Riley MacTavish

Áll az alku!

- Még hogy kényelmes szálláshely! Ha ezeknek kényelmes, hogy egy büdös lábbal a képükben ébrednek, akkor hülyék! – morgolódott barátom lefelé a lépcsőn. – Mintha a te világodban nem minden szó jelentése volna ugyanaz, mint nálunk.
- Nyugi, felénk se igazán ez a szállás tükrözi a kényelmes fogalmát. – Reagáltam, miközben sajgó derekamat fogtam.
- Akkor átbasztak minket.
- Ugyan mit vártál azok után, ahogyan bekerültünk a céhbe?
Még javában csipás volt a szemünk, de máris a megbízásokat nyálazgattuk. Mivel a hivatalos besorolásunk D szintű volt, ezért az elvállalható felhozatal nem volt túl fényes. Habár olyan mélyre nem süllyedt a felhozatal, hogy gombagyűjtögetés is legyen benne. Fél órán keresztül tanakodtunk, és legalább minden plakátot kétszer átnyálaztunk, mire sikerült kiválasztanunk egy aránylag elfogadhatót. Nem volt benne semmi különös. Egy Olbenheim nevű alaknak kellett két dolgot leszállítani. Először is élve kellett neki Parmalo. Másodszor pedig Parmalo medálja. A célpontban nem volt semmi különös, egy feltörekvőben lévő kereskedőről volt szó. Nem értett a mágiához se. Túl könnyűnek tűnt, ezért elvállaltuk.
- Ez jó is lesz! – Christian az egyik zsebébe gyűrte bele a plakátot, és azzal el is indultunk a kijárat felé.
Bal fülemre is ráhúztam a fejhallgatómat, hogy immáron teljes valójában hallgathassam a zenét. Mutató és középső ujjammal finoman megigazítottam a napszemüvegemet, és már alig vártam, hogy elérjük a várost, ahol Parmalo lakott.
Vonatra szálltunk, és egy eseménytelen és rendkívül unalmas út után estére meg is érkeztünk a kijelölt városba. A városban nem volt nehéz eligazodnunk, hiszen negyedekre volt osztva.
- Elképesztő! A ti civilizációtok hogy lehet ennyire elmaradva? Már csak az kellene, hogy páncélos lovagok szaladgáljanak az utcákon.
- Inkább én kérdezhetném azt, hogy a ti világotok miért olyan fejlett a miénkhez képet? És meg fogsz lepődni, de vannak még lovagok. Sőt elméletileg még sárkányok is!
- Basszus, akkor sikerült egy mesekönyvbe csöppennem… Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen szar érzés.
Barátom kijelentésén elmosolyodtam. Vicces módon most pont ő viselkedett úgy, mint én pár évvel ezelőtt az ő világában.
A kereskedőnegyed szélén hamar megtaláltuk Parmalo kúriáját. Az épületet elméricskélve nem lehetett panasza a férfinek. Érdekes módon kívül egy őrt sem láttunk, ami szokatlan volt. Egy vagyonos kereskedőtől szokatlan volt az efféle hanyagság. Legalább néhány fegyveres őr…
- Mit szólsz? Kicsit szokatlan mi?
- Hmm… Ez csak két dolgot jelenthet! Parmalo vagy egy nagyon óvatlan kereskedő, és könnyű dolgunk lesz vele, vagy egy nagyon agyafúrt alak, aki telerakta csapdákkal az udvart, hogy megtréfálja a magabiztos támadókat.
Hát jó nagy különbség volt a két variáció között. Előrelátóan a rosszabb variációval számoltunk, de nagy meglepetés ért minket! Az udvaron gond nélkül keltünk keresztül. Se őrök, se csapdák. Túl könnyű volt. Általában ilyenkor szokott valami közbe jönni, viszont ebben az esetben még a váratlan fordulat váratott magára.
Hiába ment minden simán, mégis idegőrlő volt az egész. Szinte félpercenként tekintettem hátra a legrosszabbra számítva, de fölöslegesen pocsékoltam az időt. Persze nem csak én voltam ideges, Christian idegei is pattanásig feszültek. Hátunkat a lábazatnak vetve kémleltük az udvart. Sövények, bokrok, egy kisebb halastó. Legalább egy elátkozott csapda lett volna, és máris nyugodtabbak lettünk volna.
A lehető legóvatosabban jártuk körbe az épületet a rejtett buktató után keresve, de nem találtunk semmi gyanúsat. Azt viszont megtudtuk, hogy Parmalo a földszinti könyvtárában olvasgat a drága selyem köntösében, egy csésze tea mellett.
