Magánküldetés: Psycho Circus

Kopp-kopp-kopp. Hangzott a dörömbölés az ajtómon.
- Ki a fene lehet az ilyenkor? – mérgelődtem.
Voltaképpen nem volt már olyan korán, sőt már kora délelőtt volt. Kinyitottam az ajtót, ahol is az egyik céhtársam ácsorgott.
- A mester hívat téged. – adta át a tömör üzenetet, majd el is ment.
- Na, basszus. Mégis mit akarhat már megint? – tanakodtam, de gyorsan rendbe szedve magam, a mester szobája felé vettem az irányt.
Nem voltam egyedül. Egy másik céhtaggal együtt értem oda az ajtóhoz, és mindketten be is mentünk.
- Remek, látom megérkeztetek. Fontos feladatom van a számotokra. – köszöntött minket Hades mester. - Mint azt talán ti is hallottátok, nemrég egy újfajta őrület kezdett el terjedni Fiórében, bizonyos "cirkusz". Névlegesen a Psycho Circus, egy elsőre teljesen átlagosnak tűnő társulat volt, de újabban más hírek keringenek. Állítólag tevékenységük hozzáköthető Lord Zerefhez, és hogy ez ne legyen elég, aggasztóan nagy tömeget sikerült megmozgatniuk. Fennáll az esélye, hogy számunkra felhasználható információkkal is bírnak. Feladatotok a következő: Hatoljatok be, tudjátok meg a szándékaikat, szerezzetek meg minden hasznos információt, és közbe ne hagyjatok nyomokat! – mondta az utolsó tagmondatot különös hangsúllyal, és a szokottabbnál sötétebb tekintettel. - Ha pedig kiderülne, hogy csak egy rakás csalóról van szó, gondoskodjatok róla, hogy soha többé ne halljunk felőlük. – fejezte be végül a dolgok ismertetését.
- Ez csak természetes. – válaszoltam magabiztosan.
- Jelenleg Amaron város környékén tanyáznak. Távozhattok. – zárta le a beszédet a mester, mi pedig szinkronban válaszoltunk rá:
- Igenis!
Miután kiléptünk a teremből, úgy gondoltam, hogy nem ártana egy kicsikét többet tudnom a csapattársamról, most kivételesen, hiszen ő mégis csak céhtag.
- A nevem Rohandar. Örvendek. – törtem meg a csendet.
- Sorov Mazjef. Kérlek, tegezzük egymást. – mutatkozott be társam is. - Mi a specialitásod, Rohandar? – kérdezte.
- Fekete mágiában utazom. Hullákkal és a sötétséggel elboldogulok. – válaszoltam, majd kissé elmosolyodtam.
- És mond csak, képes lennél a megölt őröket visszaállítani a helyükre? – érdeklődött tovább.
- Nos, gyakorlatilag igen, de értelmük hogy is mondjam... nulla. – válaszoltam kissé szomorkásan. - És veled mi a helyzet? Te mit tudsz? – kérdeztem vissza.
- Mágia szempontjából démon mágus volnék. Foglalkozásilag inkább fejvadász. – felelte. - Épp ezért javasolnám a kamu örök állítását. Rosszul járnánk, ha menekülnünk kéne, és harcra kerülne sor. – mondta.
- Ne aggódj, zárt helyről bármikor meg tudok lépni, vannak megfelelő eszközeim. Mellesleg a lekötés szintén megy, szóval ezt a pontot vállalni tudom. De ha már itt tartunk, arról volt szó, hogy el kell varrni a szálakat nem? – tudakoltam.
- Pontosan. – mondta, miközben néhány fiolát húzott elő. - Csak a konyhát kell megtalálnunk, és nyert ügyünk van. – vigyorodik el.
- Hát nem tudom, én nem igazán vagyok az ilyen dolog híve. Úgy vagyok vele, hogy amit nem én öltem meg, az még nem biztos, hogy halott. De azt hiszem, ezzel még ráérünk töprengeni, először meg kéne tudni, hogy mi van ott pontosan. – fejtettem ki a nézeteimet.
- Részemről az is elég, ha görcsök közt fognak fetrengeni. De igazad van, indulnunk kéne. – erősítette meg.
- Jut eszembe, te hogy szoktál leszállni a hajóról? – érdeklődött.
- Ahogy éppen adódik. – feleltem.
Miután leszálltunk a léghajóról, egészen nyugodt utunk volt. Nem igazán találkoztunk senkivel, és az út jobbára sziklák és erdőségek között vezetett, így nem is volt túl nyitott. Az erdők zöldelltek, így alapvetően eszményi képet nyújtottak, bár az ilyen dolgok engem nem igazán szoktak érdekelni. Rövidesen meg is érkeztünk az uticélunkhoz, mégpedig Amaron városához.
- Körbe kéne szimatolnunk a környéken, hogy ki az, aki tud valamit a cirkuszról nem? – kérdeztem meg társamat, miután már beértünk a városba.
- De. Két óra múlva itt? – hangzott a kérdéses felelet.
- Rendben. Akkor majd találkozunk. – feleltem, majd elváltunk.
Jómagam körbejártam a környék összes kocsmáját, elvégre honnan tudhat meg többet az ember, ha nem a kocsmából, nem igaz? Itt is, ott is csepegtek az információk, és két óra leforgása alatt meglehetősen sokat sikerült megtudnom a névleges cirkuszról. Az információszerző körút lezártával pedig ismét találkoztam a démonmágussal.
- Na, megtudtál valamit? – érdeklődtem.
- Igen. Rengeteg néző lesz, így elvegyüléssel nem lesz a gondunk, ellenben nehezebb lesz tevékenykedni. Ja, és a helyszín is megvan. Nálad?
- A helyszínt én is megtudtam, Valamint azt mondták, hogy a nézők egy része nem szokott kijönni az előadás után. Érdekesnek hangzik. Ráadásul ahhoz képest, hogy nem tudni, hogy hol van, de mindenhol mindent tudnak róla. – feleltem.
- Ezt nem értem. Miért akarnak nagy hírverést, ha közben eltitkolják a helyszínt? – tanakodott.
- Szerintem, ha ott leszünk, akkor már többet fogunk tudni nem? Szóval mehetnénk is. – vetettem fel a gondolatot.
- Igaz. – helyeselt Sorov is.
Így hát megindultunk, hogy felkeressük a cirkusz épületét. Az információk alapján könnyű szerrel megtaláltuk, méghozzá egy kisebb, erdőnek nem nevezhető facsoport rejtekében, a város szélén.
- Szerintem egyenlőre nem kéne összebalhézni senkivel, inkább vegyüljünk el és szaglásszunk körbe itt is. Mit gondolsz? - kérdeztem.
- Én részemről itt maradok a sorban. Még talán hallhatunk valamit. – válaszolta.
- Rendben van, azt hiszem, akkor én is itt maradok, és ha eljön a megfelelő pillanat, akkor beosonok a színfalak mögé. – mondtam el én is a tervemet Sorovnak.

