Riley MacTavish

Név: Riley MacTavish
Nem: Férfi
Éltkor: 25
Mágia: Fegyvermágia
Céh: Southern Wolves
Jellem: Szívtelen, érzéketlen zsoldos, de nem kegyetlen! Jó és rossz között nem tesz különbséget. Azon az oldalon áll, ahol többet fizetnek neki. További érdekesség, hogy mindenkit magáz(kivéve egyetlen barátját), még a nála sokkal fiatalabbakat is. Végtelenül higgadt személyiség.
Kinézet: Valódi arcát már hosszú évek óta nem látta senki, mert egy mágiával fejére égettek egy maszkot, amire egy koponya van festve. Röviden ez a maszk lett az új arca, bőre helyett bőre. Szájnyílásánál a szövetek csak abban az esetben nyílnak szét, ha enni vagy inni akar. Mindkét szeme hófehér (íriszt és pupillát is beleértve) ám ezeket nem igen látja senki, mert folyton napszemüveget hord. Fején szinte mindig ott van a fejhallgatója, amiben szünet nélkül szól a zene. Magassága körülbelül száznyolcvanhat centimétert tesz ki. Továbbá teste kiváló kondíciónak örvend.
Felszerelés: Barátja/Fegyvere (ezt lentebb még levezetem) Fejhallgató, napszemüveg, ruházat.



Riley éneke (Prológus):
Elénekelhetném maguknak a század dalát, mely hangosabb a bombáknál és az örökkévalóságnál. A képmutatás és az erkölcstelenség kora, ami elvezet minket az Ígértek Földjére. De nem teszem ezt, hiszen e század dalát játsszák megannyian. Pánikról, ígéretről és jólétről. Helyette inkább elmesélek egy történetet gyertyafénynél, a hadba szállásról és a bukásról.
Az X-ek korában születtem, a pokolban nevelkedtem. Segélyen élő gyerek voltam, ott ahol a bőség honolt. Egyetlenként születtem, egyetlenként menekültem. A valóságomat elvakította a finomított nap, és nem láttam mekkora nulla is a generációnk. Nem lehettem sikeres a munkásosztály hőseként.
Egyszer elvesztem és azóta sem kerültem meg. Úgy éreztem, hogy a maradék eszemet is elveszítem. Méregből és vérből vagyok. Megértem a helytelenítést, hiszen a belföldi biztonsági szolgálat megöl minket. Az alázat korában születtünk és most el vagyunk keseredve a bukástól. A nevem Riley. A rég elveszett fiú. Július negyedikén születtem.
A hősök és fegyverek korában nevelkedtem. Élet vagy halál, ennyi maradt nekem. Az adósságom még mindig a régi. Sebek vannak a kezemen, vérből fizetésből élek. Ez minden, amit felmutathatok.
Félretettem a büszkeségemet, megfojtottam a hitem. Kitettem a szívemet, lelkemet. Eltörtem ujjaimat. Eljutottam a végletekig.
Álmodj, Fiore álmodj! Én képtelen vagyok aludni a korahajnali fénytől. Sikíts, Fiore Sikíts! Hidd el, amit látsz a hősöktől és elítéltekről!


Poronty:

Toporzékolva, csillogó szemekkel vártam, hogy kinyíljon az ajtó és belépjen rajta. Olyan izgatott voltam, mintha most először tért volna haza. Pedig ez nagyon nem igaz, hiszen megbízásait követően mindig hazafelé vezetett az első útja. Ahány napot, órát, percet, pillanatot töltött megbízásainak teljesítésével, annyit töltött idehaza velem. Imádtam őt. Vicces, okos, bölcs, bátor és mindenekelőtt szerető apa volt. Ha elértem volna a kilincset, akkor már régen elé rohantam volna, persze ha édesanyám idő előtt nem csíp fülön.
Anyu is ugyanahhoz a céhez tartozott, mint apu, de ő megszületésem óta nem volt aktív mágus. Sokkal többet jelentettem neki, mint a pénz vagy maga a céh. Úgy vigyázott rám, mintha én lettem volna a világ legértékesebb és legfontosabb kincse. Csodálatos anya volt, az ő kedvéért még a spenótot is megettem zokszó nélkül. A mosolya csodálatosabb volt, mint egy nyári napnyugta.
- Mit csinálsz kicsikém? – érkezett a kérdés a konyhából.
- Cak apát vájom, hogy jöjjön máj. – válaszoltam, miközben tekintetemet le sem vettem a kilincsről. – Mikoj jön mááá? – kérdeztem, mert már legalább öt perce hiába várakoztam.
- Bármelyik pillanatban megérkezhet. Ez imént szólt.
Sokáig nem értettem, hogy anyu hogyan tudott úgy beszélni apuval, hogy nem is látták egymást. Persze mára már túl jól is tudom, hogy mágiával bármi lehetséges. Bármi…
A következő pillanatban már mozdult is a kilincs. Az ajtó még csak résnyire nyílt, mikor én azonnal a jövevény irányába vetettem magamat. Ezekben a pillanatokban mindig olyan boldog voltam, amire szó sincs. A jóvágású alak nyakába vetettem magamat, aki tárt karokkal várt rám. Szorosan átöleltük egymást, én pedig arcomat az öltönyébe fúrtam. Mély levegőt vettem, hogy érezzem édesapám jellegzetes parfümjének illatát, amit ezek közül is felismernék még a mai napig is. Az örökkévalóságig az emlékezetembe égett az az illat.
- Hijányoztál apu!
- Micsoda?! De hát csak tegnap este mentem el! – reagált kacagva, miközben felemelt és elindult velem a konyha felé.
Arcomat a menetirány felé fordítottam és máris láttam anyut, aki a tűzhelynél sürgött-forgott. Babakék kötényén volt már pár zsírfolt, de az semmit sem csorbított a szépségén. Hosszú barna haja kontyba fel volt kötve, hogy ne zavarja a főzés közben.
- Szia, édesem! – köszönt apám, amint belépett a konyhába. – Ugye hiányoztam?
- Szervusz, drágám. Még egy napja sincs, hogy elmentél. Hogy-hogy ilyen gyorsan megjártad?
- Naaaa! Mi ez a fanyar stílus? Hát ezt érdemlem én? – Apám odasompolygott anyu mögé és egy csókot nyomott az arcára. Ez mindig működött, főleg, ha én a túlsó oldalra is adtam egyet. Én pedig jól tudtam a dolgomat és segíteni akartam apunak, ezért cselekedtem is.
Anya mosolyogva felénk fordult és pár pillanatig csak méricskélt kettőnket.
- Ti csibészek! Ti aztán tudjátok, mivel lágyítsátok meg a szívemet!
Apával összenéztünk és kacsintottunk, igaz ekkoriban én még csak két szemmel tudtam kacsintani, amin szüleim mindig jót derültek.



