Mona Okami

Nem tett jót az a sok lustálkodás, amit egy ideje végeztem, mint napi teendőt. Lábaim kívánságának eleget téve útra keltem hegynek felfelé az erdőn át, kezemben a tojással, mígnem a fák ritkulni kezdtek és a terep sem emelkedett annyira. Kiérve az erdő sűrűjéből, egy csodaszép tavacska került a szemem elé, a maga varázslatos élővilágával. Szemem megakadt valami ismerősön. Pete üldögélt lenn a parton, mellette a tojással és a madarakat nézegette. Lépteimet meg sem hallva bámészkodott tovább amíg odaértem. Ekkor hanyatt dőlt és azt kérdezte:
- Mit keresel itt Nati? - hát... nem hasonlítok Natira, de legalább észrevett. Amint megpillantott, máris javította észrevételét. - Bocsánat, azt hittem, hogy... - elég nyilván való volt mit is hitt. Ha nem hitte volna, csak szimplán megfordul és megnézi ki van ott. Kérdését már ténylegesen nekem szánta.
- Mit keresel itt Mona? - nézett felfelé csodálkozva.
- Sétálni indultam, de nem gondoltam hogy bárkit is találok erre. - hajoltam fölé hogy arcunk egy vonalban legyen. - És te mit csinálsz itt?
- Ülök, gondolkodok, pihenek, és... gondolkodok és még inkább pihenek. - ahha... világos. Akkor nyilván csak kikapcsolódni jött, ahogy eredetileg én is.
- Az nem sok... - jegyeztem meg végül mert nem volt mit mondanom. - éééés hogy megy?
- Hát, mehetne jobban is, de mentségemre legyen szólva, hogy van pár dolog ami járatja az agyam. - ült fel a mondat közben amit még épp időben vettem észre ahhoz, hogy ne fejeljünk össze. Miután háta merőleges lett a talajjal, finoman megfogta a mellette ücsörgő tojást, és az ölébe vette.
- Kérdeznék tőled, ha nem gond. - mondta miközben felém fordult.
- Mit szeretnél? - néztem rá hasonlóan csodálkozva, mint ő az elején.
- Még haragszol rám?
- Őhm.. a múltkori vitánkra gondolsz?... Áh - legyintettem - ne is törődj vele. Elég lobbanékony vagyok, és könnyen megsértődöm, de nem a te hibád volt. Ha nem húztam volna fel magam, akkor semmi probléma nem lenne.
- Ó... értem. - sóhajtott. Nem tudom őt miért zavarta ez a dolog annyira. Annyira...? Legalább is nálam jobban. - És megmutatod a céh jeled? Még mindig nehéz elhinni, hogy közénk tartozol. - öltött nyelvet, aztán észbe kaptam.
- Hát őhm... izé... - gagyogtam össze vissza. Arcom forrósodott, becsléseim szerint még csak szép rózsaszín, de éreztem ahogy a vörös felé halad. Az hogy ő mindeközben mosolygott csak még zavaróbb volt.
- De én ő... én... nem akarom megmutatni. - vágtam rá a végén.
- Ó... - tűnt el szájáról a mosoly, ami kicsit zavart. - akkor majd egyszer. - mondta. Olyan idegesítően tud beletörődni a dolgokba, hogy az már fáj. - Kérsz? - nyújtott felém egy kevés rágcsálni valót. - Vagy mész még tovább? - kérdésére hevesen megráztam a fejem.
- Ugye most nem bántottalak meg? - kérdeztem mikor már hűlt az arcom.
- Nem. Gondolom, még nem érdemlem meg, hogy lássam. - mondta elgondolkodva, amiből arra következtettem, hogy halálosan komolyan gondolja. - De... hogy hogy Monának feltűnik az ilyen? Tán nem csak változol?
- N-nem egészen arról van szó, hogy nem érdemled meg hanem inkább... izé... - hogy is magyarázzam el? - Nem venném le a ruhám a puszta kellős közepén. - mormolom orrom alatt miközben a földet fixíroztam.
- Pedig nincs itt senki... csak én. - húzta mosolyra száját. Miért csinálja ezt velem??? T.T Na de ha megint lerázom tényleg meg fog sértődni... Micsoda dilemma. Biztos jól szórakozik a zavaromon, de miért is ne lennék zavarban. Nati mondta hogy ilyet nem lehet csinálni. Már pedig ha nem, akkor nem! De amúgy miért is nem szabad? ._. Mert Nati azt mondta? Nati nem az anyám, miért hallgassak rá?...Úgyse tudja meg... De mi lesz ha mégis?
Míg én ezen őrlődtem Pete türelmesen fürkészte az arcom azzal a hülye vigyorával.
- Na jó... talán nem lesz belőle baj. - mondtam miközben Noir-t a földre tettem. A nadrágom lejjebb tolva pont látható volt a annak a bizonyos "pacinak" a szárnya és a feje búbja amit annyira látni akart
- Köszönöm. - mondta, de rá néznem még nem sikerült, csak miután alábbhagyott zavarom.
~ Én vajon miért is állok még? - kérdeztem magamtól, aztán fölvettem a tojást és Peet-től jó másfél méternyire én is helyet foglaltam a puha pázsiton.
Erős némaságunkat, mikor még a hattyúk evezését is lehetett hallani, Peet törte meg.
- Tudsz úszni? - kérdezte hirtelen a csendet feloszlatva.
- Igen, miért? - érdeklődtem meg mi kíváncsiságának oka. Bár épp egy tó előtt ültünk... buta kérdés.
- Akkor irigy vagyok rád. - meglepetten néztem rá erre a kijelentésre.
- Te nem tudsz úszni?
- Nem igazán. Egyszer meg kéne már tanulnom. - sóhajtott.
- Téged a szüleid nem tanítottak meg úszni? Hát akkor majd én megtanítalak! - kiáltottam fel.
- Te? Engem? Bár jó hallgatóság vagyok, nem vagyok jó tanuló. - próbálta kihagyni a dolgot, amit nem hagytam.
- Majd mindjárt kiderítjük. - mosolyogtam rá, majd a tojást félretéve felkeltem és a víz felé indultam.
Kis idő múltán végül is felállt és elindult utánam, a víztől kellő távolságot tartva.
- És most mit csináljak? - hallottam a kérdést hátam mögül, de saját gondolataimmal épp elfoglaltabb voltam.
Ha vizes, vagy saras lesz a ruhám, Nati egészen biztosan megfolyt... de másrészről meg azt mondta nem szabad levetkőzni... Na most akkor mégis mit csináljak? De legalább a pólómat le kéne vennem.
- Hmm... Ez így nem lesz jó, hmm. Ő... - ráztam meg a fejem. - Mit is mondtál Peet?
- Nem tudom mire gondolsz. - végülis ő nem hallotta a gondolataimat.
- Vizes lesz a ruhám. Na mindegy, akkor legalább ezt leveszem. - vettem le pólóm hogy legalább az ne legyen csurom víz.
- Nos akkor... - néztem rá. - Mi lenne ha bemennél a vízbe?
- Egyedül? - nézett rám kerek szemekkel.
- Hát nem de te akarsz úszni tanulni nem? - értetlenkedve néztem rá.
- Rendben. - cammogott el mellettem egyenesen be, a hideg vízbe. - Eddig jó lesz? - fordult felém mikor már derékig állt a tóban.
- Úgy hiszem, de próbáld ki! Ha ráhasalsz leér a lábad?
- Ha ráhasalok, akkor elsüllyedek.
- Ez badarság! A víz fenn tart. - győzködtem.
- Nem hiszem.
- Akkor majd én megmutatom. - azzal el is indultam befelé és mikor jó derékig ért a víz, hanyatt vágtam magam. Enyhén elmerültem, majd a simogató víz támaszként tartott fenn a felszínen.
- Na, látod?
- Neked könnyű, te tudsz úszni. - dünnyögte orra alatt majd gyenge próbálkozásokat tett hogy is lenne jobb a vízre feküdni, de ezekből nem lett semmi.
- Nekem ez nem megy. - mondta durcásan.
Elnéztem egy darabig ahogy szenved, de nem is nagyon próbálkozott.
- Nem is akarsz te megtanulni úszni. - vágtam a fejéhez
- De! Akarok... . - a végét jól elharapta, így egy kukkot sem értettem. - De azt mondtad, hogy segítesz.
- A nemakaráson nehéz segíteni... - mondtam miközben a vizet pásztázva megpillantottam valamit. - Várj egy kicsit. - mondtam neki, és beúsztam egy nagy fadarabért, amiről úgy gondoltam, fenntartja Pete-t a víz tetején.
A vízből kikecmeregve odadobtam neki. - Tessék. Ez majd fenn tart.
Egy hang nélkül ráhasalt és elengedte magát, pont úgy, ahogy kell. A víz is tette a dolgát, s emelte fel a fiú lábait.
- Igen, ez megy. - kezdte kis mosolyra húzni száját, de ez a vidámság hamar eltűnt arcáról.
- Na most hogy már lebegsz, kezdj el evezni a lábaddal... nagyjából úgy mint egy béka. - adtam neki az instrukciókat.
Haladni egyenesen nem sikerült neki, viszont addig izgett-mozgott és kapálózott, hogy lefordult a fáról. Elmerült a vízben, majd hirtelen feltérdelt és belém kapaszkodva "kiugrott" a vízből. Utóbbi cselekedetét zihálása közben heves bocsánat kérésekkel akarta semmissé tenni, aztán ezt eljátszotta még egyszer.
- Jól csinálom? – tette fel a kérdést melyre a válasz egyértelműen "nem" volt.
- Ne csináld ennyire görcsösen. Evezz nagyokat és lassabban. - adtam tanácsokat, hogy javítsunk az eredményen.
- Lassabban, és ne ennyire görcsösen. - mondogatta magának, de úgy tűnt nem voltak hiába valóak szavaim. Hamar ráérzett az ízére, és sikló módjára szelte át a tó sima felszínét.
- Éljen!
- Szép volt! - mosolyogtam a fiúra, mikor már visszafelé jött. - Még egy kört?
- Á, elég volt egy, és azt hiszem végeztünk is. - gondolta ő, de nekem egészen más véleményem volt.
- Most hogy már ez megy - kezdtem el mondani - megpróbálhatnád a farönk nélkül is nem? - vetettem fel a gondolatot.
- Farönk nélkül? - kerekedtek el szemei - Nem hiszem, hogy menne. - de azért felkelt róla.
- Nem hagyom hogy elsüllyedj, ne aggódj. - mosolyogtam rá, ezzel próbálva bátorítani.
- Ez megnyugtató, de nem is tudom. Egy próbát talán megér. - húzogatta száját. Nem tetszett neki a dolog.
Csípőre tett kézzel vártam, hogy csinál-e valamit, de csak állt csukott szemmel. ~ Hát ez nem sok...- gondoltam magamban.
- Őhm... Peet... mi lenne, ha mondjuk elkezdenéd? - kérdeztem tőle pár perc után.
Résnyire nyitva szemét megbizonyosodott róla, hogy mér ott vagyok, nem hagytam magára, majd félve rádőlt a vízre.
Lebeg,... még lebeg... süllyed. SÜLLYED?! Te jó ég! Végig sem gondolva, hogy mit szól majd hozzá hasa és mellkasa alá tettem a kezem és addig emeltem, míg a feje újra a felszínen nem volt. Szíve őrülten vert, bár most nyilván az enyém is, mert halálra ijesztett az alig derékig érő vízben. Nem hiszem hogy túl sok vizet nyelt volna, de úgy kapkodta a levegőt, mint akit fojtogattak ._. .
- Ugye jól vagy? Nagyon megijesztettél...
- Igen, jól vagyok. Nincs semmi bajom, köszönöm. - emelte rám tekintetét.
- Mi ez a zaj? - néztem körbe de nem véltem felfedezni annak forrását.
- Zaj? Én nem hallok semmit. - mondta.
- Hmm. Mintha szárny csapások lennének...
- Szárny? - s amint kimondtam az eget kémlelte, majd hamar megtalálta a forrást - Talán az ott. - mutatott rá, miközben felkelt.
- Mi a csuda az? - néztük mindketten a rózsaszín izét - Olyan... mint egy malac nem?
- Szárnyakkal?
- De nézd csak meg. - mondtam miközben felé fordultam.
- Lehet, de csak lepihent ott, nem lesz baj. - de már a tojásoknál volt a malac.
- Úgy hiszed? - kérdeztem kételkedve, mikor felkapta a tojásokat.
- Kezdek kételkedni benne. - mágiáját használva megnyújtott kezével kapott utána, de elszalasztotta.
- Ez elment... - vontam le a következtetést.
- El, a tojásokkal. - helyesbített, tehát nem tagadta.
- Nem kéne utána menni? - kérdeztem.
- Lehet nem ártana. - és egyszerre futottunk ki a vízből.
A hirtelen feltörő adrenalin bombától hajtva úgy éreztem, hogy a lábam nem éri a földet, de ez nyilván lehetetlen. Pete is ott volt a nyomomban, de a malac már elég messze volt, csak egy apró pontnak tűnt az égbolton.
Mikor a malacot már nem láttam, a lendület is alábbhagyott. Lassítani kezdtem, majd egy utolsó lépéssel meg is álltam, és vártam hogy Peet utolérjen.
Térdére támaszkodva állt meg mellettem pihenni, mikor befutott.
- Most mi legyen? - próbálta az én fejemben keresni az ötletet.
- Én tudnék utána repülni, de fogalmam sincs hogy merre lehet. - mondtam a tényeket ._.
Zihálva dőltem neki egy fának és próbáltam gondolkodni,... kevés sikerrel.
- Tudunk valamit erről az izéről? - érdeklődtem meg Pete-től.
- Ez egy repülő malac volt! - talán még mindig a megdöbbentségtől, de elég hangosra sikerült - Hát... gondolom... hogy ilyen testtel nem sok ág bírja el, így a lakhelye nem különbözhet az átlagos disznóktól.
- De ha figyelembe vesszük hogy repült... lehet hogy inkább olyan mint egy madár nem?
- Akkor viszont egy masszívabb fán kell keresni őt... a fészkét.
- Tudsz fára mászni? - a magasból jobban látnánk.
- Igen. - felelte tömören és határozottan.
- Akkor, én megyek a szőnyegen. Te mennyire tudsz így gyorsan haladni?
- Ne aggódj, tudok majd a nyomodba maradni.
- Akkor indulás! Red Carpet! - mintha csak egy deszkán állnék, úgy szeltem át a levegőt siettemben. Peet tényleg nem maradt le nagyon. Még bőven halló távon belül volt, ami mázli. Ha valamelyikünk észlel valamit, nem kell hangosan ordítozni, hogy a másik meghallja.