A sorban ácsorogva hirtelen felfigyeltem egy igen érdekes mondatfoszlányra, melyet követően tovább is hegyeztem a fülem:
- ... állítom, hogy jobban tudom, mint te vagy bármelyikőtök, hiszen már négy előadáson is részt vettem. – vitatkozott egy fickó másik hárommal. - Jól hallottátok, bizony négyen. – ismételte el még egyszer a hatás fokozása végett. - Ne is kérdezzétek, miért, hiszen én magam kiválasztott vagyok! – hitegette hallgatóságát.
- Te is hallottad ezt? – fordultam oda Sorovhoz.
- Amilyen hangos lett a végére, szerintem az egész itt összegyűlt nép hallotta. – válaszolta.
- Jogos. Mit gondolsz, megér egy próbát, hogy megkérdezzünk tőle ezt-azt? – kértem ki az ő véleményét is a dologról.
- Lehet elkiáltozza anélkül is. Ha nem, hát akkor megkérdezhetjük. – adott diplomatikus választ.
- Én mindenesetre kicsit közelebb megyek. – mondtam.
- Ahogy akarod, én jobb szeretek a háttérbe maradni. – tette hozzá a társam.
- Rendben van. – nyugtáztam a dolgot, majd elindultam.
Néhány méterre álltam meg a fickótól, és tovább hallgattam a mondandóját.
- Csupa kín és gyötrelem amit a nagy társulat eléd tár! Az ám, maga az élet. Itt aztán megszabadulsz a gyengeségeidtől és a vélt nyavalyáidtól. Egyszer láttam, ahogy egy nyakig földbe ásott férfi a szájába vett egy izzó vaspálcát, hogy azzal ölje meg a rá uszított három patkányt. Az ajkai sziszegve pöndörödtek össze mint a tűz fölé tartott virsli, de inkább ezt választotta, mint hogy néhány ocsmány rágcsáló élve felzabálja az agyvelejét. – számolt be egy igen érdekfeszítő műsorszámról. - Szóval így megy mi? Ez nem valami nagy szám. Gondolom összeszednek mindenhonnan pár szerencsétlent, aztán őket „áldozzák fel”. Szégyen… és ilyenek merik magukat Zerefhez tartozónak nevezni. – háborodtam fel, mivel a műsorszám nekem egyszerű nyilvános kínzásnak tűnt, amit bármelyik, sötétebb szívvel rendelkező ember meg tud csinálni, nem kell hozzá semmilyen nagyobb erő vagy hasonló.
Azért még nem adtam fel a reményt, hogy megtudhatok valami érdembelit is, így hát még közelebb léptem, és megszólítottam a mesélőt:
- Elnézést, nem tudja véletlenül, hogy kik ennek a cirkusznak a tagjai? – érdeklődtem.
- Ezek már megjárták a mennyeket és a kínok gödrének kénköves bugyrait is. Világjárók, mágusok, a mindenség tudói. Több száz évesek, sérthetetlenek, ha első a nap halhatatlanok, istenek lesznek és mi velük tartunk. arghwhahahahaaaa... – nevetett fel.
- Jesszus, ez valami pszichopata. – gondoltam, de nem igazán volt több időm gondolkodni, mivel egy hatalmas, és még számomra is kissé ijesztő üvöltés süvített végig a levegőn. Egy
szörny tört elő az egyik közelben álló sátorból. Szájában egy félig meztelen, fekete hóhérmaszkkal eltakart arcú alakot csócsált. Szemei nem voltak, vagy ha voltak is, már nincsenek, lábain nagy, fekete karmok éktelenkedtek. A nyaka eléggé púpos volt, a hátán pedig a vállától egészen a hátsó részéig tüskék meredeztek.
- De nem vagy szép! – gondoltam, majd Sorovhoz intéztem a szavaimat: - Hé Sorov! Mi legyen? Ütsz vagy futsz? – érdeklődtem tömören afelől, hogy megtámadjuk-e a szörnyet, ami egyéb iránt pont felénk rohant, vagy vegyük-e fel a nyúlcipőt, és inaljunk el.
- Inkább tennék úgy, mint egy darázs. – felelte, miközben kirántotta a kardját.
- Darázs? Az kicsi basszus, azzal mit akarsz csinálni? – gondoltam értetlenül.
- Döfnék. – fejezte be vigyorogva.
- Így már érthetőbb, de találhattál volna valami jobbat is. – gondoltam továbbra is kissé rosszallóan.
Négy, a megkajolt emberhez hasonló ruházatú fickó jött mindenféle felszerelésekkel a kezükben, de nekem nem igazán tűnt úgy, hogy kézben tartanák a helyzetet.
- Felőlem mehet. – mondtam végül Sorovnak elmosolyodva, és bevetve a Rise of Dead mágiámat, máris tizenöt karddal felszerelt zombit állítottam csatarendbe, és a rögtönzött sereg élén vártam, hogy a lény közelebb jöjjön.

