Riley MacTavish

A jutalmat 50 - 50 százalék arányban szeretném megosztani a csatlósommal.

Incidens

- Szemét, kacat, hulladék, unalmas, ingyen nem dolgozunk – beszéltem magamban miközben a gazdátlan megbízások között böngésztem.
Ma reggel sikerült kicsit későn kelnünk, aminek következtében a friss, szaftos megbízásokat lenyúlták előlünk a korán kelők. Eddig a héten minden napra találtunk valamilyen minkét magunknak, viszont úgy tűnt, hogy ma kényszerpihenő következett. Christian ezt talán nem is bánta, hiszen engem hamar magamra hagyott a gazdátlan plakátokkal, hogy „reggelit” rendeljen.
Hosszas keresgélés és méricskélés után megadtam magam. Semmi kedvem se volt kacatokat és gyógynövényeket keresni. Újgazdag kereskedőket elrabolni, pedig magasabb jutalom fejében szokás, mint az itt ajánlottak voltak. Hatalmasat sóhajtottam, megigazítottam napszemüvegemet és fülemre húztam a fejhallgatómat. Bevallom nem bántam volna, ha a hét utolsó két napját is sikerül munkával kitöltenünk, máskülönben rémunalmas napokat kellett túlélnünk. Kissé letörten foglaltam helyet az asztalunknál, ahol Christian már megterített. Ma sem fogta vissza magát annak ellenére, hogy egy késői reggeliről volt csak szó.
A reggeli közepénél járhattunk, mikor egy kisebb csoda történt meg. Az asztalunkhoz sétált az egyik céhtársunk. Ilyen eddig még nem esett meg velünk. A legtöbben távolságtartóak voltak velünk szemben, a maradék pedig levegőnek nézett minket, aminek kifejezetten örültem.
A nő rácsapott az asztalra, mire tányérom vad táncba kezdett. Fejhallgatómat finoman félrehúztam, hogy tökéletesen hallhassam az elkövetkezendő eseményeket.
- Idefigyelj tarajoskám! – rivallt a nő Christianra. – Azért mert újak vagytok, és mégis jól fut a szekeretek nem kellene ekkora arcotoknak lennie!
Mutató ujjammal csak finoman megigazítottam szemüvegemet. Christian higgadtan lenyelte a szájában lévő falatot, letette az evőeszközeit, s megtörölte száját, végül a nőre nézett és végigmérte őt.
A hárpia a közízlés szerint nem számított szépnek, inkább csak átlagosnak, mégis volt benne valami, ami engem megfogott. A hófehér bőre? A rövid fekete haja? Vagy talán azok a gesztenyebarna szemei? Fogalmam se volt, de abban biztos voltam, hogy kíváncsivá tett.
- Azt hiszem nem értem a probléma tárgyát – szólalt meg Christian, szinte már szemtelenül nyugodtan.
- Oh, hát persze! A kis zöldfülűek miért is volnának tekintettel azokra, akik már jóval előttük itt voltak?! Azt hiszik őket pátyolgatni kell és minden szabad nekik.
- Bocs, hogy nem ugrállak körbe, és nem nyalom ki szarás után a fehér seggedet.
- Pontosan mi volna a problémája hölgyem? Mit tettünk, amivel felbőszítettük önt? – kérdeztem közbe, mielőtt még barátom tovább mérgesíti a dolgot.
- Az van drága maszkos kis gnómom, hogy a barátod megvette azt az üveg bort! – mutatott dühödten az asztalunk közepén álló, bontatlan üveg borra.
- Hogy ezt? – kérdezte Christian, miközben az üveg után nyúlt. – Mégis mi ebben a baj? Azt veszek a saját pénzünkből, amit akarok! – elkezdte kibontani az üveget.
- Ez a mi borunk! Ezt csak mi szoktuk vásárolni, ráadásul ez volt az utolsó üveg!
Barátommal egyszerre kacagtunk fel, elvégre egy ennyire nevetséges és kicsinyes dolgon is csak egy nő tud patáliázni, vagy még azok se. Az üveg egy hangos pukkanással tudatta, hogy „kiköpte” magából a dugót.
- Tudod mit, szívem? Egészségedre! – és azzal Christian a szájára kapta az üveget és alaposan meghúzta annak tartalmát.
Lopva a nőre tekintettem, akinek a hófehér arca másodpercek alatt karmazsinvörös lett. Még a vak is látta, hogy fortyogott a dühtől, erre hamar bizonyítékot is kaptunk. A hárpia megragadta az asztalunk szélét, és haragjában felborította azt. Az asztalunkat csupán a fal tudta megállítani, ami arra engedett következtetni, hogy a nő mágiája összefüggésben lehet a fizikai erővel, elvégre egy étellel jól megrakott amúgy is súlyos asztalt nem egykönnyen lehet megreptetni puszta kézzel.
- Oh, a picsába is! – káromkodott Christian és a földhöz vágta az üveg bort. – Utálom az izomagyú mutánsokat! Ezt kifizeted nekünk, cicababa! – pattant fel, s homlokát a nőéhez nyomva nézett vele farkasszemet.
Egy gondolati sóhajtást engedtem meg magamnak. Christian képtelen volt felfogni, hogy ebben a világban mágusok vannak és nem mutánsok, habár több mint harminc évnyi emléket nem lehetett csak úgy átírni.
- Rendezzük le egy fogócskával! Amelyikünk párosa előbb elkapja, a kijelölt személyt az nyer, a vesztesek pedig perkálnak és kussban maradnak.
- Áll az alku!
- Négy óra múlva a városban, a főtéren – jelentette ki a nő, s hátat fordítva távozott.
Hatalmasat sóhajtottam, s majdhogynem vágyakozva néztem a haragos nőszemély után.
- Bealázzuk őket.
- Nem kérdés! Gyerünk, szedjük össze magunkat! – intettem barátomnak.

Négy órával később a város főterén találkoztunk az ellenséges csapattal, akik hozzánk hasonlóan szintén két főt számoltak. A hárpia egy fejkendős férfi barátját hozta magával, aki a kendőjét leszámítva egészen jellegtelen alak volt. Levette ma fejhallgatómat, hogy hallhassam a gyors egyeztetést.
- A célpont Alof Winser, aki a város melletti kétszintes, romos kúriájában tartózkodik most. Egy középkorú, sportos, rövid vörös hajú alak. ne féljetek nem lesz kivel összekevernetek, hiszen mire ti odaértek, már mi elkapjuk.
- Már elnézést, de mi a biztosíték arra, hogy Alof Winser egyik csapattal sem szimpatizáns?
- A nagy bü…
Christian nem tudta befejezni a mondatot, mert a nő gyomorba vágta, s barátom a téren átrepülve átszelt egy árus kirakatán is.
- Kezdjünk! – csattant fel az eddig szótlan kendős alak, s egy kristálykarddal próbált lesújtani rám.
Hátra ugrottam a kristályfegyver elől, amit így is csak fél ujjnyi távolság választott el a mellkasomtól. Jobb kezemet a pillanat tört része alatt hátralendítettem, és mire újra előre rántottam már egy rövidkard markolatát szorítottam. A következő oldalirányú csapást hárítottam, annak ellenére, hogy nem voltam egy nagy kardforgató, én inkább a lőfegyvereket részesítettem előnyben. Ellenfelem csapásának akkora ereje volt, hogy a támadásának hárításától jobb karom szinte a vállamig lezsibbadt. Oldalra perdültem, hogy időt nyerjek, de egy valamire nem sikerült számítanom, a hárpiára. A nő megragadta a fejemet, és mintha csak holmi papírember lettem volna, a levegőbe emelt, majd belepasszírozott a macskakővel kirakott útba. Fájdalmas nyögésem közepette vért köhögtem fel. Életemben már kaptam ennél sokkal nagyobbat is, de a világ így is összerezzent előttem.