A sok recsegés ropogás után hátranéztem.
- Mit csinálsz? - aztán visszafordultam menetirányba - Áááá! - épp volt időm kikerülni a fát, ami beállt elém. - Húú... ez meleg volt.
- Minden!... Rendben! - kiabálta.
- Mona! - hallottam a kiáltást messziről kis idő múlva. Lelassítottam és hátranéztem, de Peet nem volt sehol.
- Átkozott disznó! - fordultam meg és amilyen gyorsan csak tudtam a hang irányába eredtem. Kiérve a lombok sűrűjéből meg pillantottam társam, akit a malac szél sebesen röpített tova.
- Mi a fene? Te szemét, mindent elviszel?! - kérdeztem tőle ordítva, és rákapcsoltam, majd új ötletem támadt.
Lassítva, állandó tempóval követtem őket, hátha őt is a fészkébe viszi.
Torka szakadtából kiabált segítségért, amit fájó volt hallani, de nem mertem megtámadni a malacot. Féltem hogy elhajítja Petet, ezért csak némán követtem őket.
A Malac letette Pete-t és újra tolvajkörútra indult, ami nekem pont kapóra jött. A hatalmas fészekben ott ücsörgött a fiú mikor odaértem. A "tulajról" nem megfeledkezve lopakodva közelítettem meg az építményt, alulról. A fa egyik vastagabb ágánál leszálltam. Éreztem hogy már fogytán a mágikus erőm így jobbnak láttam spórolni vele, tehát fizikumomra bízva a maradék távot felmásztam a fészekig és felkapaszkodtam annak szélén.
- Hé! Peet! - suttogtam, nehogy a malac meghallja.
- Mona? Hát mégis itt vagy? - keresett körben, de hallatszott a megkönnyebbülés a hangjában.
- Itt vagyok, a jobb oldaladon. - magyaráztam értetlenkedését szemlélve. - Nem mert megtámadni, mert féltem hogy elhajít téged. - erre a kijelentésemre mosoly terült el az arcán.
- Itt vannak a tojások is. - suttogta.
- Hál' istennek. - sóhajtottam. - Már csak az a kérdés hogy megyünk le innen... - néztem le magam alá a mélységbe. Ez volt a legmagasabb fa, a sziklák peremén. Elég kellemetlen és fájdalmas érzés lehet innen lezúgni.
- A szőnyeged már nem bír el minket? - kérdezte reménykedve.
- Elbírni valószínűleg elbír, de téged megégetne ... mást kell kitalálnunk.
- Leadom a tojásokat, engem meg hagyj itt. Valahogy csak megszökök innen. - támadt a bolond ötlete.
- Hülye vagy? Dehogy hagylak! Nem tudsz lemászni? - kérdeztem már nyugodtabban.
- Lemászni letudnék... - hagyott lélegzetnyi szünetet - talán, de elég feltűnő vagyok, biztos utánunk jönne, ha elmennék innen.
Sokáig tétlenül ültünk és gondolkoztunk, míg vissza nem jött az a dög. A perem alá bújtam így nem igazán láttam mi történik odabent. A disznó addig turkált és rámolt a hanyag fészekben, míg az teljesen szét nem hullott. Maradék varázserőmmel igyekeztem magamat és Peet-et menteni ahogy csak tudtam. Bokájánál kaptam el, és a lehető legtávolabb tartottam a tűztől. Nem sok sikerrel, de lassítottam a zuhanást, így kisebb zúzódásokkal megúsztuk.
- Jól vagy? - kérdezte földet érésünk után. Csak ekkor eszméltem rá, hogy én tulajdonképpen rajta landoltam.
- Wááá! Bocsi! - pattantam fel - Nem akartam rajtad landolni!Ugye nem ütöttelek meg nagyon? T.T - faggattam aggódva Petet.
- Nem, dehogy. - nem igazán akartam hinni neki, de nem folytattam. Mindketten felkeltünk, majd én leporoltam magam.
- Hol van az a disznó? - forgolódott a jószágot kutatva.
- Remélem jó messze! <ördögi tekintet> - szorítottam ökölbe a kezem alig várva hogy agyon üthessem azt a szörnyet aki képes volt ellopni a tojásokat.
- Tényleg! Ugye a tojásoknak nem esett baja?
- Semmi bajuk. - nyújtotta felém az enyémet. - Menjünk szerintem. - indult meg random az egyik irányba.
[color=sealblue]- Köszi. - vettem el kezéből a már nem is olyan kicsit tojást, és szemléltem merre megy. ~ Vajon tudja az utat hazafelé? - gondoltam, de azért meg akartam bizonyosodni róla.
- Tudod merre kell menni? Csak mert nekem dunsztom sincs.
- Ötletem sincs. - vigyorogva fordult hátra, miközben a fejét vakarta.
- Fogalmam sincs merről jöttünk, így nem tudom merre kell visszamenni, de nyilván lefelé. Tehát keresni kell egy lejtőt, és arra haladni tovább. Vagy... nem?
- Vagy de... nem tudom, nem értek az erdőkhöz. - mondta - De elsőnek menjünk innen, mielőtt megint rájön, hogy mi kellünk neki.... Átkozott Röf Röf. – teljes mértékben egyetértek.
Míg mentünk, folyton cserélődött a vezető szerepe, de egy árva ösvényt, vagy vad csapást nem találtunk, ami esetleg kivezetett volna az erdőből. Peet sokat botladozott, és el is esett néha, így lassítottam a tempón, nehogy az esés után komolyabb baja legyen. Volt hogy felsegítettem, de látszólag nem esett baja, ami nyugodtsággal töltött el. Én pedig mezítláb az erdőben igazán elememben éreztem magam!
Póló nélkül, nedves ruhában,.... elég hamar feltűnt, hogy hűl a levegő és megy le a nap. A kellemes meleggel simogató sugarak lassan átadták helyüket az éjszakai fagyos sötétségnek.
- Ne pihenjünk meg éjszakára? - kérdezte mikor már csak kóvályogtunk.
- Elfáradtál? - tudakoltam meg reflexből, de nem tűnt rossz ötletnek. Kezdtem fázni.
Egy darabig vacillált a válasszal, de végül is csak kinyögte.
- Igen, elfáradtam. - jól van, nem mindenki kóborolt annyit erdőben mint én.
- Tőlem megállhatunk, de akkor szerezzünk fát és rakjunk tüzet, mert itt hegyekben hideg van éjszaka. - nem egyszer éjszakáztam már erdőben, és nem ritkán csúszott a hőmérő higanyszála fagypont alá...
- A tűz nem fog feltűnni a malackának? - aggodalmaskodott.
- Már elég messze vagyunk, de ha véletlen erre jár, legalább lesz vacsoránk.<ördögi vigyor> - hmm - Malacpecsenye... - nyami.
- Igaz. - és elindult keresni a tűzrevalót, míg én összehordtam egy rakás levelet melyek a mai éjszakán fekhelyként szolgálhatnak. Megpróbáltam kiszedni az összes gallyat, tüskét és botot a halmokból, s mikor már úgy ítéltem készen van, indultam volna tüzet gyújtani, de legnagyobb meglepetésemre a fiú már rég tüzet rakott. Vajon hogy csinálta?
- Mona. - fordult hozzám - Köszönöm, hogy utánam jöttél.
- Ó... hát - na erre nem számítottam ._. - nincs mit. Ez csak természetes... - dünnyögtem.
- Azért köszi. - ezzel zártuk a napot, és mindketten aludni tértünk.