Második hete, hogy édesapám, az én folytonos nyüstölésemre elkezdte tanítani a mágiahasználat alapjait. A megbízásairól szóló meséi úgy megigéztek, hogy a lehető leghamarabb én is fel akartam nőni és csatlakozni mellé. Minden álmom az volt, hogy oly dicső mágus legyek, mint ő. Szívem leghőbb vágya volt, hogy én is tagja legyek a Blue Pegasusnak. Én is embereken akartam segíteni. Rémisztő szörnyeket szerettem volna ölni, hogy védjem a védteleneket. Erős akartam lenni, hogy felkutathassam a legendás sárkányokat, akikről apu oly titokzatos dolgokat mesélt. Nem voltam egészen kilenc éves, de már volt egy életcélom, aminek beteljesítésétől semmi sem rettenhetett el. Nem féltem a felmerülő akadályoktól, mert anya szerint nem létezik olyan akadály, amit nem lehet legyűrni.
Mivel édesapám a fegyvermágiában rendelkezett a legnagyobb tapasztalattal, így azt kezdte nekem oktatni. Igaz az első két hétben csak egy darab fakarddal kellett hadonásznom, ám ez engem egyáltalán nem zavart. A vívást játszva tanultam, mintha csak egy egyszerű játékdélután lett volna az egész.
Három hónap eltelte után elkezdhettem tanulni a mágia elméleti részét. Száraz és unalmas volt az egész, de egy pillanatra sem lankadt a figyelmem, minden egyes adatot és információt alaposan bevéstem a fejembe. Utáltam az elméletet, viszont ez volt a szükséges rossz. Önszorgalomból a nap kétharmadát a könyvek felett görnyedve töltöttem. Anyu már aggódni kezdett értem, de hajthatatlan voltam.
- Nem gondolod, hogy elég lesz mára? – kérdezte édesapám, aki az ajtóban támaszkodva figyelt.
- Nem, még harminckilenc oldal hátra van!
- Tudod mit? Mivel ilyen szorgos voltál egy éven keresztül, áttérhetünk a gyakorlatra!
Értetlenkedve emeltem fel tekintetemet. Hiszen még annyi mindent kellett megtanulnom.
- Már elméletből így is jobb vagy, mint én. Ideje megtanulnod a Dimension Warpot!
Hirtelen a lélegzetem is elakadt. A szívverésem felgyorsult, s úgy éreztem egy dob módjára lüktet. Tudatom szinte fel sem akarta fogni, hogy eljött az a pillanat, amiért másfél éven keresztül rendíthetetlenül küzdöttem. A korábbi pillanatokat próbáltam visszaidézni, hogy biztos azt hallottam-e amit. Legbelül féltem, hogy csak érzékeim csaltak meg.
- Csak nehogy azt mond, hogy nincs hozzá kedved! -
- Dehogynem van! – pattantam fel a székről és rohantam apám felé. Amint lehetőségem nyílt rá azonnal zokogva ugrottam a nyakába. Nem bírtam ki, hogy az örömkönnyeimet visszatartsam. Úgy örültem, mint régen édesapám hazaérkezésének.
- Köszönöm apu!
- Ezt magadnak köszönheted. – ölelt át.


Hosszú hetek után sikerült elérnem, hogy vért izzadva meg tudjak nyitni egy hasadékot. Kemény meló volt, de egy pillanatig sem terveztem feledni. Elkötelezettségemnek nem volt ellenszere. Talán még egy démon se lett volna képes meghátrálásra kényszeríteni. Az álmaim beteljesítéséért mindent elkövettem.
- Riley kicsikém, ugye tudod, hogy milyen nap van ma? – kérdezte anyu a szobába belépve.
Elképzelésem se volt, hogy ez a nap miben különbözhetett a többitől, egészen addig, amíg fel nem világosítottak.
- Boldog tizenkettedig születésnapot!
És tényleg! A születésnapom volt. A kemény gyakorlás közben meg is feledkeztem róla. Mire sikerült felfognom, hogy megint egy évvel idősebb lettem már javában pörögtek az események. Szüleim és nagyszülei körében szolidan megünnepeltük a kötelezőt egy hatalmas torta mellett. Átestem az ajándékátvételen és a jókívánságokon is. Csupán szüleimtől nem kaptam ajándékot, ami kissé meglepett, hiszen eddig mindig megleptek valamivel, ami egyszerűen csodálatos volt. Persze ezért az apróságért nem nehezteltem rájuk, már így is annyi mindent kaptam tőlük. Náluk jobb apa és anya nem létezhetett. A szeretetük és a gondoskodásuk kárpótolt ezerszer.
- Nem hiányzik valami?
- Rólunk meg is feledkeztél?
– Boldog születésnapot, Riley! – nyújtottak át közösen egy borítékot, amin alaposan elcsodálkoztam.
Fogalmam sem volt, hogy mi lehetett benne, eddig még nem kaptam ilyen jellegű ajándékot. Óvatosan felbonttam a borítékot és kivettem belőle a levelet, aminek alján egy pecsét volt. Egy nem akármilyen pecsét! A Blue Pegasus pecsétje ékesítette a levelet, melyben az állt, hogy Riley MacTavish-t felvették a tagjaik közé. Örömömben sikerült elájulnom a felfoghatatlanul csodálatos hírtől.



Öt éve voltam tagja a Blue Pegasusnak. Varázslói karrierem nem egy olajozott villám sebességével ívelt fölfelé, de azért nem volt okom szégyenkezni. Apámmal együtt vállaltunk el minden egyes megbízást, amiket sorra tökéletesen végeztünk el. Volt pár rázós megbízásunk is, amik valójában nem azok voltak, mint aminek meg voltak hirdetve, de azok sem fogtak ki rajtunk.
Egy éjszaka képtelen voltam elaludni, ekkor fogalmazódott meg bennem a nagy ötlet. Éjszaka még úgy sem jártam a céhben, és kíváncsi voltam mi mehet ott olyankor. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy éjszaka csönd van abban az épületben. Elképzeltem, ahogy az éjszakákat a többiek átbulizzák, amiből én is ki szerettem volna venni a részemet. Fel is kerekedtem és az ablakon keresztül kiszöktem a házból. Sebes léptekkel vettem célba a céhépületet. Már alig vártam, hogy bevethessem magam a pezsgésbe. Hosszú-hosszú perceket követően megérkeztem és végtelen lékesedéssel nyitottam be az ajtón.
- Yo! Wazzup?
Óriási mosolyom hamar az arcomra fagyott és jókedvem is sebesen tovaszállt, amint megláttam a bent lévők reakcióját az érkezésemre. Néhányan elájultak, amint megláttak. Másokra olyan rosszullét tört, hogy azonnal hányni kezdtek. Ám a többség csak lebénulva bámult engem. Nem értettem, hogy mire ez a szokatlan reakció.
- Hé, mi történt veletek? – kérdeztem értetlenül, miközben elindultam befelé. Bom, ugye most csak hülyítetek? Vagy mi bajotok van? – kérdeztem egy kedves ismerősömet, aki egyre jobban remegett, ahogy közeledtem hozzá.
- Hagyjál békén te förtelem!
- Te ismered ezt a csúfságot? – kérdezte Calin, akit szintén jól ismertem.
– Héj, ez nem jó vicc! Én vagyok az, Riley. Nem ismertek fel?
- Mi nem ismerünk semmiféle Riley-t! Neked pedig semmi keresnivalód a Blue Pegasusban!
– Dehogynem, hiszen én is tag vagyok, immáron öt éve!
- Ilyen arccal nem hinném. – Calin egy tükröt nyomott a képembe.
A tükörből valami borzadály tekintett vissza rám. A hideg is kirázott a látványától. Valóságos rosszullét kerülgetett. A tükörben látott rémség pedig én magam voltam. Ezt a tényt nem akartam elfogadni és megérteni se, de nem küzdhettem ellene. Ez én voltam. Remegő ujjakkal érintettem meg az arcomat, amit csupán jóindulattal nevezhettem annak. Csupán fél pillanat múlt el, de egy valóságos Armageddon zajlott le bennem.
– Mi ez? Mi történt az arcommal? Miért nem emlékszik rám senki? Mi a fene folyik itt?! – térdre rogyva üvöltöttem a Blue Pegasus közepén, miközben könnyem patakok módjára folytak végig ábrázatomon.
Semmit nem értettem, ezért válaszokat kerestem, de sikertelenül. Időközben néhányan kisegítettek a céhépületen kívülre, hogy a gyengébbik nemet ne zaklassam fel a borzalmas külsőmmel, amit meg tudtam érteni. Nemhogy a nőknek volt riasztó és ocsmány az arcom, de még én sem voltam képes állni a tükörképemet.
A lépcsőn ültem, s időközben elkezdett szakadni az eső. Hallottam a hulló esőcseppek hangját, melyek olyanok voltak akár egy Armageddon láng. Hallottam a távolban vonyító kutyákat, akik fejemben is jelen voltak. A Hit és Kegyelem Himnuszát vonyították. Úgy éreztem, mintha üvegszilánkokon estem volna keresztül, amik felhasították szellememet.
Közvetlen környezetemben megszűnt az eső. Elkeseredve tekintettem föl és egy esernyőt láttam a fejem felett.
- Üdv! Ugye te MacTavish fia vagy? – kérdezte az idegen, aki megóvott az esőtől.
Lelkemben felragyogott a remény lángja. Bíztam benne, hogy csak valami rossz tréfa áldozata vagyok.
– Igen, az vagyok!
- Akkor sejtem, hogy mi történhetett. Leülhetek melléd?


