Tony Smith
Elemi mágus
Hozzászólások száma : 73
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jan. 03.
Age : 29
Tartózkodási hely : Fairy Tail céhház
Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 2
Jellem:
 | Tárgy: Tony Smith  Szer. Feb. 08, 2012 6:27 pm | |
|   | Név: Tony Smith
Nem: fiú
Kor: 20
Mágia: Szél
Céh: Fairy Tail
Kinézet: Tony Smith testalkata egy harcművészetben jártas emberé. Körülbelül 190 cm magas, 60-65 kg. Vékonynak néz ki, de erős srác. Nagyon gyors és nyúlékony. Közelharcban ritka az az ellenfele, aki követni tudná kecses mozdulatait. Haja fekete, félhosszú, de hátulsó része megvan hagyva hosszúra és be van fonva. Szeme színe karmazsinvörös, amit sokan irigyelnek tőle. Ruházata tökéletesen illik hozzá. Vöröses narancssárga a ruhája (kínai stílusú).
Jellem: Tony egy nagyon nyugodt és békés srác. Nem olyan, aki borzasztóan tud örülni valaminek. Vagyis a szíve mélyén persze, hogy örül de ezt nem mutatja ki - ezért sem látta még senki széles mosollyal. Annak ellenére, hogy a harcművészetben nagyon jártas, nem azt jelenti, hogy mindent harccal szeret megoldani. Higgadt, ezért csak olyankor választja a harcot, ha provokálják sokáig vagy esetleg megtámadják. Önvédelemből persze, mindenki hajlamos a verekedésre. Kellemes kisugárzásának és kedvességének köszönhetően könnyen szerez barátokat vagy csak egyszerűen megkedvelteti magát másokkal. Kevés ellensége van, de ez valószínűleg azért, mert még a harcokat is megpróbálja békével lezárni - már ugye, ha nem élet-halál harcról van szó. Sokat meditál, leginkább dombokon szokott, fák alatt, amikor fúj a szél.
Felszerelés: ruházatán kívűl csak egy táskát hord magával, amiben néhány kést tart, ha netalán el kell vágjon valamit és egyéb alapvető dolgokat.
|
 Ragyogni kell. Ragyogni úgy, mint egy gyerek.
Mindenki azt mondja, hogy valaminek a vége, valami új kezdetét jelenti. Vajon ez tényleg így van? Állítólag én is valaki halála után születtem. Hogy kinek a halála után? Állítólag a törzsem főnöke halála után. Azt állítják rólam, hogy én vagyok a kiválasztott. Az én testem az ő lelkét vendégelte meg. Vajon ez tényleg így van? A törzsemnek volt rengeteg elmélete, babonája, amikben én nem nagyon hittem és amikor hallottam róluk, magamban csak nevettem.
A törzsem egy vándor törzs volt. Igazából a vándorlások nem voltak rendszerezve. Volt, hogy csak pár napot telepedtünk le, de az is előfordult, hogy akár évekig is egy helyen maradtunk. Állítólag. Én így hallottam legalábbis. A törzs kultúrájához tartozott a harcművészet. Igen, erről is volt ez a törzs olyan különleges, ez volt az amihez a legjobban ért. Akadt ám köztünk olyan is, aki értett még valamihez. Hogy mihez? Nem máshoz, mint a mágiához. Világunk egyik lételeme volt a mágia. A csillogás-villogás, a teremtés és a pusztítás. Az erő, a hatalom. A fény és a sötétség. A gazdagság és a szegénység. Ezt mind befolyásolta a mágia. A mágia, melyet már évtizedek, évszázadok óta használnak.