Jó szokás szerint hamar elnyomott az álom, és úgy aludtam mint a bunda az első napsugarakig Rémlett, hogy álmodtam valami furát, és ijesztőt, de nem ugrott be.

Reggel útnak is indultunk, én korgó gyomorral, szerencsére Pete rágcsálnivalójából még maradt annyi, hogy ne legyen zavaró az éhség. Rövid sétálgatás után visszaértünk a tisztásra, hol tegnap találkoztunk és ahol Peet végre megtanult úszni, így már bátran invitált a tóba pancsolni egyet.

Emlékek

Kitekintés: "Mona egy kis faluban született valahol a világvégén... Mikor 1,5 éves volt kigyulladt a falu és rengetegen haltak meg. Az anyja is odaveszett, az apja pedig súlyosan megsérült és kórházba került, így Mona rokonokhoz került. A rokonok nem szívlelték a kislányt, ezért kint hagyták egy kirándulás alkalmával az erdőben. Az erdőben nem félt. Sőt, jól érezte magát egy darabig, de aztán, mikor rájött, hogy nem jönnek érte, eszeveszett ordításba kezdett, amit meghallottak az erdőlakók is. Egy Lángfarkas falka talált rá, és mivel nem tartották veszélyesnek, így elvitték magukkal az otthonukba."