A csönd volt a bűnös. Az a rohadt mocskos, büdös csönd. Egész életemben elnyomtak, de most minden démonom fölébredt és lázadni kezdett. Mérhetetlen düh tombolt a szívükben, amiért azt hitték örökké láncra verve tarthatják őket. Szememet többé nem vakította el ocsmány hazugság.
Mindenki egy rakás szerencsétlenség. Álszentek szültek és neveltek fel a hazugság pöcegödrében. A szemfényvesztés földje nem hitt bennem, és már én sem hittem semmiben. Már nem érdekelt… Felgyújtok mindet, aztán meg szétszaggatok mindent, amit ezek ketten felépítettek. Mindent, amit ők létrehoztak azt nekem földig kell rombolnom.
Emberi mértékkel fel nem mérhető dühvel rúgtam be az ajtót, amit életemben talán sohasem léptem át. Az ártatlan ajtó tokostól repült be az előtérbe, én pedig olyan elánnal trappoltam utána, mintha egy állatcsorda vonulna végig az előtéren. Pillanatokon belül a k@rva és a p@csfej is megjelent a nappaliban. Aggodalmas arcot vágva tekintettek rám. Immáron jól tudták, hogy rájöttem arra, hogy az egész eddigi életem egy nagydarab semmi, illúzió és hamis emlékek szemétdombja, aminek a tetején eddig oly nagy lelkesedéssel lovagoltam.
Egy szóra sem szándékoztam méltatni őket. Célpontom a szobám volt. Elviharzottam mellettük, mintha nem is lettek volna ott.
- Fiam, várj! Beszéljük meg ezt az egészet! – szólt utánam a rohadék, kétségbeesett hangon.
- Mégis mi a sz@rt kell azon megbeszélni, hogy egész életemben átb@szattok?! – ordítottam.
- Mi csak jót akartunk neked. – szólalt meg a riherongy síró hangján.
- Valóban?! Akkor azt mondjátok meg, hogy melykőtök mutatta a hamis képeket és emlékeket! – szóltam hátra gúnyosan, miközben már szobám kilincsén volt a kezem.
Válasz nem érkezett, csupán elfojtott zokogás hangja, ami képtelen volt meghatni. Erre nekem semmi szükségem nem volt, nemhogy kedvem. Már nyitottam az ajtót, mikor választ kaptam.
- Én adtam az emlékeket, édesanyád pedig az illúziókat.
- Vajon igazat mondasz? Hah?! – beléptem szobámba, majd becsaptam magam mögött az ajtót.
Nekidőltem az ajtónak, majd összeroskadtam. Harag, gyűlölet, fájdalom és csalódottság egyszerre volt jelen bennem, ugyanakkora mértékben. Szívem már vagy századjára hasadt meg ebben az órában. Fájdalmamban sírni tudtam volna, de hang nem hagyta el a torkomat, viszont könnyekből nem volt hiány.
Csupán élni és lélegezni akartam. Túlélni a tragédiát, melyben szinte életem vesztettem. Futni és menekülni volt kedvem. Meg akartam találni azt, amiben újra hihetek. Itt akartam hagyni ezt az egész kib*szott hazugságáradatot. Mert tudtam, hogy ebben a nem létező életben vesztettem el a hitem. Nem is csodálkoztam rajta, hogy egy új fényt kezdtem keresni.
A szerkényemből dühöngve téptem ki a nagy táskát, és válogatás nélkül pakoltam bele a ruháim és egyéb fontos dolgaim, amik nélkülözhetetlenek voltak. A felhevült pakolás közben szemem sarkából megláttam a tükörpépemet, azt az undorító ocsmányságot. Odasétáltam az állótükörhöz, s néhány pillanatig farkasszemet néztem valódi önmagammal. Alaposan megvizsgáltam valódi arcomat, amit a mai éjszakáig sohasem láthattam. Végül beletalpaltam a tükörbe, ami összetörve roskadt önmagába. A zajra a két álszent benyitott a szobámba, de nem mertek szólni, szerencséjükre. Az éjjeliszekrényem ajtaját kinyitottam, amiben még mindig ott pihent az a bizonyos maszk, amit nagyszüleim ajándékoztak nekem, ha egyáltalán ők voltak azok… Akkoriban nem értettem, hogy minek nekem egy maszk, ha olyan szép a fizimiskám, mára már megértettem. Felvettem a maszkot, amire egy koponya arcrésze volt festve. Nem akartam tovább terhelni az emberiséget a világ legrondább ábrázatával.
Magam mögött hagyom ezt az egész sz*rt. Már százszor és egyszer el kellett volna indulnom ezen az úton. Nem szándékoztam megtorpanni. Nem éreztem semmiféle bűntudatot, vagy szégyent. Nem szándékoztam bocsánatot kérni. Már nem volt hová mennem, de mégis a menekülés mellett döntöttem, mert lassan áldozattá váltam.
Vissza sem néztem a családi házra és a két féregre, akiket szó nélkül hagytam a hátam mögött.



Senki sem szeret:
Ha már nincs hova menned, menekülj el a fájdalom elől, mikor áldozattá tesznek! Mesék egy újabb szétzilált gyermekről, ki én vagyok.