Születésemkor éppen a Worth erdőség nyugati szélén voltunk letelepedve. Mint már említettem, úgy tartották, hogy a főnök, aki egy vadászat során elhunyt, bennem reinkarnálódott. Azért mondják ezt, mert közvetlenül azután nap születtem, miután ő elhagyta az élők sorát és vándorolni kezdett a végtelen pusztába. Már születésemtől fogva tisztelt mindenki a törzsben, már-már túlzásba is vitték. Igaz ez a családomnak jót tett, mert előtte majdnem a legszegényebbek voltunk, de miután megszülettem mindenki elkezdett minket támogatni étellel, ruhákkal és mindenféle csecsebecsével, amit csak tartottak és úgy érezték, hogy nincs szükségük rá. Sokak olyat is adtak, amire nagyon is nagy szükségük volt, de mégis megvált tőle. Hogy miért? Egyszerű. Be akartak hódolni. Ez egy nagyon csúnya emberi szokás, amit én egész életemben semmibe néztem.
Ahogy egyre nagyobb srác lettem, egyre jobban nyomultak az emberek tudván, hogy már több ésszel rendelkezem, és jobban felfogom a dolgokat, no meg persze jobb szemmel tekintek majd rájuk. Butaság. Mindig is utáltam őket. Két embert szerettem a törzsből, akik nem voltak mások, mint a szüleim. Legalább ők tudták, hogy én mit akarok, mit szeretek, mit szeretnék, na és persze azt, hogy mit nem. Amit a többiek művelnek, na azt nem. Ettől az egésztől meg is akartam szabadulni. Sikerült is, de hogy hogyan azt csak később mondhatom el. Először szeretnék még többet mesélni arról, hogy hogyan is nőttem fel ebben a törzsben, mit tanultam, mit tanítottak és hogy mi volt az, amit én tudtam másoknak nyújtani.
Tanítóm a saját édesapám volt. Ő volt az, aki bevezetett a harcművészetbe és betanította azt nekem. Nagyon fontos volt ez, hogy kitanuljam főleg azért, hogy példát mutassak a törzs többi tagjának, mivel a vadonatúj bálványuk én lettem.
Az első hónapokban az állóképességemet fejlesztettük. Ahhoz képest, hogy még alig voltam 11 éves mikor elkezdtük az egész edzést, elég kemény volt. Ami motivált az az volt, hogy ő is velem csinálta és nem hagyott egyedül szenvedni. Egy teljes kerek évig semmi mást azon kívül nem csináltunk, minthogy elszaladtunk az egyik megjelölt sziklához, amit az erdőben volt, majd vissza a törzshelyhez. Egy idő után már úgy megszoktam az utat, hogy éjszaka a sötétben is egyszerűen odataláltam. Apám ezzel az edzéssel nem csak az állóképességemet növelte – mert ugye a futás az egyik legjobb módszer erre, mivel fejleszti a tüdőt -, hanem megtanított a türelemre is. Türelmes kellett lennem és egy kerek éven át ugyan azt csinálni. Futni, futni és futni. Ugyan azon az egy úton. Lehetett hó, eső, vihar, banánrothasztó meleg is, nekem akkor is futnom kellett. Az egy év letelte után, amikor 12 éves lettem ugye, egy új edzésmódszer következett. Fákon kellett ugrálnom. Igen, lehet elég furán hangzik, de tényleg ezt kellett csinálnom. Ezzel fejlődött a nyúlékonyságom és a kecsességem. Vigyáznom kellett arra, hogy nehogy úgy ugorjak egy ágra, hogy az letörjön vagy lecsússzak. Eleinte eléggé meggyűlt a bajom vele, mindig leestem és volt, hogy fel akartam adni. Nem bírtam. Ilyenkor ő, az én példaképem, az én apám, ki tele volt jobbnál jobb tanácsokkal és jó útra terelő és bíztató, motiváló gondolatokkal, mindig megnyugtatott.
- Mik a céljaid az életben? Mik az álmaid? – kérdezte leguggolva és nyugodt arcot vágva.
- Nem tudom. Elmenni. Elmenni és jobb életet élni. – mondtam ezt 12 éves fejjel.
