Magánküldetés: Psycho Circus

A kívánt hatás pedig nem maradt el. A rohamra induló csapatom szinte ellenállás nélkül vágta keresztül magát a túlerőn, mintha az ott sem lett volna, ami sajnos sok esetben valóban igaznak bizonyult. Egy-egy ellenfél csak úgy szertefoszlott, ahogy szembe került a katonáim kardjainak acéljával. Mások pedig, vérezve és holtan terültek el a cirkusztéren, miután megízlelték pengéimet. Mint utólag kiderült, csak illúziók voltak. Az egész olyannak hatott, mintha valami komédiába csöppentem volna, nem jelentett kihívást egy sem közülük. Illetve egy mégis csak akadt, aki fel tudta venni a versenyt a csapatommal, ő pedig nem volt más, mint a Schwarzenegger beütéses, izompacsirta, teszetoszóteron túltengéses majom, aki kannibál módjára felzabálta társait. Ő azért küzdött egy ideig, de a gyűrű… vagyis a nekromanta mágiám hatalmát nem lehetett megtörni. Ugyan lezúzta három-négy barátocskám, de végül a földre került, és kilehelte az utolsó lélegzetét.
- Akkor ezzel is megvolnánk! – gondoltam elégedetten. – Ideje, hogy ellássam a baját azoknak a mocskos kis cirkuszosoknak is. – vettem más irányt fejben.
Nem különösebben izgatott, hogy a nézők tombolnak, se az, hogy egyik másik beugrált a porondra és felém indult, hiszen még mindig megvolt a hulláim jó része, és egyik másik szerencsétlent ki is csinálták, amikor már túl közel értek hozzám. Aztán kisvártatva megjelent a szőke illúziómágus, aki éppenséggel az első helyen szerepelt a „TOP 10 akit ki akarok nyírni” listámon. A kezében azonban egy furcsa tárgy volt, melytől már az első pillanattól rossz érzés fogott el. Egy lámpást szorongatott, és hamar meg kellett tapasztalnom, hogy miért volt olyan unszimpatikus nekem a tárgy. A lámpából vörös nyalábok indultak meg, mintha csak egy polip sok-sok karja lett volna, és céljuk egyenesen a szolgáim voltak. Ahogy hozzájuk értek, mint egy óriási szívószál, kiszipolyozták belőlük a varázserőt, a hátramaradó csontok pedig élettelenül hullottak szerte szét a földön.
- Na jól van ám, most már elmehettek a búsba! – gondoltam egyre mérgesebben, mivel sok varázserőt fektettem bele a kicsikékbe, ráadásul már nem volt több előhívható zombim, így a nekromanta képességeim jóformán semmivé foszlottak.
De nem csak az én kicsikéim jártak pórul. Néhány néző, aki engedély nélkül berohant, szintén áldozatul esett, és kifacsarva, mint egy aszott múmia hullott a földre. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a teljes fellépő körzetet kitakarítsa, és ketten maradjunk ott, mentesem minden egyébtől, ami mozog… már ha nem számoltuk a fénycsápokat, melyek még most is ott pásztáztak a nő körül.
– Na hát akkor – mondta halkan, arcán pedig szinte kedves mosoly jelent meg. - , légy a segítségünkre csak még egy rövid ideig. – suttogta nekem, majd a nézők felé fordult, már akik még a lelátón maradtak. – Emberek! Vannak álmaitok? Vannak vágyaitok? Megmutattuk, láttátok, hogy lehetséges! Erő, hatalom, fiatalság, GYERTEK, VEGYÉTEK EL! Vegyétek el az ifjú mágus fejét, aki elém hozza, végtelen hatalmat nyer! – tett nekik ajánlatot.
- Ó hogy a kénköves pokol legmélyebb bugyra szakadjon rád! – morogtam hangosan, de persze ez se a lámpásos némbert, sem pedig a tömeget nem zavarta.
