volt, amit nem akartam elszakítani, és amire már régóta vágytam. Igaz, hogy a másik mentorom, ki kiskoromban befogadott, törődött velem, de vele inkább csak baráti mint sem apa-fia viszonyban voltam, pontosan ezért volt számomra furcsa ez az egész.
- És mégis meddig kell várnom arra, hogy megtanulhassam a technikát? - tettem fel a kérdést.
- Azt nem tudom megmondani. - felelte őszintén.
- Hát ha arra várunk, hogy Roha egy nyugodt és megfontolt ember legyen, akkor ítéletnapig ülhetünk itt és vitatkozhatunk. - szólt közbe Froozer, aki egészen eddig szótlanul ült mellettem a padlón. - De egyvalamit el kell, hogy ismerjek: Az életemet is rá merném bízni erre az idiótára. - mondta hűvösen. - Igaz, hogy kicsit megfontolatlan... vagyis... mondjuk úgy, hogy nem valami előre tervező ember, de olyan gyorsan kovácsol tervet, hogy megbocsátható neki, ha csak éles helyzetben áll csak neki fontolgatni és latolgatni. Láttam már néhány harcát, és el kell ismernem, hogy azóta az eset óta... nagy mértékben változott és sokkal jobb harcos lett nem csak erő, de az elme tekintetében is. - fényezett hosszan, amit mindketten csak csöndben hallgattunk, s amint befejezte, egy rövid időre síri csend lett a szobában.
- Valóban így gondolod? - kérdezte tőle a remete.
- Így! - vágta rá azonnal a farkas.
- Értem. - simogatta meg rövid szakállát. - Rendben van hát, akkor alávetlek egy próbának. - fordult oda hozzám. - Ha teljesíted, akkor megengedem neked, hogy megküzdj Gaav-val, a harmadik őrrel, ha viszont nem teljesíted, akkor meg kell ígérned, hogy soha többé nem fogsz megpróbálkozni ennek a mágiának a megtanulásával... SOHA! - ismételte meg nagyon hangsúlyozva.
Elgondolkoztam egy ideig. Ez azért nem csak hogy meglepett, de nehéz döntés elé állított. Elméláztam azon, hogy milyen próbát adhat majd vajon nekem? Biztosan olyat, amit nem fogok tudni leküzdeni, s nem fogja nekem megtanítani az a rohadt harmadik kaput. Még hátra volt a nagy küzdelemig közel másfél évem. Annyi idő még bőven sok volt ahhoz, hogy tanuljak, és hogy erősödjek.
- Nem kockáztathatom meg azt, hogy egy ilyen kaliberű dolog kicsússzon a kezemből csak azért, mert én túl türelmetlen vagyok ahhoz, hogy kivárjam az idejét. - döntöttem el, s ezt közöltem is a mesterrel: - Ha úgy ítéled meg, hogy nem állok készen, akkor hiszek neked. Megvárom, amíg érdemesnek nem találsz, így nem akarom alávetni magam a próbának.
- Úgy látom, hogy mégiscsak fejlődsz. - mosolyodott el. - Bölcsen döntöttél.
- Azért csak úgy kíváncsiságból kérdezem: mégis mi lett volna a próba? - kíváncsiskodtam.
- Le kellett volna győznöd engem, és nem fogtam volna vissza magam. - nevetett halkan, s ravaszul mosolygott utána.
Tudtam, hogy ez bizony komoly kihívás lett volna. Egy kívülálló szemében csak egy gyenge és öreg mágus volt, de ha csak az ütéseit vettem alapul, amelyeket akkor kaptam a botjával, amikor a szavába vágtam, nos, abból látszott, hogy nem is olyan gyenge, az öregsége pedig nem törte meg a testét, ellenben hatalmas tudást adott meg neki, amivel könnyedén fölém kerekedhetett volna egy összecsapás során.
- Nos, akkor jól döntöttem, hogy nem mentem bele. - álltam fel ismételten az asztaltól. - Viszont, ha nem gond, én most inkább elmennék edzeni, hogy majd egyszer legyőzhessem a szörnyet, meg téged is. - mondtam kihívóan.
- Ahhoz még rengeteget kell edzened. - jegyezte meg a vénség. - De akkor tessék, miközben a testedet erősíted, az elméd is pallérozd: Nem az a nagy harcos, aki száz csatában legyőzi az ellenségeit, hanem az, aki harc nélkül is képes győzelmet aratni. - szólt a mai bölcsesség. - Gondolkozz közben ezen, mialatt erősítesz!
- Úgy lesz! - bólogattam, majd elmentem, Froozer pedig követett.
- Rád sem lehet ismerni. - mondta az ordas, amikor már kint voltunk a hómezőn, ahol megkezdtem a gyakorlatozást.
- Ezt most meg miért mondod? - kérdeztem.
- Amikor rád parancsolt, olyan voltál, mint egy megszeppent kisfiú, akire rászólt az apukája, hogy nem mehet el az asztaltó, míg a többiek esznek. - mondta kissé talán gúnyosan.
- Nem értek egyet. - ellenkeztem. - Csak éppen... - akartam volna belekezdeni a magyarázatba, de nem sikerült semmi értelmeset sem kigondolni, mivel valójában én is pontosan így gondoltam.
- Na ugye, hogy nem tudsz semmi értelmes magyarázatot adni. - kontrázott szinte azonnal elégedetten.
- A fene vigyen el, hogy ennyire átlátsz rajtam! - mondtam inkább viccesen, mint sem dühösen.
- Tudhatnád már, hogy ilyen vagyok... Néha azt érzem, hogy okosabb vagyok, mint te, és ez bizony eléggé nagy baj, persze rád nézve, nem rám. - folytatta a mondandóját.
- Ezt most komolyan mondod? - néztem rá immáron tényleg kicsit morcosan. - Ne nézz engem azért olyan ostobának, mert biza még érhetnek meglepetések! – vitatkoztam vele kissé felindultan.
Eléggé nagy gondnak tartottam, hogy még a saját csatlósom se tart annyira nagyra, amennyire én azt gondoltam. Egyedül talán Tavara gondolta úgy, hogy eléggé eszes vagyok, bár ő meg kicsit át szokott esni a ló túloldalára, hiszen azt hiszi, hogy csak tettetem, hogy nem értem, amit mond, holott a legtöbb esetben valóban dunsztom sem volt róla, hogy mit hadovál, ellenben sokszor a hasznomra volt. Na de visszatérve az ész kérdésére, elhatározásra jutottam:
- Tudod mit? – tettem fel sejtelmesen a kérdést, és hagytam egy kisebb hatásszünetet. – Rendezünk egy kis versenyt, hogy melyikünknek élesebb az elméje. Mit szólsz? – kérdeztem büszkén, mivel jónak tartottam az ötletemet.
- Ha ragaszkodsz hozzá. – mondta sokkal kisebb lelkesedéssel az ordas, mint ami belőlem sugárzott. – És mik lesznek a feladatok?
- Mivel nem lenne fair, hogy ha bármelyikünk is előre tudná a feladatokat, mit szólnál hozzá, hogy ha megkérnénk az öreget, hogy állítson össze nekünk valami kis tesztet? – javasoltam. – Úgyis azt szokta mindig hajtogatni, hogy az elmémet is pallérozni kell.
- Ez most kifejezetten nem volt hülye gondolat. – viccelődött Froo.
- Még szép, hogy nem, hiszen az én fejemből pattant ki. – vágtam rá egyből.
A mester, ahogyan számítottunk is rá, készségesen elvállalta a tesztelő szerepét, no meg persze a döntőbíróét is.
- Akkor ne is várjunk tovább, kezdődjön is az első feladat, a kvíz. – mosolygott ravaszul, és látszott rajta, hogy neki biza nagyon tetszik a szituáció, én azonban kezdem egyre jobban úgy érezni, hogy idióta ötlet volt, hogy ilyet szervezzek. – Az első kérdés Froozeré lesz: Ki vagy kik hozták be Fioréba a nehéz, kormánylapátos, szántalpas, légmeghajtásos, kéttengelyes, ló vontatta fogatot, amit már több éve használnak az elszánt gyűjtők és a kicsit nyitottabb elméjű felhasználók, akikben van annyi kreativitás és jövőbe látás, hogy felfedezzék, hogy a nehéz, kormánylapátos, szántalpas, légmeghajtásos, kéttengelyes, ló vontatta fogat a jövő? – tette fel az első kérdését.
Közben Froozer, aki egyre kerekebb szemekkel hallgatta az öreg hadoválását, köpni-nyelni nem tudott.
- Nos, tudod a választ? – kérdezte meg kis idő elteltével a játékvezető.
- Azt hiszem, hogy már a kérdést sem. – motyogta a farkas.
- Ebben az esetben szabad a rablás, Rohandar?! – fordult felém.
Én csak kamilláztam, hogy most mi van, mivel leragadtam a légmeghajtás és a lóval való vontatás illetőleg a tengely és a szántalp ellentétpárokon.
- Igen, mi az? – kérdezte mintegy mély álomból ébredve.
- Te tudod a választ? – faggatózott.
- Őőő… nem. – nyögtem ki végül.
- Ejnye, már rögtön az első kérdésre nem megy a megfejtés? Hát mi lesz még itt? Hogy fogjátok tudni akkor a következi hatszázkilencvenkilenc kérdést, ha még ezt, a legkönnyebbet sem voltatok képesek megválaszolni? – akadt ki egy kicsit a papi.
- Na jó, köszönöm, ebből nekem elég volt, inkább hívjanak hülyének, de még több száz ilyen elmebeteg kérdést nem vagyok hajlandó végighallgatni. – mondtam, és simán felálltam és otthagytam őket.
- Csatlakozom. – tette hozzá Froo, és követett engem.
A történethez persze még az is hozzá tartozik, hogy később a vén róka azt is elmondta mindkettőnknek, hogy még szép, hogy nem tudtuk megválaszolni a kvízt, hiszen ilyen jármű nem is létezik, ráadásul nem volt több kérdése húsznál, mindössze annyit akart elérni nálunk, hogy legyen már annyi sütnivalónk, hogy észrevesszük, hogy mekkora barmok vagyunk, amiért ilyen felesleges dolgokkal töltjük az időnket. Nos igen, azóta már mi is rájöttünk Froo-val, hogy bizony mennyi sok értelmetlenséget vittünk végbe és mennyi ostobaságba hagytuk magunkat belelovalni.
Visszatérve az akkori helyzethez, miután otthagytuk a játékot, mindketten megegyeztünk abban, hogy nem is barom a másik, és hogy a legjobb, ha mindketten ott vagyunk, és járatjuk az agytekervényeinket, mert ahogyan a mondás is tartja, két fej több, mint egy.
- Rendben, ez most bele is fért, mert kell egy kis szusszanás, viszont nem henyélhetünk… most még nem! – törtem meg a rövid időre beállt csendet. – Már közeleg az idő. Alig van egy évünk, vagy még annyi se, és harcra kell kelnünk. – mondtam a társamnak, mintha ő nem lenne tisztában mindezzel.
- Igen, tudom. – fűzte hozzá halkan, a hangja már neki is komoly volt, akár csak nekem.
- Szóval gyerünk, erősödnünk kell! – ragadtam ismét magamhoz a szót, és mindenféle magyarázat nélkül felpattantam a földről, ahol eddig törökülésben voltam, lefutottam a lépcsőn, hisz az emeleten voltunk mindketten, majd ki az ajtón, a benti öltözékemben, ki a jeges szélbe és a hófúvásba.
- Nem kéne így kijönnöd, meg fogsz fázni! – figyelmeztetett a partnerem, amikor kiért hozzám.
- Ugyan már! Ha egy kis hideget sem vagyok képes elviselni, akkor mégis mi remény van számomra? Le fogom gyűrni azokat az átkozott betegségeket, meglátod! – bizonygattam erősen, bár éreztem, hogy a hideg bizony a csontomig hatol.
- Ebben nem kételkedem, de nem volna egyszerűbb, hogyha nem kéne legyőznöd őket, mert meg sem tudnak támadni? – villantotta meg eszességét. – A remete is azt mondta, hogy az az igazi harcos, aki harc nélkül is győzni tud, nem pedig az, aki száz csatában arat diadalt… vagy valami ilyesmi. – támasztotta alá érvelésével a mondandóját.
- A fene vigye el azt az átkozott sütnivalódat! – nevettem el magam. – Egye fene, menjünk vissza! – szökkentem ismét az ajtó elé, és benyitottam a belső, fűtött légtérbe, nyomomban az állattal.
- Egyébként szerintem kiegészítjük egymást, nem gondolod? – kérdezte tőlem, mikor már benn voltunk.
- Ezt hogy érted? – kíváncsiskodtam, noha nem kételkedtem benne, hogy így van, mivel én is ezt éreztem, csak éppen kíváncsi voltam, hogy ő miben látja mindezt.
- Hát úgy, hogy amennyire én látom, te pillanatok alatt képes vagy mindenféle terveket kiötleni, legyen szó akár haditervről, akár csak egy sima edzési, felkészülési dologról. Én pedig szerintem jobb vagyok a kimagyarázásban, és abban, hogy amit te kitaláltál, azt megvalósítsam, bár persze azt nem vitathatom el tőled, hogy kettőnk közül te vagy az erősebb. – fejtette ki nekem bővebben a nézeteit.
- Úgy hiszem, hogy ezúttal igazat kell adnom neked. – hunytam le a szememet egy rövid időre, majd folytattam. – Én is valami hasonlót látok, és tudod, hogy mit gondolok erről? – kérdeztek költőien, mivel a választ nem vártam meg. – Azt, hogy ez így teljes mértékben rendben is van, és nincs is szükség arra, hogy ezen változtassunk. – bólintottam rá saját kijelentésemre, ami egy kicsit egoistának tűnhetett.
Miután ezen megegyeztünk, visszamentünk a házigazdához, és elé tártam a kérésemet:
- Mester, beszélgettünk az imént Froozerrel, és arra jutottunk, hogy ha megoldható az, hogy ketten harcoljunk ellened, akkor mégiscsak belevágnék abba a próbába, amelyet felajánlottál. – mondtam el a rögtönzött, kétfős kupaktanács döntését.
- Ez lehetetlen! – vágta rá azonnal. – Nem harcolhattok ketten. Gaav ellen sem veheted igénybe borzas barátod segítő mancsit, tehát nem lenne értelme, ha az ő segítségével aratnál diadalt. A próbának pontosan az lenne a lényege, hogy te mennyire vagy erős és felkészült, nem pedig az, hogy ti! – indokolta meg a feleletét.
- Vagy úgy. – mormogtam magam előtt. – Akkor viszont úgy vélem, hogy éppen itt lenne az ideje annak, hogy egy kicsit megint kimozduljak innét. – folytattam immáron rendes hangerővel.
- Tégy, ahogyan kedved tartja. – tárta szét a kezeit a vénember. – Ahogyan eddig, az elkövetkező időkben is akkor mész el és jössz vissza, amikor kedved tartja. Amíg a tanítványom vagy, addig ez a ház a tiéd is.
Bárhogyan is nézzük a dolgot, el kellett ismernem, hogy az öreg még sosem mondott nekem ilyen „szépeket”. Jó volt hallani, hogy tartozom valahová.
- Köszönöm a lehetőséget. – kívánkozott ki belőlem, majd elmentem, hogy összecsomagoljam a holmim.
Éppen itt volt már az ideje, hogy ismételten jelenést tegyek a céhben. Eléggé régen nem jártam már ott, és mégis hogy lehetek a Grimmoire Heart kötelékének a tagja, ha csak minden másnap járok be a céhházba? Persze húsvét és karácsony másnapján. Na de visszakanyarodva az induláshoz, nem telt bele egy órába, és máris teljes menetfelszerelésben léptem ki az ajtón, kedvenc pajtim társaságában. Odakint még mindig az a rettentő szél tombolt, ami az imént is kerékbe törte a nagy edzési rohamomat, bár úgy is vehetjük, hogy a hűséges csatlósom törte össze, de ilyen részletekbe már ne is menjünk bele. Tehát megindultunk jó szokásomhoz híven gyalogszerrel a megfelelő irányba, hogy felszálljunk a léghajóra. Mellesleg igen, ez is egy igen érdekes kérdés, amely a laikus emberekben felmerülhet, hogy vajon honnan tudják a céhem tagjai, hogy merre kell menniük, vagy, hogy egyáltalán merre van a léghajó tőlünk? Hallottam már egy-két ostoba mendemondát a pitibb emberektől, és arról is hallottam már, hogy milyen módszerekkel próbáltak már meg egyesek a repülő csoda nyomára bukkanni. Egyik elbeszélés szerint minden céhtagot, mint a zombikat irányít Hades mester, ezért tudjuk, hogy merre jár éppen, hiszen ő nem szokta elhagyni a biztonságos kis bunkert. Ennek persze semmi valóságalapja, bár való igaz, hogy elég sokszor és elég határozott utasításokat kapunk a vén szivartól, de hogy zombi lennék, azt kikérem magamnak. Ugyan ilyen eszement ötlet az is, hogy mindenkibe beültettek egy mini jeladót, amely a szemének továbbítja, hogy milyen irányba kell menni és milyen messzire. Ez persze nem tagadom, praktikus ellen, azonban sületlenség, hogy ilyen létezik. Megemlítés szintén még azt is elmondom, hogy egy elszánt fekete mágus, aki csatlakozni szeretett volna a démonokhoz, olyan módszerrel állt neki a kutatásnak, aminél ostobábbat még életemben nem hallottam: Fogott egy v alakú botot, amit a vízkereséskor szoktak használni, és ahelyett, hogy a föld felé tartotta volna, az ég felé emelte, mondván, hogy a léghajón biztos van víz, hiszen nekünk is kell valamit inni, és azt jelezni fogja az ág. Na már most, az ilyeneknek üzenném, hogy akkor miért nem jelez a bot, hogy ha a bolygó másik felén éppen egy tenger van, te meg azzal átellenben állsz? Gondolom, ezek után mindenki azt várná, hogy elmondom, hogy valójában hogyan is találom én meg mindig a hajót, meg nagy valószínűséggel a többiek is, nem csak jómagam. De akik így gondolják, azok tévednek, hiszen nem vagyok olyan hülye, hogy ilyen belső titkokat kikotyogjak!
Szóval legyen annyi elég hozzá, hogy a már megszokott módszerrel mentem el a legalkalmasabb helyre ahhoz, hogy repülésre váltsak, és Froozer társaságában fellebegjek a nagy fémmadárra. Ugyan olyan barátságtalan volt a légkör, meg úgy az egész, mint bármikor máskor.
- Mondd, szerinted mi a kénköves ménkőért gondoltam én azt, hogy nekünk jó lenne, ha idejönnénk? – meredtem rá a lábam melletti bundásra.
- Most én tudjam? – kérdezett vissza meglepetten. – Feltételeztem, hogy ha már egyszer ide szeretnél jönni, akkor van is valami kifejezett célod vele!
- Nos… nem volt. – folytattam kisvártatva.
- És akkor most?
- Most itt alszunk, mivel beesteledett, aztán meg nem tudom, hogy mi lesz, addig… még majd kitalálom. – adtam ki az ukázt.
- Remek. – gúnyolódott.
- Jaj, ne legyél már ilyen negatív! Fogd fel úgy, hogy túráztunk egyet, aztán kész!
A megszokott szállásra mentünk, ahol mindig is aludni szoktunk, és Froo szinte azonnal el is aludt, nekem azonban ez sehogy sem akart összejönni. Kavarogtak a dolgok a fejemben, és egész éjszaka szinte egy szemhunyást se aludtam, csak össze-vissza forgolódtam az ágyon, és az elképzelhető össze módon összehajtogattam a fejem alá a párnát, de sehogy sem tudtam kikapcsolni a sok-sok mozgolódó fogaskereket, amelyek ott zakatoltak a fejemben.
Aztán valamikor, amikor valószínűleg már hajnalodott, amit nehéz volt megállapítani, ugyanis nem sok ablakos helyiség volt a hajón, és bizony az én szobám pont nem tartozott bele ezekbe. Az időérzékemben ugyan nem mertem volna megbízni, hogy nem téved, de a fedélzeten lévő élet arról árulkodott, hogy bizony hajnalodik, hisz az élet kezdett megindulni, és az itt töltött napjaim során már rájöttem, hogy melyik napszakban milyen is itt a jövés-menés. Tehát nagyjából akkor nyomott el az álom, és már késő reggel, olyan nyolc-kilenc óra játékán már ébren is voltam.
- Nem jól aludtál? – kérdezte a pajtim, amikor eléggé nyomott és kialvatlan képpel keltem fel az ágyból.
- Hát nem. – feleltem szomorúan.
- Ennyire lelombozott az ébrenlét? – kérdezte viccelődve, mivel még ős is kiérezte a hangomból a kedélyállapotomat.
- Így is mondhatjuk. – válaszoltam semmitmondóan. – Nem az a gond, hogy nem aludtam, illetve igen, az a baj, de a lényeg a miért. Az a nagy gond, ami miatt nem aludtam.
Eléggé nyakatekertre sikeredett a megfogalmazás, de mivel okos farkas volt a társam, így megértette, vagy legalábbis nem tette szóvá, hogy ne lenne képben.
- Akkor mondd már el, hogy mégis miért nem csicsikáltál? – kérdezte továbbra is tréfásra és könnyedre véve a figurát, talán azért, hogy jobb kedvre derítsen.
- Az emlékek. – mondtam tömören. – Azt hiszem, hogy ideje lenne látogatást tennünk valahol, ahol már nem jártunk egy ideje. – folytattam sejtelmesen.
- Mire gondolsz? – hunyorított rám.
- Arra, hogy meg kéne látogatnunk Ann sírját. Már csak azért is, hogy egyáltalán rendben van-e még. – próbáltam takarózni. – Hiszen nincs gondnoka a fákon kívül a temetőnek, ahová elhelyeztük. – magyaráztam tovább.
- Éppenséggel belefér az időnkbe, ah jól sejtem, szóval… mire várunk még?

Ahogyan azt megvitattuk Froozerrel, elmentünk a következő nap abba az erdőbe, ahová a kedves halottunkat temettük el annak idején. Furcsa volt ismét odamenni, mivel eddig akárhányszor voltam is a rengetegben, mindig kifejezetten jó idő volt, a fák virultak, és a nap is sütött, most azonban, mintha csak a természet is érezte volna a lelkem rezgéseit, pontosan úgy nézett ki. Minden fehér volt a lehullott hótól, és a fák is, mint megannyi csontos kéz meredeztek mindenfelé. Sehol nem lehetett egyetlen állatot sem látni sem pedig hallani, minden teljesen kihalt volt. Mikor elindultunk, hosszasan eltűnődtem azon, hogy vajon tényleg ezt akarom-e? Mióta visszaadtuk a földnek Ann testét, azóta nem jártam ott, és még magam sem tudtam, hogy mit fog kihozni belőlem, ha ismételten oda megyek.
- Minden rendben? – kérdezte Froozer, aki a bal oldalamon sétált egészen eddig szótlanul.
- Azt hiszem... Miért kérdezed? – válaszoltam lassan, kicsit talán vontatottan is.
- Mert úgy néztél ki egy darabig, mint egy élőhalott. Csak mentél és még csak a lábad elé sem néztél. Már kezdtem azt hinni, hogy elaludtál és alvajáró vagy. – ismerte be.
- Minden rendben, csak egy kicsit elgondolkoztam. – nyugtattam meg.
Noha eléggé jól kijelöltem a halmot, és gondoskodtam az állatok elleni védelméről is, mégis meglehetősen nehéz volt a nyomára akadnom a nyughelynek. A fák egy cseppet sem hasonlítottak eddigi önmagukra, és egyre inkább az volt az érzésem, hogy el fogok tévedni, de végül mégsem így lett. Hála a pajtásom szaglásának és a tájékozódási képességének, végtére is megleltük a sírt. Ugyan a hó betakarta, de a dárda, melyet a fejrészhez tűztem le a földbe még most is hirdette már távolról, hogy itt bizony van valami. Amikor közelebb értünk, a rácsozás is láthatóvá vált, mivel még egy kicsit kilógott a fehér lepel takarásából. Ahogy remélem, a fémes bevonat megvédett mindent attól, hogy bármilyen külső behatás károsítsa, s így megvédte az alatta pihenő lány testét is, legalábbis első ránézésre nem látszott semmilyen rongálódás. Amikor már közvetlen előtte álltunk, elkezdett ismét szállingózni a hó, és feltámadt a jeges szél.
- Hát itt vagyunk. – kívánkozott ki belőlem, mintha csak köszönnék, s ezt nem is Froo-nak, mint inkább Ann-nek címeztem.
Ahogy ott strázsáltam, hirtelen, még az előző esti álmaimnál is intenzívebben rohantak meg az emlékek, és úgy éreztem, hogy el kell mondanom őket az ordasnak, vagy akár valaki másnak is, de mivel csak ő volt itt, így egyértelmű volt, hogy neki.
- Tudod, hogy néhány nap múlva megint eljön a születésnapom? – kérdeztem a mellettem álló bundást, aki látszólag nem is fázott, míg én majdnem megfagytam.
- Valóban?
- Igen. – mondtam csendesen. – A legutóbbit vele töltöttem. – mosolyodtam el halványan, hiszen ez kellemes emlék volt, de fájdalom is vegyült az örömbe. – Az volt az első olyan alkalom, hogy megünnepeltem. És a mai napig nem jöttem rá, hogy honnan tudta meg, hogy mikor is van a napja, amikor még én sem tartottam számon. – tettem hozzá.
- Sok mindent tudott, amiről nem is gondolnád, hogy tudja. Egyszer például, amikor te valami munka ügyében jártál el azt hiszem, vagy valami ilyesmi, összefutottam vele a céh folyosóján, amikor kajáért mentem az étkezőbe. Akkor mesélte el nekem, hogy mit mondtál akkor, amikor én kikeltem. – hozott fel ő is egy érdekes momentumot, amire mellesleg én nem is emlékeztem, mármint arra, hogy mit mondtam.
- Mire gondolsz? Én már nem is tudom, hogy mit mondhattam akkor. – tűnődtem el.
- Azt mesélte, hogy olyanokat mondtál, hogy úgy festünk, mint egy igazi kis család, te vagy az apuka, Ann az anyuka, én pedig a gyerek. – nevetett.
- Tényleg ezt mondtam volna? – hitetlenkedtem, már csak azért is, mert kissé kínos volt ilyeneket hallani vissza másoktól.
- Ezer százalék, ilyet biztosan nem felejtenék el. – nyugtatott meg a farkas.
- És az idő is hogy repül nem? – néztem fel az égre, melynek az lett az eredménye, hogy a szállingózó pihék egy része az arcomon érte el a végállomását, és ott elolvadt, majd víz formájában csorgott tovább.
Olyan voltam, mint aki sír, és kicsit igaz is volt, mivel a saját könnyeim is keveredtek az olvadt hóval, de mindössze egy-két könnycsepp vegyült el a keverékben.
- Már megint egy újabb év küszöbén állunk, és az ideiben is annyi minden történt. – folytattam egy hosszabb szünet után.
- Nos, igen. Az idő nem vár meg senkit, még minket sem. – helyeselt.
- Mit gondolsz, létezik olyan mágia, amivel vissza lehet forgatni az idő kerekét? – kérdeztem meg egy kissé talán ostobának hangzó ötletet.
- Nem tudom. De miért is ne lehetne. – gondolkozott le rajta ő is. - Ha viszont meg lehet csinálni, akkor szerintem egy próbát mindenképpen megérne, nem gondolod? – nézett fel rám.
- Feltétlenül. – bólintottam rá. – Majd ennek is utána fogok nézni egyszer valamelyik mágiával foglalkozó könyvtárban. Viszont én nem akarom teljes mértékben visszapörgetni az időt. Az nem volna minden szempontból jó. – szögeztem le szinte azonnal, ahogy befejeztem az előző mondatomat.
- Miért, mi rosszat látsz benne? – értetlenkedett Froo.
- Hát például az, hogy ha visszatekerném az időt, mondjuk csak három-négy évvel, akkor bizony eléggé szánalmas voltam, legalábbis így most visszagondolva. – merengtem el egy kicsit. – Még nem volt senki, akire támaszkodhattam volna, és eléggé gyenge is voltam. Bár… ha jobban meggondoljuk, akkor most is gyenge vagyok, de erősebb, mint az átlag. – mosolyodtam el ismételten. – Szóval ezért mondom, hogy az nem biztos, hogy annyira király lenne.
- Ja, és képzeld el, hogy milyen lenne, ha visszamennél és találkoznál magaddal. Vicces lenne, ha ketten lennétek nem?
- Na jól van, inkább jegeljük a témát! – indítványoztam.
- Okés, csak egy kicsit szerettem volna, ha jobb kedvre derülsz. – vallotta be, miközben lesütötte a szemét a halomra. – Ugye nem lesz öngyilkos vagy ilyenek? – kérdezte meg kissé talán félve a válaszomtól.
- Biztos, hogy te voltam mellettem az elmúlt időszakban? – kérdeztem már-már sértődötten. – Mert ha igen, nagyon nem értem, hogy egyáltalán hogy fordul meg benned ez a gondolat.
- Szóval akkor nem?
- Még szép, hogy nem! Az a gyávák menekülési útja! Sok mindent lehet rám mondani, de gyáva aztán nem vagyok. – morogtam.
- Hát igen, ezt tényleg nem róhatja fel neked senki. – értett egyet velem, bár a hangja kissé gúnyos is volt.
- No azért ám! – zártam le a problémát. – Amúgy meg… eléggé csúnya idő közeleg úgy nézem. – vizslattam a felhőket melyek igen gyorsan sötétedtek felettünk, és a hópihék is egyre sűrűbben kezdtem el hullani.
- Igazad lehet. Menjünk? – nézett fel rám.
- Kéne, csak éppen hova? – tanakodtam.
- Miért nem megyünk most is abba a házba, ahová a legutóbb, amikor itt volt Tavara is? – vetette fel az ötletet.
- És mégis mire megyünk vele? Hiszen be van szakadva a teteje! – emlékeztettem.
- Óh, ez igaz, erről meg is feledkeztem. De legalább szélfogónak jó lenne, ha meleget nem is tudunk benne csinálni. – javasolta.
- Mondjuk ez is igaz.
- A szabad égnél azért meg mégis csak jobb nem? – próbált meggyőzni.
- Na igen. – vettem fontolóra a problémát, majd végül beleegyeztem. – Szia Ann, még jövünk. – húztam végig szomorúan a kezemet a kopján, a fejnél, majd elindultunk a kunyhó irányába.
A tetőn lévő lyuk még mindig ott tátongott, amire számítottam is, hiszen ki javította volna meg? Igaza lett Froo-nak abban, hogy odabent legalább a még jobban felerősödött szél nem ért el minket, így azért néhány fokkal melegebbet érzett az ember, és a hó sem hullott ránk, már ha megfelelő helyre telepedtünk le. Ugyan még csak délután volt, de a fényviszonyok mégis megkövetelték, hogy meggyújtsunk egy régi olajlámpást, amit odabent találtunk, mivel a házban szinte éjjeli sötétség volt a napfénytető ellenére.
- Szerinted működik még? – vette szemügyre az ordas a régiséget.
- Honnan tudjam? Ki kell próbálni!
Ami azonban a problémát okozta, az az volt, hogy egyikünk sem ismert semmiféle tűz mágiát, amivel is meg lehetett volna gyújtani. Szóval elkezdtük felforgatni a lakást, mintha nem lett volna éppen elég nagy felfordulás, hogy találjunk egy adag gyufát, vagy kovakövet vagy bármit, amivel lángot vagy legalább szikrát lehet csiholni. Ez persze abból kifolyólag, hogy sötét volt, még nehezebb volt az eredeti feladatnál. Végül, hála a barátomnak, találtunk egy csomag gyufát, ami azonban újabb megoldandó gondot hozott magával, mivel meglehetősen el volt ázva mindenegyes pálcika a csomagban, így hát annyira mentünk vele, mintha nem is lett volna.
- Na jó, ezt fel kell írni a bevásárló listára! – mérgelődtem. – Hogy jöhettünk el tűzgyújtó eszköz nélkül? – kérdeztem költőien, de Froo úgy érezte, hogy válaszolnia kell rá.
- Úgy, hogy nem voltunk boltban már hónapok óta, és a gyufánk már mint elfogyott, a kovakövet meg nem tudom, hogy hová tüntetted el, de már a legutóbbi alkalommal sem volt meg. – magyarázta, mintha én nem lennék tisztában mindezzel.
- Nem kell bemutatnod, csak úgy kérdeztem, nem gondoltam, hogy válaszolsz is rá.
- Ja… akkor bocs. – mondta, mire én elkezdtem nevetni.
Nem tudtam volna megmondani, hogy miért tört ki belőlem a kacagás, de egyszerűen olyan viccesen mondta ki a szavakat, hogy nem tudtam megállni. A pajti vette a lapot, és velem nevetett. Szóval a dolog vége egy nevetés lett, és az, hogy maradtunk sötétben. Normál esetben a tűzgyújtás megy nekem két bottal, amiket eldörzsölgetek addig, amíg nem fog tüzet a forgács, vagy az egyéb anyag, amivel próbálkozni szoktam, de hát az olajlámpás esetében ez eléggé felejtős volt. A kandallóba, ami egyébként volt a házban, nem akartam tüzet rakni, mivel feleslegesnek éreztem a jelenlegi környezetben, hiszen a tetőn beeső hó eléggé jól betakarta volna, nem beszélve arról, hogy akkor a ház tocsogott volna a vízben a melegen olvadó hó miatt.
Letelepedtünk hát egy félreeső sarokba, és elhelyezkedtünk ahhoz, hogy nyugovóra térjünk, ha már egyszer nem látunk semmit. Az is közre játszott, hogy nem volt valószínű, hogy reggelnél előbb elhagyhatjuk a rögtönzött szállásunkat, így jobb volt aludni, hogy gyorsabban teljen az idő.
- Te, Roha, alszol már? – kérdezte Froo nagyjából tíz-tizenöt perccel azután, hogy elfeküdtünk és elcsendesedtünk.
- Nem, még nem. – válaszoltam halkan.
- Van valami, amit már egy jó ideje meg akartam kérdezni, mert nem fér a fejembe. Nem baj, ha most megkérdezem? – járta körül a témát teljesen feleslegesen, mivel nem szerettem a mellébeszélést.
- Ha már egyszer belekezdték, akkor bökd ki!
- Azon tűnődtem, hogy miért nem mozgatod Ann-t a nekromanta mágiáddal? – nyögte ki kisvártatva.
- Furcsállom, hogy ilyen egyáltalán az eszedbe jutott. – morogtam.
- Mégis miért? Szerintem eléggé logikus kérdés volt. - akadékoskodott.
- Amikor feltámasztok egy halottat, illetve… a feltámasztom nem is olyan jó szó erre, inkább azt mondanám, hogy mozgásra bírom a testet, akkor te mit látsz? – kezdtem rávezetni a válaszra, amely bennem már jó ideje megvolt.
- Hát… nem is tudom. – gondolkozott el. – Holtakat, akik járnak. – adott végül egy nem túl épkézláb választ, de ebben is benne volt az, ami a lényeg.
- Ahogy mondod, halottakat. A mágiám nem éleszti fel őket, csak kihasználom őket a saját érdekeimet figyelembe véve. Az én varázserőm táplálja a testeket. Nem élnek, és még ha a Demonic Intelligent-et adom is nekik, akkor sem lesznek azok, akik egykor voltak. Csak élettelen és tudattalan szolgák. Nem szeretném, hogy Ann is csak egy szolga legyen a sok közül. Ezért nem támasztanám fel soha, még akkor sem, hogy ha ő lenne az egyetlen, harcban bevethető testem. – szögeztem le kerek perec.
- Ez eléggé világos magyarázat. – fogadta el a társam is.
- Na de most aztán már tényleg tegyük el magunkat holnapra! – akartam véget vetni a csevegésnek, mivel elfáradtam, és még ha nem is volt este, akkor is álmos voltam.
- De figyelj már! Hogy ha annyi mindent ki tudtál ötleni, mint mágia, akkor miért nem próbálkozol meg azzal, hogy kitalálj egy feltámasztó mágiát is? – ragozta tovább a történetet.
- Nem beszéltem már veled erről máskor is? – gondolkoztam el, mert rémlett, hogy már kérdezett ilyet.
- Én nem emlékszem rá.
- Én viszont úgy emlékszem, hogy már faggattál ezzel kapcsolatban, szóval csend és aludj! Majd holnap még beszélgetünk. – zártam le immáron erőszakosan a dolgot és szorosabbra vontam magam körül a köpenyt, amellyel takaróztam.
A reggel valóban hamar jött, mivel csak lehunytam a szeme, és amikor kinyitottam, már sütött is a nap. Egy-két madár csivitelését is lehetett hallani, mivel a vihar is elült már, és a nap verőfényesen csillogott a kinti fehér tájon.
- Ébresztő Froo, ideje indulni! – böktem szelíden oldalba a mellettem horkoló fenevadat.
- Mi, máris reggel van? – pislogott álmosan.
- Igen. Szóval gyerünk! Még egyszer meglátogatjuk a sírt, aztán visszamegyünk a hegyekbe a mesterhez. – közöltem vele a haditervet.
- Rendben van. De miért megyünk máris vissza? Hiszen mondhatni most jöttünk el tőle. – tudakolta.
- Azért, mert ha csak merengek és bóklászok körbe a világban, attól nem leszek erősebb. Már így is sokat tanított, itt az ideje, hogy még többet mutasson meg nekem. – világosítottam fel a pajtim.
- Vagy úgy…
Gyorsan összeszedtük a holminkat, ami nagyon gyorsan megvolt, hiszen szinte semmit sem hoztunk el, aztán kimentünk a szabadba. Jó húsz centis hó volt odakint, és ez megnehezítette a mozgást, de ezt cseppet sem bántam, sőt. Úgy fogtam fel az egészet, mint egy kis erősítés, ami rám is fért, mert úgy éreztem, hogy elég nehezen bírom, ami pedig nem volt elfogadható, főleg ha azt is hozzá vesszük, hogy milyen sokat aludtam az imént. Most már nem látszott ki semmi a kis kerítésből a dombocska felett, már csak a lándzsa nyomán bukkantunk a nyughelyre.
- Froo, megkérhetnélek arra, hogy menj egy kicsit előre?
- Miért? – kérdezte gyanakvóan.
- Szeretnék kicsit kettesben lenni vele, ennyi az egész. – válaszoltam halkan.
- Rendben van, de ne várass sokáig! – mondta, majd eloldalgott.
- Köszönöm. – szóltam még utána, majd visszafordultam a fejfához. – Hát… ez is eljött, ismét búcsút kell vennem tőled. – mondtam halkan, s könnyes szemmel, mintha csak egy valódi, élő emberhez beszélnék. – Nem tudom, hogy hol vagy most, és hogy én is oda kerülök-e, de egyszer majd remélem, hogy találkozhatunk valahol, a másik oldalon. – folytattam, majd becsuktam a szemem, és hagytam, hogy néhány könnycsepp végigcsorogjon az arcomon.
Aztán eszembe jutott a lány arca. A mindig mosolygó, kicsit talán szeleburdi Ann, aki mintha semmit sem vett volna komolyan, legalábbis amikor én láttam. Ahogy ott álltam, és gondolkoztam rajta, rájöttem, hogy ahányszor csak találkoztam vele, egyszer sem láttam szomorúnak, vagy olyan helyzetben, hogy netán sírt volna. Egyszer sem egészen addig a napig. Aztán egy újabb gondolat kerített hatalmába. Eszembe jutott, hogy mit is mondtam, és eléggé fogós kérdésnek sejlett fel előttem: a túlvilág.
- Vajon mi lehet a halál után? Van egyáltalán valamiféle túlvilág? – morfondíroztam.
Ha volt, nos, sok haragosom lehetett már a túloldalon, és ha büntetés is járt a rosszaknak, akkor nekem abból is tettek félre rendesen, de ez most valahogy nem érdekelt, akkor sem, ha jelen pillanatban legalábbis, szinte biztos voltam abban, hogy valamiféle halál utáni lát biztosan van.
Engem nem ez érdekelt, hanem az, hogy vajon ott a halál után vajon ismét találkozhatok-e vele. Aztán elhessegettem magamtól az ostobának tűnő gondolatot, és inkább arra jutottam, hogy ideje lenne indulnom. Megérintettem az általam készített fejfának szánt lándzsát, majd egy halk „ég veled” köszönést leheltem a hideg levegőbe, s sarkon fordultam, hogy kövessem Froo-t. Nem ment túl messzire, mindössze néhány tíz méterre, így hamar beértem. Egy jó ideig csendben mentünk csak egymás mellett, látszólag céltalanul, és ezt az ordas szóvá is tette:
- Most akkor voltaképpen hová is tartunk?
- Vissza a hegyekbe. – válaszoltam meglepetten, hogy ez nem egyértelmű neki. – Folytatni akarom a tanulást, és ha nem is a harmadik kaput, de legalább valami más mágiát vagy harci technikát szerintem biztosan tudok majd tanulni az öregtől. – nyilvánítottam ki reményeimet.
- És mi lesz, ha tévedsz? – vonta össze a szemöldökét, vagy azt, ami annak a helyén volt a farkasoknál.
- Jaj, ne legyél már ennyire vészmadár! Tessék egy kicsit pozitívabbnak lenni! – korholtam.
- Nem, én nem akarok optimista lenni. Szerintem a realista az sokkal jobban meg tudja érteni a világot. – fordította el tőlem a fejét.
- Viszont tudod, hogy mi a pesszimista ember definíciója? – kérdezte, gondolván, hogy be tudom húzni a csőbe.
- Nem. – felelte kurtán.
- Az egy olyan ember, akinek mindig igaza van, de sose leli benne örömét. – világosítottam fel.
- És te ilyennek látsz engem? – kérdezte mosolyogva. – Mert ha mindig igazam van, az azért eléggé jó nem?
- Én inkább a mondat második felét hangsúlyoznám ki. – vágtam vissza.
Így visszagondolva, kissé furcsa, volt, hogy szinté még hátra sem hagytuk a kegyhelyet, és máris egymással viccelődtünk és élcelődtünk, de valahol azért valahol kicsit megnyugtató is volt. Hiszen ha valaki meghal, akkor azt már nem lehet visszahozni, és igen, meg kell gyászolni, ahogyan annak rendje és módja, de nem lehet örökké csak a bánatnak és a bánatban élni. Tisztában voltam vele, hogy tovább kell lépnem, és hogy az én életemnek mennie kell tovább, akármi történjék is, egészen addig, amíg én magam nem patkolok el. Ez a kis szópárbaj pedig arra engedett következtetni, hogy ha nem is teljesen, de legalább az első lépéseket már megtettem afelé, hogy kilábaljak a kezdeti melankóliámból.
Amikor visszaértünk a hegyi támaszpontra, a remete már várt ránk, és nem volt valami jókedvű. A kezében egy darab papirost tartott, ami levélnek tűnt, de nem tudtam kivenni, hogy mi állhat benne, mivel olyan szögben tartotta, hogy lehetetlen volt kibogarászni a betűket.
- Ezt tegnap este hozta egy postagalamb. – nyújtotta oda nekem, miután még egy ideig tanulmányozta.
A postagalambon kicsit elgondolkoztam, mivel álmomban sem feltételeztem volna, hogy van olyan eszement madár, aki ilyen hidegbe is elvinné a híreket anélkül, hogy megfagyjon, nem beszélve arról, hogy ha már egy olyan emberrel állok szemben, aki többet tud a mágiáról, mint én, akkor igazán kaphatott volna valami mágikus levelet, vagy nem is tudom. A lényeg azonban az, hogy elvettem tőle a levelet, elolvastam magamban, és eléggé kikerekedtek a szemeim.
- Van még néhány dolog, amit nem tudsz rólam kölyök. Vannak kapcsolataim, amelyek sok-sok információval látnak el. – magyarázta meg azt, hogy mégis hogyan kerülhetett a kezébe egy ilyen dokumentum.
A megrökönyödésem ugyanis nem volt alaptalan, hiszen az egyéb adatok mellett az volt benne olvasható, hogy az általam másodikként a „top 100 ember, akit el akarok tenni láb alól, méghozzá minél előbb” listán számon tartott ember neve szerepelt benne: Jashin Flegor.
- Ez mennyire megbízható forrásból származik? – tudakoltam, mivel nem akartam elhinni, hogy ez tényleg így van.
- Elhiheted nekem, hogy ha ide le van írva, akkor az úgy is van. – jelentette ki határozottan.
- Szóval elkapták a gazfickót? – gondoltam elégedetten.
Az üzenet ugyanis azt tartalmazta, hogy az egykori, Ann apja által vezetett szervezet maradéka felkutatta, és egy eléggé véres harcban meg is ölte az alakváltót, aki akkor, mikor én találkoztam vele, akkora pusztítást végzett a helyek közt, a rejtekhelynél.
- Tehát akkor már csak hatan vannak. – mondtam halkan.
- Kik? – kíváncsiskodott a mester.
Eléggé lerövidítve és kevés részletre kitérve ugyan, de elmondtam neki az új fejleményeket is az ügyeim kapcsán, melynek jó részét már közöltem vele, amikor maga mellé fogadott, és így világossá tettem számára mindent.
- Szóval így áll a helyzet. – mondta, miközben elkezdte az állát vakargatni.
- Igen, ez lenne a történet többi része. – válaszoltam neki.
- Ebben az esetben megértem, hogy miért vagy olyan nagyon türelmetlen a tanulás terén, ellenben nehogy azt hidd, hogy ez bármin is változtatna. Nem állsz készen, akkor sem, ha sürget az idő.
- Nem is gondoltam, hogy így lenne. – vágtam közbe, még mielőtt tovább ragozta volna a történetet. – Viszont addig, amíg nem állok készen, nem lehetne megoldani, hogy valami más mágiát tanuljak? – néztem rá kiskutya szemekkel.
- Mégis mire gondolsz? – méregetett sandítva.
- Azt nem tudom, de biztosan tudsz még néhány olyan technikát, amiket más nem ismer, nem így van? – próbáltam meg kiugratni a nyuszit a bokorból.
- Nos, az már igaz, hogy tudok ezt-azt, de azokat is ki kell érdemelned! – hangsúlyozta ki nagyon az utolsó szót.
- És mégis mivel? Mert azzal egy kicsit megkönnyítenéd a dolgot, ha legalább elárulnád, hogy mit kéne tennem hozzá, hogy elhidd, hogy készen állok. – próbáltam meg kihúzni belőle valamit, sajnos nem túl nagy sikerrel.
- Ezt magadnak kell észrevenned. Ha minden elmondok neked töviről hegyire, akkor mégis hogyan fogsz rendesen tanulni? Azt szeretném elérni, hogy magadtól jöjj rá, hogy mit kell csinálnod, hogy mi az, ami még fejlesztésre szorul a készségeid között. Ez az igazi tanulás, nem az, ha egyszerűen csak elmagyarázok neked mindent.
- Hát ezzel sem lettem okosabb. – morogtam magamban. – Ha így állunk, akkor viszont most lefekszem egyet, mivel eléggé kifárasztott az út, aztán utána kitaláljuk Froozerrel, hogy mit is kéne még gyakorolnom. – mondtam mindkettőjüknek, aztán a szoba felé indultam.
A hegyi emberke nem szólt semmit, és Froo is szótlanul követett fel az emeletre, majd a szobaajtó becsukódott mögöttünk. Én elfeküdtem az ágyon, a farkas pedig letelepedett az ágy előtti szőnyegre.
- Szerinted tényleg annyira megbízhatóak az öreg forrásai? – kérdezte a társam halkan, nehogy kiszűrődjön a hang.
- Nem tudom, de nem is igazán érdekel. – vallottam be. – Ha meghalt, akkor azzal én csak jól jártam, ha meg nem, akkor meg úgyis ott lesz azon a bizonyos napon, és akkor végzek vele, ennyi az egész. – ismertettem vele a tervemet, miközben a szemem már csukva volt, és próbáltam elaludni.
- Ez is egy érdekes megközelítés. – mosolyodott el. – De biztos vagy benne, hogy le fogjuk tudni nyomni őket, ha heten vannak? Mert én még mindig nem látom azt a nagy csapatot, akik majd elbánnak a gonosszal. – rótta fel nekem a hiányosságot.
- Való igaz, hogy egy kicsit visszaesett az erősítés gyűjtése, de Tavara elég lesz egy, ha nem két ellenfél ellen is, és ha végre megtanulom azt a fránya harmadikat, akkor az én erőm is akkora lesz, hogy simán elbánok kettővel is. Ha ez a rohadék most valóban meghalt, akkor pedig már csak egy vagy két hasonszőrű egyén kell, és már készen is vagyunk nem igaz? – fejtettem le a gondolataim menetét.
- De találsz is még ennyit egy év alatt? – akadékoskodott még mindig.
- Nem tudom, de fáradt vagyok, így most nem is érdekel. Majd ha felébredtem, akkor megvitatjuk ezt jó? – kértem ki az ő véleményét is, de csak formalitás szintjén, mivel én befordultam a fal felé, és még jobban magamra húzta a pokrócot, jelezve ezzel, hogy aludni akarok.
- Rendben van, szép álmokat!

Már kora reggel, amikor felkeltem, éreztem, hogy valami nincs rendben velem, mert a fejem fájt, ráadásul az orrom is be volt dugulva, egyszóval tehát erősen kerülgetett a megfázás.
- Lehet, hogy a legutóbb nem kellett volna kimennem kabát nélkül. – jegyeztem meg két orrfújás közepette.
- Szerintem meg biztos, hogy nem kellett volna. – tette hozzá túlzottan is egyetértően Froozer.
Az elhatározásaimnak megfelelően azonban így is útra keltünk, mivel a céhben felejtettem az elmúlt látogatásunkkor egy adagnyi tőrt, melyeken túl szerettem volna adni, ha pedig nincs nálam, nem tudom elpasszolni őket. No persze az is igaz, hogy egy hegyi kastélyban sincs sokkal több esélyem arra, hogy megszabaduljak tőlük, de azért mégiscsak jobb, ha kéznél vannak.
Már az úton is eléggé érződött, hogy nem lesz egy sétagalopp, mivel hiába voltam jó gyalogló, ezúttal valahogy nem úgy ment a dolog, mint ahogyan én azt szerettem volna. Szinte óránként meg kellett állnunk szusszanni egyet, ráadásul vert a víz, mintha csak egy tóból gyalogoltam volna ki éppen.
- Nem kéne inkább valami településen megpihennünk? – kérdezte Froozer aggódva.
- Nem, ki fogom bírni. – nyugtattam meg, bár szemmel láthatóan nem volt valami nagy hatása az ordasra nézve, ugyanis továbbra is félig aggodalmaskodva félig pedig szánakozva szemlélt.
Jóval tovább tartott az út, mint ahogyan számoltam, de végül megérkeztünk, ha nem is egészségesen, de legalább egy darabban.
Alig, hogy felszálltunk a léghajóra, szinte azonnal a szobám felé vettem az irányt, és a legjobbnak azt láttam, ha lefekszem és alszom egy keveset.
- Nincs szükséged valamire? – tudakolta a pajtim, mikor én már a takaró alatt voltam, és még úgy is vacogtam, mivel most éppen az volt terítéken nem pedig a meleg rázás.
- Azt hiszem, hogy a legjobb az lesz, ha alszom egy keveset. – feleltem.
- Rendben, akkor békén is hagylak. – mondta, majd elheveredett az ágyam előtt, és ő is velem szundított.
Noha nem voltam valami jól, mégis olyan gyorsan elaludtam, mintha csak fejbe vágtak volna egy jó nagy husánggal. Mikor felébredtem, nem tudtam, vajon mennyi időt durmolhattam át, de Froozer már nem volt sehol én pedig még mindig eléggé ramatyul éreztem magam.
- Kéne valahonnan szereznem egy kis meleg teát vagy egy jó tál húslevest! – idéztem fel magamban az emlékeket, hogy vajon mi is a legjobb egy meghűlés ellen.
Minden erőmre szükségem volt még ahhoz is, hogy egyáltalán feltornásszam magam az ágyban ülő helyzetbe, és egy jó egy perces pihenőnek kellett következni, hogy egyáltalán meg merjem kockáztatni a talpra állást. Meg kell hagyni, az sem volt a legegyszerűbb folyamat. Azon is elgondolkodtam, hogy előfordulhat, hogy jobban járnék, ha valamilyen mágiával rásegítenék a dolgokra, mondjuk például a Flight-tal, de erről végül is lemondtam. Ennek igen egyszerű oka volt, méghozzá az, hogy féltem, hogy ha az egyszerűbb testi funkcióim, mint a járás és az ágyból való felülés is ilyen nehezemre esik, akkor vajon mi történne, hogyha varázsolnék? Inkább nem voltam kíváncsi a válaszra, gondolván, hogy baj lesz belőle.
Így végül a falat megragadva támaszul, elkezdtem a kicsiny szoba ajtaja felé evickélni, ami szinte gigászi feladat volt.
- Még jó, hogy itt vagyok már a céhben, és nem odakint a vadonban. – tűnődtem. – Ha most megtámadna valaki, biztos, hogy nem tudnék védekezni.
Már éppen ott tartottam, hogy elérem az ajtót, és azon voltam, hogy megfogjam a kilincset, amikor is az magától kinyílt. No persze nem egészen magától, mivel a túloldalról azonnal bekandikált Froozer nagy, bozontos feje, és egy másik alak is állt ott.
- Nem szabadna felkelned! Nyomás, vissza az ágyba! – mordult rám kedvesen Angelina.
- De… - akartam védekezni, de egyrészt semmi sem jutott eszembe, hogy milyen ellenérvet is hozhatnék fel, máris oldalról pedig nem is volt időm arra, hogy akár csak még egy szót mondja, mert a lány máris összevonta a szemöldökét.
- Froozer elmondta, hogy hogyan érkeztetek és azt is, hogy már azóta húzod a lóbőrt, mióta ideértetek. – világosított fel engem is arról, hogy mennyit is tud.
Különös dolog volt. Azóta nem találkoztam vele, hogy nemrégiben beajánlottam Hadesnál, és az igazat megvallva nem is nagyon számítottam rá, hogy az útjaink a jövőben jobban keresztezni fogják egymást, mint amennyire bármely másik céhtársammal össze szoktam találkozni.
- Egy lázas betegnek sokat kell pihennie és a legjobb orvosság, ha jól kiizzasztja magát.
- Mi ez, valami házi praktika? – kérdeztem méltatlankodva, de eléggé erőtlenül, mivel el is engedte a füle mellett.
- Nem nyitok vitát, mars vissza az ágyba! – utasított határozottan, és megragadta a karom, hogy az ágy felé vonszoljon.
Annak ellenére, hogy még szinte vadidegen volt és pedig nem éppen a szófogadásomról voltam híres, mindenféle ellenállás nélkül engedelmeskedtem neki, sőt, kifejezetten jó volt, hogy a rendelkezésemre állt egy támasz.
- Ha jól emlékszem, arról volt szó, hogy én vagyok a főnök és te csinálod azt, amit mondok, nem pedig fordítva. – jegyeztem meg egyrészt viccelődve, másrészt pedig kicsit komolyan is.
- Igen, de ez még akkor volt, amikor te voltál az erősebb! – vágott vissza pimaszul s mosolyogva.
Nem volt se kedvem sem pedig erőm vitatkozni vele, főleg azért sem, mert nagyrészt igaza volt. Most, még ha nem is támad rám, csak egyszerűen elenged és nem nyújt tovább támaszt, már az is nagy valószínűséggel elég lett volna ahhoz, hogy padlót fogjak, így hát ráhagytam.
- De miért keltél fel? – szólt közbe Froo.
- Éhes voltam. – feleltem kurtán. – Épp azon voltam, hogy egy adag forró húslevest szerezzek valahonnan.
- Pihenj le, én majd hozok neked. – nyugtatott meg Angelina.
Egyre furcsábban éreztem magam. Nem elég, hogy le vagyok robbanva, még ki is szolgálnak. Kezdtem úgy érezni, hogy közeleg a vég és hamarosan jobb lesz, ha inkább kiugrok az ablakon, mint hogy még szánalmasabbá váljak.
Nem tudom, hogy milyen okból kifolyólag, de mintha csak megérezte volna, hogy mit gondolok, a lány ismét megszólalt:
- Nehogy azt hidd ám, hogy szánalomból segítek neked! – tartott egy rövid kis szünetet. – Csak éppen szükségem van a segítségedre, így amíg nem épülsz fel, kénytelen leszek téged ápolni, hogy ismét formába gyere.
- Ó, ez érdekes. – mondtam, miközben visszaültem az ágyam szélére.
- Mi ebben olyan érdekes? – faggatott.
- Semmi. – próbáltam meg legyinteni, de eléggé erőtlen volt még a próbálkozás is. – Inkább menj és hozd azt a levest! – sürgettem.
- Rendben, de akkor ígérd meg, hogy addig nem fogsz felkelni!
- Ígérem. – válaszoltam, miközben ismét magamra rántottam a jó meleg takarót, és elhelyezkedtem a fekvőhelyen.
Közben Angelina kiment, és halkan betette maga mögött az ajtót. A ragadozó pajtásom ellenben ottmaradt.
- Miért hoztad ide? – kérdeztem tőle szemrehányóan.
- Ezt meg hogy érted? Te hoztad ide nem én. – ellenkezett.
- Úgy értettem, hogy most hozzám. – pontosítottam a kijelentésemet.
- Ahogy már hallhattad, csak simán összefutottunk a folyosón, elmondtam neki, hogy mi a helyzet veled, ő pedig azonnal és magától felajánlotta, hogy ápolni fog. – vezette le gyorsan a sztorit.
- Értem. – mormoltam inkább csak magamnak sem mint Froozernek.
Akármennyire is utáltam bevallani, de a lány nagyon emlékeztetett engem Annre. Persze teljesen másképp nézett ki és a beszédstílusa és a viselkedése is más volt, de mégis. Volt benne valami megmagyarázhatatlan. Egyfelől nem sokan voltak, akik így pimaszkodtak velem a környezetemben, ha csak nem az ellenségeim voltak… na jó és persze Froo, ugyanakkor pedig kész volt segíteni is nekem. Hiába mondta azt, hogy csak önös érdekből akar meggyógyítani, érezhető volt, hogy hazudik. Sokat hazudtam már és még több valótlan állítást hallottam, így eléggé jó érzékkel kiszagoltam már, hogy ha valaki füllent. Persze ez sem volt teljes mértékben biztos, de jó eséllyel meg mertem kockáztatni.
- És azt nem mondta, hogy milyen ügyben kéne neki segítenem? – faggattam közben a segítőmet.
- Nekem semmiféle segítségről nem beszélt. – ismerte el őszintén.
- Tehát jól sejtettem. – gondoltam.
Eközben ismét nyílt az ajtó, és megint belépett rajta a vörös hajú lány, kezében egy tálcával, melyen egy edény volt, amiből csak úgy ömlött a gőz, melyet a forró leves árasztott, amely benne volt.
- Na ez kell nekem! – nyugtáztam elismerően a történteket.
- Mi, a lány vagy a leves? – pukkancskodott Froo.
Valójában ha egészséges lettem volna, tuti lekevertem volna neki egy tockost vagy valamit a beszólásáért, de mivel erre most nem volt lehetőségem, így arra jutottam, hogy a legjobb az, ha úgy teszek, mintha nem is hallottam volna, amit mondott. Angel odasétált az ágyhoz, miközben egyensúlyozott, hogy nehogy kilötykölje az aranysárga folyadékot, majd leült mellém és a kezébe vette a kanalat.
- Ülj fel és tátsd nagyra a szádat! – mondta pajkosan, majd elkezdte megfújni az első kanál levest, amit kimerített.
- Erre aztán végképp nincs szükség! – szögeztem le gyorsan. – Enni azért még tudok. – bizonygattam.
- Meglehet, de a legjobb, ha a takaró alatt maradsz, és ehhez az is hozzá tartozik, hogy a kezedet is ott tartod. – érvelt.
- Ezt csak most találtad ki. – morogtam.
- Dehogy is! Ezt mindig így szoktam, hogyha beteg vagyok. De érezd magad szerencsésnek, ugyanis nekem nem szokták így feltálalni a kaját, szóval az elméletemet még sosem sikerült teljes egészében tesztelnem. – ismerte be.
- Igaz is, még nem sokat tudok rólad. – mondtam.
- Ahogy én sem rólad. – felelte azonnal.
- Akkor pont itt az ideje, hogy kicsit jobban megismerjük egymást. – javasoltam, miközben bekaptam az első kanál levest. – Egek, nem vagyok normális. – gondoltam. – Mégis mi a fene ütött belém?
- Nem ez a legalkalmasabb időzítés. – reflektált közben a felvetésemre. – Neked most leginkább pihenésre és nyugalomra van szükséged ahhoz, hogy felépülj, nem pedig arra, hogy velem beszélgess.
Igazat kellett adnom neki, így hát abban maradtunk, hogy inkább majd egy másik alkalommal tartunk mesedélutánt.
- Akkor én most megyek is. Aludj egyet! Én majd később még benézek, és hozok még fincsi levest. – mosolygott rám, majd kiment, miután már megetetett.
- Milyen furcsák is vagyunk mi emberek. – tűnődtem el egy pillanatra.
Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, vagy, hogy hogyan, de úgy éreztem, hogy sokkal többet segített az, hogy valaki rám mosolygott és gondoskodott rólam annál, mint hogy ettem egy kis forró leves, ami állítólag erősíti az immunrendszert.
- Min mosolyogsz ennyire Rómeó? – szakította félbe az elmélkedésemet a farkas.
- Mi van? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Jól hallottad, azt mondtam, hogy Rómeó. Ne tégy úgy, mintha közömbös lenne neked ez a lány, mert úgy sem fogom elhinni. – mosolygott kajánul.
Behunytam a szemem egy pillanatra, hogy kissé megnyugodjak. Így visszagondolva ez is kifejezetten vicces jelenet lehetett volna egy külső szemlélőnek. Olyan, mintha csak két kisgyerek civakodna azon, hogy a suliban melyiküknek melyik lány tetszik. Azonban abban a helyzetben, a tehetetlenséggel megspékelve nagyon nem volt vicces.
- Csak addig mered ezeket mondani, amíg ágyban fekszem mi? Na megállj! Ezért még számolunk! – mérgelődtem.
- Jaj, ne legyél már ilyen kis méregzsák. – élvezte szemmel láthatóan egyre jobban és jobban a dolgot. – Én csak kimondtam azt, amit gondoltam és szerintem nagyon is igaz. Nem tudom, hogy most mit kell ezen felhúznod magad.
- Igaz is, vajon miért? – gondolkodtam el. – Miért lenne rossz dolog, ha tetszik nekem? Egyáltalán miért kéne ezt szégyellnem vagy miért is idegesít az, hogy Froo cukkol vele? – tettem fel magamnak a kérdéseket, amelyekre nem nagyon tudtam hirtelenjében választ találni. – Azt hiszem… hogy igazad lehet. – vallottam be egy rövid ideig tartó hallgatás után.
- Na ugye, hogy megmondtam! – húzta ki magát.
- De ettől függetlenül még lerendezzük, ha összekaptam magam egy kicsit. – nyugtattam meg már jó előre.
Aztán inkább pihenni tértem, és rövidesen el is aludtam. Noha a lázam már lejjebb ment, mint előtte, de még mindig magas lehetett, így nem számított csodának, hogy álmodtam sem pedig az, hogy emlékeztem is rá, hiszen az emberek sokszor használják még az erre utaló szót, a lázálmot is, de mégis. Hihetetlenül élethű és hihetetlenül lehetetlen helyzet volt az egész, amit a szemem előtt lefolyt.