- Figyelj, elmondok neked valamit, amit tudnod kell. Az élet ijesztő, ezt szokd meg. A világ nem mindig van tele napsütéssel és szivárványokkal. Egy nagyon gonosz és csúnya hely, mely sokszor térdre kényszerít és akár örökké ott tart, hogyha te ezt megengeded neki. Te, én vagy bárki más…senki sem képes akkorát ütni, mint maga az élet. Ezt jegyezd meg. De nem arról szól az egész, hogy milyen nagyot vagy képes te ütni, hanem hogy mennyire vagy képes tűrni az ütéseket, felállni és tovább menni, haladni előre. Így születik a győzelem!
- Értem. Értem és megígérem, hogy törekedni fogok, hogy jó legyek és megfeleljek.
- Nem attól kell félni, hogy megfelelsz-e vagy sem. A lényeg, hogy úgy viselkedj és olyasmit tégy, hogy mások biztonságban érezzék magukat melletted. Úgy kell ragyognod, mint egy gyereknek. Mindig. Amíg csak élsz. – erre én csak egy széles mosollyal és bólintással tudtam reagálni. Apám bölcs ember volt, hallgattam rá.
A fákon ugrálásból álló kemény edzés is egy kerek évet tartott. Olyan nyúlékony lettem ezalatt az idő alatt, hogy sokan már azt hitték, hogy nem is rendelkezem csontokkal és valami gumiember vagyok. A híd, a szaltók, vagy bármelyik hasonló mozdulat nekem már-már olyan egyszerűen ment, mint a többi embernek a futás vagy csupán a lábra állás.
A nyugalom és a béke fája Az edzés következő szakasza a meditáláson alapult. Mélyen az erdőbe volt egy nagyon különleges és furcsa hely, amire még apám talált rá. Elvezetett ide és itt kellett meditálnom. Egy pár méter magas dombocska volt ez, melynek tetején egy barackfa állt. Furcsa volt, hogy az egész erdő televolt örökzöldekkel, bükkökkel vagy hasonló lombhullató fákkal és ezen az egy helyen áll egy barackfa. Sokszor jelentek meg itt őzök vagy más szelídebb állatok, de furcsa módon nem szaladtak el. Valahogy az ő lelkükbe is nyugalmat öntött a környék. Volt olyan amelyik eleinte félt közelebb jönni és elszaladt, majd lassacskán visszajött és mikor látta, hogy nem támadok odajött hozzám. - Gyere ide, kicsi őz. Nem bántalak. – majd a zsebembe nyúltam és egy körtét vettem elő. Igaz ezen a tájon nem valami elterjedt, de a kereskedőink szereztek be ezt is. Mindig van nálam 1-2 darab. Ezúttal az egyiket az őzike felé nyújtottam. Úgy hallottam, hogy bár nem tudnak hozzájutni, nagyon szeretik. Az őz látta, hogy nem bántom, hanem csak enni akarok neki adni, ezért odajött és kivette szájával a kezemből, és lefeküdt a földre, én pedig mellé ültem. Ő ette az ő körtéjét, én az enyémet. Ez a hely tavasszal volt a legszebb, amikor tele volt a fa virágokkal, és amikor fújt a szél, ezek a virágszirmok csak úgy szálltak, mint a tollak a levegőbe. A meditálás is ebben a tavaszi időszakban volt a legmegnyugtatóbb, nem tudom miért, de sokkal kellemesebb érzés volt a szélben ülni, a szálló virágszirmok között, melyek illata maga volt a mennyország, mint bármilyen napsütéses időben. Egy újabb év eltelt, és vége lett ennek a szakasznak is. A meditációról különösebben nincs mit leírnom. Az egy leírhatatlan dolog. Az egyik legkellemesebb érzés, amit akkor tapasztal valaki. A nyugalom, a csend. E kettő tökéletes átélése nagyon jót tesz bárkinek. |  |
Egyesítsd, amit tudsz, és repülj! A harcművészethez tartozó edzés utolsó szakasza következett. Ez két évet tartott. Ezalatt az idő alatt tanultam meg védekezni és támadni. Apám minden lépést és mozdulatot megtanított. A pofon egyszerűtől, a legösszetettebbig. Az erőt nem igénylőtől, az izzasztóig. Mindent. Megtanított különböző taktikákra, cselekre, melyekkel az ellenfelemet megtéveszthetem. Azt mondta, hogy ezek a taktikák olyanok, hogy még nem volt ember, aki ne esett volna be nekik. A két év letelte után, összesítenem kellett mindent, amit tanultam. Apámmal vadászni jártunk és bűnözőket elfogni. Egy igazi embert faragott belőlem az évek során.