- Gyere! – rángatott fel barátom. – Nem veszíthetünk két ilyen nyomorék alak ellen!
Mire talpra sikerült állnom ellenfeleink már messze jártak, annyira messze, hogy nem is láttok őket.
- Ezeket nem fogjuk tudni megverni, ha nem a saját stílusunkban játszunk.
- Akkor abban nem lesz köszönetük.
- Just like old times…

A kúriát nem volt nehéz megtalálni, hiszen meg se kellett találni, csak egyetlen romos kúria volt a város szélén, amit látásból kiválóan ismertünk. Valami rejtélyes csoda folytán mi értünk kelőbb az épülethez. Talán az ellenfél túl magabiztos volt és nem siette el a dolgát, akárcsak a nyúl, mikor a teknőssel kezdett versenyezni. A cél kapujában voltunk, de a célpontot inkább még nem kaptuk el, előbb még meg akartuk torolni a főtéri incidenst, szóval a kúria bejáratával szemben elrejtőztünk.
- Ezek kurvára lenéznek minket! – mérgelődött mellettem barátom.
- Hát igen… De mindjárt megtanulják, hogy velünk ne szórakozzanak – reagáltam, miközben puskámat már felkészítettem az közelgő akcióra.
Két perccel később még is érkezett a páros, és felettébb vidáman közeledtek. Hangosan, nevetgélve viccelődtek rajtunk, miközben a bejárati ajtó felé közeledtek. Az ajtó előtt megálltak, s bekiabáltak a kúriába. A felső szintről a célpontunk kukucskált ki az egyik ablakon, s intett ellenfeleinknek, hogy lépjenek be.
- Tudtam! – szisszentünk fel barátommal tökéletesen egyszerre.
Habozás nélkül céloztam, majd meghúztam a ravaszt. A puska eldördült, és a mágikus töltet a következő pillanatban már keresztülszáguldott a kristálymágus jobb bokályán. A férfi ordítva dobta el magát, mire társa ijedten nézett rá. Más reakcióra nem is hagytam neki időt, bal vállát neki is átlőttem. A puskámat eldobtam, s helyette a már pisztollyá változott Christiant vettem kezembe, másik szabad kezembe pedig egy rövidkardot idéztem. Célra tartva jöttem elő a rejtekhelyünkről.
- Meg nem bocsájtható bűn, ha valaki lebecsüli az ellenfelét, legyen az akárki is. Önök pedig pont ebbe a hibába estek. Az ilyen pedig nagyon tud minket dühíteni.
A kendős alak sérült bokályára készített egy kristálybevonatot, ami egyféle kristálybakancsban teljesedett ki. A férfi fájdalmai látszólag azonnal enyhültek, sőt könnyedén lábra tudott állni. Erre abszolút nem számítottam, habár kellett volna. A bajt megelőzendően leadtam volna egy lövést, de az nem ért célt, mert egy terebélyes kristálypajzs megóvta őket. Oldalazó futással indultam meg, hogy védtelen felületet találhassak, viszont mielőtt még lőhettem volna a kristálypajzsot lövedék formájában kilőtte felénk, a férfi. Nem sikerült időben elrugaszkodnom, ezért a pajzsformájú lövedék szépen elkaszált. Fegyvereimet kezemből kiejtve hullottam a porba, s alig győztem levegő után kapkodni.
Rövidesen egy árny tornyosult felém, s csapott volna le rám, ha én nem vagyok gyorsabb nála. A nő arcába talpaltam, aki a vállát beborító kristályrétegtől alaposan belassult. Hallottam, ahogy bakancsom talpa alatt megreccsen az orr, majd azt, ahogy fájdalmas nyögések közepette a földre hull. Gyorsan felálltam, de már azonnal hátrébb kellett, hogy szökkenjek, mert egy kristálypenge felém hasított. Ide-oda ugráltam az éles fegyver elől, ami nem volt egy könnyű dolog, ellenfelem jól és gyorsan forgatta a fegyverét. Mikor egy lélegzetvételnyi szünethez jutottam egy szablyát és egy kardot idéztem meg kezeimbe, s a következő csapást már azokkal hárítottam. Egy ügyes mozdulattal kicsavartam a férfi kezéből a fegyverét, s két pengémet a nyakához olló formában odaszegeztem.
- Adja fel! – javasoltam, mire ő csak hanyagul oldalra biccentett.
A következő pillanatban már csak azt vettem észre a szemem sarkából, hogy egy véres ököl igyekszik az arcomba. A kúria falán hatalmasat csattanva álltam meg. Halkan felszisszenve néztem föl, s láttam, ahogy két ellenfelem megáll előttem. Arcukon önelégült mosoly volt.
- Szánalmasak… A barátja már cserben is hagyta. Öld meg! – legyintett a nő.
Miközben a férfi egy kristálylándzsát formát a kezébe, én még a mindig pisztoly formájában lévő Christiant mozgattam magam felé. A lándzsa már éppen hátralendült, mikor Christian kettejük között repült el. Ebben a pillanatban Christian visszavette eredeti formáját, s alkarjaival leütötte a két ellenfelünket, akik talán fel sem fogták, hogy mi történt. Megszédülve hevertek a porba és csak értetlenül pislogtak.
- Ez meg miféle mágia volt?
- Alakváltó mutáns vagyok, idióta! – válaszolt Christian, miközben újra felvette a pisztoly formáját.
A másik kezembe is megidéztem egy pisztolyt, a földön fekvő páros közé sétáltam, s lehetőséget adtam nekik, hogy farkasszemet nézzenek a pisztolycsővel.
- Ez eleve erre ment ki, igaz? – tettem fel a költői kérdést, s szinte azonnal meghúztam a ravaszokat.
A fejek helyén csupán egy-egy véres massza maradt. A lövésekbe én is és barátom is beleadtuk minden erőnket, hiszen utáltuk az olyan embereket, akiknek nem volt annyi vér a pucájukban, hogy szemtől szemben egy halálos párbajra hívjanak minket.
- Ezt a hülyeséget – szólalt meg Christian, mikor már visszaváltozott.
- Nem semmi incidens…

Zavaros volt ez az egész nap, valahogy semmi se akart a helyére állni, hiába kutakodtam az emlékeimben. Mindenesetre rapírom készenlétbe helyeztem, s a velem szembe álló ellenfelem irányába emeltem. Amint a kalapos ellenfelem megindult felém és kellő közelségbe ért, előre szökkentem és vállába döftem a kardomat. A remek rapírnak gond nélkül fel kellett volna nyársalnia a titokzatos, arctalan férfit, de ez nem történt meg, kardommal csak a levegőt döftem keresztül. Egy pillanatig nem akartam hinni a szememnek. Először arra gyanakodtam, hogy elhibázta, de nem! Hiszen pontosan láttam, ahogy a fegyverem hegye keresztülment a férfi vállán! A nagy csodálkozás közepette egy gyanús neszt hallottam magam mögül. Menten megperdültem, de csupán arra volt időm, hogy védekezően felemeljem a kardom. Vártam, s vártam a védekezés és a támadás találkozását, de nem történt semmi. Összeszorított fogakkal előre tekintettem, de senki sehol. Ekkor váratlanul hatalmas fájdalom nyilallt az oldalamba. Hatalmas tempóval egy hosszabb szakaszon végigszántottam a földet, rapírom pedig valahol félúton elhagytam.