Egy elhagyatott úton sétáltam, csak ezt az egyet ismertem. Nem tudtam, hogy merre visz, de úgy éreztem, hogy a végén ott lesz az új otthonom, így sétáltam tovább, magányosan. Szertefoszlott álmaim üres útján sétáltam. Körülöttem a város aludt. Egyedül voltam. Csak sétáltam. Csak sétáltam és sétáltam…
Csak az árnyékom kísért utamon, de még benne se bíztam meg. Egyedül üres szívem dobogását hallottam. Egy-egy pillanat alkalmával azt kívántam, hogy valaki rám találjon a magányos sétám során. Lefelé haladtam az úton, amely valahol fejemben kettéválasztott. Egyik felem a határvonal felé tartott, másik pedig amerre egyedül sétáltam. Emlékeim között kerestem, hogy mi van elb@szva, de minden így volt helyénvaló. Ellenőriztem életjeleimet, ám még életben voltam, üres szívem fájdalmasan kongott.
A csillagok és a városi fények körém gyűltek, mialatt álmaim jártak a fejemben. A jövőm egy pillanat tört része alatt égett porrá a szemeim előtt. Álmaim számbavétele közben néha még fel-felbukkant. Elszigeteltségben éltem mindeddig. Egy tündérmese áldozata voltam. Én voltam az ismeretlen alak az utcán, kinek senkije és semmije se volt. Már csak a fájdalomtól való menekülés hajtott előre. Bár igaz… Senki sem mondta, hogy az élet fair.
Mindenki azt mondja, hogy ott az otthon, ahol a szíved dobog. De milyen szégyen, hogy mindenki szíve máshol ver. Ez is csak azt erősítette meg, hogy a világ közepe egyben a világ vége is. Már negyedik napja vergődtem egyedül a világban. Nem érdekelt semmi, mert ilyennek kellett lennem a hamisság korában, ami nem hitt bennem. Fásultan vártam a vonatra. Kedvem lett volna egy, jó közel lenni a megfulladáshoz. A fene se bánta, elmém már egy elmebeteg barlang volt. Az érzelmeimet már eltemettem, a fr@ncnak se volt rájuk szüksége. Aztán megjött a szerelvény. Felszálltam a középső vagonra, majd keretem magamnak egy helyet. Ötpercnyi várakozás után elindulunk. Csak a tájat néztem és megint eddigi életemen rágódtam, ami lassan kórossá vált. A semmi volt az otthonom. Kamaszkorom ágya romok között lett megvetve. Fiatalságom porból lett és porrá vált.
Már javában egy másik helyről álmodtam egy másik családdal. Énekeltek, hallottam, ahogyan énekeltek, miközben az eső elsodort. Az álmom pedig ismételten szertefoszlott. Szívemet nyomorban mosták ki és benzinben áztatták meg. Hirtelen felkacagtam, ez volt az a pont, ahol túlléptem mindenen. Ez az ördögi állapot megszépítette létezésemet, csakúgy, mint egy katasztrófa. Lélekmankóimat pedig belehajítottam a kétségbeesés folyójába, nem volt rájuk tovább szükségem.


Három éven keresztül éltem önpusztító életet. Szinte az összes lehetséges ajzószert kipróbáltam, míg májamat minden áldott este szétcsapattam. Átkeltem a folyón, beleestem a tengerbe, amibe minden kitaszított kutya belefullad. A tengerből megmenekültem, majd súroltam a felületét a pokol szájának. Kifutottam a világomból, majd hasra vágta magam a saját véremben. Így feküdtem a padkán, miközben elmém kezdett tisztább és tisztább lenni.
Kezdtem megvilágosodni. Ködös elmém felfogta, hogy a két ember, akiket én úgy gyűlöltem valójában mindennél jobban szeretett. Lehet, hogy egész életemet hazugsággá tették, de csak azért, hogy maradéktalanul boldog legyek. Anyám feladta a karrierjét, hogy otthon maradhasson velem, feláldozta mindenét, hogy én boldog lehessek, és ne tudjam meg a szörnyű valóságot. Apám önmagát nem kímélve dolgozott, hogy mindenünk meglehessen, és közben még családfőként is helytállt. Hazugság volt, de egy csodaszép hazugság, amit én magam tettem tönkre. Ha azon az elátkozott éjszakán el tudok aludni, akkor még ma is én lennék a világ legboldogabb embere. De nem, nekem szilánkjaira kellett törnöm mindent, ami utamba került. Mert játszanom kellett a faszagyereket… Én idióta! Ezért a semmirevaló életért taszítottam el magamtól szüleimet, akik mindenüket feláldoztak értem és úgy szerettek, ahogy voltam. Megtehették volna, hogy születésem után elhajítanak, akár egy darab követ, de nem, ők így is szerettek. Mit tettem?
A felismerés közben úgy éreztem, hogy szemem kifolyik, koponyám pedig kiszáradna. Szám szárazzá vált, arcom megdermedt. Az agyam túlpörgött, és minden tárgy a pofámba röhögött. Gerincem kicsavarodott, érzékeim eltompultak. Felmérhetetlen fájdalmamban egy olyan önkívületi állapotba kerültem, amiből nem hittem volna, hogy van visszatérés.
Szégyenérzet nélkül hagytam el a házat, most viszont úgy szégyenkeztem, hogy ha tehettem volna egészen a pokol legmélyebb bugyraiig süllyedtem volna. Nem volt jogom bocsánatot várni, de két dolgot akkor is el kellett mondanom szüleimnek. Először is azt, hogy sajnálom és szégyellem a viselkedésemet. Másodszor pedig, hogy mennyire hálás vagyok nekik és szeretem őket.
Remegő kézzel nyúltam a kilincs felé, amit emlékeimben már ezerszer megfogtam, de valójában még egyszer sem. Pár centire a kilincstől megdermedt kezem. Az ajtó résnyire nyitva volt, ami sohasem volt jellemző szüleimre. Nem tudtam, hogy ez mégis mit jelenthet, de hamar egy hangos sikoly hallatszott a házból. Édesanyám sikolya. Szívem szinte kiszakadt mellkasomból akkorát dobbant. Habozás nélkül belöktem az ajtót, majd a hálószobájuk felé kezdtem rohanni. Már csak egy lépés választott el az ajtótól.
- Elvettem mindeneteket az életeteket leszámítva, de most azért is eljöttem! – hallatszott odabentről egy ismerős hang, amit egy sikoly követett, majd egy varázslat zaja.
Vállal nekirugaszkodtam a csukott ajtónak, amin így könnyedén áttörtem. Az engemet fogadó látvány valami borzalmas volt. Apu vérben úszó holtteste fejjel lefelé lógott a falról, míg anyu vérben ázva hevert az ágyon. A szoba közepén pedig az esernyős alak állt, aki az imént nyitott meg egy mágikus kaput, amin diadalittas kacajt követve átlépett. Nem vette észre az érkezésemet. Nem rohantam utána, inkább anyához siettem.
- Anya! - – szóltam elcsukló hangon.
- Riley, kicsikém, hát visszajöttél? - –kérdezte recsegő hangon. Már alig volt benne élet. - Hát megbocsájtottál nekünk? – kérdezte mosolyogva, majd felsóhajtott.
– Anya, én… – szavam elakadt, mert felfogtam, hogy az imént szeretett édesanyám már a lelkét lehelte ki.
Nem tudtam elmondani neki, amit el akartam. Nem tudtam bocsánatot kérni, és nem mondhattam meg nekik, hogy mennyire szeretem őket. Nem mondhattam már nekik semmit. Immáron valóban nem voltak többé. A két ember, akik mindennél jobban szerettek engem már nem voltak. Akárcsak három éve most sem búcsúzkodhattam. Szívem jéggé vált, majd szilánkokra robbant. Elmém meghasadt. Minden korábbinál nagyobb fájdalom marcangolta lelkemet, amik még a belső démonaimat is sírásra kényszerítették.
Csak bömböltem és bömböltem. Akár egy elveszett taknyos gyerek az esőben.
Felfoghatatlanul hosszú percek után sem csillapodott a fájdalom, ám mellette megjelent a düh, a gyűlölet és a harag. Bosszút akartam állni azon a férfin, aki elvett szüleimtől és tőlem is mindent. Nem tudom milyen indítékkal tette, de nem is érdekelt, csak bosszút akartam. Apám megtanította, hogy aki bosszút akar, annak két sírt kell ásnia. Egyet áldozatának, míg egy másikat pedig önmagának. Nem volt vesztenivalóm, készen álltam megásni azokat a sírokat. Szemeimből kitöröltem a könnyeket, s közben éreztem, hogy maszkom már csupa nedvesség a könnyeimtől. A mágikus kapu irányába fordultam, ami indokolatlanul lassan zsugorodott össze, mintha csak rám várt volna.
Felálltam, majd belevetettem magam a kapuba, ami már csak rám várt.