Nos lássuk csak, hogy mikor is kezdtem el a mágiát tanulni. Ha jól emlékszem 17 éves lehettem.
- Kelj fel, fiam. – mondta egyik reggel. Furcsállottam, mert soha nem csinált ilyet. Nem volt olyan, hogy felkeltsen. Mikor látta, hogy fészkelődni kezdek és ébredezni, újra megszólalt. – Egy újabb fontos ponthoz érkeztél.
- Mmmmoaaa – ásítottam - …Milyen pontról beszélsz öreg? – kérdeztem álmosan és félig kábán.
- Mágiát fogsz tanulni. – mondta komolyan. Végigfuttattam az agyamon a mágia jelentését és hogy mit is csinál az. Eszembe jutott és hirtelen felpattantam.
- Hogy mi?! Hol? Mikor? Miért? Ezt eddig miért nem mondtad? És honnan tudod, hogy én szeretnék?
- 17 éve vagy a fiam és az arcod minden egyes kifejezését ismerem. Most tudod mit tükröz? – mondta felnevetve.
- Öhm…nem. Mit?
- Azt, hogy ilyen izgatott még sosem voltál és alig várod, hogy elkezd. Engem ugyan nem versz át. – pacskolta meg a fejem – Na öltözz, kint várlak.
- Jól van, ezúttal te nyertél. – mondtam nevetve.
Fel is öltöztem és kimentem. A falu szélén állt és nézte, ahogy fújja a fákat a szél. Odamentem szép lassan hozzá és néztem én is. Nem tudtam, hogy miért nézi szótlanul. Mi olyan jó abba, ha nézi a fákat? Nos egy kis idő után megtudtam.
- Szél.
- Mi van vele?
- Mágia.
- Még most sem értem. Megkérhetlek, hogy beszélj úgy, hogy én is értsem. Most keltettél fel és hát még elég kába vagyok a gondolkodáshoz.
- A gondolkodáshoz nem lehet kába lenni. Ez csak egy tévhit és a lusta emberek kifogása. Szél mágia. Így érted?
- Hmm…azt hiszem igen. Szél mágia az ha jól sejtem az egyik ága lenne a mágiának.
- Pontosan. Ez az elemi mágiák csoportjába tartozik. Az elemi vagy elementális mágia, a mágia azon ága ami a világegyetemet felépítő természeti erők igába hajtásával foglalkozik. Egy elemi mágus, a mágia tanulása első időszakaiban választ magának egy elemet és aztán annak tökéletes használatára törekszik.
]- És te azt szeretnéd, hogy én szél mágiát tanuljak? Miért? – kérdeztem komoly hangnemben.
- Igen. – nézett rám – És gondolom, most azt kérdezed magadban, hogy miért is pont a szél mágiát. – igenlően bólintottam erre – Nos ez az, amihez a legjobban értek. Ezt tudom neked jól megtanítani. Lehet, hogy ezt kényszernek fogod fel, de nem az. A véredben van, és tudd meg, ez egy nagyon erős és érdekes mágia. Tudom, hogy szeretsz a szélben ülni. Figyeltelek amikor meditáltál. Amikor szelesebb idő volt, az arcod nyugodtabb volt és látszott rajta, hogy jól érzed magad. Mint mondtam, minden arckifejezésed ismerem már és pontosan tudom melyik mit jelent. – elmosolyodott, erre én odamentem hozzá és megöleltem és a fülébe súgtam:
- Taníts meg. Csinálj belőlem egy erős szélmágust.