- Ez nem lesz könnyű menet! – nyögtem fel, mikor végre megállapodtam. – Szóval maga illúziókat használ. – felálltam, s ellenfelem után tekintettem, akiből már kettő is volt. Mind a két kalapos fazon pontos mása volt a másiknak. Kissé gondban voltam, nagy gondban.
Sokáig nem volt időm pepecselni, hiszen néhány pillanattal később, mér közvetlen közelről bámultam a földet. A fejem minden egyes milliméterét fájdalom rezegtette meg. Nagyot csodálkoztam, mikor észrevettem, hogy orrom nem tört be az anyaföld brutális lefejelése közben.
Kissé kótyagosan felálltam, s körbenéztem. Kalapos nem volt sehol, ami nagyon nem tetszett. Egy véletlenül kiválasztott irányba elindultam, de néhány lépés után három is megjelent előttem. Próbáltam sebesen, mind a hármat egy széles körívben leírt rúgással lerúgni, de lábam az összesen átszáguldozott, míg végül a negyedik elkapta, s további lendületet adott. A túl nagy plusz lendület azonnal elragadta tőlem az egyensúlyom, és a földre hullottam, majd egy lábat éreztem a gyomromban.
Felordítva a fájdalom irányába kaptam, majd lassan elhallgattam. Összegyűjtöttem minden erőm, s felálltam. Ellenfelemből immáron csupán egy volt. Megindultam az irányába, mire ő intett egyet, és menten több tucatnyian lettek. Ez nem rettentett, tovább folyattam a futást, s a kellő pillanatban átugortam felettük. Már éppen fügét akartam nekik mutatni, mikor letekintettem, s láttam az állam végzetét, egy lábat, ami pontosan felfelé rúg. Egy gyors szitkot elszórtam, még mielőtt a rúgás állon talált volna. Egy pillanatra minden elsötétült előttem, majd a földre zuhantam, mire minden újra tiszta volt.
Furcsálltam, hogy ellenfelem néha enged levegőhöz jutni, bár nem mintha bántam volna a dolgot. Nyögdécselve felültem, és közben kitaláltam a nagy tervet. Egy acél hosszúkardot idéztem kezembe, amit vállamnak döntve megpihentettem. Fülemre húztam fejhallgatómat és a nyugtató hatású zenére megpróbáltam koncentrálni. A fölösleges zajokat kiszűrtem, és csakis arra koncentráltam, amire szükségem volt. Tudtam, hogy szemem átverhet, ezért a hallásomban kell bíznom.
És bizony, hogy igazam volt. Illúziók ide, vagy oda, csupán egy ember lépéseinek hangját hallottam, aki hirtelenjében megállt. Valószínűleg, most az illúzióival támadhatott, de nem hagytam magam, inkább hagytam, hogy jöjjenek a szellemképek, hiszen nem bánthattak. A koncentrálással töltött percek kínosan lassúak voltak, sőt a felsőtestem lassan viszketni is kezdett. Hirtelen léptekre lettem figyelmes, amik már alig voltak pár méterre. Már nem volt időm.
Kardom markolatát ellenfelem gyomorszájába döftem. A támadás nem volt halálos, de legalább hozzáértem. Felnéztem ellenfelemre, mire az nem váratott magára, inkább egy rúgást eresztett meg a képembe, amitől bukfenceztem néhányat hátrafelé. Mikor megálltam kissé megráztam magam, s megállapítottam, hogy ez fájt. Talpra keveredve kardomat megpörgettem a kezemben, és máris készen állattam a folytatásra.
Titokzatos ellenfelem csak ásított, valamiért nem akarta komolyan venni ezt az összecsapást. talán nem tartott méltó ellenfélnek, de akkor meg miért kezdte ezt az egészet? Egyáltalán ki kezdte? És mikor?!
Mindenesetre ellenfelem felhagyott a másolatainak gyártásával. Ennek örültem is, mert lassan már a könyökömön kezdett kijönni az egész. Egy kis idő múlva félrerántotta a kabátja egyik felét, ami alól sűrű köd áradt mindenfelé. Pár pillanattal később már az orrom hegyéig sem láttam el, aminek valahogy nagyon nem akartam örülni. Hirtelen mozgásra lettem figyelmes. Nem szándékoztam tétlenséggel tölteni az időt, ezért tettem egy apró mozdulatsort, amit követően azonnal egy csapatnyi, alaposan túlméretezett féreg támadt rám. Az egyik óriási száj pontosan felém tartott, de még éppen sikerült félrevetődnöm előle, viszont amint felálltam egy féreg pontosan telibe trafált az oldalával. Magatehetetlenül bukfenceztem a levegőben, egészen addig, míg valami puhán nem landoltam. A puha valami tapintása nem volt valami bízató, és mikor már az ocsmány hangját is meghallottam, tudtam, hogy mozdulnom kell, ha nem akarok hatalmas bajba keveredni. Egy hasra esést követően sikerült felállnom, majd leugranom. Mindezt pontosan az utolsó pillanatbaj hajtottam végre, mert az elrugaszkodásomat követően hallottam és éreztem is, hogy egy féreg húzott el mögöttem.
Egy bukfencet követően talpra érkeztem, de mire feltekintettem már minden sötét volt körülöttem. Karom és kardom védekezőleg emeltem fel, de igazából nem láttam nagy esélyt arra, hogy életben maradok a féreg hatalmas súlya alatt. Az undorító testtömeg mind pontosan rám nehezedett, ám meglepetésemre nem lapított ki, csupán beleágyazott a talajba. Néhány túlzottan is hosszúra nyúlt pillanat után felemelkedett a hatalmas test. Ekkor azonnal ráparancsoltam a tagjaimra, hogy a lehető leggyorsabban cselekedjenek. Kissé nehézkesen, de jobb kezem meglódult a féreg gyomra felé, szorításában a kardommal. A páratlan fegyver olyan könnyedén fúródott a hasba, hogy az már-már hihetetlen volt. Óriási ellenfelem fájdalmasan felvisított, majd újra rám akart zuhanni, de én a testébe mélyesztett kardommal elindult oldal irányba. Kardom olyan könnyen siklott a féregben, mint forró kés a vajban. Végighasítottam a szörnyeteg hasát, amiből zöldes nyálka ömlött ki, természetesen én is alaposan megzuhanyoztam ebben az undormányban. Mielőtt az óriási test úja beterített volna éppen kiértem alóla, s fellélegezhettem, hiszen a féreg nekilátott a végső vonaglásnak. Körbetekintettem és nem túl nagy örömmel láttam, hogy még három óriás féreg van.
Keserű szájízzel konstatáltam, hogy még háromszor ilyen trutyis leszek.
A férgek kifejezetten gyorsan mozogtak, ezért is eshetett meg az, hogy hamar kettő száj közé kerültem. A jobbról és balról érkező halál elől felugrottam, de ekkor egy harmadik száj csapott le rám szemből. Kétségbeesetten tekintettem a közeledő szájra, amibe hamar bekerültem. Ám hogy tovább ne süllyedjek ezért függőleges spárgába vágtam magam, hogy megakadályozzam a száj összezáródását. néhány szívdobbanás után rájöttem, hogy ez nagyon nem volt nyerő ötlet, hiszen képtelen voltam szabadulni. Szorult helyzetemben erőltetett gondolkodásba zuhantam. Végül kitaláltam valamit. Sebesen összekuporodtam, jobb kezemben a kardom, míg balban az egyik fogszerű valamit szorongattam, hogy ne induljak meg a rémcsúszdán. A száj összezárult, s minden koromsötét lett. Eljött az én időm. Kardommal keresztüldöftem a féreg szájpadlását, majd ajkai felé végigrántottam azt. Egy hatalmas üvöltés kisöpört, s a földre zuhantam. Az óriási lény fájdalmasan üvöltözött, majd elterült a földön.