körülbelül 10 évvel korábban

A hatalmas nyúllal a kezemben tértem vissza a barlanghoz. Reméltem hogy a többieknek is úgy csorog majd a nyála tőle, mint nekem, és jóízűen megesszük. Kezdetben mikor húst hoztam Anyáék, mindig megpörkölték egy kevés lánggal, mondván hogy így "sütve" majd könnyebben eszem meg. Mióta nekem is tanítottak mágiát, azóta ezt magamnak kell megcsinálnom. A nap már jócskán lemenőben volt. Úgy játszottam volna még kint egy darabig, ... de úgyis megkeresnének, ha nem érnék ide időben. Nagyon vigyáztak rám, pedig soha nem voltam rossz. Jól neveltségre neveltek, és magamhoz képest a legjobban próbáltam ennek megfelelni. Sok mindent kell tudnia egy tiszteletbeli falkatagnak, ha nem akar bajba kerülni. Például a helyét a rangsorban. Ez nagyon fontos, hiszen ez határozza meg kinek mit szabad. Például egy Omega sosem szegülhet ellen az Alfa parancsainak.
Kikerültem egy kisebb akácost hogy levágjam azzal is az utat. Épp leértem a kövecses hegyoldalon, mikor Edel futott velem szemben.
- Hova sietsz? - kérdeztem tőle.
- Ó Mona. Anya küldött hogy megkeresselek, de látom már nem szükséges. - felelt a kérdésre. - Azt egyedül fogtad? - nézett érdeklődve a kezemben lévő nyúlra.
- Igen! - hordtam fenn az orrom a büszkeségtől.
- Ne legyén nagyképű! - dorgált. - Inkább menjünk be és együnk! - egész jónak tűnt a gondolat, pont annyira, hogy besiessünk.
Edel Anya igazi gyermeke volt, hozzá hasonlóan gyönyörű és erős. Az ő bundáját igazán élénk lángminta díszítette, ami Apáéra jobban hasonlított. Nekem ő olyan, mintha vér szerinti testvérem lenne, pedig ez nem így van. Anya nekem elmondta egyszer, hogy engem az emberek hagytak az erdőben. Megszerettem volna keresni őket, de egyfelől nem találtam a lakhelyükre, másrészről nem is engedtek el, így nagyon óvatos voltam.
- Itt vagyunk! - kiáltottam mikor már közelebb értünk a nagy teremhez. - Nézd Anya mit hoztam neked! - szaladtam büszkén hozzá a zsákmányommal, de a nagy sietségben majdnem orra estem.
- Óvatosabban gyermekem! Mire ez a nagy sietség? - fordult végre felém. Eléggé elfoglaltnak szokott tűnni, és nem foglalkozik velem már annyit mint régebben.
- Nézd! - toltam orra elé az állatot a fülénél fogva.
- Egyedül fogtad? - nézett rám mosolyogva. Igazán reméltem, hogy most büszke rám.
- Igen! Egyes egyedül. - büszkélkedtem.
- Értem. - nyugtázta. Egy pillanatra elfordult, gondolom Edel felé, aki már szedte is a lábát és szaladt ki a járatból.
- Hová küldted? - kíváncsiskodtam.
- Őrjáratra. - őrjárat... ami sokkal ingibb és nagylányosabb, mint mikor nyuszikat kergetek a réten.
- Én is menni akarok! - nyavalyogtam. Engem sosem küldött ki, vagy kísért el ilyenkor. Nekem nem volt szabad este kimennem.
- Te még nem mehetsz, túl fiatal vagy.
- De hisz annyi idős vagyok mint ő! - mutattam utána.
- Ez így van, de az ember gyerekek lassabban nőnek, mint mi. Most menj aludni.
- De én utána....! - kezdtem volna el méltatlankodni, hiszen még csak nem is ettem, de közbeszólt.
- MONA! Menj aludni! - parancsolt rám, s hangja bezengte az egész termet. Könnyek szöktek a szemembe és a nyulat elengedve elindultam az én barlangocskám felé. Kezdett hűvösödni, a hideg kő lassacskán égette a talpamat, így gyorsabbra vettem a tempót. A göröngyös falakon már kezdtek udvarolni a szentjánosbogarak, kellemes fényükkel betöltve az alagútrendszert. A következő sarkon befordulva már éreztem a sok szalmát és bőrt, ami a "szobámat" jelezte, és elrugaszkodva a vackomba vetettem magamat. Nagyon mérges voltam. Ez olyan igazságtalan.
Az álom csak lassacskán nyomott el, akkor is általában ugyan az a sugalmas, rejtélyes álom volt egy nőről. egy nőről, akit nem láttam még, de ő kétségkívül szeret engem, és magához ölel. Néha hallottam a hangját is, de semmi értelmeset nem tudtam kiszűrni belőle. A semmiből lángok támadtak fel, és a nő elégett benne. Ez a tűz nem volt olyan barátságos, min Anyáé vagy Apáé. Ez a tűz veszélyes és vad volt. Olyan, amitől féltem. Felriadtam álmomból, és saját izzadságomban úszva ültem fel, és kapkodva vettem a levegőt. Nem tudom mennyi lehetett az idő, de úgy döntöttem, hogy most kimegyek, és megkeresem ezt a nőt. Tudat alatt éreztem, hogy ismerem, de fogalmam sem volt ki lehet az. Furdalt a kíváncsiság. Az is érdekelt, miért végződik ilyen ijesztően ez az álom. Felállva leporoltam magam, és nesztelenül kilopóztam az alagútból. Eltartott egy darabig rájönnöm, merre is van a barlang szája, mert olyan sötét volt odakint, hogy az orromig sem láttam.
~ Vajon merre menjek? A csapások elvezetnek a városig? - agyaltam el a dolgon. Valami azt súgta, ezúttal jobbra kel letérnem, mikor kiérek a mogyoró bokrok mögül. Ez eddig szép és jó, de merre is vannak a mogyoró bokrok? Melyikek azok? Én nem tájékozódom olyan jól a sötétben, mint a Család többi tagja. Nekik persze ott a remek orruk is, így az utat igazából látniuk sem kell ahhoz, hogy eltaláljanak valahová. Szedtem a lábam, hogy minél gyorsabban megjárjam az utat és még pirkadat előtt visszaérjek. Ezt viszont rosszul tettem. Egy rosszul bevett kanyar elég volt ahhoz, hogy kificamítsam a bokámat és egészen járásképtelenné váljak és ugyan azzal a lendülettel hason csússzak tovább a földön.
- Ez most nem hiányzott. - motyogtam halkan. Nagyon fájt a lábam. A könnyem is kicsordult, de nem szabad hangosnak lennem, mert meghallhatnak, azt meg nem szeretném. Felálltam, és amennyire csak tudtam folytattam az utam. Mikor az út lejteni kezdett a lábam alatt, rájöttem hogy rossz irányba jövök, de végül is erre még nem jártam, pedig a lábam alatt éreztem, hogy a csapáson maradtam. Gondoltam teszek egy próbát, úgyhogy mentem tovább. A homok, ami itt fedte az utat egész kellemes volt. Még egészen langyos volt, mert nem volt ideje lehűlni. A finom talaj a lábamnak is jót tett, már sokkal kevésbé fájlaltam, mint az elején.
Léptek zaja csapta meg a fülem, úgyhogy gyorsan kővé dermedtem. Remélem nem az éjjeli őrjárat, azt nem úszom meg szárazon. Leguggoltam, hogy jobban elbújjak. Egészen addig maradtam ebben a pózban, míg a léptek halkulni nem kezdtek. Fellélegeztem, és folytattam utam hegynek lefelé, hátha találok valami érdekeset. Legalábbis ebben reménykedtem. Utamat tücskök kórusa kísérte rendíthetetlenül, s csak a közvetlen környékemen lévők hallgattak el olykor, ha túl közel léptem hozzájuk. Pár ismeretlen, és jól ismert zaj is beszűrődött a muzsikába, ami néha egész ijesztővé tette az éjszakát. Nagy szerencsém volt. A szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz, és a hold is felkelt, nagyobb látóteret biztosítva számomra. Ezt kihasználva gyorsabbra vettem a tempót.
Fény villant a bozótban, egyenese a szemembe, és pár pillanatig nem láttam semmit.
- Nézzétek itt egy kislány! - kiáltott az egyik, mire morgolódást hallottam a távolból. Sajnos többen voltak, én meg csak egyedül.
- Vajon mit kereshet egy ilyen veszélyes területen? - kérdezte a másik. Veszélyes? Melyik? Hol? Addig semmi bajom nem volt, míg ott álltak, na de mikor már közeledni kezdtek, velük arányosan hátráltam.
- Ne félj tőlünk kislány, nem bántunk. - mondta az egyik nyugodt hangon, de engem nem sikerült megnyugtatnia ezzel. Félelmetesek voltak azzal a sok üreges bottal a kezükben.
- Gyere ide, hazaviszünk. Érted amit mondunk? - értek egyre közelebb hozzám. Meg sem várva agyam parancsát, a lábam máris futásnak indult és meg sem állt míg nem kényszerítették. Próbáltam követni a nyomaimat visszafelé, ahogy azt nekem tanították. A nagy emberek sajnos sokkal gyorsabbak voltak nálam, és az egyik kanyarnál utol is értek, majd az egyik a karomnál fogva visszarántott. Másik kezemmel megpróbáltam levakarni magamról karját, de erősen tartott. Nem hagyott más lehetőséget, így beleharaptam, és ordítva rántotta el kezét, azzal jól pofon vágva. Kiszabadulva fogságából egyből futásnak eredtem és próbáltam emlékezni arra a trükkre amit Apa akart tanítani. Sehogy sem jutott eszembe, úgyhogy csak szaladtam. Szaladtam és szaladtam, mígnem egy elágazáshoz értem, ahol nem találtam a saját nyomaim. Próbáltam a szag alapján visszamenni, de nem sikerült megtalálni a jó ösvényt. A nagy emberek meg csak jöttek, és minden arra menő állatot elüldöztek aztán az egyik felkiáltott.
- Itt van egy! Találtam egy Sulleket! - egy mit? Ismerősen csengett ez a szó, de a jelentését nem tudtam. Csak akkor jöttem rá, mikor hangos vonyítás zengte be az eget, ezzel megnyugtatva engem.
- Figyeljetek oda, és hozzátok vissza a kislányt! Azt hiszem tudom kié. - adták egymásnak az utasításokat folyton. Én a vonyítás irányába kezdtem futni, oda is a legrövidebb úton. Árkon bokron át, keresztül mindenen ami az utamat állta volna. Végig csurgott arcomon pár könnycsepp, talán a megkönnyebbüléstől, hogy hamarosan biztos kezekben, illetve mancsokban leszek, de lehet, hogy csak akkor jutott el a tudatomig mekkora bajba is kerültem. Nekiszaladtam pár tüskés ágnak, menjek végig vágták útjukat a felkaromon, de nem volt időm foglalkozni vele, mert egyenesen keresztül mentem egy csalánoson. Mindenem fájt. Lában a köves út sértette fel, karomon folyt a vér és minden egyéb bőrfelületem égett a csaláncsípéstől, ráadásul a sírástól még az orrom is bedugult. Óriási, ijesztő puffanásokat hallottam mindenfelől, és morgást. Zajt hallottam a hátam mögül aztán ahogy hátrafordultam, egyenesen nekiszaladtam valami nagynak. Éreztem a bunda tapintásán, hogy ismerem. Az embereket biztos eltudja zavarni.
~ Megmenekültem! - gondoltam magamban, de csak addig, amíg megláttam kibe szaladtam bele. Ha engem keresett, sokkal nagyobb bajom is lehet, minthogy elkap pár ember.
- Mona?! - lepődött meg Edel. - Te meg mi a fészkes fenét keresel itt?