Csillagokkal kivert, végtelen kékségen száguldottam keresztül, majd hirtelen egy szivarfüstös szoba közepén találtam magam, hason feküdve. Egy kisebb csapatnyi rosszarcú idegen meredt rám. Szúrós tekintetük semmi jóval nem kecsegtetett. Egy íróasztal mögött ott ücsörgött Esernyős is, aki úgy terpeszkedett a bőrfotelben, mintha nem is az imént ölt volna meg két embert.
- Megöljük Főnök? – kérdezte az egyik, akinek arcát egy vízszintes heg választotta ketté.
- Eszetekbe se jusson a szőnyegemen kiontani a senkiházi vérét, ti idióták!
Az izomagyú bagázsból ketten karon ragadtak és az ajtó felé kezdtek vonszolni.
- Szóval neked, senkiházi azoknak az embereknek a gyereke, akiket megöltél?!
- Álljatok meg! Hiszen ez a kicsi Riley! Bocsáss meg cimbora, csak tudod a maszkod miatt nem ismertelek meg. – intett egyet, mire emberei elengedtek én pedig odasétáltam az asztalhoz.
A csodálatosan megmunkált íróasztalt első körből rá akartam borítani, de erre nem nyílt alkalmam. Még alig ragadtam meg az asztal lapját, mikor valami hátrataszított, egészen a falig. Reagálni sem tudtam, de már arcomban egy tűzgolyó izzott.
- Bosszút akarsz, torzszülött? Közel sem vagyunk egy súlycsoportban. – mondta olyan arckifejezéssel, amitől még a gerincvelőm is megremegett. - Csak el kellene eresztenem ezt a tűzlabdát és már meg is szabadulna a világ ettől az ocsmány, maszkos fejedtől.
Miközben a halál torkán próbáltam fennakadni, elkezdtem összegyűjteni mágikus erőimet. Katanámmal ketté tudtam volna szelni a rohadékot, ha a szerencse mellettem áll. Ám hiába törtem magam, akárhányszor is próbáltam az erőm mindig szétfoszlott a cél előtt, mintha a mágia kifordult volna önmagából.
- Szívességet tegyek neked? Vagy inkább magamnak tegyek egy szívességet? – úgy kérdezte, mintha ez számára csak egy ócska játék lett volna. – Most az egyszer szívességet teszek neked, és életben hagylak! Elvégre te magad ütötted szüleid koporsójába az első szöget, amit persze én magam készítettem elő.
Esernyős szavaiban volt igazság, nem is kevés! Okolhattam volna őt a cselekedeteimért, elvégre, ha ő azon az esős éjszakán nem loval akkora dühbe, akkor lehet mindent máshogyan látok. Ez persze nem jelentett mentséget a tetteimre, nyakig benne voltam, de ő is legalább könyékig beletúrt a lósz@rba.
A képemben izzó tűzlabda lassan kezdett zsugorodni, de mielőtt még eredeti méretének felét elérte volna felgyorsultak az események. Az ajtó berobbant mellettem, aminek hatására szép kis légnyomást kapott a fejem. A fülem zúgott, semmit se hallottam. Látásom homályos volt, s a szobának egyetlen bútora sem akart egy helyben megmaradni. A falhoz szegező erő elengedett. Esernyős emberei sorra terültek el a földön, miközben ő maga valamit ordítozott. Látszólag meglepte őt is az esemény. A füstölgő ajtón rövidesen egy férfi rohant be, akinek egyik keze helyén egy kisebb méretű ágyú volt.
A frissen érkezett hajtaréjos alak irányába támadt az egyik izomagyú, de hasztalanul. A jövevény kitért a támadás elől, földre küldte a támadóját, majd egy taposással eltörte áldozata nyakát. A következő pillanatban pedig lélegzetem elszorult a látottaktól. Az ágyúkéz visszaváltozott egy normális emberi kézzé.
- Ez meg miféle mágia?! – kérdeztem magamtól, miközben próbáltam összeszedni magam.
- Felkészültél a halálra te pedofil állat? – tette fel a kérdést, miközben imént visszaváltozott öklével egy olyant lekevert Esernyősnek, amitől az rögtön elterült a padlón. – Már nincs egyetlen embered se.



A fegyverek majd elmesélik:
Senki sem ússza meg élve! Most vesztettem el csak igazán a fejem! De nem érdekel! Csak csukd be a szemed, búcsúzz el magadtól és gondolkozz el az életedről! És arról, hogy mennyit jelent az nekem, semmit…