Álmomban egy hatalmas kastélyban voltam, ahol a falak olyan messze voltak, hogy alig láttam őket a plafonról lógó csillárokon lobogó gyertyák fényénél. Nem ismertem a helyet és úgy éreztem, hogy minél előbb ki kell jutnom innen. Igen ám, de fogalmam sem volt róla, hogy merre. Aztán hirtelen egy ismerősnek tűnő sikoltás hatolt át a levegőn. Elkezdtem rohanni abba az irányba, amelyről azt gondoltam, hogy onnan érkezett a hang. Hosszan szaladtam, míg nem el nem értem egy robusztus, fa ajtót, melyet milliónyi faragás díszített. Megragadtam a két nagy fém karikát, melyet kilincsként helyeztek a bejáratra, és megfeszítve minden erőmet, egyszerre tártam fel a két ajtószárnyat. Belépve egy borzalmas kép fogadott, mely még számomra is undorító és egyben várfagyasztó volt. Hullák tucatjai feküdtek a padlón széttrancsírozva és vérbe fagyva. Nem tudtam, hogy kik lehetnek, de még ha ismertem is volna őket, akkor sem tudtam volna beazonosítani, hogy kik lehetnek, mert annyira össze voltak roncsolva.
A terem másik felében egy emelvény volt, melynek tetején egy nagy, trón formájú szék volt, nekem háttal. Elindultam felé. Mintha csak hívogatott volna, hogy menjek oda hozzá. Az emelvény lépcsői is vérben áztak, és kis patakocskákban csorgott le a vér minden egyes lépcsőfokon. A feljárón is holtak feküdtem, de ahogyan rájuk pillantottam, megborzongtam és hátrébb léptem egyet. A legalsó fokon Ann halott porhüvelye feküdt. Eggyel feljebb a mester teste volt, aki már annyi mindent tanított nekem. Még feljebb nézve Froozert fedeztem fel, s mellette feküdt Angelina hullája is.
- Nem, ez nem lehet igaz! Mégis mi folyik itt? – kiáltottam el magam.
- Hát nem csodás látvány? – hallottam egy eszelős hangot a trón felől.
Mikor felnéztem, láttam, hogy a trón már nem háttal van nekem, hanem felém néz, és én ülök benne. Vagy legalábbis a valaki, aki benne ül, pontosan ugyanolyan, mint én. Aztán egy pillanat múlva már odafent ültem, és én voltam az a valaki, aki az imént szólt. A kezeim vérben úsztak, és azt is tudtam, hogy kiében.
- Gyikos! Te tetted! – kiáltottak hangok minden irányból, és árnyak kezdtek el közeledni felém, aztán hirtelen, az árnyak közül halott kezek villantak felém, majd amikor már éppen elkapták volna a torkomat…


- Nem én voltam! – ugrottam fel ülő helyzetbe az ágyamban.
Körülpillantva rájöttem, hogy hol is vagyok, és arra is, hogy az egész eddigi történet csupán egy rossz álom volt. Patakokban folyt rólam a víz, és ziháltam is.
- Mi történt? – nézett rám Froozer kérdőn.
- Semmi különös. Azt hiszem, hogy… csak rosszat álmodtam. – nyögtem ki végül. – Mennyit aludtam?
- Nem tudom pontosan, mert én is elszundítottam, de néhány óránál nem lehetett több. – világosított fel.
- Akkor azt hiszem, még visszadőlök egy keveset. - döntöttem el, majd visszaborultam az ágyba. – De akkor is… olyan élethű volt. – méláztam el. – Az lesz a legjobb, ha megkérdezem erről a mester, ha majd vissza tudok már térni a hegyekbe. – határoztam el magam.
Alapvetően nem sok jelentőséget tulajdonítottam egyik-másik álomnak, hiszen úgy álltam hozzá a dolgokhoz, hogy ez csak képzelgés, az emberi elme színjátéka. Most azonban valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Olyan volt, mintha valami azt súgta volna, hogy ez nem csak egy egyszerű lázálom volt, hanem valami sokkal több, mondhatni, egy kép a jövőből. Ezt erősítette még az is, hogy tisztában voltam vele, hogy egyes kártyamágusok képesek jövendőt mondani pusztán a kártyáikból, ami persze kicsit zavaros lehet és nem biztos, hogy meg tudják magyarázni, vagy itt-ott nem téved egy kicsit, de annyi szent, hogy volt benne valami. Ebből kiindulva pedig miért lett volna nagyobb szamárság az, hogy ha az ember megálmodja a jövőt? Persze afelől sem voltak kétségeim, hogy nem egészen úgy kell érteni ezt az álmot, mint ahogy történt, és mindennek jelképes jelentése van, de ettől még kifejezetten aggasztott a dolog.
Viszont nem volt túl sok időm ilyeneken agyalni, mert ugyan már erősebbnek éreztem magam a tegnapihoz képest, sőt, ahhoz képest is, amikor megpróbáltam kibotorkálni, mégis még mindig gyengélkedtem, így az álom is hamarabb jött a szememre, mint általában. Ennek ellenére az alvás nem csak, hogy nem tett jót, hanem éppen ellenkezőleg. Ismét ugyanazt az álmot álmodta újra, de most egy kicsit másképp.
Ezúttal nem én ültem a trónon, hanem csak egy árny, aki nagyon ismerős volt, mintha csak egy emlékkép volna, de mégsem sikerült megfejtenem, hogy ki lehet, s ezúttal is ugyanolyan szörnyen ébredtem a fojtogató kezek hatására, mint a legutóbb.
- Na jó, ez már sok! – mérgelődtem.
- Mi az, már megint megzavart valami? – tudakolta az ordas.
- Szinte teljesen ugyanazt álmodtam, mint az előbb… De vajon miért? – tettem hozzá gondolatban. – Froo, amint elég erős leszek az utazáshoz, már megyünk is vissza a mesterhez. – közöltem vele a terveimet.
- Angelina szerint az még legalább egy hét. – bökte oda kurtán, fel sem nézve a mancsairól, melyeken a fejét nyugtatta.
- Nem lesz annyi! – jelentettem ki, mintha rajtam múlna az egész.
- Ha te mondod…
- Nagyon élvezed, hogy nem tudlak rendre utasítani mi? - fortyogtam.
- Őszintén?... Igen. – nevette el magát.
Már vitatkozni sem volt kedvem. Egy jó órán keresztül csak néztem a kicsiny szoba plafonját, míg nem ismét betoppant Angela.
- Miért nem alszol? – korholt kedvesen.
- Nem tudok aludni. – válaszoltam megkímélve őt a horror sztori részleteitől, magamat meg attól, hogy be kelljen vallanom, hogy úgy teszek, mint egy félős kisgyerek, amikor azért nem alszom, hogy nehogy rosszat álmodjak.
- Vagy úgy. Akkor viszont, ha tényleg nem tudsz pihenni, akkor most beszélgethetünk, ha szeretnél. – ajánlkozott.
- Benne vagyok. – bólintottam rá egyből.
- Rendben, akkor mit szeretnél hallani? – szögezte nekem a kérdést.
- Hát… nem is tudom. Mondjuk talán azt, hogy honnan is jöttél és, hogy jutottál el idáig, ahol most vagy.
- Gyalog jöttem veled együtt, tehát a lábamon érkeztem. Még valami? - figurázott ki azonnal és könyörtelenül.
Ismét szükségem volt egy rövidke időre, hogy lenyugodjam, így vettem egy mély levegőt.
- Nem vagyok hozzászokva, hogy nekem csak így felelgessenek! – válaszoltam végül.
- Akkor szokj hozzá, vagy pedig ne legyél beteg. Az erőseknek nem mernek beszólni, vagy legalábbis kevesebben. Meg persze, ha mégis, akkor móresre taníthatod őket. – fejtette ki érvelését.
- Aha, nagyon szépen köszönöm. Ezt most megint úgy mondtad, mintha én tehetnék arról, hogy beteg vagyok.
- Ha jól megvizsgáljuk a dolgot, valóban te tehetsz róla. – kapott az alkalmon a farkas is. – Ugyebár én megmondta, hogy ne menj ki kabát nélkül a hidegbe, de te meg hallgatsz is rám.
- Ti most összebeszéltetek ellenem? – fortyogtam, és azt kívántam, bárcsak fel tudnék most pattanni és mind a kettőt helyre tenni.
- Nem akartunk semmi rosszat, higgadj le! – csitított Ange.
- Jó kifogás. – duzzogtam tovább, de a mérgem egy része elszállt.
- Na, de akkor inkább az szekálásod helyett térjünk rá a tárgya! – mosolyodott el sejtelmese.
- Milyen tárgyra?
- Nem hazudtam, amikor azt mondta, neked, hogy azért akarom, hogy felgyógyulj, mert a segítségedre van szükségem, bár… azt hiszem, hogy nem volt egészen pontos a megfogalmazás. Ez a hely nem nagyon tetszik nekem. Itt be vagyok zárva, és nem ismerek senkit.
- Mintha engem olyan tüzetesen ismernél. – bukott ki belőlem, és akkor jöttem rá, hogy hiszen én sem ismerem és mégis mennyire közvetlen voltam vele az utóbbi pár órában.
- Ez igaz, de te mégiscsak megmentetted az életemet, ráadásul megengedted azt is, hogy veled tartsak, és segítettél nekem. Éppen ezért azt szeretném, hogy engedd meg, hogy eztán is veled tartsak, és a segítségedre legyek mindenben. – hajtotta le a fejét.
- Mi a csapda ebben? Gúnyolódsz velem, aztán meg ilyeneket kérsz? – feszegettem tovább a témát, bár egyáltalán nem rosszindulatúan, és hajlottam is rá, hogy eleget tegyek a kérésének, de akkor is.
- Ilyen a természetem. – nevetett fel kicsit zavartan a lány, miközben a tarkóját vakarta a kezével.
- Nem bánom. – mosolyodtam el én is. – Hogy miket ki nem hoznak belőlem a lányok… - méltatlankodtam saját magamon.
Ann olyan oldalaimat hozta felszínre, melyekről nem is tudtam, hogy van. Megtanított nevetni, szomorúnak lenni és szeretni. Megtanította, hogy egyáltalán mi az, hogy érezni. Most pedig itt van ez az új lány. Sohasem gondoltam volna annak előtte, hogy valaki is csak így büntetlenül sértegessen vagy csak egyáltalán feleseljen velem, és most mégis.
- De vajon miért nézem el neki? Mi olyan különleges benne? – tanakodtam.
- Figyelsz te rám egyáltalán? – szakította félbe az elmélkedésemet a lány hangja.
- Mi, mondtál valamit? – kérdeztem zavartan.
- Azt kérdeztem, hogy kérsz-e még egy adag levest, vagy egy csésze forró teát.
- Hát, ha már így felhoztad, egy kis tea kifejezetten jól esne.
- Rendben, akkor hozok neked. – állt fel az ágyam mellől. – Mindjárt jövök is vissza.
- Jó, köszi. – szóltam utána.
Valahogy megnyugodtam. Mintha az iménti álmok csak úgy eloszlottak volna a semmibe, mintha sosem lettek volna. Már-már el is felejtettem őket. Rövidesen Angelina visszatért a kezében egy csészével. A tea nagyon finom volt, ami azért is meglepő, mivel kényes vagyok a citrom illetőleg a cukor arányára a nedűben, de mintha csak tudta volna, hogy hogyan iszom.
- Hmmm, ez nagyon jó. – dicsértem meg.
- Örülök, hogy ízlik.
- Nem tudom, hogy akarsz-e még itt valamit csinálni, de úgy készülj, hogy holnap indulunk, rendben?
- Holnap? – lepődött meg. – Hiszen olyan ramaty állapotban vagy, hogy csoda, hogy élsz. – lombozott le ismét.
- Na, azért ne túlozzunk! – tettem helyre a dolgokat. – Már kifejezetten jól vagyok, holnapra pedig még jobban leszek. – erősködtem.
- Szó sem lehet róla!
- Már pedig úgy lesz, mert én vagyok a főnök, és az lesz, amit én mondok! – álltam ki magam mellett.
- Úgy tűnik, hogy mégiscsak igazad lehet. – nevette el magát.
- Most meg mégis mi olyan nagyon vicces? – akadtam fenn.
- Semmi. Csak ha már ennyire határozott tudsz lenni, akkor azt hiszem, hogy már tényleg egészen jól lehetsz.
- És képes vagy így beszólni az új kis barátnődnek? – méltatlankodott a farkas.
- Mi, miről beszélsz? – csodálkozott Angela is, aki hozzám hasonlóan elvörösödött.
Most aztán már tényleg elszakadt a cérna. Nem kifejezetten ezért az egyért, de az egész napi szekálás és a betegség miatt kellőképpen idegessé váltam, így megidéztem hat halottat, csak hogy prezentáljam a képességeimet Froo előtt, és meghátrálásra kényszerítsem, de éreztem, hogy még ez is nehezemre esik, holott máskor a harminc-negyven fős csapatok mozgatása sem jelentett gondot.
- Jól van, nyugi, ne húzd fel magad! Csak vicceltem. – mosolygott továbbra is, mivel tudta, hogy eszemben sincs komolyan bántani, csak fitogtatom az erőmet.
- Mint mondtam, holnap indulunk és nincs vita. – nyögtem egyet, majd a zombikat visszaküldtem az eredeti helyükre.
- Rendben, ahogy akarod. – nyugtázta Ange.

50-50%-ban szeretnék osztozni a jutalmon, ha lehetséges.

Spoiler:

Ahogyan az előző nap meghagytam, Angelina és Froo is készen állt az indulásra. A legtöbbet azonban rám kellett várni. Annak ellenére, hogy valóban sokkal jobban éreztem magam, mint az elmúlt pár napban, mégis többször annyi időt elvett a felöltözés, a cuccaim összeszedése és annak a végiggondolása, hogy vajon minden szükséges holmit eltettem-e. De végül is harcra készen, teljes menetfelszerelésben én is felsorakoztam a többiekkel szemben.
- Biztos, hogy bírni fogod az utat? – aggodalmaskodott Angel.
- Ja, nem nézel ki valami jól. – értett egyet vele Froozer is.
- Nem kell aggódni, megmaradok. – morogtam.
- Ne segítsek vinni a csomagodat? – tudakolta tovább a lány.
- Ugyan már, ennyire azért még én sem vagyok rosszul, ráadásul a büszkeségemen sem engedhetem, hogy ekkora csorba essen. Hogy nézne ki, ha egy lány cipelné a holmim?
- Erősebb vagyok ám, mint amilyennek látszom! – fogadkozott.
- Hát azt remélem is, mert különben nem fogod bírni te sem az utat. – szólt be az ordas, ezúttal szerencsére nem nekem.
- Azért jó látni, hogy nem csak engem ugratsz, hanem másokat is. – jegyeztem meg viccelődve. – De ideje útnak indulni, mert különben sosem érünk oda! – sürgettem a kicsiny csapatot.
Aztán végre megindultunk. A szokásaimat ezúttal kútba dobtam, és a vonatot preferáltam inkább a gyaloglás helyett. Nem csak hogy kényelmesebb, de gyorsabb is volt, ellenben sokkal, sokkal unalmasabb is.
- Mikor érünk már oda? – nyavalyogtam, mint egy kisgyerek.
- Nyugalom, még legalább egy óra. – lombozott le a bundás barátom.
Mikor végre lekászálódtunk a fémszörnyről, ismét gyalogolnunk kellett, hiszen a hegyekbe nem vezetett vasút. Készültem némi melegebb ruhával, tekintettel a meghűlésre, de még így is csontig hatolt a hideg szél és a hóesés, amely közben megindult nem sokat segített a helyzeten.
- Áh, végre megjöttünk! – estem be a mester mondhatni kastélyának az ajtaján, kimerülten és átfagyva.
- Szóval ilyen lenne belülről? – csodálkozott Angelina.
- Igen, hát ez lenne azt. – válaszoltam.
- Nem valami nagy szám, nekem elhiheted. – legyintett borzas.
- Ez meg mégis mit jelentsen? – hallottam meg a hegyi remete hangját. – Hogy hozhattál ide egy ilyen bombázót anélkül, hogy szóltál volna nekem? – akadékoskodott, s azt hittem, hogy mérges, bár a tettei ellentétben álltak azzal, amit mondott, legalábbis az én számomra.
A szavaiból azt vettem ki, hogy nem tetszik neki a dolog, viszont azonnal kezet csókolt neki, és szó szerint ráhajtott.
- Minek köszönhetem, hogy egy ilyen bájos hölgy tiszteletét teszi szerény hajlékomban?
- Hát… én csak… Rohandarral jöttem és…
- Igen, igen. Gyere, foglalj helyet, hozhatok egy teát vagy egy kávét, esetleg valami más frissítőt, vagy sütit?
- Nem, köszönöm, nem kérek semmit. – jött egyre jobban zavarba, miközben a mester egy szék felé vonszolta.
- Érdekes, engem sosem kínált meg ilyesmikkel. – kalandoztam el, és csak egyetlen pillanatra vettem le a szeme a kis párocskáról, s a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy egy szép nagy, felső testre meztelen férfi jelenik meg, és alaposan behúz egyet az öregnek.
- Az asszonyokat el lehet rabolni és akkor magunkévá is lehet tenni, de más asszonyát a jelenlétében nem lehet csak így fogdosni vénember! Ami pedig téged illet… - fordult felém. – Egy férfinak ennél jobban kell vigyáznia az asszonyára. Milyen hozzáállás ez? És különben is, ilyen időben miért kell ennyi ruha mindenkire? Tessék szépen hozzászokni a hideghez! Én is így tettem, amikor még zöldfülű voltam és…
- Elég lesz Orion! – szólt rá Ange, mire a harcos elhallgatott.
Én a magam részéről köpni-nyelni nem tudtam úgy le voltam dermedve a történtektől, és ezt el lehetett mondani Froozerről is, aki szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, hogy most nevessen, sírjon vagy féljen, vagy netán mindhármat egyszerre.
- Ő… ki? – kérdeztem meg végül, de nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet volt.
- Orion vagyok. – mutatta be magát a harcos. – A legnagyobb harcos, aki valaha is létezett! – ütötte a lándzsáját a padló kövezetének, melytől az eléggé hangosan koppant.
- Ő az egyik csillagszellemem. – egészítette ki a lány.
- Az meg kell hagyni, hogy nem egy gyenge alkat. – szólt közbe a vénember is, aki, mintha semmi se történt volna máris egyenesen állt, és nyíltan méregette a katonát.
- Te jó ég, mi lesz itt? – tanakodtam, mivel el sem mertem képzelni, hogy mi fog kibontakozni, ha ezek ketten egymásnak esnek. – Lehet, hogy kéne tennem valamit?
Azonban nem volt szükség arra, hogy közbeszóljak. Angelina visszahívta a kis, illetve a nagy barátját, a tanítóm pedig elnézést kért:
- A bocsánatodat kérem kisasszony. Elragadott a hév! De hidd el, csakis a szépséged miatt. - hajolt meg számomra irritálóan tenyérbemészóan.
- És te hagyod, hogy csak így rányomuljon? – mondta szemrehányóan az ordas, kifejezetten nekem címezve.
- Miért gondolja mindenki úgy, hogy ő az én csajom? – fakadtam ki.
- Azért, mert tetszik neked? – kérdezte költőien és iróniával a hangjában.
- Nem is igaz! – vörösödtem el.
- Miért, csúnya vagyok? – kapcsolódott bele az idegesítésembe a leányzó is.
- Nem, nem így értettem. – mentegetőztem. – De a fenébe is, minek keveredek én bele ilyesmibe? Akadjatok már le rólam! – dühöngtem.
- Jól van, ideje, hogy mindenki lehiggadjon és abbahagyjuk a bolondozást. – zárta le a témát a tanárom. – Inkább mondd el Roha, hogy ki is ez a lány, és miért van itt!
- Igenis. Ő itt Angelina Schloss. A sors úgy hozta, hogy egy alkalommal megmentettem, így tehát úgy döntött, hogy mellém szegődik, és követ. Tömören így került ide. – sűrítettem össze a történetet.
- Értem. – simított végig a szakállán az öreg.
- Nagyon örvendek! – szólt hozzá Angela is.
- Azt viszont már most leszögezem, hogy őt nem tudom tanítani. – intézte hozzám a szavait az edző.
- Nem is ezért érkezett. Csupán azt kérte, hogy hadd kísérjen el engem, ahogyan eddig Froozer is tette. Semmi egyéb.
- Nos, ebben az esetben semmi akadálya annak, hogy itt maradjon. Sőt… - közeledett ismét a lány felé, és a keze már majdnem elérte a mellét, amikor is valami megmozdult bennem, és egy kést hajítottam kettejük felé, a mestert megcélozva.
- Egek, mi ütött belém? – gondolkoztam közben, mivel csak a mozdulatsor után jutott el az agyamig, hogy mit is csináltam.
Persze az öregnek nem okozott nagyom megerőltetést, hogy a botjával kivédje a pengét, de eléggé morcosan nézett rám.
- Hogy merészelsz a saját házamban megtámadni engem? – üvöltötte.
- Nem kellett volna megtámadnom, hogyha nem lennél egy öreg kéjenc, akit a helyére kell igazítani! – vágtam vissza szintén hangosan, és meglehetősen határozottan, ami még saját magamat is meglepte.
Egy pillanatnyi feszült csend után a kis perverz felnevetett.
- Most aztán már nem mosod le magadról, hogy bele vagy esve. – kacagott jóízűen, olyannyira, hogy még a könnye is kicsordult.
Én elvörösödtem, és szerettem volna tiltakozni, de legalábbis megmagyarázni, hogy ez nem így van, de nem tudtam semmi olyat sem mondani, amivel ki tudtam volna vágni magamat.
- Na ugye, hogy megmondtam! – kontrázott Froo is.
- Ágh! – mordultam fel, majd az emelet irányába indultam, majd kettesével szedve a lépcsőket felkaptattam, és bevágtam magam után a szoba ajtaját, melyiken bementem. – Végre egyedül. – sóhajtottam egyet.
Nehéz volt beismerni, de valóban éreztem valamit a lány iránt. Ha egy normális ember lettem volna, és nem az, aki, és nem azok történtek volna a múltban, amelyeken keresztül mentem, és legfőképpen nem az az út állt volna előttem, mint amelyiken terveztem, hogy végigmegyek, akkor talán még örültem is volna neki, de így… Ann alig egy éve tán, hogy meghalt, és bár már nyíltan nem gyászoltam, mégis a legfőbb célom az volt, hogy érte bosszút álljak. Másrészt pedig, nem akartam veszélybe sodorni Angelinát sem.
- Mégis mi ütött belém? Ezt nem hagyhatom! Ha csak egy kicsit is számít nekem, akkor el kell küldenem. – kavargott bennem a gondolat.
Aztán kopogtak az ajtón, mire én kiszóltam, hogy ki az.
- Csak én vagyok. Bejöhetek? – kérdezte a női hang, amit nem volt nehéz felismerni, révén, hogy egyetlen lány volt az egész környéken.
- Nyitva van. – válaszoltam, az ajtó pedig kitárult, ő pedig bejött.
- Biztos vagyok benne, hogy nem akartak, nem tudom hogy mondjam… megsérteni. - próbált vigasztalni.
- Nem is erről van szó. – fogadkoztam.
- Akkor miről? – kíváncsiskodott.
- Hát… Nem is tudom. Csak olyan sok minden történt mostanában egyszerre, és igazándiból alig tudsz rólam valamit. – kezdtem bele. – Úgy értem, annyit tudsz rólam, hogy hogy hívnak, melyik céhbe tartozom, meg talán azt, hogy mennyire vagyok erős, de ennyi.
- Igazad van, valóban nagyjából ennyit tudok csak rólad. De hidd el, szeretnék ennél többet is megtudni, már ha te is benne vagy.
- Nem vagyok benne biztos, hogy akkor is ezt mondanád, hogyha tudnád, hogy miket is mondanék neked. – akadékoskodtam.
- Szerintem tévedsz. Bármi legyen is az, én tudni szeretném. De persze ha nem szeretnéd elmondani, én nem fogok erőszakoskodni.
- Jól van, ha biztos vagy a dolgodban, elmondok mindent, de figyelmeztetlek, hosszú és kusza sztori lesz! - figyelmeztettem.
- Nem baj, szeretem a hosszú történeteket. – nevetett.
Leültünk tehát egymással szembe a szobában levő asztalnál, én pedig belekezdtem a mesélésbe. Kevés emberben bíztam meg, és még kevesebben voltak azok, akik minden tudtak rólam. Összességében talán egy kezemen meg tudtam volna számolni azokat, akik nagyobb információval rendelkeznek rólam, akikből persze az egyik a mester volt, azokat pedig, akikről én nem tudtam, mint például a Mágus Tanács, akikről én sem tudtam, hogy mit tudnak rólam, nos, azokat nem számoltam bele. De a lényeg az, hogy nem sok embernek nyíltam meg, és azoknak is csak akkor, miután már alaposabban megismertük egymás személyiségét és kicsit az előéletét. Most viszont úgy voltam vele, hogy kitálalok neki mindent. Annyira emlékeztetett az elhunyt szerettemre, hogy gondolkodás nélkül sztorizgattam. Elmeséltem neki Tavarát, Froozer egész eddigi életét, melyet velem töltött, A sok-sok munkát és megbízást, amiket átéltem, persze csak az emlékezetesebbeket, elmeséltem neki Ann-t is, és azt, hogy mi történt azután, hogy ő eltávozott, valamint azt is, hogy mi a célom, hogy miért küzdök most.
Hosszú órákig ültünk ott, én pedig szinte folyamatosan ontottam magamból a szavakat, csak néha kellett félbeszakítanom az előadást, ha a lány valamit nem értett és rákérdezett egy számára nem világos részre. Ilyenkor próbáltam elmagyarázni neki valami másik szemszögből, vagy egy kicsit részletesebben.
- Hát, ez volnék én. – zártam le végül a dolgot. – Most már mindent tudsz rólam.
- Húh, hát nem mondom, ehhez kell egy kis idő, míg ezt mind meg fogom tudni emészteni. – mosolygott.
- Én viszont még mindig alig tudok rólad valamit. – dobtam vissza a labdát, majd meghallottam valami zajt odakintről, és hang nélkül jelezve a lánynak, hogy maradjon csöndben, odalopóztam a szobaajtóhoz. Sugdolózást hallottam kintről, és a következőket tudtam kivenni belőle:
- Szerinted most mit csinálhatnak? – kérdezte egy furcsa hang, melyet nem volt nehéz beazonosítani, mivel oly sokat hallottam már Froozert fecsegni.
- Nem tudom, de kíváncsi vagyok, hogy eljutottak-e már az ágyig. – válaszolta neki a másik hang, ami kizárásos alapon a mesteré lehetett.
- Na megálljatok csak ti kis hallgatózók! – gondoltam magamban, és már el is határoztam, hogy mit fogok tenni velük. – Az, hogy ilyen nyugodtan pusmognak, azt jelenti, hogy nem vették észre, hogy idejöttem az ajtóhoz. – reménykedtem, majd lassan a kilincsre fontam az ujjaimat, elszámoltam háromig, s kirontottam. – Mégis milyen dolog az, ha az ember után kémkednek! – kiáltottam a hanyatt-homlok hátráló két jómadárra, akik a kifelé nyíló ajtó elől húzódtak biztos távolba, hogy ne vágjam orrba őket vele.
Ez is kissé groteszk lehetett, hiszen én, a tanítvány neveltem a mesteremet, ami azért valljuk be, nem egy mindennapi dolog volt, ráadásul ma szinte csak ez ment, ami aztán már egy kicsit kezdett sok lenni. És a hab a tortán az volt, hogy mindez úgy zajlott le, mintha csak egy nagy család lennénk, akik bosszantják egymást nap mint nap, de mégis kockáztatnák egymásért az életüket is, ha kell. Ennek a ténye pedig szinte elpárologtatta belőlem a dühöt, és sokkal inkább viccesnek találtam az egészet.
- Hová fogok így jutni? – gondoltam magamban. – Már kezdek úgy viselkedni, mint egy jófiú.
- Mi nem is hallgatóztunk! – reagált közben Froo a kirohanásomra.
- Igen, akkor mit csináltatok? – kérdeztem immáron normál hangerővel, és inkább csak formalitásból, sem mint méregből.
- Mi csak éppen azon tűnődtünk itt az ajtó előtt, hogy vajon nem kéne-e lepihenned, hiszen még mindig nem vagy teljesen egészséges, nem igaz? - próbált kreálni valami füllentést.
- Ne is próbálkozz, pontosan hallottam, hogy mit mondtatok. – vágtam a fejéhez az ütőkártyámat. – Bár azt nem értem, hogy te farkas létedre hogyhogy nem hallottad vagy egyáltalán hogy nem érezted, hogy az ajtóhoz lépek.
- Ifjú tanítvány. A hallgatózás kétféle is lehet. Ha egyszer hallottad, hogy mit beszélünk, akkor te meg utánunk hallgatóztál, így hát te is olyan bűnös vagy, mint mi. – magyarázta ki magát az öreg.
- Nos, most megfogtál. – nevettem el magam.
Ezt követően visszamentem a szobába, de Angelina rábeszélt, hogy inkább napoljuk el az ő mesélését, és inkább pihenjek egy keveset. Egyet is kellett vele értenem, mivel valóban nagyon fáradtnak éreztem már magam, noha próbáltam ezt nem kimutatni. Tehát nyugovóra is tértem, mondhatni a Nappal együtt, mivel már sötétedett odakint, mikor lefeküdtem. Másnap reggel, amikor felébredtem az alvásból, aztán megkezdődött a mesedélután, és sok-sok új dolgot ismertem meg a lányban, melyek egyik része még szimpatikusabbá és vonzóbbá tette a szememben, míg más része inkább közömbösen hagyott, és olyan pedig így visszagondolva nem is volt, amely ellenszenvet ébresztett volna bennem.
Elmesélte a családjával történteket, a titkos csomagot, melyet a születésnapjára kapott, amelyben az első kulcsai voltak, amelyek azóta is a birtokában vannak, és azt is, hogy hogyan ismerkedett meg a tanítójával, s az hogyan oktatta, bár nekem nem nagyon tűnt kifejezetten oktatásnak, inkább csak valami segítségnyújtásnak a saját magunk „kárán” való megtapasztalás mellé.
Ő rövidebben beszélt, mint én, mondván, hogy kevésbé volt érdekes az élete, mint nekem, bár én ezzel nem értettem egyet. Kiderült az is, hogy szinte majdnem egyidősek vagyunk, mivel ugyanabban az évben születtünk, csak én egy pár hónappal előbb. Ez is érdekes volt, mivel felsejlett bennem, hogy mielőtt Ann nem erőszakolta rám az az ominózus szülinapi partit, nem is tartottam számon, hogy mikor is jöttem a világra, és meg sem tudtam volna mondani, ha hirtelen valaki kérdezi.
- Szóval, nagyjából ez vagyok én. – fejezte be a dolgot látszólag, de aztán mégis csak tovább folytatta. – Illetve egy dolog még kimaradt. Azt is szeretném elmondani, hogy mi volt a valódi oka annak, hogy veled tartottam… illetve… amit már mondtam, az is valódi volt csak éppen…
- Nyugalom, nem fogom leharapni a fejed, ha csak nem nyögöd be, hogy valójában azért jöttél, hogy végezz velem, aminek nem sok értelme lenne, hiszen akkor már rég megtehetted volna. – ütöttem el a dolgok élét némi viccelődéssel.
- Igen. – mosolyodott el halványan, de láttam rajta, hogy ennyi kevés lesz ahhoz, hogy lehiggadjon. – Szóval én azért jöttem ide, mert a csillagszellemeimen kívül senki sincs, aki egyáltalán szóba állt velem bármiféle kényszer vagy hátsó szándék nélkül. Olyan pedig, aki kiállt volna értem szintén nem volt.
- Nézd, már mondtam, hogy amikor megmentettelek, az csak a véletlen műve volt. – tettem hozzá gyorsan, mivel ez volt az igazság, de ő csak megrázta a fejét.
- Nem csak arra gondolok. Most megengedted, hogy veled jöjjek, ráadásul nem haboztál még a tanítódat sem megtámadni amikor ideértünk. – emlékeztetett.
Ennél a beszélgetésnél már Froozer is jelen volt, persze csak mint megfigyelő és hallgatóság, ugyanis egész végig az asztal alatt feküdt, sőt, még az is lehet, hogy szunyókált és nem is figyelt, de ezt nem mertem volna biztosan állítani. Ennél a pontnál azonban felemelte bundás fejét, és ő is beleszólt a beszélgetésbe:
- Na jó, a szerelmi vallomások alatt én inkább nem leszek itt. – állt fel, majd nyújtózott egyet.
Elgondolkodtam, hogy vajon most mit is tegyek. Lekeverjek-e neki egyet, hagyjam figyelmen kívül, vagy csak szóban vegyem fel vele a kesztyűk.
Végül is a farkas oldotta meg a helyzetet azzal, hogy még azelőtt kiment a szobából, hogy én eldönthettem volna a válaszomat, így kizárásos alapon csak az maradt, hogy hagyjam szó nélkül az egészet.
- Nos, erre nem tudok mit mondani. – ismertem be. – Szükségem van segítségre, és minél többre, szóval addig maradsz velem, ameddig csak jól esik neked, már persze ha nem leszel láb alatt.
- Az nekem pont elég, köszönöm szépen! – nevetett vidáman.
A következő néhány napban a felgyógyulásomé volt a főszerep, de a sok pihenés mellé ismét nekikezdtem egy kicsivel lazább edzésnek is. Nem kellett több négy-öt napnál, és már kutya bajom sem volt, s megint majd kicsattantam az egészségtől. Azonban az ötödik nap éjszakáján megint azt a rémálmot láttam, amit a céhben, s azonnal ki is ment az álom a szememből. Felkeltem, és hangtalanul, hogy fel ne ébresszem Froot, kiosontam a szobából. Angel a szomszéd szobában aludt, mivel akkora volt a mester háza, hogy egy tucatnyi vendég is kényelmesen elfért volna benne, így neki is jutott saját lakrész.
Kimentem a konyhába, és ittam egy pohár vizet, majd leültem a kandalló elé, ahol már alig pislákolt a tűz. Dobtam egy pár fát a parázsra, ami hamarosan megint lángra kapott, így felszítva a tüzet.
- Mi az, nem tudsz aludni? – szólított meg váratlanul a hátam mögül a hegyi perverz.
- Valahogy úgy. – válaszoltam meglepetten, mivel nem hallottam, hogy mikor jött oda hozzám.
- Bánt valami? – tudakolta.
- Csak egy ostoba álom. – motyogtam halkan. – De ostobaság az álmokkal törődni. – magyaráztam, mintha csak őt kéne meggyőznöm ennek a kijelentésemnek az igazáról, holott inkább magamnak kellett ezt bizonygatnom.
- Az álmok sokszor különös dolgokat játszanak az emberre. – ült le velem szemben az egyik székre. – Meséld el, mi az, amit álmodban látni szoktál?
Némi gondolkodás és vonakodás után végül elregéltem neki, hogy mi is az, amit látni szoktam, és hogy kifejezetten kihangsúlyoztam azt a részt, amelynél fel szoktam ébredni.
- Noha az álmok sok esetben csak egyszerű mesék, melyeket az elme kreál, azt tartják egyesek, hogy vannak olyan álmok is, melyek a jövőt mutatják annak, aki álmodja azokat. – mondta némi hallgatás után, miután befejeztem a mondhatni látomás ismertetését.
- Ez nem lehet a jövő. Én… nem én öltem meg Ann-t. – magyaráztam, viszont legbelül mégsem így éreztem.
- Attól, hogy ezt mondod most nekem, még nem vagyok benne biztos, hogy te is így érzed-e a szíved mélyén. – folytatta, mintha csak belelátott volna a gondolataimba.
- Még ha így is lenne, ez már a múlt, akkor miért látnám ezt a jövőmben? – akadékoskodtam tovább, mivel nem akartam elhinni ezt az egészet.
- Az idősíkok nem mindig egyértelműek. Attól még, hogy a jövőbeni cselekvés végét látod, lehet, hogy az már el is kezdődött, és az eleje már meg is történt.
- Nem, nem, nem! Ez nem lehet igaz! – gondoltam egyre inkább kétségbe esve.
- Viszont ezek a látomások, még ha valóban jövőbelátásról legyen is szó, csak egy lehetséges képet mutatnak. Jól jegyezd meg, hogy bárki bármit is mond a jövődről, csakis rajtad áll, hogy az úgy fog-e történni, vagy akár pont az ellenkezője fog kisülni belőle. A saját sorsunk kovácsai vagyunk, ne feledd! – osztotta az észt, majd lassan felállt, és magamra hagyott.
Majd néhány lépés után megállt, visszafordult, s egy kicsit közelebb jött.
- Rendben vagy már testileg? – érdeklődött.
- Azt hiszem. – feleltem kissé bizonytalanul.
- Helyes! Akkor holnap nekivághatsz egy próbának, és ha teljesíted, akkor megengedem, hogy megnyisd a harmadik kaput is.
- Hogyhogy megváltozott a véleményed? – csodálkoztam.
- Rácáfoltál több dologra is azzal kapcsolatban, amit rólad hittem. – ismerte be.
- Azt hiszem, hogy ez bóknak veszem.
- Vedd, aminek akarod, de most inkább menj, és feküdj le! Holnap szükséged lesz az erődre, ezt garantálhatom.
- De ugye nem megint az lesz a teszt, hogy veled kell harcolnom? – aggodalmaskodtam. – Mert még a végén valóra válik a második lépcső is az álmomban. – tettem hozzá gondolatban.
- Nem, ezúttal mást találtam ki neked, de ez sem lesz egyszerűbb. – mosolyodott el sejtelmesen, majd ismét hátat fordított nekem, s elsétált, s eltűnt az árnyékok között, amelyeket a tűz kreált a különböző berendezési tárgyak segítségében.
Én még egy rövid ideig bámultam a lángokat, s a pattogó fadarabokat, de aztán jobbnak láttam, ha valóban azt teszem, amit a tanár mondott, s mint a jó kisgyerek elmegyek aludni. visszalépdeltem a szobámba, s ismét visszaheveredtem az ágyamba.
- Hol jártál? – suttogott oda nekem Froo.
- Nem gondoltam, hogy ébren vagy. Bocsi, hogy felébresztettelek.
- Oda se neki, amúgy sem voltak túl álmost…. De merre jártál? – kérdezett rá megint.
- Csak szükségem volt egy kis levegőzésre. – rendeztem le gyorsan a kérdést. – Viszont most aludjunk, mert a mester azt mondta, hogy holnap nekiveselkedhetek egy próbának, és ha átmegyek, akkor megtanítja a harmadikat is. – tettem hozzá elégedetten.
- Ez jó hír. – ismerte el az ordas is, majd az elhangzottaknak megfelelően tényleg aludni tértünk.
A reggel nagyon hamar eljött, én pedig izgatottabban ébredtem, mint mostanában bármikor. Felöltöztem, reggeliztem, majd odaálltam a vén elé.
- Készen állok. Mi lesz a feladat? – kíváncsiskodtam.
- Óh, ennyire buzgó vagy? – mosolygott, mire én nem mondtam semmit. – Jól van na, akkor elmondom. – vett egy nagy levegőt. – Meggondoltam magam. – vonta meg a vállát.
- Hogy micsoda?! – ment fel bennem máris a pumpa, de csendre és nyugalomra intett.
- Nem kell máris felkapni a vizet, előbb hadd fejezzem be!
- Elnézést. – vártam ki a végét.
- Meggondoltam magam, mivel úgy ítéltem meg, hogy mégsem vetlek próba alá, hanem engedélyezem, hogy belépj a harmadik kapu világába.
- Ez nem csak valami átverés? – tapogatóztam gyanakodva.
- Nem, ez teljességgel komoly. – nyugtatott meg.
- Én nem tudom, hogy miről van szó, de ez most jó hír ugye? – kérdezte mellettem a lány.
- De még milyen jó! – örvendeztem.
- Lassan a testtel! – vágta ketté a lelkesedésemet az öreg. – Attól, hogy beengedlek, még nem jelenti azt, hogy győzhetsz, és azt sem, hogy egyáltalán túl fogod élni. – figyelmeztetett. – Nem szokásom, hogy ennyi mindent elmondjak a diákjaimnak, de ezúttal más a helyzet. Elmondok egyet s mást arról, hogy hogyan is győzd le a harmadik őrt, s arról, hogy egyáltalán milyen harc is vár rád odabent.