Alcohol

Már éppen azon agyaltam, nem jöttünk-e túl korán, mikor ismerős érintése lettem figyelmes.
- Szia, Mona. Köszi, hogy eljöttél. - mosolygott kicsit furán, talán zavarában. De miért is volt zavarban?
- Szia Mona. - szólalt meg Peet lábánál az apró pihegolyó. Bizonyára ő Meredith. - Leszel az Anyukám?
- Sziasztok. Nagyon szívesen, Noir is kíváncsi volt Meredith-re. - szólaltunk meg egyszerre a kismadárral. Kérdőn pillantottam Peetre, de ő csak kezébe temette arcát. Úgy tűnik ez gyakran előfordul.
- De ő az én anyukám. - méltatlankodott Noir.
- Nem, nem vagyok az, de ezt már megbeszéltük. - javítottam ki öcsémet mielőtt fura gondolatai támadnának. Noir dorgálására Meredith azonnal a kérdés megismétlésével reagált.
- Akkor leszel? - mérte végig a mellettem kuksoló szőrpamacsot.
- Nem, nem lesz, ez nem így működik, de ezt már mi is megbeszéltük. - ők is? - Elnézést. - mosolygott rám - És akkor indulás előtt még iszunk valamit? - ugye csak viccelsz?
- Inni? Nem vagyok biztos benne hogy ez jó ötlet. - próbáltam "menekülni" a szituációból. Annak semmiképpen nem lehet jó vége, ha én iszom.
- Ugyan már, nem lesz semmi gond. - tette fel az apró madárkát a pultra, majd helyet foglalt mellettem - Szóval mit kérsz?
- Mikor legutóbb ittam, nyuszifülekkel ébredtem egy ismeretlen helyen.... - felidézve magamban annak a szörnyű napnak az emlékeit még most is kiráz a hideg. Igaz, hogy a végén megszabadultam azoktól a fülektől, de az akkor is borzalmas volt! Igaz hogy arra, mikor ittam... nem emlékszem.
- Most vigyázni fogok rád. - kacsintott rám. Fura. Pete furán viselkedik. - Még Meredith is iszik. - világosított fel. ~ Még Meredith is? ~ fordultam a kismadár felé.
- De csak tejet. - jegyezte meg.
- Ezt nem kellett volna mondani, na szóval mit iszol?
- Na jó... Rábeszéltél. Mit is? - tartottam kis szünetet. - Mit lehet?
- Én is kapok tejet? - furakodott oda Noir. A kis farkas hozzám hasonlóan elég türelmetlen tudott lenni, ami olykor gondot okozott. Remélem nem veszi fel a többi rossz szokásomat...
-Te is kapsz öcsisajt.
- Akkor, ezt bízzuk Lizre. - jelentette ki Peet és Meredith máris cselekedett.
- Liz, Liz. - szólította a hattyú a lányt - Kérhetünk két korsó tejet, meg Apáéknak valamit?
- Valamit?
- Valami erőset. - felelte a fiú, s a sürgés forgás közepette Liznek ideje is volt teljesíteni a kérést. Pár pillanat telt csak el, de az italok és a tej máris az orrunk előtt volt a pulton.
- És jó ötlet egy randit ivászattal kezdeni? - kérdezte Liz.
- Hát nem tudom. - feleltem Liznek miközben odaadtam Noirnak a korsót - Ő mondta. - Mutattam Peetre.
- Igazából ez nem randi. - válaszolta Pete.
- Ó, értem... - szomorodott el a pultos - akkor mit fogtok csinálni?
- Megnézzük, majd a fesztivált a városban. - mondta a kis hattyú fellelkesülve. Honnan van ezeknek ennyi energiájuk? - Én, Apa, Mona, meg a ő. - nézett Noira.
- Van nevem is. - sértődött meg a szőrpamacs. De igaza van. Nekem se esne jól ha csak így „meg ő”-zne rám valaki.
- Igen, igen. Biztos jó buli lehet ott. - méregettem a pohár tartalmát. A bizarr kék színű lötty sűrűbb volt a víznél és nem láttam át rajta. Hát nem valami ínycsiklandozó.
- Noirnak hívják. - a kismadár bólintott mivel mindenki megelégedett.
- Jó buli van, bizony, - nevetett fel Liz - Érezzétek akkor jól magatokat! - mosolyogva merült el ismét a mosogatni valóban. Fú.. ez így nagyon hülyén hangzik. Mosolyogva... mosogatnivaló... hmm.
- Akkor... - emelte fel poharát - a ma estére. - fordult felém poharát némileg felém tolva.
- Most mit csináljak? - néztem rá kérdőn. Semmi értelmét nem láttam a dolognak. Bár az emberek sok felesleges, és értelmetlen dolgoz művelnek.
Kérdésem mosolygásra késztette, s másik kezével megfogta azt, amelyikben a poharat tartottam. - Emeld fel és érintsük össze a poharakat. - kezem addig húzva, míg összeértek a poharak, rövid üvegcsörgéssel ért véget a dolog. Ezért volt ez az egész?
- Ezt pontosan miért is csináltuk? - kíváncsiskodtam tovább.
- Mh... ez amolyan szokás, mikor ünnepelni szoktak. - próbálta számomra érthetőbbé tenni ezt a dolgot - A poharak találkoznak, majd megisszuk a tartalmát. - jelentette ki.
- De ez büdös. -méltatlankodtam.
- Nem szagolgatni kell, inni. - öltöttnyelvet - Húzóra, egyszerre és nem kiköpni majd. - adta ki az utasítást.
Meg fogtam a poharat és úgy próbáltam a számba önteni a tartalmát, hogy a lehető legkisebb területen érintkezzen a nyelvemmel, ám próbálkozásaim ellenére ez nem sikerült. "Nem kiköpni" visszhangzott fejemben, úgyhogy a lehető leggyorsabban lenyeltem a bizarr írű löttyöt, felkaptam Noir maradék italát és íz-semlegesítő gyanánt az alkohol után küldtem.
- Mind ilyen rossz? - grimaszoltam még mindig.
- Ritka a kivétel. - azért az ő arcán is rendesen meglátszott az ital kellemetlen íze.
- A tej nem ilyen. - szólt közbe Meredith.
- Igaz, a tej nem ilyen. - mosolyogott Peet - Még egyet? - kérdezte ördögi vigyorral az arcán.
- Valami mást nem lehet? Ez borzalmas volt. - az íze ugyan már kezdett eltűnni, de helyét - furcsa mód - kellemes zsibbadás vette át.
- Mind meg ittad... - állapította meg szomorúan Noir, aki a tejes korsóval szemezett.
- És neki még egy korsó tejet. - adtam le a rendelést.
- Még egy korsó rendel, meg akkor még egy kör, de más. - nevetett és mint az előbb megint elénk került két pohár - Ezután megyünk a városba. - végre valami jó hír!
- Ezt is egyszerre kellene meginnom? - tudakoltam.
- Persze, egészségedre. - újabb szörnyű száj-íz
- Akkor megyünk? - kérdezte Meredith.
- Rajtam ne múljon. - majd felém fordulva várták a parancsot.
A második pohár után a zsibbadás torkomról tarkómra vándorolt, és mintha kezdtem volna egy kicsit szédülni.
- Menjünk inkább mielőtt még valami borzalmat le kell nyelnem. - mosolyogtam.
- És ott mit csinálunk? - kérdezte Noir, és Peetre nézett kérdő tekintettel.
- Ünneplünk. - mondta lelkesen - És tovább iszunk! - még mielőtt reagálhattam volna erre, megfogta a kezemet és maga után húzott az ajtó felé.
A központba érve a tömeg egyre sűrűsödött, de mi sikeresen átverekedtük rajta magunkat, majd miután Peet leültetett minket egy padra, ő elment italért. Bizonyára nagy volt a sor, mert egy kis ideig eltartott mire újra megpillantottuk kezében két üveggel. - Tessék, ez a tied. - adtam át neked - És hogy érzed magad eddig?
- Zsibbadok. - közöltem - Az jó?
- Úgy ahogy, de ezen még változtatni kell. - kortyoltam bele az üvegbe - Meddig maradhatok kint?
- Nem tudom. Erről nem volt szó. - kóstoltam bele a szénsavas italba, aminek már sokkal kellemesebb íze volt, mint az előzőeknek. Az üvegen ez állt: „Búza Sör! Mert felfrissít!”. A szöveg mellett volt pár hópihe meg dér és valami fazon arca, akit még életemben nem láttam.
- Értem. -
Tellt az idő, és a nagy csönd miatt sajnos agyam gondolkodásba kezdett. Nem igen tudtam mikor épp min jár, de olykor fel villant pár ismerős kép, aztán meg is szólaltam.
- Szerinted mekkora esély van rá, hogy összefussak a hegyen egy Sulekkel? - igazán előnyös lenne. Szegény kölyköt rádöbbenthetném, hogy ő annyira nem ember mint gondolja, és nem én vagyok az anyja.