- Mit nekem emberek! Sohasem voltál ellenfél nekem te csótányfejű! – Esernyős egy tűzörvényt idézett, amivel felkente a plafonra az idegen akcióhőst.
Ekkorra már többnyire visszanyertem alapjáratos önmagam. Gyorsan felegyenesedtem és megpróbáltam katanámat megidézni, de ismételten hasztalanul. A mágikus erők valahogy úgy csúsztak ki kezemből, mintha villával próbálnék levest enni. Jobb híján az öklömet választottam. Szüleim gyilkosa felé futottam, ám mielőtt még lesújthattam volna rám ordítottak.
- Takarodj az útból, vagy rajtad is több lyuk lesz, mint egy szitán!
Mögöttem térdelő állásban a tarajos célzott karjával, ami már megint egy fegyver alakját vette fel. Alig volt időm félreugrani, mikor is felhallatszottak a szapora lövéssorozatok. Gurulás közben egy hangos kiáltást hallottam, s pillanatokkal később már láttam, hogy Esernyős az oldalára szorítja kezét, amiből ömlik a vér. Pár perce már a halálában sem hittem most, viszont nagyon rosszul állt a zászlaja, súlyos sebet kapott. Ezt persze ős is jól tudta és menekülési lehetőség híján kivetette magát az ablakon. Én és az idegen azonnal az ablakhoz siettünk, s a pépesre zúzódó test helyett azt láttuk, amint a féreg egy éppen elszáguldó vonat tetején landol. Nem volt értelme utána ugranunk, mert a vagonok elfogytak előlünk.
- A rohadék! Megszökött…
- Csak nyugi, bármelyik pillanatban jöhet a következő járat! A becsületemet teszem fel rá, hogy ma éjszaka elkapom!
– Micsoda? Itt percenként járnak a szerelvények?! Mégis hol vagyok? – csodálkoztam, elvégre még soha nem láttam, illtetve hallottam olyan vasúti útvonalról, ahol ilyen sűrűségben járnak a vonatok.
– Azt sem tudod hol vagy? Ez Ibertil, Armalasz legnagyobb városa.
Ibertil? Armalasz? Mégis hová a pokolba kerültem? Nem voltam teljesen tudatlan a világunkkal kapcsolatban, de ilyen nevű országról még sohasem hallottam, nem is beszélve a városról! Pedig egy ilyen kaliberű város nem élhetett világhírnév nélkül. A házaknak legalább egy tucatnyi emeletük volt, szinte már az égig értek. Alattunk három emelet mélységben két sínpár futott egymás mellett, amik nem mellesleg kétfelé választották a várost, igaz jóval a föld felett épültek azok a sínek. Sohasem láttam ilyent, és ekkora várost. A lélegzetem is elakadt, miközben a hulló hópelyheket a viharos szél az arcomba fújta.
– Állj félre! Itt a járatom. - parancsolt rám tarajos, aki már készült is az ugráshoz, mivel már közeledett is a következő szerelvény.
- Nem! Megölte azt a két embert, akik feltétel nélkül szerettek. Bosszút kell állnom értük!
Látszólag Tarajos megértette, hogy mi mit érzek, mert arcán egy kurta mosoly jelent meg, ami felismerésről árulkodott.
- Rendben, akkor ugorj!
Több sem kellett, visszafordultam és levetettem magam. Nem volt szabad hibáznom, mert ha az ugrást elvétem, akkor a biztos halál várt. Az ugrással nem is volt semmi baj, a landolás is simán ment, de a megkapaszkodás… Alig sikerült megkapaszkodnom a vagon tetején, amit vékony jégpáncél borított. A jéghideg szél habozás nélkül vájta éles agyarait az képembe, mintha maszkom nem is lett volna. Mikor már biztos volt a helyem, hátranéztem újdonsült társamra, aki már javában mögöttem kapaszkodott. Nem tudom, hogy ő miért akarhatta Esernyős halálát, de volt egy olyan érzésem, hogy hasonló cipőben járunk.
Perceken keresztül megállíthatatlanul száguldott a vonat, míg aztán hirtelen fékezni kezdett. Értetlenül tekintettem előre, a látványnak pedig nem örültem. Nagyon nem örültem! Előttünk a sín elfogyott, pontosabban valaki megolvasztotta azokat, amik így a saját súlyuk alatt meghajoltak, s alázuhantak. Hiába fékezett a vonat, a vak is láthatta, hogy nem fog tudni megállni. Tudván tudtam, hogy most aztán végünk van, mi is alázuhanunk az egész szerelvénnyel együtt.
- Tűnjünk innen! – ráncigált fel tarajos, majd ugrott le a vagon tetejéről.
Követte ma férfi példáját, és bíztam a vakszerencsében. Tarajos karja megint átváltozott, mintha csak egy Take Over lett volna. Ezúttal egy horgonykilövő ágyúvá, amit azonnal használt is. A horgony megkapaszkodott egy háztömb tetejében, ő pedig így megmenekült a zuhanástól. Én viszont továbbra is bajban voltam, elzúgtam mellette. Már-már szüleim mellett éreztem magam, mikor bal bokámon szorítást éreztem. Váratlanul hatalmasat rándultam, és megálltam a levegőben. Fölfelé tekintettem. Tarajos még éppen időben kapta el a bokámat.


Már egy órája melegedtünk a hordó mellett, amiben tüzet gyújtottunk. Nem volt hová mennünk és Esernyős is meglógott. Egy órán keresztül semmit se szóltunk egymáshoz, leszámítva köszönetnyilvánításomat az életemért. Kicsit vicces volt a szituáció, elvégre egy csónakban eveztünk, de mégsem találtuk a közös hangot. Végül én törtem meg a csöndet.
- Mégis miféle mágiát használsz? Tudod, én még sohasem láttam ilyent, sőt nem is hallottam hasonlóról!
- Mágia? – kérdezett vissza értetlenül.
- Hát a karjaidat úgy tudod változtatni, mint más alakváltó mágusok Take Over-el.
- Miről hadoválsz te itt? Talán beütötted a fejedet?
- Nem, szó sincs róla! – reagáltam gyorsan, mielőtt még teljesen bolondnak nézne. - Csak tudod, az én országomba ezt mágiának hívják. Hasonlóan működik, mint a te mágiád, de felénk az emberek nem fegyverekké változtatják a karjaikat, hanem különféle élőlények végtagjaivá.
- Itt engem és a fajtársaimat mutánsoknak hívnak. Ritkaságnak számítunk, de hatalmas erőkkel rendelkezünk. Én fegyvermásoló mutáns vagyok, de vannak olyanok, akik az emeleteket manipulálják, vagy a semmiből teremtenek különféle tárgyakat.
Nem kellett további dolgokat hallanom, jól tudtam, hogy Tarajos is a mágiáról beszél, csak feléjük ezt máshogyan hívják. És nem mellesleg máshogyan is használták.
- A főpedofil is egy mutáns, ahogy azt láthattad. Ő viszont sokakkal ellentétben több képességgel rendelkezik. A teret, az időt és a tüzet is képes manipulálni.
A teret és az időt is? Hirtelen mély gondolkodásba zuhantam. Ez a két mágiatípus rendkívül bonyolult volt, de borzalmas erőket lehetett velük mozgósítani. Korábban pedig olvastam olyan elméletekről, hogy több alternatív valóság is létezik, különféle párhuzamos világokban. Lassan kezdtem érteni a helyzetemet. Ha Esernyős kellően jártas a térmágiában, akkor nem kizárt, hogy képes megnyitni átjárókat, amik a párhuzamos síkokba vezetnek. Kicsit meredek volt a dolog, de ha a feltételezésem igaz, akkor én már korántsem a saját világomban voltam. Így pedig érthető, hogy a mágia miért viselkedik annyira máshogyan a megszokotthoz képest, és hogy az itt élők miért viszonyulnak teljesen máshogyan hozzá. Egy másik világ, ahol a mágiát teljesen más szemszögből közelítették meg, mint mi. Gyomrom azonnal görcsbe rándult, megborzongtam a felismerés következtében. Belegondoltam, hogy talán soha többé nem láthatom Fiore-t, és itt kell leélnem az életemet.
- Mégis honnan jöttél, ha nem armalaszi vagy?
- Azt hiszem, hogy egy alternatív valóságból…