200 VE-t adnék a csatlósomnak, ha úgy rendben lenne

Az ígéretének megfelelően tehát a mester belekezdett abba, hogy egy kicsit felvértezzen a rám váró nehézségekre.
- A harmadik kapu őre mind közül a legveszedelmesebb. Még megjósolni sem lehet, hogy mivel áll elő, de arra fel kell készülnöd, hogy tudja, hogy mi lakozik benned.
- Mi lakozik bennem? – ismételtem utána csodálkozva, mivel nem igazán értettem, hogy miről is beszél.
- Tudja, hogy mitől félsz, hogy mire vágysz, hogy mi a gyengéd és mi az erősséged. Tudja milyen erős vagy és tudja, amit te is tudsz. Képes olvasni még a gondolataidat is. – mondta sötéten.
- Hát ez nem hangzik valami jól. – gondoltam magamban. – És ezt mégis hogy csinálja? – kérdetem rá egy számomra sarkalatosnak tűnő kérdésre.
- Lehet, hogy eddig nem vetted észre, de a másik két őr is a te részed volt. Az elméd és a lelked darabkái. Az erők, melyeket a kapuk felnyitásával szerezhetsz, mindig is ott voltak benned, csupán fel kell ébresztened őket. Ezért kell megküzdened és legyőznöd az őrzőket. – világosított fel.
- Te Roha, biztos vagy te ebben az egészben? – kérdezte kissé aggódva Froo.
- Igen, ez az egész nem hangzik valami jól. – ismerte el Angelina is.
- Ugyan már, ne legyetek ilyen nyámnyilák! Az erőért meg kell küzdeni és néha kockáztatni is kell, ennyi az egész. – nyugtattam egyúttal magamat is, mivel, bár nem mondhatnám, hogy féltem, de izgulni már annál inkább izgultam. – Jól van, mester, vágjunk bele! – tökéltem el magam.
- Csak ennyit tudtam elmondani, mivel többet én sem tudok arról, ami ott bent vár rád. Ha nem ismered magad eléggé, sohasem jutsz ki onnét.
- Persze, persze, csak kezdjük már el! – sürgettem a dolgot, mivel minél előbb túl akartam esni ezen az egészen.
- Legyen. – sóhajtott a vénember, és ismét eljátszottuk a már lassan megszokottá vált pakolós trükköt, majd miután kinyílt az ajtó, én átléptem rajta.
Ahogy eltűnt mögöttem a valódi világ, mintha csak egy véget nem érő szakadékba kezdtem volna zuhanni. Nem láttam semmit és nem is hallottam semmit. Még a saját kiáltásomat sem, pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy teli torokból ordítok. Oda is nyúltam a kezemmel, hogy megtapintsam a szám, hogy vajon nyitva van-e egyáltalán, de amikor megérintettem volna, mintha nem lett volna sehol. Teljesen biztos voltam benne, hogy a kezem pontosan ott van, ahol a számnak kéne lennie, de mégsem éreztem semmit. Megpróbáltam megütni magam, de szintén semmi. Mintha csak teljesen eltűntem volna, vagy legalábbis az érzékszerveim nem működtek.
- Vajon mi lehet ez? Mi folyik itt? – gondolkoztam.
A gondolat volt az egyetlen, mely még megmaradt, s amely még a segítségemre volt. Aztán egy villanás következett, mely a teljes sötétség után olyan vakító volt, hogy azt hittem, hogy kiég a szemem, de mindössze egy másodperc töredékéig tartott, s azt követően már a gondolataim is eltűntek, az emlékeimmel együtt.
Aztán egyszer csak kinyitottam a szemem. Egy véget nem érő fűtengerben feküdtem, a kezeim a hasamon voltak összekulcsolva, a fejem pedig egy nagyobb csomó letépett füvön nyugodott.
- Felébredtél végre? – kérdezte egy kedves, halk, s ami még fontosabb, ismerős hang.
Ezer közül is felismertem volna Ann hangját, s ez pont az volt. Hátrafordultam, hogy megnézzem a hang forrását, és a lány ott állt mögöttem teljes életnagyságban, s a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.
- Gyere, már kész az ebéd! – mondta kedvesen.
Én már egyből gyanakodtam. Ha valaki olyat láttam, akiről tudtam, hogy halott, az mindig rosszat jelentett, és bármennyire is szerettem volna, hogy igaz legyen, legbelül tudtam, hogy nem igaz.
- Nem megyek. – mondtam halkan, miközben felálltam a magam erejéből. – Ez pedig nem jó vicc, bárki legyél is. – folytattam keményen, mivel gyűlöltem, ha ilyen dolgokat művelnek velem, elvégre nem ez volt az első alkalom, hogy Ann-t használták fel ellenem.
- Miért mondasz ilyeneket? – húzta vissza félénken a kezét, és láttam rajta, hogy megijedt.
- Nem fogsz átejteni. – mondtam továbbra is halkan. – Tudom, hogy Ann halott, és ezen semmi sem változtathat. – mondtam ki hangosan, inkább magamnak, sem mit bárki másnak.
A lány ekkor sírva fakadt, majd elrohant. Én egy nagyon sóhajtottam, és mivel tudtam, hogy miért is vagyok itt, így hozzáláttam, hogy leszámoljak az őrrel, akiért jöttem.
Az imposztor nyomait követtem, mígnem egy félig-meddig kiszáradt fa nem került az utamba, amelyen egy ember gubbasztott, bokáig érő köpönyegben, s hatalmas kalapban. Gyanakodva, és harcra készen indultam el felé. Egyik lépést a másik után tettem meg, a távolság pedig egyre csak csökkent kettőnk között, de nem mozdult. Meglehetősen nyugodtnak látszott, ami csak tetézte az én nyugtalanságomat. Amikor már alig tíz méter lehetett kettőnk közt, megszólal.
- Szegény lányt igencsak megbántottat, nem beszélve arról, hogy össze is zavartad. – mondta mély, sajnálkozó fejcsóválás közepette.
- Miért érdekelne egy olyan vízió, mint az iménti? – álltam meg.
- Nem vízió volt. – váltott hangszínt a fickó, s immáron rendes, mondhatni érzelemmentes hangon beszélt.
- Akkor mi? – kíváncsiskodtam.
- Mondjuk úgy, hogy lehetőség, barátom. – ugrott le a fáról egy pillanat alatt.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem, hogy időt nyerjek, és ha felém indulna, megfelelően tudjak reagálni a fenyegetésre.
- Minden, amit itt látsz, legalább olyan valóságos, mint az, ahonnét jössz. – magyarázta.
- Teljes mértékben igazat mond. – hallottam meg egy harmadik hangot is, amely a már lassan szintén ismertté váló alteregómtól származott, aki a fa törzse mögül lépett elő.
- Már csak te hiányoztál. – motyogtam hallhatóan.
- Nos, mint mondtam, ez itt a valóság. –ragadta magához ismét a szót a kalapos.
- Ha ez tényleg így van, akkor hogy lehet, hogy belőlem kettő van? Csak egy lehet az igazi! – ellenkeztem.
- Nem feltétlen. – rázta meg megint a fejét. – Mondhatjuk úgy is, mintha ez a világ egy párhuzamos világ volna. Mindenki, aki itt él, az megtalálható a te világodban, illetőleg nézőpont kérdése, mivel ha úgy vesszük, mindenki, aki nálatok él, megtalálható a mi világunkban.
- Most nem ugyan azt mondtad el kétszer? – akartam kicsit felbosszantani, mivel engem idegesített már a képe, melybe a kalap olyan mélyen volt belehúzva, hogy az arcát szinte nem is láttam.
- Egyáltalán nem. Mit gondolsz, melyik kezem az igazi? – emelte fel mindkét karját. – Ha azt mondom, hogy a jobb, akkor az azt jelenti, hogy a bal a hamis, ha megfordítom, akkor pedig a jobb. Ugyanez érvényes a mi világainkra is. – oktatott, ami nem igazán tetszett.
- Nem azért jöttem ide, hogy ilyen ökörségekről diskuráljak vadidegenekkel. Keresek valakit, vagy inkább valamit, szóval, ha nincs más mondanivalótok, akkor én most távoznék is. – próbáltam meg lezárni a csevejt.
- Megtaláltad. – válaszolta a bölcselkedő.
- Szóval te lennél a harmadik kapu őrzője? – kérdeztem elégedetten, mivel akkor megspórolta nekem a további keresést, bár nem nagyon tetszett, hogy így viszont ő van hazai pályán, elvégre várt rám.
- Igen is, meg nem is. – talányoskodott tovább.
- Nincs ilyen opció a választékok között. – pergettem le magamról. – Ha te vagy, akkor essünk túl a harcon, ha pedig nem, akkor tágulj az utamból! – förmedtem rá.
- Nem szeretnék harcolni. Jobb szeretném, ha megértenéd azt, amit a mesterednek soha sem sikerült, bár a vénség bizony bölcsebbé is tette, azt meg kell hagynom. – dobta le magáról közben a kalapot a porba, s látható vált az arca, mely ismerős volt, de mégsem tudtam volna megmondani, hogy ki ő.
Ha nem mondd el annyi infót a hegyi papa arról, hogy mit tud az itteni ellenfelem, akkor talán még meg is lepődtem volna, de így nem ért annyira nagy meghökkenés.
- Annak idején ő is eljött hozzám, és elvette ugyan az erőt, amelyre vágyott, de nem úgy kapta meg, mint ahogyan szerette volna. Remélem te bölcsebb vagy az ő egykori énjénél. – nézett egyenesen a szemembe.
- Még mindig nem értem, hogy miről beszélsz. Mondj konkrétumokat, vagy hallgass és inkább küzdj! – sürgettem.
- A tanítód is türelmetlen volt, s ezért is esett nekem. Ha nem tette volna, ő is megtudhatta volna azt, amit most neked is el szeretnék mondani. – csacsogott tovább.
Aztán, mintha csak mennykő csapott volna belém, olyan hirtelen hasított a fejembe a gondolat, hogy mégis csak meg kéne hallgatnom. Eszembe jutott, hogy a remete szerint jobban ismer engem az ellenségem, mint én magamat, s hogy ismeri a hibáimat is. S ahogyan annak idején Froozer és még előtte Tavara rávilágított, az egyik komoly jellembeli hiányosságom az, hogy nincs kellő mértékű türelmem. Eltökéltem tehát, hogy meghallgatom, hogy mit akar mondani.
- Jól van, beszélj hát! – egyeztem bele.
- Remek, látom a türelmetlenségedet felismerted, nagyszerű! – bólintott egyet. – Akkor hát megpróbálom neked elmagyarázni. A már korábban legyőzött két lény voltaképpen ennek és a ti világotoknak a védelmezője volt. Azért álltak ott, hogy ne juthasson át senki olyan a világok közt, aki arra nem érdemes. Mivel már legyőzted őket, így a kapun keresztül átjöhettél a mi világunkba. Az erő, melyet a harmadik kapu ad, eléggé csábító lehet, de tudnod kell, hogy mi is folyik itt. És a folyik azt hiszem, hogy a legjobb szó, amit használhatok erre.
Kicsit kamilláztam néha, de nagyjából tudtam követni, az persze már egy más kérdés volt, hogy mennyit hittem el belőle, de egyenlőre csendben maradtam.
- Azzal, hogy erőt kapsz, azt nem a semmiből fogod kapni. Ebből a világból szipolyozol ki sok-sok mágikus erőt ahhoz, hogy te erősebbé válj. De nem fogsz anélkül kapni, hogy ne adnál valamit cserébe. A valami pedig szintén varázserő. Ugyanannyit fog visszavenni tőled ez a világ, mint amennyit te elvettél tőle. És amíg ez a folyamat tart, addig nem lesz semmiféle varázserőd. Olyan leszel, mit egy közönséges ember. Ez neked járható út? – kérdezett meg a hosszú monológja végén.
- Nem értem, hogy mi lenne ebben a nem járható. Most is egyszerű ember vagyok. Ugyanúgy élek és ugyanúgy meg fogok halni, mint bárki más. Az, hogy tudok varázsolni, csak egy apró plusz a többiekhez képest. – fejtettem ki nézeteimet, melyre eddig még soha nem gondoltam, de most valahogy így éreztem.
- Ez dicsérendő, de nem vagyok benne biztos, hogy felfogtad, hogy az, amit mondtam, mit is jelent pontosan.
- Akkor magyarázd el! – morogtam.
- Egy mágusnak a varázserő olyan, mintha csak az életereje lenne. Ha túl sok tűnik el egyszerre, és nem marad annyi, amennyi szükséges ahhoz, hogy egyáltalán élj, akkor bizony hamarosan találkozni fogsz azokkal a csontokkal, jobban mondva a csontokhoz tartozó szellemekkel, méghozzá igen hamar.
- Hmm, ez nem hangzik valami jól. – gondoltam.
- Nem bizony! – mondta a pasas.
- Hangosan gondolkodtam volna? – tűnődtem tovább, de nem szóltam egy szót sem.
- Kinek mi a hangos... Nekem például eléggé hangos volt ahhoz, hogy meghalljam.
- Na jó, most már elég legyen! Szállj ki a fejemből! – kiáltottam rá dühösen.
- Még ha akarnám, se tudnám. Én mindenki gondolatát hallom, ezen és a másik világon is. Én vagy az átjáró harmadik és egyben utolsó őre, vagy talán elfelejtetted? – mért végig gúnyosan.
- Tisztában vagyok vele. – pillantottam rá gyilkos tekintettel.
- Nos, akkor hát, ha felfogtad mindazt, amit most elég tártam, akkor két lehetőséged van. Vagy megküzdesz velem, de a jelenlegi erőddel alul fogsz maradni, ezt garantálom, vagy pedig belemész egy kis alkuba.
- Miféle alkuról beszélsz? – tapogatóztam tovább, hiszen nem akartam vakon dönteni.
- Csak az erő töredékét adhatom át neked, különben fennáll annak a veszélye, hogy bizony idő előtt elhalálozol. – hunyta be a szemét, és lehet, hogy velem volt a baj, de érzésem szerint mintha némi szomorúság is vegyült volna a hangjába.
- És az mekkora rész lenne? – kérdeztem rá.
Tudtam ugyanis, hogy egy olyan harcban, melyben még a gondolataimat is szinte előbb tudja meg az ellenfelem, mint én magam, nem túl nagy a valószínűsége, hogy felül tudnék kerekedni, így arra törekedtem, hogy minél többet kihozzak az aktuális helyzetből.
- A céljaid eléréséhez pont elegendő.
Kezdtem egyre jobban összezavarodni. A mester szerint az ellenfelem veszélyes, és erős, nekem pedig le kell őt győzni, ehelyett meg itt áll előttem teljes valójában, és harc nélkül kínálja azt, amiért jöttem. Nem igazán tűnt se logikusnak, sem pedig reálisnak. Ellenben azt is el kellett ismernem, hogy ha harcolni akart volna, már rég megtehette volna, hiszen a nyílt terepen nem sok esélyem lett volna elfutni vagy elrejtőzni, tehát ha figyelembe vesszük azt is, hogy ő az erősebb, akkor mindenképpen ő lett volna itt fölényben. És mégsem támadott meg, hanem beszélgetni kezdett velem.
- Hiába vonnád fel a telepátia elleni védelmedet, az sem segítene, ugyanis nem olyan módon olvasok a gondolataidban. – mondta ismét anélkül, hogy megszólaltam volna. – Igen, azt is tudom, hogy idegesítő az, amit csinálok, de mondtam már, hogy nem tehetek róla. Viszont jobban járnál, hogyha nem olyanokon járatnád az eszedet, amit nem tudsz befolyásolni, hanem inkább az ajánlatomon.
- Mit kell tennem ahhoz, hogy megadd nekem az erőt? – kérdeztem, hiszen nem lett volna értelme tovább latolgatnom úgy, hogy ő is hallja az egészet.
- Igazság szerint semmit. – pásztázott végig a szemével. – Mindössze annyi a dolgod, hogy létrehozod a kaput, amelyen idejöttél, és átmész rajta a saját világodba. Ha ezt teszed, az erő máris a tiéd.
- Ez túl könnyűnek hangzik. – mondtam hangosan.
- Pontosan, mivel az is. - győzködött.
Nem tetszett a történet. Próbáltam minél kevesebben összefüggően gondolkodni, és igyekeztem semmi olyat se a fejembe venni, amiből megtudhatta volna, hogy egyáltalán nem bízom benne. Szándékosan arra gondoltam, hogy milyen jó lesz, hogyha az erőt megszerzem, és csak remélni tudtam, hogy nem tudja kifürkészni azokat a dolgokat, amiket valójában akartam. Jó eséllyel ez az egész egy túlbonyolított és jól kitervelt csapda volt, bár, ha nekem kellett megteremteni a kaput és nekem is kellett áthaladni rajta, nem igazán értettem, hogy hol lehet a csavar, de biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel itt. De kezdetnek úgy tettem, ahogy kérte, és megidéztem a harmadik kaput, melyen ott volt a fej, mely érdekes módon kicsit sem hasonlított a kalapos, köpenyes alak fejére, pedig semmi kétség, meg kellett hogy egyezzenek. Aztán mielőtt átmentem volna, még egy utolsó kérdést tettem fel:
- És ebben az egészben mi lesz a jó neked? – hangsúlyoztam ki az utolsó szót.
- Én csupán egy őr vagyok, akit arra rendeltek, hogy vigyázzam a kapukat. Nekem nem kell, hogy jó legyen az, amit csinálok. Ez a kötelességem és nem tehetek mást. – válaszolta szinte hihetően, de mégis átvillant az agyamon, hogy hazudik, és ezt a mocsok ki is tudta kapni az agyamból, noha még mindig próbáltam nem erre gondolni. – Túl nehéz eset vagy, olyan, mint a mestered! – kiáltotta, és olyan sebességgel indult meg felém, hogy az már nem volt emberi léptékű.
Az a pár méter egy szemvillanásnyi idő alatt semmivé lett, és ott volt előttem az ember, a semmiből pedig egy hatalmas karom vágott felfelé. Ugyan gyorsan reagáltam, s hátra vetődtem, de még így is egy jókora vágás keletkezett a felső testemen, a jobb medencémtől a bal vállamig, melyből, noha nem volt mély a seb, mégis azonnal elkezdett szivárogni a vér is.
- Hogy harcoljak olyannal, aki ismeri a gondolataim? – villant fel bennem ismét a kérdés, és nem tudtam rá a választ.
Megpróbáltam gyorsan ellentámadásba lendülni, és megidéztem tíz zombit, hogy felvegyék vele a harcot.
- Öljétek meg! – utasítottam őket, míg én gyorsan hátrébb vonultam, hogy ellássam a sebemet az egyik új technikámmal.
Megidéztem az eljáráshoz szükséges hullát, és a megfelelő részeket a testembe olvasztva a sebesülésem máris a múlté volt, és ismételten makk egészségesen álltam a harcmezőn, készen arra, hogy teljes erőből támadja. Annak ellenére, hogy az élő-holtjaim csak gondolatban kaptak parancsot, mégis, mintha csak hangosan mondtam volna, úgy fordult felém az ellenség is. Egy gyors, a tömeg mögül érkező ellentámadással akartam meglepni, melyhez egy kis szél meghajtást használtam, hogy a kezembe idézett csont dárda szúrása végzetesebb legyen. Viszont semmi haszna sem volt. Pontosan hárított, és így egy villanásnyi időm volt arra is, hogy szemügyre vegyem, hogy mivel is harcol. A bal karja teljesen eltűnt és helyette egy csinos kis karom meredt elő a felette viselt ruha alól, mely olyan volt, mint egy sarló.
Aztán következett a közelharc. Folyamatosan záporoztak rá a csapásaim, és osztogattam a parancsokat is, hogy hol támadjanak az embereim, de mindhiába. Olyan könnyedén hárította az összes fegyvert, mintha csak tudta volna, hogy honnan és hogy hogyan fognak érkezni, ami végső soron igaz is volt, ha azt vettük alapul, hogy a fejemben turkál.
- Belátod már, hogy velem nem veheted fel a versenyt? – nevetett. – Tedd, amit mondtam! Mindkettőnknek jobb lesz így.
- Nem! – vágtam rá azonnal és eltökélten. – De mégis mit csináljak vele? – törtem a fejem.
Nem tudtam semmivel sem előrukkolni. Megpróbálkoztam a szél felhasználásával, de mind a szélgyűrű, mind pedig a szélpengék elől kitért, mindenféle probléma nélkül, mintha csak a pocsolyákat kerülgetné valaki az úton. Ezt követően a sötétség mágiához nyúltam és a Dark Delete-tel akartam valami eredményt kicsikarni, elvégre, ha valami nem megy minőséggel, akkor talán a mennyiséggel más lesz a helyzet, de az a számításom se jött be. Egy részüket kikerülte, egy másikat pedig egyszerűen megsemmisített valami fura támadással, melyből csak annyit vettem észre, hogy valami villan, a gömbjeim pedig eltűnnek.
Egyszerűen kifogytam az ötletekből, a tervekből, a lehetőségekből, és teljes mértékben tanácstalanul álltam ott. Végül, vészmegoldás gyanánt bedobtam a hulláimat.
- Végezzetek vele! – parancsoltam, miután a hatos létszámot, feltornáztam negyvenegyre, tehát a maximális csoportméretre.
És miért lett az imént harcoló tíz bábomból immáron kilenc? Nos, ez igen egyszerű. A gyógyulásomhoz felhasználtam egyet, míg a maradék kilenc időt nyert, melyből három megsemmisült ez alatt, az ellenségem csapásai miatt.
De visszakanyarodva a harc folytatásához, időt akartam nyerni velük ahhoz, hogy kiötöljek valamit, ezen kívül pedig azt is szerettem volna elérni, hogy lekössék annyira, hogy ne tudjon velem foglalkozni, így esetleg leleplezetlen maradjon a sok-sok felvetés a fejemben. Ám amit elértem vele, az kifejezetten meglepett még engem is. Holott eddig az összes vágásom, szúrásom, lövedékem és minden támadásom könnyedén hatástalanított, vagy elkerült, most, kifejezetten nehezen tudott harcolni, szó szerint szorongatták az ostoba zombijaim. És ahogy ezt végig gondoltam, rájöttem, hogy mi a megoldás.
- Hogy lehettem ennyire ostoba, hogy ilyenre nem gondoltam! –ütöttem a tenyerem a homlokomhoz.
Ugyanis volt egy igen erős sejtésem ennek a hirtelen és váratlan megszorongatásnak a miértjére. Az ostoba volt a kulcsszó. Nem adtam értelmet a tetemeimnek, így azok csakis egy dologra koncentráltak, arra, hogy végezzenek az őrrel. Nem gondolkodtam és nem latolgattak esélyeket, mint én, nem trükköztek és nem hezitáltak. Megörültem annak, hogy ismét ilyen könnyű győzelmet aratok, ám a vidámságom nem tartott sokáig. A köpenykarom megelégelte a táncot, és egy hatalmas lökés vagy talán robbanáshullámmal, nem tudnám megmondani, hogy melyik, de mindegy is, a lényeg, hogy a teljes csapatomat megsemmisítette, s velük együtt egy jókora krátert is vájt a földbe. Ha csak egy kicsivel közelebb vagyok hozzá, én is beleesem a támadás sugarába, és akkor nem tudom, hogy mi lett volna velem, de mindegy is.
- Nem volt rossz húzás, ezt elismerem, de neked nincs több felhasználható tested, én pedig még mindig itt vagyok, és még csak meg sem tudtál karcolni. Nos, most mihez fogsz kezdeni? – gúnyolódott, ám a vigyort hamar lefagyasztottam a képéről, amikor is teljes erőmből nekimentem, egy karddal a kezemben.
Első gondolatra nekem is őrültségnek tűnt, de nem volt más választásom, így rászántam maga. Teljesen ész nélkül kezdtem el hadonászni a pengével. Csak püföltem rendre az ellenfelemet, nem törődve semmivel és senkivel, teljesen üres fejjel, ösztönből harcolva. Ez egyértelműen még jobban meglepte a kis mocskot, mint az iménti feltámasztott seregem. Ám ez is kevésnek tűnt, mert megint bevetette azt, amit a szolgáim ellen is használt. Még maradt egy törtmásodpercnyi időm, és sikerült még egy Wind Ring-et kipréselnem magamból, majd a kép elsötétült előttem és filmszakadás következett.


Mikor magamhoz tértem, egy hideg kőpadlón feküdtem, tele sérülésekkel. Néhány közülük vágásra emlékeztetett, mások inkább zúzódást imitáltak, megint mások égéstől származhattak. Minden tagom fájt és mozdulni sem bírtam, de a hűs kő jóleső érzést nyújtott, így nem is nagyon akartam. Először azt hittem, hogy egymagam vagyok, ám amikor megszólalt mögöttem valaki, rájöttem, hogy tévedtem.
- Csakhogy magadhoz tértél! – mondta szinte kedvesen.
Talpra ugrottam volna, ha van hozzá erőm, és a hang irányába pördülök, de nem telt tőlem többre annál, mint hogy a fejemet arra fordítottam, és hunyorogva próbáltam kitalálni, hogy most baráttal vagy ellenséggel van-e dolgom.
- Ki… vagy? – préseltem ki magamból, de még a beszéd is fájt.
Ekkor a valaki előlépett az árnyékból, és fel is ismertem. A belső énem vagy a másvilági énem vagy tudom is én, hogy ki volt ő valójában, de a lényeg, hogy ő állt ott felettem.
- Mi… történt? – kérdeztem.
Az igazság az volt, hogy én már meg is feledkeztem arról, hogy ő is ott volt a csata helyszínén.
- Kihúztalak a lekvárból. – mosolyodott el. – Elvégre mégis csak egy egyek vagyunk, noha más-más világ szülöttei.
Csak pislogtam, de ez is elég jelzés volt számára, hogy megértse, nem igazán értem, hogy mire céloz.
- Nem minden volt hazugság abból, amit a kapuőr mondott. Most valóban egy másik, párhuzamos világban vagy, és a technika, amit most más használhatsz, valóban úgy működik és olyan veszélyes, ahogy hallottad. Az egyetlen dolog, amiben hazudott, az az volt, hogy ha átmentél volna a kapun, akkor te vetted volna át a helyét, mint őrző, ő pedig szabadon távozhatott volna.
- Érdekes. – gondoltam, de nem szóltam semmit.
- Amikor robbantott, te pedig a szelet használtad, volt egy pillanat, amikor sebezhetővé vált. Én végeztem vele akkor. – vallotta be. – Te pedig megkaptad az erejét, tehát már szabadon visszatérhetsz a saját világodba.
- Miért… segí… tettél?
- Mondtam már, mert egyformák, sőt, egyek vagyunk, semmi más okom nem volt rá. – vonta meg a vállát. – Az ajtó, amin vissza tudsz menni, ott van előtted tárva-nyitva, csak át kell rajta vonszolnod magad. – folytatta, és egy sötét nyílás felé mutatott. – De én itt végeztem. Szóval a legjobbakat! – intett egyet, majd elsétált, otthagyva engem a padlón heverve.
Nem tudhattam biztosan, hogy igazat mond-e, sem azt, hogy mi vár rám az átjáró túloldalán, de egyben biztos voltam, ennél csak jobb lehet. Minden erőmet latba vetettem, és kúszni kezdtem a sötétség felé. Minden egyes milliméterér meg kellett küzdenem, és a fajdalom minden izomrándulás után egyre kibírhatatlanabb lett, de nem adtam fel. Elküzdöttem magam a küszöbig, onnan pedig tovább toltam magam még egy kicsit, majd még egy kicsit, s végül át is haladtam rajta, s éreztem, hogy úton vagyok, anélkül, hogy az izmaimmal mozdulnék.


(Mivel a csatlósom csak egy mondat erejéig szerepelt, így természetesen nem szeretnék neki VE-t adni.)

Mondhatni a semmiben lebegtem, és az út kifejezetten hosszúnak tűnt, mintha napokig csak zuhantam volna. Végig teljes sötétség volt körülöttem, mint amikor érkeztem, és mondhatni szerencsére nem éreztem egyik testrészemet sem, az érzékszerveim mind felmondták a szolgálatot, így hát a fájdalomnak is búcsút inthettem egy időre.
Amikor visszatért a fény, csak elmosódott képek villantak fel előttem néha, és nem sok mindenre emlékszem abból az időintervallumból. Homályosan láttam magam előtt egy öreg arcot és Froozert is felfedeztem, valamint Ann arca is meg-megjelent. Nem tudtam mozogni sem pedig beszélni, de még hallani sem nagyon hallottam azt, amit mondtak, csak messziről jövő, egyetlen nagy folyamba összeolvadó hangot hallottam, mintha lett volna valami a fülemen, vagy pedig valóban több száz méterről beszélnének hozzám megállás nélkül.
Aztán voltak olyan időszakok is, amik teljesen kiestek. Például nem tudtam volna megmondani, ha később el nem mesélték, hogy hogyan ébredtem egy puha ágyban, a ropogó tűz mellett, tetőtől talpig bebugyolálva. Ugyanis így alakult a dolog.
Mikor magamhoz tértem, már sokkal erősebbnek és egészségesebbnek is éreztem maga, és a mi még jobb volt, már nem fájtak a tagjaim, illetve már nem annyira, mint előtte. Ez akkora változást jelentett, hogy ráfoghatjuk, hogy könnyedén felültem a fekhelyemen, majd körbehordoztam a tekintetemet a helyiségen. Abban a szobában voltam, amiben mindig aludni szoktam, ha a mesternél tanyáztam, így nem volt kétséges, hogy hová is lyukadtam ki az ajtón keresztül. Noha a felülés egészen könnyen ment, a felállás már nehezebb művelet volt, mivel a lábam meglehetősen fájt, így a fal mellett kellett haladnom az ajtóig, hogy egy kis támaszt nyújtson a kő. Miután lenyomtam a kilincset, és kibotorkáltam a folyosóra, egyenesen a konyha felé vettem az irányt, ugyanis annyira éhes voltam, hogy úgy éreztem, egy egész bivalyt fel tudnék falni. A ruhák, amik rajtam voltak, nem voltak ismerősek, de eléggé lenge volt az öltözékem, így hamar fázni kezdtem a tűz melege nélkül, de az éhség nagy úr, így próbáltam nem törődni vele.
Már félúton jártam a konyhához, mikor egy hangos nem is kiáltás, sokkal inkább sikítás törte meg az egyébként csendes légkört:
- Felkeltél! – ujjongott a hátam mögött Angelina, és már szaladt is oda hozzám, és a karomat átvetette a vállán. – Támaszkodj nyugodtan rám! – nevetett.
- Köszönöm. – mondtam halkan.
A beszéd már nem fájt, mint odaát, de a szavak nagyon furcsának tűntek, mintha elfelejtettem volna beszélni, a szám nem akart ráállni a betűk kimondására.
- Jaj, annyira örülök, hogy végre magadhoz tértél! – örvendezett tovább.
- Meddig.. aludtam? – tudakoltam.
- Sokáig. Már több mint két hete nem vagy magadnál. Már kezdtük azt hinni, hogy… - hagyta lezáratlanul a mondatot, láttam rajta, hogy nem szeretné kimondani, de én így is tudtam, hogy mire gondol.
- Láthatod, nem… patkoltam el. – mondtam, miközben tovább indultunk a konyha felé.
- Ahogy elnézem, éhes vagy, jól mondom?
- Az. – nyögtem kurtán.
- Amíg eszméletlen voltál, csak levest tudtunk itatni veled. Szóval nem is csodálom. De majd most összeütök neked valami finomat! – ígérte, s így is tett.
Miután leültetett egy fa székre, melynek kar- illetve háttámlája is volt, nekiesett az alapanyagoknak, és rövidesen máris ott rotyogott a tűzhelyen a víz a krumplinak, egy edényben pedig tojást sütött. Már a szagoktól elkezdett csorogni a nyálam, így egy darab kenyeret vettem el magamnak, mint előétel, hogy addig is elnyomjam kicsit az étvágyam. Közben beszélgettünk, és elmeséltem neki mindazt, amit átéltem, legalábbis, amire emlékeztem, közben pedig nagyjából visszatért a beszédkészségem is, és a szavak egyre otthonosabban pörögtek le a nyelvemről. Miután befejeztem az élménybeszámolóm, ő is elmesélte, hogy a kötéseket a mesterrel közösen rakta fel rám, mivel eléggé ramaty állapotban tértem vissza, tele sebekkel.
- Oda se neki! – biztattam. - Ebcsont beforr!
- Hát ha láttad volna magadat, nem ezt mondanád. – vágott vissza. – De mindegy, hagyjuk is, inkább beszéljünk valami másról. – javasolta, én pedig egyet értettem vele.
- Nem tudod, hogy merre van a mester és Froo? – érdeklődtem.
- Froozer kiment egy kicsit sétálni, a mesteredet pedig nem tudom, hogy hol van, de addig jó. – válaszolta a végére kifejezetten haragos hangon.
- Csak nem történt valami, amíg én vakációztam?
- Igen is meg nem is. Az a vén kecske folyton a sarkamban lógott és állandóan bepróbálkozott. Aztán végül is a te példádon felindulva adtam neki egy pofont, amikor megfogta a fenekemet.
Nem volt rossz a fantáziám, de ezt mégis nehezemre esett elképzelni, hogy a szelíd lány, akit eddig megismertem, így kiossza az öreget, de valahol mégiscsak tetszett a dolog, és sajnáltam, hogy nem láthattam.
- Viszont már őt sem láttam néhány órája. – vallotta be, válaszolva az eredeti kérdésemre is.
- Értem. Hát, majd csak előkerülnek valamikor. – nyújtóztattam meg a karjaimat.
Közben elkészült a tojás, amit egy újabb adag kenyérrel szépen be is lapátoltam. Noha nem volt semmi extra benne, mégis úgy éreztem, hogy ez volt a legjobb kaja, amit életemben ettem, de legalábbis azt tuti, hogy ez esett a legjobban.
- Ez életmentő volt, köszi. – hálálkodtam a kosztért.
- Ugyan, ez semmiség. – nevetett. – Nem kellett hozzá nagy főzési tudomány.
Közben Ange sürgött tovább, és készítette a másik fogást is, közben pedig Froozer is betoppant.
- Ugye mondtam én, hogy olyan szívós vagy, mint egy csótány? – szólt üdvözlés gyanánt.
- Igen, én is örülök, hogy látlak. – köszöntem vissza.
- Na, sikerrel jártál? – kérdezte.
- Szerinted itt lennék, ha nem?
- Szerinted kérdezném, ha tudnám? – csavarta tovább a már így is egyre bonyolódó kérdéssort.
- Na jó, inkább hagyjuk... Szóval igen, sikerült, megszereztem a harmadik kapu erejét is, bár még beszélnem kell a vénemberrel, hogy mindent világosan láthassak. – tettem hozzá, mivel volt egy mozzanat, ami nem hagyott nyugodni.
A mentorom ugyanis azt állította, hogy valójában a bensőmben folyt a harc, és ezek az erők valójában mindig is az enyémek voltak, csak felszínre kellett, hogy hozzam őket, de ez egyáltalán nem volt kompatibilis azzal, amit a kapu másik oldalán hallottam, méghozzá, hogy az ott egy valóban létező, párhuzamos világ, és én onnan nyelhetek el energiákat. Ha ezzel nem volt tisztában a remete, akkor nem ártott, ha felvilágosítom róla, ha pedig tudta és mégsem árulta el, sőt, valami teljesen mást agyalt ki, akkor az még több kérdést vet fel. Nem tudtam, hogy mit is gondoljak, elhamarkodottan pedig nem akartam semmit sem kifundálni, így megvártam, hogy megérkezzen a tanár is.
Elkészült a következő adag étel is, hála a szakácsnő Angel-nek. Ez krumpliból kolbászból és valamiféle fűszerkeverékből állt, és normál esetben valószínűleg nem ettem volna meg a tojások után, de a mostani étvágyamnak nem szabhatott semmi sem gátat. Ezt is elpusztítottam mind, és ahogy lenyeltem az utolsó falatot, megérkezett a vén kujon is.
Nem szólt semmit, csak hirtelen előbukkant a hátam mögül, és lehuppant a mellettem lévő székre, mintha csak egy virgonc kisgyerek lenne, nem pedig egy legalább hatvanas, de inkább a hetvenes éveiben járó emberke.
- A frászt hozod rám! – tettem szóval, mivel valóban megijesztett.
- Ha ilyen könnyen mögéd tudok kerülni, akkor az ellenség is meg tudja csinálni, neked pedig akkor véged van. – mentegetőzött, s próbálta ezt is leckének beállítani, de éreztem, hogy élvezte, hogy megugrok tőle.
- Viszont jó, hogy jössz, mert van néhány dolog, amit szeretnék veled tisztázni. – ragadtam is meg rögtön az alkalmat, és belevágtam, hogy elmeséljem neki az aggodalmaimat, meg persze az egész sztorit, bár jómagam már kicsit untam, hiszen harmadszorra meséltem el, és persze ott is voltam, tehát nekem nem kellett bemutatni.
Viszont ahogy meséltem, az arca egyre komorabb és komorabb lett, míg a történetem legvégére már kifejezetten morcosnak tűnt.
- Nem szerettem volna, hogy ezeket mind megtudd. – vallotta be. – Én tudtam minderről, de úgy ítéltem meg, hogy nem állsz készen arra, hogy ilyesmiket megtudj. A szellemi kapacitásod befogadó képességét nem becsültem ilyen magasra.
- És mégis miért nem? – ellenkeztem, meg persze fel is háborodtam, mert bár burkoltan és szépítve kissé, de igazándiból lehülyézett. – Hiszen nem is olyan nehéz elképzelni, hogy vannak más világok is. Vegyük csak a csillagszellemek világát. Vagy mondhattam volna, hogy a fegyvermágusok, vagy akár az általam a Rise of the Dead mágiához használt másik dimenziót is. Ha ezeket ismeri valaki, akkor nem olyan nehéz elhinni, hogy ez mind igaz. – mutattam rá a saját véleményemre.
- Ebben van igazság. – ismerte el. – Erre nem is gondoltam.
- Akkor végre elmondhatom magamról, hogy én is tudtam valamit tanítani a mesteremnek, és nem csak tanultam. – nevettem büszkén.
- Nos igen. – mosolyodott el ő is.
- Viszont lenne itt még valami, amit sürgősen meg kéne vitatnunk! – jelentettem ki határozottan.
- Valóban? És mi lenne az? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian.
Közelebb intettem magamhoz, mintha csak suttogni akarnék neki valamit, de amikor közel hajolt, kihasználtam az alkalmat, és teli torokból a fülébe ordítottam:
- Tessék leszállni Angelináról! – förmedtem rá.
- Az isten szerelmére a fülem! – üvöltött fel ő is, miközben hátra ugrott, hogy kevésbé károsítsam a dobhártyáit.
- Ne panaszkodj, megérdemelted! – vágtam a fejéhez.
- Már megkaptam a jussomat a kisasszonytól, szóval erre semmi szükség sem volt. – méltatlankodott, és úgy vettem észre, hogy ha nem lettem volna betegállományban, akkor biztosan rám húzott volna egyet a botjával.
- Igen, elmesélte, csak gondoltam, tudatosítom még egyszer a tényállást.
- Mit, azt, hogy a ne molesztálja a barátnődet? – szólt bele Froozer is.
- Ha-ha-ha, nagyon vicces. – morogtam.
- Ugyan már, öntsünk tiszta vizet a pohárba! – folytatta a vénség. – Ha tényleg magadnak akarod a hölgyet, akkor mondd meg, és leszállok róla, ha pedig nem, nos, akkor szabad préda, tehát ő dönt arról, hogy enged-e az én ellenállhatatlan csáberőmnek, vagy sem, bár szerintem nem kérdés. – szállt el magától az apóka.
- Szó sincs arról, hogy magamnak akarnám, csupán azt mondom, hogy ő biztosan nem értékeli a te inzultációdat, szóval jó lenne, ha nem idegesítenéd vele. – próbáltam terelni a dolgot.
- Ugyan már, valld csak be, hogy bejön neked! – cseszegetett tovább Froo is, mire jól kupán vágtam.
- Attól, hogy nem vagyok egészségileg a teljes csúcson, még nem vagyok annyira gyenge, hogy egy taslit ne tudjak lekeverni! – figyelmeztettem, még ha csak utólag is.
- Azt érzem. – panaszkodott, bár ő sem vonta kétségbe azt, hogy bizonyos mértékig megérdemelte az intést.
- De ha már a csúcsnál tartunk, akkor talán ez a te bajod? – kalandozott el megint az öreg perverz.
- Ha nem hagyjátok abba mindketten most rögtön, akkor esküszöm szétcsapok köztetek! – lettem egyre inkább dühös.
- Ha nem lenne igazunk, nem húznád fel magad. – bizonygatta a tata.
- Ja, ezt én is így érzem. – bólogatott a farkasom is.
- Egek, ti összeesküdtetek ellenem, vagy mi van? Angelina, kérlek, ne hagyd már szó nélkül! – kérleltem, mivel kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy bármit is mondok, annak nem lesz foganatja, és nem fognak leszállni rólam.
- Én meg kell mondanom őszintén, egészen jól szórakozom. – kuncogott.
- Na tessék, még te is! – akadtam ki végleg. – Na jó, nekem elég volt a cikizzük ki Rohandart showból, inkább megyek és alszom egy kört. – álltam fel a székemből.
A lábaim még mindig gyengék voltak ugyan, de az étel megtette a magáét, és már sokkal biztosabban álltam, noha még csak egy óra telhetett el azóta, hogy burkoltam.
- Várj, segítek visszamenni. – termett ott mellettem azonnal Ange, és ahogyan a konyhába menet is, átvetettem a kezemet a vállán.
- Ugye hogy szükséged van egy jó kis menyecskére, aki támogat! – élcelődött tovább a házigazda.
Már meg sem próbáltam reagálni, mivel tudtam, hogy veszett fejsze nyele, még annyit se értem volna el vele, így hát inkább csak szó nélkül elindultam.
Az igazság az volt, hogy már nem is igazán lett volna szükségem támogatásra, egészen erősnek éreztem már magam, de mégis egy kicsit nem is tudom… talán úgy mondanám, hogy megnyugtató volt a lányra támaszkodni. Visszamentünk a lakosztályomba, én pedig kényelembe is helyeztem magam ismét az ágyamban.
Még napokig pihennem és gyógyulnom kellett, hogy újra erőre kapjak, és ja másban nem is, de abban biztos voltam, hogy nem etettem volna magam ebben az időintervallumban, mivel rengeteget fogyasztottam. A szakács továbbra is Angelina volt, és meg kellett hagynom, hogy a főztje valóban kitűnő volt, nem csak akkor volt finom, amikor még a vasszöget is megettem volna, hanem máskor is. Viszont ahogy összeszedtem magam, és a sebeim többsége is meggyógyult, nem állhattam, hogy tovább az ágyban maradjak.
Összekaptam magamat, és miután megtaláltam a saját ruháimat, amit eldugtak előlem, mert már túl rongyosnak találtak, felöltöztem, és kimentem a hóba egy kicsit edzeni. A hosszú időn át tartó kihagyás, amihez még hozzá jött a harmadik démoni kapu előtti betegségem is, megtette a hatását. Hamar kifáradtam és sokkal kevesebbet bírtam, mint annak előtte. A hulláimat nem tudtam bevetni, hiszen mindet elvesztettem a harcban, és nem tudtam még pótolni őket, de harcolni akartam, így hát felhajtottam Angelt és Froot:
- Gyerünk, ki az ágyból lustaságok! – ébresztettem őket, mert már nem is reggel, hanem inkább úgy mondanám, hogy hajnalban keltem, ők pedig még mindig húzták a lóbőrt.
- Mi az? – hunyorgott az ordas.
- Valami baj van? – tápászkodott fel ülő helyzetben a lány is.
Így, leginkább a meggondolatlanságom miatt eléggé furcsa helyzetbe csöppentem. Ugyanis a kisasszony eléggé lengén volt öltözve az alváshoz, és az a vékony ruha is le volt csúszva a jobb válláról, így igencsak kevés hiányzott ahhoz, hogy a kebleit nem meztelenül szemlélhessem. Persze csak azután vettem észre, hogy felült az ágyban, mert a takaró, mely eddig elrejtette, most szintén lecsúszott róla. Ő is észrevette a nem kevéssé kínos szituációt, és gyorsan maga elé kapta a takarót.
- S-sajnálom, nem akartam csak így rád törni. – kívánkozott ki belőlem, pedig senki nem volt kérdőre, sőt, Ange még csak meg sem szólalt.
- Semmi gond. – nevetett. – Mindjárt felöltözöm, de mire fel ez a nagy hűhó? – kérdezte.
- Itt az ideje, hogy összekapjuk magunkat és elkezdünk megint felkészülni a lazítás helyett.
- Neked még sokkal inkább pihenésre nem pedig felkészülésre volna szükséged vonta össze a szemöldökét.
- Szerintem is. – értett vele egyet a bundás is, aki felkelt a padlóról és éppen egy kiadós nyújtózást vitt véghez.
- Igaz is, most, hogy így elgondolkodom rajta, Froo, te mégis mit keresel itt? – vontam kérdőre, hiszen nem tartottam illendőnek, hogy Angelinaval aludjon egy szobában, még ha farkas is volt és nem pedig ember.
- Talán van vele valami probléma? – kérdezte pimaszul. – Amúgy meg azért, mert a te szobádban sokkal büdösebb van, mint itt. – jelentette ki nem leplezett undorral.
Lehetett benne némi igazság, mert bizony szellőztetve már rég nem volt a kis helyiségben, ahol eddig szundikálgattam, így a levegő eléggé állott volt, de akkor is.
- Na jó, mindegy. – vontam meg a vállamat és függőben hagytam a témát. – Inkább kapjátok össze magatokat. Ha kész vagytok, szeretném a segítségeteket kérni. – mondtam, és kimentem a női lakrészből.
A két álomszuszék kifejezetten gyorsan elkészült, és alig húsz perc múlva máris ott voltak, hogy meghallgassák, hogy miben is kérném az ő asszisztenciájukat. Én a hallban vártam őket, a nagy kandalló előtt, egy székben ülve. Angelina azonnal le is dobta magát a velem szemben lévő fotelba, Froozer pedig a szőnyeg kényelmét választotta.
- Nos, Froo, te biztosan képben vagy, te pedig ha nem, akkor hamarosan megérted Ange, de nem maradt már sok időnk. – mondtam, hiszen alig több, mint fél év volt már csak hátra addig a bizonyos napig, amíg Lorelei erejét le nem hívják azok a mocskok, akik elvették tőlem Ann-t.
Amiket nem értett a sok-sok dologból, azt elmagyaráztam a leánynak, bár már ezt-azt eddig is tudott. Mikor elhoztam őt magammal a céhből, még nem mondtam volna el neki ilyen sok mindent és főleg nem ilyen részletesen, valamint a segítségét sem kértem volna, de most már más volt a helyzet. Az alapján, amit a gyengélkedésem alatt tanúsított velem szemben, teljes mértékben kiérdemelte a bizalmamat, még ha csak rövid ideje ismertem is, mégis elfogadtam. Nem tagadhatom azt sem, hogy azért is volt ilyen könnyű megbíznom benne, mert hasonlított bizonyos szempontokból Ann-re, de nem csak ez volt a lényeg.
Elmondtam nekik azokat a dolgokat is, melyeket eddig még csak én ismertem, hisz én terveltem ki őket:
- Szükségünk van még újabb szövetségesekre, így tehát úgy döntöttem, hogy szükségünk lesz még több szövetségesre, és Tavarával is tudatni kell, hogy mit is szeretnénk tőle pontosan, de az még ráér. Új embereket kell keresni, méghozzá minél hamarabb. Ezért azt javasolnám, hogy váljunk három csoportra és minél előbb induljunk el. – vetettem fel a tervemet.
- És mégis hová kéne mennünk? – kíváncsiskodott a borzas barátom.
- Az mindegy, de más-más irányba. Embereket kell szereznünk, méghozzá sokat és erőset.
- Igen-igen, ezt tudom, de mégis hogyan? Mit mondunk nekik: „Te figyu haver, nem lenne kedved kockára tenni az életedet azért, hogy kinyírj pár pszichopatát és ezzel megmentsd a világot is, amiért ráadásul nem kapsz semmiét és a kutya se fog tudni róla?” Vagy hogy gondoltad ezt? – vázolta fel teljesen jogosan a hiányzó, ám annál fontosabb hiányosságot a gondolatmenetemben.
- Ezt még én sem tudom, de gondolom mindannyian kreatívak vagyunk, csak ki tudunk valamit találni nem? – dobtam fel a labdát reménykedve.
- Nem hinném, hogy a megyek bele a nagyvilágba terv jó lenne. – kritizált Angela is. – Ennél kidolgozottabb terv kell!
- Tényleg, azt még nem is kérdeztem, hogy te is segítenél-e nekem. – jutott eszembe. – Elvégre ez egy szívesség lenne csak nekem, így nem várhatom el, hogy segíts, bár nem tagadom, hogy örülnék neki.
- Még szép, hogy segítek! – vágta rá azonnal. – Elvégre én is szeretném, hogyha lezárnád az életednek ezt a fejezetét és végre teljesen tovább tudnál lépni. – mondta őszintének tűnően, ami igen jól esett.
- Köszönöm. Akkor hát elő az ötletekkel! – sürgettem őket. – Amíg viszont kitaláljuk, szerintem jó lenne, ha tartanánk egy kis… mondjuk úgy, hogy edző meccset. – tártam eléjük a következő javaslatom.
- Ugye nem arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolsz? – nézett rám ferdén az ordas.
- Nem tudom, hogy mire gondolsz, de én arra gondolok, hogy te is arra gondolsz, amire én gondolok. – folytattam én is a végeláthatatlan gondolati baromkodást.
- Miért élvezed annyira, ha lemoshatsz valakit a pályáról? – panaszkodott, mivel nagyon is jól sejtette, hogy úgy terveztem, hogy ők ketten vannak ellenem, ami még a legnagyobb jóindulattal nézve is kifejezetten nagy túlerőnek mondható.
- Ne ítélj előre! Most nincsenek zombijaim, mivel elvesztettem az összeset a kapu túloldalán, így a technikáim egy komoly részét most nem is használhatom. – mutatta rá az egyik dologra, ami az előnyükre válhatott.
- Igen, de akkor is.
- És különben is, ti ketten lesztek én meg le vagyok amortizálódva. – biztattam tovább. – Ne kéresd már magad! – nógattam.
- Így van, én például érdekesnek tartanám. – pártolt engem Angelina, ami meg kell mondanom, egy kicsit meglepett.
- Ó, igaz is, téged már megint is elfelejtettelek megkérdezni. – jutott eszembe hirtelen, de már átkoztam is miatta magamat.
- Semmi gond, én örömmel benne lennék. – mosolygott. – Csak ne verj meg minket nagyon.
- Nem foglak. – ígértem.
Közben a mester is előbotorkált a saját szobájából, köntösben és papucsban.
- Mi ez a nagy hangzavar már így korán reggel? – tudakozódott.
- Csak nem felébresztettünk?
- Éppenséggel nem. – vallotta be.
- Akkor jó. – nyugtáztam. – Mellesleg pedig éppen Froozert győzködjük, hogy jöjjön ő is, ugyanis szeretnénk egy kis összecsapást összehozni. – ismertettem vele is a tényállást.
- Vagy úgy! Ez jól hangzik, de akkor ezt csináljátok odakint, mert ha összetörtök valamit itt bent, akkor, az bizony egy életre megemlegetitek! – fenyegetőzött eléggé hihetően.
- Rendben, rendben, nem lesz gond! – ígértem meg. – Viszont ha már úgyis ide jöttél, tőled és szeretnék kérdezni valamit. – kezdtem bele, és első nekifutásnak elmeséltem neki is azokat a dolgokat, amiket az imént a többiekkel vitattunk. – Szóval ehhez kapcsolódóan azt szeretném kérdezni, hogy beleegyezel-e, hogy itt állítsak fel egy úgymond főhadiszállást? – tértem rá a lényegre.
Az öreg összevonta a szemöldökét, és elkezdte simogatni az állát, mintha mélyen gondolkodna, bár neme úgy tűnt, hogy csak imitálja.
- És mégis mit akarnál itt csinálni? – szerette volna pontosítani a dolgot.
- Ide gyűjteném össze azokat, akik segítenek majd nekem, és innen indulnánk el Tower of Heaven-be is. Már persze csak ha beleegyezel. Ha nem, akkor megpróbálok találni valami más alternatívát.
- Maradjunk annyiban, hogy még megfontolom. – húzta össze a szemét.
- Az is lehet, hogy sok fiatal lány is érdeklődni fog ez iránt a lehetőség iránt. – vetette be magát Ange is a győzködésbe.
- Biztos vagy ebben? – csillant fel a szeme a tatának, bár feltételeztem, hogy maga se hiszi el.
- Ó, hogyne! – vágta rá egyből a leányzó.
- Nos, ha valóban így áll a helyzet, akkor természetesen semmi akadálya sincsen annak, hogy a rendelkezésedre bocsássam a házamat. – bólintott rá még egy igen rövidke gondolkodás után.
- A kis számító. - gondoltam. - Remek, köszönöm! – mondtam, s biccentettem, majd elléptem mellette, és elindultam a szobám irányába. – Felöltözök, és odakint találkozunk rendben? – szóltam a többieknek.
- Oké! – felelte a familiárisom.
Így is tettem, és magamra öltöttem néhány meleg holmit, ami éppen a kezem ügyébe került.
- Nem fogok még egyszer megfázni! – gondoltam elégedetten, majd kisétáltam.
Odakint már várt rám a fogadóbizottság, szintén felöltözve, persze csak Angelina, hiszen a farkasnak eléggé vastag volt a bundája ahhoz, hogy ne legyen szüksége egyéb melegítésre, ráadásul úgy tűnt, hogy igen jó húsban is van, így a zsír is melegíthetett rajta valamit.
- Akkor hát készen álltok?
- Mi igen, ha te is. – válaszolta huncut vigyorral az arcán Angel.
- Akkor, csak hogy igazságos legyen, hagyom, hogy ti támadjatok elsőnek. – tettem meg az első gesztust.
- Ugyan, ne akarj behúzni a csőbe! – vágott vissza Froo. – Láttam már nem is egy harcodat, és jól tudom, hogy sokkal jobban szeretsz úgy küzdeni, hogy te alkalmazkodsz az ellenfélhez, és csak annyi erőt használsz fel, amennyi feltétlen szükséges. Szólva nem legyél ennyire lovagias, támadj csak te elsőnek! – érvelt.
- Hát, ha tényleg ezt akarjátok! – mosolyogtam, és rákoncentráltam az összecsapásra, se belelendültem a támadásba.