Hirtelen valami kellemetlen hangot hallottam közeledni a hátam mögül. Gondolkodás nélkül odébb vetődtem, s egy pillanattal később már láttam, ahogy mellettem süvít el az undorító féregtest. Az alkalmat ki akartam használni ezért, kardom a szörny oldalába döftem, és már fel is csaptam féreglovasnak. A féreg nem akart hagyni magát még az oldalát kínzó fájdalom ellenére sem. Megállíthatatlanul körözött, de én semmiképpen sem eresztettem a kapaszkodóul szolgáló fegyverem. Nehezen, de sikerült lendületet vennem, aminek segítségével felugrottam a hátára. Ott azonnal belé döftem kardomat, s megindultam vele a farka irányába, mert arra még hosszú út állt előttem. Végighasítottam az egész hátat, aminek következtében lassan kinyílt a férgecske. Pechemre nem sikerült időben leugornom róla ezért a belsőségei közé zuhantam, valamiféle fekete féregpiszokba. Hosszú pillanatokra még a hányinger is megkörnyékezett, de legyőztem azt, bár a bűz sem hagyott nyugodni. Miután kimásztam szinte fel sem fogtam a körülöttem elterülő világot, mert szinte azonnal egy fa lombkoronájára tessékeltek. Kissé a fejem rázva fogtam fel, hogy pontosan merre vagyok, mikor láttam nagy a baj. A féreg pontosan felém száguldozott, s látszott rajta, hogy ez belőlem akar jól lakni.
- Na, jó! Legyen! – felkerekedtem és végigfutottam az egyik ágon, onnan elrugaszkodtam a féreg irányába, s a megfelelő pillanatban lesújtottam a fejére. Enyhén szólva is pocsékul értem földet, hiszen hassal tompítottam a landolást. De az utolsó féregnek valószínűleg jobban fájt a félbevágott feje.
A féregmocskot próbáltam eltávolítani magamról, miközben tekintetemmel a drágalátos ellenfelemet kerestem.
Gyomorforgató volt ennek a féregmocsoknak a bűze, a látványa és a tapintása is. Röviden kész csoda volt, hogy gyomrom tartalma még a jól megszokott helyén volt. Miután a nagyját letakarítottam magamról tekintetem körbejárattam a terepen, hogy megtaláljam az ellenfelem. Ám sokat nem láttam belőle, sőt érdekes módon még a táj is hullámozni kezdett. A jelenségen alaposan elcsodálkoztam. Rövidesen arra lettem figyelmes, hogy egyre alacsonyabbról kezdem látni a világot. Minta süllyedtem volna. Mikor letekintettem a földre ez be is bizonyosodott, lábaim egyre jobban elmerültek a szilárd talajban. Próbáltam a lehető leghamarabb kiszabadulni, de ezzel csak annyit értem el, hogy egyre gyorsabban merültem. A dolog már túlságosan is aggasztott, mikor a mellkasomig voltam a földben. Két kezemmel fegyveremet a magasba tartottam, s próbáltam a lábaim a felszínre emelni, de képtelen voltam rá, a föld olyan szilárd volt, hogy nem is lett volna szabad elmerülnöm benne.
- Ez meg mi az ördög?!
Kétségbeesetten próbáltam egérutat leni, de nem sikerült. Lassan teljesen elmerültem. Becsukott szemmel vártam, hogy eljöjjön a halál, ám valami nem stimmelt. Testemen nem éreztem a több tonna föld súlyát. Felnyitottam a szemem, és leesett az állam a látványtól. A tengerben voltam. Számból azonnal szökni kezdtek a buborékok, amik után kapkodni kezdtem. Ez persze nem folyt soká, mert mikor egy kósza pillantást vetettem oldalra, akkor éppen egy óriási tengeri szörny tartott felém. próbáltam elúszni az útjából, de észrevett és elhatározta, hogy desszertnek jó leszek neki. Beláttam, hogy a vízben esélytelen vagyok az óriási lénnyel szemben, ezért összegubózva vártam a nagy reccset. Hunyorogva figyeltem a közeledő fogsort, ami az utolsó pillanatban szertefoszlott, és hirtelen a levegőben találtam magam, magasan a felhők felett.
Idefent eléggé ritka volt a levegő, de legalább valamennyihez sikerült hozzájutnom. Viszont, most nem az oxigénhiány volt a legnagyobb problémám, elvégre megfékezhetetlenül zuhantam a drága anyaföld felé.
~Végem van!
Vártam, hogy elkezdjen előttem peregni az életem, de nem akaródzott. Áthasítottam a felhőkön, mikor valami az eszembe jutott.
~Várjunk csak! Ez a fickó nem illúzióban utazik? De! Akkor ez csak szórakozik velem!
Ám hiába váram a megváltást, váratlanul egy óriási madár jelent meg, s próbált meg bekebelezni. Én persze ezt nem hagytam. Kardommal egy óriásid csaptam a csőrére, és kihasználva a megfelelő pillanatot, fél kézzel megkapaszkodtam a tollazatában. A madárka kissé megkótyagosodott a csapásomtól, de legalább nem állt neki lezuhanni. Felküzdöttem magam a hátára, és úgy kapaszkodtam, mintha az életem múlna rajta. Mire kényelembe helyeztem magam a semmiből hirtelen megjelentek a nagy madár fiókái, akik azonnal nekem estek. A kis rémségek karmoltak, csíptek ahol csak értek, és annyian voltak, mint egy szombat esti fesztiválon szoktak.
Több kisebb-nagyobb sebből véreztem már, mire sikerült odáig eljutnom, hogy aprítani kezdjem őket. Nem szerettem az állatokat bántani, főleg a fiataljait, de most nem volt választásom. Ütöttem, rúgtam őket, de kardomat eszem ágában sem volt bevetni ellenük. A kis ördögfiókák lassan, de fogyásnak indultak. A mami ezt észrevette, s kipróbált egy dugóhúzót, aminek következtében leestem róla.
Úja kapálózva zuhantam a levegőben, viszont most már elképesztően közel voltam a földhöz. Már csak tíz méter volt hátra, mikor kezeimmel eltakartam az arcom és vártam a becsapódást. Viszont mikor elértem a talajt, akkor az úgy viselkedett, mint valami vékony és rugalmas hártya. A hártyaszerű talaj végül is átszakadt, és a semmiben találtam magam. A végtelen feketeségben lassan, de folyamatosan zuhantam. Vakarózva nézelődtem, ám ötletem sem volt, hogy mihez kezdjek. Ez az illuzionista nagyon kifogott rajtam. Már éppen kiabálni készültem, mikor valami szilárdat éreztem a talpam alatt. Letekintettem és egy furcsa csempével kirakott farönkön ácsorogtam. A rönk egésze végig volt rakva, a megfogó mintájú csempével, ami nem semmi látvány volt, hisz elképesztően hosszú volt. A hátam mögül egy torokköszörülés hallatszott, mire megfordultam, és olyant láttam, amire abszolút nem számítottam. Saját magammal álltam szemben.
Mindketten csodálkozva nézegettük egymást, majd lassan rájöttem, hogy itt összecsapásra fog kerülni a sor. Bólintottam egyet magamnak, amit viszonoztam, majd két-két kardot megidéztünk önmagunknak, és megindultunk egymás felé. A méterek lassan fogytak köztünk, viszont végül mégiscsak elfogytak és lesújtottunk egymásra. Kardjaink idő előtt összetalálkoztak. Fél lépést tettünk hátra, és újra próbálkoztunk. Az eredmény most is ugyan az volt, ám most nem eresztettünk, próbára tettük egymás fizikai erejét. A végtelen erőlködésnek az lett a vége, hogy mind a ketten, kölcsönösen oldalba vágtuk egymást a másik kardunk markolatával. Erre természetesen mind a ketten meghátráltunk.