Huszonharmadik életévemet töltöttem be és még mindig nem jutottam haza. Én és Christian fél Armalaszon végigüldöztük Esernyőst, de mindhiába, a féregnek sehogy sem tudtuk torkát vágni. Időközben sorstársammal szoros barátságot kötöttünk. Rettentően érdekelt, hogy ő miért vadászik megszállottan Esernyősre, de sohasem adott választ, egy idő után pedig már nem is feszegettem a témát. A múltjáról gyakorlatilag semmit sem tudtam… Az évek során próbálkoztam mágiámat alkalmazni a világban, de sikereim jelentéktelenek voltak. Mire megidéztem katanámat lement egy fél nap. Képtelen voltam átállni a helyi mágiára, ami annyira hasonlított a fioreire, de mégis teljesen más volt.
Hosszú évek kudarcát megelégelve kidolgoztunk egy tökéletes tervet, amivel sarokba szoríthatjuk Esernyőst. A kivitelezéssel egésze addig nem volt gond, míg az utolsó ponthoz nem értünk, ám aztán elszabadult a pokol.
- Mindenkit magammal viszek a Pokolba! Ezen már nem változtathattok! Nem hallgatom meg az utolsó szavaitokat, hiszen már nincs mit mondanotok, úgy is mindjárt végetek van! – sátáni kacajt hallatott a sarokba szorított patkány.
Igazából nem volt annyira sarokba szorítva, hiszen mi is éppen, hogy a lábunkon álltunk. Fejenként legalább három súlyos sebből véreztünk, és egy kivénhedt csatalónál is jobban fújtattunk. Mind a ketten tartalékaink végén jártunk, de nem adhattuk fel annyi hullával a hátunk mögött. Egy egész háztömbnyi gazfickót küldtünk jobblétre, hogy eljussunk idáig. Hosszú utat tettünk meg idáig, ami alatt Christian és én tönkrementünk. Elég lett volna csak ránk tekinteni, minden ránk volt írva. Mi voltunk Fiore egyetlen esélye, de oly szánalmasak voltunk…
Ha ezt az őrültet most nem állítjuk meg, akkor szülővilágom sorsa megpecsételődik, pedig már olyan közel voltam a hazatéréshez. A bukás gondolata egy fekélyes vérzés fájdalmát ébreztette az agyamban. Nem sz@rakodhattunk tovább!
Esernyős felé vetettem magam és a földre vittem. Dulakodni kezdtünk. Öklök zúgtak el oda és vissza, sőt kétségbeesésemben már haraptam is, ami maszkomon keresztül macerás volt, de nem lehetetlen. Barátom közben megpróbálta megakadályozni a mágikus pecsét végleges felírását, így csak magamra számíthattam.
Végül elbuktam, és én vesztettem. Erőtlenül térdeltem Esernyős előtt, aki kezét a fejemre tette.
- Még mielőtt megöllek látni, akarom azt az ocsmány pofádat!
Megpróbálta letépni maszkomat, ami már hosszú évek óta rejtette ábrázatomat, de még időben megragadtam csuklóját, és akármilyen kevés erőm is volt, nem engedtem, hogy levegye maszkomat.
- Szóval szégyenlős vagy? Megértelek, ilyen pofát én is rejtegetnék. Akkor vedd ezt búcsúajándékként! – karjából lila tűz indult ki, ami átkúszott fejemre.
A mágikus tűz pokoli fájdalmakat okozott, mintha valódi tűz égetett volna. A tűz folyamatosan szívta le a mágikus erőmet, miközben úgy éreztem, hogy arcomat megolvasztja. üvöltöttem, ahogy csak a torkomon kifért, úgy sem tudtam mást tenni.
Christian a segítségemre sietett, leadott pár lövést, de golyókat Esernyős egy anomáliával felszippantotta. Társam ezt látva a közelharc mellett döntött, rohanni kezdett felénk, de félúton megdermedt. Esernyős engem eltaszított és odament a levegőben magatehetetlenül lebegő barátomhoz.
- Utálom ezt a mocskos mágiádat… - jobbját Christian vállára tette, majd rögtön megjelentek azok a lila tűzcsóvák.
Barátom fájdalmasan üvöltött fel, miközben a mágikus lángok kiégettek belőle minden mágiát, akárcsak belőlem. Mikor a lángok végeztek Christian hirtelen becsapódott mellém. Vérben ázva hevertünk kegymás mellett. Megint elbuktunk, akárcsak a korábbi száz alkalommal.
- Ma végre megdöglesz!
- Miről beszélsz, te borotvált majom? Mindjárt lelépek, ti pedig itt sültök ropogósra.
Magatehetetlenül bámultam a távolodó Esernyős után, és ezerszer elátkoztam őt. Megint elbuktunk, ám immáron utoljára és végleg. Dühös voltam az igazságtalan sorsra, de már a dühből generált energiával se tudtam mozdulni.
Már majdnem belenyugodtam, hogy nekem csak ennyi jutott a korábbi tetteim miatt, mikor egy váratlan lángoszlop tör be a szobába az ablakon keresztül, ami az ablakon keresztül érkezett. Esernyős azonnal a robbanás felé figyelt
- Riley! - szólt rám Christian, aki ugyanebben a pillanatban maga felé rántott.
Barátom teste felfénylett, majd zsugorodni kezdett, végül egy pisztoly alakját vette fel.
- Ennél többre nem futotta. Lőjük szét!
Nem pazaroltam az időt csodálkozásra vagy kérdezgetésre. Megragadtam a pisztolyt és azonnal Esernyős felé tartottam. Szinte nem is céloztam, csak meghúztam a ravaszt. A mágikus töltet útjára indult, s keresztülszáguldott célpontomon, aki a lángok irányából várta a támadást. A lövést meg akartam ismételni, de már nem tudtam.
- Ennyi voltam, nem maradt többre erőm.
- Már nekem se.
Hiába találtam telibe Esernyőst, a rohadék foggal, körömmel ragaszkodott az életéhez. Hörgő hangon kapott a mellkasán keletkezett lyukhoz. Értetlenül pislogott a sebére, majd ránk, aztán nyitott egy mágikus kaput, amin keresztül átbukdácsolt.
Nem, nem NEM! Most nem már nem lóghat meg! Christian még szinte vissza se változott, mikor felrángatott a földről és elindultunk a kapuhoz. Fogalmam sem volt, hogy most hová visz ez a mágikus átjáró, de nem is érdekelt. Nem volt bennünk sok erő, de akárhová követtük volna a nyamvadékot, hogy kivégezhessük. Egymást támogatva átléptünk a kapun.
Újra az ismerős kékség övezett, amit most is csillagokkal vertek ki. Az utazás gyomorrángató volt, viszont olyan hirtelen ért véget, hogy a következő pillanatban már arra eszméltünk, hogy egy sekély folyóban fekszünk. Idegesen néztünk körbe és a folyóparton megpillantottuk Esernyőst, akinek élettelen teste mozdulatlanul hevert egy hatalmas vértócsa közepében. Elbotladoztunk a holttestig, amibe a bizonyosság kedvéért belerúgtunk párat, majd hasra vágódtunk a kavicsban.
- Végre sikerült… Ennyi idő után, végre sikerült!
- Csakhogy megdögöltél te átkozott pedofil!
Hirtelen síri csend telepedett ránk, csupán egymás fújtatását hallottuk. Hosszú évek kudarcai után beteljesítettük bosszúnkat. Már hosszú ideje ez volt a leghőbb vágyam, s célom, ám ekkor arra eszméltem, hogy már nincs miért élnem. Nincs tervem, vagy életcélom…



Fiatal srác:
Egy újabb fordulópont. Elágazás az úton. Az idő csuklón ragad, és megmondja, merre menj. Hozd ki a legtöbbet a helyzetből, és ne kérdezd, hogy miért! Mert ez nem egy kérdés, hanem egy lecke, amit időben meg kell tanulni. Az élet kiszámíthatatlan, de a végén minden jó. Remélem kiélvezted minden pillanatát. Készíts fényképeket és keretezd be az emlékeidbe! Raktározd el jól az egészséges és gyönyörű perceket. Mind azért van, amiért megéri. Amiért mindvégig megérte.