- Tessék? - nézett rám - Ez hogy jutott az eszedbe?
- Hát csak úgy mint a kovászos uborka. - és az igazat mondtam. Épp úgy jutott eszembe mint a kovászos uborka! Vagy éppen Pinkie Pie. Ő egy fura, rózsaszínű ló. Igazából még életemben nem láttam, de ő jutott eszembe. És azért úgy jutott eszembe mint a kovászos uborka, mert ellenük harcolt. A kovászos uborkákat pedig egy igen kis termetű, de annál furább férfi vezette, de már eltértem a tárgytól.
- Mint a kovászos uborka? - tudtam hogy ezt a férfiak nem érthetik...
- Hát úgy jutott eszembe. Most mit nem értesz? - értetlenkedtem.
- Ö... mindegy, szóval miért akarsz Sulekkel találkozni? - ez is egy buta kérdés.
- Hát hogy megkérdezzem tőle, tudja-e hol van Miron.
- És ki az a Miron?
- Noir anyja, meg majdnem az enyém is de mégse. Vagy valami hasonló. - hát ő nevelt fel, de én nem vagyok farkas tehát az igazi anyám semmiképpen sem lehet. A dolog ezen részére már a farkas is felfigyelt, de a sok idegen ember miatt nem szólalt meg. Lassan ki kéne nőnie ezt a gyávaságot.
- Valami hasonló? Miért a te szüleid hol vannak?
- Na látod ez egy igazán jó kérdés! Én csak Mironra meg Ty-ra emlékszem, mint szülőkre. Másra nem. Bár vannak homályos emlékfoszlányaim, miszerint előtte valami emberek közt voltam, de nem vagyok benne biztos.
- Ó, értem, akkor majd megkeressük őket. - mosolygott mintha értené. Pedig biztos nem érti. Ezt csak a nők értik... vagy talán csak én? Nem is fontos. Neki dőlt a vállamnak, ami épp jókor jött, mert mintha épp kezdtem volna fázni.
- Én szédülök vagy forog a világ? Bár ha a világ forog akkor is szédülnék. Nem? - hmm ez egy jó kérédés.. nem lett kicsit sok az „é” betű? Hmm.. most már, hogy tudok olvasni igazán utána nézhetnék az élet rejtelmeinek.
- Inkább csak te szédülsz, de ezen a tánc segít. - húzott a táncoló tömeg felé.
- De én nem tudok táncolni. - bár kénytelen voltam utána menni, hiszen tartotta a karomat.
- És? - abban a pillanatban megtorpant, majd felém fordulva kezét a derekamra tette. A táncot furcsának találtam... Még életemben nem csináltam, de még csak nem is nagyon láttam ilyesmit. A dobok kellemes ritmust adtak a dalnak amire könnyű volt mozogni.
Érdekes... Sokszor harcoltam már Peet-tel vállvetve, és sosem kételkedtem erejében, de ezt most egészen új nézőpontból megtapasztalva káprázatosnak találtam. Izmai rengetegszer megfeszültek, minden mozdulatnál. Ha belegondolok, hogy egy külső szemlélő szemével nézve Pete egészen átlagos testtel rendelkezik... Pedig csupa izom... Ez a különbség. Neki nem csak a mágiája, hanem a teste is erős annak igénybevétele miatt.
Én nem választottam volna, vagy nem tanultam volna olyan mágiát, ahol a testem kerül a támadások középpontjába. Igazán tisztelem ezért a döntéséért.
Muszáj... egyszerűen muszáj!
- E... ezt most miért? - dadogta meglepettségében.
- Mert úgy néztél ki, mint akit jó megölelni. - feleltem nemes egyszerűséggel.
- Ó, értem. - nézett a szemembe, amit most kicsit zavarónak találtam - Azt hiszem üljünk vissza.
- Nem hiszem hogy én odáig eltudok menni... - mondtam látva hogy már az egész világ körülöttem forog.
- Gyere, támaszkodj rám. - hogy én mennyi kellemetlenséget tudok okozni... , de ő akart leitatni! Nem az én hibám!
- Minden rendben van? - aggódott Meredith.
- Úgy ahogy, bár Mona mintha rosszul lenne. - válaszolta.
- De hogy va-vagyok rosszul! Csak egy kicsit szédülök. Nem eszünk valamit? - hmm mit is kéne? Talán kovászos uborkát?
- Biztos jól vagy? - kérdezte Noir aggódva. - Igen. - simogattam meg buksiját.
- Szervusz Kincsem, hogy vagy ma? - karolt vállamba és húzott magához közelebb valami pasas.
- Hát egy kicsit szédülök. És te? - tudakoltam állapotát.
- Szédülsz Kincsem, igazán? Gyere velem, majd meggyógyítalak, a varázspálcám csodákra képes.
- Bocsi, - hajolt közelebb partnerem - de ő velem van.
- Igen, és?
- Igen, együtt vagyunk. - mutogattam Peetre, ezzel is megerősítve a fiú állítását.
- Vele? Te? - állt fel hirtelen és emelte a magasba a másik oldalamon ülő Pete-t.
- Most mit csinálsz? - kérdezte Pocak bárót.
- Azt mondta, hogy veled van, de én meg nem akarom, hogy itt legyél. - dobta odébb lazán a kezei közt tartott fiút.
- Ajajj. - nagy nehezen talpra álltam, úgy ahogy... - Gyertek gyerekek, most elmegyünk és veszünk vattacukrot.
- Vattacukor? - csillogtak a kis hattyú szemei.
- Vattacukor!!!! Szerinted van birkahúsos? - érdeklődött Noir.
- Megnézzük. - mosolyogtam rájuk miközben próbáltam odébb terelgetni őket, de aztán visszaszóltam a fiúknak. - Ha a győztesnek vörös haja van kap egy puszit! - mosolyogtam Peet felé. Nem igen tudom hogyan kell valakit ösztönözni, de pénz nincs nálam amit adhatnék, a vattacukrot meg nem tudom szereti-e...
A kicsik nem sokkal előttem haladva kezdtek el vitatkozni azon, hogy melyik vattacukor íz a legjobb. Vitájukat igen viccesnek találtam. Meredith felsorolt egy csomó édességet, míg Noir arzenáljában inkább húsfélék szerepeltek. Le se tagadhatná hogy ragadozó. Mielőtt egymásnak mentek volna, szerencsére elértük a vattacukros urat. Végül Meredith epreset kért, mert hozzá hasonlóan rózsaszín volt, Noir pedig zöld almásat. Kicsit szomorú volt, mikor az úr közölte, hogy nem gyártanak hús ízűt, de mikor beleharapott a zöld cukorba, ismét nevetgélni kezdett.
- Ki győzött? - kérdeztem Peet-től mikor visszaért hozzánk.
- Hát a vörös hajú áll előtted. - ez igaz, de a ruhája elég ramatyul fest, meg a haja is jól össze kócolódott.
Pár lépést tettem felé, de ahogy a mondás tartja „négy lába van a lónak mégis megbotlik”. Hát igen, nekem ebben a kettőben is sikerül.
- Minden rendben? - kapott el „a bajnok” mielőtt jobban összetörtem volna magam.
- Ja, igen persze. És itt a nyereményed. - mondtam majd puszit nyomtam az arcára.
- Pfúúúúúj! - öltött nyelvet közben Noir.
- Miért ez olyan szép. - mondta Meredith az öcsémnek. Nos ez is egy olyan dolog, amit csak a nők értenek.
- Köszönöm, azt hiszem. - tartott rövid szünetet, hogy összeszedje magát majd megszólalt - Szerintem menjünk haza, későre jár.
- Menjünk. Egy kicsit amúgy is elálmosodtam. - mögöttünk Noir nagy ásítása is azt igazolta, hogy jócskán elmúlt a takarodó ideje.
- Elkísérlek hazáig, ha nem gond neked.
- Igen, egy lánynak már veszélyes ilyenkor egyedül mászkálnia, erre Apa tanított. - szólt Meredith is.
- Máris csak előbb.... - kezdtem turkálni a zsebemben - nincs meg a kulcsom.
- Az gond. - jegyeztem meg - Nem hiszem, hogy megtalálnánk most.
- Gyertek hozzánk akkor. - lelkesedett a hattyú.
- Jó-jó. Fogócska hazáig! - száguldott el mellettünk a szőrgolyó.
- De nem akarok zavarni.
- Akkor nem ajánlottuk volna. - nevetve kezdett húzni lakásuk felé.
- Éééééés ki is az a másik.. C- c... az unokatestvéred. Őt sem zavarom? - nem sokat láttam a lányt, de nem tűnt túl szimpatikusnak... és amúgy is folyton Pete körül legyeskedett. Pedig rokonok!
- Á, nem, nincs most otthon, így nem, nem zavarsz! - ezt örömmel hallom.
- Rendben. Akkor menjünk. De igazából már megyünk. - kuncogtam saját hülyeségemen.