Özönlött felém a sok idióta, aki mind elhitte, hogy mágia használata nélkül velőben lehet esélyük ellenem. A másik vicces pont pedig az volt, hogy jó részük teljesen fegyvertelenül vágott neki a kihívásnak, csak egy-két emberkének jutott eszébe, hogy egy botot, vagy üveget, vagy bármi egyéb tárgyat a kezébe véve rohamozzon meg. Persze az eszközösök sem jutottak sokkal tovább. A legjobb esélyem az lett volna, ha hátrahagyva mindent, inkább meglépek a sátorból a tetőn keresztül, csakhogy a vörös kígyók ott tekeregtek felettem, így lehetetlenné téve a repülést. Ezen felül pedig a mágikus erőm is jelentősen megcsappant, tehát a lehető legtöbb erőt kellett megspórolnom ahhoz, hogy még fel tudjam venni a kesztyűt a fellépő személyzet ellen is. Így végül azt a döntést hoztam, hogy megvetem a lábamat, és lezúzom a támadóimat. Ehhez egy Dead Spike-ot teremtettem, és az első oda érkező puszta kezes férfinak máris kiontottam vele a gyomrát. Viszont alig, hogy kihúztam a fegyverem a testéből, máris újabb és újabb csőcselék jelentkeztek, hogy biza ők is el akarnak kapni engem. Sorban metszettem el a torkokat, ontottam ki a beleket, és véreztettem el a támadóimat, de oly mértékű túlerőben voltak, hogy kénytelen voltam egyre jobban hátrálni. A helyzet eléggé rossznak tűnt, hiszen bár én mágus voltam, a hatalmas létszámfölényük miatt felértek velem a mocskok, de nem adtam fel. Igaz, addig toltak hátrafelé, míg el nem értem a kör alakú porond egyik falát, ott azonban már a szilárd háti védelemnek verve a testem, megálltam, és sorban öltem meg, vagy tettem harcképtelenné a söpredéket. Hullottak, mint a legyek, és miután jól megizzasztottak, végre visszavonulót fújtak, és hátrálni, majd rohanni kezdtek, de mindhiába. Míg mindenki rám koncentrált, én pedig a harcra, a csápok észrevétlen körbefonták a tömeget, és a szélekről befelé haladva felzabálták a mágikus erejüket, és rövid idő alatt bekebelezte az összeset, egészen addig, mígnem ismételten egyedül maradtam élő ember a porondmesteren kívül.
A nő velem szemben állt, és még mindig csak mosolyogva nézett felém. Közben a háta mögötti nyíláson sorban lépkedtek be a cirkuszhoz tartozó személyek, köztük az a mocsok is, aki a sátorba hozott, és szintén szerepelt már azon a TOP 10-es listán. Amint nagyjából mindenki megérkezett, tudtomra adták, hogy rám többé már nincs szükségük. A feladatot, amit szántak nekem, azt sikeresen teljesítettem, a végső dolog pedig, amit tennem kell, az mindössze annyi, hogy dobjam fel a pacskert, hogy ezzel is nekik tegyek jót.
- Azt leshetitek barátocskáim! – gondoltam, és már készültem is a valószínűleg nem túl hosszúra nyúló összecsapásra, valami olyasmi gondolattal, hogy: - Néhányat akkor is elviszek magammal!
Azonban míg én meditáltam, addig a vörös lámpás fénye elkezdett átalakulni, és sűrű feketévé változott, benne pedig száz meg száz apró fehér pontocska villogott és cikázott.
– Hó! Úgy tűnik szükségtelenné vált a halálod barátom! Maradj hát! Nézd meg min munkálkodtunk hónapokig! Minek lettél te is a részese! Csodáld, aztán halj meg. Szükségtelen, de elkerülhetetlen. – hallottam egy hangot, melynek nem láttam a forrását, de ha az irányból kellett volna tippelnem, akkor jó eséllyel azt mondtam volna, hogy a lámpából jött.
A rövid felszólalást pedig egy gonosz nevetés kísérte, melyről szintén csak annyit tudtam megállapítani, hogy ugyan attól származik, mint az iménti néhány mondat.

A csápok, melyek eddig csak úgy tekeregtek a nagyvilágba, lassan de biztosan elkezdték körbefonni a lámpást tartó hölgyemény testét, mely azonban nem aratott osztatlan sikert a jelenlévők körében, és egyikük megpróbálta elvenni a lámpát a lánytól, vagy legalábbis valami olyasmit, de a karok teljesen körbe fonták őket, szinte egy pillanat alatt, és már csak a csontok ropogását és a szervek és egyéb húsos anyagok fröcsögését lehetett hallani. A folyamat közben minden irányba undorító, fekete színű folyadék fröcskölt, melyet ugyan próbáltam elkerülni, mégis egy kepés ráfröccsent a karomra, ahol már nem takarta a ruha, mivel az már leszakadt róla a dulakodás során, s így közvetlen a bőrömre kenődött a trutyi.
Még csak lehetőségem sem volt rá, hogy letöröljem, a bőröm olyan gyorsan beitta. Utána pedig bizsergést éreztem. Olyan volt, mintha férgek mászkáltak volna a testemben, ellenben mást is éreztem. Az erőm, mely ekkorra már jócskán lecsökkent, most ismételten magasra emelkedett, és ismételten kész voltam arra, hogy harcba induljak.
Közben az átalakulás befejeződött, és a fröcsögő masszából egy emberszerű szörnyeteg keletkezett. Nem haboztam sokáig, hiszen amondó voltam, hogy az van előnyben, aki elsőnek támad, így hát azonnal rávetettem magam, jobban mondva a hullákat. A porond telis-tele volt a kiszipolyozott nézők testével, melyek csak úgy hívogatták a nekromantát, hogy használja, és hát mivel én is nekromanta voltam, így ezt meg is tettem. Életre keltettem közülük húszat, és az imént megszülető ellenségre vezényeltem őket, ellenben ez nem éppen úgy sikerült, mint ahogyan vártam. Ahelyett, hogy védekezett volna, vagy esetleg visszatámadott volna, inkább menekülőre fogta, és kitérve a csapatom elől maga helyére a cirkusz gárdáját szánta, és ők készséggel harcba is szálltak érte ellenem. Nem volt mit tennem, hiszen még úgy is, hogy életre keltettem a tömeget, oda kellett rájuk figyelnem, révén, hogy többen voltak nálam, ami persze nem volt nehéz, hiszen egy embernél már a kettő is több. Na de a viccet félre téve, belekezdtem abba, hogy módszeresen elintézzem őket. Egyikük, egy kövérebb őszülő fickó volt az első áldozatom, akinek a testét a Bone Teeth-fel tettem élettelenné, majd gyorsan szükségem is volt rá, hogy valamiféle jeget hárítson, mely nekem volt címezve. A pajzs jól működött, hiszen felfogta a támadást, én pedig viszonoztam azt néhány ökölcsapással a zombiaimtól.
Egyes embereimnek ugyan sikerült fegyvert adnom a kezébe úgy, hogy a már felhasznált katonáim fegyvereit felszedték, de a legtöbben fegyvertelenek voltak, így kisebb csoportokban voltam kénytelen mozgatni őket. Míg a fegyvertelenek feltartóztatták és lefoglalták az egyes fellépőket, addig a fegyveresek úgy mozogtak, hogy végezni tudjanak velük. Nem telt bele sok idő, és a gárda máris holtan, vagy legalábbis harcképtelenül feküdt szanaszét a porondon.
Viszont a neheze még csak most következett, hiszen még nem gondoskodtam a házigazdáról. Látszólag még nem állt szándékában, hogy harcba bocsátkozzon velem, így arra következtettem, hogy talán van esélyem ellene, és le tudom győzni. Nem akartam megközelíteni, hiszen nem tudtam, hogy mire is képes, így inkább csak a csapataimat vezényletem ellene. Azonban bárhogyan is próbálkoztam, mindig csak kitért, majd valami sötét anyagot okádott ki, mely megsemmisítette a körülötte lévő néhány élőholtamat.
- Még jó, hogy nem én voltam ott. – gondoltam, s inkább taktikát váltottam.
A Dark Delete-tel illetőleg a Bone Teeth-fel próbáltam támadni, miközben a hullákról sem feledkeztem meg. Erre még furcsább dolog történt. A száját óriásira tátotta, és egy újabb, vele teljesen megegyező kinézetű testet okádott ki.
- Ez meg mi a csuda? – csodálkoztam el.
Majd újabb és újabb testek jöttek elő, mígnem már számbeli fölényben is voltak. Ugyan egyet sikerült megölnöm a csont fogakkal, eggyel pedig a reprodukálás közben elkaptak a halottaim, de ez még így is kevés volt. Ezt követően több ellenfélnek is új kezei nőttek a meglévőek mellé, ráadásul még kaszákat is teremtettek maguknak, melyek nagyjából abból az anyagból lehettek, mint a testük. Nem tudtam megmondani, hogy melyik az igazi, ahogyan azt, sem, hogy egyáltalán létezik-e köztük olyan, hogy igazi meg hamis. A tervem így hát az volt, hogy valahogy megöljem az összest. Kemény harc bontakozott ki az immáron Deminic Power-rel is felszerelt harcosaim között. Az általam irányítottak hullottak, mint a legyek, de rendre el-elkaptak egy-egy ellenfelet is, míg végül az állás az nem lett, hogy megint csak egy maradt a kisfickóból, és nekem is elfogyott mind az irányítható dögöm.
- Nem szabad közel mennem hozzá! – gondoltam, hiszen láttam, hogy közelharcban igen veszélyes ellenfél, nem beszélve arról, hogy milyen sok energiámat felélte a sok halott test és azok erősítése. – Innen kéne sarokba szorítanom, de hogyan? – tanakodtam, s mivel mást nem tudtam tenni, megint a legnagyobb területet lefedő mágiámhoz, a Dark Delete-hez nyúltam, és azzal soroztam meg.
Ekkor pedig egy nem várt segítsége kaptam. A semmiből egy apró tárgy suhant a lövedékeim nyomán, és becsapódott a porond talajába, nem sokkal elvétve a kerülgető lényt. Becsapódáskor pedig szép kis porfelhő keletkezett, az ember pedig el sem hitte volna, hogy egy ekkora kis valaminek ekkora ereje legyen, mint amekkorát mutatott a becsapódó tárgy.
A következő támadásom során megint csak egy ugyan ilyen tárgy indult útjára, s meggátolta abban, hogy közeledjen felém, sőt, arra kényszerült, hogy egy nagyobbat ugorjon. Ekkor pedig hirtelen észrevettem, hogy odafenn van Tavara is a cirkusz légterében, és két kristálykardot kreált a kezébe, és egy keresztvágással levágta a mocskot, aki a földre hullott, és már öklendezte is az új testet, hogy ne vesszen oda, de eddigre már vége volt. Elegendő időm lett arra hogy egy Bone Prisont hozzak létre Tavara és a lámpásból előjövő kis dzsinn köré, majd befejeztem a harcot a saját kis technikámmal a Bone Skewers-zel. Vagy két tucat csontpálca szúrta át mind az új, mind pedig a régi testet, méghozzá ügyelve arra, hogy a száján is több tüske haladjon át, nehogy megpróbálkozhasson a további megújulással vagy tudom is én, hogy mivel.
Mikor ez megtörtént, a semmiből furcsa, mondhatni szellemek jöttek elő, és megragadták a már testet, és visszarángatták abba a lámpába, melyből előjött, s nem maradt más utána, mint a pusztítás, no meg a pilács, mely a földre esett. Még alig ocsúdtam fel, mikor Tavara már hozzám is intézte a szavait:
- Tűnj el, a cirkusz körbe van véve... – mondta.
- Mégis miről beszélsz? – kérdeztem értetlenül, mire csak ennyit mondott:
- A Mágus Tanács emberei.
Nem volt időm a piszmogásra. A jelen pillanatban biztos volt, hogy nem tudom felvenni a versenyt a tanács embereivel, hiszen az erőm jó részét már feléltem, így esélytelen lett volna. Szóval nem vitatkoztam.
- Ezt itt rád hagyom, én úgysem venném hasznát. - mutattam a lámpára, majd elindultam kifelé a cirkuszból, s beleolvadva az árnyakba, kissé kilógtam a körzetből, majd elrepültem a terepről, amilyen gyorsan csak lehetett.
Visszaérve a céhbe pedig elmeséltem a mesternek a történéseket, itt-ott kicsit megszépítve a dolgokat, majd mikor rákérdezett a lámpa sorsára, azt mondtam neki, hogy az bizony megsemmisült.
- Sebaj, valószínűleg úgysem vehettük volna hasznát. – mormogta, majd elbocsátott.

/Ha valami nem stimmel, vagy nem tetszik Kao, akkor írj rám és megdumáljuk!/