Kao és társai a sátortábor láttán óvatosabban lépkedtek, azonban nem is kellett közelíteniük, a cirkusz máris ricsajjal és kiabálással fogadta őket. A tömeg, amit észrevettek, szó szerint szétrohant. Sokak éppen a rácsodálkozó hármasra törtek rá a bozótosban, miközben menekülőben voltak, így észre sem vették, hogy amitől menekültek, nem követte őket. Kuudo szárnyai a csőre elé csapódtak.
- Bűűűz - nyögte ki a tollai alól, amikor már mindhárman tökéletesen látták a bestiát, és a vele megküzdő két mágust. Kao nem szólalt meg, de Rohandar profiljára egy kelletlen pillantással válaszolt. Shasu vonta el a figyelmét, egy sugallatnyi érintés után mutatta a pillantásával, hogy észrevette a sátorok közt iparkodó egyenalakokat. A groteszk formaruhájú figurák a harc színhelyére érkeztek a saját béketeremtő eszközeikkel, de máris elkéstek. A bestia a két mágus [előtt hevert és nem mozdult.] A cikrusz dolgozóinak még ez a hír sem volt kifejezetten új, az egyikük a pároshoz is lépett, a többiek pedig vagy beálltak elkísérni őket, vagy a bestiával és az áldozatok eltakarításával foglalkoztak. A műsornak mennie kellett tovább...
- Mi legyen?
- Semmi. Egyelőre nincs szükségünk a felhajtásra. Szerencsénkre a cirkusziaknak van most pár színes kanárija akire figyelhet. Minél többet kell megtudnunk a csoportról, a cirkuszról, és arról, hogy miért érdekelheti a Grimoire Heartot a tevékenységük.
- Nem kéne inkább kihasználni a lehetőséget, hogy nem figyelnek fel ránk, és el vannak foglalva?
- Bizonyos tekintetben igazad van, de ha ránk találnak, ha látják az arcunkat, tisztában vannak egy újabb mágussal, vagy éppen ellenséggel, akkor esélyünk sem lenne akár csak alapvető szinten megismerni miről is szól ez az egész. Cselekednünk kellene úgy, hogy nem tudjuk mit hagytunk ki. És azt sem felejthetjük el, hogy ők - biccentve a két mágus felé - is itt vannak valamiért. A Grimoire Heart pedig hírhedt a Tanács köreiben arról, hogy látszólag válogatás nélkül pusztít el az útjába kerülő falvakat is akár.
- Látszólag? Arra gondolsz, hogy a "mágia eredete" utáni kutatás az összefüggés a pusztításban?
- Egyértelműnek tűnik. És ha hinni lehet a forrásoknak, akkor a sötét mágia ehhez a kulcs, Zeref hagyatéka.
- A Psycho Circus pedig egyszerűen bűzlik az őrület mágiáitól - mondta Shasu, és Kuudora nézett.
- Nagyon vicces... Ez a szag förtelmes - mondta a madár és felröppent magaslati levegőért.
- Nézz körbe. Csak ne kerüld a tekinteteket - szólt felfelé Kao, és a sátortábor felé mutatott.

Kuudo hamar eltűnt a szürkületben, az emberi - majdnem - páros pedig besorolt a néhol félve, néhol részeges buzdulattal bámészkodók sorába a fő sátor kapuja felé. A műsor nemsokára kezdődött...


[Az hogy Kuudo felderítéséből mi drül majd ki gondolom következő kör, ha nem rohanhatok túl előre...]