- Rendben. – erre elengedtem és újra az erdő felé fordult. Különös mozdulatokat kezdett el leírni a kezével, majd végül előre suhintott egyet. Hat, aránylag vastag fa törzse csak úgy kettészeletelődött. Csak néztem leesett állal a jelenséget. – A szél blokkolhatatlan és éles. – majd miután felé fordultam, nem láttam sehol. Gyengéd szellőt kezdtem el érezni fentről. Felnéztem és ő ott lebegett.
- Repülsz? – az oké, hogy hat vastag fát csak úgy megsemmisített de, hogy repüljön is, az már kicsit sok.
- Hát, ha a szelek ura vagy, ez is lehetséges ám.
Mindig is szerettem volna tudni milyen repülni. Sokszor bámultam a madarakat és elmélkedtem, hogy vajon nekik milyen lehet? Milyen szemszögből látják a világot? Milyen lehet a magasból mindent látni és akadályok nélkül kalandozni. Igen, ez maga a repülés. Ez maga a csoda.
Apám a kisebb bemutatója után szó nélkül elindult a kunyhónk fele. Nem szóltam, csak követtem. Tudtam, hogy valamit akar. De mit?... Ahogy a kunyhóba értünk ő az ágya alatti ládát elővette és felnyitotta, majd két poros könyvet vett elő. Nagyon vastagak voltak.
- Ezeked olvasd ki. Addig nem tanítok semmit. – mondta komolyan. A borítójuk címe már sugallta, hogy mindkettő a mágiáról szól. Az egyik, mely vastagabb volt kicsivel, az az összes mágiáról írt, míg a másik kizárólag a szél mágiáról. Három hétig olvastam őket. A dombon olvastam, ahol annak idején meditáltam. Az volt a legmegnyugtatóbb hely számomra. Itt jobban fogott az eszem is így jobban megértettem a könyvek tartalmát és még az érdekes részekre is felfigyeltem.
Miután jeleztem apámnak, hogy elolvastam mindkét könyvet, akkor elkezdett tanítani.
- Szükség volt arra, hogy elolvasd. Lehet, hogy bölcs ember vagyok, de ezek megmagyarázásához még én is hülye vagyok. – nevetett. – Így, hogy elolvastad, gondolom van fogalmad róla, hogy miről szól az egész. Ráadásul egy könyv olvasásakor megindul benned az, hogy elképzeled és így még inkább motiválódsz arra, hogy megtanuld. Nem fogom neked megtanítani, csak az alapokat. A többire rájönni és felfedezni már a te dolgod. Nos, akkor vágjunk bele.
Bele is vágtunk. Megtanított két év alatt mindenre, amit tudnom kell. Megtanított uralni a mágikus erőmet, megtanított egy érdekes támadásra - mely abból állt, hogy egy széllöketet indítottam el a levegőbe csapva -, és persze repülni.  | Fairy Tail
- Apám… Emlékszel mikor megkérdezted, hogy mik a céljaim?
- Igen, emlékszem.
- És arra is emlékszel, hogy mi volt a válaszom?
- Igen, arra is emlékszem. Pontosan tudom. Ezeket a szavakat mondtad: “Nem tudom. Elmenni. Elmenni és jobb életet élni.”
- Csodálatra méltó a memóriád, de – szakított közbe.
- Itt az idő, ugye? – néztem rá tágra nyílt és megmeredt szemekkel – Itt az idő, hogy elmenj. Ugye? – erre lehajtottam a fejem, majd ő odajött hozzám – Nem kell szomorkodj emiatt. – majd ekkor édesanyám is odajött és megölelt.
- Ha menned kell, hát menj. Ez a te életed. – édesanyám szavai megnyugtattak. Eldöntöttem, hogy elmegyek és nem új életet kezdek, hanem jobbá teszem a jelenlegit. Nem hagyom a családomat sem elveszni. Apám ismét a dobozhoz ment és keresni kezdett valamit.