- Hát ez kész! Szerintem fogalma sincs róla, hogy valaki őt akarja.
- Kapjuk el és már holnap le is szállíthatjuk a megbízónak!
Több sem kellett, az ablakon keresztül bevetettük magunkat. Mindenfelé üvegszilánkok repkedtek, de nekünk már volt akkora rutinunk, hogy egy ilyen mutatvány alatt ne vagdossuk össze magunkat. A kereskedő rémülten ugrott fel a fotelből, s közben az olvasott könyvét és önmagát is sikerült leöntenie a teájával.
- Szépen kérem, hogy ne nehezítse meg a dolgunkat! Most a medáljával együtt elvisszük önt.
Hirtelen valaki berúgta a könyvtár ajtaját. Azonnal az ajtó felé fordultam, és végre megjött a váratlan fordulat. Pont mikor már kezdtünk megnyugodni, hogy elmarad. Magamban csak úgy szórtam az obszcén szavakat. Egy átlagos testalakú, és egy nagydarab izomkolosszusról volt szó.
- Uram, kérem, vonuljon el egy biztos helyre, majd mi elintézzük a behatolókat!
Parmalo ki is rohant a könyvtárból, és így nyolc szemközt el tudtuk intézni a dolgokat. A vézna fickó kezében megjelent egy tűzgolyó, amit habozás nélkül felénk hajított.
- Szóval tűzmutáns!
- Nem mutáns! Mágus! – bár tudtam, hogy fölöslegesen mondom, Christiannak a mágusok örökre mutánsok lesznek.
Félrevetődtünk a tűzgolyó elől, ami így akadálytalanul száguldott ki a betört ablakon. Amint felegyenesedtem már előttem állt az izomkolosszus. Tekintete kínosan fölényes volt, a rövidesen megjelenő mosolya pedig csak tovább tetézte a bajsejtelmemet. Még felet sem tudtam pislantani, mikor már öklét éreztem az arcomban. Egészen a könyvespolcig buckáztam. Még fel sem álltam, mikor az alak már megint előttem állt.
- Csak azt ne mondja, hogy sebesség mágiában jártas!
Arcán kaján mosoly jelent meg, majd vidáman bólogatni kezdett. Lemondóan megcsóváltam a fejemet, majd hirtelen belefejeltem a mellkasába, ami egy buta ötlet volt, mert nem értem el vele semmit. Az alak megragadta a két vállamat, majd olyant térdelt belém, amivel felküldött a plafonra, és balszerencsémre pont az öklébe pattantam vissza. A hatalmas ökölről nem estem le. Két kézzel megragadott, majd amilyen erővel csak tudott a földhöz vágott. A becsapódásnak talán a lelkem egy darabkáját is sikerült kipréselnie belőlem. Mindez az eseménysorozat olyan gyorsan folyt le, hogy csupán a fájdalom miatt tudtam felfogni.
Mire fel tudtam volna nézni már megint a levegőben voltam, sőt repültem kifelé az ablakon. Röptömben valamennyire magamhoz tértem.
- Ex-quip: Magic pistol… - mire végigszántottam az udvar füvét már kezemben is volt a pisztoly.
Azonnal az ablak felé céloztam, ahonnan vártam, hogy kitör a hegynyi fickó. És megérzésem helyes volt, csupán annyi baj volt, hogy mire a ravaszt meg tudtam volna húzni, már mögöttem volt.
Próbáltam félreugrani, de a sebesség mágiával nem vehettem fel a versenyt. A kaszáló alkar vállon talált és egészen a halastóba repített. A tavacska nem volt túl mély, talán mellkasig érő lehetett, ezt a fenéken feküdve nem tudtam pontosan megállítani. Mindenesetre nyílt egy kis alkalmam átgondolni a dolgokat. Ellenfelemet puszta erővel képtelen voltam legyőzni, erről az is remekül tanúskodott, hogy a tó vizét már vérem színezte át, míg az a benga állat sértetlen. Rövid gondolkodás után megszületett a nagy terv.
A vízből előtörve eleresztettem egy lövést előre, majd azt követően a pisztolyommal hátralőttem a vállam fölött. Csak egy tipp volt, hogy mögöttem próbálkozik be, de megmertem kockáztatni. Mivel bátraké a szerencse, ezért szerencsém volt. pillanatokkal később mögötte ma vízben egy hatalmas test csobbant. Megfordultam és láttam, ahogy a vízben ott hever az ellenfelem, körülötte pedig a víz kezdett átváltani vörösbe.