Ahogy a szörnyeteg támadásba lendült, Sorov beállt elé, és matador módjára hergelte, akárcsak a bikát szokás, mindössze a vörös posztó hiányzott a kezéből, de azt meg úgyis oda lehetett képzelni.
- Tereld el a figyelmét, én meg elkapom! - kiáltottam, majd máris két oldalra próbáltam vezényelni a csapataimat, hogy oldalba tudjam támadni a fenevadat.
Oldalba támadni. Igen, ez jó terv, csakhogy nem igazán tudtam, hogy hogyan sebezhetném meg úgy, hogy megdögöljön. Ezt a kis hiányosságot úgy döntöttem, hogy majd közben kiderítem. Ekkor azonban még egy ötlet villant át az agyamon, ami kiegészítésnek sem volt utolsó, így tehát felpattantam a légdeszkámra, melyet a köpenyem alól kaptam elő, és nagyjából négy méteres magasságig emelkedtem fel vele.
Nem volt teljes összhang Sorov és köztem, de a lényeg megvolt, miszerint a szörnnyel végezni kell. Az események kissé felpörögtek. A lény egyenesen társam felé rohant, aki, mielőtt odaért volna és letaposta volna, mint egy üres sörös dobozt szokás a kidobás előtt, nos, felugrott, és a bestia hátán landolt. Én sem voltam tétlen, és a lent lévő csontvázaimat támadásra vezényelve a két oldaláról csépeltem a szörnyet, melynek eredményessége igencsak konvergált a nullához, hiszen szinte meg sem sebeztem, ráadásul több hullámat is bezúzta.
Módosításképpen teremtettem egy csontdárdát a kezembe, mellyel megpróbáltam felülről letámadni. Ekkor azonban ismét egy kósza ötlet körvonalazódik a fejemben, és egy gyors óvintézkedés után meg is valósítottam:
- Maradj a hátán vagy tűnj onnan! – kiáltottam a fenevad hátán lovagló mágusra, majd a széttaposott csontokat felrobbantottam, amik a kicsike hasát sebezték meg, azonban jól látható módon ez sem okozott neki túl nagy problémákat.
- Könnyen beszélsz, ültél már meg sündisznót?!?
Ez volt Sorov válasza az iménti felszólításomra. Hát nem, még nem próbáltam sündisznót lovagolni, de ha méretben összenézzük, akkor nem is férnék el a hátán, de ez most lényegtelen, térjünk inkább a tárgyra!
- Épp ez a cél, hogy sündisznó legyen. - mosolyodtam el egy pillanatnyi szünet után, majd közelebb repültem és a fejére célozva eldobtam a dárdámat, ami beleállt a szörny oldalába.
- Nem elég neked ennyi tüske? – méltatlankodott a társam, valószínűleg nem értette a célzásomat, azonban nem álltam le kifejteni azt.
Ismét támadt egy újabb ötletem, kezdtem magammal, jobban mondva a kreativitásommal megelégedni, annak ellenére, hogy az eddigi ötleteim nem váltak be.
- Gyere le róla, van egy ötletem! – kiáltottam a deszkáról, és reménykedtem benne, hogy ezúttal be is jön.
- Remélem megéri, mert még egyszer nem fogok ide visszamászni! – kaptam választ, és Sorov le is ugrott a fenevad hátáról.
Én bevetettem a Vertebra Whip mágiámat, méghozzá nem egyszer, hanem kétszer, ezáltal kettő ostort alkotva.
- Tessék, fogd ezt! Csapj vele és tekerd rá a jobb első lábára. Ha megvan, akkor húzd, a kis játékszereim majd segítenek. - mondtam kacsintva, és hat csontvázat adva Sorov mellé. - Enyém a másik lába. Gyerünk! – mondtam, és a többi csontommal elindultam a másik oldala felé.
- Akarom én tudni kihez tartozott ez? – kérdezte a társam, miközben a helye felé ment.
- Szerintem jobb, ha nem tudod, pláne, hogy én sem tudom. - nevettem harsányan.
A rátekeréssel nem is volt semmi probléma. Ahogyan azt egy ostortól el lehet várni, kétszer áttekerte a lábat, és némi ügyességgel meg is lehetett tartani, hogy ne tekeredjen le.
- Itt megvan, húzzátok ti is! - üvöltöttem át erőlködve a túloldalra, és annyira nekifeszültem, amennyire csak bírtam.
A terv bevált. Nehézkesen ugyan, de a lény feldőlt, tekintve, hogy kihúztuk két lábát alóla. Ezután otthagytam az ostor végét, és rohantam a feje irányába. Nem voltam egyedül az ötlettel, mivel Sorov is hasonló módon cselekedett. Szinte egyszerre értünk oda, és mindketten belemártottuk a pengéinket a bestia fejébe, ahonnan meleg vér csorgott ki, a behemót pedig eltávozott az élő lények sorából.
- Na, ez aztán szép kis dög volt. - állapítottam meg, miközben a csontvázaimat visszazártam a köztes világba.