350 VE-t adnék a csatlósomnak.

A harc heves volt, de rövid. Ugyan valóban nem volt kéznél egyetlen élőholtam sem, de a szél a sötétség valamint a sok-sok egyéb mágiafajta, melyeket már elsajátítottam, jól alkalmazható egyveleget adtak, és alig néhány perc alatt kicsikartam a győzelmet. Ami nem volt túl jó, hiszen a tanulás és az erősödés lett volna a cél, ami pedig akkor valósul meg, hogyha erős és jól felkészült ellenféllel harcol az ember, és rendesen megszorongatják, vagy akár le is győzik. Itt azonban érvényesült a papírforma és megnyertem a rögtönzött viadalt. Angelinának elfogyott a varázsereje, Froozer pedig feladta, miután minden támadását kivédtem.
- Ez így nem fair, hogy mindig te nyersz. – nyavalygott a farkas, de beismerte, hogy veszített.
- Igen, de hát mit tegyek, ha egyszer én vagyok az erősebb? – feleltem rá vidáman. – Viszont akkor vissza is térhetnénk a fontosabb ügyekre. – indítványoztam, mivel még mindig nem született döntés sem a szétválásról, sem pedig arról, hogy milyen módon gyűjtsük az embereket.
- Támogatom. – szólalt meg Angelina is.
- Szerintem mindenképpen fel kell állítanunk egy mércét, tehát nem szabad mindenféle jött-mentet összeszednünk. – folytattam.
- És mi alapján válogassunk? – kérdezte Froo.
- Hát nem egyértelmű? – mosolyogtam. – Megküzdünk vele és ha meg tud verni, vagy legalább jól megszorongatni, akkor jó lesz.
- Ezt most végig gondoltad rendesen? – meredt rám elég furcsa ábrázattal, ami a lenézés, kétkedés és kicsit talán a harag különös egyvelege volt.
- Most miért? – néztem vissza kérdőn.
- Hasonlítsd már össze a hármunk erejét! Aki Angelinát megveri, az engem legfeljebb megszorongat, téged pedig meg sem közelít, már meg ne sértődj! – sandított rá a lányra.
- Ebben mondjuk van valami. – tűnődtem el a problémán.
- És még mindig ott van az is, hogy mivel vesszük rá őket arra, hogy csatlakozzanak hozzánk? – szőtte tovább a gondok fonalát a farkas.
- Erre már megtaláltam a tökéletes megoldást! – vágtam rá azonnal, hogy lecsapjak a lehetőségre. – Úgy vagyok vele, hogy ha nem ismerem legalább egy kicsit a szövetségeseim, akkor nem is hasznosak nekem, tehát mindenkinek azt kell mondani, amit hallani akar, meg persze azt, ami reális, hogy teljesíteni is tudjuk.
- Óh, nagyszerű! Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe… - morogta morcos ordas ironikusan.
- Miért, mi nem tetszik rajta? – kérdeztem mérgelődve.
- Szerintem az, hogy egy embert nem lehet csak úgy néhány perc vagy akár óraismerete alapján kiismerni, és megmondani, hogy mire vágyik, hogy mit akar. – válaszolt Ange a bundás helyett.
- Nem azt mondtam, hogy a gyerekkori álmát kell megtudni, csak hogy valami olyasmit kell neki felkínálni, amit jó eséllyel szeretne. Pénzt, kapcsolatokat, búvóhelyet vagy nem is tudom. – védekeztem.
- Akkor is. – dacolt velem tovább a pajtim.
- Ezúttal Froozer mellé kell állnom. – kardoskodott Angel is. – Bár igaz, ami igaz, jobb ötletem nekem sincs. Ellenben az erejük tesztelésére volna egy.
- Na, ne csigázz! Ki vele! – sürgettem, mivel valóban érdeklődtem.
- Úgy gondolom, hogy csak két csapatra kéne oszlanunk. Az egyik természetesen te lennél, de a másikban mi lennénk Froo-val ketten. Két embert mégis csak nehezebb megverni, hiszen az illetőnek több irányba is figyelnie kell, és természetesen a mágikus erőnk is több lesz így.
Elgondolkodtam ezen, és miután alaposan megfontoltam, el kellett ismernek, hogy valóban így lehet, és hogy jobban járok, hogy ha ezúttal engedek.
- Rendben, akkor legyenek így a csapatbeosztások. – bólintottam rá.
- Hóh, neki beadod a derekad? Most aztán már tényleg nem mosod le magadról, hogy bele vagy zúgva. – heccelt a barátom.
Nem láttam, hogy a szemem milyen, de el tudtam képzelni, hogy ha szemmel ölni lehetne, akkor a szőrmók már nem élne. Bár az is igaz, hogy már szőrmóknak se nagyon nevezhettem volna, hiszen az idők folyamán már felnőtt, és jó erőben is volt, így még csak nem is a szőre volt a legnagyobb kiterjedésű a teste térfogatának. Viszont visszatérve a nézésemre, nos, eléggé félelmetes látvány lehettem, mert azonnal lekezdett visszakozni:
- Nyugi, nem kell felkapni a vizet, nem úgy gondoltam. – akarta eltusolni a történetet.
- Én is így gondoltam. – szólaltam meg fagyosan, majd inkább én is úgy döntöttem, hogy elég is ennyiben hagyni a témát, és új vizekre evezni. – Akkor hát szerintem nincs is már mit megvitatnunk. – vontam szorosabbra magamon az öltözékem, mivel kezdett feltámadni a fagyos szél. – Menjünk be, és csomagoljunk, utána pedig indulás! – vezényeltem, s el is indultam az élen.
Odabent jóval melegebb volt, és bár nagy munkának tüntettem fel a csomagolást, valójában nem tartott tovább fél óránál. Alig volt nálunk pár holmi, és a legtöbb amúgy is nélkülözhető lett volna, így körülbelül negyven perc múlva találkoztunk is a bejáratnál. Oda már a mester is kijött, hogy elbúcsúzzon tőlünk.
- Aztán ne merészeljetek nekem összeszedni minden koldust ide a házamba! És ne feledkezzetek el a szép lányokról sem, amit ígértetek! – osztotta az instrukciókat.
- Már többes számban vannak? – kérdeztem vissza nevetve. – Pedig ha jól emlékszem, egyet sem ígértem. – tettem hozzá.
- Ne akarj átvágni! – vonta össze a szemöldökét.
- Isten ments!
- Hát akkor, jó utat nektek, és legyetek óvatosak! – intett nekünk.
- Úgy lesz! – mondta Angela, majd elindultunk.
A hegyről még közösen vezetett le az utunk, de már előzőleg megállapodtunk az útirányokról pakolás közben. A döntés értelmében két ellentétes irányban indultunk el, ám előtte még egy ismételt búcsúzkodás zajlott le.
- Aztán ne ölesd meg magad! – poénkodott Froo.
- Én inkább titeket féltelek, nem magamat. – legyintettem. – Ja, de még jó, hogy eszembe jutott, tessék, ezeket tartsátok magatoknál! – adtam át nekik egy-egy mini lakrimát.
- Mi ez? – kérdezték majdnem egyszerre.
- Ezen keresztül tudjuk majd tartani a kapcsolatot, szóval legyen kéznél rendben?
Ugyanis én már előbb is szétválást terveztem, bár akkor még csak az ordassal, így bevásároltam két Portable Lacrymaphone-t, hogy ha kell, tudjunk min kommunikálni, az pedig már csak külön szerencse, hogy az üzletben éppen akció volt, melynek értelmében kettőt fizet hármat vihet helyzet állt fenn, így kaptam egy ajándékot is. Elsőként arra gondoltam, hogy olcsón tovább tudom passzolni, így lesz belőle egy kis bevételem, majd az is megfordult a fejemben, hogy jó lesz tartaléknak, de így végül egyik sem vált be, hanem igenis komoly feladatot kapott az a bizonyos harmadik is.
- Ez remek ötlet volt tőled! – dicsért meg Angelina.
- Még szép, hogy remek, hiszen az én fejemből pattant ki. – engedtem meg magamnak egy kis egoizmust.
- Aha, és pont olyan okos is vagy, mint szerény nem? –akadékoskodott a farkasom.
- Természetesen, mint mindig. – mentem bele a játékba. – És ez még mindig nem minden, hiszen ez még csak információáramlást tesz lehetővé, de egymás megtalálása már sokkal bajosabb lenne ennél, ha netán valamelyikünk bajba kerülne. – folytattam.
- Na nem mintha sokat tudnánk tenni, ha egyszer Fiore két átellenes végében leszünk. – mutatott rá a kilógó lólábra a cimbim.
- Nos igen, ez is igaz, de azért még is. – erősködtem tovább.
- És akkor mi lenne a másik, amit szeretnél? – kíváncsiskodott Ange.
- Ez itt. – húztam elő a zsebemből egy kártyát.
- Mi ez? – méregette furcsállóan a lány.
- Megmutatom. – feleltem, és azzal a lendülettel meg is fogtam a vállát, és elkezdtem koncentrálni.
Láttam a szemében, hogy nem nagyon érti a dolgot, de nem ellenkezett én pedig néhány pillanat múlva már kész is voltam, s a kártyán már ott is volt a leányzó miniatűr képmása.
- Az én vagyok? – ámuldozott.
- Igen. Ha bajban vagytok, akkor jelzést fog adni nekem, hogy gáz van, és megmutatja azt is, hogy merre kéne mennek. Bár nem tudom, hogy milyen távolságban működik és mennyire pontos, mert még sosem próbáltam ki, de attól még hasznosnak tűnik.
- És mi lesz, ha neked kell asszisztencia? – vont kérdőre Froozer.
- Az nem fordulhat elő. – feleltem egyszerűen. – De ha mégis, akkor majd üzenek a lakrimán keresztül és neked meg úgyis jó a szaglásod, majd kiszimatolod, hogy merre vagyok.
- Azért annyira még nekem sem jó az orrom. – méltatlankodott.
- Nem számít, én tudok magamra vigyázni, szóval nem kell aggódnotok.
- Ha te mondod... – ironizált már megint.
- Jól van, elég a beszédből, ideje indulni! – kiáltottam fel. – Az időnk egyre csak fogy, szóval ne vesztegessük. Nagyjából öt hónapunk van még, hogy felkészüljön, tehát amondó vagyok, hogy négy hónap múlva találkozzunk itt, bármi is történjen, és akiket netán sikerül összeszednünk, azokat is hozzuk ide addigra.
- Támogatom. – bólogatott Angel.
- Akkor hát jó toborzást! – intettem búcsút nekik, és elindultam a saját irányomba.
- Rendben! Jó utat és sok szerencsét! – hallottam a lány kiabálását még a hátam mögött egy ideig, aztán ők is elindultak, a hangjuk pedig elhalt.
A köves, néhol fenyvesekkel borított részt hamarosan sűrűbb, lombhullató fákkal teli terep vette át. Az erdő kifejezetten kellemes volt, és a fenti viszonyokhoz képes kifejezetten meleg is, noha árnyékos volt a terep a sűrű lombkorona miatt.
- El tudnám képzelni, hogy csak simán ledőlök itt minden nap, elvadászgatok és fát vágok itt, nap mint nap. – gondoltam.
Furcsa volt. Noha grandiózus vállalkozáson dolgoztam éppen, ami jó eséllyel ha nem is a saját, de jó pár másik ember életébe fog kerülni, és annyira vágytam a bosszúra, hogy azt kimondani sem lehetett volna, ennek ellenére mégis elbizonytalanodtam. Belegondoltam, hogy mennyivel egyszerűbb lehet egy közönséges ember élete. Igaz, hogy szegényebb, amit mióta mágus lettem nem ismertem annak ellenére sem, hogy eléggé erőteljesen szórtam a pénzt. És az is hozzá tartozott, hogy valószínűleg többet kellett dolgozniuk, mint egy mágusnak, hiszen egy-egy jól végzett munka után akár hónapokig nem kellett csinálnom semmit, ellenben mondjuk egy földművessel, aki egész nap a földet túrja és még ki is van szolgáltatva az időjárásnak és egyéb elemeknek azért a kevés kis jövedelméért. Talán ez lett volna az egyetlen, amit nem viseltem volna el, hogy én másoktól függjek, még ha mondjuk csak az időjárásra gondolunk is.
- Furcsa, még sosem jutott eddig eszembe ez. – tűnődtem.
És ez így is volt. Soha sem akartam mást a mágia helyett, de abban a pillanatban ott, az erdő mélyén valahogy mégiscsak így alakult. Aztán átvillant az agyamon mindaz a rengeteg felejthetetlen emlék, melyet a varázslás tett lehetővé nekem. Az első tanítom, a mester, Ann és Angelina, Froozer, a közösen átélt vidámságok és természetesen a borzalmak is, melyek örökre megváltoztatták az életemet. Ha nem lettem volna mágus, ezek mind kimaradtak volna. Nem beszélve az izgalmakról, amit az okozott, ha menekülnöm kellett valahonnét, vagy ha harcra került a sor. Be kellett ismernem, hogy ha nem lenne folyton valami, ami miatt küzdenem kéne, ami miatt folyton legalább egy kicsit valami veszély les rám, akkor azt hiszem nem nagyon tudnék mit kezdeni magammal. Ahogy ott elmélkedtem, ráébredtem, hogy a legeslegnagyobb ellenségem nem azok az őrültek, akik meg akarják szerezni Lorelei erejét, de még csak nem is a Mágus Tanács emberei, akik a fejemet akarják, révén, hogy illegális céhez tartozó fekete mágus és gyilkos vagyok, sem valami egyéb ember vagy szervezet, sokkal inkább az unalom.
- Igazad volt. – mondtam halkan.
Hogy miért és hogy kinek szólt, az nem tudtam volna megmondani. Csak úgy kikívánkozott belőlem. Magam is csak értelmezni próbáltam, hogy vajon kinek mondtam és mit jelenthet, de nem tudtam volna biztosan válaszolni rá. Egyfelől mondhattam volna a mesternek is, aki a hegyekben csücsült éppen, hiszen igaza volt, hogy csak önmagam megismerésével tudom megszerezni az igazi erőt, és akár mondhattam volna Froozernek vagy Angenek is, de mégis sokkal inkább úgy éreztem, hogy saját magamnak címeztem. Jobban mondva annak a képmásomnak, aki a kapu túloldalán volt. Akkor, amikor azt mondta, hogy egyformák vagyunk. Elvégre nem tudtam volna kitalálni jobb indokot arra, hogy miért segített, hogyha nem kihívást vagy legalább izgalmat keresett. Bár jobban belegondolva nem értettem, hogy hogyan tudta megölni a kapuőrt, amaz pedig miért nem vette észre annak a gondolatát a képmásom fejében, hogy végezni akar vele, de mindegy is volt. Akkor már csak annyi volt számomra a fontos, hogy nyertem és enyém az erő.
Az erőről pedig újabb dolgok jutottak az eszembe. Valószínű, hogy ha nem veszítem el Ann-t, akkor soha az életben nem vetemednék arra, hogy ilyen veszélyes dolgokat kivitelezzek, bár… ki tudja, egy nap még ez is belefért volna, de annyi biztos, hogy nem sürgetem ennyire a tanulást. Ahogy végigpörgettem a fejemben a sok-sok eseményt, arra jutottam, hogy ez alatt a viszonylag rövid idő alatt, ami eltelt a lány halála óta, gyakorlatilag többet erősödtem, mint annak előtte összesen. Az erőm megsokszorozódott és temérdek mágiát tanultam meg, köztük olyanokat, melyek még nagyobb mértékben is tudják növelni az erőmet. Ha csak egy érzéketlen dög lettem volna, azt mondtam volna, hogy még jó is, hogy eltávozott, mert így hozzásegített a nagyobb erőhöz, de nem így volt.
Bizonyos mértékben még mindig ő volt az oka annak, hogy nem mertem komolyabb kapcsolatot kiépíteni senkivel sem, persze Froozert kivéve, és az is, hogy mégis kivételt tettem Ange esetében, hiszen mivel nagyon emlékeztetett Ann-re, így könnyebben megkedveltem. Ugyanakkor nem akartam kötődni senkihez, hogy ne fájjon, ha netán elveszítem, ellenben egyedül sem akartam maradni. Ördögi kör volt ez, melyből nem láttam kiutat.
- Milyen érdekes, hogy egyetlen ember is mennyit tud változtatni egy másikon. – méláztam, s ez valóban így is volt. – De vajon a többiek is képesek lennének ennyire befolyásolni? – kérdeztem magamtól.
Amióta az eszemet tudtam, utcagyerekként csak magamra számíthattam, nem volt senkim és semmim. Amit elvettem másoktól, legyen az egy alma, vagy akár egy tömött erszény, az volt csak az enyém és csak addig, míg fel nem éltem, vagy míg egy másik, nálamnál erősebb el nem vette tőlem is, ahogy én is tettem annak előtte. A mondás, hogy holló a hollónak nem vájja ki a szemét nem volt igaz. Az egyetlen törvény csakis az volt, hogy az erős győz, a gyenge pedig elpusztul. Ha jobban belegondoltam, még most is pontosan ilyen világban éltem, nem volt semmi különbség.
- Mindössze egy magasabb szintre léptem. – gondoltam.
A játék, amit életnek hívunk, több táblán zajlik és mindenkinek megvan a maga helye, természetesen átjárással, ami hol előnyös, hol pedig ellenkezőleg. Ez pont ugyanolyan, mint a természetben az állatok és a viselkedésük. Megvan a meghatározott tápláléklánc. A szarvas de akár mondhattam volna bármilyen más növényevőt is, lelegeli a füvet. A szarvas megeszi a farkas, a farkas pedig, ha elpusztul, megeszik a férgek, de attól még nem a férgek lesznek a csúcsragadozók, hanem a farkas, még akkor is, ha végül őt is megeszik. Pontosan ez folyt az emberek között is, annyi különbséggel, hogy állítólag mi nem állatok vagyunk. Az egyszerű, mágiára képtelen emberek foglalkoznak földműveléssel, kereskedelemmel, építkezéseken javarészt ők dolgoznak és a kétkezi munkák java részét, mint a favágás vagy akár a bányászat, mid-mind ők végzik. Bizonyos értelemben kiszívják a tápanyagot a földből, akárcsak a fű, és abból kelnek életre. Bizonyos értelemben a mágusok pedig a farkasok, akik felette állnak ennek a nagy sereg szarvasnak. Könnyű szerrel le tudják vadászni őket. Annyi csupán a különbség, hogy míg a patás az életével fizet az ordasnak, addig a társadalomban a pénz helyettesíti az, ami szintén egy figyelemre méltó dolog. Ha a következtetéseket levonjuk, és ha picit sarkítunk, akkor bizony a közönséges emberek élete a pénz. És kik a férgek, akik felfalják a farkast és a szarvast is? Talán ez a legbonyolultabb kérdés mind közül, de én úgy voltak vele, hogy az bizony maga a halál, hiszen mindenkiért eljön és senki sem kerülheti el, de csak a végén kerekedik felül.
Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben ott a rengetegben, és bizony nem egyszer majdnem neki is mentem egy kőnek vagy netán egy-egy fatörzsnek, mert annyira elkalandoztam, hogy nem figyeltem kellőképpen arra, hogy merre is megyek.
- Áh, a fene vigye el a sok marhaságot, amit itt összehordok! – kiáltottam fel egyik alkalommal, amikor éppen belerúgtam egy méretes mészkőbe, amit a lábfejem nem nagyon díjazott, már persze ha a fájdalmat nem tekintjük díjnak.
De akármennyire is próbáltam figyelni, a gondolatok és emlékek folyamatosan elözönlötték a fejem, és újra meg újra elvesztettem az érdeklődésemet a terep követése iránt.
- Ez nem mehet így tovább! – döntöttem el végül.
A nap már vörösen izzott a látóhatár végén, és utolsó meleg sugarait küldte felém. Tudtam, hogy az éjszaka valószínűleg nem lesz olyan kellemes, mint a nappal volt, merd az idő derült volt, így hidegre lehetett számítani. Pontosan ebből az okból kifolyólag döntöttem úgy, hogy az erdő szélén lévő fogadóban meg fogok szállni, és csak reggel indulok tovább.
Mikor beléptem, a füstöt szinte vágni lehetett, ugyanis a csehó tömve volt dohányzó, katonaszerű fickókkal. Abban sem voltam hirtelen biztos, hogy fogok szobát kapni, ha mind itt akarnak megszállni is, de szerencsére ez nem így volt, ugyanis a fogadós még tudott volna nekem adni három szálláshelyet is, de persze nekem csak egy kellett.
- Ha lehetséges, szeretnék a szobámban enni. – szóltam a kocsmárosnak.
- Természetesen! Ha elkészül, felvisszük. – válaszolta.
- Rendben, köszönöm! – feleltem udvariasan, és felmentem az emeletre. – Miért kell minden fogadónak a második emeletre rakni a szobáit? – bosszankodtam a lépcsők miatt.
Viszont még így is sokkal barátságosabbnak tűnt, mint hogy megfulladjak odalent a füstben.
- Dohányosok… sosem fogom megérteni őket. – ingattam a fejem, miután becsuktam magam mögött a szobám ajtaját.
Egészen kellemes kis helyiség volt. Igaz, a berendezése nem volt valami fényűző, csak egy asztal, két szék és egy ágy volt minden bútor odabent, és azok is sima fa bútorok voltak, de akkor is jó látványt nyújtott, mert a tér tágas volt, a legtöbb szállóval ellentétben, ahol mindig az volt a cél, hogy minél több szobát bezsúfoljanak az épületbe, hogy többet adhassanak ki.
A kajám nagyjából fél órán belül megérkezett. Amíg vártam, addig elnyúltam az ágyon, és ismét gondolataimba mélyedtem, hiszem most már nem volt semmi, ami meggátolhatott volna abban, hogy teljes mértékben az agytevékenységet csináljam. Majd elfogyasztottam a kifejezetten ízletes húst és a hozzá hozott kenyeret, és kaptam még egy kupa sört is, amit utólag kértem ugyan, de előbb lecsúszott, mint a többi.
- Jó ez a hely. – dőltem hátra a székben elégedetten. – Máskor is itt fogok megszállni. – döntöttem el, majd ahogy a jövő felé terelődtek az agytekervényeim, felébredt bennem a kisördög, és előhúztam a felső ruházatom zsebéből a tarot kártyákból álló paklit.
Nemrégiben megtanultam ugyanis, hogy hogyan lehet velük jövendőt mondani, és érdekelt, hogy vajon működik-e, vagy csak átvágtak. A kezembe vettem a tömböt, majd használtam a mágiát, és kirántottam öt lapot a pakliból. A kiválasztott szerencséseket lehelyeztem az asztalra, egyesével, egymás mellé. Ahogy ezzel megvoltam, balról jobbra egyesével felfordítottam őket és megnéztem a figurákat. Az első a Mágus volt. A második a Csillag, mely után a Megfontoltság, s az Erő következtek. A sort az Ítélet zárta.
- Érdekes. – méregettem a felfordított lapokat az asztalon.
A jövendőmondás, még ha valóban azt is tanultam meg, nem volt valami egyszerű, és nem is olyan volt, amit az ember csak úgy tudott használni. Úgy értem, ha egyszer ellőttem egy Dark Delete-et, akkor a sötét gömbök minden egyes alkalommal ugyanúgy repültek ki, és pontosan egyformán viselkedtek. Ellenben a kártyák már más lapra tartoztak. Attól még, hogy pontosan azt mutatták, ami történni fog, még nem biztos, hogy az illető varázsló azt is látja bele, amit kell. Erre tökéletes volt a saját példám, hiszen nem sok mindent tudtam kezdeni a kihúzott ábrákkal.
- Mégis mit kéne ebből kibogarásznom? – tűnődtem, majd viszonylag rövid idő után feladtam a dolgot.
Visszatettem mindent oda, ahonnét elővettem, majd lefeküdtem. A nap addigra már rég lenyugodott, így tehát én is azt terveztem, hogy magam is pihenek.
Az álom hamarabb és könnyebben jött, mint azt hittem volna, de hirtelen vége is lett. Reggel volt már, amikor felkeltem, de mintha csak egy villanásnyi időre hunytam volna le a szememet. Egy ideig még hevertem az ágyban, és néztem a plafont, de végül fel kellett kelnem. Összeszedtem a cuccomat, és lesétáltam a földszintre. Nem volt már vagy lehet, hogy inkább még ott senki a pultoson kívül, aki éppen poharakat mosogatott.
- Áh, jó reggelt! Mit adhatok? – állt azonnal a szolgálatomra, ahogyan meglátott.
- Csak fizetnék a szobáért és ennék még egy reggelit. – válaszoltam köszönés nélkül.
- Rendben, foglaljon helyet valahol, mindjárt hozom a mai ajánlatunkat.
Ennek megfelelően cselekedtem, és lehuppantam egy sarokasztalhoz. Az ennivalóm rövidesen megérkezett, és miután elköltöttem, pontosan leszámoltam a pénzt, amivel tartoztam, majd, mivel meg voltam elégedve, hozzácsaptam még egy kis borravalót, aztán távoztam.
Odakint verőfényes napsütés volt, és a madarak a fákon énekeltek. Megnyugtató volt, még akkor is, ha a legtöbbször engem teljesen hidegen hagyott az egész. Az erdő, amelyben tovább vezetett az utam, eltakarta a napot, de a melege így is lehatolt egészen a földig. Aztán a fák lekezdtek ritkulni, mígnem egy síkságra nem tévedtem. Egy poros földút vezetett át a mezők közt, ahol emberek szorgoskodtak, mint a hangyák, hogy termést neveljenek a földjükön. Nem törődtek velem, legfeljebb egy-egy futó pillantást vetettek rám, azt is csak lopva, szóval én sem zavartam és bámultam őket. Keresztül gyalogoltam egy felun is, amihez jó eséllyel a mezők is hozzá tartoztak, amiken az imént szeltem át, s utána is sok-sok füves földdarab következett.
Egész nap meneteltem, és a táj nem volt túl változatos. Szántóföldek, legelők, kisebb-nagyobb köves dombok és erdők keszekusza rengetegén át mentem, mígnem a nap megint lenyugvóban nem volt.
- Jó lenne megint találni egy fogadót. – gondoltam, de ez az eshetőség nem állt fenn, ugyanis a semmi közepén voltam, és amennyire ismertem a térképet, nem volt a közelemben semmilyen település.
Éppen egy folyó állta utam, de egy híd is vezetett rajta keresztül, mely kőből készült, a túlparton pedig az erdő kezdődött ismét. Azt reméltem, hogy a fák rejtekében talán kellemesebb lesz a klíma, no meg, biztos voltam benne, hogy jobb, ha nem nyílt terepen alszom el. Ez már csak amolyan megszokás volt nálam.
Megindultam hát a kőtömeghez, és már majdnem a felénél jártam, amikor felfigyeltem egy hangra. Olyan volt, mintha valami suhanna, majd egy apró szúrás éreztem, s végül ott termett előttem egy lány.
- Felismersz? – kérdeztem, miközben kihúzta magát, valószínűleg azért, hogy jobban szemügyre tudjam venni.
Ugyan ismerős volt kissé, de nem tudtam volna megmondani, hogy ki ő. Bakancs volt rajta, a lábait pedig ha jól vettem észre bőrnadrág fedte. A hasa szabadon volt, ami annak volt köszönhető, hogy a kigombolt kabátja alatt, ami mellesleg szintén bőr volt, mondhatni csak egy melltartót viselt.
- Hmmm, lássuk csak. - gondolkodtam el. - Nem nagyon rémlik, de a szurkálódó lányokat nem nagyon szeretem. – vettem viccesre a figurát.
- Akkor előnnyel indulok. – vigyorodott el, majd nekitámaszkodott a híd korlátjának, s az eget kémlelte.
Mindeközben a Nap már teljes egészében lement, és helyét a Hold kezdte el átvenni, bár a napfény még némileg világított a környéken.
- Nagyjából öt perc a hatóideje. Sajnos lassú méreg, de hamarosan érezned kell a zsibbadást a tű helyén. – mondta rövidke szünet után, én pedig azonnal tudtam, hogy nem blöfföl.
- A fene vigye el ezt a némbert, és a fene vigye el ezt a hülye tájat is! – mérgelődtem magamban, és szitkozódtam, amiért ilyen könnyen belesétáltam egy csapdába, hiszen nyilvánvalóan várt rám, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy hol, mert nem figyeltem eléggé a környezetemre. – Jól van, semmi gond Rohandar, higgadj le! – biztattam maga, ami egyszerre volt hatásos és szánalmas is. – Meg kell őriznem a hidegvéremet! Nem szabad pánikolnom, mert akkor a méreg gyorsabban terjed a méreg. – emlékeztettem magam, mert ennyit legalább megtanultam a méregkeveréssel együtt, ha túl sok mást nem is. – Megfontoltnak kell lennem! – folytattam tovább a belső tréninget, aztán hirtelen belém hasított a felismerés, és rájöttem…


300 VE-t adnék a csatlósomnak.

Az erdő már kezdett ritkulni körülöttük, és a lány lába már sajgott a hosszú gyaloglástól.
- Froozer, nem pihenhetnénk már egyet? – kérdezte a mellette sétáló farkastól.
- Hiszen még nem ment le a Nap. – vetette ellene. – Rohával ennek a többszörösét is meg szoktuk tenni.
- Az lehet, de én nem vagyok hozzászokva az egész napos gyalogláshoz. – panaszkodott tovább.
- Hát, miattam akár pihenhetünk is. – egyezett bele, látva partnerének arckifejezését.
- Remek! – kiáltott fel örömtelin a fájós lábú.
- De akkor már keressünk valami védettebb táborhelyet éjszakára, az orrom szerint hideg lesz.
- Oké. – helyeselte az ifjú csillagmágus is.
Letértek az ösvényről, melyen eddig haladtak, és a fák közt egy egészen jónak ígérkező pihenőhelyre találtak. Északi irányból egy nagy szikla emelkedett, melytől nem messze egy kis patak is csordogált. A fák egy aprócska tisztást képeztek a kő körül, de az ágaik majdnem rálógtak a csupasz sziklafalra, így kiváló alvóhelyet biztosítva, mely védve volt az északi széltől, valamint részben az esőtől is, és vízért sem kellett messzire menni. Összehordtak néhány faágat, megy némi lehullott levelet, és tüzet is raktak, hogy melegítse őket, meg persze, hogy világítson majd a sötétben, bár ezt a döntést Froo bírálta mondván, hogy idevonzza az esetleges rosszakarókat, de a leányzó nem engedett:
- Miért lenne baj, ha idevonzza őket? Végtére is, azért vagyunk itt, hogy embereket keressünk nem? – érvelt.
- Ez igaz, de ha álmunkban kirabolnak minket, az a te hibád lesz! – vágott vissza a másik.
Ez kicsit viccesen hangzott az állat szájából, amin Angel nevetni is kezdett, már csak azért is mert mit lehet ellopni egy farkastól? A bundáját, vagy talán a fogait? Azt azért észrevette volna, az biztos.
- Mi az, min nevetsz? – nézte rosszallóan az agyaras.
- Áh, semmi. – legyintett Angela. – Inkább gyere, segíts meggyújtani a lángot!
- Én? – kerekedett ki a szeme a vadorzónak. – Hiszen nincs is tűzmágiám, mégis mivel gyújtsam meg? Talán dörzsöljem a mancsaimmal a fát?
- Ó, ez igaz. – kapott észbe a beszélgetőpartner. – Akkor viszont nincs mit tenni, mint hogy egy kis segítséget hívunk! – mosolyodott el, és előhúzta az egyik kulcsát. – Orion kapuja, nyílj meg! – hívta elő a csillagszellemét.
- A természetben éjszakázni, na ez már helyes tett! – jelent meg az ágyékkötős, lándzsás harcos. – De nem egy ilyen helyen kell ám megpihenni! Az nem igazi kiképzés! A hegyekben, amikor a szél az ember arcába süvít és mínusz húsz fok van, amikor nincs egy darab tűzifa sem, se egy kis menedék, ahová a kíméletlen viharban el lehetne bújni, és nincs más rajta, csak egy vékony köpönyeg. Na az már igazi kiképzés! – jött elő máris a saját, kissé furcsa felfogásával.
- Igen-igen, ahogy mondod Orion, de nekünk most akadt tűzifánk, szóval kérlek, gyújtanál nekünk tüzet? – mondta kis megidézésének okát Ange, még mielőtt a katona valami másba kezdett volna.
- Természetesen! Egy pillanat és kész is leszünk. – húzta ki magát, már ha ez lehetséges volt, hiszen eddig is olyan egyenesen állt, mint egy karó.
A csillagszellem összeszedett egy pár szárazabb falevelet, meg némi apró gallyat, majd két fát kezdett el irdatlan gyorsasággal egymáshoz sodorni. Aztán láss csodát, a tűz rövidesen már ott pattogott előtte.
- Ezzel meg is volnánk. – állt fel a fickó. – De ez nem volt kihívás. Egy hajót meggyújtani, amikor az már évek óta a tengereket járja, na az már kihívás. Ezek a száraz gallyak maguktól is meggyulladtak volna, ha eleget várunk rá, de a tengervízben áztatott fa, na, azt aztán nehéz meggyújtani! – bizonygatta.
- Mégis miért akarna bárki is felgyújtani egy hajót? – kérdezett rá Froozer, ami öreg hiba volt, és Angelina hevesen gesztikulált is a megidézett férfi mögött, de már késő volt.
- Hogy miért?! – emelte fel hangját amaz. – Ott állsz a tengerparton, és közeledik feléd az ellenség, te pedig onnét nem tehetsz semmit. Minden hajón több tucatnyian mozognak fel-alá, és ha nyilakkal egyszerűen nem lehet elkapni őket mind, ha pedig kiérnek a partra, neked véged! Az egyetlen, amit tehetsz, az az, hogy meggyújtod a nyilat, s úgy lövöd ki a vesszőt, ami ha célba ér, akkor sem biztos, hogy sikerül, amit akartál vele, hiszen…
A beszéd félbe szakadt, a kigyúrt veterán pedig pikk-pakk eltűnt, ugyanis lejárt az evilági tartózkodásának az ideje.
- Hála az égnek! – sóhajtott fel a csillagmágus.
Az ordas nem értette a dolgot, csak pislogott kérdőn. A társa észrevette ezt, és hozzáfogott a magyarázathoz:
- Orion mindig segít nekem, és számíthatok rá, de ha egyszer megered a nyelve, és oktatni kell a harcra, na akkor attól mentsen meg az ég. Még szerencse, hogy ha harcra kerül a sor, egy mukkot sem szól feleslegesen, és csakis az összecsapásnak él, arra koncentrál.
- Értem. Szerintem egész mókás fazon. – mosolyodott el Froo.
- Ez neked mókás? – csodálkozott el a beszélgetőpartnere.
- Hát, Roha mellett sokkal komikusabbnak hat egy ilyen fickó. Neki, hogy is mondjam… nem igazán van humorérzéke. – kritizálta gazdáját.
- Szerintem viszont tévedsz. – lépett fel ellene a lány. – Rohandarnak igenis van humorérzék, szerintem vicces.
- Az, hogy valaki vicces, meg hogy humoros-e, az két külön dolog. Ő inkább azért vicces, mert szánalmasan egyszerűen fel lehet húzni, és eléggé agyatlan olyankor. – véleményezett becsmérlően a nagyra nőtt kutya.
- Gonosz vagy. – korholta Angelina, bár szavainak nem nagyon volt éle.
- Lehet, de ha már így szóba került, és úgyis négy szem közt vagyunk, mondd már el, hogy mi van közted meg közte? – puhatolózott.
- Mire gondolsz?
- Hát hogy te meg Roha… tudod… hogy egy pár vagytok-e? – mondta ki végül a kérdést.
- Nem! – vágta rá egyből a másik.
- Nocsak, szóval szerinted sem vonzó az a tudálékos feje? – nevetett a farkas.
- Egyáltalán nem így értettem! – ellenkezett Ange, és jól láthatóan kicsit belekeveredett abba, hogy mit is akar mondani. – Viszont tényleg nem vagyunk egy pár, vagy ilyesmi, bár én a magam részéről nem bánnám, ha így lenne. – vallotta be, és egy kissé el is pirult.
- Hogy mit esznek rajta a nő, én nem értem. – ingatta a fejét a familiáris. – De mindegy is, pihenni akartál, szóval javaslom, térjünk is nyugovóra.
- Egyetértek.
Így hát, miután a tüzet megfelelő méretűre gerjesztették, és gondoskodtak róla, hogy legyen elég fa, amit az éjszaka folyamán rátehetnek, megegyeztek az őrségről, majd Angela, aki az első alvási periódust kapta, révén, hogy hölgyeké az elsőbbség, el is szundított.
Másnap már kora hajnalban ismét felkerekedtek, persze csak azután, hogy a tüzet betemették földdel, hogy nehogy elharapózzon. A napjuk pontosan ugyanolyan egyhangúan telt, mint az éjszaka, s mint az előző nap. Nyugatra tartottak, és az abban az irányban található városokat tervezték felkeresni, hogy ott kutassanak potenciális jelöltek után. A következő éjszakát szintén egy patakocska mellett töltötték, melynek alig néhány száz méterre volt a forrása, ahonnét felbukkant a földből.
A víz pedig, amely elfolyt a két vándor mellett, tovább hömpölygött a vidéken, bele egy másik patakba, onnét egy folyóba, és elért egy másik helyre, ahol egy kőhíd ívelt át, ahol is két mágus kezdett bele egymás kóstolgatásába.


- A Mágus, a Csillag, Megfontoltság, Erő és Ítélet. – idéztem fel magamban az öt tarot kártyát, melyek az előző napi jövendőmondásom alkalmával jöttek elő. – Talán ezt jelentették volna? – tanakodtam, mivel az a mondatom, melyben megfontoltságra intettem maga, felkeltette az érdeklődésemet.
Elvégre én egy mágus voltam, a lány pedig, aki velem szemben állt, igaz nagyon kicsit, de hasonlított egy csillagra. A haja ugyanis, ami ezüstös volt, úgy csillogott a holdfényben, mintha valóban egy messzi-messzi csillag fényét ontotta volna. Meglehetősen önkényes volt ez a besorolás, de mit számított, akár így volt, akár nem, ha fejjel rohantam volna a falnak, az nem segített volna, így próbáltam tiszta fejjel és nyugodtan gondolkodni, beszélni és cselekedni.
- Igen? Nem szeretnéd megmondani, hogy milyen ugye? Csak mert így nekem kell kitalálnom. - feleltem teljes nyugalommal az előzőleg elhangzott kijelentésére, melynek tartalma nagyjából az volt, hogy megmérgezett.
- Az embereket nem nagyon szokta érdekelni, mibe halnak bele. Általában idejük sincs, hogy érdeklődjenek felőle, de elfogytak a gyorsan ható mérgeim. – fintorodott el az orvgyilkos.
- Nem szándékozom belehalni egy egyszerű méregbe, főleg, ha én is konyítok ezt-azt hozzájuk. - mosolyodtam el. - De mindegy, is... Ne vesztegessük az időt, mert még a végén tényleg belehalok, szóval védd magad! – kiáltottam, és egy Dark Capriccio-t lőttem felé, hogy teszteljem, hogy mennyire gyors vagy netán erős, meg persze azt is, hogy hogyan reagál egy ilyen hirtelen jött támadásra.
- Ó... – hallottam a hangját, mely nem fájdalmas volt, sokkal inkább talán meglepődött, de még csak meg se moccant.
A tekergőző, vaskos nyaláb, melyet útjára indítottam, egy fém pajzsba ütközött, és össze is zúzta azt, de ellenfelemben nem tett kárt. Ezt persze annak is köszönhette a némber, hogy nem koncentráltam komoly és folyamatos erőt a sugárba, így az az első adandó akadálynál szétfoszlott, révén, hogy kimerült a bele fektetett mágikus erő.
- Nos, nem nevezném egyszerű méregnek. Elég tapasztalt méregkeverő gyártotta le, nem hiszem, hogy kockáztatott volna. – mosolygott tovább, mintha mi sem történt volna, ami meg kell vallanom kicsit kezdett dühíteni.
- Fém... nem szeretem a fémet. - teremtettem a kezemben egy darabot a saját mágiámmal. - Olyan hideg. Jobban szeretem a szelet nála. – folytattam, miközben darabokra törtem a markomban tartott acéldarabot, s gyűjteni kezdtem a mágikus erőmet, egyfelől, hogy fitogtassam, másrészről pedig, hogy a lehető leggyorsabban a legkomolyabb mágiáimat is bevethessem. – Feltételezem, van nálad ellenszer is, ha már itt maradtál beszélni ugye? – szegeztem neki a kérdést.
- Okosabb vagy, mint aminek kinézel. – hallottam tőle egy gyenge bókot, s egész eddigi beszélgetésünk folyamán először nézett bele a szemembe, mellyel folyamatosan őt fürkésztem. - Van, akinél nem érzek bűntudatot, ha tudom, hogy meg kell ölnöm. Te is ilyen vagy.
- Óh, talán valami rosszat tettem neked valamikor? - csodálkoztam el, hiszen nem volt ismerős. - Emlékezni szoktam mindenkire, akivel valami fontosabb dolog köt és te nem vagy köztük.
- Hmm... inkább csak túl sokat tudsz. Kicsit talán féltem is, hogy Hades téged küld, hogy megkeressen. Három és fél perc maradt. – köhintett egyet. - Olyan jó veled beszélgetni. Tudod, az emberek sokkal beszédesebbek, ha tudják, hogy nincs sok hátra. – ennél a pontnál a kezemre nézett. - Tudod még mozgatni?
- Kicsit kezd zsibbadni, de nem különösebben okoz problémát. - meg is mutattam neki egy kés kíséretében, melyet felé dobtam, bár nem fűztem hozzá reményeket, hogy el is találja. - Egyéb iránt pedig akkor céhtag vagy, vagy voltál, tehát miért akarnál megölni? – vontam le a következtetést abból, amit mondott, és elkezdtem kutakodni az agyamban, hogy vajon ki is lehet ő, a lista pedig egyre szűkült.
A lány eközben elkapta a késemet, mely az arca felé ment, s elkezdte a kezében forgatni a pengéjét.
- Mint mondtam, túl sokat tudsz. – morogta. - De lehet, hogy mégse eleget. Szerinted, aki olyan erővel bír, mint én, és elhagyja a céhet... sokáig életben maradhat?
- Erő? Én eddig még nem láttam erőt, csak egy kis fémet, amivel védekeztél. Mutass valamit, ha tudsz! – provokáltam, elvégre az időm fogytán volt, és ha már úgyis a jövendőmondást emlegettem magamban az előbb, nos, abban is ez volt soron.
Persze nem szerettem volna, ha valami komolyabb meglepetés ér, ezért felhúztam magamra a Storm Mail-t, a szél pedig, mint a szerető anya a gyermekét, úgy ölelt körül a talpamtól a fejem búbjáig, és készen állt rá, hogy megvédjen. A méreg pedig valóban kezdett hatni, az izmaimban éreztem, hogy gyengülök, ezért fellebegtem kissé a földtől, hogy levegyem a terhet a lábaimról.
- Iron Dragon's Roar! – hallottam a mágia nevét, és máris egy jókora fémtenger süvített felém.
Eldöntetett, hogy ki is ő, ebből a varázslatból már nem volt számomra semmi kétség, hogy Tabuchi Metarikkuval hozott össze a sors.
- Hamarosan elveszted az egyensúly érzéked. Ne akarj egy szánalmas küzdelem során meghalni!
- Nos, most már legalább tudom, hogy ki vagy. - nevettem, miközben egy csont lándzsával próbáltam némileg védekezni, de a nagy része így is a forgó levegőre hárult, és beszedtem nem kevés sebet is. - És természetesen nincs kedvem meghalni, szóval légy oly kedves és add oda az ellenszert, vagy pedig el kell vennem.
- Két perc maradt. – közölte ridegen, majd hátrafelé rúgta magát, hogy növelje köztünk a távolságot. - Nem célom odaadni, neked pedig kijárt az, hogy megvilágosodj, mielőtt meghalsz. – túrt bele közben a hajába. - Sajnos nem akarom kockáztatni, hogy Hades kutyái szagot fogjanak.
- Na jó, azt hiszem, hogy két percem amúgy is mindenképpen van még, szóval utolsó esély. Ide adod vagy véged! – fenyegettem meg végső elszántsággal, hiszen ha megint nemet mondott, ami a legtermészetesebb reakció is volt, s amit vártam is, akkor már kész struktúrával álltam elő a fejemben.
- Végem? – nevette le magát. - Kétlem. Már épp kezdesz gyengülni. Remegnek a térdeid. Egy jól irányzott rúgás, és összeesel, aztán pedig már sosem kelsz fel. Mégis, mi okom lenne rá, hogy életben hagyjalak?
Szó, ami szó, tényleg egyre siralmasabb látvány lehettem, mert a méreg valóban hatott, de még így is dühítettek a szavai. Viszont próbáltam mégis minél higgadtabb maradni, és megúszni a dolgot a lehető legolcsóbban.
- Talán mert én még mindig tag vagyok és el tudok híresztelni ezt-azt, ha kell. De csak hogy ne hagyjalak unatkozni, bekeményítek kicsit. – szántam el egyre jobban magam a végső technikám bevetése mellett.
- Persze. A Grimoire Heart tagjai férgek, egytől egyig. Megkeserült életűek... na jó, csak a legtöbb. De megbízni egyikben sem fogok. – jelentette ki határozottan, és valóban volt elég sok igazság a szavaiban.
Azonban nem maradt már elég időm, vége volt a beszélgetésnek, eljött a tettek ideje, és bevetettem azt, amit csakis Black Star ellen tartalékoltam az elkövetkező harcban, de mivel az életem volt a tét, nem volt már hová tartalékolni.
- Ha meghalok, akkor felesleges volt minden, lássuk hát, hogy mire megyek! – gondoltam, és a lehető leggyorsabban bevetettem a mágiáim sorát.
Elsőként a Dark Écriture: Absolute Shadow volt a soros, ami már önmagában is megdobta az erőmet, s a védelmem is komoly fejlődésen ment át a körém képződő sötétség miatt, de persze itt még nem álltam meg. Ezután jött a Dark Écriture: Darkness, ami szintén számottevő varázserő növekedést generált bennem, s átalakultam a démoni formámba, aminek szintén örültem, mivel így legalább félelmetesebb látványt nyújtottam. Mindezek pedig csak az előkészületei voltak annak, ami ez után jött, a The Three Daemondoor. Előhívtam mindhárom kaput, s nem hezitáltam, feltártam az összeset. Tisztában voltam ugyanis azzal, hogy a harmadik, mely a legnagyobb hatalmat adja, az rendelkezik egyben a legrövidebb felhasználhatósági idővel is, tehát lényegtelen, hogy a másik kettő visszaüt-e, vagy sem. Szükségem volt az erőre, és nem számított, hogy mi következik utána. Ami pedig felszabadult bennem, az hihetetlen volt. Akkora energiák kezdtek el keringeni bennem, melyeket még sohasem éreztem. Szinte fickándozott minden porcikám, és követelte, hogy használjam a varázserőt, amit kaptam. És így is kellett tennem, azonnal egy sötétségből álló gömböt dobtam a lány felé, aki ügyesen kikerülte azt, s későbbi robbanást is. Aztán elszabadult a pokol.
Annyi erőm volt, hogy ha folyamatosan szórtam volna az erősebbnél erősebb mágiákat, akkor sem tudtam volna kimeríteni magam olyan gyorsan, mint amilyen rövid idő a rendelkezésemre állt, éppen ezért nem is válogattam az eszközökben. Dark Delete, Dark Capriccio, Darkness Breath, Darkness Flare Bomb és minden más, mi éppen szembe jutott, azt lőttem abba az irányba, ahol éppen az izgő-mozgó sárkányölőt láttam.
Egy ideig az ellenfelem csak kerülgette a különféle csapásaimat, de egy idő után valami megváltozott rajta. Éreztem, hogy az ő ereje is rohamtempóban nő, és támadott is rám ettől kezdve, méghozzá egyre hevesebben és hevesebben. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem, és valószínűleg ez hiba volt, mert a testem kezdte elérni a határait. Nem tudtam, hogy a méreg hatása teljesedik-e ki előbb, vagy az erőkorlátom jár le és üt vissza rám, de mindegy volt. Bármelyik következett is volna be, az a végemet jelentette volna, így nekem kellett nyernem, bármi történjen is. Az erőm magasabbnak tűnt, mint a lányé, de az idő kétszeresen is neki dolgozott, így kétségessé téve, hogy ki nyer.
A végtagjaim egyre jobban elnehezedtek és zsibbadtak, valószínűleg már nem lehetett túl nehéz kikerülni a csapásaimat. A látásom szintén romlott. Kezdtem homályosabban látni, és a robbanásokból és a különféle becsapódásokból származó törmelék felkavarodása bizony nem segített ezen, sőt. Aztán rádöbbentem, hogy itt a vége, nincs tovább.
- Tehát eddig tartott. – gondoltam keserű elégedettséggel.
A varázserőm semmivé foszlott, aztán eltűnt a kép s a hang, és elvesztettem minden érzékelő képességem.


- Angelina! Ideje felkelni! – ébresztgette Froozer a még mindig az igazak álmát alvó lányt.
- Csak még öt percet! – nyögte halkan az alvó.
- Ideje indulni, a Nap már rég felkelt! – kötötte az ebet a karóhoz a farkas.
Természetesen igaza volt. Az előző éjszaka a két utazó ugyanis úgy határozott, hogy a hajnal első fényénél indulnak tovább, akkortájt pedig, amikor az ébresztés történt, már a reggelnek is kezdett vége szakadni, helyét egyre inkább a délelőtt vette át, ahogy a Nap egyre magasabbra kapaszkodott az égen.
Végül a csillagmágus is felkelt és egy gyors ám tartalmas reggelit követően felkerekedtek. Továbbra is az erdőben haladtak, de már nyíltan kirajzolódott előttük a céljukhoz vezető gyalogút, mely átvezetett a rengetegen. Megegyeztek ugyanis abban, hogy Scar Town irányába mennek tovább és ott próbálnak elsőként szerencsét.
- Szerinted fogunk találni valaki olyat, aki a hasznunkra is lehet? – érdeklődött útközben Angel.
- Szerintem biztosan nem. – válaszolta könnyeden és nyers őszinteséggel az ordas.
- Ezt nem értem. – csodálkozott el.
- Mire gondolsz?
- Hát hogy ha ennyire biztos vagy abban, hogy senkit sem fogunk találni abban a városban, akkor miért megyünk oda? – kérdezte.
- Ez sokkal egyszerűbb ennél. – kezdett bele a bundás a magyarázatba. – Nem úgy értettem, hogy itt nem fogunk találni senkit, hanem hogy ha bárhová is megyünk, akkor sem lelünk rá olyan jelöltre, aki megfelelhet. – közben beleszimatolt a levegőbe, majd folytatta. – Ugyanis aki nekünk ellenfél, az Rohának nem az, és aki neki nem kihívás, az nem tud segíteni sem neki a még erősebb ellenfelek ellen.
- De akkor miért váltunk szét és miért küldött minket keresni? – értetlenkedett tovább a kollegina.
- Nos, bár régebb óta ismerem Rohát, mint te, de mégsem vagyok benne biztos, hogy tudom, hogy miért, bár lenne egy eléggé erős tippem. – vallotta be.
- Tényleg? És mi volna az? – faggatózott tovább.
- Te! – vágta rá egyből.
- Én? – kerekedett el a szeme a leányzónak. – Nem akarok ostobának tűnni, de ezt sem értem. Talán ennyire az idegeire megyek? – kenődött el.
- Nem hinném. – nyugtatta meg a borzas. – Inkább pont az ellenkezőjére gondolok. Elmesélte neked, hogy miért is vadászik erre a szervezetre?
- I-Igen. – válaszolta rövid gondolkodás után.
- Szerintem félt téged, hogy te is Ann sorsára jutsz, ami az én véleményem szerint sem lenne túl előnyös.
- Értem. – mondta halkan.
Egy ideig csendben lépdeltek tovább, majd a csöndet Angelina törte meg.
- Ha valóban így van, ahogy gondolod, akkor én ennek csak örülni tudok. – vallotta be. – Tudod, nem sok olyan embert… jobban mondva lényt ismerek, akiben megbízom, vagy legalább kedvelem.
- És én ebbe a szűk kategóriába tartozom?
- Feltétlen. – nevetett a lány. – Mindenképpen örülök neki, hogy veletek lehetek, illetve most csak veled. Remélem Rohandar nem csinált semmi hülyeséget, míg nem voltunk mellett. Vajon mi lehet vele?


Egy ágyban ébredtem, betakarva, párnával a fejem alatt. A szoba, ahol voltam, nem volt valami barátságos, sehol egy ablak, sehol egy kis természetes fény, mégis azért meg kellett hagyni, örültem és csodálkoztam is egyúttal, hogy életben vagyok. Ahogy a tekintetemet végighordoztam, és elfordítottam a fejem, ismét a sárkányölő nézett velem szembe.
- Ezúttal tíz perced van. Szóval, légy meggyőző. – mondta komoran.
A fejem még mindig kóválygott, és nem voltam a legjobb bőrben, nem beszélve arról, hogy még mindig szinte egy csepp mágikus erőt sem éreztem magamban,de nem volt mit tenni, válaszolnom kellett valamit:
- Heh, miért a hídon nem voltam az. – próbáltam nevetni, de nem volt valami kellemes érzés, így hamar felhagytam vele. - Pedig annak kellett lennem, vagy pedig nem volt mérgezett a tűd.
- Ki tudja, melyik lehetőség az igaz. – sóhajtott egyet. - Tudod, nagyon nagy pénzeket kapnék a fejedre.
- Tényleg? Az jó hír, legalább sokat érek. Ellenben ha jól raktam össze azt, amit mondtál, akkor a te fejed is sokat ér. – taktikáztam.
Próbáltam erősebbnek és magabiztosabbnak láttatni magam, hátha jobban jövök ki a helyzetből, mint ahogy az elsőre kínálta volna magát. Ezen kívül pedig hátra volt még az utolsó kártyalap: az Ítélet.
- Természetesen. – vigyorodott el. - Csak te rám semmit sem kapsz, mivel nem fogsz el. – indokolta meg jókedvét.
- Hát most nem is, mivel ahogy érzem, még mindig nincs mágikus erőm, vagy legalábbis nem sok. Ellenben ezt nem kell senkinek sem tudnia. - néztem a lányra komiszul vigyorogva.
Nem volt értelme hazudnom az erőmről, hiszen ő maga is érezhette, hogy szinte alig vagyok magamnál, szóval már csak az segíthetett, ha hasznossá tudtam magam tenni, legalább látszatban, és pontosan tudtam is, hogy ezt mivel érhetném el.
- Példának okáért, ha jól sejtem a környéket ahol harcoltunk, kicsit lelaktuk, így nem kérdéses, hogy tudni fogják, hogy itt harc volt nemde, Miss Tabu?
- Az a terület... nagyjából az ország másik felén van. – nevetett ismét. - Ugye járja az a hír, hogy meghaltam? – érdeklődött.
- Járja, de nem sokan hiszik el. – füllentettem kicsit, mivel nem nagyon törődtem eddig a kérdéssel, tehát fogalmam sem volt róla, hogy ki hiszi el és ki nem. - Ellenben ha én beállítanék és a mesternek jelenteném, hogy megtaláltalak és végeztem veled nos... az egészen meggyőző volna, nem gondolod? – lyukadtam ki végre a tervemre.
- Heh. Egészen. De nem vagyok benne biztos, hogy holtan kelnek nekik, és túl sok pénzt buknék rajtad. vonta össze a szemöldökeit. - Még mindig nem vagy elég meggyőző, pedig már csak hat perced maradt.
- Csak hogy tudd, bár nincs varázserőm, körülbelül 1 másodpercbe telne, hogy segítséget hívjak, ugyanis vannak barátaim is, méghozzá nem is kevesen. – tupíroztam fel megint kissé a valóságot, hiszen a lacrymám, amivel fel tudtam volna hívni Froozeréket az asztalon hevert tőlem jó pár méterre, a kártya pedig, amibe Angelinát „raktároztam” csak egyoldalú kommunikációt engedett meg, és ráadásul erről a lapról sem tudtam hirtelenjében, hogy hol van. - Ellenben most biztos vicces jelenség lehetek, és ráadásul jó kedvemben vagyok, mivel tetszik az új erőm, majdnem elég is nekem, szóval van egy ajánlatom a számodra, érdekel? – csavartam tovább a szómenésemet.
- Mesélj! Rosszabb helyzetbe úgyse nagyon kerülhetsz. – vázolta a valóság komor igazságát.
- Mondjuk úgy, hogy kölcsönös együttműködés. Én elterjesztem azt, amit csak szeretnél magadról, te pedig segítesz nekem egy kis csetepatét lerendezni, és utána, ha gondolod, még azt is elfelejthetjük, hogy valaha is találkoztunk. Mit szólsz? – néztem rá kérdőn.
Reméltem, hogy belemegy, hiszen ez mindkettőnk számára előnyös lett volna, de nem lehettem benne biztos, hogy észérvekkel lehet rá hatni, vagy hogy egyáltalán valóban a halálhírét akarja-e elhíresztelni.
- Szétverem, akit akarsz, de cserébe... te is segítesz nekem megölni valakit. Így barátibb a dolog. – válaszolta végül.
- Nocsak, van olyan, akivel nem tud egyedül elbánni? – lepődtem meg, hisz még engem is viszonylag könnyen megvert, még az új erőmmel is. - Oké, hacsak nem azzal akarsz a csőbe húzni, hogy magamat nyírjam ki, mert azt nem vállalom. - vigyorogtam. – Így is jó. Egy ki harc nem árthat. – morfondíroztam.
- Azt elintézném magam is... elég könnyű préda vagy így.
El kellett ismernem, hogy ez igaz, szóval nem lett volna értelme az én eszmefuttatásomnak.
- Akkor rendben, benne vagyok. Mondanám, hogy kezet rá, de azt hiszem, hogy a kezem még nem nagyon mozog. – tetéztem a problémáimat.
Idő közben rájöttem, hogy ugyan azt érzem, mint a hídnál, ergo vagy azóta is meg voltam mérgezve, vagy pedig kaptam még egy adagot.
- Az ellenszer. De ha meg tudom, hogy elárulsz... nem fogsz sokáig tovább élni. – dobott oda nekem egy tűt.


300 VE-t adnék a csatlósomnak.

Miközben Rohandar éppen öntudatlan állapotban volt, Froozer és Angelina nem vesztegették az idejüket és elérték Scar Town-t. A probléma viszont csak ekkor kezdődött.
- Megérkeztünk. És most, hogyan tovább? – kérdezett rá Angelina.
- Miért tőlem kérdezed? – fordult hozzá a farkas.
- Te sokkal régebb óta vagy Rohával, jobban kellene már ismerned az észjárását. – indokolta meg a szavait.
- Na nem mintha annyira nagyon járna az esze. – jegyezte meg halkan a farkas csak a miheztartás végett, hiszen mostanában már ő is kezdte elismerni, hogy gazdája, ha nem is mindig, de legalábbis egyre többször használja a fejét.
- Hogy?
- Semmi, semmi. Felejtsd el!... Viszont az eredeti kérdésedre visszatérve nem tudom, hogy mit tehetnénk. Neked van valami ötleted? – kérdezett vissza.
- Hát, amikor még nem találkoztam veletek és céh nélküli voltam, akkor gyakran szereztem megbízásokat a kocsmákban vagy különféle boltokban. Szerintem annál jobb helyet keresve sem találhatnánk. – ötletelt a csillagmágus.
- Nem tűnik rossznak… Legalábbis egy próbát megér. – egyezett bele a csapat másik tagja is.
Így történt tehát, hogy a páros egy Vörös Róka nevű, nem túl jó hírnévnek örvendő ivóban kötöttek ki. Odabent rosszabbnál rosszabb arcok ültek, mikor benyitottak, viszont a légkör megfagyott, amikor beléptek, majd mindenfelé mosolyok jelentek meg a férfiak száján, bár eléggé szolidan, így csak a figyelmes szemek fedezhették fel őket, mint például amilyen a bundásé is volt.
- Nem tetszik nekem ez a hely. – súgta oda a mellette álló lánynak. – Jobb lenne, ha inkább lelépnénk.
- Ugyan, még csak most jöttünk. – ellenkezett a másik.
- Meglehet, de szerintem nem megyünk el, ha csak nem most tesszük. – erősködött tovább Froo.
- De… - akart volna még tovább makacskodni Ange, viszont a borzas félbeszakította, miközben néhány férfi, szám szerint négy felállt az asztaluktól s elindultak a jövevények felé.
- Ha valami bajod lesz, akkor az Roha rajtam fogja leverni szóval ne legyél már ennyire önfejű, inkább gyere. – fordult meg az utolsó szónál.
- Mi van kutyus, máris megijedtél tőlünk? – nevetett érces, reszelős hangon az egyik közeledő fickó.
- Pedig nem bántunk senkit, főleg nem az ilyen csinos kis hölgyeket. – vette magához a szót egy másik, miközben odaértek az ajtóhoz, ahol a két jövevény még mindig szobrozott.
A négy úriembernek nem nevezhető fickó bűzlött az alkoholtól, de úgy tűnt, hogy jól bírják a piát és nem igazán részegek. Vagy ha mégis, akkor nem adták semmi jelét, hisz teljesen biztos léptekkel jártak, s a beszédükben sem lehetett felfedezni semmi részegségre utalót.
Froozer már egyértelműen sejtette, hogy ennek biztosan nem lesz jó vége, de reménykedett benne, hogy talán nem ők húzzák majd a rövidebbet, hanem a kanok.
- Mondd csak kislány, hogy kerültél te ide? – faggatta az egyik kocsmatöltelék, miközben odatámaszkodott a falnak, s egyenesen Angel képébe bámult, úgy, hogy az arcuk szinte összeért.
- Takarodj az arcomból! – kiáltott fel a lány s megpróbálta pofon vágni az illetőt, de az elkapta a kezét.
- Milyen kis tüzes vagy, szeretjük az ilyet. – vigyorgott az, aki elsőnek szólalt meg.
- Háromig számolok. – szólalt meg nyugodt, kimért hangon a leányzó, miközben a férfi még mindig a csuklóját szorította. – Háromig, és ha addig nem koptok le, akkor én és a farkas ellátjuk a bajotokat. – nézett a szemébe a vele szembelévőnek. – Egy…
- Nocsak, a kis bátor. – röhögött egyikük.
- Kettő…
- Higgadj le, hamarabb túl leszünk rajta. – kontrázott egy másik.
- Három! – fejezte be a számolást Angelina, majd a szabad kezébe kapta a csillagszellemeihez tartozó kulcsait, s felkiáltott: - Hercules kapuja, nyílj meg!
- Köszöntsétek mesés és persze hősies alakom! – jelent meg a kigyúrt szépfiú.
- Heh, egy mágus? – köpött az egyikük.
- Hercules, segíts! – szólította meg a megidőzője, azonban némi fennakadás támadt, ugyanis a hős, ki az istenekkel is fel tudta fenni a versenyt, olyan ellenfélre akadt, amelynek nem tudott ellenállni: egy ablakra lelt.
És hogy mi volt olyan nagy gond egy egyszerű ablakban? Voltaképpen semmi, mert a problémát az jelentette, hogy az üvegen megcsillanó fény a muszklis arcát verte vissza, ami azt eredményezte, hogy a rögtönzött tükör elé állt, s elkezdte igazgatni frizuráját, ami persze tökéletes volt már előtte is, s befeszítette izmait, hogy pózolhasson.
- Hercules, ne most! – kérlelte a bajba jutott hölgy.
- Háh, ezzel a nyápiccal semmire sem fogsz menni. – vihogott a szorongatója.
- Igaz, hogy izmos, de ostoba is, az biztos. – helyeselt egy másik, egészen addig, amíg meg nem ízlelték a villámokat, melyeket a farkas küldött rájuk, akiről időközben majdnem meg is feledkeztek.
A négy illetőből három kapott csak támadást, hiszen a negyedik éppen Ange kezét szorongatta, így ha őt megtámadta volna az ordas, akkor azzal egyértelműen a lányt is elszenvedte volna a csapást.
Az első fazon, aki egy kis sokkolást kapott, kiterült, mint egy zsák krumpli, de a másik kettő még talpon maradt, és bár nekik sem esett jól a felvillanyozó élmény, mégis inkább dühösek lettek, sem mint ártalmatlanok. Ennek oka persze az volt, hogy a Froozer által használt technika minden célpont eltalálása után gyengébb lett, így csak az első elintézésénél volt kellően erős.
- Te kis szemét, ezért megnyúzlak! – kiabálta az egyik martalóc, és Froo irányába indult meg, oldalán a másik villám csapta társával, míg a lányt fogva tartó harmadik már a markába kapta a másik kezét is szerencsétlen foglyának, így lehetetlenné vált, hogy netán újabb kulcsot használjon.
- Hercules! – kiabálta, mire egy ököl repült egyenesen a szorongatójának az arcába, aki elengedve őt, olyan ernyedten repült hátra néhány métert, mintha erre tervezték volna az egész testét, mint például ahogy egy papírrepülő esetében szokták.
- Tökéletes arcom még mindig tökéletes, de természetesen ezt eddig is tudtam, így csak az derült ki, hogy az ablak majdnem megfelelően adja vissza isteni jóképűségemet. – mondta elégedetten.
- Gyorsan, segíts Froozernek! – utasította a lány a további cselekvésre, azonban már elkésett vele, mert a bundás lerendezte a maradék két kocsmatölteléket is.
- Úgy tűnik nem voltak méltók rá, hogy csodás izmaim erejével mérkőzhessenek meg. – feszítette be az izmait a kolosszus.
- Minden rendben? – lépett oda a két kiütött férfi mellett álló farkashoz a csillagmágus.
- Persze. – felelte amaz könnyedén.
Időközben lejárt Hercules ideje, így ő visszatért a csillagszellemek világába. A gond, csak annyi volt, hogy egyre többen álltak fel a helyeikről, kis unottan, ki dühösen, ki pedig elégedetten, és mindenki láthatta, hogy ennek bizony nem lenne jó vége.
- Szerintem lépjünk le! – indítványozta az agyaras.
- Egyetértek. – felelte Angelina, és elindultak az ajtó felé, de idő közben útjukat állta egy nagydarab, legalább kettő és fél méter magas hústorony, majd minden irányból egyre többen.
- Ebből baj lesz. – motyogta a négylábú.
- Engedj ki minket! – mondta határozottan Ange az ajtóban tornyosuló pacáknak, mintha fordítottak lettek volna a méret és valószínűleg a hozzá tartozó erő arányai.
- És mégis miért tenném? – röhögött a torlasz. – Kiütöttétek a srácokat. Ez önmagában nem baj, de ha már ők nem tudtak veletek elszórakozni, – jelent meg egy gonosz mosoly az arcán. – akkor majd mi tesszük ezt meg helyettük, nem igaz fiúk? – szólt végül a többi, java részt legalább félig, de inkább egészen részeg társához, kik hangos, érthetetlen, mondhatni üdvrivalgásban törtek ki, azonban ez nem tartott sokáig.
A fenevad máris villámlövedékekkel kezdte el bombázni őket, és méghozzá eléggé sikeresen, mivel szinte azonnal kiütött két embert. A probléma forrása azonban az volt, hogy nem ketten, sőt nem is hárman-négyen voltak, hanem legalább húszan.
- Lupus kapuja, megnyitlak! – lendült gyorsan akcióba Angel is, és immáron egy jól kipróbált, veteránnak nevezhető harcost hívott maga mellé.
- Mi a tosz van? – kérdezte a farkasember szárazon és nem túl illendően, noha ennél a kocsmánál valószínűleg még meg is dicsérték volna a választékos beszédéért, már ha érdekelt volna bárkit is a másik szóhasználata.
Választ nem kellett kapnia, mivel a melák, aki a bejáratban állt, úgy döntött, hogy nem tétlenkedik tovább, hanem megindult a mágusok felé.
Angenek meg sem kellett szólalnia, a csillagszellem felismerte a helyzetet és azonnal akcióba lépett. Csak pár röpke pillanat volt, és máris vér fröcsögött az égimeszelőből, aztán mint egy torony földrengés idején, olyan gyorsan roskadt össze, és elterült a földön. Ezzel persze még nem volt megoldva semmi, ráadásul idő közben még Froozert is sarokba szorították, ami szintén gondot jelentett.
- Segíts neki! – szólt a lány, miközben felkapott egy már előzőleg eltört székből egy darabot, történetesen egy lábat, és olyan erővel vágta vele fejbe az éppen hátulról settenkedő támadóját, hogy az sem volt biztos, hogy az illető a jövőben fel fog-e kelni egyáltalán.
Ez persze csak a szerencsének volt köszönhető, no meg annak, hogy senki sem gondolta az előbbiekből, hogy önerőből is képes harcolni a leányzó.
Lupus vette az adást, és gyorsan nekivetette magát, hogy kisegítse a bajba jutott Froot. Együttes erővel már nem állhattak meg előttük, és rövidesen már csak hárman álltak az ivóban, és ebből kettő nem ember volt, a harmadik pedig Angelina.
- Köszönöm a segítséget Lupus. – mondta, majd a csillagszellem szinte azonnal el is tűnt, elveszítve a válasz lehetőségét.
- A sok féreg. – morogta közben a farkas. – Ha itt lett volna Roha, tuti nem mer kötekedni egyik sem.
- Igen, de nem volt itt! – felelte a másik. – És nem is lesz, szóval magunkat kell megvédenünk! – tette hozzá azonnal. – Gyere, keressünk valami szállást éjszakára!
A válasz csak egy bólintás volt, majd kiléptek a csehóból. A következő helyen nem próbáltak meg senkit sem maguk mellé állítani, ugyanis nem láttak s nem érzékeltek egyetlen mágus sem, akárcsak az előbbi fogadóban. Ellenben itt legalább nem akarták őket azonnal eltenni láb alól, vagy hasonlók, így kaptak szobát, és viszonylag békésen aludhattak is, bár a kocsma zaja nem volt épp a legkellemesebb altatódal.
Másnap reggel korán nekivágtak a kutatásnak, de megint csak zsákutcába jutottak.
- Komolyan kezdem úgy gondolni, hogy ebben a városban mi vagyunk az egyetlen varázslók. – panaszkodott Angelina.
- Lehet, hogy igazad van. – ismerte be kelletlenül az ordas is, noha biztos nem volt igaz, mégis így tűnt.
- Azt hiszem tovább kéne állnunk és valahol máshol keresnünk. – javasolta a lány.
- És mire gondoltál, hová menjünk?
- Nem tudom, valami nagyobb helyre. Mit szólnál mondjuk Shirotsume-hoz? – érdeklődött.
- Nem lenne rossz, de szerintem az inkább Roha terepe lesz, nem gondolod? – vetette ellene a társa.
- Igazad lehet. – bólintott egyet a csillagmágus. – Akkor Era? – jött a következő felvetése.
- Ez már jobb lenne, de ott eléggé nagy a veszély a Tanács miatt. Szerintem nem jó ötlet, ha csak így kettesben megyünk oda.
- Ugyan már! Ha nyuszik leszünk, akkor nem fogunk tudni Rohandar hasznára válni! – akadékoskodott tovább.
- Ez igaz, de ha feldobjuk a pacskert, akkor még kevésbé. – bökte oda Froo a szokott „én úgyis jobban tudom” stílusában.
- Na jó, nyertél. – engedett ismét a leányzó. – De akkor most te jössz! Mondd meg te, hogy hova menjünk!
- Lássuk csak… - mélázott el a borzas. – Szerintem legyen inkább Crocus. – mondta kisvártatva. – Ha átkelünk a hegyeken, akkor egészen gyorsan ott is lehetünk. – folytatta.
- Át a hegyeken?! – akadt ki a hölgy. – Hiszen vezet oda vasútvonal, te meg hegyet akarsz mászni?! – torkolta le a négylábút.
- Kevesebb feltűnés, kevesebb idegesítő ember és friss levegő. Kell ennél több érv?
- Én márpedig nem vagyok hajlandó megint gyalogolni, ha nem muszáj. – kötötte továbbra is az ebet a karóhoz a kisasszony.
- Tudod mit? – sandított fel rá az ordas, majd választ sem várva folytatta: - Dobjunk fel egy érmét. Ha fej, akkor az erdőn át megyünk, ha írás, akkor pedig, ahogy te akarod, vonattal.
- Rendben van. – egyezett ki a felkínált döntési formával a vita másik résztvevője is. – Révén, hogy nincs kezed, feldobom én, jó?
- Ahogy gondolod.
Angelina benyúlt a zsebébe, elővett belőle egy pénzdarabot, ráhelyezte a hüvelykujjára, majd egy erőteljes pöccintéssel a magasba lőtte azt. Az érme jó néhányat fordult a levegőben, míg el nem kapta a lány, és mondhatni gyakorlott mozdulattal a másik kézfejére csapta.
- Akkor lássuk! – mondta, majd felemelte a kezét, mellyel eddig letakarta a pénzt.
- Azt hiszem, ez fej, tehát én nyertem. – mondta Froo elégedetten.
Angelina, bár nem túl nagy lelkesedéssel, de elfogadta a szerencse döntését, és beleegyezett, hogy a hegyeken keresztül menjenek. Azonban alig tettek meg néhány száz métert, ami majd egy órájukba került a nehéz terep miatt, máris váratlan dolog szakította félbe a túrájukat.