Az eddigi egyenes rönk, váratlanul átment kanyargós útba. Ez igazából, a harc szempontjából sok dolgot befolyásolt, de nem zavartattuk magunk. Az út kanyarulatait követve egymásnak rontottuk, viszont az utolsó pillanatban zavaró módon visszaegyenesedett az út. Szerencsémre sikerült megőrizni az egyensúlyom, így nem kerültem bajban. Egymás mellett elrohanva lesújtottunk egymásra. További tíz méter, futás után mind a ketten megálltunk, s miután az oldalunkon megjelent a seb, megfordultunk.
A kicsempézett út hirtelen megint változásnak indult, de immáron egy spirál alakját vette fel, és pechemre én voltam az alsóbb szinten. Riley2 ezen ugyanúgy vakarózni kezdett, mint én majd végül gondolt egyet, és óriási lendületet véve felém ugrott. Meglepő módon az egyik kardját eldobta, s bal kezével ráfogott a jobbja csuklójára.
~Ez meg mi?!
Úgy állam egyhelyben, mintha kővé dermedtem volna. viszont az utolsó pillanatban bekapcsolt bennem, valami végső reflex, ami rávett az ellencsapásra. Mind a ketten lesújtottunk. Ellenfelem túlzuhant az érkezési pontján, és miközben a zuhanását néztem láttam, ahogy a feje és a teste elválik egymástól. Nem örültem, sőt dühös voltam, hogy ezt tettem magammal. Ám dühömet megtépázta a fájdalom, ami mellkasomba hasított. A fájdalom irányába néztem, és láttam, hogy mellkasom csupa vér. Felsőtestemen egy hosszú, átlós seb nyílt, ami pokolian fájt, és szépen vérzett is.
Váratlanul remegni kezdett a rönk és valahonnan furcsa sziszegő hangot hallottam.
~A pokolba! Ez nem csempe, hanem pikkely!
Rövidesen egy óriási kígyó fejével találtam magam szemben, ami kissé hátrébb húzódott, majd támadni készült.
- Rohadjon meg! – mormoltam.
A kígyó harapása elől félre ugrottam, majd lesújtottam a fejére. A remekbeszabott pengém pedig olyan könnyedén felezte meg az óriási fejet, hogy az már csodaszámba ment. Az óriási dög teste elernyedt, majd zuhanni kezdett. Kicsit meglepődtem, mikor én egyhelyben maradtam.
- Tolja elő a képét! – Ordítottam, mire az egész feketeségen repedések szaladtak végig, majd összetört az egész, és a valóságban találtam magam. Előttem ellenfelem állt, akinek arca meglepettségről árulkodott, nem pedig az életuntságról.
Kardomat eldobtam és fújtatva indultam meg a kalapos fickó felé. Öklömet lendítettem és pokoli erővel törtem be a képét. Ebbe a támadásomba beleadtam minden dühöm.
Hirtelen az egész környezet elhomályosult és egy elhagyatott edzőteremben találtam magam, ahová tegnap jöttünk Christian-al, hogy valami újra tegyünk szert. Egy öreg illuzionistát kértünk meg, hogy segítsen nekünk felkészülni az olyan mágusok ellen, akik illúziókat használnak a harcokban. Lassan felültem és megszólaltam:
- Micsoda illúziók!

50 - 50 százalékban szeretnék osztozkodni csatlósommal a jutalmon!


Néhány gyötrően hosszú munkát tudtunk a hátunk mögött, amik egyszerűen a siralmas kategóriába tartoztak. Nem volt bennük kihívás. Nem volt bennük izgalom. Nem voltunk rendesen megfizetve. Az utolsóhoz pedig már kedvünk se volt. Kettő megerőltető hét után úgy döntöttünk, hogy kiégtünk és szükségünk van egy hétvégére, ami során regenerálódunk. Elvégre az összeégett bőr nem volt divat még manapság sem. A hosszúhétvége legnagyobb kérdése mindig az volt, hogy ki megy bevásárolni. Ehhez persze még a halálnak se volt kedve, nemhogy nekünk. Természetesen mindig én kényszerültem elmászni az üzletbe, mert ha Christian ment, akkor abból mindig balhé lett. Szabadszájú barátomnak éles volt a nyelve és ezt nem mindenki nézte el neki. Legutóbb egy kereskedőcsaláddal került szóváltásba, és hamarosan öklök is repkedtek. Előtte pedig egy egész gyereksereggel sikerült összebalhéznia, akik aztán az apró lábaikkal jól bokán rugdosták. Ilyenkor adtam hálát az égnek, hogy régi elveszett mágiáját még nem fedezte fel újra. Egy gépágyú karú mágus lövöldözése nem kis feltűnést keltene. Erre pedig semmi szükségünk nem volt.
Nagysokára felkerekedtem a füstös szobából, hogy letudjam a kötelességemet. Mivel nem volt jobb és alkalmasabb se, ezért egy sporttáskával jártam bevásárolni. Első kettő-három alkalommal gyanakodva figyeltek a vásárlók és az eladók is, de aztán később megszokták a furcsa külsőmet. Természetesen meg tudtam érteni őket, elvégre egy napszemüveges, maszkos, sporttáskás alak nem szokványos vásárló. Magamhoz kaptam a táskát, és pillanatokon belül kiléptem a sötét lakásból a napfényre. Napszemüvegemnek köszönhetően nem igazán zavart a Nap fénye. Fejhallgatómat a fülemre húztam, hogy az úton legalább a zene szórakoztasson. Táskámat még hátralendítettem a vállamon, és a fülembe szóló zenét fütyülve útnak indultam.
Sétám tökéletesen egysíkú volt, amíg be nem értem a központba, ahol már teljes volt a nyüzsgés. Emberek jöttek-mentek, hogy tegyék a mindennapos feladatukat. A sok érzéketlen, beszűkült alak egyetlen nagy anonim massza volt. Senki se szánt időt a másikra, mindenki a saját dolgával törődött és egyiküket sem érdekelte, ha közben a másik fején kell áttaposnia. Már ebben a világban is megjelentek azok a civilizációs betegségek, amik Christian világát olyan férgessé tették. A világok civilizációi olyanok voltak, akár egy döglött állattetem. Az idő haladtával felserken benne az élet, virágozni kezd, majd az szép lassan elrohad és nyomtalanul eltűnik. A dögöt is elözönlik a férgek és egyéb undormányok, majd végül nyomtalanul el nem tüntetik a tetemet.
Az üzletben hatalmas sor fogadott, amit látván csak lemondóan megcsóváltam a fejemet. Ezek voltak azok a pillanatok, mikor eljátszottam a gondolattal, hogy Christian direkt balhézott azért, hogy mindig én járjak bevásárolni.
Miután mindent összeszedtem, amit szükségesnek véltem beálltam a sorba, és egy végtelenül hosszúnak tűnő totyogás vette kezdetét. Szerencsémre a fejhallgatómban szóló zene elnyomta az előttem bömbölő gyerekek zaját. Nem értettem, hogy egy szülő minek cipeli el a kisgyerekét a boltba. Abból semmi jó nem származott, hiszen azok mindig kiszúrtak valamit, mait nem kaphattak meg és aztán kezdődött a vonyítás.
Végül sorra kerültem, ami egész üdítő érzésnek bizonyult.