/Nos, gondoltam inkább egy új postban írom meg a folytatást, és az előzőt meghagyom úgy, ahogy van./

Miután a szörny végre kimúlt, tarthattam egy kis szünetet, és el is távoztam a publikum szeme elől, mivel nem szerettem volna, ha jelen helyzetben engem is valami őrült cirkuszosnak néztek volna. A „láthatatlanná válásom” olyan értelemben sikerült, hogy a közönség tagjai békén hagytak, ellenben a cirkuszhoz tartozó maszkos alakok megtaláltak.
- Elnézést Uram! Megkérhetnénk, hogy jöjjön velünk? – kérdezte az egyik maszkos.
- Ez már rosszul kezdődik. – gondoltam. – És mégis hová kéne mennem? – kérdeztem, miközben fürkésztem a tekintetüket, hogy hátha elárul valamit a terveikről, bár az ilyenekben nem voltam annyira jó.
- A nagy cirkuszsátor mögötti szabad térre. – válaszolta tömören és voltaképpen semmitmondóan a fickó.
- És mégis miért kéne odamennem? – faggattam őket tovább.
- Valaki szeretne Önnel találkozni. – kaptam még egy sejtelmes és nem sok információt tartalmazó választ.
- Lássuk csak! Ha itt maradok, akkor azt biztos nem fogják hagyni, és már megint problémám lesznek velük. Ellenben, ha velük tartok, akkor nagy a valószínűsége, hogy csapdába csalnak vagy hasonló, hogy eltüntessenek. Ugyanakkor, ha el akarnának tenni láb alól, akkor azt itt is megtehetnék, hiszen a nézők ezt csak a show részének tekintenék, így hát nem lenne vele gondjuk. Más részről megvizsgálva a dolgot, ha itt maradok, akkor biztosan nem leszek okosabb az itt folyó történéseket illetően, viszont ha velük mennék, akkor talán sikerülhetne valami használható információt is kiszednem belőlük. – latolgattam a dolgokat, miközben a két testes emberke csak figyelt és várt. – Nos, uraim, vezessenek! – adtam be a derekamat, hiszen ha harcolnom kell velük, akkor a helyszín már nem túl lényeges.

Bár nem voltak túl szimpatikusak nekem a fickók, mégsem volt különösebb problémám velük út közben és egy másik sátorhoz vezettek, mely a fősátornál kisebb volt, és annak a háta mögött helyezkedett el.
Rengeteg dolog volt körös-körül, de semmiről sem tudtam megállapítani, hogy mi is lehet az valójában, mivel az összes láda, ami csak az én feltételezéseim szerint volt láda, le volt takarva. Némelyikből hangok jöttek ki, melyek eléggé hátborzongatók voltak, még számomra is. Egy-egy mérges morgás, vagy szánalmas nyögés hallott.
A sátor előtt a fogdmegek kint maradtak, így tehát egyedül léptem be a helységbe. Odabenn csak egy ember volt, aki kék selyemruhát viselt, és egy asztal mögött ült, látszólag nagyon belefeledkezve valami nagyon fontos elfoglaltságba. Előtte egy gyertya égett, melynek fényénél számolgatott, méricskélt és köröket rajzolgatott egy kopott körzővel. Látszólag végzett, vagy legalábbis nem akarta, hogy tudomást szerezzek a papiroson szereplő dolgokról, így, miután letette a kezéből az eszközöket, néhány könyvet tett rá, hogy ne látszódjon belőle semmi.
- Különös egy fickó. – gondoltam.
Ahogy elrendezhette a terepet, a tincseit, melyek az arcába lógtak, és izzadtságtól nedvesen tapadtak a bőréhez, félrevonta. Nem tudtam eldönteni, hogy a sátorban levő hőmérséklet volt-e az oka az izzadságának, mert meg kellett hagyni, nem volt éppen hideg odabenn, vagy éppen a munka melegítette ki ennyire, de nem is volt fontos.
A hely és önmaga rendbetétele után hátradőlt a székében, melyben ült, és hozzám intézte a szavait:
- Üljön csak le, drága barátom! Csak nyugodtan, hisz nem tett semmi rosszat. Ugye? – mondta nyájasan, majd a kezével az asztalra támaszkodott, utána pedig az állát ráhelyezte az öklére.
Nem szóltam egy szót sem, csak leültem, ahogy mondta, elvégre, mégis csak én vagyok a vendég, a vendégnek pedig ülni szokás.
- Sőt! Mondhatjuk, hogy szívességet tettél nekem! – folytatta, immáron teljes nyugodtsággal letegezve, amin kissé megütköztem, mivel jobb szerettem, ha valaki tartja a távolságot.
- Megfékezted azt a drummlandit! – szólt megint, majd felállt.
Feltételeztem, hogy az állatka volt a „drummlandi”, szóval értettem a dolgot. Közben a fickó egyre közelebb és közelebb lépett hozzám, míg végül közvetlenül a székem előtt meg nem állt.
- Azt kell, hogy mondjam, bravo! Minden elismerésem! A képességeid bámulatosak, de ezt a teljesítményt el is vártam egy olyan nagy céhtől, mint amilyen a tied.
- Tehát még a Grimmoire Heart-ről is tud he? – gondoltam kissé meglepődve.
- Igazából már vártam a felbukkanásotok.
- Nocsak, ez kezd érdekes irányba haladni. – reflektáltam gondolatban, mivel nem igazán szerettem volna megszólalni, mivel a végén még olyat találok mondani, amiből később még fejfájásom adódhat.
- Hol késlekedtél ennyit? No de nem számít, ne aggódj, nem maradtál még le semmi lényegesről. – mondta továbbra is izgatottan a pasas.
- Érdekesről? Ez máris kezd érdekes lenni. – tanakodtam továbbra is, mivel valóban felkeltette az érdeklődésemet.
Szerencsémre nem is várta tőlem, hogy bármit is mondjak, még gondolkozni is alig volt időm, mert különben lemaradtam volna a következő mondatáról.
- Ez a ma este más, a ma esti előadás más lesz. Ma estére készen lesz. Készen lesz és elviheted a mesterednek! – ujjongott és kezeit az ég felé emelve felnevetett.
Úgy döntöttem, hogy itt jött el az a pillanat, melynél meg kell szólalnom:
- És mi is fog elkészülni? – kérdeztem eléggé tömören és lényegre törően.
Egy darabig nem válaszolt és eléggé furcsa szemeket meresztett rám, melyből azt szűrtem le, hogy valami nem világos számára. Végiggondolva a dolgot, a kérdésem tartalmával nem lehetett probléma, hiszen ennél tömörebben nem igen tudtam volna mondani és a szavak, melyeket használtam, szintén eléggé hétköznapiak voltak. Ez arra engedett következtetni, hogy a kérdésem értelmével van problémája.
Aztán a hallgatást megtörte és végül mégis csak válaszolt:
- Ugyan már barátom! Amiről mi itt beszélünk, az nem más, mint Gordio Lámpása. A lámpás amely ma este megtelik és aztán utat mutat Zerefhez. Úgy bizony, de még előtte én mutatok neked valamit. Gyere, menjünk a legjobb páholyba, hogy bevégezzük az utolsó simításokat. Kell még néhány értékes lelkecske, hogy feltöltődjön a lámpás, és tudod hol vannak tömegesen ezek a mit sem sejtő üzemanyag részecskék? Bizony a lelátón! Na gyere! – mondta teljesen felspannolva, és maga után vont.
- Ennek totálisan elment az esze. – gondoltam lemondóan, de nem ellenkeztem, mivel így vagy úgy, de akár még hasznot is húzhattam a fickóból.
Kimentünk a sátorból és egyenesen a művészbejáró felé vettük az irányt, majd beléptünk a fősátorba. Itt összetalálkoztam a furcsábbnál furcsább „fellépőkkel”. Volt itt minden: vadállatok, furcsa mutáns teremtmények, bohócokhoz hasonlatos, őrülten röhögő pofák, szajhák és zombi szerű, láncra vert alakok. Ez utóbbiak nagyban hasonlítottak az általam is használt élőhalottakhoz, de mégis nagyban eltértek azoktól. Abban biztos lehettem, hogy nem nekromanta mágiával tartják őket életben.
- Na barátom oda igyekszünk most. – mondta a kísérőm és a színpad közepén álló, koromfekete sátorra mutatott, és meg is indult felé.
- Miért van az az érzésem, hogy én ezt még meg fogom bánni? - gondoltam, majd követtem a fickót.