Lehet nem kellett volna kinyírni Esernyőst… Christian és én ideje korán teljesítettük életcélunkat, s így most parlagon hevertünk. Nem tudtunk mit kezdeni magunkkal. Igaz mikor az első szembejövő embertől megtudtam, hogy újra Fiore-ben vagyok annak megörültem. Persze legyen akármekkora is az öröm, az úgy sem tart örökké. Az enyém pedig eléggé hamar lecsillapodott, mikor Esernyős búcsúajándékát megtapasztaltam. A rusnya képemet fedő maszkom egyé vált velem. Tulajdonképpen kaptam egy új arcot, amit annyira nem is bántam. Ez volt az érem jó oldala, ám a rosszbbik oldalnak már korán sem örültem ennyire. Esernyős szinte minden mágiatudományomat kipucolta belőlem, alig maradt bennem valami abból, amit hosszú évek során szedtem össze. Szinte mindent kezdhettem az elejéről. Barátom is hasonlóan járt, aki rendhagyó mágiáját szinte maradéktalanul elveszítette. A Take Over szintű alakváltásokra képtelen volt, csupán az egyszerűnek számító teljes átváltozásokat tudta, úgy ahogy kivitelezni. Egy vadásztőr alakját tudta felvenni és egy pisztolyét. Röviden, neki is mindent újra kellett tanulnia. Nem is beszélve arról, hogy Fiore mágikus beállítottságát is szoknia kell, ahogy nekem kellett anno az ő világáét.
Két hetes céltalan bolyongás után találtunk egy érdekes plakátot. Egy céh toborzóplakátja volt az. Több se kellett nekünk, azonnal felkerestük a céhet. Persze nem mi voltunk az egyedüli jelentkezők. Rajtunk kívül még legalább tíz jómadár áhítozott a felvételről. Kettőnkön kívül mindenkit be is fogadtak. Minket azzal az ürüggyel tartottak távol, hogy túlzottan amatőrök vagyunk a korunk ellenére. Éltem a gyanúperrel, hogy ha Christian rendelkezne minden erejével, akkor már szitává lőtte volna az egész bagázst. Természetesen én is dühös voltam, hiszen jogtalanul néztek le minket.
- Adj egy nyamvadt feladatot, és ha teljesítjük, akkor felvesztek!! – ordította le az akták között matató férfi fejét.
A férfi arcán egy pimasz mosoly jelent meg, amiből rögtön valami galádságra következettem.
- Rendben, adok egy megbízást, amit ha elvégeztek, akkor csatlakozhattok a Southern Wolves-hez!
- Ez a beszéd! Ide vele!
A feladat nem volt más, mint egy kis „vadászat”. Egy szökevény mágust kellett elkapni élve, vagy holtan. Esernyős elintézése után ennél testhezállóbb feladatot nem is kaphattunk volna.
Két nap alatt kinyomoztuk a szökevény mágus pontos hollétét. A lehető legminimálisabb idő alatt igyekeztünk felmérni az erejét. Tervet készítettünk, majd lecsaptunk. Az akció simán ment, attól eltekintve, hogy a célpont sebességmágiában utazott. És minő meglepetés, hogy a megbízás még véletlenül se D szintű volt, legalább C volt. Az aktakukac fickó meg akart szívatni minket, de rosszakkal próbálkozott.
Az áldozatunk egy gyümölcsfásban pórbált meglógni előlünk. Hosszú perceken próbáltuk becserkészni, de mágiáját tekintve volt egy kis előnye. Már majdnem meglógott előlünk, mikor eszembe jutott a nagy megoldás.
- Christian, változz át!
Az első pillanatban barátom értetlenkedett, de aztán lesett neki, hogy mire megy ki a játék. Azonnal fel is vette egy pisztoly formáját. Megragadtam a fegyvert, kényelmesen célra emeltem, majd hosszú másodperceken a célzásra koncentráltam. Az üldözött férfi már majdnem kiért a fák közül.
- Lőj már! Mire vársz?!
- Csak egy pillanat. – majd meghúztam a ravaszt. A golyóvá sűrített mágikus erő pedig pillanatokon belül irgalmat nem ismerve zilálta szét a célpont hátát.
- The mission is completed. – végezetül elfújtam a füstölgő pisztolycsövet.
Kedvtelésből még hullarablóvá váltam, mert az áldozatunknak volt egy frankó napszemüvege és egy fejhallgatója is, amiket önkényesen kisajátítottam, hiszen annyira megtetszettek. Neki már amúgy sem kellettek.
A céhhez visszatérve Christiannal közösen az aktakukac íróasztalára hajítottuk a hullát, majd beviharzottunk az épületbe, mindenféle további nélkül. Még szinte be sem léptem a központi csarnokba, mikor egy apró kölyök termett előttem. Fogalmam sem volt, hogy mit kereshet itt, de később kiderült, hogy egy elkötelezett apuka már idejekorán megkezdte a zsoldos képzést.
- Héj! Te meg ki vagy? – kérdezte vigyorogva.
- Hogy én? Egy fiatal srác voltam nagy tervekkel. Mára meg egy sz@ros „vén” trotty. Nincs semmi örömöm, gyűlölök mindent. A világ tartozik nekem, úgyhogy bekaphatod! A csodás napok sz@rt se jelentenek. Sz@r az élet és én is az vagyok!
Bemutatkozásomat követve mindenki tudta rólunk a céhben, hogy mi nem barátkozni jöttünk ide. Én jobb vállamra megkaptam a céhszimbólumot, míg Christian a bal vállára.


Név: Christian Sanderson
Életkor: 32
Mágia: Alakváltó (speciális, az előtörténetben részletezve van(Gray-el egyeztetve))
Céh: Southern Wolves
Kinézet: >>Kép<<
Jellem: Harcedzett. Végtelenül elkeseredett. Nincs vesztenivalója, tehát nem fél semmitől sem.
Történet: Az előtörténetemben. Hogy miért tart velem? Szó szerint nem írtam bele az előtörténetbe, mert szerintem magától érthető. Egy teljesen idegen világ, egy barát, akivel éveken keresztül vadásztak Esernyősre. Röviden: Szoros barátság.