- Szia, Riley! - köszönt rám kedvesen, Nicole.
Nicol egy részmunkaidőben dolgozó eladólány volt. Fehér bőr, rövid barna haj, és kék szemek jellemezték a külsejét. Kedves, szívélyes lány volt. Mindenkivel barátságosan viselkedett. Ő volt az egyetlen ember az üzletben dolgozók közül, akivel Christian nem szólalkozott össze.
- Üdvözlöm, Nicole! - tetetem fel a kosaramat a pénztáros pultra.
- Már megkértelek rá, Riley, hogy tegezz! - szólt rám, miközben pénztárosi teendőinek tett eleget.
- Sajnálom, de az nem áll módomban.
Válaszomra csak halkan elnevette magát.
- Pontosan annyi lesz, mint mindig - utal rá, hogy mindig ugyan azt veszem.
- Parancsoljon! - nyújtottam át a pénzt.
- Köszönjük, hogy nálunk vásároltál! Legközelebb se felejts el minket! - kacsintott még mielőtt a következő vásárlóval kezdett volna foglalkozni.
- Ez csak természetes, hölgyem.
A visszafelé út ugyanolyan unalmas volt, mint az odafelé, egészen addig, míg el nem értem a lakásunk közvetlen közelébe. Mivel a bejárati ajtó fölső fele üvegezett volt így pont láthattam, ahogy egy véres fejű alak felkenődik az ajtóra, majd elrántják onnan.
- Ez meg mi a…?! - csattantam fel, miközben a konzervekkel teli táskámat kiejtettem a kezemből, fejhallgatómat pedig lerántottam a fülemről.
Odabentről dulakodás zaja hallatszott. Felváltva hangzottak hangos ordítások, üvegtörések és fareccsenések. Hirtelen el sem tudtam képzelni, hogy Christian mégis mibe keveredett bele, vagy hogy mibe keverte bele magát. Előtte ma poros úton több lábnyom is vezetett egymás mellett, amik egyértelműen nem enyém, vagy barátomé voltak. Rajtunk kívül pedig szinte senki sem járt ezen az elhagyatott külvárosi utcán. A lábnyomokból ítélve heten lehettek, akár a dajkamesék gonoszai.
Gyors léptekkel elindultam az ajtó felé, és közben pisztolyomat idéztem meg a kezembe. Minél közelebb kerültem a házhoz, annál erősebbek lettek a dulakodás zajai. A kiszűrődő verekedés hangjából arra következtettem, hogy odabent elkeseredett harc folyik. Gondolkodás nélkül berúgtam az ajtót. Tőlem öt-hat lépésre egy szakadt öltözetű alak állt, nekem háttal. Egy pillanatig se hezitáltam, térdhajlatát becéloztam és lőttem. A mágikus töltet szétroncsolta a férfi térdét, mire az ordítva rogyott össze. Ő már nem jelentett veszélyt, a térdlövésnél nincs fájdalmasabb, szóval még jó darabig a földre volt száműzve.
Alig indultam volna bentebb a lakásba, amikor a tőlem jobbra eső helységből egy vízszintesen kaszáló asztalláb próbált arcon kapni. Hátravetődtem a fadarab elől, de ahelyett hogy háttal a szőnyegen landoltam volna, egy alak ragadott meg hátulról. Kezeimet hátrafeszítve, nem engedett a szorításából, sőt azt is elérte, hogy pisztolyomat kiejtsem a kezemből. Talán még két pillanatba sem telt, megjelent az asztallábbal hadonászó alak, aki elém sétált. Arcát a szárnyak koponya tetoválását leszámítva már zúzódások és vérfoltok tarkították, amiből arra következettem, hogy Christian jól kezelésbe vette. Sőt úgy hallottam, hogy a szomszédos szobában még mindig tart egy verekedés, aminek nem kettő résztvevője van.
- A Biccentő üdvözletét küldi! - mondta elégedetten vigyorogva a pasas, majd kézbesítette az üzenet többi részét is, ami persze néhány erős ütés volt az asztallábbal kivitelezve.
Fogalmam se volt, hogy kiről beszélt a fazon. Eddig semmiféle Biccentővel nem volt dolgom. És kötve hittem, hogy valakivel összekevertek, ahhoz túl jellegzetesek vagyunk. Persze ennél tovább nem tudtam gondolkodni, hiszen az asztallábtól bekapott ütések alaposan elvonták a figyelmemet.
Az egyik fejemet ért ütésről megrepedt a szemüvegem bal oldali lencséje. Egyedül azt tudtam értékelni, hogy az asztalt készítő mesterember nem szögeket használt munkája során, ugyanis életem a gyanúperrel, hogy ezek az alakok szöges asztallábbal is ugyanúgy elvernének.
- Nem lesz több alkalmatok keresztbetenni a Biccentőnek! - mondta majd újra lesújtott.
Mikor szünetet tartott az arctetkós, kihasználtam az alkalmat és kiköptem a számban felhalmozódott vért. Az már másodlagos dolog volt, hogy a vérköpetem pont a fazon bőrcsizmájának orrán landolt. Tetovált barátom elkomorodott arccal nézett csizmájára, majd haragos pofával lendítette meg újra az asztallábat.
- Ezért megfizetsz, te kutya!
Ezaz, pont erre volt szükségem, egy ingerült támadásra. Már régen megtanultam, hogy hatalmas előnyt jelent számomra, ha ellenfelem dühödten harcol. Igaz, hogy ez az ütés erősnek ígérkezett, de közel sem olyan pontosnak, mint az előzőek. Amennyire csak tudtam, előrehajtottam a fejemet, sőt fogvatartóm súlyát is átvettem és megemeltem a nagydarab alakot. Így pedig a férfi feje pontosan a száguldó asztalláb útjába került. Amint a fa fegyver fejen találta a meglepett alakot, annak szorítása meggyengült. Szempillantás alatt leborítottam magamról a férfit, ám eközben már úton volt kezembe a pisztolyom. A tökéletes pillanatban érkezett tenyerembe a lőfegyverem.
- Ez pedig az én üzenetem, magának! - mondtam, majd a tetovált arcú férfi szívére célozva lőttem.
A következő lövésem se váratott sokat magára, bár arra nem szenteltem nagy figyelmet, csupán perifériámból látva fejbe lőttem a nagydarab alakot, aki még mindig kótyagosan hevert a földön. Átrohantam a szomszédos szobába, ahol szemtanúja voltam annak, ahogy Christian minden erejét összeszedve kilökte az üvegajtón a körszakállas ellenfelét. Pisztolyomat az udvaron heverő férfira tartva közeledtem. Mire már csak két lépésre voltam tőle teljesen magához tért. Elképesztően gyorsan mérlegelte a helyzetet, majd beismervén a vereségét egy nagyobb üvegszilánk után kapott, amivel elvágta a saját torkát. Végzett magával mielőtt bármit is tehettünk volna vele. Lemondóan megcsóváltam a fejem, s közben észrevettem, hogy a férfi vállán ugyan az a szárnyas koponya tetoválás van, mint a másik alakon.
- Ezek valami alvilági banda tagjai lehettek - állapította meg Christian, miközben halkan a fájdalomtól sziszegve felkelt.
Barátom nem nézett ki valami jól. Arcát csúnya, vérző sebek borították, és azt sem tudtam eldönteni, hogy ruháján a saját vére van, vagy ellenfeleié.
- Csak öten voltak? - intettem a kanapén heverő, kitört nyakú hulla felé.
Christian a fejét csóválta, s a levegőért kapkodott.
- Kettővel már a konyhában végezni tudtam.