kaao:

shasu ockodasan hamar tul lepnek, konnyuszerrel talalnak helyere egy lelkes harmadikat. a szerencsesek udvrivalgas kozepette sietnek a szinpadra. kisebb felvezetes utan egyesevel vonulnak a kozepen levo satorbba, az eppen varakozokat kejholgyek udvaroljak korul. a satorbol voroses izzas hompolyog kifele, ami teljesen lekoti a nezosereget. ok ezert is nem veszik eszre a sator falain kivuul dulo kuzdelmeket. kuudo nyilvan a vartnal komolyabb ellenallasba utkozott, mely tenyt mi sem bizonyit jobban a satorvaszonnak csapodo bagolytest halvany sziluettjenel, a lelatokat fedo sotetsegnek hala, most van lehetoseg arra, hogy kis pajtasod segitsegere siess. (haa helyeden maradsz, vegig nezheted amit rohandarnak leirok) koros korul a sator belsejebol szabadulni probalokat azonban zold koboldfelek varjak, hoggy feltunesmentesen eltuntesssek oket. ha a foldhoz kozel probalsz meglepni, need is lesz szerencsed hozzajuk.(eegyebkent gyengek, de vegyszer illatu kendoikkel konnyen elkabitjak es a nezoter ala vonszoljak a reszegeket) ha idoben elindultal , kint egy igencsak megtepazott, de meg mozgaskepes kuudot talasz. korulotttte sok-sok holttest, csak egy alak van talpon. arcaba kamzsa log, ruhait mindenhol szijak szoritjak le., testet fust fonja korbe.(minden szintjenek megfelelo fustmagiat es lvl1-2 szelmagiat ismer, 5500ve je van.a cirkusz szolgalataban all es nem konnyu ellenfel.)
miutan vegeztel vele, egy addigcsak csendben, sunyin figyelo, kopcos, szemuveges, kopaszodo, feher, orvosi kopenyt visselo ferfit veszel eszre, ahogy az egyik kulonallo satorba iszkol. veszelyes lenne csak ugy futni hagyni, de kozben latszolag az eloadas is erdekes iranyba kanyarodott.hogyan tovabb?