- Hé hé héé.. miccsinálsz? - kérdeztem mikor felkapott karjaiba a lépcső előtt.
- Csak segítek. - kuncogott reakciómon, vagy épp azon, hogy még erre is képtelen vagyok. Nem én tehetek róla, hogy egyszerűen lefagyok akár hányszor lépcsőt látok... Ilyen állapotban meg amúgy sem tanács mágiát alkalmaznom, még a végén valaki megsérül.


A sárkányok bemutatója hatalmas robbanással ért véget. Aztán kinyitottam a szeme és furcsa szituációban találtam magam. Velem szemben vörös hajáról Peet-et sejtettem, de hogy hogy került ide azt nem tudtam kitalálni.
Hirtelen mozdulattal felültem körbenéztem, és azon kaptam magam, hogy egy idegen házban vagyok, bár gondolom Pete-é.
- Mi a fene?
- Jó reggelt. - köszönt ő i miután jól felébresztettem.
- Neked is, de mégis... - vajon mit csináltam tegnap este? - Peet, hogy kerültem ide? És miért aludtam egy ágyban veled???
- Nem emlékszel? - tette fel a költői kérdést - Hát... kicsit hosszú történet, de ünnepeltünk az este és elhagytad a kulcsaidat, így felinvitáltunk téged ide. - egyszerűen semmire nem emlékszem.
- Nem, nem emlékszem. - kezdtem el gondolkozni aztán mikor végre bevillant pár kép(1,2), éles fájdalom hasított a fejembe. - Áuu...
- Nyugi, ne erőltesd most a fejed. - ült fel gyorsan - Készítek reggelit és mesélek neked.
- Ok, úgyis hülyeséget álmodtam - dörzsölgettem halántékom.

Az erdő nagyon érdekes hely tud lenni. Nem csak azért, mert telis tele van a legkülönfélébb illatokkal, de azért is, mert mindennap tartogat valami újat, valami felfedezni valót. Ezek után szerintem nem is csoda, hogy amikor csak tehetem, kisomfordálok titokban, hogy felfedező útra induljak.
Ma reggel az erdőt sűrű köd borította, mikor kilépdeltem az ajtón, igencsak rontva a látási viszonyokat. Ám engem ez nem tántoríthatott el, neki iramodtam a jól ismert ösvények egyikének. A szokásos útvonalon haladtam, láb- és szag nyomokat keresve magam körül, amiket esetleg követhetek tovább, még ebben a ködben is. Mikor valami neszt hallottam, mindig megálltam, majd a füleimmel a hang irányát próbáltam meghatározni. Ez elég ritkán sikerült. Úgy tűnt túl lassú vagyok még ehhez, de nem bánkódtam sokáig, inkább mentem tovább.
Már sok levél lehullott a fákról, hatalmas, színes levélkupacokat teremtve ezzel maguk körül. Mona azt mondta ősszel mindig ez van. A fák készülődnek a télre, és elhullajtják leveleiket, majd mély álomba merülve vészelik át a téli hónapokat. És ezt azért teszik mert télen nagyon hideg van. Én már most is úgy gondoltam, hogy hideg van, nem is tudtam elképzelni, hogy még hidegebb lesz! A bundácskám ugyan tömöttebb lett valamivel, de a mancsaim alatt a föld már hideg volt, és az orromat is csípte a hideg szél. Ez a hideg szellő most új illatokat sodort felém. Bele szimatoltam és próbáltam azonosítani, de nem sikerült, így hát elindultam megkeresni a forrását. A szag a bozótosban folytatódott tovább, az aljnövényzet közt, ahol kicsit nehéz volt haladni. Nem is beszélve a hangzavarról, amit a száraz levelek miatt csaptam. Pár méter múlva lábnyomokat véltem felfedezni a földön. Apró, hosszú ujjú és karmú lábacskák. Legalábbis az én mancsaimhoz képest kicsik voltak. Úgy éreztem, már nem lehet messze a gazdájuk sem, így gyorsabbra vettem a tempót, de egy farönkben, amit későn vettem észre, megbotlottam. Vagy inkább átestem rajta. Az orrom az esőtől fellazult talajban landolt, ráadásul hanyatt vágódtam. Hiába nyüszítettem, itt senki nem sietett a segítségemre. Kicsit feküdtem még, összeszedtem magam, majd az oldalamra pördültem, és felálltam. Megrázva magam igyekeztem minden piszkot eltüntetni a bundámból, ami csak belekerülhetett. Kicsit szuszogtam, majd sokkal elővigyázatosabban haladtam tovább a nyomok mentén, amik egy kisebb üreghez vezettek. Nem volt túl nagy, de úgy ítéltem meg, hogy még pont beférek rajta. Kicsit ugyan ki kellett tágítani a bejáratot ásással, de utána már könnyűszerrel bepréselhettem magam a lyukba, ami telis-teli volt falevelekkel és száraz fűvel. Határozottan a növénykupac alól jött a szag, így beledugtam az orromat, ami nagyon rossz ötletnek bizonyult. Ahogy szimatolni kezdtem a rakásban valami, vagy inkább valamik belefúródtak az orromba. Felnyüszítve kaptam ki a fejem a levelek közül, és meglepődve konstatáltam, hogy tüskék voltak benne. Barna fehér csíkos tüskék. A tüskék tulajdonosa mozgolódni kezdett. Ha ez a valami ilyen gonosz tud lenni, úgy gondoltam jobb lesz, ha odébbállok. Vagyis ha odébb tudtam volna, mert beszorultam. Kétségbeesetten próbáltam kiszenvedni magam az üregből, miközben az a valami éktelen puffogásba és morgásba kezdett. Hátsólábaimat nekitámasztottam az üreg falának és tolni kezdtem. Kisvártatva meg is mozdultam, de szörnyike már kidugta az orrát a levelek és fűcsomók alól. Még egy nagyot löktem magamon és máris kint voltam. Szabadulásom örömére felpattantam és elszaladtam, hogy minél távolabb kerüljek a lyuktól és annak morcos lakójától. Néhány perc múlva megálltam kicsit pihenni. Lihegve feküdtem le a kis tisztás szélén, amit találtam. Az orrom nagyon fájt, ekkor jutott eszembe, hogy a tüskék még benne vannak. Nem volt sok tapasztalatom a hasonló helyzetekkel, így elég ügyetlenül láttam hozzá az eltávolításuknak. Az volt az ötletem, hogy rájuk lépek, és mind egyszerre húzom ki. Ez az ötlet jónak tűnt, és csak akkor jöttem rá, hogy nem az, mikor már nekiláttam. Ugyanis mikor a lábammal a földhöz nyomtam a tüskéket, azok nekifeszültek a sebeknek, így csak még több fájdalmat okozva. a Nagyját azért sikerült kipiszkálnom, de egy két darab benne maradt, vagy beletört. Haza akartam menni. Nagyon fájt és azt akartam, hogy Mona szedje ki a maradékot is.
Úgy döntöttem eleget pihentem, ezért felkeltem megkeresni a haza vezető utat. A tisztáson mentem keresztül, ahol néhány kisebb nyúl és madár riadtan szaladt fedezékbe előlem. Ilyet eddig nem tapasztaltam. Ez is azt bizonyította számomra, hogy nőttem. Mona mindig azt mondogatta, hogy úgy növök, mint a bolondgomba, bár nem tudom milyen egy bolondgomba… Ahogy jobban elmerültem a gondolataimban, rájöttem, hogy Mona biztos nagyon mérges lesz, amiért megint elbóklásztam. Lehajtott fejjel, szomorúan mentem tovább. Nem akartam, hogy megint leszidjon. Legutóbb is kiabált velem, és nem kaptam a vacsorából, pedig nagyon finomat főzött. A lehető legkiskutyásabb kiskutya szemekkel néztem rá egész este, de ő csak elfordult és úgy csinált, mintha nem érdekelné, mennyire is szenvedtem! Gondolataimba merülve nem is vettem észre, hogy mikor szállt fel a köd. Mintha csak hirteliben kitisztult volna a levegő. A nap már kellően felemelkedett ahhoz, hogy a levegőt felmelegítve eltüntesse. Ez semmiképp sem jelentett jót a számomra, ugyanis ha a Nap már melegít, azt jelentette, hogy késő délelőtt van, tehát Mona már biztosan felkelt.
~Igyekeznem kellene.
 Gyorsabban szedtem a lábaimat, de rájöttem, hogy nem is tudom pontosan merre kell mennem. Túl sokat gondolkoztam, mikor figyelnem kellett volna az útvonalra. Ha visszakövettem volna a nyomaimat, nyilvánvalóan visszataláltam volna a helyes útra, de sokkal tovább is tartana, így hát tájékozódási képességeimre bízva magamat balra vettem az irányt, mivel úgy gondoltam arrafelé lehet az ösvény, amit keresek. Csak mentem, mentem és mentem. A táj közben egyre barátságtalanabbá vált körülöttem. A fák itt sokkal sűrűbben nőttek és hiába hullott el a lobjuk egy része, így is alig szűrődött fény a talajhoz. A sík terepet buckák váltották fel, amiket egyre növekvő sziklák tarkítottak. Némelyiket mohák és zuzmók hálózták be, de a többségük csupasz volt. Ahogy egyenesen haladtam, elértem egy kisebb szakadékhoz. Szakadéknak mondjuk nem nevezhető a maga 2-2,5 méteres mélységével, de fala elég meredek volt. Alján kis folyó csordogált. Ezt a folyót, ismertem. Nem messze az otthonunktól is ott a medre. Ettől a felismeréstől kicsit megnyugodtam, és elkezdtem folyásirányban követni a vizet. Menet közben azon gondolkoztam, vajon mit fogok felhozni mentségemül ha hazaértem. Hiszen jól a fejembe kellett volna vésnem, hogy az erdő veszélyes hely, ahol egy magamfajta kölyöknek nem kellene még egyedül bóklásznia benne. Veszélyes egy fenét! Na jó, az a tüskés izé lehet hogy veszélyes volt de nem tudtam elhinni, hogy bármiféle veszély fenyegetne az erdőben. Egy helyen ahol normális esetben élnem kellene. Hiszen a farkasok a sűrű erdőben élnek. Mindig ilyen meséket mesél nekem Mona, ahol a farkas a sűrű erdő lakója. Nem értem akkor miért nem jöhetek ide. Hirtelen zaj támadt. Valami megmozdult a bozótosban. Összerezzentem és behúzott farokkal léptem hátra párat, ám egyik lábammal elvétettem a peremet, és egyenesen a meredekfalú árokba csúsztam. Nagyon megijedtem. Minden erőmmel azon voltam, hogy valahol megkapaszkodjak, ám nem jártam sikerrel, és a jéghideg vízbe estem. Egy pillanatig nem kaptam levegőt a gyorsan jött hideg élménytől. Mikor végre újra az éltető levegőhöz jutottam, vacogni kezdtem. Csurom víz voltam és a bundám sok helyen átázott, amitől elvesztette szigetelő képességét és többé nem tartotta meg a meleget. Reszketés közben elég nehezen, de kievickéltem a hasamig érő vízből a keskeny kis partra. Megpróbáltam kirázni a vizet a bundámból, de ahol az befolyt a bőrömig, nem tehettem sokat. Inkább elindultam, folytatva hazavezető utamat.
Pár száz méter után a vacogásom rendes reszketésbe váltott át, és már alig éreztem a lábaimat. Biztos voltam benne hogy már nem lehetek messze, mégsem tudtam gyorsabban menni, zsibbadtak az izmaim és nem hagyták, hogy rendesen mozgassam a lábaim. Ilyenkor hiába van a négy kerék meghajtás. Tovább vánszorogva próbálva felhívni magamra akárki figyelmét, nyüszíteni kezdtem. Ha elég közel kerülök, Mona biztosan meghallja a hangomat és megkeres. Persze ezzel azt kockáztattam, hogy ma sem vacsorázom, de inkább választottam ezt, minthogy itt megfagyjak. Amikor a szél fújni kezdett, csak még rosszabb lett a helyzet. Vonyítani kezdtem, az mégiscsak messzebbre jut, mint a halk nyüszögés. Ismerős szagokat véltem felfedezni a levegőben, ezért még hangosabban próbálkoztam. Fél óra után már nagyon reménytelennek láttam a dolgot és elhallgattam. Ültem egy helyben, lekonyult fülekkel, reszketve a hidegtől, remény vesztve. Aztán valamit hallottam. Mintha lépések lettek volna. Odafordítottam a füleimet, hogy jobban halljam, de mivel egy gödör mélyén voltam, ez hülyeségnek tűnt. Maradék hangommal nyüszögni kezdtem, aztán arra gondoltam, hogy beszélhetnék is. Nem tudom ez eddig miért nem jutott eszembe, de ott nagyon logikusnak tűnt.
- Itt vagyok! – hagyták el a számat az első halk szavak. – Itt lent a víznél! – ezt sikerült már valamivel hangosabban mondanom. A Lépkedő megtorpant, majd mondott valamit, de nem értettem mit.
- Itt! Gyere ide! – kérleltem, mire újra elindult, de pár lépés után elhalt a lépések zaja.
- Ne hagyj itt! Nagyon hideg van. – nem volt már elég erőm ahhoz, hogy igazán hangoskodjak.
Furcsa hangok kezdtek feltűnni a vízfolyás irányából. Lobogó hang. Felélénkültem.
- Mona! Monaaaaa! – szólongattam és fel is bukkant a kanyarból. A szemei vörösek voltak és elég csapzottnak tűnt. Lángjain repült felém, majd pár lépéssel előttem lelépett róluk és magához szorított, nem szólt semmit. Felvett, ami már nem volt olyan egyszerű, és újra megidézte a repülő lángokat, hogy hazavihessen. Suhanva repültünk a mederben, majd kicsit gyorsítva feljebb emelkedtünk, hangyányit a partfal szintje fölé. Biztosan érezte, hogy reszketek, nem is tetszett neki a dolog annyira. Egy darabig láncolta a szemöldökét, de továbbra sem szólt hozzám. Nagyon sóhajtott, és egy kicsit rágyorsított. Biztos tudta, hogy a menetszéltől, csak jobban fázom. Fájtak a lábaim, szúrta őket a hideg. Az orrom is ismét sajogni kezdett, pedig a benne ragadt tüskékről már majdnem megfeledkeztem.
Amikor visszaértünk az otthonunkhoz, a tűz szőnyeg ismét eltűnt, és Mona a földre huppant, az esést a lábaival rugózva ki. A karjaiban velem, belökte az ajtót, majd az egyik lábával visszacsapta. A házunk valójában részben egy természetes barlang, részben pedig egy ősöreg, hatalmas fa odva a gyökerei közt.
Beljebb ment, és letett az egyik fotelba.
- Várj meg itt. – azzal megfordult és átment a helyiség másik felébe, egy szekrényhez, és törülközőt vette elő. Azzal visszasétált és elkezdett dörzsölgetni. Csönd honolt otthonunkban, egyikünk sem szólt semmit. Nem tudom ő mit látott rajtam, de ő elég megviseltnek tűnt, mégis csak azzal volt elfoglalva, hogy a lehető legszárazabbra töröljön a törölközővel. Megakadt a szeme az orromon. tudtam, hogy észrevette a tüskéket.
- Pff…- majdnem elnevette magát, de arcáról gyorsan eltűnt a mosoly. Határozott mozdulatokkal kihúzta a tüskéket az orromból én meg csak nyüszítettem és ráztam a fejem.
- Cssss.- csitított. Nagyon zavart, hogy nem beszélt hozzám. Hogy nem szidott le. Hogy nem mondta, hogy ma este nem vacsorázok. Az is zavart hogy nem tűnt mérgesnek. Sokkal jobb lett volna ha mérgesen kiabál velem. Hiszen megérdemeltem volna.
- Nem fog-g-gsz kiabálni? – kérdeztem még vacogva.
- Nem. – felelte halkan. A törölköző már nem tudott több vizet magába szívni, ezért ráterítette egy szék háttámlájára, és visszajött értem, hogy újra felvegyen.
- Miért nem? – tudakoltam, miközben az ágy felé cipelt.
- Mert felesleges.
Letett az ágyra és megfogta a takarót, amivel jól bebugyolált, ezután elővett egy másikat és azt is rám terítette. Ám ez alá ő is bebújt, és odahúzott magához. Már nem fáztam annyira, mert kezdtem felmelegedni. A nap már lemenőben volt odakint. Nem gondoltam volna, hogy ilyen későre jár. Ahogy ott feküdtem a takaróba bugyolálva, nem igen láttam az arcát, de tudtam, hogy sír. Inkább nem szóltam semmit, csak próbáltam elaludni.
Az álom kellemes melegséggel jött el értem, hogy tovább vigyen az éjszaka folyamán.