- Oh, akkor jól számoltam a lábnyomokat. És milyen jó, hogy az egyiküket életben hagytam.
- Egyeseknek még erre is volt ideje? - csipkelődött barátom.
- Menjünk és faggassuk ki!
- Rendben.
Visszamentünk oda, ahol a térdlövött alakot hagytam, de a férfinak hűlt helye volt. Annyira hűlt helye volt, hogy még a sebéből ömlő vérének se volt semmi nyoma.
- Mégis hogyan tudott lelépni egy térdlövéssel?! - csattantam fel.
- Most már mindegy - legyintett Christian, majd egy épen maradt székre rogyott le.
Beletörődve, hogy semmi nyomunk sincs, amin elindulhatnánk, nekiláttam barátom sebeit ellátni. Volt pár kisebb vágása, horzsolása és zúzódása, de szerencséjére nem tört semmije se.
- Te emlékszel bármiféle Biccentőre is? - kérdeztem, miközben fertőtlenítettem az egyik sebét.
- Neked is emlegették a fazont?
- Igen, de lövésem sincs, hogy kiről lehet szó. Egy ilyen névre emlékeznék.
- Nekem se ugrik be semmi. Különben se rúgtuk össze még a port az alvilági bandákkal.
- Mármint céhekkel - javítottam ki.
- Nem! Ezek nem egy céhnek voltak a tagjai. Egyikük se volt mutáns, ráadásul az összes hulla szárnyas koponyatetoválása túl részlet gazdag egy céh jelképhez képest.
- Akkor a szárnyas koponya vonalon kell elindulnunk - nyeltem egy nagyot.
- Jut eszembe! Megjártad a boltot? - váltott témát Christian.
- Meg-meg. Mindjárt be is hozom a táskát.
Kimentem volna a szinte csak konzervekkel tele tömött sporttáskáért, de akadt egy újabb problémánk. Valaki meglovasította a táskánkat is, minden tartalmával együtt. Kész volt a tökéletes nap. Elmentem vásárolni és mire hazaértem Christianra rátámadt egy alvilági banda, akik persze engem se hagytak ki, most pedig kiderült, hogy potyára jártam meg a boltot.
- Így menjek legközelebb bevásárolni…

Még mindig a szokásos 50 - 50 százalékos arányban osztozkodnék a csatlósommal!

Csak az első harc volt...

A villámgyőzelmes tervei egy pillanat alatt szertefoszlottak, hiszen támadásom elől a nyavalyás kalózkapitány a pillanat töredéke alatt eltűnt. Még arra sem volt időm, hogy egy trágár szitokra gondoljak, hiszen a következő minutában, éles, szúró fájdalmat éreztem az oldalamban. A fájdalom irányába kaptam a tekintetemet, s láttam, amint a kapitány a rövid pengéjű kését kihúzta az oldalamból, majd a következő mozdulatsorának az lett a vége, hogy oldalba rúgott, pontosan ott ahol a sebem vérzett. Egy krumpliszsák sem terült volna el nálam jobban, úgy dőltem ki. Fektemben csupán az zavart meg, hogy ellenfelem belelépett a gyomomba, és az utolsó levegőfoltot is kiszorította belőlem.
- Kapitány... majd én foglalkozom vele! – egy idegen hang, aminek nem akartam sehogy sem örülni.
- Ünneprontó – reagált a kapitány, miközben lábát leemelte rólam.
Azonnal felküzdöttem magamat és utána tekintettem. A látottaknak nem örültem, hiszen a lány után eredt, aki ki akarta a szabadítani a rabokat. Fel akartam pattanni, hogy közbeavatkozzak, de vérző sebem meggátolt. Halkan felszisszentem, mialatt a fickó még visszanézett rám, s felém lökte a ládát, amiben barátom raboskodott.
- Szükséged lesz rá! – Kacsintott, majd továbbindult.
~Ne olyan gyorsan!
Megpróbáltam felpattanni, de ekkor egy hatalmas láb lendült az arcomba, s a következő, ami megragadt bennem már csak az volt, hogy koponyámat úgy bevágtam a padlóba, hogy még a világ is táncot járt körülöttem.
Hirtelenjében lövésem sem volt, hogy mi történhetett, de aztán egy csapásra megvilágosodtam, mikor arcomon egy óriási tenyér szorítását éreztem. A szemüvegemnek az a terhelés már végképpen sok volt, s inkább összetört. Az ünneprontó lépett akcióba, aki valószínűleg egy hegyomlással vetekedik, ha méretekről van szó. A hatalmas tenyér felemelt, majd olyan erővel vágott vissza a hajópadlóra, hogy az hangos reccsenéssel fejezte ki a nemtetszését. Összeszorított szemeim előtt megreszketett a világ, fejembe fájdalom nyilallt, miközben úgy éreztem, hogy az oldalamon tátongó seben menten kiömlik minden belsőségem.
Az eszméletvesztés szélén táncoltam, de nem volt szabad engednem a csábító érzésnek, ami magával kívánt rántani. Ujjaimmal a láda után kezdtem matatni, ám nem leltem nyomát. A keresést nem tudtam befejezni, mert két hólapátméretű tenyér megragadott a vállaimnál fogva, majd rövidesen talpon találtam magam.
Szerencsére nem láthattam a saját ábrázatomat, de el tudtam képzelni, hogy milyen arckifejezésem lehet. Nagy valószínűséggel úgy nézhettem ki, mint az az ajzószer függő, aki már ötödik napja ébred úgy, hogy az áhított szérum sehol sincs.
Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, és majdnem előredőltem, de ekkor egy tenyér megállított. Viszont a következő pillanatban a tenyér párja, egy ököl formájában állcsúcson talált és felreptetett pár méter magasra a levegőbe. Magatehetetlenül, akárcsak egy kavics, úgy hullottam vissza, de még egy egészet sem pattanhattam a deszkán, mert egy ököl valósággal a padlóra szegezett. A deszkák fájdalmasan nyikorogtak alattam, ahogy az arcomat deformáló ököl egyre nagyobb nyomást fejtett ki. Karjaimmal ügyetlenül próbáltam kalimpálni, hogy megtaláljam az ököl gazdáját. Keresgélhettem bármerre, de Ünneprontó akkora teremtés, volt, hogy belőlem legalább négyet kitett.
Tudatom hiába volt fél tompa állapotban, így is érzékeltem, hogy még két másodpercnyi bénázás, és az arccsontom úgy törik szilánkokra, akár egy vékony jégréteg, ha arra egy üllő zuhan. Cselekednem kellett. Az utolsó előtti pillanatban egy kétségbeesett próbálkozás megmentett, hiszen lábbelim orrával sikerült a pöckölésnél kicsit nagyobb erővel eltalálnom ellenfelem családi ékszerkészletét. Az engem összetörni készülő nyomás azonnal megszűnt, mire megkönnyebbülten felnyögtem. Nem volt szabad továbbra is egy helyben maradnom, ezért oldalra gurultam, de a lehető legrosszabb irányba, mert a szúrt sebemen is átfordultam, ami pokoli kínokkal járt. Rinyálásra viszont nem volt idő! Fogaimat szívva, kezemet az oldalamra tapasztottam, s felküzdöttem magamat.
Testem kétharmadát különböző fájdalmak marcangolták, amik máskor és más körülmények között már leterítettek volna a lábamról, ám most kénytelen voltam tűrőképességem határán is túllépni.
Tekintetemmel gyorsan megkerestem a dobozt, amiben Christian raboskodott és elindultam érte, olyan sebesen, ahogy csak tudtam. Ám böszmenagy ellenfelem ezt másként gondolta és annak alkarja megállított.