- Meg is van. – és felmutatott egy rongy darabot – Fairy Tail! – nem tudtam, hogy miről beszél, de végül elmagyarázta. Az a ruhadarab nagyapámé volt. Őt Carternek hívták. Apám odajött mellém és átnyújtotta a ruhadarabot.
|
- Keresd meg őket.- Kiket?- Fairy Tail. Egy erős céh, tele mágusokkal. Hidd el, szeretni fogod őket.- Nagyapa is közéjük tartozott? – kérdeztem miközben a ruhát szorongattam. - Igen. Nagyapád elhagyta a törzset és csatlakozott hozzájuk. Sokszor látogatott meg minket, de ő is olyan volt, mint te. Nem szerette ezt az életet, ami itt élt. Őt is különlegesnek tartották és megelégelte, csakúgy, mint te.- Értem. És hol találom meg őket?- A céhház Magnolia-ban található. Néhány napot lovagolnod kell, de hidd el, megéri.- Remek! Lehet azért egy utolsó kívánságom?- Persze, mi lenne az?- A következő hely legyen az utolsó hely ahová letelepedtek. Magnoliahoz közel! – szüleim erre csak mosolyogtak és bólintották, hogy úgy lesz. Ez így is lett, tényleg az volt az utolsó hely ahova letelepedtek, de csak egy évre rá, hogy én eljöttem. Ahogy apám is mondta, Magnoliaba kellett lovagolnom. Nem nagyon emlékszem pontosan, hogy mennyi ideig tartott az út. Sokat pihentem. Igaz nem én voltam fáradt, mert elég kemény kiképzést kaptam apámtól, hanem a ló. Ő volt az, aki elfáradt. Igazából, ami nagyon kimerítette az a meleg volt. Amikor a céhházhoz értem, már akkor láttam, hogy itt tényleg jó emberek lehetnek. Szépen rendbe volt téve az egész ház. Benyitottam és mi történt? Semmi. Észre sem vettek egy jó ideig. Arcukon sugárzott a vidámság és az életkedv. Látszott rajtuk, hogy békében élnek és szeretik egymást, mint egy család. Kicsit ideges lettem, mert nem volt biztos az, hogy be is vesznek. Egy kis idő után egy kis öregembert szúrtam ki, aki a pultnál ült és ivott. Ahogy szétnéztem nem láttam nála idősebbet. Elindultam a pult felé, de ahogy három lépést megtettem megállt a világ. Vagyis nem a világ, hanem csend lett a terembe és az összes szem rám szegeződött. Hogy meddig? Öt másodpercnél biztos nem többet. Azután ugyan úgy folytatta mindenki azt, amit azelőtt csinált. Beszélgettek, szaladgáltak, kötekedtek egymással. Úgy, mint egy igazi család. Az öreg észrevett és rám nézett, ezzel sugallva, hogy menjek oda hozzá. Így is tettem. - Hogy hívnak teeee, fiú? – kérdezte a kis öregember. - Tony Smith. – mondtam, majd meghajoltam előtte. Az öreg közben ivott, de mikor meghallotta a nevem megállt pár pillanatra, majd folytatta nyelni a sört. - Hmm…És mit szeretnél? – nézett rám, közben méregetve. - Csatlakozni, uram. Csatlakozni szeretnék a céhhez. Kiállok bármilyen próbát. Kérem.- Óooo… - kezdte el dörzsölni az állát – Érteeem. Próbát akarsz kiállni. Hát, ha már ilyen rámenős vagy, akkor tudok is számodra egy próbát. – fordult a pultoslányhoz – Mirajane! Még egy sört! – meg is kapta a sörjét és miután jól meghúzta, folytatta mondanivalóját. – Ellenem fogsz harcolni! Ellenem, Makarov ellen, aki a Fairy Tail félelmetes mestere! – kacsintott, majd meghúzta ismét a sört és utána egy jót kacagott. – Kövess! – ugrott le a pultról, majd elindult az egyik ajtó felé. Makarov kinyitotta az ajtót. Az ajtó túloldalán egy lépcső volt ami a föld alá