rohandar:

ahogy kileptek a szinpadra, arcon csap a tomeg udvrivalgasa. a kis sator elott egy szoke no all hata mogott harom ferfival.hangja tulharsogja a csocseleket s olyba tunik rajtad, a vilag legerosebb sotet cehenek magusan fogjak demonstralni milyen hatalmat is kepesek ok a hiveiknek adni. (beszeltetnem de teloroll probal a legegyszerubben) mire felfogod az elhangzottakat mar hatalmas reflektorok fenyeben furdesz. vezetod vissza futott oda ahonnan jottetek es mar tisztes tavbol integet es szurkol vigyorogva. ha fele vetned magad, a porondmester hatalmasra nott, sotet alakja allja utad. szettart kopenye aalol szornyek, es zombik hada acsarkodik rad, majd egy hirtelen erohullam es hanyingererzet megtantorit. a nagy alak fekete fustkent hompolyogve tavozik, atadva helyet a harom ferfinak akik mar korbevettek es harcra keszulnek. testuk egyszeriben megvaltozik, izmaik feldagadnak, ugy neznek ki es akkorak mint HULK, csak nem zoldek. baromi szivosak, erosek, ellenalloak, nagyokat ugranak es sebeik bizonyos fokig regeneralodnao. 1800ve juk van fejenkent, kemeny ellenfwlek. magikus kepesseguk nincs. nagy nehezen leteritesz kettot, mire a harmadik befalja oket es uj erore kap.(egyebkent az ido mulasaval ellenfwleid izmai lassu satnyulason mentek keresztul) ujra feltunik a porondmester es buszken konstatalja a nagyerdemunek, a cirkusz kovetoi barkivel felvehetik a versenyt. azzal ujra szettarja kopenyet, mely alol lassan menetelve jo negyven otven zombiszeru fegyveres alak indul meg feled, hatalmad most sincs felettuk. posztodd a totalis bekeritessel erjen veget. mit teszel? tovabb harcolsz vagy mashogy hataarozol?ird le.