Mikor reggel felébredtem, Mona már valószínűleg rég fent volt, mert remek illatok terjengtek a levegőben. Szimatolásomba belesajdult ugyan az orrom, de már koránt sem annyira, mint egy nappal ezelőtt. Nagy nehezen kikászálódtam a takarókupacból, és ügyesen lebucskáztam az ágyról. Felkeltem és elindultam a konyha felé, ahol láthatólag már nem sokat kellett várni a reggelire. Egy pillanatra megtorpantam, de aztán odasétáltam Mona lábához, és annak dőlve leültem. Lehajolt és megsimogatta a fejemet.
- Jó reggelt! – mondta, mire farok csóválva én is köszöntöttem.
- Hogy aludtál? – kérdezte tőlem.
- Melegen. – feleltem nemes egyszerűséggel, mire csak elmosolyodott. Serpenyővel a kezében megfordult és elindult az asztalhoz, hogy szétossza a porciókat kettőnknek. Letette a tálamat egy kis lefordított ládára, ami mindig az asztal mellett volt az én részemre, majd ő is helyet foglalt és hozzá láttunk.
Megfogadtam, hogy a tegnapi kirándulást többet nem fogom megismételni.

Végigolvasva a kalandodat komolyan egy gyerek, illetve egy farkaskölyök szemszögéből láttam az erdőt, tetszett, hogy nem egy hatalmas dolgot állítottál a középpontba, hanem csak egy teljesen hétköznapi probléma volt, amivel meg kellett küzdenie. Hihető volt. És tessék elszégyellni magad amiért kiabáltál vele!

Mielőtt tovább húznám, tessék, itt van 300+60 Ve, hogy minél előbb minél nagyobb legyen a csöppség!