A csupa izom alkarba úgy csapódtam be, hogy igazából örültem, hogy egy csontom sem adta meg magát. Elhomályosult tekintettel bámultam a felhőket, miközben számomra lassított tempóban telt az idő, és hátrafelé dőltem.
Mindezidáig olyan jól ment a megbízás. Már túl voltunk a turistaút felén, mikor ezek a kalózok lecsaptak ránk, elfoglalták a hajót, túszul ejtették az utasokat, akiket meg kellett volna védenünk, s kihajítottak engem és Sandyt a hajóból. Christian fegyverformában ragadt és egy dobozba zárták el, amit magukkal vittek. Mivel Sandy apjának is veszélyben volt az élete, a lány velem tartott, mikor a hajót követni kezdtem, hogy kiszabadítsam a barátomat, s a megbízóimat. Megtaláltuk a hajót, és én mohón magamra vállaltam a bandát, amíg Sandy a túszokat kereste. Nagy hiba volt, mert idáig sikerült eljutnom, egy csúnya verésig. Hiába ismertem veszélyes és félelmetesen erős varázslatot, ha mit sem értem velük. Elbukni látszottam az árral szemben folytatott harcom során. Egyedül túl nagy falatnak bizonyultak a számomra. De nem! Nem voltam egyedül! Christian arra várt, hogy kiszabadítsam!
Felszívtam magam. Lábammal kitámasztottam, és ekkor! Ekkor a barátomat fogva tartó ládával baseballütő módjára úgy fejbe vágtak, hogy hármat fordultam a saját tengelyem körül, majd egészen a hajókorlátig szédelegtem és vissza. A képek helyreállásának érdekében kaptam egy nyaklevest, amitől egy vizes rongyot is megszégyenítő módon fogtam padlót. Lihegve feküdtem, mikor az arcomtól alig néhány centire a földre hullott a láda.
- Mutass valamit a bicskáddal!
- Ez… ez nem… bicska! – Lihegtem. Miközben kezemet, szinte ráhajítottam a ládára, hogy azt levédjem, míg másikkal kinyitni próbáltam, de ujjaim túl ügyetlenek voltak. Végül csak addig szerencsétlenkedtem, hogy már majdnem sikerült kinyitni, de ekkor Ünneprontó belerúgott a ládikába, ami kicsúszott az erőtlen kezeim közül. Esetlenül kapkodtam a doboz után, de feleslegesen.
- Gyerünk te szerencsétlen!
Kúszva-mászva, majd négykézláb közelítettem a ládát, mialatt a fejemről és az oldalamból csordogáló vérrel egy csíkot húztam magam után. Az utolsó néhány méteren hátulról egy mértes bakancs adott még egy óriási lendületet, aminek köszönhetően orrommal végigszántottam a hátralévő távolságot.
Lihegve kiszabadítottam Christiant a fogságból, és néhány pillanatig csak mereven bámultam. Alig akartam elhinni, hogy újra látom. Most éreztem magam igazán teljesnek. Olyan érzés motoszkált bennem, mintha az erőm visszatért volna. Újra győzelemre képesnek éreztem magam.
Megújult erővel talpra ugrottam, szembefordultam az ellenfelemmel, és éreztem, ahogy véres orcámra egy mosoly oson fel.
- Ideje megmutatni, hogy együtt mire is vagyunk jók! – Beszéltem örök barátomhoz, miközben a tőrt magam elé tartottam.
Ünneprontó hangosan felkacagott, majd így szólt:
- Öcskös, ugye nem gondolod komolyan, hogy azzal a bicskával bármit is elérhetsz? Összekarcolással ellenem nem mész semmire!
Lihegve meredtem ellenfelemre. Éreztem, ahogy természetellenes arcomon szétterjed a szemöldökömből kicsorduló vér, s az végül az államról lecsöpög a hajó padlójára. Tekintetemet átvándoroltattam a tőr formájában mutatkozó barátomra. Tekintetem ide-oda cikázott ellenfelünk és a barátom között. Alaposan benne voltunk a kulimászban, és sietnünk kellett volna.
- Inkább ess össze magadtól, és dögölj meg! - vetett felém, lenézően.
- Nem úgy megy az uram! Most, hogy újra teljes a csapatunk, már könnyedén elintézzük magát!
Szabad kezemmel a sebesült oldalamat szorítottam.
- Nagy a pofád, kis retek! - hördült fel, majd indult meg felém.
Pontosan erre vártam. A tőrömet megforgattam a kezemben, majd a férfi felé hajítottam. Ellenfelem szinte mit sem törődött a felé száguldó tőrrel, egy hanyag fintor közepette kitért volna előle, ám egy dolgot nem tudott, amivel pillanatokon belül szembesült is. Christian még azelőtt felvette az emberi alakját, hogy elszáguldott volna a hegyomlás mellett, és úgy fejbe rúgta a fickót, hogy még én is hallottam, ahogy annak üres feje kongani kezdett. Hatalmas erő volt a rúgásban, ráadásul teljesen váratlanul érte az ellenfelünket, az mégsem terült ki tőle, csupán megtántorodott és a rúgás helyét fájlalva rázta a fejét. Értetlenül pislogott párat, de Christian nem állt le.
- A saját súlycsoportoddal kezdjél ki, de kretén! - mondta, mikor kiosztott egy istenes balhorgot, majd gyomron térdelte a férfit.
Ünneprontó egészen a főárbocig tántorgott hátra, de egy elsötétült tekinteten kívül és egy vérző szájon kívül semmi jelét nem adta annak, hogy Christian ütéseit megérezte volna. Ekkor fogtam fel, hogy még ketten se lesz ellene könnyű dolgunk.
- Ez meg miféle olcsó bűvész trükk volt? - mordult fel a fickó.
- Inkább nézd ezt! Ettől csillagokat fogsz látni! - lendítette karját, Christian, ám ökle nem ért célt, mert azt Ünneprontó elkapta.
A monstrum egy szempillantás alatt felkapta barátomat, a feje felett megropogtatta egy picit, majd a padlóra vágta, ám utóbbit olyan erővel tette, hogy az egész hajófedélzet beleremegett. Christian nyögdécselve hevert a közös ellenfelünk lábai előtt, aki éppen készült széttrancsírozni a fejét.
Nem akartam, hogy idáig fajuljon a helyzet, de nem maradt más választásom. Csőre töltött puskámat idéztem remegő kezeimbe. Nehéz volt célozni, sőt szinte képtelenség volt a jelenlegi állapotomban, így inkább négy lövést eresztettem el gyorsan egymás után, bízva benne hátha az egyik célt talál. Az első mágikus töltet elsuhant Ünneprontó füle mellett, viszont a második és a harmadik töltet, már egy véres masszává alakították át az ábrázatát. A hatalmas állat élettelen teste zsák módjára dőlt el.
- Ez közel volt… - állapította meg barátom, miközben kibújt a férfi bakancsa alól.
- Hát eléggé… - nyögtem, mielőtt dőlésnek eredtem.
Csupán azért nem nyaltam fel a fedélzetet, mert a puskámon sikerült megtámaszkodnom, bár így is szép lassan leültem, hogy legalább egy pillanatra megpihenhessek.
- Gyorsan, menünk kell tovább! A kapitány a megbízóink felé vette az irányt!
- A francba a pénzzel, ha megdöglenek, akkor megdöglenek, de a te sérüléseidet el kell látnom, mielőtt megmentjük őket! - csattant fel Christian.
Ekkor feltűnt, hogy a hullán és kettőnkön kívül már senki sincs a fedélzeten, pedig még a megérkezésem pillanatában hemzsegtek a kalózok idefent.
- Ez csak az első harc volt...