vezetett. Nagyon sötét volt ezért azt sem láttam, hogy milyen mély. Az ajtó mellett egy fáklya volt, amit az öreg meggyújtott és úgy ment előre. Kb. 3 percig csak folyamatosan mentünk lefelé, mikor leértünk pedig egy folyosón mentünk tovább, ami ugyancsak sötét volt. A folyosó végén egy újabb ajtó volt. Amikor beléptünk nagyot néztem. Egy hatalmas földalatti edzőterem szerűség volt előttem. Voltak ott sziklák, kisebb tavacskák, fák, homok, egyszerűen szinte minden. Makarov eloltotta a fáklyát, mert ott lent ez a terem meg volt világítva rendesen. - Felkészültél? Jó lesz ez így?- Hát öö…más választásom nem hiszem, hogy van. Csapjunk bele. – erre a legközelebbi sziklára ráugrottam. - Fiú! Milyen mágiával is rendelkezel?- Szél, uram.- Hmm… egyre jobban kezdesz érdekelni. – ezt nem értettem miért mondja. A mágiáját használva egy hatalmas óriássá alakult. - Na jó, erre nem számítottam. Az öreg elkezdett felém szaladni. Felrepültem és egyenesen a homokos rész felé tartottam. Amikor odaértem egyből ő is irányt váltott és szaladni kezdett. Tudtam, hogy ez nem tréfál. Mikor elég közel került, bevetettem azt, amit terveztem. - Wind Blast! – kiáltottam. Ezzel kilőttem az egyik lábát, így orra esett. Morogni kezdett és fel akart állni, de nem hagytam. A szelet uralva homokot fújtam a szemébe. Ő elkezdett vergődni és csápolni oda, ahol álltam. Ha nem lettem volna gyors és fürge, simán elkapott volna. Minden támadását kikerültem. Egyszer csak egy nagyot akart csapni, de én elugrottam, majd elrepültem. A mennyezet gerendákból állt. Oda felrepültem, mert tudtam, hogy oda nem tud utánam jönni, így van időm kitervelni valamit. Ahogy felrepültem, a ruhámból kilógó rongydarab, ami a nagyapám öltözetéből volt, megakadt egy szegbe és leesett. Az öreg megfogta azt. - Carter?! – erre visszaváltozott igazi alakjára – Hát Carter rokona vagy?! Carter a Prentiss törzsből?– lerepültem mellé. - Igen. Ő a nagyapám volt. Ismerte?- Hát persze… Elmesélte, hogy hogyan is ismerte meg nagyapámat és azt, hogy milyen mágus volt, meg úgy mindent róla. Megtudtam, hogy az egyik legjobb barátja volt az öregnek és hogy szélmágus volt, mint én és apám. Ezért mondta apám, hogy a véremben van. Igaz ez nem vér után terjed, de talán az is közrejátszik. - Fiú! Elfelejtettünk valamit. – erre ő a karját felém irányította és megnagyobbította. El akart kapni, de nem sikerült, mert szaltóztam egyet. - Wind Blast! – irányítottam ezt a sziklához, ami a hátamnál volt akkor. Ez egy löketet adott és az öreg felé repültem, majd képen rúgtam. - Áááuuuucs! – hallatszott hangja, a cipőm alól. Másik kezével megfogott és elkezdett szorítani. - Ennyi ellenem nem elég! – és egyre jobban szorított. Meg voltam róla győződve, hogy az én életem itt ér véget, de ekkor eszembe jutottak apám szavai: ”… nem arról szól az egész, hogy milyen nagyot vagy képes te ütni, hanem hogy mennyire vagy képes tűrni az ütéseket, felállni és tovább menni, haladni előre…”. Próbáltam ellenállni a szorításnak. Ordítottam és úgy próbáltam kibújni karjai közül. Erőlködtem, de végül éreztem, hogy elenged. – De elég ahhoz, hogy tiszteletreméltó tagja légy a Fairy Tail céhének. |
|
! Most pedig sipirc adatlapot készíteni!