Az ellenszer szinte azonnal hatott is, és egyre könnyebben tudtam lélegezni és a tagjaim is egyre kevésbé zsibbadtak. Ami viszont meglepett, az nem az volt, hogy el tudtam fogadtatni magam a lánnyal, hisz erre azért számítottam, hanem az, hogy mennyire gyenge is lettem.
- A fenébe is, ez a kapu tényleg nagyon sokat kivesz az emberből. – gondoltam.
Elsőnek azt hittem, hogy csak a méreg teszi, de rövidesen be kellett látnom, hogy az csak rontott az amúgy sem túl jó helyzeten.
- Ráadásul a mágikus erőm is szinte teljesen nulla. – mértem föl a további problémámat.
Visszaemlékeztem arra az időszakra, amikor beteg voltam, de rá kellett ébrednem, hogy varázserő szempontjából akkor még nagyon jól álltam. Pedig még a sebeim is egészen jól el voltak látva, melyeket a harc során szereztem a hídnál.
Tabuchi, miután nekem adta az antimérget, mint akinek kivágták a nyelvét, megnémult és bár fél szemét azért rajtam tartotta, de nem adta semmi jelét annak, hogy foglalkoztatnám, mintha ott sem lettem volna, holott tudtam, hogy ez nagy valószínűséggel csak valami álca lehet.
Nekiláttam, hogy felmérjem a helyet, ahol vagyok, de nem sok mindenre jutottam. Csak kövek mindenütt, mintha egy szikladobozban kuksoltam volna, ami ráadásul jó eséllyel a föld alatt lehetett, mert még csak egy ajtó vagy egy ablak sem volt sehol. A berendezés sem volt valami gazdag. Egy ágy volt csak, amin feküdtem, s a legszembetűnőbb még az asztal volt, amin meg is akadt a szemem. Vagyis nem az asztalon, hanem a mellette álló széken, ahol is egy macskaszerű állat ült. Ez természetesen félbeszakította a nézelődésemet, s végre valami olyan beszédtémát nyújtott, amely megért egy próbát.
- Ő a társad? – kérdeztem érdeklődő hangon.
- Ahogy mondod. – felelte kurtán, miközben unott arccal egy kést pörgetett a kezében.
- Nem valami beszédes most már. – szűrtem le a konklúziót, viszont nem adtam fel a reményt arra nézve, hogy kommunikáljak, hiszen azzal is jobban telik az idő és jobbnak láttam, ha minél több mindent kihúzok belőle magáról, még ha ezért saját infókkal kell is fizetnem. - Kíváncsian várom mit fog hozzá szólni Froozer, ha egyszer találkoznak. - nevettem fel, de mivel elkezdett minden tagom fájni tőle, így gyorsan abba is hagytam. - Egy ideig még nem nagyon tudok mit csinálni, szóval addig dumcsizhatunk. Például elmesélhetnéd, hogy ki is van a bögyödben, aki ellen segítenem kéne. – puhatolóztam.
A jelen pillanatban fogláromnak nevezhető illető csak felsóhajtott s nem szólt semmit.
- Ez kemény dió lesz. – gondoltam morcosan. – De mégis hogy segítsek neki, hogyha azt sem tudom, hogy mivel kerülünk majd szembe? – tűnődtem egyre mérgesebben, majd egy idő után egyszer csak mégis megszólalt:
- A neve Camille... – kezdett bele halkan.
- Hát… ezzel még nem mentem sokra. - fordult meg a fejemben, de azért vártam, hogy hátha nem csak ennyit fogok kapni.
- De aligha merek róla beszélni. Ő mindent tud, érted? Mindent... – akadt el a hangja.
- Jól látom? – ámultam el, mivel úgy rémlett, mintha egy könnycseppet láttam volna megcsillanni a szemében. – Ez nem lesz könnyű menet. – következtettem.
- Nyilvánvalóan meg akar engem ölni, de addig is különböző megbízásokat, bérgyilkosságokat bíz rám. A legtöbb, amit tehetek, hogy húzom az időm a gyilkosságokkal. De én nem akarok meghalni, és van egy sejtésem, hogy te egy vagy az utolsó munkáim közül. – fojtotta vissza a sírást, melyet lehet, hogy csak én képzeltem be, de valószínűbb volt, hogy nem.
- Hát ez hízelgően hangzik... Ami pedig ezt a Camille-t illeti, ez kicsit kevés nekem. – osztottam meg vele aggályaimat. - Ahhoz, hogy segíteni tudjak, kicsit többre lenne szükség, mint hogy mindent tud. Ha ő tud, akkor nekem is tudom kell róla mindent, amit csak lehet. És bár nem vagyok jófiú, de nyugi, nem fogsz meghalni, vagy ha igen, akkor én fogok végezni veled, amiért kiütöttél. - mosolyodtam el nagy tökfej vigyorral, hogy egy kicsit szimpatikusabbá tegyem magam, s bevallom egy kicsit együtt is éreztem vele, bár nem tudom, hogy miért.
- Nem vagy vicces. – nézett rám szúrós szemekkel, melyek azt mondták, hogy „azonnal le fogom tépni a fejed a nyakadról”, ami ellen valljuk be nem sokat tehettem volna, ha megpróbálja.
- Nos… ez nem jött be… El ne felejtsem, hogy ha legközelebb a kapukat használom, akkor vigyek valakit, aki biztonságos helyre fog cipelni, ha kiütöm magam. – kalandoztam el egy kicsit.
- Igen, ő mindent tud, róla viszont senki semmit, szinte... viszonyítási alapként, hogy milyen erős: a bátyám nagyjából háromszor erősebb, mint én, vagy te. Nos, Camille még őt is túlszárnyalja, de hogy milyen mágiával... rejtély. – vakarta meg a fejét, ami azt sugallta, hogy valóban igazat mond bár nem mertem volna rá mérget venni. Vagy várjunk csak egy kicsit! Ha jobban megkapargatjuk a témát, akkor vettem rá mérget… mindegy, ezen most ne akadjunk fenn. - Nem mutatja meg soha, általában lakrima gyűrűket használ, hogy ne fedje fel a mágiáját. Rideg, kimért, és olyan, mintha a gondolataidban, olvasna. – folytatta tovább.
- Nagyszerű, még egy gondolatolvasó. Ha ez ilyen elterjedt, akkor hogy lehet, hogy én nem tudom, hogy hogyan kell? – bosszankodtam magamban, hiszen a harmadik kapu őre is hasonlóan idegesítő tulajdonsággal rendelkezett. - Az nekem is megy. - kezdtem nagyzolni, noha kissé aggasztott a dolog. - Egyszerű telepátia, bár nem olyan könnyű, mint az ember hinné. De visszakanyarodva a témára... nem lesz dühös, ha kisül, hogy nem patkoltam el? – csavartam egy kicsit a beszélgetésen.
- De, bizonyára elég mérges lesz, pláne, hogy jönni fogsz velem, segíteni, hogy... megöljük. – felelte.
- Na, csak lassan a testtel! Valóban segíteni fogok, de nem szabad elkapkodni. – próbáltam meg egy kicsit jobb helyzetbe hozni magam. - Ha például ideadnád a zsákomat, akkor máris nyernél még két mágust az ügyed mellé, bár nem hiszem, hogy rajtuk múlna a győzelem, de akkor is. – kíséreltem meg kicsit ködösen fogalmazni. – Hades, te vén kecske legalább ezt megmutattad volna, hogy hogyan kell, talányokban beszélni!
- Még két mágust? Mit akarnál azzal a zsákkal? - kérdezte, s éreztem a hangján a gyanakvást, ami persze érthető is volt.
- Van benne egy Portable Lacrymaphone. Ha legalább azt ideadod, akkor ide tudom hívni a társaimat, akik szintén segíthetnek. – feleltem teljes őszinteséggel.
- Nem hinném, hogy ez hasznomra válna... társak... bizonyára a Grimoire Heartból. Rám tudnád uszítani az egészet céhet, és busás jutalmat kapnál. – közölte velem is bizalmatlanságának az okát, miközben hátradőlt a székben, ahol eddig ült, a kezében lévő kést, mellyel eddig babrált elkezdte dobálni.
- Nézd, elhiszem, hogy nem bízol bennem, azon kívül csak az egyikük céhtag... – kanyarodtam el kissé, de máris visszafordultam. - Na szóval a bizalom. Elmondható rólam, hogy gyilkos vagyok meg néha mufurc és így tovább, de ha valamit megígérek, akkor azt megtartom. – dicsekedtem, mindazonáltal úgy véltem, hogy ez valóban igaz, és nem is terveztem semmiféle hátbatámadást. - Mindamellett pedig marhára nem izgat a Grimmoire Heart. Mivel te úgysem mondod vissza, elárulom, hogy Hades is az idegeimre megy. – kerestem egy közös pontot, s láss csodát, ezúttal se hazudtam.
- Ah... francba. – dörgölte meg a homlokát, majd felettem átdobta a kést a másik oldalon lévő falba, ahol az meg is állt.
- Lehet, hogy mégsem kő? – tűnődtem.
- Legyen. – folytatta, majd elkezdett kotorászni a táskámban, ami nem nagyon tetszett, de végül megkaptam a kommunikátoromat és ez már jó pont volt.
A szeme azonban nem nagyon tetszett az acélkisasszonynak, olyan érzésem volt, hogy ilyen lehet egy igazi szigorú anyuka, vagy egy házsártos feleség, aki az urán készül móresre tanítani, ha az esetleg egy pohárkával többet merne inni a kelleténél.
- Ne legyél már ennyire feszült, mondtam már, hogy nem tudok felkelni, szóval nem tudom mit aggódsz. - nevettem szolidan, nehogy megint fájdalmaim legyenek.
- Ahhoz képest, milyen rossz helyzetben vagyok... vagyunk, nagyon vidám vagy. – ült le, miután átadta nekem a lacrymát. - Nekem... elrabolták a másik társam. Camille volt az, azóta is... kínozza őt... – magyarázta akadozva.
- Mi van veled Roha?! Miért lettél ilyen segítőkész? – kérdeztem magamtól, mert minél többet hallottam, annál inkább úgy éreztem, hogy segítenem kéne, sőt, muszáj segítenem. – Vagy talán magamra emlékeztet? – méláztam tovább.
Ebben is volt valami. Annak idején Ann-t is elrabolták, s valamiért úgy éreztem, hogy egy csónakban evezünk Tabuchival.
- Részvétem... komolyan. - mondtam végül komorabb hangon. - Na de akkor ideje cselekedni! – emeltem fel ismét a hangomat, hiszen a siránkozás semmit sem old meg, ezt már megtanultam.
Már éppen hozzákezdtem volna a híváshoz, amikor azonban eszembe jutott valami, ami igen fontos lett volna, s eléggé kényes ügy is:
- Hol is vagyunk pontosan? – kérdeztem rá, hiszen valahová mégiscsak oda kellett rendelnem a kicsiny csapatomat.
- Ehm... öm... valamelyik erdő közepén. – válaszolt semmitmondóan, miközben zavartan a haján babrált. - Ha ilyen könnyen be lehetne minket határolni, ez nem lenne túl jó menedék. – érvelt, amiben igazat kellett neki ugyan adnom, de ettől még nem jutottam előrébb.
- Oké, akkor ne mond meg, de akkor mondj valami találkozási pontot, ahová hívhatom a csapatom. – adtam be a derekam végül.
- Menjenek Erának a legnagyobb csarnokához. – jött szinte azonnal a válasz.
- Ezek szerint tényleg jó messze jöhettünk a harci tereptől. – morfondíroztam.
- Oké és mikorra érünk oda mi? Azt is számold bele, hogy ma valószínűleg én még nem megyek sehová. – néztem a takarómra zavartan, mely rajtam volt, s a lábaimat fedte.
- Akkor bizonyára holnap este. – felelte.
- Jó, akkor megbeszélem velük. – szóltam, s megkezdtem a hívást.
Nem telt bele sok idő, s a gömbben megjelent Angelina feje, bár a minőség nem volt valami jó, s felfedeztem a farkasom pofáját is.
- Szép, jó... reggelt? - köszöntem bizonytalanul, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy milyen napszak is lehet..
- Áh, Roha, mi újság? Te jó ég, ágyban vagy? - kérdezte Angelina meglepődve, s némi félelemmel a hangjában.
- Igen, de ez most nem lényeges. - akartam témát váltani. – Jó ég, ennyire rosszul néznék ki, hogy így szemet szúrt nekik? – tűnődtem közben.
- Már hogy ne lenne az, már megint bajba kerültél mi? - szólt közbe Froozer vádlón.
- Lényegtelen, gyertek holnap alkonyatra Era legnagyobb csarnokához. Ott találkozunk. Menni fog? – fogtam nagyon rövidre a csevegést, mivel nem nagyon volt kedvem magyarázkodni s biztos voltam benne, hogy a sárkányölő hölgy se venné túl jó néven, ha traccspartiba kezdenék.
- Ha vonatra ülünk, akkor igen. De mi lesz a küldetésünkkel és hol vagy te? - problémázott a farkas.
- Majd ott mindent elmondok. – böktem oda, majd be is fejeztem a hívást.


Amikor a lacryma megszólalt a két vándornál, mindketten tudták, hogy csak egyvalaki lehet az, aki őket hívja, így lelkesen fogadták a hívást, de utána már koránt sem voltak ilyen derűlátóak.
- Te is úgy láttad, hogy rossz bőrben van? – kérdezte aggodalmaskodva Angelina, miután Rohandar részéről befejeződött a beszélgetés, a kommunikációs eszköz pedig ismét csendessé vált.
- Hát, nem volt minden rendben, az tuti. – ismerte be Froozer, is, aki szintén aggódott.
- Nem kéne visszahívnunk?
- Felesleges volna. – intette le a farkas. – Ha nem mondott semmit, akkor később sem fog, ráadásul nem jellemző rá ez a kevés beszéd, tehát vagy nem tudott beszélni, vagy nem is akart.
- Igazad lehet. – ismerte be a lány.
- Menjünk inkább vissza, és irány a vonat. Ha meg akarunk tudni valamit, akkor azt csakis Erában tehetjük meg. – indítványozta az ordas, majd máris megfordult, és az eddigi haladási irányukkal ellentétesen kezdett menni.
- Látod, ha rám hallgatsz, akkor már rég a vonaton lehetnénk. – méltatlankodott közben Ange, s követte ő is az állatot.


A csatlósnak 300 VE-t adnék

- Legalább nem húztad sokáig, ez dicséretes. – mondta Tabuchi, amikor befejeztem a csapatommal való beszélgetést, s egy halvány mosoly kíséretében kikapta a kezemből a lacrymát, mintha csak attól félt volna, hogy hívom Hadest.
- Érdekes. Biztos vagyok benne, hogy tisztán érzi, hogy nem nagyon van mágikus erőm, és mégis tart tőlem. – tűnődtem.
- Bocsánat, de még mindig nem tudok eléggé biztosra menni. – mondta az előző mondata után közvetlen, és valahogy meg is tudtam érteni, noha semmi oka nem volt a félelemre.
- Valószínűleg én is pont ilyen elővigyázatos lennék a helyében… vagy fejjel mennék a falnak lesz ami lesz alapon. – merengtem el ismét. - Semmi gond, én is gyanakvó természet vagyok. - adtam át neki készségesen a kommunikátoromat, hiszen semmi értelme sem lett volna az ellenkezésnek. - Csak nehogy baja legyen bármelyik cuccomnak, mert azt bizony kifizettetem veled, ha végeztünk! – figyelmeztettem.
- Ugyan, vigyázok rájuk. – felelte, majd mintha csak a keze önálló életre kelt volna, kiejtette a lacrymát, majd a következő pillanatban ismét elkapta. - Jók a reflexeim.
El kell ismernem, egy pillanatig bevettem, hogy tényleg kiesik a markából, ami eléggé kellemetlen lett volna, de rájöttem, hogy ez csak egy hatásvadász megnyilvánulás volt.
- Viszont komolyan gondoltam, amit mondtam. – néztem rá korántsem barátságos tekintettel, ugyanis nem tetszett a zsonglőrködése, még ha vigyázott is.
- Jobb lesz, ha pihenünk. – javasolta rövid szünet után, amibe bele is kellett, hogy egyezzem, remélve, hogy ha alszom, akkor gyorsabban töltődik a mágikus erőm, amire pedig nagy szükségem volt.
Az álom pedig, noha semmi okom sem volt rá, hogy nyugodtan aludja, elvégre mégiscsak amolyan fogoly státuszban voltam, mégis szinte azonnal jött, és egészen kellemes volt.


Froozer és Angalina ahogyan megbeszélték, elcsípték a legelső vonatot, ami Era irányába tartott, és felültek rá. Noha éjszakai járat volt, és a helyzet lehetővé tette volna, hogy aludjanak egy keveset, valahogy egyikük számára sem jött el az álom. Pedig azt is hozzá kell tenni, hogy a vonat éjfél után indult pár perccel, és alig érkeztek vissza az állomásra az indulás előtt, annak pedig már vagy két órája, hogy elindultak, tehát már jócskán az éjszakában, de lassan már a hajnalban jártak.
- Te sem tudsz aludni? – kérdezte Froo, mikor a lányra pillantott, aki, bár takaróként terítette magára a köpenyét, és elfeküdt az ülésen, már amennyire el lehetett, mégis a plafont bámulta meredten.
- Nem. – felelte tömören és lehangoltan. – Folyton azon jár az agyam, hogy vajon mi lehet Rohával. – ismerte be.
- Egek, milyen emberek vesznek körül. – sóhajtott fel a farkas.
- Ezt meg hogy érted? – érdeklődött Ange.
- Olyan vagy, mint Roha. Ő is folyton csak Ann-nel volt elfoglalva régebben, és azóta is mindig talál valamit, amin aggódni lehet. Szerintem sokkal egyszerűbb, ha csak olyan problémákkal törődünk, amivel tudunk is mit kezdeni. Hiába rágod magad azon, hogy mi lehet vele, attól neki nem lesz se jobb se rosszabb, ráadásul te is álmos maradsz, ami meg nekem nem lesz jó, mert akkor nyafogni fogsz holnap, ha megint gyalogolni kell. – tartott egy gyors kiselőadást a professzor.
Különös dolog volt a három ember, illetve a két ember és a farkas helyzete, annyit meg kell hagyni. Ha Ann úgy definiálta magát Rohandarral illetve Froozerrel, mint egy család, akkor ez itt is gaz lehetett, bár a szerepek nagyon felcserélődtek, no meg kicsit össze is kuszálódtak. Bár Angelina és Rohandar valóban egyre inkább egy párt kezdtek alkotni, még ha ez számukra sem volt teljesen nyilvánvaló, addig Froo teljesen elvesztette a „gyerek” mivoltát, és sokkal inkább egy bölcs apa, ha nem még inkább nagyapa szerepét öltötte fel, aki megmondja a fiataloknak, hogy hogyan és miként kéne csinálni, s amit mond, az úgy jól is van. De persze ez is csak egy leegyszerűsített sablon, és nem lehet ilyen egyszerűen meghatározni a hármójuk életét. Viszont most térjünk inkább vissza a vonathoz:
- És ha ez így van, akkor te miért nem alszol? – vágott vissza a lány egy frappáns kérdéssel.
- Ez igen egyszerű. A farkasok éjszakai állatok, akik éjjel vadásznak, tehát nekem nem kell aludnom ilyenkor. – indokolta meg a dolgot a bundás.
- Ez lehet, de aludnod neked is kell, szóval ha nem teszed meg most, akkor holnap napközben te is álmost leszel nem? – szorította sarokba a lány, ki legalább elterelte egy kissé a gondolatait a gondjairól, hogy erre a kis vitára koncentráljon.
- Az nem úgy van! – ellenkezett továbbra is a mancsos, ugyanis nem szerette volna bevallani, hogy egy kissé azért őt is aggasztja, hogy mi lehet a pajtijával.
Nem is azért, mert hogy ágyban lenne, elvégre már régóta mellette volt, így jól tudta, hogy az sok esetben csak használ a feketemágusnak, ha néha-néha eltángálják, és hogy hamar összekapja magát. Őt nem ez nyomasztotta, hanem az, hogy nem mondott semmi konkrétumot, amiből arra a következtetésre jutott, hogy nem beszélhet, mert valaki figyeli, vagy valami hasonló. De mindezt inkább megtartotta magának.
- Nem úgy van? Akkor mégis hogy? – vonta fel a szemöldökét a lány.
- Hát… - kezdett volna bele, de nem tudta, hogy mibe, ugyanis most sarokba szorították. – Mindegy, inkább aludj a kérdezgetésem helyett, vagy pedig ne panaszkodj, hogy álmos vagy, ha már ott leszünk! – zárta le részéről a beszélgetést, majd mancsaira hajtotta a fejét, a szemét pedig becsukta, mintha csak aludna, bár valójában nem így volt.
Angelina nem szólt semmit, hanem ehelyett inkább ő is megpróbált egy kicsit szundítani több-kevesebb sikerrel.
A vonat még pirkadat előtt befutott az állomásra, és miután lekászálódtak a szerelvényről, elmentek, hogy egy fogadót keressenek, ahol ehetne egyet, bár ilyen kései, avagy korai órán, már ahogy vesszük, nem sok esélyük volt rá, hogy nyitva tartó helyet találjanak. Így csak hajnalban leltek egy kocsmaszerűségre, mely éppen akkor nyitott, s a napfelkelte alatt megtömhették a hasukat.
- Akkor irány a nagycsarnok? – kérdezte Froo, miután a lány fizetett a reggeliért.
- Aha. – bólintott. – Szerinted mikor ér majd oda?
- Nem tudom, de remélem nem kell sokat várnunk rá. – motyogta az ordas, majd kimentek a csehóból.


Még mindig nem tudtam megmondani, hogy hány óra lehetett, de még azt sem, hogy milyen napszak, vagy hogy egyáltalán milyen nap. Vajon egy órát aludtam, vagy egy hetet, fogalmam sem volt róla.
Tabu ébresztett, majd összekaptam magam, hogy utazásra kész legyek. Minden sikerült, a cipő felvételétől a motyóm vállra vetéséig, bár éreztem, hogy jóval gyengébb vagyok, mint szoktam, és néha meg-megbillentem az egyensúlyomban, de gyorsan vissza is nyertem azt, így nem igényeltem se támogatás sem pedig egyéb segítséget. Mikor már minden készen állt ahhoz, hogy útra keljünk, lepillantottam a kezemre, s miután konstatáltam, hogy a gyűrűm érintetlenül fogja közre az ujjamat, megszólaltam:
- Gondolom, nem lenne kívánatos neked, ha kisülne, hogy nem öltél meg, szóval amíg ez nem rendeződik, addig a nevem Brandon. – közöltem egyszerűen egy hirtelenjében kitalált nevet, majd használva az alakváltó lacrymát a kicsi kis ékszerben egy teljesen más ruhát, s ami még fontosabb egy teljesen más arcot öltöttem fel.
A hajam barnává vált, az arcomról eltűnt a borosta, s a jobb orcámon egy régi sebhely tűnt elő, mintha csak öreg veterán lennék, ki már ezer csatát megjárt, bár igaz, hogy volt néhány hegem valójában is, csak épp nem az arcomon. Egy kicsit kövérebbé is alakítottam maga, bár lehet, hogy annyira kevés hájat vettem fel, hogy nem is látszódott. Persze ügyletem a részletekre is, kezdve a szemem színétől a fülcimpám méretéig mindenre, így mintha csak valóban teljesen más ember lettem volna, „elkészültem”.
- Béna egy név. – vigyorodott el a lány, majd mintha csak el akart volna valamit hessegetni, rúgott párat a falba, felettünk pedig kinyílt a tető.
- A mindenit! – gondoltam.
A macska pedig, aki eddig mondhatni el is kerülte a figyelmemet, most szárnyakat növesztett, s kivitt minket a szabadba, ahol szembesülhettem vele, hogy bizony dél lehet, vagy ahhoz közel, a nap ugyanis már magasan járt az égen.
- Béna egy ajtónyitás. – viszonoztam én is az imént az álnevemre kapott kis szurkálódást.
- Szerintem menő. – kacsintott rám, majd megindult az erdő irányába, mely előttünk terült el.
Egy teljesen lakatlan helyen voltunk, sehol egy épület vagy bármi emberkéz alkotta dolog, így fogalmam sem volt róla, hogy merre is lehetek, tehát csak követtem a reményeim szerint otthonosan mozgó sárkányölőt.
- Bírod az iramot? – érdeklődött egy idő után, mikor már percek óta, vagy akár már órák óta is mentünk, nem tudtam volna megmondani, mivel kicsit kizökkent az időérzékelésem még a szabadban is.
- Hellyel-közzel. - lihegem. - Nem is gondoltam volna, hogy ennyit ki tud venni az emberből egyetlen hülye varázslat. – feleltem neki, ugyanis valóban nem voltam formában, ha már csak egy kis gyaloglástól is ki voltam ütve, pláne, hogy a terep is sík volt, így még csak emelkedővel sem kellett számolnom.
- Bizony, veszélyes dolog a mágia. – értett velem egyet, majd az erdő ritkulni kezdett, mígnem végül eltűntek a fák, s kirajzolódott előttünk egy kisváros alakja, melynek vasútállomására mentünk.
Ott természetesen megváltottuk a menetjegyünket a vonatra, és elindultunk Era irányába, hogy csatlakozhassam végre a társaimhoz, akiket, bár még csak nagyjából egy hete hagytam hátra, mégis már nagyon hiányoztak nekem.
A vonat monoton zakatolt alattunk, és egy ideig csak csendben üldögéltünk hármasban, majd a hallgatást a lány törte meg:
- Eleged van Hadesból, mi? – érdeklődött.
Eltűnődtem egy villanásnyi időre, hogy vajon honnan veszi ezt, majd eszembe ötlött, hogy mintha és mondtam volna neki valami hasonlót, vagy legalábbis olyat, amiből ez következik. Hazudni pedig nem volt okom, elvégre ha valaki, hát ő biztosan nem fog beköpni az öregnél.
- El kellett már neki végeznem jó pár ostoba megbízást, szóval igen. – feleltem nemes egyszerűséggel. - Ráadásul a kisujját sem mozdította, amikor segítségre volt szükségem, pedig őt is ugyan úgy érintette a problémám. – utaltam az Ann-nal illetőleg az apjával történtekre, bár az is igaz volt, hogy nem is kértem tőle segítséget. - De úgy nézem kicsit sokat fecsegek. – kaptam észbe végül, hiszen hogy nézne ki, ha egy még mindig vadidegennek csak úgy kifecsegném minden gondolatomat, annak ellenére, hogy valahogy rokonszenves volt a sárkányölő, még ha nemrég meg is akart ölni.
- Ó, ugyan, sose gond. – intett le, majd tovább robogtunk, egy ideig ismét csendben, melyet ezúttal én szakítottam meg:
- Egyébként miért érdekel téged, hogy mit gondolok az öregről? – kíváncsiskodtam én is, elvégre az nem járja, hogy csak ő tudjon meg rólam dolgokat, míg én felvilágosulatlan maradjak.
- Szeretem megerősíteni magamban, hogy nem csak én gondolom úgy, ahogy. – nézett ki az ablakon a semmitmondó válasza után.
Bólintottam néhány aprót, s pár hümmentés kíséretében konstatáltam, hogy úgysem fog sokkal többet mondani, így hát hagytam az egészet és a vonatozás végéig csöndben is maradtam.
Majd, azt követően, hogy leszálltunk a szerelvényről, alig néhány percet kellett csak sétálnunk ahhoz, hogy eljussunk a csarnokhoz, amelyet megjelöltem a kicsiny brigádomnak, mint találkozási pont.
- Gyerünk, nagy ölelgetés, puszilózás, hajrá. – legyintett párat Tabu, amikor odaértünk.
- Mi van? - néztem rá kerek szemekkel, elvégre én kicsit félreértettem a mondandójának az értelmét, és nem sok értelmet találtam abban, hogy egy ilyen helyen csak így megölelgessem, a pusziról és a hirtelen jött ötletről meg már nem is beszélve.
- Üdvözöld már a haverjaid. – vonta meg a vállát.
- Ja, hogy így gondolta! – esett le a tantusz, s mindjárt több értelmet láttam a szavaiban, de még így se sokat, révén, hogy álcában voltam.
Ha csak úgy odasétáltam volna a lányhoz, s a farkashoz, s nyíltan közlöm velük, hogy mi a pálya, akkor minek alakultam át? És ha így is teszek, miért hinnének nekem? Jobb ötletem volt nekem ennél, csak az volt a baj, hogy a nagyvárosban egyenlőre nem láttam a két illetőt, akik nekem kellettek.
- Tekintve, hogy nem fognak megismerni ezzel az arccal, nem hiszem, hogy nyakba borulás és hasonlók lennének, de szerencsére erre is tudok megoldást. – közöltem a lánnyal, majd elkezdtem kotorászni, s végre előkerült a kártya, melyet kerestem, s melyen Angelina volt látható. – Most már csak elő kell kerítenem őket. – pillantottam körbe, majd rövidesen megtaláltam a népek közt mindkettőjüket, s céltudatos léptekkel oda is mentem hozzájuk. - Rohandar vagyok, csak használtam az alakváltó gyűrűmet. Kövessetek feltűnés nélkül. – súgtam halkan, majd olyan szögben villantottam meg a kártyát, hogy ne legyen feltűnő, de mégis lássák, majd elindultam egy közeli sikátor irányába.
Mindketten vették az adást, és utánam is jöttek, én pedig meg sem álltam addig, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy nem követ senki illetéktelen, s hogy egyedül vagyunk a szűk kis utcában, ami már jóformán nem is utca, csak egy apró, házak közötti hézag volt. Aztán megálltam, s ismét beszédbe kezdtem, de immáron normál hangerővel, nem tartva senkitől, ami vagy nagy hiba volt, vagy előrelátás, nem tudnám megmondani, hogy melyik, hisz nem tudom, hogy hallott-e bárki is.
- Nos, ők lennének a társaim, Angelina - mutattam elsőként a lányra. - és Froozer.
Angel és Froo csak értetlenül bámultak, s nem szóltak semmit, de szerencsére Tabu már nem volt ennyire udvariatlan, még ha látszott rajta, hogy csak szükségszerűen teszi is, amit csinál.
- Örülök a találkozásnak, vagy mi. – morogta, de a nevét nem tette hozzá.
- Igaz is, jobb, ha nem is tudják, hogy kivel van dolgunk, így legalább biztos, hogy nem kottyantanak el semmit Hadesnek sem, meg persze másnak sem. – gondoltam. - Úgy adódott, - vettem ismét magamhoz a szót. - hogy egy kis segítséget fogunk nyújtani a hölgynek, cserébe pedig nem likvidál engem. – nevettem, ami már nem esett annyira nehezemre, mint az ágyban, de még mindig nem volt az igazi.
- Már megint mibe kerültél te idióta? - morogta a farkasom szemrehányóan, miközben végigszimatolta a levegőt a lány szagát elemezve, vagy én legalábbis úgy vettem ki, hogy ezen mesterkedik.
- Hosszú történet, ami a lényeg belőle, hogy egy kicsit lelaktunk egy hidat, aztán szundítottam egyet és most itt vagyok. Ja, és ha végeztünk, akkor ő is segít nekünk. Jól mondom? - fordultam vissza Tabu felé, mondhatni segélykérőn, hogy állítsa le a bundást.
- Valahogy úgy... – felelte, ami nem volt valami meggyőző.
- Nos tehát akkor merre tovább? - kérdeztem a sárkányölőtől, tekintve, hogy én sem tudtam semmit.
- El fogunk menni a rejtekhelyre... de nehéz lesz. Nem biztos, hogy olyan jó ötlet őket is magukkal hozni, kivéve, ha valahogy nem tudod őket elrejteni szem elől. – kezdett akadékoskodni.
Úgy véltem, hogy észrevehette, hogy a két segítőm még nem csattan szét a mágikus erőtől, noha Froozer erős volt a maga nemében, legalábbis, mint farkas, de Ange így is messze mögöttem és a lány mögött maradt, ami tényleg bajos lehetett.
- Addig rendben van, hogy négy az több mint a kettő, de ha mi el tudunk rejtőzni, akkor ők miért ne tudnának? Amúgy meg ha rejtekhelyről van szó, az legtöbbször az erdőben szokott lenni, ott meg nem feltűnő egy farkas. – érveltem a saját elképzelésem mellett.
Egy sóhajt követően a következő választ kaptam csak:
- Igen, és onnan netán kívánod, hogy tovább kísérjen? – kérdezte, ami nem is válasz volt, csak egy újabb kérdés.
- Hogy érted, hogy tovább? Hova tovább? – feleltem én is kérdéssel.
- Be a rejtekhelyre. – bökte ki.
- Onnét már nem teljesen mindegy? Ha már egyszer ott vagyunk, akkor lecsapunk és kész nem? Amúgy meg nem azt mondtad, hogy az illető mindent tud? Ergo úgysem tudjuk meglepni. - mosolyogtam hamiskásan.
- Hú, fárasztó vagy. – vakarta meg a fejét, s beletúrt a hosszú, ezüstszínű hajába is, s folytatta. - Rendben. De azon a rejtekhelyen minimum kétszáz bandita van, ha nem több. Fel kell készülni, hogy talán ellenállásba fogunk ütközni.
- És ők mennyire erősek? – tudakoltam.
- Erről sajnos nincs információm... ők talán egyenként veszélytelenek, de van esély arra is, hogy nem fognak észlelni az egészből semmit. Akik problémát jelenthetnek, azok az elitjei, akik négyen vagy öten vannak. Sokszor nincsenek is a rejtekhelyen, de egyenként másfélszer erősebbek, mint mi. - sóhajtott, aztán halványan el is mosolyodott. - De egy elit velünk van, aki közel annyira erős, mint Camille, még, ha most sérült is. – közölte a további meglepetést.
- Na, ez jó hír. - konstatáltam. - De akkor a döntést a többiekre hagyom. - fordultam a csapatomhoz. - Akartok jönni?
- Ha nem mennénk, tuti feldobnád a pacskert. - válaszolta Froo kicsit sértőn ugyan, de kedvesen.
- Akkor ez eldőlt. - mosolygott Angelina is.
- További ellenvetés? - fordultam vissza ismét a másik lányhoz.
- Azt hiszem, mehetünk. A bátyám a város szélén vár minket. – egyezett bele, s megindult.
- Menjünk! - bólintottam s a nyomába szegődtem én is, velem együtt pedig Froozer és Angel is.
Nagyjából tíz percet gyalogolhattunk, egy kinézetre valamelyik módosabb városrészben. Aztán a házak végül ritkulni kezdtek, mígnem szinte teljesen el is fogytak, s már csak egy-egy volt körülöttünk, amikor elém ugrott egy meglehetősen fura férfi, mondhatni a semmiből, vagy legalábbis én nem vettem észre, hogy honnét. Jól kidolgozott izomzatát a ruhája ellenére is ki tudtam venni, a haja fehér volt, és körülbelül a válláig ért, a szeme pedig kéken csillogott, s úgy méregetett, mintha csak ezt próbálná eldönteni, hogy ismer-e, vagy sem. Ami azért volt vicces, mert én is hasonló dolgon tépelődtem, mivel ha nem is azt mondtam volna, hogy ismertem, de valahogy emlékeztetett valakire, akiről viszont nem tudtam volna megmondani, hogy ki.
- Na, te ki lennél? – kérdezte fenyegető hanghordozással, és kiengedte mágikus erejét, amely legalább a kétszerese, ha nem a háromszorosa volt annak, amellyel a különféle mágiáim nélkül jómagam rendelkeztem, tehát eléggé sok.
Válaszként én is szabadon engedtem a varázserőm, ami annyira nevetségesen kicsi volt az ellőtt kapuk miatt, hogy az már szinte nevetésre késztetett volna, de az amúgy is erősebb varázserő mellett meg annyira eltörpült, hogy inkább sírni támadt kedvem, tehát végül nem adtam jelét egyik szélsőséges érzelemnek sem.
- Nyugi Dzsungel Jack, ha jól sejtem, veled vagyok. – mondtam nyugodtan, mert idő közben leesett, hogy Tabura hasonlít, tehát akkor kizárásos alapon biztosan ő lehetett a kérdéses báty, akit kerestünk. - Igaz is, én még egy ideig használhatatlan vagyok. - mosolyodtam el zavartan a saját, erődemonstrációnak nem igazán nevezhető kis parádémat követően. - Mikorra is érünk arra a rejtekhelyre? – kérdeztem meg, elvégre nem lett volna sok értelme a jelen helyzetemben odamenni, és ami gondot jelentett, hogy erre eddig még nem is igazán gondoltam.
- Miért szedsz össze selejteket? – fordult fintorogva az ezüsthajú lány felé, ami kifejezetten kezdett idegesíteni, evégre én volt a selejt, majd visszafordult és ismét hozzám szólt: - Közelebb vagyunk, mint hinnéd. Mikorra tudod összeszedni magadat?
- Passz, még nem voltam ilyen helyzetben, de szerintem pár napnál nem kellhet több idő... A selejtet meg kikérem magamnak! - fortyantam fel egy rövid szünet után, de csak úgy formailag, elvégre nem lett volna tanácsos valóban kikezdenem vele.
- Napok? Annyi időnk nincs. – rázta meg a fejét. – Hogy érzed... mennyire vagy kimerült? Erőd negyedének, felének, háromnegyedének vagy most az ura? – tudakolta kíváncsian, mire én csak nevettem egyet zavartan a válasz kíséretében:
- Am... talán a huszadának. - saccoltam meg bizonytalanul.
- Nem szeretném ennél is jobban veszélybe sodorni a húgomat. – sóhajtott egy nagyot, s elárulta, hogy a sejtésem beigazolódott, és valóban ő a mi emberünk, elvégre ez konkrétan még nem derült ki eddig. - Egy napot tudunk várni, és ha eljössz az én búvóhelyemre, talán tudok neked készíteni mágiaserkentő italt.
Közben a két társam csak szótlanul állt és figyelte az eseményeket.
- Hm, jól hangzik. De amúgy meg ne engem okolj azért, hogy így jártam! A húgod hibája, ha nem támadott volna meg, akkor nem lőttem volna el minden erőmet. – próbáltam kibúvót keresni.
- Felhergelted, vagy csak nem tettél eleget a kéréseinek? – kérdezte vigyorogva, miközben a testvérére nézett.
- Úgy érzem, mind a kettő. – felelte helyettem a lány.
- Na de mindegy, inkább add azt a serkentőt, vagy mit! Elhiheted, hogy nekem sincs ínyemre, hogy gyengébb vagyok, mint egy kezdő mágus. - morogtam.
- Akkor ideje mennünk.
Újabb sétálgatás következett, de ezúttal még hosszabb az előzőknél, és ha lehet ilyet mondani, még csendesebb. A társaim nem faggattak, valószínűleg a társaság miatt, a „társaság” pedig szintén csendben volt, így nyugodtan mentünk tovább.
- Ha vége lesz ennek, akkor tuti mindent el kell majd nekik magyaráznom. – gondoltam kissé gondterhelten, hiszen kicsit kellemetlen volt, hogy megvertek, noha nem sűrűn fordult ez elő, bár lehet, hogy ez csak még kínosabbá tette az egészet, arról nem is beszélve, hogy egy lány tette mindezt.
Aztán a séta végén, mely bár a városon kívüli, fákkal benőtt területen végződött, a kigyúrt tag megrugdosott egy fát, s a föld kinyílt előttünk, s a legutóbbi rejtekhelyhez hasonló földalatti lyukban találtam magam ismételten.
- Nem is tudtam, hogy ennyi rejtekhelyed van. – szólalt meg ismét Tabu.
- Az embernek több lábon kell állnia, ha egy olyan embernek dolgozott, mint Camille. – válaszolta neki a bátyja.
- Te is ennek a Camille-nek a kopója vagy? Hogy lehet, hogy én még nem hallottam róla, ha ennyi embere van? – méltatlankodtam, hiszen már annyi minden „nagyszerűt” hallottam róla az utóbbi néhány napban, holott még csak említés szintjén sem került elém a neve ezelőtt soha.
- Már nem vagyok. Több mint két éve leléptem, de még így is folyton a nyomomra bukkan. – vonta meg a vállát. - Róla csak belsősök tudnak. Az ő szervezetük gyilkosságra termett: olyan sötét dolgokat vállalnak el, amik vagy nem jutnak el az illegális céhekhez, vagy azok visszautasítják őket.
- Meg kellett ölnöm egy tizennégy éves lányt, mert a szülei szégyenben maradtak volna, ha kitagadják. – közölte a sárkányölő.
- Vagy úgy. - konstatáltam halkan. - De hogy lehet, hogy nem halt még meg, ha egyszer nekem úgy tűnik, hogy mindenki utálja? Értem én, hogy erős meg minden, de akkor is. – akadékoskodtam tovább.
- Te Roha, kezdek elgondolkozni azon, hogy biztosan jó helyen járunk-e. - szólalt meg Froo, aki eddig mögöttem volt és csak hallgatott, de most mellém lépett.
- Ha gondolod, még elmehetsz. - feleltem.
- Szerintem neked is le kéne lépned. - tanácsolta a farkas semmit sem kertelve, ami furcsa volt tőle, hiszen a legtöbb esetben a józan eszére hallgatott, de most úgy tűnik ez nem működött neki.
- Most döntsd el! – kezdte felhúzni a kezére a vasat a jelenlegi „megbízóm”.
A helyzet egyértelmű volt: ha akarok sem tudok kiszállni. Másfelől pedig nem is akartam kiszállni, hiszen nekem is szükségem volt a segítségre, és ha ez volt az ára, hát kénytelen voltam megfizetni.
- Ejnye Froo, úgy ismersz te engem, mint aki nem tartja be az ígéreteit? – szegeztem neki a kérdést.
- Nem, inkább úgy, mint aki nem ígérget. - morogta.
- Mindegy, amit mondtam, megmondtam, szóval maradok. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Akkor én is. - törődött bele a farkas.
- Fárasztó ez a... vívódás. – szólalt meg a macska is, aki eddig szintén csöndben volt. - Nehézkes összhang lehet köztetek. Farkas, vörös, ti kinn maradtok majd velem az erdőben.
- Arról szó sem lehet! – csattant fel mérgesen az ordas. - Ha már megyek, Roha mellett leszek.
- És én is! – csatlakozott hozzá Angelina is, én pedig csak ekkor jöttem rá, hogy valójában mekkora hibát is követtem el.
- Te jó ég, hogy lehettem ennyire ostoba? – gondoltam magamban. – Itt az orrom előtt akarom elkövetni ugyanazt a hibát, mint amit annak idején Ann halálakor. Ha beviszem őket, bajuk eshet, és az az én hibám lesz. – jöttem rá, majd, hogy kissé elvegyem az élét a dolognak, a következő módszerhez folyamodtam: - Odabenn jó eséllyel ki fognak majd minket nyírni, ha óvatlanok vagyunk ugye? - kérdeztem.
- Talán a halálnál is rosszabbat kapunk. – felelte Dzsungel Jack.
- Őszintén, szerintetek nem túl feltűnő, hogy kész csapatban bemegyünk? – csatlakozott be Tabuchi is.
- Nem véletlen, hogy én se megyek. - sóhajtott fel a cirmos.
- Akkor ez eldőlt, srácok, ti kinn fogtok megvárni. - jelentettem ki. - Na, te meg dobj meg azzal a varázsserkentő löttyel, jobb lesz mindannyiunknak, ha minél előbb visszaszerzem a mágikus erőmet.
- Feküdj le! – váltott át a fehér hajú, majd miközben én kényelembe helyeztem magam, ő egy pulthoz lépett, és különböző fiolákat kevert össze egy üstben, vagyis csak a fiolák tartalmát.
- Remélem nem valami mérget kotyvaszt. – gondoltam, bár ostoba gondolat volt, elvégre már valóban jó párszor megölhettek volna, így miért pont most tették volna meg?
- Van valami külső sérülésed, ami akadályozhat a harcban? – érdeklődött.
- Nem különösebben. Amúgy is, ha végre ismét erőt nyerek, akkor magamat is meg tudom gyógyítani. - mosolyodtam el kicsit sejtelmesen, hiszen nem ismerték még a Life-Giving Death-t, mely saját technikám volt, s melynek segítségével a hulláim feláldozásával meg tudtam magam gyógyítani, ha nem is teljesen, de a kisebb sebeket nagyon is jól.
Ezt követően átadta nekem a poharat, melybe kitöltötte a nem túl bizalomgerjesztő valamit, melynek lila színe volt, és nem nagyon emlékeztetett semmi olyanra, amit előtte életemben láttam, főleg nem olyanra, amit fogyasztottam is.
- Jobb, ha egyszerre nyeled le. – vigyorgott, hiszen ő már előre tudta, hogy undorító lesz az íze.
- Biztos vagy benne, hogy ez használni is fog? - kérdeztem fintorogva.
- Biztos? Dehogy. Ám a saját érdekedben, muszáj benne reménykedned. – felelte valószínűleg őszintén.
- Legyen. – döntöttem le húzóra. - És most? – tudakoltam, miközben a gyomrom máris émelygett.
- Most, várunk nagyjából egy napot... este van már, neked pedig meg fogja viselni a szervezetedet, hogy mesterséges úton akarod felgyorsítani a mágiád növekedését. A pihenés pedig mindünkre ránk fér a harc előtt. – világosított fel, majd békén hagyott, én pedig elfeküdtem az ágyon.


A csatlósnak ismételten 300 VE-t utalnék.

Annak ellenére, hogy takarodót fújt Tabu testvére, mégsem aludtam el. Ennek egyik oka az volt, hogy most kezdtem csak egyre jobban aggódni a közelgő összecsapás miatt.
- Érdekes, vajon majd Black Star ellen is ezt fogom érezni az előestén? – tanakodtam.
A gyilkos elleni harcot, s a most soron következő Camille elleni ütközetet is vártam, mint egy kisgyerek, egészen mostanáig. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi is pontosan az az érzés, ami bennem van. Egyfelől izgalom volt az, amiből állt, te még sok más is keveredett bele. Egy kis öröm, hiszen végre haladnak a dolgok; némi félelem, mert hát valljuk be, az is lehet, hogy már ezt a csatát se fogom túlélni, s ha igen, akkor is benne van a pakliban, hogy elárul engem Tabu és mégis végez velem, bár ezt azért nem feltételeztem volna róla. Volt közte harag is, amiért ilyen helyzetbe juttattam magam a vereséggel és még sorolhatnám tovább is, de nem teszem. Összefoglalva tehát egy egyveleg, és massza volt ez az érzés, mely sok apró darabkából épült fel, s amely olyan apróra nyomta össze a gyomrom, hogy azt hittem, az a kevés kis lötty, amit leerőltettem, nos, az sem fér el benne és kijön. De szerencsére ez nem történt meg.
Közben az otthonosabban mozgó testvérpár a macskával együtt elhelyezkedett a búvóhelyen, míg Froozer és Angelina közelebb húzódtak hozzám, s egész az ágyam mellett telepedtek le.
- Hé, Roha, alszol már? – súgta oda Froo.
- Még nem. – feleltem neki halkan, de nem suttogva.
- Használd a telepátiát a beszélgetésre! – súgott még az ordasnál is halkabban a fülembe a lány.
- Jó ég, mit akarhatnak ezek, hogy nem hallhatja a másik három? – gondolkodtam, de végül is a tőlem jelenleg elvárható maximumot nyújtottam és létrehoztam a hármas összeköttetést. – Mit akartok? – kérdeztem tőlük.
- Mégis mi ez az egész? Hogy kerülhettél ekkora slamasztikába? – korholt azonnal a bundás pajtásom.
- De ami ennél is fontosabb, te most voltaképpen fogoly vagy, vagy micsoda? – érdeklődött a csillagmágus is.
- Ide figyeljetek! – vettem fel a vezetői pozíciómat, elvégre mégiscsak én voltam az alfa hím, s nekiláttam a magyarázkodásnak. – Egy balul elsült harc eredménye volt, hogy mondjuk úgy „tárgyalásra” kényszerültem a lánnyal, de most már semmi okom arra, hogy kételkedjem benne. – hazudtam egyet. – Én magam is segíteni akarok neki, ráadásul egy egészen korrekt egyezséget kötöttünk, mely szerint ő is segít majd nekem. – tettem hozzá az igazságot is, mivel mostanra már valóban segítőkész voltam az irányába. - Ezen kívül jó erőpróba lesz, és végre letesztelhetem, hogy egy éles harcban mire is jók a kapuim illetve a többi mágiám. – vázoltam föl nekik az előnyöket is.
- Viszont, ha jól tippelek, azért vagy most ilyen ramaty formában, mert használtad a Kapukat, nem igaz? Megmondta a mester a mellékhatásokat, és én is láttam az első két kapu esetében. – okoskodott Froozer. – Tehát az erőpróba megvolt, te pedig, mivel itt vagyunk, minden bizonnyal elbuktál.
- Nem volt fair küzdelem. Megmérgezett. Az csalásnak számít! – csattantam fel.
- Az nem számít. Azt hiszed, hogy az elközelgő harcban nem vethetnek be ellened mérget? – tette fel a teljesen jogos kérdését, melyre hirtelenjében nem is tudtam mit felelni.
- Nem tudnánk megszökni innét valahogy? – kérdezte ekkor már Angelina is.
- Mondtam már nektek, hogy ti még elmehettek, sőt, mostanra azt hiszem, hogy jobban is örülnék neki, ha elmennétek. – vallottam be nekik.
- Nem hagyunk hátra. – szögezte le az ordas.
- Roha, ígérj meg nekem valamit. – mondta Ange.
- Mit? – kérdeztem kíváncsian.
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz hülyeséget és hogy épségben vissza fogsz jönni.
- Mintha ígérhetnék ilyet. – gondoltam kissé komoran, de természetesen mást válaszoltam. – Megígérem. – közöltem vele megnyugtatásként.
- Viszont, ha átvernek, mi odakint leszünk a macskával. Elkapjuk és akkor meg tudjuk őket zsarolni. – vetette fel azonnal Froo.
- Arra nem lesz semmi szükség. Ha akartak volna, már rég elfoghattak volna titeket is, engem meg kinyírhattak volna. Felesleges az aggodalom.
- Bár igazad lenne. – sóhajtottam Angel, majd befejeztük a beszélgetést.
Még jobban nőtt rajtam a stressz és csak még inkább gondterhelté váltam, ami nem könnyítette meg az elalvást, de mégiscsak sikerült valahogy. Azt hiszem már reggel lehetett, ami azt jelenti, hogy az egész éjszakát átaludtam, amikor a kotyvasztómester felvert:
- Hamarosan indulunk, szedd össze magad! – mondta tömören.
- Az normális, hogy hányingerem van? - érdeklődtem, miközben próbáltam visszafojtani a csomagot.
Különös volt, hogy lefekvéskor még nem volt semmi bajom, bár fáradtabb voltam a kelleténél, most meg, noha éreztem, hogy a mágikus erőm több, mint volt, mégis olyan ramaty állapotban voltam testileg, hogy azt szinte elmondani sem lehet. A hányinger pedig csak egy volt a rosszullétem elemei közül.
- A rosszullét legtöbb formája normális ilyenkor. – vonta meg a vállát. - Igyekezz uralkodni magadon. Ha nem megy, majd akkor add ki magadból, mikor hurcolunk, és épp... éledezel. – folytatta, ami cseppet sem tetszett.
- Hurcoltok? - csodálkoztam el. - Tudok menni, ráadásul magamnál is vagyok. - vontam össze a szemem.
Csak egy elmosódott mosolyt kaptam válaszul, s érkezett is az ököl, egyenesen a gyomromba, melytől azonnal összegörnyedtem, s egy másodperc múlva teljes képszakadás állt be, amennyire éreztem még egy ütés eredményeképpen.