Követtem az „idegenvezetőmet”, át a színpadon, elvégre jobb ötletem nem volt. A lelátó tele volt nézőkkel, akik valóságos extázisban ünnepeltek, és üdvrivalgással fogadtak minket.
- Ezekbe meg vajon mi üthetett? – tanakodtam, de nm volt túl sok időm a gondolataim pátyolgatására.
Pillanatok alatt odaértünk a sátorhoz, ahol is egy szőke hajú nő állt, méghozzá nem egyedül, mert három férfiú volt a háta mögött.
- Hölgyeim és Uraim! – harsogta el magát, a hangja pedig könnyedén elnyomta a nézősereg zaját. – Örömömre szolgál, hogy bejelenthetem cirkuszunk következő műsorszámát! A köreinkben üdvözölhetünk egy sötét mágust, aki vállalta, hogy megküzd a mi három bátor önkéntesünkkel! – kiabálta.
Annyi időm sem volt, hogy teljesen felfogjam az elhangzottakat, és máris hatalmas reflektorok égető tüze fókuszált rám.
- Na álljunk csak meg egy kicsit! Mi az, hogy vállalta? Meg sem kérdeztek! – gondoltam kissé bosszúsan, mindazonáltal, nem voltam túl berezelve a gondolattól, hogy három emberrel végezzek, tekintve, hogy nem jelenthetett kihívást.
Körbepillantottam, hogy valakinek ezt szóvá is tehessem, de addigra már csak a három pasas volt ott, akiknek meg úgyis hiába beszéltem volna, legalábbis akkor nagyon úgy tűnt. A fickó, aki idáig kísért, már felhúzta a nyúlcipőt, és hátrahagyva engem visszafutott oda, ahonnan jöttünk, és vigyorogva integetett.
- Várj csak te kis sunyi, utánuk te is sorra kerülsz! – gondoltam elégedetten, hiszen úgy számoltam, hogy három egyszerű emberrel nagyjából fél perc alatt végezni tudok.
A színpadon volt még egy szépen megtermett egyén is, akin egy szép, éjfekete köpeny volt.
- Hm, egy ilyet nekem is be kéne szereznem. Tök jól állna. – gondoltam teljes nyugodtsággal.
Aztán mindenféle előjel nélkül gondolt egyet, és köddé, jobban mondva füstté vált, a helyén pedig megjelent az a három szerencsétlen, akinek éppen el kellett volna kennem a száját.
- Na, akkor lássunk is neki! – gondoltam, de ekkor újabb meglepetés jött.
A három jómadár izmai olyan hirtelen növekedésnek indultak, mintha egy álló napig proteinpudingot zabáltak volna megállás nélkül, utána meg kaptak volna egy kis szteroidot is. A növekedés ütemét egy lufi felfújásához lehetett hasonlítani, csak pechemre ezeket nem lehetett kipukkasztani.
- Oké, talán... mégsem lesz annyira könnyű dolgom. – szemléltem a dolgokat.
A szép szál legények pedig nem voltak restek, máris nekem rontottak. Természetesen továbbra sem estem pánikba, bár meglehetősen gyorsnak találtam őket a méreteikhez képest, de ez akkor lényegtelen volt. Nemes egyszerűséggel előkaptam a mágikus deszkámat, melyet eddig a zsebemben tároltam, és felpattanva rá könnyűszerrel kicseleztem a fickókat. Bár jó nyolc méter magasra röppentem, mégis eléggé könnyen felugráltak a szintemre, melyet én hol egy Dark Blast-tal, hogy egy kardvágással, hogy pedig pár Bone Teeth-fel jutalmaztam. Bár inkább olyan patthelyzetnek tűnt a szituáció, mégis hátrányban éreztem magam. Hiába vágtam meg az ellenfeleimet többször is, a sebeik, mintha hatványozott sebességgel gyógyultak volna.
- A fene vinné el, ezzel így nem jutok egyről a kettőre. – tépelődtem morcosan, és inkább bevállaltam a rizikót.
Mikor ez egyik majom felugrott, és leugorva a deszkáról, keményem megmarkolva a kardomat beledöftem, így mindketten a földön landoltunk. Úgy helyezkedtem, hogy áldozatom érjen le előbb, és így felfogja az én esésemet. Persze bevethettem volna a Flight-ot is, de jó szokásomhoz híven nem szerettem felfedni az összes titkomat, ha csak nem volt kétségtelen a harci fölényem. Az ellenséges terep viszont nem nekem kedvezett.
- Nincs az az isten, hogy én ilyen nyápicok ellen kikapjak! – mosolyodtam el.
Nagy valószínűséggel létfontosságú szervet találhattam el, mivel a kísérleti patkány nem kelt fel többé, sőt, még csak mozdulni sem mozdult.
- Egy kész, kettő maradt. - konstatáltam a történteket.
A másik két idióta éppen felém tartott, egyikük jobbról, a másikuk pedig balról, és felugorva, ökleiket összekulcsolva próbáltak leütni.
- Na de kérem, ennyire lebecsülni engem. – bosszankodtam ironikusan, és ebben a pillanatban bevetve a Flight-ot, könnyedén hátralibbentem, így csak a hullát darálhatták be.
Viszont nem hagytam annyiban a dolgot, máris ellentámadást is indítottam, amiben szerencsém volt azzal is, hogy a két erőteljes csapás jelentősen megtántorította a támadóimat, főleg, hogy nem találtak el vele. Az acél karmaimat megteremtve a kezemre, a szél szárnyán szállva máris a baloldalon elhelyezkedő fickó mellkasába mélyesztettem őket, és a szívet átdöfve őt is átsegítettem a túlvilágra.
- Nem is volt ez olyan nehéz. – gondoltam elégedetten, bár, ha az az előbbi csapás csak súrol, akkor már nem úszom meg törött csont nélkül.
Közben ismét hátráltam, de furcsa módon a harmadik megmaradt tag nem támadott rám.
- Különös, egészen eddig, olyan hevesen támadtak, most vajon miért nem jön nekem? – tanakodtam.
Ezt követően olyan dolog történt, amire nem számítottam: A kis házi kedvenc ellenfelem fogta magát és megzabálta a mellette fekvő hullát, majd átrohanva a másikhoz, azt is becuppantotta.
- Azt a leborult szivargéit! És még a nekromantákra szokták mondani, hogy undorítóak… bár, ha jobban belegondol az ember, akkor az állatokat is megölik és feldolgozzák, mielőtt az asztalra kerülnek, szóval… - filozofálgattam, de sajnos nem igazán tudtam elmélyülni az eszmefuttatásomban, mert más kötötte le a figyelmemet.
Nem csak a pocija lett tele a kis gyönyörűségnek a nyami-nyamitól, hanem a sebei is begyógyultak, ráadásul az izomzata is még erősebb lett.
- Ahhoz képest, hogy nem használtak mágiát, nem voltak olyan könnyű ellenfelek, ráadásul több mágikus erőt használtam ellenük, mint amennyit akartam. – morogtam magamban. – Most meg ezt megint kezdhetem leépíteni.
Közben viszont megint visszatért a király köpenyes, böszme ember, aki máris beszédet intézett a közönséghez.
- Mint ahogyan az hölgyeim és uram, láthatták, a követőink megállják a helyüket egy erős fekete mágussal szemben is, és meg is tudták izzasztani.
Bár voltak fenntartásaim a megizzasztással kapcsolatban, mégsem szóltam semmit, csak vártam a fejleményeket. Góliát, széttárva a karját, a köpenye alól zombiszerű lényeket hívott elő, akik pillanatok alatt körbevettek, és legalább negyven, de inkább ötven főt tettek ki.
- Hát ez remek! Nem elég nekem a gorilla, most kapok még egyet, meg még ezeket a csontokat is kuglizzam le. – bosszankodtam magamban. – De ne higgyétek, hogy olyan könnyedén adom magam. – mosolyodtam el szélesen.
Úgy éreztem eljött az idő, hogy egy jó kis kombót bemutatva hűvösre tegyem végre ezeket a marhákat.
- Szép álmokat, én a gyertyákat most elfújom! – mondtam, és a Dark Moment-tel teljes sötétséget varázsoltam.
A következő lépés a Rise of Dead bevetése volt, mellyel máris előhoztam a huszonöt csatlósomat, és befejezve az előkészületeket, mindegyiket felszereltem a Demonic Power mágiával is, így a győzelmi esélyeim jelentősen megugrottak.

Kao-NAK:

Spoiler: