Magánküldetés: Farkasvadászat

- Gyorsan az igazgató után! Ha meghal, nem lesz, ki fizessen! – fordult felém Rohandar.
- Rendben. – nem vártam sokat és ugrottam is a mellettünk levő lyukba.
Úgy gondoltam, hogy ha nekik nem esik, esett bajuk e út során, akkor nekem se kéne, azonban, hogy más felé kanyarodtunk, ijedtem meg egy pillanatra. A szűk alagút végén fény jelent meg, majd a falnak egy része, mibe meg tudtam kapaszkodni, hogy ne essek ki az épület oldalából.
- A csudába. – adtam hangot a nem tetszésemnek, majd láttam meg a menekülőt és felé nyújtva a karom akartam megragadni őt.
Bár őt nem kaptam el, a láncot elértem még, mivel utazott és fogva azt állítottam meg a szárnyalását. A mellém érkező Rohandar is akcióba lendült és repült fel hozzá. Sajnos a küzdelem ezen részénél nagyobb segítséget nem tudtam adni, minthogy a levegőben nem tudtam utazni és a mélybe zuhanni sem akartam. Hallottam hangokat, mik nem jósoltak túl sok jót és a karom is visszaváltoztattam eredeti alakjába, hogy ne legyek útba semminek. Kihajolva és egyben felnézve a zuhanó Rohandart láttam meg, kit sikerült elkapnom még időben.
- Remélem legközelebb nem így találkozunk. Neked nincs helyed egy ilyen küldetésen. Ebben a világban, amibe mi tartozunk. – nézett le rám Tarava, de nem tudtam válaszolni, nem volt mit mondanom és csak nézni tudtam hogyan távolodik tőlünk. Nem értettem, hogy miért nem támadott meg, hisz szinte tehetetlenek voltunk egy pillanatra, legalábbis Rohandar biztos. Miután a társam is feleszmélt, csalódottan látta, hogy már nem érhette el a távolodó Taravát.
Visszamentünk a főhadiszállásra a reménnyel, hogy majd ott rájövünk merre vihették az igazgatót, de valahogy bennem már akkor meghalt ez a gondolat, mikor hátat fordítottunk neki, nekik. Kavalkád volt minden fele, hatalmas felfordulás. Értetlenkedők, kerestek minket, majd elméjük továbbra is zavart maradt, miután elmentek tőlünk. Hirtelen bár tőlünk vártak segítséget, mégis ők adtak nekünk fontos információt, miszerint nyomon tudjuk követni, hogy merre is járhattak a menekülők az igazgatóval.

- Ha én meghalok, akkor minden, amit a Korani tud rólad, napvilágot lát! – hallottuk az igazgató hangját, ki épp a szavaival próbálta menteni magát.
- Remélem tudod, hogy ha befeketedik a Sorono név bárki miatt is, nem állok meg, amíg mindenki halott?
- Na, ez jól hangzik, hadd halljuk! – felfedve rejtekhelyünk szállt be a társalgásba Rohandar is.
Csak némán magamban átkoztam őt e cselekedete miatt, de már nem volt mit tenni.
- Nem lesz olyan ember az alvilágban, vagy a hatóságokban, akihez nem jut el a hír. – kacagott, de hogy bár megérkeztünk mi is, még nem volt abban a helyzetben, hogy ezt megtegye.
- Tökéletes. – szólt Tarava, majd mutatta társainak, hogy menjenek innen.
A piciny bagoly nem sok vizet zavart volna itt, viszont nem bántam, hogy az alakváltó távozott innen, okozhatott volna egy kevés kellemetlenséget nekünk. Miután látta, hogy társai távolabb kerültek, kezébe kristályt teremtett, majd állította azt a megbízónk fejébe. Pillanatra megfordultam, nagyot nyeltem, hogy ne hányjam el magam, majd túltéve magam a látványon fordultam is vissza.
- Naaa, ez nem volt szép tőled! – mondta a véleményét neki, de arcán semmi undor nem látszódott, a gyilkolás hidegen hagyta őt - Most mégis ki fog fizetni nekünk?
- Rohandar. Szerinted tudok elég gyorsan követni? Mert ha nem, akkor még a cég központjából sem marad semmi, amit kirabolhatsz a vigaszdíjért... – szavai végén a mellkasán levő kristály szertefoszlott és a darabjai felénk repültek, mik elől guggolva és fordulva védekeztem. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ezt nem támadásnak szánta, inkább elterelésnek, hogy menekülni tudjon.
Már untam ezt az egészet és régen haza akartam menni, de a jel a tenyeremen – a szárnyas paripa – és a tudat, hogy az előbb egy embert ölt, nem engedte, hogy csak úgy ennyiben hagyjam, menekülni engedjem őt minden próbálkozás nélkül.
A lábamat nyújtva se tudtam elég gyorsan futni, hogy utolérjem őket, pedig az ökleimet duzzasztva terveztem kiütni Taravát. Fel sem tűnt, hogy futásunkkal újra az épülethez értünk és ott megálltak a lábaim, nem futottam tovább. A tetőn halott őrök tucatjai feküdtek, minek okán fejemben hirtelen zavar lett, majd egy pillanattal később már csak a szárnyaló Taravát láttam a távolba, nem tudtuk tovább üldözni őt.


- Meséljenek! Mi történt? Hol van az igazgató? – az egyik öltönyös szaladt hozzánk, ki rangilag az igazgató alatt állt.
- Hát... vele sajnos már nem mennének sokra.
- Őt már nem tudtuk megmenteni. – tettem érthetőbbé Rohandar szavait.
- Óóó... valóban? – kicsi mosoly lett arcán - Ez szomorú, nagyon sajnálom. – arca inkább örült, gondolataival pezsgőt bonthatott, majd rájött, ennek nem most van az ideje, került elő színészi képessége és erőltetett bánatot magára - És a támadó, ő hol van? Sikerült elintézniük?
- Persze, ő már nem zavar több vizet. – hallgatta el az igazságot Rohandar, bár zavarni lehet, hogy már nem akart itt semmit.
- Értem, legalább némi örömhír is lett. – sóhajtott. - Hát akkor azt hiszem a szolgálataik itt véget is értek, köszönjük úgy hiszem. – tartotta tenyerét.
- Mintha még valami hiányozna. – súgva szóltam Rohandarnak.
- Na igen, arról nem volt szó, hogy ingyen dolgoztunk volna!
Az öltönyösnek nem tetszett, hogy emlékeztünk erre a részre is , de nem volt mit tennie, nem volt választása.
- Persze, hogyne. Menjünk fel az irodába, nézzük meg, hogy mit, mennyit szánt maguknak az igazgató.
Az irodába megkaptuk a jutalmunkat, majd távoztunk is, nem vártunk semmire sem a továbbiakban, végeztünk itt.
- Na pá, örültem a találkozásnak! – füllentett nekem.
- Én nem kevésbé. – és tettem hasonlóképp én is.

Rohandar. Korábbról más néven ismertem, azonban most mégis társként kellett kezelnem őt. Nem voltunk egy csapat és ez a teljesítményünkön is rendesen meglátszott. Mint ahogy bevallotta korábban, egy sötét céhtől érkezett, de nem akartam öngyilkos lenni, hogy szóljak erről neki, erősebb volt tőlem és én húztam volna a rövidebbet, ebben biztos voltam. Tettem, amit kellett, hallgattam.
Tarava. Gyilkos, ez nem volt kérdés, de engem mégis életben hagyott valamiért és nem tudtam rájönni, hogy miért. Mind a raktárban, mind az épület oldalán lett volna esélye, hisz egyedül nem sokat értem volna ellene, de mégse állított a fejemben semmit sem. „Remélem legközelebb nem így találkozunk. Neked nincs helyed egy ilyen küldetésen. Ebben a világban, amibe mi tartozunk.„ Ismétlődött a mondata a fejemben és igazat kellett adnom neki, nem itt volt a helyem, nem bántam, hogy vége lett ennek. Sem Rohandarral, sem Taravával nem terveztem újra találkozni.
Végül a szemeim a szütyőn pihentettem, mit a meg nem érdemelt jutalmam húzott a föld felé, hisz a farkasvadászat sikertelen volt, inkább egy elcseszett bárány voltam e pár nap történéseiben.