Miután Rohandar elvesztette az eszméletét, Tabu bátyja elkapta, hogy ne essen fejjel a földnek, de természetesen ez kicsit sem változtatott azon a tényen, hogy ő maga kábította el.
- Tudtam, hogy bennetek nem lehet megbízni! – kiáltott fel azonnal Froozer bosszúsan, és egy villámot indított útjára egyenesen a gazdája és az őt tartó férfi felé.
Angelina egy ideig habozott, s nem tett semmit, miközben a familiáris villáma elérte a férfit. Majd, végre elszánta magát és segítségül hívta Oriont, akit azonban nem küldött csatába.
- Haha, ez csikizett. – mosolygott a fickó, akit telibe kapott az imént a villámlás, de valahogy nem látszott rajta. - Csak biztosra akarok menni, hogy élethűen fogja játszani a kábultat.
De ez sem győzte meg a ragadozót. Eddig az összes helyzetben, melybe belekerült, a józan eszére hagyatkozott, s mindig mérlegelt, igaz, eddig még sosem került olyan helyzetbe, hogy neki kelljen megvédenie a gazdáját. Így tehát, mint egy eszelős, csak gépiesen vitte tovább a támadást, s a mágiájának erejével eltűnt a földben. De ez persze csak pillanatnyi nyugalmat eredményezett, mivel csak elterelésnek szánta, s a következő pillanatban máris megmozdult a talaj az általa ellenségnek tartott egyén alatt, s a lábai süllyedni kezdtem az Earth Shackles jóvoltából, mely arra volt hivatott, hogy az áldozat lábait, mint egy csizma, bebetonozza a földbe, így meggátolva a mozgásban. Aztán amint ezzel megvolt, azonnal oda is szólt a lánynak is, ki még mindig hezitált:
- Angelina, most! – kiáltotta még mindig a földből.
- Nyugalom Froozer! – felelte neki a lány, aki idő közben szintén a nyugalmon munkálkodott, de lassacskán sikerült lehiggadnia. - Szerintem nem akarják őt bántani. – indokolta meg az iménti kérésén, s továbbra sem tett semmit, holott a harcosa még mindig ott állt mellette ugrásra készen, és szokásával ellentétben szótlanul.
- A kislány jól beszél. Gondolkozz, blöki. Élnétek ti még, ha őt megöltük volna, vagy ilyesmi? – csitította a bátyó is.
Froo már nem sokat tehetett, hiszen egyedül maradt, így tehát jobb híján előbukkant a talajból, ahol eddig rejtőzködött, nagyjából pontosan azon a helyen, ahol az imént eltűnt.
- De ha trükközni próbáltok... – nézett fenyegetően. - És mi az, hogy BLÖKI! – vicsorgott mérgesen, elvégre így még sosem hívták… jobban mondva mióta megnőtt, és plán nem idegenek.
- Aranyos becenév, aranyos... kutyusnak. – felelte neki irritálóan a fehér hajó pasas, amitől az ordas majdhogynem megint nekiugrott, de Angelina közbelépett:
- Ugyan már, hagyd békén! Így sem vagyunk valami jó idegállapotban! - szólt rá a tagra.
- Milyen goromba. Milyen ünneprontó. – fintorodott el az illető, majd átpillantott az eszméletlenül heverő Rohandarra. - Nem is lehetett igazán hányingere! – jegyezte meg, majd a vállára támasztotta az öntudatlan mágust.
A csillagmágusnak szinte lángoltak a szemei, s ha nézéssel ölni lehetne, nagy esély lenne rá, hogy a tagbaszakadt varázsló már nem élne, de mégis visszafogta magát. Egyrészt tudta, hogy nem lenne esélye ellene, másrészt pedig azzal is tisztában volt, hogy Rohanra bízik bennük, vagy legalábbis elfogadja őket, így tehát neki is meg kellett próbálnia. Azonban a haragját, melyet a sértegetések miatt érzett, valószínűleg megszimatolhatta a csillagszelleme is, bár nem volt nehéz észrevenni.
- Akarod, hogy elbánjak vele? – kérdezte Orion.
- Ne, hagyd őt. –intette le Ange.
- Pedig szívesen összemérném a képzettségemet ezzel a jól megtermett harcossal. Bár az öltözködése nem megfelelő, és bár sokat fordít az izommunkára is, mégsem eleget. Egy harcosnak mindig fittnek kell lennie, és annyit kell edzenie, amennyit csak lehet. Itt vagyok például én. Nézd csak meg! – kezdett bele a tőle már jóval megszokottabb kioktatós és tipikusan harcos szemszögből vizsgálódó beszédmódjával és témájával.
- Elég lesz már! – állította le ezúttal erélyesen a megidézője.
- Furcsa haverjaitok vannak. – ráncolta össze a homlokát a sárkányölő. - Most már csak azt ígérjétek meg, hogy egész idő alatt a seggeteken tudtok maradni Tangoval, kinn az erdőben. Nincs futás, hogy segíts, ha robajt hallasz. Nem rohansz mindent magad mögött hagyva, ha meghallod az ordítását. Nem löksz félre semmit azért, hogy megmentsétek, mert ti is vele haltok. – közölte hűvös tárgyilagossággal.
Noha nem kellett felvilágosítani se Froozert sem pedig Angelinát, elvégre tisztában voltak mindezzel, mégis nehéz volt számukra elfogadni a szavakat, melyek kimondásakor valami furcsa, mondhatni szomorúságnak is beillő színezet is bujkált a lány hangjában.
- Nekem ne mondjátok a gagyi szöveget, hogy ha ő hal, vele haltok. Tovább éltek, és később túl léptek rajta. Ne legyetek önzők. – folytatta, még mielőtt netán valamit kitalálna a duó, de felesleges volt, de persze ezt nem tudhatta.
Froo semmi jelét sem adta annak, hogy egyáltalán megértette volna azt, ami az imént elhangzott, nem hogy beleegyezett volna, csak állt némán Ange mellett, aki vele ellentétben azonban bólintott, de ő sem szólt semmit.
- Rendben. Akkor indulás. – zárta le a témát, s ennek megfelelően is cselekedtek.
A búvóhely ismét kinyílt, s a díszes társaság elhagyta azt. Rohandart Riku, Tabu tesója cipelte, elvégre az ő fizikumához volt igazítva a dolog, a többiek pedig a nyomában voltak, és mondani sem kell, nem túl kedélyesen. Még mélyebbre hatoltak az erdőben, amelyben már eddig is benne voltak, s néha-néha meg is álltak, hogy fújjanak egy kicsit, elvégre a terep nem volt valami könnyű. A hajnal még éppen derengeni kezdett, mikor útra keltek, de rövidesen eljött a reggel, s hosszú órák teltek el a gyaloglással, mely közben Roha még mindig eszméletlenül csüngött alá a férfi válláról, amit Angelina és a farkas nem vettek túl jó néven.
- Nem gondolod, hogy már túl régóta nincs magánál. – súgta nagyon halkan Froo, úgy hogy, ne hallja senki, csak a címzett.
- Engem is aggaszt, de mit tehetnénk? – felelte kissé letörten, beletörődve a dolgot állásába a másik.
Aztán a menet végül megállt, s eljött az idő, hogy szét is váljanak.
- Mi itt maradunk. – közölte velük a macska.
A terep nem volt túl jellegzetes, s rejtekhelynek nyomát sem látták, bár persze ezért rejtek, hogy ne találja meg az illetéktele. Nem volt mit tenni, a megegyezés már megszületett, így hát bele kellett törődniük, hogy innét nincs tovább, s egyedül kell hagyniuk társukat.
- Még valami ellenvetés, vagy javaslat a tervünkkel kapcsolatban? – kérdezte gúnyos hangvétellel a fehér hajú fickó.
Froozer legszívesebben ismét harcba bocsátkozott volna az illetővel, de mostanra már megnyugodott annyira, hogy megfontoltabb legyen ennél, bár még mindig tomboltak benne az indulatok. Agnelina már más tészta volt. Ő, ha nem is vette komolyan a kérdést, de a válasz, melyet rá adott, már egészen:
- Csak hozzátok vissza élve! – mondta halkan és aggodalmasan.
Összességében pedig nem volt rá jellemző, hogy másokkal szemben ennyire érzékeny legyen. Nem volt embergyűlölő, sőt, szerette a társaságot, s ha másokkal kötözködhet, de az érzékenység nem tartozott a szokásos tulajdonságai közé. Igazándiból pedig nagyon vágyott rá, de ezt sohasem mutatta ki egészen kicsi gyerekkora óta… mostanáig.
Válasz nélkül hagyták hátra őket, s a hármas, Tabu, Riku és Roha lassacskán eltűnt a fák és bokrok rengetegében. Az exceed felrepítette őket egy fára a szárnyai segítségével, melynek az ordas nagyon nem örült, de kibírta a dolgot, s rövidesen mindhárman ott kuksoltak egy vaskos ágon, a lombok között, s kezdetét vette a várakozás.


Csupasz folyosó, valamiféle fényforrások és elég sok ember. Ezek a képek fogadtak, amikor elkezdtem éledezni Tabu bátyjának a vállán. A bent lévők valószínűleg már Camille-hez tartoztak, és a saját megítélésem szerint már az ellenfél rejtekhelyén lehettünk, bár nem tudhattam, hiszen egészen idáig ki voltam ütve. A bentiek eléggé furcsa szemmel néztek ránk, s sugdolóztak is páran, mikor elhaladtunk mellettük, de a szavaikat nem tudtam kivenni, bár egészen rövid idő alatt teljesen magamhoz tértem.
Körülbelül ugyanakkor, amikor teljesen képbe kerültem, értünk be egy, a folyosóknál jóval tágasabb csarnokba, melynek a falai mindenféle festményekkel, freskókkal voltak díszítve, bár eléggé giccses módon, így nem nyerték el a tetszésemet, ahogyan az sem, ahogy a melák bánt velem. Csak úgy fogott, és ledobott a földre, mint egy zsák krumplit szokás, és mintha csak ez lett volna a legtermészetesebb, utána meg is szólalt:
- Most fog jönni a neccesebb része. Camille kutyái. – magyarázta, miközben az izomzata megfeszült, melytől mintha kisebbnek látszott volna magasságra, bár széltében szélesedett, s úgy kapkodta a fejét, mintha csak minden irányból valami érdekes dolog jönne éppen felénk, vagy nem tudná eldönteni, hogy melyik freskót csodálja meg elsőként.
- És ezért csak úgy le kellett dobnod a földre? – méltatlankodtam közben.
Észrevettem azt is, hogy bár eddig sok emberrel találkoztunk, akkor éppen egyedül voltunk az egész csarnokban.
- Külső erő hatására hátha jobban felkelsz. – vont egyet a vállán, és úgy tűnt, hogy ennyivel le is tudta az egészet. - Ajánlom, hogy készülj fel, bárhonnan jöhet támadás... – váltott témát és beláttam, hogy igaza lehet, és hogy valószínűleg ez lesz a legkisebb fájdalom, ami a mai nap folyamán érni fog.
- Ahogy mondod! – hallatszott egy gúnytól átitatott hang, s egy szép terjedelmes tűzgolyó száguldott felén abból az irányból, ahonnan a hang is jött.
Ha nem lett volna ott a bratyó, akkor bizony csúnyán is járhattam volna, de szerencsére idejében eloszlatta a lángokat a saját mágiájával. Bár az is hozzá tartozik a dolgokhoz, hogy ha nem lett volna az izompacsirta, akkor én nem ültem volna ott a földön, mint egy idióta, ami azt is jelenthette volna, hogy esélyem lett volna a védekezésre, ha nem lett volna ott az a sok „volna”.
- Te mindig rohadtul irritáltál. – mondta ismét a hang.
- Még jó, hogy használt a löttyöd, egészen jól érzem magam, szóval felőlem jöhetnek, bár a kiütésemért is számolunk még. - mosolyodtam el, miközben feltápászkodtam.
- Jobban jársz, ha nem akarsz semmit elszámolni. – figyelmeztetett, majd széttárta a kezeit, s az éppen előttünk lévő támadónk felé azonnal és lépcsőzetesen feltört a föld, s egy kőlépcsőféleség jött létre belőle.
- Lehet, hogy jobb lesz, ha tényleg megfogadom a tanácsát. – tűnődtem el egy rövid pillanatra.
A vörös hajú férfi, mert hogy így nézett ki a tűzmágus, aki megtámadott minket, nemes egyszerűséggel végigugrált a megjelenő oszlopokon, és egyenesen felém tartott, majd egy adag tűzmágiát zúdított rám, talán valami óriás tűzlabdát vagy hasonlót, hirtelenjében nem tudtam volna megmondani, ami majdnem el is ért, de szerencsémre megmentett egy jégfal, ami Dzsungel Jacktől érkezett.
- Mindent nekem kell csinálnom? – vágott valami barátságtalan pofát, majd elkezdett komolyabban is foglalkozni az illetővel.
Így hát nekem nem maradt több dolgom a tüzeskedővel, ellenben hamarosan én is kaptam egy kis társaságot. Egy alacsonynak mondható, eléggé furcsa frizurával megáldott fiú jelent meg, akinek a barna fürtjei úgy álltak szét, mintha csak megcsapta volna egy villám. Ami viszont még ennél is meglepőbb volt, az a kora, ugyanis első ránézésre még nálam is fiatalabb volt, pedig én sem voltam az a kifejezetten öregember. Ez viszont nem tarthatott vissza, elvégre az ellenség az ellenség, s semmi okom nem volt rá, hogy visszafogjam magam. Első lépésnek a már jól megszokott és megszeretett Storm Mail-t dobtam be, s a szél védelmezőn átölelte körbe a testemet.
- Nem tudhatom, hogy mire képes, szóval óvatosnak kell lennem. – gondoltam, mivel amennyire érzékelni tudtam, nem lehetett sokkal kevesebb varázsereje, mint nekem, már ha egyáltalán kevesebb volt neki, így tehát nem bízhattam a véletlenre.
Idő közben Tabu is szerzett magának egy ellenfelet, így már biztossá vált, hogy egymagamban kell legyűrnöm a srácot, vagy legalábbis le kell foglalnom addig, amíg a többiek nem végeznek. Ez az ötlet azonban nem tetszett, hiszen nem akartam másokra támaszkodni, ha már egyszer itt voltam, akkor már inkább harcolni akartam, amolyan „ami a csövön kifér” szisztémával.
Úgy gondoltam, hogy a Dark Delete megfelelő lesz, mint tesztmágia, csak hogy felmérjem, hogy mire is képes az illető, így hát előre tartottam a kezem, majd útjára engedtem a lövedékeket, szám szerint mind az ötvenet, melyek akadálytalanul száguldottak az ellenfelem felé. Ő azonban nem nagyon hatódott meg. A bőre hirtelen átalakult, és pikkelyszerűvé vált, de nem olyanokká, mint amik a halaknak vannak, hanem sokkal inkább, mint ami a gyíkoknak vagy a krokodiloknak. Aztán összegömbölyödött, s hiába találta el szinte az összes gömböm, ahogy vége volt a támadássorozatomnak, azonnal újra kiegyenesedett, s nem kellett túl sok ész hozzá, hogy rájöjjek, hogy bizony nem tett rá túl nagy benyomást a mágiám.
Noha jómagam is rendelkeztem alakváltó gyűrűvel, s ismertem Tavara társát is, aki szintén ilyen varázslatokkal rendelkezett, mégsem voltam jártas ezen a téren, így hát ő előnnyel indított, bár nem tudhattam, hogy ő mennyire jártas abban, amiben én. Lényeg azonban, hogy amint felállt, a pikkelyei eltűntek, s helyette átalakult egy medvévé, amely máris felém csörtetett.
- Na, szépen nézünk ki. – gondoltam, és szerettem volna, ha most ott van Froozer, aki kisegít egy kicsit, de sajnos nem volt mellettem.
A medve formájában egy-két pofont próbált kiosztani, ami, ha nem vagyok elég ügyes, no meg persze ha nem dolgozik nekem a szélmágia, akkor tuti, elkap, akkor pedig végem is, de szerencsére nem így volt. Némelyik pofon elől elhajoltam, mások elől ellebegtem, s végül sértetlen maradtam.
Közben tőlem nem messze egy támadás csapódott a falba, mely, mint kiderült Tabuchitól származott. Ekkor egy villanásnyi időre átpillantottam a szomszéd hadszíntérre, s láthattam, hogy a lány testét beborítják a vaspikkelyek, s hogy a keze már nem kéz, hanem inkább egy óriási, lefejezéshez használatos pallos.
- Ez nem igazság, neki kellene az én ellenfelemmel harcolnia. Elvégre ő sokkal inkább alakváltó, mint én. – mérgelődtem, de nem volt időm sokáig pepecselni, ugyanis beindult az én partnerem is.
Ezúttal a lábai, ha emlékeim nem csaltak, gepárdéhoz lettek hasonlatossá, a karjai pedig ismét azokkal a fura és problémás pikkelyekkel lettek tele, ami aggasztó volt.
Ezt követően pedig olyan gyorsan vágtázott felém, hogy esélyem sem volt kitérni előle, így hát álltam az ütését, ami neki sem volt egy leányálom, ugyanis a szélpáncélom még mindig ott kavargott körülöttem, így nem adtam olcsón magam. De a mini pajzsai is állták a sarat, végül pedig én húztam a rövidebbet és áthatolva a Storm Mail-en néhány tüske átvágta a ruhámat és vele együtt a bőrömet is, melyből vér serkent, de szerencsére nem túl sok. A sebek nem voltak mélyek, inkább csak felületi karcolások, és ahogy elnéztem, néhány pikkelyt az én mágiám is letört vagy levágott róla, így végül tehát egálban voltunk.
- Oké, ideje bekeményíteni. – mondtam, s egy kicsit veszélyesebb eszközökhöz nyúltam.
Zárt volt a terep odabenn, így kockázatos volt ugyan, de kénytelen voltam feljebb kapcsolni, ha ki akartam ütni, így bevetettem a Dark Écriture: Darkness-t, s jómagam is alakváltóvá avanzsálódtam. A testem eldémoniasodott, a varázserőm pedig megugrott, ahogyan a tűzerőm is.
- Vissza kell fognom magam, különben az egész kóceráj a fejünkre omlik. – gondoltam, s pont ekkor húzott el köztem és az ellenségem közt egy újabb vas sárkányölő támadás, s a fal megint recsegett ott, ahol becsapódott.
Nem volt időm azonban figyelni a másik párharcot, mert pont elég volt nekem a sajátom is, hisz ellenfelem sem hagyta szó nélkül a váltásomat. Vagyis szó nélkül hagyta, mert meg sem mukkant, de ő is újabb alakra váltott. Valami furcsa élőlény lett belőle, amilyet még sosem láttam és nem is akarok soha többé. Olyan volt, mintha összekevert volna az ember egy teknőst egy halat és hozzáadott volna még egy kis sast is. Bőre pikkelyes lett, a hátán egy teknőspáncél jött létre, szája helyén pedig egy csőr éktelenkedett. Már önmagában ez is meglepő volt, de ami az után következett, az még inkább.
Hirtelen egy vízbörtönben találtam magam. Ez már ismerősebb volt, elvégre a varázsbotomban, ami természetesen most nem volt velem, elvégre miért is lennék erősebb… Szóval a varázsbotomban is ez a mágia volt, így hát tisztában volta az erejével, csak éppen azt nem értettem, hogy honnét jött. Körbehordoztam a tekintetemet, hátha meglátom a másik mágus, aki elkapott, de nem láttam senki mást az átalakult hibriden kívül, vagy akit láttam, az éppen mással harcolt. Ebből tehát az következett, hogy az én ellenfelem a ludas.
- Nem is értem, hogy miért lepődöm meg. Elvégre én is elég sokféle mágiát ismerek. – gondoltam, majd úgy döntöttem, hogy elég volt a pancsolásból.
Noha nehezítette a mozgásomat a víz, de teljesen nem tudta meggátolni, s a Storm Mail, mely még mindig óvott, tovább forgott körülöttem, bár egyre gyengébben, így a levegőm is fogytán volt. Leengedtem a védelmi mágiámat, mivel a víz, mely önmagában nem sebzett, folyamatos erőkifejtést igényelt, a távol tartására pedig semmi szükségem sem volt, legalábbis ezt gondoltam elsőre, de tévedtem.
Alig, hogy a páncélom eltűnt, vele együtt a vízburok is, én pedig kiloccsantam a kőre, éppen hogy csak megállva a lábamon, ami megint hiba volt. Nem figyeltem közben oda az ellenségre, aki ezalatt villámgyorsan közeledett felém, lábak nélkül, a földön „folyva”, a kezén, melyet már-már nem is lehetett kéznek nevezni, egy spirálisan kavargó, örvénylő víztömeg keletkezett, majd elért engem. Az ütés olyan erős volt, hogy ha nem lettem volna éppen démon, tuti, hogy legalább néhány bordámat eltöri, hacsak nem szakítja át az egész mellkasomat. Így szerencsére azonban nem ez történt, de ettől még eléggé fájt, s hátra is vetett, nem is keveset. Több métert száguldottam hátrafelé a teremben, míg végül megálltam, és ahogyan csak erőmből tellett, talpra tornáztam maga. Közben megint közeledett felém, ugyanazzal a technikával, de nem volt szerencséje.
- Nem veszem be kétszer ugyanazt! – morogtam, s magamra írtam a Dark Écriture: Absolute Shadow rúnáit is, mellyel felöltöttem a sötétségből álló páncélt, amely még a Storm Mail-nél is erősebb védelmet kölcsönzött nekem.
És ez még nem volt minden. A sebességem és az erőm még tovább nőt, így már el tudtam hajolni annyira az érkező elől, hogy az ütés lecsússzon a páncélomról. Így is meginogtam egy percig, de talpon maradtam, s ami még fontosabb, ott álltam a hibrid formát öltött alakváltó közvetlen közelében. Csak egy villanás volt az egész, s a Dark Capriccio már hasította is a levegőt, majd a testébe hatolt.
Csakhogy megint nem voltam eléggé körültekintő. Nem vettem számításba, hogy magas szinten áll, így ismerheti azt a mágiát is, amiről noha eddig szintén még csak hallottam, de mégis ismertem, a Water Body-t. Az áthatoló varázslat úgy vágta át a vízből álló testét, mint olló a papírt, de sokkal kevesebb hatása volt, mint amit reméltem volna tőle. Elvégre hiába szedtem darabokra, vagy jelen esetben cseppekre, olyan gyorsan összerakta magát, mintha nem is csináltam volna vele semmit. Én viszont nem jöttem zavarba. Járatos voltam már némileg az elemek terén, és bár csak felületesen, de a legtöbb elemről már tudtam, hogy mi ellen jó, meg azt is, hogy mi a gyengéje. A víznek pedig egyértelműen a villám volt az ellenfele.
- Még szerencse, hogy felírtam magamra a teljes árnyékot. – gondoltam elégedetten. – Kár, hogy Froo nincs itt, az ő villámai mégiscsak jobbak lettek volna, de hát ez van. – futott át az agyamon, de nem teketóriáztam.
Ha nem cselekedtem volna azonnal, akkor támadási felületet adtam volna neki, ami pedig eléggé nagy probléma lett volna a helyzetemben, elvégre semmi sem garantálta volna, hogy ismét ellentámadást tudok majd indítani. Így hát a bajt megelőzve a kezemben megteremtettem a villámokból álló gömböt, majd alighogy azt követően, hogy ellenfelem összeállt, szabadjára engedtem a kezemben tartott Electric Shockwave-et, de csak remélni tudtam, hogy ezúttal nem lövök nagy bakot.



A csatlósomnak 250 VE-t adnék.
/Egy kis jelmagyarázat az értékelő mesélőnek: A dőlt betűvel ért részek a karakter gondolatait, a félkövét+dőlt részek pedig a telepatikus kommunikációban ténylegesen elhangzott dolgok./

- Nesze neked! – kiáltottam, amikor hozzávágtam az ellenfelemhez az Electric Shochwave kavargó villámgömbjét, remélve, hogy a vízből álló testében egy kicsit felpörgethetem a dolgokat.
Viszont nem egészen így alakult a történet. Bár a támadást nem tudta kikerülni, így az, ha nem is telibe, de eltalálta, ellenben már egy másik alakban volt addigra. Szárnyai nőttek, melyek egy denevérre emlékeztettek, valamint az ujjai is megnyúltak, bár nem úgy, mint egy igazi denevérnek. Nem az ujjakon feszült ki a bőrlebeny, hanem csak úgy külön, a hátból kiindulva, így meghagyva a négy végtagot. Az említett testrészek azonban nem csak megnyúltak, hanem karmokká alakultak, amivel nem szívesen találkoztam volna még ennél is közelebbről, az egyszer biztos. Ezen kívül még kapott egy kis skorpió beütést is, méghozzá egy farok és annak végén lévő tű formájában, ami megint csak kellemetlennek nézett ki. Azt ugyan nem tudhattam, hogy valóban mérgezett-e, de abból kiindulva, hogy skorpióra hajaz, erős volt a gyanúm afelől, hogy igen.
A támadásomat a szárnyaival gyengítette, így azok nem érték el közvetlenül a testét, ebből kifolyólag pedig nem is bénították meg, amiben pedig nagyon reménykedtem.
- Francba, kezdhetem megint az elemzését. – mérgelődtem.
Ez volt az egyik legnagyobb bajom az alakváltókkal. Egyszerűen nem tudta kiismerni őket az ember. Ha az egyik alakjuk működésére hellyel-közzel rájött, vagy legalábbis sejtette, hogy mit tud, akkor máris új alakra váltottak és már feleslegessé is váltak a korábbi tapasztalatok. Szerencsére még nem sok alakváltóval harcoltam, így eddig jórészt megmenekültem az efféle kellemetlenségektől.
De persze nem hagyott nekem sok időt arra, hogy bosszankodjam, mert rögtön támadott is. Felém emelte a kezét, és mire egyet pislanthattam volna, máris egy jókora, legalább másfél-két méter átmérőjű lángorkán zúdult rám, melyet esélyem sem volt kivédeni. Az első néhány másodperc még nem viselt meg különösebben, révén, hogy rajtam volt a sötétség vértje, de aztán forróvá vált a helyzet, s mire végre abbamaradt a grillezés, már biztos voltam benne, hogy ez bizony komoly veszély lesz a továbbiakban is. Hogy miért? A szag miatt. Nem láttam be a testemet, hiszen nekem sem volt átlátszó a páncélom, de a fájdalmat, melyet az égések váltottak ki az idegrendszeremben, s a szagot, amit a megpörkölődött vagy elégett ruha, szőr és bőr különös egyvelege okozott, az mind-mind éreztem és meg kell mondanom kezdtem is rosszul lenni tőle.
- Jól van, elég volt, mostantól nem fogom vissza magam, akár ránk dől ez a kóceráj, akár nem! És különben is, a többiek is teljes erővel harcolnak, miért pont ne én tenném?! – győztem meg magam gyorsan, aztán bekapcsoltak a turbó sebességet.
A kezemben megteremtettek a sötétségből álló gömböt, a Darkness Flare Bomb-ot, majd szabadjára is engedtem. A becsapódás azonban elvétette a célpontot, mivel az a levegőbe emelkedett közben. A robbanás felkavar ugyan némi állott port, meg egy adag törmelék is szétrepült, de ezzel akkor éppen nem tudtam és nem is akartam foglalkozni.
- Nem rossz, de én is tudok ennél jobbat! – gondoltam, majd a szélmágiámat felhasználva én is repülni kezdtem.
Erre ő felém vette az irányt, s mondhatni megrohamozott, pont, ahogyan számítottam rá. Nem emelkedtem túl magasra, mindössze harminc-negyven centivel a föld fölé, így amikor láttam, hogy közeledik, visszasüllyedtem a talajra, aztán vártam.
- Ez az, gyere csak! – biztattam magamban, ugyanis eddig minden úgy ment, ahogyan reméltem.
Csak egy pillanat választott el a cselekvéstől, aztán beindult minden. Amikor úgy ítéltem meg, hogy elég közel ért, a Shadow Step segítségével a már előre kiszemelt árnyékra ugrottam, amit az egyik fáklya, vagy talán lakrima fényében egy már letört kődarab vetett, amely nem volt nagyobb, mint egy csecsemő, de nekem annyi éppen elég volt. Amint árnyékká váltam, majd ismét megjelentem, már fordultam is hátra, hogy elém kerüljön az ellenségem, aki még alig értette meg, hogy mi is történt, így még nem volt ideje reagálni. Én pedig tettem róla, hogy így is legyen. Útjára engedtem a másik pusztító támadásom, s a sötétségből álló sugár úgy tört ki a kezeim közül, mintha már erre várt volna évek óta.
A csapás egy villanás alatt elérte az alakváltót, aki még félig-meddig háttal volt nekem, így nem sokat tudott reagálni. Noha elkezdett emelkedni, hogy kikerüljön a sugár hatótávjából, csak annyit tudott elérni, hogy ne a centrumba kapja el a tornádó. A szárnyát érte el elsőként, de olyan gyorsan söpört át rajta, hogy nem volt időm jobban kielemezni. Ezen kívül pedig nem volt időm a bámészkodásra. Hogy egészen biztos legyek a dolgomban, még egy Darkness Flare Bomb-ot is az iménti roham után küldtem, ami azt hiszem szintén telibe kaphatta az illetőt, bár ezt már végképp nem láttam. A végeredményt azonban annál inkább, és megelégedéssel nyugtáztam, hogy az eredeti állapotában, azaz ember formájában feküdt a földön és nem is mozdult, szóval elkönyvelhettem a győzelmemet. Ekkor jutott először időm arra, hogy egy kicsit tüzetesebben is körbepillantsak a rögtönzött csatatéren, és megkönnyebbüléssel vettem észre, hogy már mindenki más is végzett, nagyjából akkor, amikor én is, bár azt már nem láttam, hogy mikor, így az is lehet, hogy én voltam az utolsó győztes. Ami viszont kezdett aggasztani, az az, hogy nem csak én, de a többiek is elég jelentős mágikus erőt öltek bele a harcokba, ami azt jelentette, hogy a legfőbb ellenség azaz a Camille nevű tag legyűréséhez már jóval kevesebb erővel gazdálkodhatunk. Én a magam részéről az erőm körülbelül felét felélhettem, és első ránézésre a többiek is hasonló mérlegen állhattak, ami nem kecsegtetett túl sok jóval.
- Nem jó jelek. Camille összevetve is olyan erős, mint ők, és még valaki hátra van... – szólalt meg ismét a bratyó, majd vizslató tekintetét körülhordozta a már kicsit átrendezett csarnokon. - Csak nem tudom, hol. – fejezte be végül a gondolatmenetét egy kis szünet után.
- Hátra? – kérdeztem meglepődve. - Szerintem inkább lépjünk le innét, ha még a felénél sem vagyunk. A varázserőm jelentős része elszállt, és ahogy érzem a tiétek is, szóval én nem számítanék sok jóra. – akadékoskodtam, s ezúttal ténylegesen is hangot adtam az aggályaimnak.
Noha szó se róla, én is nyerni akartam, s valóban segítő kezet nyújtani, annak azért nem voltam a híve, hogy egy veszett ügyért ölessem meg magam.
- Rohandar... – szólalt meg közben zavartan Tabuchi is, aki megvakarta a fejét, s kinyögte, hogy mit is akar: - A múltkor láttam, hogy trükköztél azzal a kis vasdarabbal a kezedben. Arra gondoltam, megidézhetnél megint valamennyit... – motyogta halk, már-már síron túli hangon, mintha csak épp szerelmet vallana valakinek, vagy ilyesmi.
Egy pillanatig nem értettem, hogy miről is beszél, de aztán gyorsan leesett. Eddig ugyan csak pletykákat és szóbeszédeket hallottam arról, hogy a sárkányölők képesek megenni az elemüket, de kezdtem azt hinni, hogy igaz, így hát nem hagyhattam ki egy ilyen lehetőséget, hogy a saját szemmel is láthassam a műveletet.
- Tessék. - dobtam oda neki egy ökölnyi darabot nevetve. - Jó étvágyat!
Se egy köszönöm, se egy hálás szó, csak egyszerűen megkajálta a fémet, amit adtam neki.
- Miért is lepődöm meg ezen? – tűnődtem.
Egyfelől nem voltam az a jófiú típus, akinek köszönetre lett volna hűsége, másfelől pedig Tabu sem volt egy jól nevelt lány, így hát nem is akadtam fenn nagyon a dolgon. Ellenben a köszönöm helyett mondott mást, ami viszont még kevésbé tetszett:
- Minden esetre, nem hinném, hogy innen már elmehetnénk... – sóhajtott fel. - Tudja, hogy itt vagyunk. Nem is értem, még miért nem viharzott ki azon az ajtón. Most biztos mosolyogva ül a székében, és ránk vár.
Nem kellett megkérdeznem, hogy kiről is beszélt, nagyon is tisztában volta vele.
- Hahó, némber, gyere elő! - kiáltottam el magam, téve a hülyét, de teljesen céltudatosan, hiszen tényleg azt akartam, hogy előjöjjön és végre pontot tegyünk ennek a végére így vagy úgy. - Vagy... egyáltalán nő ugye? – kérdeztem meg végül, hiszen ez eddig még nem derült ki számomra.
- Igen, nő. - vonta meg a vállát a sárkányölő. - Persze, ha menni akarsz, akkor siess, mert lehet, tényleg előbújik a barlangjából. – figyelmeztetett.
- Nem futok el, de nincs kedvem ácsorogni se. Utálom a várakozást, szóval essünk túl rajta aztán lesz, ami lesz. – világosítottam fel az én álláspontomról.
- Rendben... – sóhajtott megint, majd kinyitotta azt az ajtót, melyről sejtettem, hogy az illetékes főgonoszhoz visz.
Mindannyian bementünk, de alig léptünk be a következő helyiségbe, máris mindenütt rúnák villantak fel körülöttünk, beleértve az ajtót is, melyen bejöttünk, majd becsukódott mögöttünk a kijárat, így hát már nem volt visszaút.
- Üdvözöllek benneteket az én kis... szentélyemben. – hallatszott egy női hang, melyről reméltem, hogy ezúttal már tényleg Camille-é és nem valami újabb akadályé, aki azért jött, hogy még több varázserőnket eméssze el az igazi ellenséggel való küzdelem előtt.
Ami azonban érdekes volt, s egészen eddig nem is tűnt fel, hogy minél tovább voltam Tabuval és a bátyjával, s minél többet harcoltam velük és értük, egyre inkább magamévá tettem a célt. És nem csak azt. Azon kaptam magam, hogy én is szeretném, ha a lány végre megszabadulna a terhétől, ahogyan én is terveztem megszabadulni az enyémtől. De ez még koránt sem volt minden. Hirtelen felötlött bennem, hogy mit is mondott a mester, amikor arra kértem, hogy tanítsa meg nekem a három démoni kaput:
- „Mit akarsz tenni, ha vége a tanításodnak? Mire akarod használni a megszerzett erőt? A bosszú az egyetlen, amely téged vezérel?”
Akkor azt feleltem neki, hogy egy olyan helyet, egy olyan világot akarok létrehozni, ami mindenkit befogad, s ami esélyt ad mindenkinek, aki arra vágyik, hogy a saját szabályai szerint élhessen, s hogy tartozhasson valahová. Akkoriban még nem gondoltam át mélyebben, hogy ezt hogyan is érhetném el, de végül kezdett előttem kirajzolódni az út. A barátok. Ez volt a kulcs a zárban. Ha valakinek vannak társai, mint nekem Froo és Ange, akkor sokkal könnyebben elérhet bármit, s könnyebben át tud vészelni sok mindent. Az én helyzetemben például sokat tett értem Froozer, hogy kimozdítson az Ann halála után érzett gyászomból, és ha ő nem lett volna, akkor lehet, hogy nem így alakultak volna a dolgok. És kezdtem úgy érezni, bár kicsit bolondságnak tűnt, hogy Tabu is már egy barát. Annak ellenére, hogy meg akart ölni, és hogy gyakorlatilag most is miatta vagyok halálos veszélyben. De lehet, hogy pont ez volt az oka, nem tudnám megmondani. Viszont inkább térjünk vissza a rejtekhelyen folyó eseményekhez:
A nő, aki eddig háttal állt nekünk, most megfordult, s végre szemtől szemben láthattam.
- Kár, hogy ilyen cudar körülmények között kell találkoznunk. – mondta, bár nem colt túl meggyőző.
Ami viszont meglepett, az a kinézete volt. Az arca kislányos, a haja hosszú, fekete, a szemei pedig olyan mélykek voltak, mint a tenger. Egyszóval nem az a tipikus gonosz, kínzós, gyilkolós, elvetemült alak, akinek az ember, vagy legalábbis én elképzeltem. Ráadásul a kora is igen fiatalnak tűnt, bár az is lehet, hogy csak valami alakváltó mágiát használta, vagy valami ahhoz hasonlatosat, természetesen ezt sem tudhattam biztosan.
- Nem tudom, ki teremtette ezeket a körülményeket. – sziszegte közben ingerülten Tabu az iménti sajnálkozásra válaszul.
- Azt viszont elfelejtettétek, hogy nálam van a lány... – mosolyodott el a házigazda, én pedig mindjárt éreztem, hogy az ártatlan külső bizony valóban sötét szívet takar, ahogy azt mondták. - Persze, talán rá most nem is lesz szükségem. Ethan, kérlek, gyere ide! – utasította egy újabb talpnyalóját, ami nem volt ínyemre, hiszen ez szinte biztosan újabb varázserő veszteséget fog jelenteni számunkra, holott minden cseppre szükségünk lesz Camille ellen, már ha mindannak, amit a sárkányölő mondott, csak a fele igaz.
A hívó szóra előjött egy újabb kölyök.
- Most komolyan gyerekek ellen kell küzdenem, vagy mi? – mérgelődtem magamban, de hát nem volt mit tenni.
A megjelenő srácnak szintén ugyanolyan szeme volt, mint a főnökének, de a feketével ellentétben a haja kék volt, mint a jég, akárcsak a viselkedése. Se egy köszönés, se egy gyilkos pillantás, vagy valami, amivel az ellenfelek köszöntik egymást. Ráadásul ami még inkább aggasztani kezdett, az az volt, hogy Dzsungel Jacknek szinte felállt a szőr a hátán a jövevénytől, bár az is igaz, hogy a kékségnek se nagyon tetszett a fehérke.
- Riku, van valami, amit tudnod kell annak fényében, hogy kikkel küzdesz. – mosolyodott el közben Camille, én pedig megtudtam, hogy a fickót Rikunak hívják.
- Érdekes, eddig nem is kérdeztem meg. – villant át az agyamon, de ez most teljesen mellékes volt, így nem is gondolkodtam tovább rajta.
- Ethan az én édestestvérem. Az öcsém. – folytatta a nőszemély, vagy kislány, nem is nagyon tudtam eldönteni, de azt megértettem, hogy nagy lekvárban vagyunk, az tuti.
Szinte még be sem fejezte a mondatát az ellenfelünk. Tabu bátyja már ugrott is volna neki a másik srácnak, csakhogy nem jött össze neki. Nem sokkal előttünk megtorpant, mert egy falba ütközött, mely nem látszott ugyan, de ott volt, s nem tudott átjutni rajta.
- Nem, nem. Addig nem fogunk harcolni, míg ilyen heves érzelmektől fűtöttek vagytok. – mosolygott tovább a vendéglátónk, ami kezdett egyre inkább irritálni, révén, hogy ott rejtőzött benne a fölényesség, s annak a szilárd tudata, hogy ő lesz a győztes, ezt pedig nem hagyhattam. - Addig csak védekeztek.
Amint ezt kimondta, a semmiből mindenféle fegyverek kezdtek el ostromolni minket. Kardok, lándzsák, kések és még más egyebek, valamint elemi mágiák, mint például Fire Ball-ok, s egyéb, alacsonyabb szintű, de nagy mennyiségben problémát okozó támadások. Én csak felhúztam a védelmem, azaz a Dark Écriture: Absolute Shadow-t, a kezemet pedig a szemem elé tartottam, s álltam a sarat egy ideig. Aztán feltűnt, hogy Tabuchi átlépte az a vonalat, melyen az imént Riku megakadt, tehát bármi volt is az akadály, valamilyen módon átjárható volt. S ekkor ütött szöget a fejembe, hogy mi is lehet az a bizonyos akadály, melyen nem tudott átjutni a kolléga, de elméletemet le is kellett tesztelnem, így hát a támadások gyűrűjéből kitörve egészen a falig hatoltam előre, s aztán bebizonyosodott az, amit sejtettem.


- És mégis meddig kell itt szobroznunk szőrgolyó? – morogta nem túl hosszú csendesség után Froozer.
- Nem tudom. Lehet, hogy fél, vagy egy óra, de talán percek alatt lerendezik... nyilvánvalóan az utóbbi helyzet lenne az aggasztóbb. – vakarta meg a fejét az exceed, miután a farkas számára meglepő módon, de egészen készségesen válaszolt neki. - Ha robbanásokat fogunk hallani, az már közel lesz a végkifejlethez.
- Gáhhh, én ezt nem bírom! - akart leugrani a fáról a bundás, de Angelina elkapta a nyakát, így visszatartva őt.
- Nem, itt maradsz! – szólt rá erélyesen.
Még nem telt el sok idő, a ragadozó mégis ezúttal inkább az ösztöneire hagyatkozott volna, és inkább odarohan, felrúgva minden szabályt, sem mint hogy a józan eszére, melyet eddig mindig követett. Ha láthatta volna magát kívülről, biztosan kiröhögi a forrófejűségét, de hát nem látta, így továbbra is ragaszkodott az elgondolásához.
- Belőled erős lány lesz egyszer. – morogta a macska elismerően. - Pedig bizonyára eléggé aggódsz, nem igaz? – kérdezte a voltaképpen felesleges kérdést.
- Hát... igen. – felelte a leány, miközben még mindig a vergődő farkas nyakát markolt, majd rövid szünetet tartott. - De tudom, hogy úgysem tehetek semmit. – ismerte be, majd a fejét a kezében tartott állat bundájába hajtotta, de nem sírt, noha tudott volna, legalább egy pár könnycseppet a tehetetlensége miatt érzett dühtől mindenképp.
- Jobb így. Felhasználhatna Rohandar ellen. Az a nő... mocskosabb, mint bárki el tudná képzelni. – fortyogta a másik familiáris, s a messzeségbe bámult, mintha csak a múltat kémlelné ott.
Időközben Froozer is felhagyott önfejűségéve, s csendben és nyugodtan, magába fordulva állt csak oldalán a társával. Aztán, miután elhangoztak a cica szavai, észbe kapott. Felidézett magában ő is néhány fájó emléket, s ez furcsa mód lehűtötte. No persze nem azért, mert megnyugodott volna, csak beismerte, hogy őrültség lenne odamennie.
- Ez igaz... – szólalt meg a farkas. - Én is láttam már valakit, aki így cselekedet, és nem szeretném, ha Roha még egyszer azon menne keresztül. Hónapokig kellett folyton seggbe rugdosnom, hogy összeszedje már magát végre. – foglalta össze gyakorlatilag egyetlen mondatban az előző pár hónapot megelőző időszakot.
- Black Starra gondolsz? – kérdezte egyből Angelina, hiszen már ő is beavatott volt, s Froo csak bólintott erre.
- Hm. Ti se csípitek Hades-t, igaz? – váltott aztán hirtelen, látszólag teljesen összefüggéstelenül témát a macsek.
- Hát... én nem nagyon találkoztam vele, csak akkor, amikor csatlakoztam a céhez, meg azon kívül talán még egyszer vagy kétszer. – válaszolt neki elsőként Angel.
- Mocskos vén kecske, akit csak a saját dolga érdekel. – szólt már sokkal becsmérlőbben és szabadabban Froozer, mire a cicus csak bólintott egyet.
- Pedig még így is sokkal emberségesebb, mint néhány törvényes céh mestere... – dobolt idegesen a talpával a szőrmók.
- Törvényes céh mestere? – csodálkozott a hallgatósága, elvégre az ember nem ezt hallja úton útfélen, hanem azt, hogy a törvényes céheknél azért mégiscsak emberségesek és segítőkészek a tagok és így tovább.
- Mire gondolsz? – kérdezett rá a lány egyértelműen, mivel nem értette a dolgot, amivel nem volt egyedül.
- Nem tudom, mennyire vagytok-e ezzel tisztában... Tabu eredetileg egy törvényes céh, a Dragon Fang tagja volt. Aztán... egy balul elsült dolog miatt, az almester, Ba'al, hogy rohadna meg, "nemesen" felajánlotta: tovább élheti életét, ha kémkedik neki a Balam szövetség tagjaként. Mivel Tabunak itt volt egy... ne takargassuk, szerelme, hát a Grimoire Heartot választotta. Azóta pedig sorra egy lelki ronccsá válik. Ez a szemét pedig élvezi. – ragadta el egyre jobban az indulat, és már a fogát csikorgatta, miközben a kicsiny csoport többi tagja csak hüledezve hallgatta. - A francba, mennyit beszélek, ha ideges vagyok. – kapott aztán észbe ő is, meg a többiek is.
- Szóval kém mi? - mosolygott Froo, bár nem viccesnek tartotta, sokkal inkább ironikusnak.
- Szegény lány. – jegyezte meg Ange.
- Kezdesz érzelgős lenni Angelina. – használta ki a lehetőséget Froozer, és megpróbálta kicsit feldobni a hangulatot, s feledtetni azt, hogy mi is folyik most éppen körülöttük.
- Mi? Nem is. – pirult el a hölgy.
- Amúgy nyugi, ha minden jól megy, Rohával mi is el fogjuk hagyni a céhet, bár még egy ideig szükségünk van rá. De annyi biztos, hogy nem köpünk be. – nyugtatta meg most már kedvesebb hangnemben az ordas.
Minél hosszasabban beszélgettek, annál inkább kezdett kialakulni a farkas és a csillagmágus irányából is egyfajta elfogadás. Bizalomról persze még mindig nem lehetett szó, de mégis kezdtek egyre inkább úgy állni a dolgokhoz, hogy nem ellenséggel, hanem egy leendő baráttal beszélgetnek, aki azonban még idegennek számít.
- És ki az a... szerencsés, akibe Tabu beleszeretett? – firtatta tovább a történetet Angelina, tipikus női kérdéssel, rákapva a szerelmi szálra.
- Hm, én pedig úgy tudtam, hogy már fesztivált csináltak az "árulókból", akik kiadták másoknak a céhet. – nézett sötéten az exceed. - Nem nehéz kitalálni, ki volt a másik "áruló", és miért lett az. Den. – sóhajtott egyet.
Az igazság azonban az volt, hogy ezzel sokkal nem kerültek beljebb. Noha a familiáris már egészen otthonos volt a céhben, s már ismert is egy-két embert, mégsem volt tisztában a céh ügyeivel. Rohandarral csak akkor tértek be a léghajóra, ha sürgősen kellett egy menedék, vagy ha pénz kellett, s akkor is inkább csak addig maradtak, amíg elült a vihar, kipihenték magukat, vagy találtak egy munkát, amivel pénz állhatott a házhoz.
- Nem sűrűn járunk a céhben szóval nem nagyon vagyunk képben. Én például azt sem tudtam, hogy Tabu kilépett. - ismerte be Froo, ami igaz is volt.
Erről is csak szóbeszédeket hallott és azt se túl régen, s ami még fontosabb nem túl részletesen.
- Nem lépett ki. – mosolyodott el a macska. - Szökésben vagyunk. Többek között ebben is segít Rohandar. – tudatta velük.
A két társ pedig ekkor döbbent csak rá, hogy bár annyit tudnak, hogy segítenek, de vajon miben? Csak foszlányokat kaptak, amiből nem tudták összerakni a teljes történetet, s csak annyit tudtak, hogy harc lesz, de hogy pontosan ki az, akit le kell győzni, vagy hogy miért is küzdenek ellene, azt egyikük sem tudta, ami most kezdte is bosszantani őket.
- Fene abba a fránya fejébe, hogy nem mondd el semmit! – mérgelődött az ordas. - De azért remélem nem lesz baja. – tette hozzá szinte azonnal.
- És te hogyhogy ennyire megbízol bennünk? – tette fel a kérdését Angel is, ami már foglalkoztatta egy ideje. - Mert azt értem, hogy nekünk nincs túl sok más választásunk, de neked? – indokolta is meg az értetlenségének okát.
- Nekünk sincs választásunk... nem véletlen mondtam, hogy borzalmas az a nő. Engem, és egy kislányt használt arra, hogy Tabut bérgyilkosságokra sarkallja. Azt mondta, hogy ha Rohandart megöli, akkor végre szabadon engedi őt. Az a lány... túl sok mindent állt már ki. Törékeny teste mély sebekkel van ellátva, szinte sosincs teljesen magánál a vérveszteség miatt. Néha heccből eltöri a csontjait, és meggyógyítja, majd újra megteszi. Velem pedig végignézette mindezt. – borzongott bele a cicus a szörnyű, horrorba illő históriába.
- Undorítóan hangzik. – fintorodott el ennek hallatára a lány.
- Nem ő az első, aki kínozza az embereket, és biztosan nem is az utolsó. Sajnos mindig vannak ilyenek. – szólalt meg a farkas is, látszólag teljesen érzelemmentesen és természetesnek véve a dolgot, de a valóság az volt, hogy sajnos tisztában volt vele, hogy milyen a valóság, és ez a közöny sokkal inkább a beletörődés hangja volt, sem mint a nemtörődömségé.
- Igen, mindig. De nem ez volt a kérdés, ugyebár? – forgatta meg a szemét a kandúr.
Azonban mielőtt ismét megszólalhatott volna, egy eléggé hangosnak tűnő robaj ért el éppen hozzájuk, mely jelezte, hogy a csata kezd eldurvulni a másik helyen.
- A fenébe is, de utálok várakozni! – adott hangot idegességének a bundás.
- Igen, nem ez volt az eredeti kérdés. – kanyarodott vissza Ange a beszédtémához, elengedve füle mellett a zörejt, amiről próbált is azonnal megfeledkezni. - Szóval, miért bízol bennünk? - vitte tovább a párbeszéd fonalát, hogy elterelje kicsit a figyelmét.
- Én? Magam sem tudom. Talán már csak nincs kiben, és még nekem is kell néha valaki, akinek kiönthetem a... – szakadt félbe a mondata, s megrázta a fejét. - Vagy csak túl sokat beszélek.
- Nyugi, én nem mondom el senkinek. – mosolygott szelíden a varázsló. - És te sem, ugye Froo?
- Hogy? Mi? Nem figyeltem. Mit én sem? – kapta fel a fejét a címzett, aki ekkor már teljes mértékben a közelben dúló harcra volt kiélezve, s a levegőt szimatolta, miközben a fülét is hegyezte.
- Nem árulod el őket... ugye? – nézett rá a lány.
- Persze, persze. – mondta amolyan lerázás gyanánt a négylábú.
Aztán ismét új zajok és morajlások hallatszottak, s kisvártatva a csata irányából emberek érkeztek, amolyan kidobó-félék, kigyúrtak és nagy valószínűséggel nem túl eszesek.
- Francba! Húzódjunk a lombok alá! – súgta a cirmos, melynek Ange azonnal eleget is tett.
- Inkább kapjuk el őket! – javasolta a szerinte hatásosabb megoldást a farkas.
- Csend és bukj le! – nyomta lefelé a fejét Angelina, miközben próbált maga is minél láthatatlanabbá válni.
Mindeközben a hangok, melyek feléjük száguldottak csak még sűrűbbek és még erősebbek lettek, az erdő szinte beleremegett a történésekbe. Az emberek néhány perc alatt elvonultak, és a veszély egyenlőre megszűnni látszott, de nem hamarkodhatták el a kérdést, elvégre a robbanások tompa hangja még mindig feléjük száguldott, és csak egyre hevesebbnek hallatszott.
- Azt hiszem, a dolog kezd elfajulni odabenn. – jegyezte meg a macska.
- Biztos ne menjünk be? – vetette fel kivételesen Angel.
- Ez a beszéd! – mondta elismerően az ordas, és már indult is volna abba az irányba, amerre eltűnni láttak nem sokkal ezelőtt a társaikat, s amerről az iménti emberek érkeztek.
- Jobb ez így. Talán, ha még kicsit várunk, akkor visszatérnek... – mondta reménykedve a macsek, majd elérte őket egy hang, mely egyenesen a csatatérré vált rejtekhelyről érkezett.



A csatlósomnak ismételten 250 VE-t adnék.