- Egy kész! Maradt egy. – megráztam fejem, hátha kiheveri az előbbi pofonokat. – Vajon Christian hogyan boldogul?
A költői kérdés alig hagyta el a számat, de barátom máris egy hatalmas lángoszlop elől ugrott ki az egyik ablakon, az első emeletről. Fogalmam sem volt, hogy hogyan került oda, viszont abban biztos voltam, hogy jó kis küzdelemben lehetet része. Ruhája, arcszőrzete és haja alaposan meg volt pörkölődve, aminek köszönhetően kissé komikus látványt nyújtott.
- Fenébe is a helyi mutánsokkal! Rühellem a világodat! – üvöltötte, miközben felém rohant.
- Megállj, te tetű! – ordított utána a nyeszlett mágus az ablakban állva.
A fickó nem nyújtott szép látványt, orra be volt törve, és szeme alá is kapott egy jó nagyot. Christian nem bánt vele kesztyűs kézzel, ahogy tudta, úgy elverte.
- Most mind a ketten meghaltok! – a mágus mind a két keze segítségével elkezdte formálni a javában túlméretezett tűzgolyóját.
- Együtt simán elintézzük. – jelentettem ki nyugodt hangon.
- Úgy gondolod? – kérdezett vissza barátom, miközben átváltozott egy pisztollyá.
Megragadtam a fegyvert, sebtében céloztam, majd meghúztam a ravaszt, ezzel egy időben a mágus is felén hajította a felturbózott tűzlabdáját. Amint a tűzlabda és a mi egyesített mágikus erőnkből gyúrt lövedék összetalálkozott kiderült, hogy ki az erősebb. A mágikus töltet valósággal szétzilálta a tűzlabdát, majd nyughelyet talált magának a mágus két szeme között.

- Meghoztuk a szállítmányt! – vezettük be Olbenheim rezidenciájába a foglyunkat.
- És most ide a pénzünkkel! Itt a fickó és a medálja is, teljes épségben! Egy rossz szava sem lehet!
- Valóban, valóban. – méricskélt minket, miközben szája szélét nyalogatta. – Látom becsülettel elvégezték a feladatot. Meg tennék nekem, hogy várnak egy kis időt. Tudják, bizonyos okokból a vagyonomat nem itt tartom. Csupán pár perc, míg idehozom a jutalmukat.
- De aztán haladjál! – szólt kissé gorombán Christian, majd levetette magát a kanapéra.
- Tényleg csak pár perc. – és azzal kiviharzott a szobából, mi pedig hármasban maradtunk.
- Uram, kérem, foglaljon helyet! Ne állva várakozzunk, amíg visszaért a megbízónk. – És azzal le is ültem. Parmalo remegve engedelmeskedett.
- Valami jobb szállást kellene nézni a pénzből, nem gondolod?
- Ez egy jó ötlet.
- Maguk a pénzért csinálják ezt? – kérdezte elcsodálkozva a férfi.
- Igen, uram.
- A beígért jutalmuk dupláját adom, ha most azonnal elengednek! – mondta sietve.
- Biztos? – társam gyanakvóan kérdezett vissza.
- Esküszöm!
- Rendben, úgy legyen!
Már éppen oldoztuk elfelé a kereskedőt, mikor benyitott az eredeti megbízónk.
- Maguk meg mit csinálnak?! – csattat fel Olbenheim.
- Parmalo úr többet ajánl azért, ha megszöktetjük. – válaszoltam ridegen.
- Egy fenéket is! A másfélszeresét fizetem az ő állta ígért összegnek! Csak a holt testemen keresztül juthatsz ki innét Parmalo!
Visszakötöztük a kereskedőt, majd leültettük a kanapéra. Az üzlet eldőlni látszott. Már majdnem átvettem a jutalmunkat, mikor Parmalo közbe kiáltott.
- A háromszorosát fizetem az előbbi összegnek, ha megölik ezt a férfit!
Olbenheim szemei elkerekedtek, míg arca hófehérré vált. Látszólag tudta, hogy sarokba szorult, és innen már nincs menekvés. A halál szele bizonyára megérintette. Én és Christian egy pillanat alatt döntöttünk. Társam felvette pisztoly alakját, én pedig közvetlen közelről fejbe lőttem korábbi megbízónkat.
- Áll az alku!