Spoiler:

- Biztos vagy benne? - kérdezte Ange, aki még mindig le akart beszélni az ötletről.
- Teljes mértékben. - feleltem neki. - Ha nem eléggé jók ahhoz, hogy kibírják, akkor nem érni meg a kockázatot, hogy magam mellett tartsam őket. - indokoltam továbbra is a döntésem.
A helyzet ugyanis úgy nézett ki, hogy egy amolyan beavatási próbatételt tűztem ki a két újoncnak, Lylanak és Kragenek.
- Ne aggódj, nem leszek túl kőszívű, hiszen ismersz, nem? - mosolyodtam rá.
- De akkor is... én... nem szeretném, ha bajuk esne. - ellenezte továbbra is a döntésem a lány.
- Nem kell őket a fölbe döngölnöd, nem is az a cél. - próbáltam meg a saját pártomra állítani. - Pont ezért fognak veled megküzdeni, nem pedig velem. Így nem kell nagyon aggódni a kockázatok miatt.
- Szóval azt akarod mondani, hogy én olyan gyenge vagyok, hogy nekem úgy sem kell visszafognom magam, vagy mi? - vonta össze morcosan a szemöldökét.
- Ilyet nem mondtam. Viszont legyünk őszinték:  Én jóval erősebb vagyok nálad, vagy nem értesz ezzel egyet?
- Nos... de. Ez tény. - ismerte be kelletlenül.
- Na látod! Na, gyere, ne duzzogj! - vontam oda magamhoz a karjánál fogva, majd a szemébe néztem. - Mindenről gondoskodok, nem lesz semmi baj, rendben?
- Ajánlom is! - morcoskodott még mindig egy kicsit.
Ezt követően elhagytuk a szobámat, s az edzőterembe mentünk, ahol már várt ránk a két delikvens, velük Froozerrel. Már három nap telt el azóta, hogy visszatértünk a kastélyba velük, eddig pedig hagytam őket pihenni. Akkor viszont már elérkezettnek láttam az időt arra, hogy belevessem őket a mély vízbe, s kiderítsük valójában mit is tudnak.
- Jó reggelt! - üdvözölt minket Lyla elsőként, mely köszöntést a bátyja is megismételte.
Miután a formaságokat lerendeztük, bevezettem őket az tágas szobába, amit a küzdelmekhez használni szoktunk.
- Ez itt a mi kis edzőtermünk! Itt fogtok most gyakorolni. Ha valóban elég elszántak vagytok, és tényleg itt akartok maradni velünk, akkor küzdjetek meg Angelinával.
- Küzdjünk meg? - csodálkozott Lyla. - Miért harcolnánk egymás ellen?
- Emlékeztek még, hogy mit mondtam, mikor idehoztalak titeket? Én vagyok a főnök, ezt pedig vehetitek egy parancsnak. - szögeztem le ellentmondást nem tűrően.
Noha láttam Angel tekintetében, hogy koránt sincs oda a viselkedésemért, mégsem szólt közbe, amit értékeltem.
- Nem lenne szerencsés, ha lejáratna előttük. A tekintély a legjobb fegyelmező eszköze az embernek, jó lenne, ha meg is maradna a továbbiakban az enyém.
Egyértelmű volt, hogy Krage is azon az állásponton volt, mint húga, de ő nem ellenkezett egy pillanatra sem, csupán némán felállt testvére mellé, drága csillagmágusommal szemben.
- Rendben, a szabályok a következők! Ange védekezni fog csak. Ha csak egyszer is sikerül eltalálnotok őt, akkor ti nyertetek, és elismerlek titeket, ha viszont nem, akkor ki fogom törölni az emlékeiteket, és kiraklak benneteket a kastélyból. - közöltem velük.
Az emlékeik kitörlésével nyilván csak blöfföltem, hiszen ilyen lehetőségem nem volt, de a többit teljesen komolyan gondoltam.
- Mostantól számítva egy órátok van. Sok sikert! Óra indul!
A csapatmunka úgy tűnt, hogy menni fog nekik, bár nem volt zökkenőmentes az eszmecsere, mely úgy hiszem, hogy stratégiai megbeszélés lehetett, mely vagy öt percig is húzódott. Erre volt lehetőségük, hiszen ahogy megígértem, Angel csak is védekezésre használta az erejét, így nem támadta meg őket. Értelemszerűen éles helyzetben erre nem lett volna lehetőségük, hisz ott pörögnie kellett volna az eseményeknek, de nem szóltam közbe én sem.
- Hagyd már a hülye stratégiákat bátyó, csak támadjuk meg! - fakadt ki aztán a fegyvermágus, s máris két kardot idézett a kezébe, s egyenesen Angelinának rohant.
Ange gyorsan reagált is erre, s Oriont hozta közénk társaságnak. A jól megtermett harcos a pajzsával és lándzsájával meglehetősen jó védelemnek számított, így biztos voltam benne, hogy nem lesz itt semmi gond. Lyla egy másodpercre sem hezitált a megjelenő csillagszellem láttán, egyenesen lerohanta, s valószínűleg teljes erejéből támadott, de a hatás elmaradt. Ugyan nem láttam még harcolni a szöszit, de mivel fegyvermágus volt, így feltételeztem, hogy ért a fegyverekhez, ellenben volt egyetlen gond a helyzettel, legalábbis ami a két "diákom" részéről kellemetlen lehetett. Noha két karddal és lendületből esett neki Orionnak, Lyla kardjai a méretes pajzsnak nekicsapódva szikrákat szórtak, majd nem haladtak tovább. A férfi úgy állt ott, mint egy sziklafal, még csak meg sem rezzent az őt ért támadás hatására, egy millimétert sem mozdult.
- Ezt nevezed te támadásnak! Ilyen gyenge csapással nem vagy méltó rá, hogy fegyvert forgass! - kiáltotta el magát Orion, s ellencsapásra készült.
- Várj, Orion! - állította meg idézője a szellemet. - Kérlek ne bántsd őt! Csak ne hagyd, hogy a közelembe jöjjön. - ismertette vele a helyzetet barátnőm.
- Hmmm, szóval így állunk. Helyes, férfi létemre úgysem szívesen bántanék egy lányt. - vette tudomásul a parancsot a legény.
A következő néhány pillanatban pedig mintha csak villámok cikáztak volna, úgy záporozott az egyik csapás a másik után az új tagunktól, de teljesen hiábavaló volt. Nyilvánvalóvá vált, hogy bár van érzéke a harchoz, valamint a testi adottságai is megvannak hozzá, értem ez alatt a gyorsaságot illetve az erőt, Lyla mégis pocsék harcos. Úgy véltem, hogy ez leginkább a tapasztalat hiányából fakadhat, hisz azon körülményekből kiindulva, melyek közt találkoztam kettejükkel, azt szűrtem le, hogy nem láttak még éles harcot, amikor ember embernek feszül végül pedig csak egyikük éli túl a küzdelmet. Furcsa dolog ilyet mondani, de az egyetlen, ami sokkal de sokkal erősebbé tehet valakit, az bizony az élet-halál harc. Gyakorlásnak nyilván kiváló az is, ha csak amolyan baráti csetepatéban vesz részt az ember, mint amilyen ez is volt, melyet rendeztem, de igazán sokat abból nem okul az ember, elvégre ha ott áll valakivel szemben, akinek feltett szándéka, hogy végezzen vele, akkor nincs idő gondolkodni, taktikákat kiagyalni, azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha nem sikerül valami, mi az, amit elrontott az illető, vagy hogy csinálhatná jobban. Az efféle ostobaságok eltűnnek, az agy pedig kikapcsol. Egyfajta tudat alatti ösztön tör fel ilyenkor az emberekben, amely veszélyesebb és erősebb az egyénnél. Ölsz vagy megölnek, ez a dzsungel törvénye, de ez voltaképpen az egész világra érvényes.
Miközben tovább folyt a hadakozás Orion és ellenfele közt, figyelmem tovább vándorolt Kragere, aki mondjuk ki nyíltan: még semmit sem csinált.
- Vajon mi járhat a fejében? - tűnődtem.
Már az elején is úgy vélekedtem, hogy bár a fiú az idősebb a testvérpár közül mégis a húg az, aki erősebb és nagyobb potenciállal rendelkezik arra, hogy még inkább kibontakozhasson. Az illúziók bizony nagyon hasznosak, ezt magam is elismerem, de egy éles szituációban egy kard ellen nem sokat lehet tenni, főleg akkor, ha az illető még ilyen kezdő, mint amilyen az újoncunk volt.
Idő közben a kis feladatom már eldőlni látszott. Ange még csak egy tapodtat sem volt kénytelen mozdulni, Orion pedig még mindig olyan szilárdan és könnyedén állt ott, mintha csak most szólították volna, s az eddigi küzdelem még bemelegítésnek sem lett volna méltó neki.
- Értékelem a küzdőszellemed leány, de egy igazi harcost soha nem győzöl le. Fogadd hát el sorsod és halj meg! - kiáltotta a pajzsos harcos, mire idézője hangos kiáltása csattant fel.
- Ne bántsd! - állította meg az izompacsirtát Angel.
- Ő egy harcos, akárcsak én, ez tisztán látszik. Aki pedig ezt az utat követi annak csak két lehetősége van, ha egy ellenféllel csap össze: győz vagy meghal. Nincs más út! - ellenkezett a csillagszellem.
- Ez hülyeség! - kiáltotta ingerülten barátnőm.
- Nem, nem az. - szólt közbe Lyla, kihasználva a kis pihenőt szusszant egyet, s némileg lihegve ugyan, de ismét lesújtott, kardja pedig megint csak szikrákat hányva csattant Orion pajzsán. - Akit legyőznek, az vagy meghal, vagy még rosszabb sors vár rá. - folytatta aztán, miközben azon erőlködött, hogy hátrébb taszíts ellenfelét. - Nem akarok még egyszer olyan helyzetbe kerülni, mint akkor. Soha!
Láttam a szemében a tüzet. Lerítt róla, hogy már fárad, csorgott a veríték a homlokán és a kezein, melyeket szabadon hagyott ruhája, szaporán vette a levegőt és a kezdetekhez képest más a mozgása is lassabb és kiszámíthatóbb volt, de az elszántság még így is teljes gőzzel hajtotta.
Eközben tekintetem ismét áttévedt Kragere, aki még mindig csak állt ott, mint egy darab kő, s nem mondott és nem tett semmit.
- Vajon mire számít? - tanakodtam.
Korábbi tapasztalataim alapján nem efféle reakciót vártam volna tőle, hanem azt, hogy majd foggal-körömmel harcol húga mellett, ám mégsem így lett.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit túl nagy elvárásokkal vagy feléjük? - kérdezte Froo, ki egészen eddig csak csendben követte az eseményeket az oldalamon.
- Hogy őszinte legyek, nem várok tőlük semmit. Fel sem merült bennem, hogy nyerhetnek. - közöltem a farkassal, aki eddig mit sem sejtett terveimről, ugyanis azokat egészen pontosan csak Angelinával osztottam meg.
- Vagy úgy. - hagyta annyiban a dolgot az ordas. - De akkor meg mi értelme ennek az egész színjátéknak?
- Nem egészen színjáték ez. Ahogy látod Lyla teljesen komolyan veszi és ez a lényeg, ezt akartam látni. - feleltem őszintén. - Ha valaki ilyen eltökélt, akkor az egyszer még sokra vihet, én pedig azt hiszem segíteni is fogok neki ebben. Ami viszont a srácot illeti, nos... - vándorolt a tekintetem a még mindig csak álldogáló illuzionistára. - Rajta nem látom, hogy bármi jelét is adná annak, hogy nyerni szeretne. - mondtam ki aggályaimat hangosan.
- Biztos vagy ebben? - kérdezett vissza Froo megingatva ezzel bizonyosságomat.
- Mire gondolsz? Hisz láthatod, nem csinál semmit. - próbáltam meg elfogadtatni álláspontomat a cimborámmal.
- Az, hogy nem támad agyatlanul az ellenfelére, az nem azt jelenti, hogy nem csinál semmit, sem pedig azt, hogy nem akar nyerni. - szállt velem immáron nyílt vitába a bundás. - Nekem sokkal inkább úgy tűnik, hogy elemzi a helyzetet, figyel. Szerintem inkább arra vár, hogy hogyan kerekedhetne felül.
- Tényleg így lenne? - tűnődtem el egy pillanatra, s jobban megnézve a dolgot elcsodálkoztam.
Ahogy egyre tovább és tovább néztem a srácot, egyre mélyebben élt bennem a feltevés, mely szerint engem biza lóvá tettek, s nem csak engem.
- Nem pislog és a mellkasa sem emelkedik ahogy a légzéskor kéne, sőt... egyáltalán nem mozdul. - állapítottam meg hamarosan. - Lehetséges lenne, hogy... - töprengtem el, de ekkorra már mindegy volt.
A következő, amit láttam az az, hogy Krage ott áll Ange mögött, a keze pedig megérinti a vállát, amire nem csak én lepődtem meg, hanem Angel is, s egy sikoltás kíséretében ugrott arrébb egy lépés, melyre Orion is felkapta a fejét.
- Ezt meg hogy? - értetlenkedtem, aztán szépen lassan összeállt a fejemben a kép, kiváltképpen ahogy jobban szemügyre vettem a környezetet.
A közdelem alatt Ange nem mozdult egy lépést sem, a kezdetekkor pedig nagyjából öt lépésre állhatott meg az edzőterem egyik falától, ez a távolság azonban legfeljebb két lépés lehetett ekkor. Ahogyan a szoba többi mérete is jóval kisebbnek hatott így, hogy jól szemügyre vettem azokat, mint általában. Még Lyla is csak meglepetten szemlélte az eseményeket, bár kardját még mindig két kézzel markolta, készen bármire.
- A mindenit, nem hittem volna, hogy még engem is felültetsz. - néztem fel a plafonra. - De el kell ismernem, nem semmi teljesítmény, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen remekül rekonstruáltad az egész szobát egy kisebb méretben. - dicsértem meg Krage-et.
- Köszönöm... azt hiszem. Ami viszont a próbát illeti...
- Természetesen átmentetek. - szakítottam félbe. - Valószínűleg majdnem az összes mágikus erejét felemésztette ez a kis mutatvány, ha figyelembe vesszük a jelenlegi korlátait. - értékeltem ki a helyzetet.
- De mégis, hogyan csináltad ezt? - kérdezték a lányok értetlenül, szinte egyszerre.
- Tehetek egy próbát a magyarázatra? - kérdeztem, hisz kíváncsi voltam rá, hogy vajon tényleg helyesen következtettem-e ki a történéseket.
Mivel ellenvetés nem érkezett, így a hallgatás beleegyezés elvét használva belekezdtem saját feltevésem kifejtésébe.
- Először is amikor senki nem figyelt, megalkottad a hamis falat magad mögött, majd alkalom adtán elbújtál mögé, s készítettél magadról is egy másolatot, amit arra használtál, hogy azt higgyük, még mindig csak ácsorogsz. Majd ahogy haladtunk tovább, elkészítetted mögöttünk is a hamis falat, amely mögött te nyugodtan elsétálhattál, hiszen eltakart a fal, végül pedig ezt megismételted Ange mögött is, majd a megfelelő pillanatban feloldottad az illúziót és most itt vagyunk. Helyes a feltevésem? - érdeklődtem kíváncsian.
- Igen, így történt. - ismerte be a srác.
- Remek, akkor ezek szerint nem is vagy te akkora tökfilkó, mint hittem. - jegyeztem meg viccesen.
- Te viszont az vagy. - mordult rám Froo csípősen. - Utólag már könnyű okosnak lenni, de te is csak most raktad össze a képet, mi? Én bezzeg már az elején is tudtam. - büszkélkedett.
- Na persze, akkor miért nem mondtad nekem is? - hánytam fel neki.
- És akkor hol az izgalom? - ellenkezett látszólag élvezve helyzetét. - Egy farkas hallását és szaglását nem lehet olyan könnyen megtéveszteni, mint egy közönséges emberét. - nyilatkoztatta ki tisztán látásának okát.
- Legközelebb erre is odafigyelek majd. - mondta Krage.
- Ahhoz előbb még meg kéne erősödnöd, nem gondolod? - törtem le a lelkesedését, de ha egyszer ez volt az igazság...
Noha nem lihegett úgy, mint a húga, látszott rajta, hogy kimerült és bizony a saját erejéhez képes rengeteg energiát felhasznált, hogy folyamatosan mindannyiunknak egy eléggé nagy képet tartson fenn, ráadásul közben még mozgott is, ami nyilván rontotta a koncentrációját. De a lényegen nem változtatott, mégpedig azon, hogy mindkettőjükben immáron teljes bizonyossággal láttam a potenciált, hogy egy nap még ha nem is érnek utol, de remek jobb kezeim legyenek, vagy valami olyasmik.
- Rendben, hagyjuk is ezt! Helyette inkább csináljunk valami hasznosabbat. Lyla! - fordultam a lányhoz. - Van egy hely, amit szeretnék neked megmutatni. A többieknek kimenő, csináljatok amit szeretnétek! - osztottam ki a parancsokat, mintha csak egy katonai egység lettünk volna, persze mindezt csupán amolyan viccnek szánva, ám úgy tűnt a két újonc egészen komolyan vette mindezt.
Noha csak a fegyvermágust invitáltam magammal, mégis az egész kis csapat a nyomomba szegődött. Krage valószínűleg felvigyázóként tartott velünk Froo pedig feltételeztem, hogy csak szórakozni akar, de arra tippem sem volt, hogy Ange miért csatlakozott hozzánk, de voltaképpen nem is volt fontos, elvégre szerettem, amikor mellettem van, hisz addig sem kerül semmilyen bajba, meg hát amúgy is... De hagyjuk ezt most. Szóval visszakanyarodva a sztorihoz, rövid túránk hamar a végállomáshoz ért, mely nem volt más, mint a személyes kis kovácsműhelyem és raktáram.
- A fegyverek könnyen kicsorbulnak vagy épp eltörnek, így nem árt, ha van nálad tartalék. Ezeket itt mind én magam kovácsoltam. - mutattam körbe büszkén a szobában, mely tele volt tőrökkel, kardokkal és egyéb apróságokkal. - Vigyél belőlük annyit, amennyit csak szeretnél, és ha kell, szívesen megjavítom majd a felszerelésed, ha úgy adódik. - ajánlottam fel a szolgálataimat.
- Tényleg? - csillant fel a szőke amazon szeme. - Mármint... tényleg szabad? - nézett rám kérdőn, mintha azt hitte volna, hogy csak szórakozok vele.
- Persze, válogass csak! - biztosítottam a dolgok komolyságáról.
- Köszönöm! - ugrott a nyakamba egy ölelés erejéig, majd mint egy kisgyerek a játékboltba, olyan lelkesedéssel vetette bele magát a kutakodásba.
- Vajon Ange is ilyen vidám lenne, ha szereznék neki egy-két kulcsot? - tűnődtem kíváncsian. - Én azonban magadra is hagylak, ha végeztél zárd be az ajtót magad után! - hagytam meg, aztán azzal a lendülettel elindultam kifelé az ajtón.
Noha még csak kora délelőtt lehetett, én már úgy éreztem, hogy éppen eleget tettem már egy napra, így a szobám irányába indultam el. A testvérek hátramaradtak, hogy kifosszák a kis kincseskamrám, melyet átengedtem nekik, félúton pedig Froozer is leszakadt, mondván hogy éhes, s elindult a konyha irányába, ami persze elsőre kicsit furcsán hangozhat, de tudni kell azt, hogy rendszerint szoktam elöl hagyni neki nasit, ha megéhezne, így nem arról volt szó, hogy nekiállt volna a drága farkas barátom főzni, vagy kipakolni a hűtőt. Lényeg azonban, hogy a csoportunk immáron párra redukálódott, s Angellel kettesben sétáltunk fel a lépcsőn.
- Köszönöm a mai segítségedet is. - mondtam.
- Ugyan már, nem tettem semmit. Ráadásul még ki is kaptam. - ismerte be szomorúan.
- Ne csüggedj, ha ez megnyugtat, én sem vettem észre a turpisságot egészen a végéig. - próbáltam meg kicsit felvidítani a lányt. - És különben is, ez csak gyakorlás volt. Visszafogtad magad.
- Meglehet, de ez könnyen előfordulhatott volna egy éles harcban is. Ha pedig így lett volna, akkor...
- Akkor én ott lettem volna, hogy védjem a hátad. - szakítottam félbe a mondatát, miközben megfogtam a kezét. - Emlékszel, nem? Megígértem, hogy melletted leszek, ezt pedig be is fogom tartani, szóval ne aggódj semmi miatt, azt bízd csak rám!
- Akkor ezek szerint a céhet érintő papírmunkákat és egyebeket is végre rád hagyhatom? - vágott vissza incselkedve.
- Nos, ami azt illeti... - próbáltam kivágni valahogy a helyzetből, de sajnos nem nagyon jutott eszembe egyetlen jó kifogás sem arra, hogy miért is ne tudnék foglalkozni velük.
- Nyugi, megoldom, ahogy eddig is. - mosolygott rám, ami valahogy a szokásosnál is jobban megnyugtatott.
No persze nem azért, mert ennyire rühelltem volna a céhmesteri teendők végzését, hanem sokkal inkább azért, mert egyértelművé vált, hogy Ange elfeledkezett a korábbi aggályairól, s megint régi, vidám önmaga. Másrészt pedig annak is örültem, hogy végre ilyen önfeledten és kettesben lehettem vele. Régen volt már alkalmam arra, hogy eltöltsek némi időt vele, ez pedig komoly hibaként éltem meg.
- Figyelj csak! Mit  szólnál, ha elmennénk valamerre egy kicsit... pihenni, lazítani. Csak mi ketten. - vetettem fel a hirtelen ötletet.
- És mi lesz a többiekkel? - kérdezett vissza a csillagmágus.
- A fenébe velük! Nagyok már mind, nem kisbabák, akik ne tudnának vigyázni vagy kezdeni magukkal valamit. Jó helyen vannak, kötve hiszem, hogy bárki lenne olyan őrült, hogy megtámadná ezt a helyet, főleg, hogy nem is hiszem, hogy túl sok olyan ember lenne, akik ismerik a kastély létezését a tagjainkat leszámítva persze. - próbáltam meg kiállni a tervem mellett.
- Ez mind igaz, de nem gondolod, hogy nem kéne egyből magukra hagyni Lyláékat? Froozer még csak hagyj ám, őt itt merném hagyni, de az a kettő... - ellenkezett tovább. -  Valamint, ha itt hagynánk a céhet, ki ügyelne a tagokra és a rendre? Ki vinné az ügyeket? - ömlöttek belőle az újabb és újabb érvek a maradás mellett.
- Majd ráhagynánk mindent az öregre. - céloztam itt a kastély eredeti tulajára. - Pár napig senki nem halna bele a hiányunkba! - kötöttem az ebet a karóhoz továbbra is, miközben megérkeztünk a szobámhoz.
- Hahhh... nem is tudom. - sóhajtott, de ez már sokkal jobban tetszett, ezek szerint már sikerült elbizonytalanítanom, tehát még volt némi reménysugár számomra, így neki is veselkedtem a következő felvonásnak.
- Ne lény már ilyen felnőttes! Elvégre nem vagyunk még öregemberek nem? Francba mindennel, engedjük már el magunkat legalább néha napján. Egész eddig folyton valamit hajtottunk, jó lenne már csak úgy... "élni" is egy kicsit, nem?
- Először is, aki folyton valamit kergetett eddig, az te voltál egyedül, nem pedig mi. - ellenkezett Ange. - De, hogy egészen őszinte legyek... valóban jól esne már némi pihenés. Az utóbbi időben úgyis én csináltam mindent, révén, hogy rád nem lehet számítani. - mondta, majd lemondóan sóhajtott. - Kössünk kompromisszumot! Elmehetünk valahová, de visszük magunkkal Lyláékat és Froozert is. Mit szólsz?
Egy rövid ideig eltöprengtem, aztán miután rájöttem, hogy a semminél ez is több, végül rábólintottam.
- Megbeszélem velük a dolgot, holnap kora reggel pedig akár indulhatnánk is, rendben?
- Jó. - kaptam meg az engedélyt végre.
- És, van valami konkrét hely, ahová menni szeretnél? - kíváncsiskodtam.
- Rád bízom, lepj meg! - mondta kacéran mosolyogva.
- Ez a beszéd! - mosolyogtam vissza rá elégedetten, majd elbúcsúztunk egymástól, én pedig be is mentem a szállásomra, melynek kilincsén már jó pár mondat óta ott nyugodott a kezem, Angel pedig tovább haladt a könyvtár irányába.
A felmérést és a délelőttöt egy jó kis alvással zártam, mely kifejezetten jót tett, mintha csak újjá születtem volna. Mikor felkeltem, első utam a konyhába vitt, hiszen már majd éhen haltam, ahol pedig belefutottam a testvérpárba, így jobban nem is jöhetett volna ki a lépés számomra.
- Á, ti is épp megéheztetek? - kérdeztem, mikor beléptem. - Jó étvágyat!
- Köszönjük! - válaszolt Lyla, majd egy hatalmasat harapott egy olyan szendvicsből, melyet még én is megirigyeltem.
A szalonna, sonka, hagyma, saláta, ketcup és isten tudja még, hogy mi minden egymáson akkorára növelték a harapnivaló méretét, hogy csak csodálkoztam, hogy hogyan tud egyáltalán harapni belőle, amikor nekem valószínűleg már ez sem ment volna, más részt pedig, hogy hogyan tud elfogyasztani valami ilyesmit anélkül, hogy rosszul lenne. A felsorol összetevők ugyanis még remekül mentek egymáshoz, de voltak olyanok is a kenyérszeletek közt, melyet egyszerűen már bűn volt rátenni, mint például a sült tojás és a legborzasztóbb: a mogyorókrém.
Néhány röpke pillanatig csak szemléltem az eledelt, aztán jobbnak láttam, ha inkább nem is szólok rá semmit és inkább tovább siklok felette, de aztán a tekintetem tovább vándorolt az asztalon, ahol is megláttam, hogy még két további "klón" hever a "finomságból", amit aztán már tényleg nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
- Azt mind meg fogod enni? - kérdeztem kerekre nyílt szemekkel, miközben azt próbáltam eldönteni, hogy a mennyiséget vagy az összetevőket tudom-e nehezebben elfogadni.
- Igen. - válaszolta félig teli szájjal a lány, majd valami hirtelen elpattant benni, mintha csak most eszmélne fel valami álomból, s egyből egy hatalmasat nyelt, majd folytatta. - Mármint, túl sokat vettem volna ki, vagy netán kérsz te is? - érdeklődött zavartan.
- Nem, nem erről van szó, csak... - töprengtem el kissé magam is, hogy megfogalmazzam gondolataimat. - Csak épp nem hittem volna, hogy ekkora étvágya lehet egy hozzád hasonlónak. - mondtam végül, bár kissé furán hangzott kimondva.
- A harc meghozta az étvágyát, ahogy általában. - válaszolt erre helyette Krage. - Elnézést, ezért. Igyekszünk megszolgálni érte a jövőben.
- Megszolgálni? - néztem még értetlenebbül.
- Természetesen. Tetőt adtatok a fejünk felé, ráadásul a ti ételeteket esszük, és mindennek a tetejébe még fegyverzetet is biztosítottál Lyla számára. Mindezt természetesen nem kívánjuk ingyen, de az az igazság, hogy pénzünk az jelenleg nem sok van... vagyis igazából... semmi sincs. - ismerte be végül.
- Ugyan már, ne legyél hülye! - feleltem végül, miután megértettem a dolgok állását. - Ez csak természetes. Most már, hogy közénk tartoztok, mondhatjuk úgy is, hogy egy család lettünk. Te sem kérsz pénzt tőle - mutattam a húgára - ahányszor csak megcsinálsz neki valamit, nem? Nos, itt is ez a helyzet. Mindamellett mindennek eljön majd a maga ideje, hiszen azért ki kell vennetek a részeteket a teendőkből, de az még várat magára egy kicsit. - közöltem a tényeket. - Jó is, hogy összefutottunk, mivel beszélni akartam veletek. Azt terveztem, hogy teszünk egy kisebb kirándulást. Holnap reggel indulunk Angelinával. a van kedvetek, örömmel látnánk titeket is. - invitáltam meg őket, bár közben reménykedtem benne, hogy nemet mondanak, s akkor végre lesz indokom, amire hivatkozatok Ange előtt, hogy miért csak kettesben tudunk menni, de sajnos a számításaim ezúttal nem jöttek be.
- Persze, szívesen csatlakozunk. - felelte egyből két falat közt Lyla, ki sem kérve testvére véleményét.
- Na álljunk csak meg egy szóra! - szólt közbe az illuzionistánk. - Csak a magad nevében beszélj! Honnan tudod, hogy én is menni akarok? - szállt vitába a srác.
- Szegény flótás, még nem tudja, hogy mire vállalkozott. - gondoltam magamban kicsit sajnálva is őt. - A nőket, legyenek azok akár a rokonaid is, csak egy módon lehet meggyőzni: csellel. El kell vele hitetni, hogy ő találta ki az egész ötletet, és akkor már nyert ügyed is van. Minden más esetben az lesz, amit ő akar, egyszerűen nem szállhatsz vitába velük.
De ezen kis életbölcseletemet, melyre ugyan még nem sűrűn volt példa, hogy használnom kelljen... vagy hogy használni tudtam volna, a lényeg, hogy eme tudást nem tudtam és nem is akartam megosztani vele, csak vártam, hogy mi sül ki a dologból.
- Én menni akarok, ha pedig én megyek, akkor téged ismerve úgysem fogod hagyni, hogy csak úgy egyesül lófráljak, menjünk akárhová is, vagy tévedek? - dobta fel a labdát a fegyvermágus, mely voltaképpen már le is volt ütve.
- Ez igaz, de... - kapaszkodott volna még az utolsó szalmaszálba Krage, de ez már késő volt.
- Akkor ez el is dőlt! - fejezte be a diskurzust a lány ismét teli szájjal.
- Remek, akkor holnap. - zártam le én is a magam részéről a csevejt, ezt követően pedig egy adag húst és egy pár szelet kenyeret felpakolva visszaindultam a szobámba.
Miközben falatoztam, a sültet, egy könyvet kezdtem keresni, hogy olvassak valamit. Ez ugyan nem volt rám jellemző, mégis most valami unalmasra vágytam, hogy még egy jót tudjak aludni. Na jó, ez nem egészen igaz. A helyzet ugyanis az volt, hogy megígértem Angelinának, hogy átfutom a feljegyzéseket, melyeket összeírt az elmúlt időszakban, és intézkedek majd azon ügyekben, amelyben szükség van rám. A legtöbb csupán felületes tevékenység volt, melyet nem terveztem sürgősen elvégezni mint például különböző bútorok megjavítása a kastélyban, pénzügyek átnézése, ki keresett, amikor nem voltam az épületben, meg hasonló időpocsékolások.
- Ahhhh, nincs nekem ehhez kedvem. - toltam félre magam elől a lapokat rövidesen, fejemet pedig az asztalra hajtottam. - Senki sem mondta nekem annak idején, hogy ekkora hűhóval és munkával jár egy céhet kordában tartani. És különben is, miért én vagyok egyáltalán a mester? Miért van nekünk egyáltalán olyan, hogy mester? - tanakodtam. - Nem emlékszem, hogy valaha is ki lett mondva, hogy én bármiért felelnék... Ami viszont azt jelenti, hogy ezt az egészet csak Ange varrta a nyakamba?
Belső tépelődésemet Froozer zavarta meg, aki épp ekkor lépett be az ajtón.
- Te jó ég, tudsz olvasni? - mondta köszönés helyett csipkelődve.
- Ha-ha-ha, ma csak úgy sziporkázol. - válaszoltam közönyösen.
Már kezdtem hozzászokni az efféle baráti vállon bokszolásokhoz, sőt, hiányoztak is volna már. Ez is csupán azt jelentette, hogy ismerjük egymást olyan régóta és olyan jól az ordassal, hogy megtehetünk ilyeneket, hisz ahogy egy mondás is tartja, az igaz barát az, aki kinyitja a száját csak azért, hogy sértegessen téged. Ez persze ostobaság, de azért van némi igazságalapja.
- Ugye te nem akarsz velünk jönni nyaralni holnap? - kérdeztem rá se nézve, hanem továbbra is az asztalon fekve.
- Hogy kihagyjam azt, hogy halálra idegesítselek egész idő alatt? Ne viccelj, még szép, hogy jövök! - csapott le egyből a farkas.
Természetesen előre tudtam a válaszát, így felesleges is volt megkérdeznem, de a formaság már csak így kívánta.
- És, hová megyünk? - érdeklődött, miközben leheveredett a szőnyegre, mely neki volt odakészítve a szoba egyik sarkában.
- Még nem döntöttem el. - válaszoltam neki. - De annyi biztos, hogy valami meleg helyre akarok menni. Már elegem van ebből az állandó hóból meg hidegből.
- Akkor miért nem megyünk a tengerpartra? - vetette fel az ötletet.
- Hmm, nem is rossz ötlet. - tűnődtem el rajta. - Egyszer régen voltam Akane Resortban, igaz akkor valami munka miatt, ha jól rémlik és nem volt túl élvezetes. - turkáltam a gondolataim közt, de nem sok emléket sikerült felkutatnom. - Próbáljuk ki azt, hátha most maradandóbb emlékeket tudok szerezni. - döntöttem el.
- És, csak mi ketten? - kíváncsiskodott tovább Froo.
- Nem. Megyünk mind az öten.
- Szóval visszük az újoncokat is? Ez érdekes.
- Már miért volna az? - tudakoltam, miközben nagy nehezen felemeltem a fejem az asztalról, majd a székből is felálltam.
- Elvégre még alig ismerjük őket, te meg egyből pancsolni viszed őket.
- Te hoztad fel a tengert nem én. - ellenkeztem vele.
- Ez igaz. - ismerte be. - Mindegy, a lényeg, hogy jól oda kell figyelni rájuk. A gyenge mágusok olyanok, mint a gyerekek, állandóan pesztrálni és felügyelni kell őket, míg fel nem nőnek.
- Mert te már olyan felnőtt vagy, mi?  - gúnyolódtam.
- Így igaz, már vagy ezer éve pesztrállak téged is, és még mindig nem akarsz felnőni. - méltatlankodott. - Sőt, Angelinára is nekem kell vigyáznom helyetted egy csomó alkalommal, pedig ez is a te dolgod lenne. Vigyázz, mert a végén még lenyúlom tőled.
- Akkor végre lesz egy szép farkasbunda a kandalló fölött. - szúrtam vissza neki egyből.
- Jól van na, csak vicceltem, nem kell mindjárt a torkomnak ugrani. - vigyorgott elégedetten.
Én csak egy beletörődő sóhajjal nyugtáztam ez, miközben elnyúltam az ágyamon, megpróbálva ismét elaludni, bár ezúttal jóval nehezebben ment, melynek két oka volt. Egyrészt nem voltam álmos, hiszen a fél délelőttöt végigszundítottam, másfelől pedig be kell vallanom izgatott voltam a következő napot illetően.
- Hagyjuk is, inkább pihenek még egy kicsit. - zártam le a beszélgetést a cimborámmal, s lehunytam a szemem. - Ha alszom, akkor telik a leggyorsabban az idő... Alig várom már a holnapot! - gondoltam, mint egy kisgyerek, aki arra vár, hogy kibonthassa a karácsonyi ajándékát.

Oh, boi! Mintha csak egy Hunter X Hunter novellát olvastam volna! Én pedig szeretem a HxH-t, szóval rendben van ez a kaland! Minek is fecséreljem itt a szót ennyi várakozás után? Elgépelés persze volt, de kit érdekel ekkora terjedelemben ilyen elenyésző mennyiségben? Persze hogy senki!

Jutalmad: 1300 VE + 1000 VE (késedelmi kamat) + 1300 Gyémánt

A csatlósaid és familiárisod fejenként pedig 400 VE-t és 400 Gyémántot kapnak ( Froozer értelemszerűen nem kap pénzt )

- Naptej?
- Megvan.
- Napszemüveg?
- Azt is eltettem.
- Papucs? Törülköző? Szalmaka... – sorolta volna tovább a lány gyakorlatilag levegővétel nélkül a felszerelés elemeit, hacsak meg nem szakítom ebben.
- Az isten szerelmére, csak menjünk már! - horkantam fel a rögtönzött listaolvasást követően, melyet Angelina természetesen fejből tudott, nem kellett neki még csak még csak leírnia sem.
Csupa felesleges kacat, csupa nélkülözhető apróság, és mégis, úgy tűnt, hogy szeretett csillagmágusomnak mind-mind életbevágóan fontos.
- Tudom, hogy csak jót akarsz azzal, és azt szeretnéd, hogy mindenünk meglegyen, de komolyan mondom, hogy ha csak még egy dolgot megkérdezel, akkor nem megyünk sehová! – adtam ki az ultimátumot, amely szemmel láthatóan lelombozta szegény Ange-t.
- De, én csak… - kezdett volna mentegetőzésbe, de ezt sem hagytam neki befejezni, gyorsan magamhoz vontam a karjánál fogva.
- Minden rendben lesz, csak lazíts! – súgtam a fülébe, miközben magamhoz öleltem.
Válaszként csak egy gyenge fejbiccentést kaptam, amit igazából nem is láttam, csak érzékeltem a nyomásból, melyet a lány feje váltott ki a testemen, ahogy beleegyezéséről próbál tanúbizonyságot tenni.
- Na, látom máris rátértetek az enyelgésre. – lépett be ekkor a szobába szőrös cimboránk is.
- Nem is igaz! – ellenkezett Angel némileg elpirulva.
- És ha igen, akkor mi van? – kérdeztem vissza.
- Akkor, végre valami, ami miatt meg tudnálak dicsérni te mamlasz. – kontrázott erre az ordas.
- Nem erre a válaszra számítottam, de ez esetben rendben. – vallottam be őszintén, mivel nem gondoltam volna, hogy a négylábú ily módon gondolkozna, de végtére is, még ennyi idő után is meg tud lepni.
Akárhogy is, látszott és érződött a levegőben a változás szaga. És nem, csak azért sem fogok ellőni egy pukizós poént, még véletlenül sem… Na, szóval. Annak ellenére, hogy valami frappáns, csípős, esetleg ironikus megnyilvánulásra számítottam volna Froozertől, ehelyett úgy beszélt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy fényes nappal ölelkezünk és „enyelgünk”, ahogy az mancsos pajtim mondotta vala. Ami persze így van, vagyis hogy nem lenne ebben semmi furcsa, vagy elítélendő, azonban abból, hogy Ange még így is, hogy csak Froozerről beszélünk, szóval, még így is belepirul egy teljesen ártatlan ölelésbe… nos… nem magától értetődő. Persze, bevallom, nekem is nehezemre esik sokszor, hogy kimutassam, hogy mit is érzek, és hogy ezt felvállaljam a külvilág előtt. De héj, mégiscsak egy pszichopata tömeggyilkos lennék, egy mászáros, aki hidegvérrel küldi az embereket a másvilágra, csak azért, hogy később őket felhasználva újabb embereket tegyen el láb alól. És ez valahogy így is van, de mégis… mintha attól a naptól más emberré váltam volna. A naptól, amikor megismertem őt…
Jó, elég ebből a szentimentális maszlagból, ideje inkább a történtekre koncentrálni. Szóval, miután végre összepakoltunk, s felnyaláboltuk a… hmm, mi is a megfelelő szó erre? Nem duó és nem is trió… na mindegy, az a hülye idegen szó, amit az öt emberből álló csoportokra használni szokás, tehát mire hozzánk csapódott Lyla és Krage, már egy egész mutatós mennyiségű poggyász „boldog” tulajává is vált a díszes társaságunk.  Az egyetlen kivétel ez alól Lyla volt, aki úgy tűnt, szinte semmit nem is tervez magával hozni.
- Neked csak ennyi cuccod van? – kérdezte csodálkozva Angelina, s mivel ő megtette helyettem, így jómagamnak már nem kellett még csak megszólalnom sem.
- Dehogy! – vágta rá egyből a hölgy. – De a csomagjaim nagy részét el tudtam zárni a… nem is tudom, biztos van valami hivatalos neve is. – gondolkozott el egy darabig, miközben az ujjával az ajkait ütögette, ezzel is jelezvén, hogy erősen gondolkodik. – Szóval maradjunk annyiban, hogy fegyvermágus trükk. – mosolyodott el szélesen, láthatóan jó kedve volt.
- Értem. – mosolygott vissza rá drága barátnőm is, én pedig már ebben a pillanatban kezdtem úgy érezni, hogy az utóbbi pár nap, vagy még inkább hét eseményei annyira jól sikerültek, hogy azt megtervezni sem lehetett volna jobban.
Sokszor láttam már nevetni, mosolyogni Angelinát, de a legtöbb alkalommal tudtam, hogy ez csak udvariasság, esetleg színjáték, vagy épp a zavarodottság jele. A lényeg, hogy nem örömből fakad, s idővel már kezdtem átlátni, hogy mikor örül, vagy szomorú igazán valami miatt és mikor színlel. Igaz, ehhez az is jócskán hozzájárult, hogy előttem már egy jó ideje nem játszotta meg magát, hiszen tudta, hogy nincs rá szükség… legalábbis remélem, hogy ez így van. De mindezek ellenére elmondhatom, hogy előtte még sosem láttam őt ilyen sokszor komolyan ilyen boldognak.
Miután végre mindenkinek meglett a holmija, egy eléggé kellemetlen dologgal kellett szembenéznünk. Az egyetlen dolog, amit kifejezetten rühelltem a csodás kastélyunk nyújtotta sok-sok extra és lehetőség mellett, hogy egyrészt mindentől rohadt messze volt, így rengeteget kellett kutyagolni, ha az ember el akart érni bárhova, elvégre a vasút nem vezet a hegyekben, legalábbis ezen a részen biztosan nem, a másik pedig az időjárás. Teljesen mindegy, hogy az évnek melyik szaka volt, a hegytető közelében a hó soha meg nem szűnt, akárcsak a hideg. Így hát tanácsos volt jól felöltözni. Ha valaki külső szemlélőként nézte volna kis csoportunkat, teljes joggal gondolhatta volna, hogy ezek bolondok, és mosolyoghatott volna is egy jót, elvégre melyik őrült indul el a strandra bundakabátban meg csizmában? Hacsak nem korcsolyázni akar persze, de az más tészta, ezt ne keverjük ide.
Az egyetlen tagja az ötösnek, aki nem volt ennyire kellemetlen helyzetben, hogy legalább három öltözéket kellet magával hoznia, mind a téli, az őszi és a nyári kollekcióját is, az Froozer volt, hisz ő csupán a saját bundájában lézengett, és szemmel láthatóan nem fázott.
- Milyen jó egyeseknek, hogy természetesen bírják a hideget. – jegyeztem meg fennhangon, miközben közvetlen mögöttem lépdelő barátocskámra pillantottam.
- Növessz te is bundát. – vágta rá egyből a négylábú.
- Inkább ne, nem állna jól. – ellenkezett egyből Ange.
- Miért, szerintem Rohandar jól festene farkas fülekkel meg farokkal. – tűnődött el Lyla, mire némi kínos csend állt be.
Részemről azért, mert nem értettem, hogy miért lyukadtunk ki, na meg persze a fejembe kirajzolódó „fakras-Rohandar” képe nem tűnt túl vonzónak. És ha jól sejtettem, Angelinát és hasonló gondolatok kerítették hatalmukba, így ő is próbálta feldolgozni a hallottakat.
- Miért képzelegsz te ilyenekről? – vonta össze a szemöldökét a csillagmágus.
- Nem vagyok benne biztos, hogy értem a kérdést. – pislogott értetlenül a szöszink, miközben tudatosult bennem a legnagyobb probléma: megállt mindenki rajtam kívül, így én már vagy négy lépéssel előrébb jártam.
- Most egész nap ez a hülye kép fog az agyamba járni. – siránkozott tovább a vöröskénk.
Az igazat megvallva furcsa volt hallgatni őket. Olyan volt, mintha már ezer éve ismerték volna egymást, pedig alig pár hete ismertük meg őket. Tulajdonképpen, akkor még nem akartam beismerni, de egy kicsit zavart is a dolog. Bökte némileg a csőröm, hogy nekem olyan sok idő kellett, míg eljutottam a „valódi” Angelináig, mire megnyílt és el tudott fogadni, míg most, mindenféle jött-mentekkel csak úgy elcsacsog. Igaz, ehhez köze lehetett annak is, hogy Lyla lány volt, velem ellentétben, s miután ezen felvetés is tudatosult bennem, kicsit máris kezdett kevésbé kellemetlenül esni a dolog.
- Igaz is, szegény már hosszú ideje nincs normális kapcsolatban egy lánnyal sem. Nekem még ott van Froo, akivel, mint haverral el lehet dumálni, ki lehet beszélni másokat, de neki… - tűnődtem magamban. – Vagy talán beszélget a csillagszellemeivel is? – tanakodtam tovább. – Milyen szellemei is vannak? Lássuk csak, ott van… Orion. – jutott eszembe az első, aztán ahogy felrémlett előttem a spártai harcos képe, egyből rájöttem, hogy ő bizony nem az a tipikus „barátnő” fajta. – Ki is van még… ott van persze Lupus, de őt se számolhatjuk azt hiszem… Meeeeg…. Ja igen, Herculest is láttam már, de ő sem számít. – elmélkedtem tovább, de egyszerűen nem jutott eszembe, hogy valaha láttam volna női csillagszelemet megidézni Angel-től.
- Te mit szólsz ehhez? – szakított ki a gondolataim világából az egyenesen nekem szegezett kérdés, mely barátnőm száját hagyta el.
- Én… őőő… Miről is volt szó? Azt hiszem elkalandoztam kicsit. – ismerte be, miközben a tarkómat vakargattam.
- Angelináról merengtél farkas fülekkel meg farokkal, mi? – csapott le egyből a lehetőségre, mint zsákmányra Froo.
- Mi? Én nem is… - próbáltam menteni a helyzetet, és némileg zavarba jöttem, mert, bár egyáltalán nem erről töprengtem, a felvetésre a fantáziám bizony elkezdett dolgozni becsülettel.
Aztán hogy, hogyan nem, a farkasból cica lett, az egész pedig egyre furábbá kezdett válni, így inkább csak vettem egy jó mély lélegzetet, hogy a hideg miatt kifejezetten frissítő levegő átjárton és ismét tisztán tudjak gondolkodni.
- A lányok éppen arról diskuráltak, hogy ha odaérünk, akkor kipróbáljuk-e a nem egészen tengerparti sportokat is, vagy azok nincsenek a terítéken. – mentett ki a helyzetből Krage, aki eddig csöndben volt.
- Mit is értünk egész pontosan „nem tengerparti sport” alatt? – néztem a lányokra.
- Azt olvastam, hogy Akane Resortban rengeteg kaszinó van. – vallotta be Angelina. – Arra gondoltam, hogy oda is benézhetnénk, mit szólsz? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Ha kiderül, hogy szerencsejáték függő vagy, akkor azt hiszem, hogy az útjainknak örökre el kell válniuk. – mondtam poénkodva, de a dolog nem egészen úgy sült el, mint ahogy terveztem.
- Fafej! – kiáltott rám némi csend után a csillagmágus, s lehajolva egy hevenyészett hógolyót gyúrt, melyet felém dobott.
Noha nem volt nagy köztünk a távolság, mégis alig talált el, én pedig a sokévi reflexeknek köszönhetően nemes egyszerűséggel a csuklómmal hárítottam a fagyott kis gombócot, ami szétposszant, a darabkái pedig mellettem hullottak le a testvéreikhez, s tértek vissza a nagy fehér takaró szövetébe. Láthatóan ez a kissé talán hevenyészettnek is mondható mozdulat még jobban feldühítette a lányt.
- Ez az, hógolyó csata! – kiáltott fel örömittasan Lyla is, s lehajolva ő is gyorsan gyúrt egy golyóbist, mellyel bátyját célozta meg, aki, velem ellentétben telibe kapta az áldást, s egyenesen az arcában landolt a jéghideg szeretetcsomag.
- Ezek a mai fiatalok. – csóválta a fejét Froo, aki gyorsan néhány lépéssel arrébb szökkent, nehogy az esetlegesen kialakuló tűzvonal közelében tartózkodjon.
A helyzet azonban úgy nézett ki, hogy mindannyiunk csomagokat cipelt, a fegyvermágust leszámítva persze, így a bosszú kitöltése végett Angel is a hóba dobta a cuccait. A nagy csata azonban elmaradt, mivel az egyetlen önként jelentkező Lyla lett volna, de választűz hiányában ő sem lövöldözött tovább, noha a kezében már ott virított a következő hideg pakkocska.
Én azonban mással voltam elfoglalva. Ange arcát vizslattam, mely ki volt vörösödve, valószínűleg csak a hidegtől, a szeme azonban csillogott.
- Könnyek! – vágott egyből hasba a felismerés. – Sír? De miért? – töprengtem, de nem tudtam elképzelni, hogy mi okozhatott neki ekkora megrázkódtatást… hacsak… - Nem mondod, hogy a szívedre vetted az iméntit? – kérdeztem meg a tőlem telhető legkedvesebben mosolyogni.
Nem igazán tudtam, hogy mit kéne tennem. Egyrészt, álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen komolyan fogja venni azt az egyszerű kis tréfát, másrészt egyből végigfutott az agyamon, hogy miről lehet szó, és rájöttem, hogy valóban mekkora egy mamlasz vagyok.
- Arról van szó, amit a barlangban mondtam? – nyitottam pillanatok alatt egy telepatikus csatornát kettőn között, mivel úgy véltem, hogy ez a beszélgetés bizony csakis kettőnkre tartozik, senki másra, főként nem a minden lépben két kanál ordasra, aki biztosan a szememre hányná még évekig, ha hallaná.
- Én csak… - hezitált egy pillanatig Angelina, majd szájának mozgása nélkül, az általam létrehozott közegen át folytatta. – Én csak belegondoltam, hogy mi lenne… mi lenne, ha nem lennél. – ismerte be, s láttam, hogy közben a szemeiben egyre csak gyűlnek a könnyek, s már közel van ahhoz, hogy kitörjön belőle a sírás. – Olyan hülye vagyok. Tudom, hogy csak vicceltél, de… de… - ez volt az a pillanat, amikor eltört nála a mécses és kitört belőle a sírás.
- Mi a baj? – kérdezte Lyla és Krage, szinte majdnem egyszerre, s bár a fegyvermágus jóval közelebb volt hozzá, csupán egy karnyújtásnyira, jómagam pedig legalább öt méterre, mégis én voltam a gyorsabb.
A Shadowstep-et használva egy szemvillanás alatt ott teremtem a lánnyal szemben, amikor pedig odaértem, gyengéden átöleltem.
- Nem vagy te hülye, ha belegondolnék, hogy te eltűnnél az életemből, én is sírni kezdenék. – mondtam neki, elfeledkezve a telepátiáról, hangosan kimondva a mondatot.
Két ifjú tanítványom csak pislogott, nem egészen értették a dolgot, nem úgy, mint farkas cimborám, aki nem csak, hogy ismert már minket, de jól tudta, hogy előszeretettel kommunikálok a telepátiával, ha úgy hozza a sors, így könnyedén összerakta a képet.
- Valószínűleg a beszélgetés egy részét mi nem hallottuk. Rá se rántsatok, majd hozzászoktok. – világosította fel Froo a duót a történtekről, én pedig, miután megvártam, hogy Ange a zsebéből előkerült zsebkendővel megtörölje az arcát és a szemét, elengedtem őt.
- Ideje indulni, ha ilyen tempóban haladunk, sosem érünk oda! – próbáltam elterelni a témát, majd azzal a lendülettel megfordultam, ismét az eredeti útirányunkkal nézve szembe, s megindultam tovább a lejtőn, ahogyan azt egy jó vezetőtől elvárhatják az emberek.

Aranyos kis jelenet, bár sok minden nem történt, dehát nem kell mindig az izgalom, meg a véres csatározás. A kalandok legalább annyira szolgálnak a karakterek boncolgatására, mint a varázserejük fejlődésére. Jó látni, hogy már nem félsz elhagyni a komfort zónádat, és egyszerű, életszerű, érzelmekkel dúsított jeleneteket is vállalsz, mióta behoztad a képbe a szerelmi szálat.

"mégiscsak egy pszichopata tömeggyilkos lennék, egy mászáros, aki hidegvérrel küldi az embereket a másvilágra, csak azért, hogy később őket felhasználva újabb embereket tegyen el láb alól"
Azért lássuk be, ezt már nagyon régen magunk mögött hagytuk..

Szerintem a csatlósokkal még nem találkoztam, de az is lehet, hogy csak a rövid agyam miatt nem emlékszem rájuk, mindenesetre szórakoztatónak tűnnek.

Nem is nagyon van mit elemezgetnem, úgyhogy inkább csak jutalmazom a munkádat, és várom a további kalandokat :

Rohandar: 1536 VE + 1536 Gyémánt
Froozer: 768 VE
Csatlósok: 1152 VE + 1152 Gyémánt /koponya

Oh csak még valami! A beszéd színeket változtasd meg légyszi, mert kisült a szemem, mire a végére értem. Gondolok itt főleg Angelina, Rohandar és Lyla színére. Hálás köszönetem!

Spoiler:

Az út nem volt egyszerű és nem is volt rövid, de végül csak megérkeztünk egy darabban a híres üdülőparadicsomba: Akane Resortba. Mind az öten fáradtak voltunk már, pedig, ha csak a távolságot tekintjük, akkor az út legnagyobb részét nem is gyalog, hanem vonattal tettük meg, mégis kimerültünk.
- Hol foglaltál szobát? – kérdezte Froozer, mire én csak pislogtam rá.
- Mi az, hogy foglaltam? Szerinted mégis mikor foglaltam volna? – kérdeztem vissza kíváncsian.
- Akkor ezek szerint azt sem tudjuk, hogy hová megyünk? – kérdezte Angelina.
- Nem hinném, hogy nincs az egész városban egyetlen olyan hely se, ahol ne akadna egy vagy két szabad szoba. – legyintettem.
- De azt remélem, hogy számításba vetted, hogy nekünk legalább három kell, ugye? – fordította kicsit félre a fejét Froo, miközben rám nézett.
Közben a menet megállt, mivel én, aki eddig elöl mentem, rádöbbentem, hogy tényleg nem tudom, hogy hová is megyünk pontosan, így előbb ezt jó lett volna tisztázni, mielőtt folytatjuk az utunkat.
- Mi elvagyunk egy szobában is. – vágta rá gyorsan Lyla, fejével bátyja irányába bökve.
- És azt hiszem, hogy a másik szobában el fogunk férni mi hárman, nem igaz? – fonta tovább a gondolatmenet fonalát Angel.
Mindezen elgondolkodtam ugyan, de két ok miatt nem akartam csak úgy rábólintani. Az egyik, hogy ha már egyszer eljöttünk idáig, akkor a pénz nem lehet akadály, nehogy még a végén az újonckák sóhernek higgyenek, szóval ebből a szempontból a „mindenkinek saját szobát!” elv nyugodtan megállta volna a helyét. A másik fele pedig a problémámnak, az valójában Froozer volt. Egyrészt, ki hallott már olyat, hogy egy farkas saját szobában aludjon egy hotelban? Másfelől viszont a terveim között komolyan szerepelt, hogy romantikázzak egy kicsit Angelinával, ha pedig erre sor került volna úgy, hogy Froozer is a szoba lakója, akkor, ha nem is zavart volna meg mindenben, amit erősen kétlek, akkor is egészen biztos vagyok benne, hogy egy életen át kellett volna hallgatnom az élcelődését, a vicceit és a heccelését a témával kapcsolatban.
- De hogy az ördögben osszam el így az embereket? – töprengtem.
- Na mi az, most próbálod felfogni, amit kérdeztem? – zavart meg a problémamegoldásban négylábú cimborám.
És, bár történetesen erre nekem rendszerint mérgesnek kellett volna lennem, mégis másként hatott a dolog, mivel nem rég olvastam valami újságban, hogy az embernek azok az igaz barátai, akik kinyitják csak azért a szájukat, hogy sértegessék az illetőt… vagy valami hasonló. Ami persze teljesen nonszensz, de legalább jól hangzik, és ha a dolgok rend szerinti felállását nézzük, akkor a barátok rendszeresen ugratják és szekálják egymást, elvégre tudják, hogy megengedhetik maguknak, hiszen a másik nem fog megsértődni.
- Történetesen nem erről van szó. – válaszoltam higgadtan, de azt még mindig nem egészen tudtam, hogy hogyan adjam a tudtára a bundásnak, hogy jó lenne egy kis egyedüllét.
És… bár olvastam egy másik cikket is hasonló témában, bár az nőkről szólt és a barátnők összehangolódásáról, de azt inkább itt nem részletezném, egyrészt, mivel azóta is azon töprengek, hogy hogyan lehetett egy ilyen cikket egyáltalán egy újságban megjelentetni, de még inkább azon, hogy kik voltak ilyen pihentek és elvetemültek, hogy ilyesmikkel foglalkoztak és kutatták, mint ami abban a furcsa tanulmányban le volt írva.
De sebaj, tegyük túl magunkat ezen. Amit ugyanis mondani akartam, az az, hogy Froozer mintha csak megérezte volna, hogy miről is szól a játék, és szokásával ellentétben nem akart belekötni, így elébe ment a dolgoknak:
- Lyla nem aludhat Krage-gel, igaz, hogy testvérek, de ekkora korban már nem szokás. Ebből következik, hogy nekik máris kell két szoba. – kezdett bele az érvelésébe az ordas.
Látszólak Krage, aki… volt, mondott volna valamit, de Froozer vagy nem vette észre, vagy egyszerűen csak ignorálta, s folytatta mondandóját:
- Feltételezem, hogy nektek nem lenne ellenetekre, ha közös szobán osztoznátok, és felteszem nem ártana egy kis egyedüllét. – folytatta, és bár meggyőződésem, hogy a farkasok nem képesek arra, hogy kacsintsanak, mégis úgy tűnt, mintha ez történt volna. – Ebből következne, hogy nekem Krage-gel lenne logikus egy szobába kerülnöm, viszont ekkor Lyla egyedül lenne, ami lehet, hogy nem tetszene neki.
- Én megvagyok egyedül, nem erről van szó… - vágott közbe a fegyvermágus, de ezúttal biztos volt, hogy Froozert ez nem zavarja, bár meg kell jegyeznem, hogy így is sokkal többet el tudott mondani az álláspontjából, mint testvére.
- Úgyhogy íme a javaslatom: Roha és Ange kivesznek egy szobát, Krage, te is kapsz egyet, én pedig, mivel nem szeretem se a horkolást sem pedig a férfi bűzt, így inkább Lylával osztoznék egy szobán. – fejezte be végül a dolgot, majd azzal a lendülettel meg is indult, mintha mindent elrendeztünk volna és semmi más megvitatnivalónk nem lenne, arról nem is beszélve, hogy mintha tudnánk, hogy hová is megyünk.
Szívesen vitatkoztam volna vele, de az volt az igazság, hogy mind az érvelése, mind pedig a problémára kiötlött megoldása tökéletesnek tűnt és tetszett, szóval se okom sem pedig lehetőségem nem volt rá, hogy bárhol belekössek. Bár úgy tűnt, hogy a többiek nem egészen értették a dolgot, de nekik sem volt ellenükre a felvázolt kiosztás, így inkább ők is csendben maradtak, így egy igen négy tartózkodás ellenében a javaslat el lett fogadva és jogerőssé emelkedett. Az egyetlen dolog, ami egy kicsit aggasztott, az talán Krage volt. Szegény flótás annyira esetlennek tűnt. Sosem kapott szót, sosem tudta érvényesíteni az akaratát, ráadásul úgy tűnt, hogy nagyon véleménye sincs a legtöbb témáról, helyette pedig mindenről húga dönt és ad hangot. Hogy ez szándékos volt-e a bátyó részéről vagy sem, arról csak találgatni tudtam, de koránt sem lehettem biztos semmiben, hiszen még alig ismertük egymást.
Miután ezeken túlestünk, nekiláttunk, s Froozer után szegődtünk, aki látszólag tudta, hogy hová megy. Természetesen egyáltalán nem voltam teljes mértékben meggyőződve arról, hogy ez valóban így van, ugyanis pajtimat viszont már jóval régebb óta ismertem, így annyit bőven tudtam már róla, hogy a legképtelenebb helyzeteket is el tudja adni úgy, hogy ő azt pontosan megtervezte, még ha erre nem is sűrűn került sor, hiszen többségében azért tényleg megfontolt egy bajkeverő volt. Esetünkben azonban úgy tűnt, hogy mégiscsak az első felvetésem volt helytálló, mégpedig hogy hihetetlen meggyőzőerővel improvizál, ugyanis némi kanyargózás után az utcák sorában betértünk egy helyre, egy több emeletes, meglehetősen barátságos és jól felszerelt hotelnak kinéző épületbe, ekkor pedig a legtermészetesebb módon megállt az ordas, s átadta nekem a „lehetőséget”:
- Innét tiéd a terep, jobb lesz, ha nem én beszélek. – nézett rám, nekem pedig ismételten igazat kellett neki adnom.
Magamhoz vettem hát ismét a vezető szerepet, mint rangidős, majd a recepciós pulthoz lépve megszólítottam a csinos leányt, aki a túloldalon állt.
- Szép napot! – köszöntem neki, mert bár már inkább este volt, de még nem sötétedett be, így hát ez tűnt a legidőszerűbb köszönési formának.
- Üdvözlöm Önöket! Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen mosolyogva.
- Három szobát szeretnénk. – közöltem vele jövetelünk okát. – Két egyfős és egy kétfős szobát, illetve az egyik egyfősben a barátom – mutattam ekkor a farkasra – is meghúzná magát.
Néhány pillanatig a recepciós kisasszony méregette cimborám, aztán egy apró bólintással beleegyezett a dologba.
- Nem sok szabad szobánk maradt, de azt hiszem, hogy lesz elég hely Önöknek. – válaszolta végül. – Viszont a kutyáért felárat kell fizetni, remélem, megértik. – folytatta.
Várakozásaimmal ellentétben Froozer nem kérte ki magának a helyzetet, sőt, úgy tűnt, hogy még csak meg sem sértődött azon, hogy egyszerűen „lekutyázták”. Ennek megfelelően én sem vitatkoztam, s a papírmunkákat követően meg is kaptuk a kulcsokat: Egy szoba az elsőn, egy a harmadikon és a miénk Angelinával a negyediken.
Azt leszámítva, hogy mindannyian meg voltunk lepődve azon, hogy ilyen könnyen és már egyből az első helyen sikerült lebonyolítani a szállás ügyletét, leginkább a megkönnyebbülés volt az általános érvényű hangulat szerény csoportunk berkein belül. Mindenki elfoglalta a maga szobáját és megállapodtunk benne, hogy másnap reggel találkozunk a tengerparton…


A megbeszéltekhez híven Froozer egy szobában kötött ki Lylával, ők foglalták el a harmadikon felkínált szállást.
- És, mit szólsz az úthoz eddig? – kérdezte Froo, mikor már kiválasztotta magának a megfelelő sarkot, s egy szőnyeget odahúzva magának le is heveredett rá.
- Őszintén szólva, izgatott vagyok. – válaszolta a fegyvermágus. – Még nem jártam a tengerparton. – ismerte be.
- Komolyan? Pedig ez errefelé nem is olyan nagy szám, elvégre Fiore egy félsziget. – csodálkozott az ordas.
- Mi sosem jártunk még különösebben messze az otthonunktól Krage-gel. – folytatta a történetet a lány. – A legtávolabb akkor voltunk, mikor egyszer ellátogattunk a fővárosba a családunkkal. – itt tartott némi szünetet, majd folytatta. – Akkor még egészen kicsi voltam, hat éves lehettem talán. Még a szüleinkkel voltunk ott. Az volt az egyetlen kirándulás, amire eljutottunk. – mesélte kissé szomorú hangnemben.
- A főváros kifejezetten ellenszenves nekem. Rohával sokszor megfordultunk már ott kisebb-nagyobb munkák miatt. Tömeg, csatornaszag, kosz és az alvilág legsűrűbb söpredéke. Nem szívesen járok arra. – osztotta meg nézeteit Eráról a négylábú.
- Szerintem nagyon szép hely. A sok épület a díszítésekkel, a szobrok, és a palota… a palota meseszép volt. – ellenkezdett Lyla meglehetősen nagy hévvel.
- Fura, a mentalitásodból adódóan nem hittem volna, hogy tetszenek neked az ilyen dolgok. – vallotta be fejét felemelve Froozer. – Azt hittem, hogy te csak a verekedésnek és kardozásnak élsz-halsz. – folytatta.
- Azokat is szeretem, de van sok minden más is, ami érdekel. – mosolygott a kis amazon. – Például a festészetet is szeretem. Én persze teljesen béna vagyok az ilyen dolgokban, de nézni attól még szeretem. Meg a zenét is.
A történethez hozzá tartozik, hogy a farkas nem csak azért választotta szobatársának a fegyvermágust, mert, mint korábban mondta „jobb szereti a lányok társaságát”, hanem azért is, mert tervei voltak. Elhatározta már a kirándulás kezdete előtt, hogy megpróbálja kicsit jobban megismerni a testvéreket, ha lehet, akkor külön-külön, feltérképezni, hogy milyenek is valójában, amikor nem csak esetlegesen megjátsszák magukat valaki előtt, hanem amikor tényleg csak maguk vannak.
A pizsama-parti pedig még folytatódott is vagy jó két órán keresztül. Fény derült rá, hogy Lyla már azóta szeret „játszadozni” a fegyverekkel, mióta az eszét tudja, azt már nem is említve, hogy első kardját is apjától kapta, aki sajnos, akárcsak édesanyja, már nincsenek az élők sorában. Cserébe Froozer is elmesélt egy-két régebbi történetet, melyet Rohával éltek át, különösen ügyelve arra, hogy minden egyes kínos vagy vicces részlet is a lány tudomására jusson, mely Rohandarral kapcsolatos.
A beszélgetés pedig javarészt kedélyesen folyt, míg végül a páros úgy nem döntött, hogy nyugovóra nem tér.
- Köszönöm, egy élmény volt. – zárta le a diskurzust lámpaoltás után Lyla.
- Részemről a szerencse. – válaszolta Froo, majd mindketten szemüket behunyva megpróbáltak álomba szenderülni.


Krage kapta az első szinten található szobát, egyedül. A fiú számára ugyan különös volt, hogy nincs húga mellett, mint ahogy mindig szokott, de másrészt viszont határozottan kellemesen érezte magát. Volt egy kis ideje arra, hogy összeszedje a gondolatait és háborítatlanul élvezze a csendet. Krage világ életében csendes típus volt, nem beszélt sokat, csak ha muszáj volt és lehetőleg kerülte az embereket is. Családját leszámítva sosem érezte jól magát semmilyen társaságban, barátai sem nagyon voltak, így hát aztán nem volt csoda, hogy többnyire egyedül volt, ha pedig az ember egyedül van, miért beszéljen? Az már klinikai eset lenne, nem?
Szóval az illúziómágus elégedetten nyújtózott végig az ágyon, s a plafont bámulva arról merengett, hogy vajon hogyan is fejleszthetné leghatásosabban a tudományát.
- Akárhogy nézzük, még mindig semmirekellő vagyok, nem de? – gondolkozott, tudta ugyanis, hogy a jelenlegi tudása messze kevés lenne ahhoz, hogy bármiben is legalább segítségére legyen húgának, arról meg már persze álmodni sem merhetett, hogy megvívja helyette azokat a csatákat, melyek valószínűleg elkerülhetetlenek voltak a jövőjüket tekintve.
Ez a téma kötötte le a teljes figyelmét mindaddig, míg végül az út nehézségei miatt végül el nem
szenderült.


Azt szokták mondani, hogy mi történik két ember között a hálószobában, azt nem illik kibeszélni senkinek, éppen ezért nyugodtan jelenthetem, hogy ami köztünk zajlott, az a konyhában történt, vagy legalábbis valami étkezőszerű helyre hasonlított a szoba, melyben voltunk.
- Figyelj, - szólt Ange. – ami a hegyen történt… én…
- Már megint elragadtattad magad, mint már annyiszor. Én pedig pont ezt szeretem benned… sok egyéb mellett persze. – mosolyogtam rá kedvesen, amivel valószínűleg meglephettem, mert nem tudott mit mondani rá. – De ne a múlttal törődjünk! – legyintettem. – Inkább élvezzük ki, hogy kettesben vagyunk végre!
Éééés… ez az a pillanat, amikor a folytatást már mindenkinek a képzelőerejére bízom mivel a tizennyolcas karikát lusta vagyok kirakni.


Reggel, mikor felébredtem, Angelina nem volt ott mellettem, pedig az ágy még tökéletesen kivehetően mutatta testének egykori helyét, melyen most csak üresség árválkodott. Felkeltem hát, s felöltöztem, majd kimentem a „konyhába”, de ott sem találtam senkit.
- Ez furcsa. Hová mehetett úgy, hogy még csak nem is szólt nekem? – tűnődtem.
Lementem tehát Froozer és Lyla szobájához, remélvén, hogy hátha ők tudnak valamit. Mikor odaértem, bekopogtam az ajtón, elvégre mégiscsak volt odabenn egy lány is, annak a ténynek, hogy az ajtó be volt zárva nekem meg nem volt kulcsom, már nyilván nem volt semmilyen köze ehhez.
- Ki az? – hangzott bentről a fegyvermágus kérdése.
- Rohandar vagyok.  – válaszoltam, majd erre fel néhány rövid pillanat múlva kis is nyílt az ajtó.
- Mi újság? – kérdezte egészen kedvesnek tűnő mosollyal a lány.
- Angelinát keresem éppen és azt reméltem, hogy talán itt lehet. – vallottam be.
- Na mi az? Nem jött össze a tegnap este? – jött oda Froozer is az ajtóhoz és természetesen véletlenül sem hagyhatta ki, hogy ne próbáljon meg egyből beszólni valamit.
- Történetesen most le kell lombozzalak, de nagyot tévedsz. – válaszoltam neki elégedett vigyorral.
- Ezt örömmel hallom. – felelte cimborám és első ránézésre úgy tűnt, hogy tényleg komolyan beszél.
- Angelina viszont nincs itt. – felelte korábbi kérdésemre Lyla. – Tegnap óta nem is láttuk.
- Ez különös. – morogtam inkább magamnak sem mint a többieknek.
- Történt valami? – nézett rám a farkas kissé talán aggódóan.
- Nem… vagyis nem hinném. Mikor felkeltem Ange már nem volt sehol. – avattam be őket a részletekbe. – Ezért gondoltam, hogy ha nem is szól, hogy hová megy, akkor talán csak hozzátok jött le.
- Kragenél is kerested? – érdeklődött a hölgyeményünk.
- Nem, de nem hinném, hogy ott lenne. – válaszoltam azonnal, gondolkodás nélkül.
Kicsit később átgondolva a kérdést ismételten, bár nem tűnt túl logikusnak, elvégre Krage… ő csak úgy van, nos, el sem tudtam volna képzelni, hogy mi okból mehetett volna le hozzá Angel? Miért ment volna egy másik srác szobájába... egyedül... a tudtom nélkül...
- De egy próbát megér, megnézem ott. – fogadtam el végül a tippet.
- Várj, veled jövünk mi is. – állított meg Lyla, pedig már épp hátat fordítottam nekik a lépcsőház irányába.
Így hát immáron mindhárman megindultunk lefelé, egészen az illuzionistánk lakosztályához. Mihelyst odaértünk, látszólag a vezető szerepet egyből a fiatal fegyvermágus palánta ragadta magához, s elhappolva előlem a lehetőséget, hangosan, emberesen be… dörömbölt bátyja ajtaján.
- Ébresztő hétalvó! – szólt a reggeli köszöntő is hozzá.
- Gyere, nyitva van! – hangzott fel odabentről.
Így hát az ajtó kinyílt, kicsiny társaságunk pedig be is lépett rajta. Ez nyilván még nem is lenne túl érdekes, mivel általában ez így szokott történni: ha valaki kinyit egy ajtót, akkor azon rendszerint be is megy. Ami ennél sokkal figyelemreméltóbb volt, az az, hogy odabent megtaláltuk Angelinát is.
- Sziasztok! – köszönt nekünk mindkettejük.
- Hát te? – futotta csupán egy kurta kérdésre barátnőm irányába.
Nem is egészen tudnám leírni, hogy mit is éreztem. A meglepődés több indokból is, mint például, hogy miért van itt Angel és hogy egyáltalán miért nem szólt nekem, hogy idejön, másrészt talán egy csipetnyi féltékenység… bár az előző estéből kiindulva ettől azért túl nagy félnivalóm nem lehetett, meg persze kicsit a sértettség érzete is, ugyanis azért az mégis egy tény, hogy ahelyett, hogy velem együtt ébredt volna, váltottunk volna egy „jó reggelt csókot”, esetleg még mást is… szóval a lényeg, hogy ehelyett inkább újonnan összeszedett pártfogoltam szobájában kellett rálelnem. Rendben, így jobban mérlegelve a dolgot, ezt valóban féltékenységnek lehet nevezni, vagy kicsit akár irigységnek is.
- Gondoltam olyan békésen alszol, ezért nem zavarlak fel. – felelte teljesen fesztelenül a vörös hajú szépség. – Épp ezért gondoltam, hogy átmegyek a többiekhez. Lyláék ajtaján hiába kopogtam, gondolom ők is aludtak még, szóval lejöttem ide és most itt vagyok. – vázolta fel röviden a sztorit, mely teljesen logikus volt, bár továbbra sem volt tőle túl jó szájízem.
- És mi jót csináltatok, míg én… míg mi pihentünk? – érdeklődtem kicsit nyájasabb hangnemben.
- Beszélgettünk. – kaptam meg a választ nagy meglepetésemre Krage-től. – Épp arról társalogtunk, hogy vajon van-e esély arra, hogy annak ellenére, hogy korábban milyen véleményen voltál róla, mégis elmenjünk közösen a kaszinóba is az este folyamán. – avattak be a részletekbe.
Erre csak Angelinára pillantottam ismét, aki látszólag kicsit elpirult, talán azért, mert „beárulták”, de nem szólt semmit.
- Meglátjuk. De most inkább mit szólnátok, ha a tengerhez mennénk le? Elvégre mégiscsak azért jöttünk el egész idáig, nem?
Ezzel természetesen senki sem tudott vitába szállni, így hát visszatért ki-ki a maga szobájába, hogy átöltözzön strandfelszerelésbe, s a megbeszéltek szerint tíz perccel később kellett találkoznunk a recepción. Mikor már a szobában voltam ismét, kettesben Ange-vel, úgy éreztem, hogy valamit muszáj elmondanom neki.
- Figyelj csak!
- Mi az?
- Én… - nem igazán tudtam, hogy hogyan is öntsem szavakba a dolgot. – tudom, hogy butaság meg minden, de… azt hiszem az imént féltékeny voltam rá meg Krage-re.
Annyi biztos, hogy akkorára kerekedett szemeket még sosem láttam Angel arcán, látszólag ő sem tudta hová tenni a helyzetet. El is telt néhány pillanat a semmivel, aztán megkaptam a választ: hirtelen, egy nagy lépéssel átszelve köztünk a távolságot ott termett egészen előttem, majd megcsókolt. Hosszú, és érzelmes találkozása volt ez az ajkaknak, a végére pedig minden ami a reggel történt, mintha semmivé foszlott volna. Azt hiszem ez volt az egyenlítés: Rohandar – Angelina érzelmi kilengés egy-egy.
Aztán ezzel a lendülettel Ange be is vonult a fürdőbe, majd gondosan magára csukta az ajtót. No, nem mintha attól félt volna, hogy leskelődnék, vagy épp zavarban lett volna előttem pucéran… bár ebben akkoriban néha még kételkedtem, elvégre szégyenlősség terén eléggé kiszámíthatatlan volt szegényem… na mindegy, a lényeg, hogy nem zavart a dolog, sőt, kihasználtam az időt, hogy én is átöltözzek a strandfelszerelésembe. Ez az én esetemben persze jóval könnyebb volt, hisz csak ledobtam magamról a pólót és a nadrágot, majd felhúztam a jól ismert, hawaii mintás rövidnadrágot, meg a lábamra a strandpapucsot és már készen is álltam.
Meglepetésemre azonban a lánynak sem tartott sokkal tovább a mutatvány, viszont a várt és remélt látvány nem lehetett az enyém, drága barátnőm ugyanis továbbra is egy pólóban és egy igaz nevetségesen vékony, de mégis rövidnadrágnak mondható ruhadarabban feszített előttem.
Valószínűleg látszódhatott az arcomon a csalódottság, vagy legalábbis valamiféle érzelem, mert néhány pillanatnyi hallgatás és ácsorgás után Angel szóvá is tette:
- Mi az, valami baj van?
- Nem, nem… csak… - nem igazán tudtam, hogy mit is mondhatnék, elvégre kicsit hülyének éreztem magam a dolog miatt, de ha már egyszer az iménti kis fiaskót bevállaltam, úgy ítéltem meg, hogy ez is belefér. – Csak azt hittem, mikor kijössz már fürdőruhában leszel. – ismertem be a helyzetet.
- Abban is vagyok. – lepődött meg a csillagmágus. – Csak mivel az út a strandig nem túl rövid, és a nap is tűz, meg… meg egy csomó ember is van az úton, így gondoltam addig magamon hagyom ezeket is.
Mindaz, amit mondott teljesen logikus és érthető volt, nekem pedig nem is ezzel lett volna gondom.
- Voltaképpen… csak örültem volna neki, ha elsőnek láthatom az új darabot rajtad. – vittem tovább a gondolat fonalát.
- Te már sokkal többet is láttál tegnap este. – mosolyodott el egyszerre angyalian és ördögien.
Megleptek a szavai, hisz az előttem mindig félénk és néha talán kicsit esetlennek tűnő lánytól nem ezt szoktam meg, de határozottan tetszett ez az új, eddig még nem látott oldala is, mondhatni teljes mértékben beindított.
De nem csak az ő viselkedése volt furcsa, kissé néha a saját viselkedésem is meglepett. Ha bárki nekem évekkel, sőt… mit évekkel, mondhatni csak hónapokkal előbb arról beszél, hogy én valaha ilyen érzéseket és vágyakat fogok érezni valaki iránt, nos, az illetőt biztosan nem hogy kinevetem, de teljességgel bolondnak és idiótának tartottam volna. No, nem mintha a szerelem lett volna ismeretlen vagy épp távoli számomra, hiszen Angel már nem az első, akinek az irányába efféle érzések ütötték fel bennem a fejüket, noha olyan értelemben mégiscsak az első, hogy nem csak hogy be is teljesültek, de mégis inkább az volt a furcsa, hogy azóta csak még többet és többet akarok belőlük, nem hogy elégedett lennék azzal, amit már megkaptam.
Végtére is, erre a válaszra csak én is elmosolyodtam, tudjátok, azon az egyszerre sunyi, kéjenc, vidám, incselkedő és flegma módon, ahogy az ilyen helyzetekben szokás.
- Akkor hát, csak a hölgy után! – nyitottam tágra az ajtót, s kissé meghajolva, színpadiasan kezemmel is az irányt mutatva meghajoltam.
- Milyen lovagias! – nevetett Angelina, s mint szoknyájukat megemelő első bálozó hajadon pukedlizett egyet, majd kilépett a neki felkínált útirányban.
Odalent összeszedve a többieket közösen indultunk útnak a tenger irányába. A nap pedig, amilyen gyorsan kezdődött, annál ezerszer gyorsabban véget is ért. Szinte csak kettőt pislantottunk és már lenyugvóban is volt a narancssárga korong, mely a móka végét jelezte számunkra, vagy inkább egy másfajta móka kezdetét?
Az estére ugyanis már megvoltak a tervek: az útirány a kaszinó volt. Noha még mindig nem rajongtam túlságosan az ötletért, de ha már egyszer belementem, akkor nem volt visszaút. Viszont ahhoz, hogy ezt megtehessük, még egy dolog hibádzott, így a Napon töltött nap után, mihelyst mindenki vett egy zuhanyt a hotelban, ismét összegyűjtöttem a bagázst, majd az élükön meg sem álltam egy üzletig, melyet még a nap folyamán fedeztem fel, mikor lefelé tartottunk a partra.
- Ez egy ruhabolt. – állapította meg furcsállóan Froozer.
- Nohát, micsoda felfedezés. – böktem oda neki, örvendve azon, hogy végre egyszer én szólhattam be neki, s nem fordítva történt az eset.
- Csak gondoltam megosztom veled is, hátha rájössz, hogy nem is ide akartál jönni… nem ez lenne az első eset. – vágott vissza az ordas.
- Miért jöttünk ide? – érdeklődött Lyla is.
- Úgy volt, hogy egy kaszinóba megyünk, nem? – állt be a sorba Angel is.
- És pontosan azt is fogjuk tenni, ehhez viszont szükségünk lesz egy megfelelő öltözetre. – jelentettem be kioktatóan. – A szerencsejáték nem csak szerencsén múlik, de nagyon fontosak benne a külsőségek is. Tehát Krage, neked szükséged lesz egy szmokingra. – mutattam az illuzionista irányába.
- Biztos szükséges ez? – próbált ellenkezni a srác, de meg sem hallva a szavait csak folytattam:
- Hölgyeim, nektek pedig egy estélyi dukál. Tessék körültekintően választani, a számlát pedig természetesen én állom. - fejeztem be mondandómat, majd azzal a lendülettel benyitottam a boltba.
A választás pedig nekünk, férfiaknak azért mégis csak könnyebben ment, hisz nekünk csak egy méretre és szabásra megfelelő darabot kellett kerítenünk, ellenben a lányok már kissé nehezebb, vagy pontosabban fogalmazva összetettebb helyzettel találták szemben magukat, hisz szín, szabás, anyag és még ki tudja mi egy más tekintetében a tárház meglehetősen tág volt.
Krage és én alig tizenöt perc alatt máris készen álltunk rá, hogy távozzunk, csakhogy szívem hölgye, s fegyvermágus társa még közel sem voltak ahhoz, hogy végezzenek, de ami ennél sokkal borzasztóbb volt, hogy teljesen kizártak minket a próbák folyamatából.
- De most komolyan? Nem nézhetem meg őket? – nyafogtam Angelinának, aki kifejezetten megtiltotta, hogy megnézzem a darabokat, melyeket felpróbál, mintha csak egy esküvői ruháról lett volna szó.
- Mondtam már, csak azt nézheted meg, amit meg is veszünk. Ez úttal én akarok dönteni! – erősítette meg korábbi tiltását a drága.
Lelombozva ugyan, de tudomásul vettem a helyzetet, s lehuppantam egy székre, melyet az üzlet kínált a várakozó kísérőknek, az olyanoknak, mint én, s hát meg kell mondjam… nem én voltam az egyedüli aki ebbe a helyzetbe csöppent.


- Miért nem hagyod, hogy megnézzen legalább pár darabot rajtad? – kérdezte az öltözőben Lyla, aki alig bírt az izgatottságával, hisz nem nagyon volt még része hasonló vásárlásban. – Biztosan nagyon tetszenél neki mindegyikben.
- Remélem is. – mosolygott kedvesen Angelina, aki épp egy szűkebb ruhával küzdött, hogy magára húzza végre.
Az öltöző egészen jól el volt ugyan szeparálva a külső részlegtől, így a kintiek, mint Rohandar, Krage, vagy bármely más vásárló nem hallhatta a beszélgetéseket odabentről, ellenben az egyes „fülkéket” csupán egy-egy függöny választotta el egymástól, így a bent lévők könnyedén tudtak egymással csevegni. Arról már nem is beszélve, hogy a függöny Ange és Lyla fülkéje között félig volt csak elhúzva, így időről-időre át is lestek egymáshoz, hogy legalább egymás közt pontozzák a ruhákat.
- De komolyan, miért nem hagytad neki? Ez nem valami esküvői ruha lesz, vagy mi a szösz, nem? – viccelődött a fegyvermágus.
- Nem. – sóhajtott Angel. – De egyrészt kíváncsi vagyok rá, hogy mennyire ismerem őt. Szeretném én eltalálni, hogy melyik tetszene neki a legjobban.
- Ezzel az eszmefuttatással csak két baj van: egyrészt, ha nem látja a többit, akkor hogy tudná eldönteni, hogy az tetszene-e neki a legjobban, amit a végén kap? – tette fel az első keresztkérdést, mely már önmagában is bőven elég lett volna. – Másodszor pedig, szerintem mindegy mi lenne rajtad, úgyis azt mondaná, hogy csodásan áll és szerintem még komolyan is gondolná. – kuncogott a lány. – Látszik rajta, hogy odavan érted. Akár egy krumplis zsákot is magadra húzhatnál, abban is csinos lennél a szemében. – kacsintott, miközben épp átkukkantott, hogy sikerült-e már belepréselnie magát Angelinának a már első ránézésre is kicsi ruhadarabba.
- Ugyan már, ez hülyeség. – legyintett rá beszélgetőpartnere. – Bár az első állításod valóban jogos lehet… - tűnődött el egy pillanatra. – De mindegy, azt kapja, amit választok és kész! – jelentette ki ismét, teljes határozottsággal.
- Csökönyösebb vagy, mint Froozer. – csóválta kedvesen a fejét Lyla. – De te tudod, én ebbe nem szólok bele többet.
- Köszönöm, nagyra értékelem. – nevetett Ange is. – Inkább gyere és segíts felhúzni ezt a rohadt cipzárt, a világért nem akar feljönni!
- Talán választhattál volna egy nagyobb darabot is. Tudod… - habozott egy pillanatig a szőkeség. – a melleid mérete nem épp a legkisebb, szóval…
- Igen, néha elég idegesítő tud lenni. – morogta a csillagmágus.
- De lefogadom, hogy neki ez is bejön, nem? – huncutkodott.
- Lyla! – szólt szemrehányóan Angelina, bár hangjából azért érezhető volt, hogy nem a sértődöttség szól belőle, csak épp nem érezte komfortosnak a témát.


- Mi az ördög tart már ilyen sokáig? – morgolódtam, mikor már negyedjére változtattam pozíciót a székemen.
- Az ilyesmi nem könnyű a lányoknál. – válaszolt Krage a kérdésemre.
- Lefogadom, hogy ha belopóznál, akkor jó kis látványban lenne részed. – bíztatott Froo, amin meg is lepődtem. – Bár gondolom, nem tennéd zsebre, amit kapnál utána. – nevetett.
- Ha leskelődni mersz a húgom után, akkor én… - akart volna valami frappánsat mondani Krage is, amolyan elrettentésként gondolom, de úgy tűnt, hogy nem nagyon jut eszébe semmi, vagy csak nem meri kimondani.
- Csigavér! Eszem ágában sincs bemenni hozzájuk, nem vagyok én valami perverz kukkoló. – intettem le a próbálkozást. – A fenyegetőzéseiden meg lenne még mit csiszolni. Még a nem létező nagyanyám is röhögő görcsöt kapott volna egy ilyen „kemény” beszólástól. – közöltem vele ridegen, elvégre elveim szerint a tanoncokkal kemény kézzel kell bánni, abból értenek csak.
- Sajnálom. – sütötte le a fejét a srác, amitől be kell valljam, kicsit megsajnáltam.
- Most miért kötsz bele szegénybe? Legalább megpróbálta. – szólt közbe a négylábú is, melyről nem tudtam eldönteni, hogy az irányomba is elég sűrűn alkalmazott piszkálódás vagy tényleg valamiféle védelmező szándék beszél belőle.
- Figyelj Krage! Mostanában nagyon hallgatag vagy, és ez aggaszt. Tudom, hogy nem vagy egy bőbeszédű ember, erre már rájöttem eléggé rég, de már nem is tudom, mióta is csapódtatok hozzánk? Egy éve? Vagy már több?
- Valami olyasmi. – értett egyet velem Froo.
- Szóval ez alatt az idő alatt nagyjából két kezemen meg tudom számolni, hogy hány komoly beszélgetést folytattál le a jelenlétemben. Nem tudom, ez csak nekem szól, vagy mással is hasonlóan… tartózkodó vagy? – érdeklődtem komolyan.
- Én… nos… csak nem szeretek beszélgetni. Nem vagyok jó benne. – közölte kelletlenül Krage.
- Mi az, hogy nem vagy jó benne? – vontam össze a szemöldököm. – Nem ismered a nyelvet? Vagy gond van a hangszálaiddal? – kérdezősködtem, kissé talán túl lekezelőre véve a figurát.
- Nem, csak… - hallgatott el megint, de szándékosan nem szóltam immáron közbe, kíváncsi voltam rá, hogy mit hoz ki ebből. – Csak, amikor köztetek vagyok, nem könnyű szóhoz jutni. – ismerte be végül, ami, be kell vallanom igaz lehetett, hisz tényleg eléggé lepcses szája tudott lenni úgy nagyjából mindannyiunknak rajta kívül, arról nem is beszélve, hogy szerette mindenki, ha hallathatja a hangját, s ő van a középpontba… persze rajtam kívül khm-khm.
Nagyon szívesen vittem volna tovább a témát, de sajnos nem volt már rá több időnk… sajnos a fenéket! Ha a jövőben valaha is választanom kell a között az élmény között, amit ott kaptam, s a között, hogy tovább beszélgessek egy social-fóbiás alakkal, akkor ezerszer is inkább az előbbit választanám.
- Wow… - ennyi volt az egyetlen dolog, amit ki tudtam nyögni, mikor megláttam Angelinát az új ruhában, melyet végül választott.
Teljesen elállt a szavam és leesett az állam. Sosem gondoltam volna, hogy az élet még tartogathat ilyen kedves, kellemes és csodálatos ajándékokat, mint az a pillanat. A ruha, mintha csak rá öntötték volna, úgy feszült a csillagmágus testén, kiemelve minden egyes porcikáját, elég sokat hagyva a szemnek, ellenben még éppen annyit takarva, hogy az még tökéletesen ízléses legyen, és egy kicsit sem ribancos.
A szőrme kifejezetten elegáns megjelenést adott a bájos barátnőmnek, a vörös és a fekete színek pedig valami fenomenális egyveleget alkottak, kiemelve a vörös haját, a hosszú szoknya pedig, mely combközépig fel volt vágva, minden egyes lépénél kivillantott egy kicsit a lábaiból, de csak egy-egy röpke másodpercre, mert, ahogy megállt, az anyag ismét mindent takart.
- Nos, hogy festek? – kérdezte kissé elpirulva, mely csak még szexibbé tette.
- Mintha csak egy angyal… hmm… vagy inkább egy démon csatlakozott volna közénk. – mosolyodtam el, s kacsintottam egyet.
Úgy gondoltam, a ruha színei mégiscsak inkább egy démonra emlékeztetnek jobban, mint egy angyalra, részemről pedig mindkettő komoly bóknak volt mondható, hiszen a démonok legalább annyira csodálatraméltók voltak, mint égbeli ellenfeleik, nem is értem, hogy a sok ostoba ember miért gondolja másként.
- Látod, mondtam, hogy tetszeni fog neki. – jött ki Lyla is
egy szintén figyelemreméltó, kissé talán merészebb, ám szintén határozottan csinos ruhadarabban.
- Ez csak természetes! – hajoltam meg elegánsan a szmokingban, mely, bár nem volt a legkényelmesebb viselet, melyet hordani szoktam, mégis határozottan jobb volt benne a feszengés, mint egy-egy igazán kényelmetlen páncélban, melyeket hála az égnek még a szmokingnál is kevesebbszer hordtam. – Tehát, Hölgyeim, indulhatunk? – kérdeztem, majd Angelina mellé lépve felajánlottam a karom, melybe ő készségesen bele is karolt.
- Ha az Úr úgy gondolja. – mosolygott rám kifejezetten elégedetten.
A kaszinó pedig tele volt, mint szombaton a piac öreg nénikkel már reggel hatkor. Minden, ahogy elvárható is volt, csillogott-villogott, mint a bordélykilincs, és bizony az árak is az egekben voltak, legyen szó épp a zsetonokról, vagy épp csak egy italról a bárban.
- Szóval, mit szeretne játszani az én drága szívem hölgye? – kérdeztem továbbra is kissé színpadiasan, szerepben maradva.
Persze, nekem is idegen volt ez a személyiség, nem az én stílusom volt, hogy így beszéljek, de úgy döntöttem, hogy egy kis bolondozás belefér, elvégre nem mindennap megy az ember kaszinóba, hogy elverje az összes pénzét, nem? Válasz helyett pedig csak egyenest egy nyerő-automatához vonszolt csillogó szemmel, én pedig már értettem is a célzást.
Viszont be kell valljam, nem nagyon rajongtam az ötletért, hogy Angel csak játszadozzon, míg én nézem… még akkor sem, ha volt mit nézni rajta, így inkább diplomatikusan megpróbáltam kihúzni magam a hurokból:
- Ha nem bánod, akkor én addig kipróbálom magam az asztalnál. – böktem a fejemmel a pókerezők irányába.
- Nocsak, már engedélyt kérsz az asszonytól? – vigyorgott Froozer.
- Rohandar… - kezdett bele Krage, bár látszott rajta, hogy egy kicsit hezitál. – Biztos, hogy nem gond, hogy mi is jöttünk? – tette fel végül a kérdését.
- Ha baj lenne, akkor nem hívtalak volna meg. – vontam meg a vállam. – Ennyire ismerhetnél már: ha valamihez nincs kedvem, vagy nem akarom megcsinálni, akkor nem teszem.
- Ezek szerint sosem szoktad megcsinálni a papírmunkát sem mi? ÉS ezért nem takarítasz soha, és… folytatta volna valószínűleg napestig Froo azon dolgok felsorolását, melyeket rühelltem, de Angelina valahogy mindig talált rá módot, hogy rávegyen.
- Na jól van, most már elég lesz! – állítottam le még az elején. – Nincs jobb dolgod, mint engem idegesíteni? Menj, és játssz inkább te is valamivel.
- Hah, jó vicc, és szerinted hogyan? Ha nem vetted volna észre egy rohadt farkas vagyok! – mutatott rá a valódi logikai bökkenőre a bundás. – Már azt is csodálom, hogy egyáltalán mindenféle gond nélkül beengedtek.
- Most hogy így mondod… - merengtem el én is egy pillanatra a helyzeten.
- Gyere, adj tippeket nekem! – simított végig kezével Froozer fején Lyla, aki egész eddig csak csillogó szemekkel szemlélte a helyet.
A négylábú erre nem mondott semmit, csak szótlanul követte a lányt a rulett asztalhoz. Ennyi idő elég is volt már ahhoz, hogy Angelina is teljesen elvesszen abban az ördögi masinában és már a második próbálkozásában bedobott zseton is ment a feledés homályába, hisz ezúttal sem nyert.
- Egh, ha végeztetek, keressetek meg! – legyintettem úgy kollektívan mindenkinek, s elindultam az egyetlen irányba, ami számomra is legalább egy kicsit érdekes volt: a pókerasztalhoz.
Sosem rajongtam a szerencsejátékokért. Ott nem múlik rajtad semmi, nem dönthetsz semmiről. De a póker, nos, az már kissé más történet. Nyilván nem mondhatjuk, hogy nem múlik semmi a szerencsén, de ugyanakkor azt sem, hogy csak azon állna, vagy épp bukna az egész. Így hát azzal a lendülettel el is indultam, s egy röpke kitérőt téve, mely során felmarkoltam egy pohár jóféle whisky-t, helyet is foglaltam a legnagyobb tétű asztalnál.

- Tartom és emelem háromszázzal. – dobtam be a pot-ba még néhány zsetont, mely kitette az említett értéket.
Flegmán, fapofával, mintha csak egy kiló kenyeret kértem volna a boltban. A póker legfontosabb alapelve: sose tudják, hogy mikor blöffölsz és mikor van jó lapod. A nyolc fős asztalnál akkor épp heten foglaltunk helyet, az aktuális leosztásban viszont már csak hárman voltunk, akik bírtuk az iramot és még igényt tarthattunk a nyereményre a kör végén.
Az asztalon már lent volt négy lap, melyek igen kedvezők lehettek volna bárkinek. Király, dáma, bubi és egy kilences, ráadásul mind pikk. Ha az ember alaposan végiggondolja az esélyeket, akkor könnyen ki tudja számolni, hogy bárkinek jó esélye lehetett egy jóféle Royal Flush-re. Bárki, kivéve engem, mert az én kezemben egy treff hetes és egy pikk négyes volt, szóval még csak párom sem volt, de még magas lapom sem. Így hát joggal merülhet fel a kérdés mindenkiben: miért hazárdírózik valaki egy ilyen szituációban? A válasz pedig pofon egyszerű: mert ez a játék lényege.
Kezdtem már kiismerni az ellenfeleimet. Tőlem balról sorban haladva egy kopaszodó, ötven év környéki fickó ült, aki csak akkor adott meg valamit, ha volt lapja, akkor pedig így rendszerint alig nyert valamit, ráadásul a körből már ki is szállt, akárcsak a mellette ülő, jellegtelen férfi, aki néhány évvel lehetett nála fiatalabb.
Tőlük tovább nézve az asztalt egy harmincas nő és egy hatvanas bácsika foglalt még helyet, akik közül az öregnek még meg voltak a lapjai, így játékban volt. Az ő játékformája eléggé kaotikusra sikeredett, még nem sikerült rájönnöm, hogy mit is fogat a fejében, így kicsit tartottam tőle, de úgy vettem észre, hogy ha már meg lett volna a Flush a kezében, akkor rég emelt volna és sokkal nagyobbat, ehelyett csak megadott végig, amiből arra következtettem, hogy esetleg egy királya lehet, vagy valamilyen másik magas lappal egy párja.
A problémát viszont a tőle jobbra ülő illető jelentette: a srác, aki nem lehetett nálam sokkal idősebb, vagy még inkább egy idősek lehettünk, eddig nem vesztett egy kört sem, amiben benne volt, így gyaníthatóan lehetett valami a kezében, ha eddig bent maradt, csakhogy ez igaz volt rám is, s lám csak, én is bent voltam még a játékban.
- Megadom. – mondta vigyorogva a srác, aki szintén betette a zsetonokat, ahogy követte a példáját az balomon ülő férfi is.
Majd lejött az utolsó lap, ami nem volt más, mint egy hetes.
- Hmm, el legalább kicsit növeli az esélyeimet, de még mindig reménytelen, ha valakinek sora van. – töprengtem, de persze gondolataimnak nem adtam szót, helyette inkább kortyoltam egyet a második whisky-mből.
- Emelek százzal. - hangzott az idősebb partner hangja.
- Százzal? Szánalmas. – írtam le a helyzetet, majd megléptem, amit meg kellett lépnem. - All in. – toltam be lassan, kimérten és rezzenéstelen arccal az össze zsetonom, melynek értéke majdnem elérte a háromezret.
Az eddig csendes, ifjoncnak elég soká kellett töprengenie, de végül eldobta, majd példáját követte a bácsika is.
- Könnyen szerzett pénz. – konstatáltam elégedetten. – Ejnye Uraim, senki nem merte megadni? Pedig jobban örültem volna, ha nagyot szakíthatok ehelyett. – morogtam, bár a valóságban a zsetonmennyiség, ami nálam volt, már közel a háromszorosa volt annak, mint amennyivel beszálltam a legelső körömben.
A körök pedig csak folytak tovább és tovább, a végére pedig már csak ketten maradtunk az asztalnál, tekintve, hogy a többiek vagy távoztak, vagy kiestek, elvesztve az utolsó garasukat is. Aki ottmaradt, az pedig nem volt más, mint a hatvanas tag a balomon, akivel nagyjából 60-40 arányban osztoztunk az összes zsetonon, melyből a hatvan tartozott hozzám… Amíg el nem nyertem a többi negyven százalékot is, egyetlen leosztással, ahol, bár ász és király pár volt a szerencsétlennél, nálam még ennél is jobb: két ász a kézben, amit a lent lévő harmadikkal összeadva az már kiadott egy drill-t.
- Hát, azt hiszem, hogy köszöntem szépen a lehetőséget. – mondtam nem leplezett elégedettséggel, miközben a zsetonokért nyúltam.
- Várjon, várjon! Csak még egyet! Egy mindent vagy semmi! – kérlelt… látszott rajta, hogy bizony nem annyira tehetős, mint én, sóval ez a vereség minden bizonnyal nagyon fájhatott neki.
- Sajnálatos módon már nincs mit feltennie. – válaszoltam, miközben kiürítettem az utolsó korty italomat.
Az öregen látszott, hogy nagyon erősen elgondolkodik, közben pedig megállás nélkül az ujjaival babrált, míg végül előre nem tartva a tenyerét egy gyűrűt nyújtott felém.
- F-Felteszem ezt! – mondta remegő hangon.
Egy rövid ideig ugyan vizsgáltam a szememmel, de töprengésemnek a kaszinó dolgozója vetett véget:
- Sajnálom uram, de itt csakis zsetonokkal játszhat. Ha óhajt, akkor vásárolhat még, ellenben csakis valutát áll módunkban beváltani.
- Az a csecsebecse úgysem közelíti meg az értékét annak, ami itt van előttem. – vetettem oda neki csak úgy mellékesen.
- De-Dehogy n-nem, ez itt… ez egy mágikus ékszer. – erősködött tovább.
- Mágikus? – tűnődtem magamban. – Akkor is, minek kéne az nekem?
- Úgy tartják, hogy a segítségével meg lehet idézni erős szellemeket. V-valami olyasmi, mint amit azok a hogy is hívjákok csinálnak… tudja, azok a fura szerzetek, akik kulcsokat lóbálnak. – próbálta meg esetlenül körbeírni a csillagmágusok viselkedését.
- Szóval azt mondja, hogy csillagszellemeket lehetne megidézni ezzel a gyűrűvel? – vontam fel a szemöldökömet, ugyanis így már sokkal jobban kezdett érdekelni a dolog. – Ha tényleg így van, akkor remek ajándék lenne Angelinának. – gondoltam elégedetten, hiszen a korábbiak alapján, ha a fickó el tudta volna érni azt, hogy feltehesse a kis csecsebecséjét, akkor biztos voltam benne, hogy el tudom tőle nyerni azt is, méghozzá különösebb gond nélkül.
- Sajnálom Uram, de mint mondtam, az intézményünkben az efféle tétek nem megengedettek. – próbálta meg rendre utasítani ismét a kaszinó alkalmazottja.
- És mi lenne, ha ideiglenesen „megvásárolnám tőle? – néztem az osztóra. – Nekiadom a zsetonjaim negyven százalékát a gyűrűért cserébe. Akkor így a szabályok szerint továbbra is zsetonban játszunk csak, így a szabály nem sérül és mindenki megnyugszik.
Az ötletem csupán az öregembernek tetszett, de némi unszolás után végül a tisztes beosztott is elfogadta, hogy így legyen elrendezve a helyzet. Miután pedig gazdát cseréltek a korongocskák, megkezdődött az alázás, s hamarosan megint visszavándoroltak hozzám, mintha lett volna nálam egy mágnes.
Aztán persze jöttek a szokásos, ilyenkor megszokott jelenetek, mely szerint én csalok meg hasonlók, melynek végül az lett a vége, hogy a fickót kidobták a biztonságiak, én pedig némi farkasszemnézés után, melyben kijelentettem, hogy nem használtam sem mágiát sem egyéb módon nem próbáltam meg manipulálni a játékot, végül elengedtek.
- Mi az ördög történt veled? – kérdezték, mire a kedves biztonsági őrök végre utat engedtek nekem, hogy a hallban csatlakozhassam a kompániámhoz, kik már csak rám vártak, elvégre lassan már hajnalodott odakint, szóval jól elrepült az idő annyi szent.
- Hogy érted? – néztem Froozerre, aki a hangadó volt… megint. – Visszanyertem azt a pénzt, amit ti elszórtatok. – vontam meg a vállam, semmit sem szólva a gyűrűről. – Jó lesz ez nekem még meglepetésnek. – gondoltam elégedetten.
- Nem is szórtuk el… legalábbis nem az összest. – sütötte le a szemét Angelina
- Az sem zavarna. – mosolyodtam rá kedvesen, majd mellé lépve átkaroltam a derekát. – Azért hoztalak ide titeket, hogy szórakozzatok. A pénz pedig nem akadály! – füllentettem egyet, ugyanis nem szerettem pazarolni a pénzt, de egyes dolgok, mint a csapatépítés és legfőképp bájos partnerem szórakoztatása és jó kedve bőven megért ennyit.
Miután visszaváltottuk a tallérokat, végül kisült, hogy szinte alig kerültünk mínuszba, ami nagyon meglepő volt, de nem mondhatnám, hogy bánkódtam volna miatt. Mire visszaértünk a szállodába, a nap már felkelőben volt, az első sugarai már el is érték a földet, így a hajnali derengésnek elejét véve egy nagy lendülettel rántottam be a függönyt, hogy besötétítsem a szobát, melyben már csak kettesben voltunk Angel-lel, miután a többiektől a recepción elválva megléptünk.
- Köszönöm a mai napot… meg úgy minden mást is. – simult hozzám a csillagmágus, miután visszaléptem az immáron besötétített ablaktól.
- Ha boldog vagy, akkor én is. – válaszoltam neki, miközben magamhoz szorítottam.  – És a meglepetéseknek még nincs vége. – csigáztam még tovább az idegeit, s bár jómagam is álmos voltam már, mégsem hagytam, hogy elússzon a pillanat varázsa. – Csak egy kis apróság, de… ez neked hoztam. – mondtam, miközben a zsebemből előkotortam a gyűrűt, melyet korábban nyertem.
- R… Ro-Roha, én… - állt el a szava teljesen Angelinának, mikor a homályban a kezébe adtam az ékszert. – Ez… az, amire gondolok? – kérdezte remegő hangon, de olyan halkan, hogy szinte nem is hallottam.
- Egy idióta vénembertől nyertem. Állítólag valami mágikus ereje van, hasonló, mint a kulcsaidnak… legalábbis ezt mondta, nekem pedig nem kenyerem az ilyesmi, szóval gondoltam, hogy neked adom ajándékba. – mosolyogtam elégedetten, mire ő csak lehorgasztotta a fejét, s nem szólt semmit. – Talán nem tetszik? – kérdeztem rövid várakozás után.
- IDIÓTA!!! – tépte ki magát az ölelésemből, majd vágta hozzám az ékszert, s minden egyéb jelzés vagy épp hang nélkül, már persze ha a lábának a kopogását a padlón nem számoljuk, kiviharzott a szobából, végül pedig hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
- Ki érti, ezt…? - álltam ott értetlenül, majd felszedtem a földről az elgurult ajándékot.
Az egész olyan gyorsan történt, azt sem tudtam, hogy mit reagálhatnék, elvégre teljesen meglepett a dolog. Még néhány pillanatig tűnődtem, majd zsebre vágva a gyűrűt, én is elhagytam a szobát. Mivel a folyosó üres volt, így úgy ítéltem meg, hogy biztosan Lyla és Froo lakosztálya lehetett a céliránya Angelnek, így hát arra indultam el, de tévednem kellett. Mire a rengeteg kopogás hatására a fegyvermágus végre kinyitotta az ajtót, csupán egy hatalmas ásítás kíséretében közölte, hogy:
- Itt nincs. – dörgölte a szemét a lány, miközben az „Angelina itt van?” feldolgozása valószínűleg még a válasz után is folyhatott a fejében.
Nem tagadhatom, én is álmos voltam már, elvégre közel huszonnégy órája nem aludtam már, arról nem is beszélve, hogy mennyi dologgal és alkohollal töltöttem el az időt illetve meg a gyomrom.
- Valami gond van? – kérdezte Froozer szintén álmos fejjel, de úgy tűnt ő még jobban viseli a dolgot szobatársánál.
- Semmi. – legyintettem. – Bocs a zavarásért. Majd egy jó alvás után beszélünk. – zártam le részemről a diskurzust, s azzal a lendülettel el is tágultam a szobától.
Következő utam pedig Kragehez vitt, de ott sem jártam nagyobb szerencsével.
- Vajon hová mehetett az a lökött? – gondoltam, miközben már én is a szememet dörgöltem.
Jobb ötlet hiányában végül a recepción kötöttem ki, és a pultba álló, középkorú portást interjúvoltam meg:
- Elnézést, nem látta esetleg mostanában a hölgyet, akivel érkeztem nem rég? A vörös hajút. – tudakoltam, elvégre alig húsz-harminc perccel korábban szintén az ő asztala előtt haladtunk el befelé jövet.
- De, nem rég távozott. – bólogatott a fickó némi gondolkodás után. – Elég gyors léptekkel ment el. – részletezte a szituációt.
- És nem mondta esetleg, hogy hová? – érdeklődtem, bár én is éreztem, hogy felesleges köröket futok, bár már az is meglepett, hogy az ürge emlékezett rá, pláne, hogy ilyen segítőkész volt.
- Sajnálom Uram, de nem mondott semmit. – válaszolta illedelmesen a recepciós.
Ötletem sem volt róla, hogy hol kezdjem, de annyit tudtam, hogy mindenképpen meg kell találnom Angelinát. Nem tettem persze semmi rosszat, illetve továbbra sem értettem, hogy miért, de annyi világos volt, hogy valamin megint felhúzta magát a drága, ilyen állapotban az emberek pedig hajlamosak butaságot csinálni, ráadásul abban sem kételkedtem, hogy ő is hasonlóan fáradt lehet, mint én, vagy még inkább sokkal jobban.
Első lecke: információszerzés. Mindennek ez volt az alapja, így magától értetődött, hogy nem okozhat gondot… nos, okozott. Legalábbis percekig törtem a fejem a hotel bejárata előtt, hogy mitévő is legyek, hiszen csak a főbejárattól indulva egyből három irányba lehetett elindulni, a város pedig jóval nagyobb és zsúfoltabb volt, sem mint egyetlen embert csak úgy megtaláljak.
- Akkor ideje improvizálni! – gondoltam, s a levegőbe emelkedtem. – Fentről jobban lát az ember, nem? – biztattam magam.
A Nap már jóval a horizont felett járt, így nappali fények voltak már, de a rengeteg neon még így is mindenütt világított még, ami megkönnyítette a helyzetet, mert legalább hirdette, hogy milyen bár, kaszinó, szálloda és üzlet is fekszik a különböző utcákban.
Noha nem sokat tudtam az okokról, de Ange-t ismertem már egy ideje, így volt róla némi sejtésem, hogy merre is mehetett, vagy inkább, hogy merre nem. Könnyedén kizártam egy pár helyet, majd megkezdődött az ipi-apacs. Sorban bementem körülnézni és kérdezősködni a bárokba, éttermekbe és üzletekbe, ahová esetleg bemehetett, sőt, egy jó nagy partszakaszt is tűvé tettem utána. Könnyebb lett volna, ha a hulláimat is bevethetem, hisz több szem többet lát, de sajnos ez nem az a hely volt, ahol ilyet csak úgy büntetlenül megtehettem volna, felesleges balhét pedig nem akartam, főleg így, hogy a csapatom számomra valószínűleg a legértékesebb tagjának holléte ismeretlen.
Legalább másfél órát kajtattam, mire végül az egyik bárban megpillantottam végre őt magát, ahogy a pultnál ült, előtte pedig vagy egy tucat pohár volt, s valószínűleg egyikben sem gyümölcslé volt előtte… vagy legalábbis nem szűzen. Ellenben még csak nem is ez volt a legmeglepőbb, hanem hogy egy teljesen ismeretlen, nagyjából velem egykorú fickóval beszélgetett, nagyon is kedélyesen, jobban fogalmazva inkább teljesen részegen.
Révén, hogy sosem láttam még őt ilyen állapotban, s mivel valószínűleg már bennem is jelentősen dolgozott a feszültség és a kialvatlanság, határozottan úgy éreztem, hogy felszökik a vérnyomásom.
- Én itt aggódok miatta, ő meg itt piál és épp jó úton halad hozzá, hogy megcsaljon… hát... szép... – morogtam magamban.
Az eset nem volt különleges, már ami azt illeti, hogy valaki már reggel részeg legyen abban a koszfészek városban, hisz a város sosem aludt, valaki mindig játszott, strandolt, evett, aludt és ivott, így itt teljesen megszokott volt az ittasok látványa a nap bármelyik szakában. Pont ezért nem rökönyödött meg sem rajtam, sem pedig Angelinán senki… vagyis rajtam kívül senki. A helyzetet pedig csak tetézte, hogy mikor már épp közeledni kezdtem, az ismeretlen férfi már szinte szó szerint Ange arcában volt, s körülbelül egy másodperc kellett volna még hozzá, hogy meg is csókolja, ha akarja, ez pedig végképp berakta nálam a kaput.
Az árnyak világába ugorva egy szívdobbanásnyi idő alatt máris kettősük között materializálódtam, se egy olyan jobbhorgossal „köszöntem”, hogy a pult adta a másikat a fazonnak, majd onnan a földre zuhant. Angelina csak felsikoltott, majd rám nézett, s látszott rajta, hogy csak ekkor ismert fel.
- Roha! M-i-ér-t? – kérdezte lassan, tagoltan, érezhetően berúgva.
Válaszolni azonban nem volt időm meg kedvem sem, mert máris a biztonságiak érkeztek, méghozzá egyből hárman, s körbeálltak minket.
- Én most távozom a hölggyel, ha pedig szeretnétek megtartani az összes fogatokat, akkor jobb lenne, ha szépen utat nyitnátok! – közöltem velük hűvösen.
Hol volt már az a régi „jó” Rohandar, aki egykor voltam? Pár évvel ezelőtt kérdés nélkül felaprítottam volna mindenkit a bárban és csak utána kérdezek bármit is, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg még élveztem is volna. De eddigre már más volt a helyzet. Csak egy dolgot szerettem volna: nyugodtan távozni a vendéglátó ipari egységből, méghozzá a csillagmágussal.
- Ne-m megyeee-k vel… veled ssseho-va. – magyarázta Angelina, alig érthetően.
- A fenéket nem, INDULÁS! – förmedtem rá.
Valószínűleg még sosem történt hasonló, hogy ilyen módon rá kellett volna ripakodnom, ez pedig őt is meglepte, de nagy megkönnyebbülésemre nagyokat pislogva szót fogadott és megpróbált felállni a székről.
- Sajnálom, de amíg a helyi illetékesek ide nem érnek, addig nem engedhetem el Önöket. – vetette oda az egyik biztonsági ember, valószínűleg a főnök hármuk közül.
Pár pillanat és már nem is volt semmi gond. Egy kis sötétség, mely beborította a termet, néhány élőholt, akik pár ütéssel helyre tettek mindenkit, akit kellett, majd a vállamon átvetve felkaptam Angel-t… amit azon nyomban megbántam, ugyanis azzal a lendülettel egy remek kis csomag terítette be a hátamat. Vettem hát egy nagy levegőt, túltettem magam rajta, majd nagy lendülettel távoztam a bárból, otthagyva a földön fetrengő, eszméletlen vagy épp agonizáló arcokat, meg a rémült vendégeket, majd már mondhatni rutinszerűen nekiláttam az eltűnésnek: egy sikátor itt, némi útlevágás ott, egy apró alakváltás a varázsgyűrűmmel, és hasonlók, s már kész is volt.
Persze a terv koránt sem nevezhető tökéletesnek, sem pedig jónak, hisz Angelina folyamatosan a hátamon kalimpált és nyögdécselt, meg öklendezett, így az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy végülis egy kisebb parkba mentem vele, ahol vére letehettem egy bokor tövében, ahol valamelyest takarásban voltunk.
- El…ment az… eszed? – nézett rám szemrehányóan. – Tudod, hogy… - fecsegett volna tovább, de a  kezemet a szájára tettem, ujjamat pedig a sajátom elé téve csöndre intettem.
- Most szépen visszamegyünk a hotelba, normálisan! – nyomtam meg az utolsó szót. – Egy alvás, meg egy zuhany, aztán most utána beszélünk. Megértetted? – kérdeztem, továbbra is a száján tartva a kezem, mire ő csak hang nélkül bólintott, miután feldolgozta a hallottakat.
Örömmel nyugtázva, hogy végre minden kezdett visszaállnia a rendes kerékvágásba, eleresztettem őt, majd egy mozdulattal lekanyarítottam magamról a lehányt zakómat, amit behajítottam a növényzet közé.
- Erre már nem lesz szükségem. – gondoltam, majd megindultunk vissza a szállásra, lassan, kissé észédelgősen, és ami a legfontosabb: csendben.