Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)

Reggel, kilépve a lépcsőházból nagy levegőt vettem és indultam útnak a céh épülete felé. A szokások rabja voltam, így nem ma terveztem megváltoztatni a biztonságos ösvényt, mit hónapok alatt, gondosan tapostam ki magamnak a macskaköves járdán.
Ahogy menet közben szemléletem a körülöttem lévőket, hogy a kisgyerekek kérés nélkül, mosolyogva segítettek cipekedni az idősebbeknek, és az idősek segítettek a még náluk is idősebbeknek átkelni az úton, rájöttem pár dologra. A legfontosabb az volt, hogy ezt a várost kordában tartotta a jóság, semmi negatív hír, semmi komoly botrány, a Tanabata ünnepe óta semmi rendezvény, mi felkelthette volna bárkinek is a figyelmét velünk kapcsolatba. Már abba se voltam biztos, hogy az idegenek, más városbeliek tudnak e a létezésünkről, tudják e a nevét a városunknak. A már szinte névtelen várost, hol a Blue Pegasus tartózkodott még az élőholtak se látogatták meg, nem úgy mint a fővárost Erát, vagy Magnoliát, hol a céh barátai, a Fairy Tail tartózkodott.
Nem igazán érdekeltek a hírek, mondhatni csukott szemmel, és füleimre tett tenyérrel járkáltam a városba, és a lehető leghalkabb, legtávolabbi sarokba ültem a céh épületébe is, de így is, akaratlanul is hallottam a pletykákat, halottam a híreket miben az élőholtak inváziójáról, megjelenésükről volt szó az országba. Valahogy hihetetlenek tűnt számomra ez az egész, és így gondolkodni se gondolkoztam rajta sokat. Nem rám tartozott, és nem érdekelt.
A hosszú, egészséges sétám után a terembe belépve Liz , és Andrew fogadott engem a pultnál.
Hogy kikopott a kezük alatt a pult teteje, és hogy a szemükkel minden lépésem figyelték, míg hozzájuk nem értem, jól tudtam, hogy egy ideje vártak már rám.
- Pete, Pete. – szólt hozzám a lány, és az ingemet megmarkolva húzta át majdnem a testem a pult felett – Ugye te voltál azon a halloweeni estén a Fekete Toronyba Nocturnusnál? – kérdezte kíváncsian az arcát az arcomba nyomva.
- Igen. – röviden válaszoltam, minthogy igen érdekes pózba feküdtem a pult lapján, és nem akartam sokáig úgy maradni. – Jó reggelt neked is. – toltam vissza magam, hogy a testem függőleges legyen a talajjal.
- Mondtam, mondtam! – megváltozott az ijesztő hangulata, és ugrálva nyújtogatta a nyelvét Andrewnak.
- Rendben van, most te nyertél. – mondta, de nem látszott az arcán a csalódás – Ez a tied. – fordult felém a barátom és nyújtott felém egy lapot, min nagy piros betűkkel az állt, hogy: „Menj el a Fekete Toronyba, és segíts Nocturnusnak!”, és még millió szívecske díszíttette a rózsaszín lap széleit.
– Ez…
- A tied, a Mestertől van. – mosolygott rám.
- Mestertől? – kérdeztem vissza, és szomorúan láttam, hogy lelkesen bólogattak mindketten – De jó nekem… - jegyeztem meg, majd indultam is vissza haza, hogy bepakoljak a táskámba.
A legfontosabb, leghasznosabb fegyverem, a Mestertől kapott mágikuskesztyűt a hátsózsebeimbe tettem, és a WaterWave lacrimát is eldugtam a táskám legaljábba, hogy a biztonság kedvéért nálam legyen. Más használható fegyverem nem igazán volt nekem, többnyire az ökleimet szoktam használni a harcokba. Körülnézve még a szobába letakartam a tojásom, és felkaptam még a Rém gyűrűt, és a szilánkokat is, miket azon a bizonyos halloweeni estén kaptam ajándékba Nocturnustól, majd útnak indultam.
A vonaton saját magamat szórakoztattam, azzal hogy a gyűrűt felvéve az ablakon kívülre vetítettem egy töklámpást mi a száguldó vonatból érdekes látványt nyújthatott a kívülállóknak. A vonaton töltött idő hamar eltelt így, és Magnoliába leszállva irányba is álltam, és gyalog folytattam az utam a Fekete Toronyhoz.
Legutóbb Halloween napján jártam itt, és akkor természetes volt számomra, hogy ijesztő köntösbe öltöztették a tornyot, és emiatt nem is féltem annyira, de most ahogy szép lassan emelkedni kezdett előttem az épület, félve tudatosult bennem, hogy az akkori öltözet a normális valója volt a fekete építménynek. A bejáratnál nem emberek álltak, fura szerzetek voltak, de mutatták az utat nekem, így próbáltam nem látványosan elcsodálkozni a mivoltukon. A lépcsők meghódítása közben csak a festményeket szemléltem, csodáltam a kidolgozásukat, csodáltam, a rájuk fordított időt, és csodáltam a készítőjüket. Lelkesen szemléltem mindent mi itt volt a toronyba, jól esett nézelődni, valahogy a belső díszítés elfelejtette velem, hogy hol is voltam valójában, azonban felérve a lépcsők legtetejére, az utolsó lépcsőfok után hirtelen kirázott a hideg, és libabőrős lettem. A jókedv, mi eddig volt bennem elmúlt és a félelem uralkodott el rajtam. Reszkettem. Tán a csontjaim remegését is lehetett volna hallani, ha a lépteim nem kopogtak volna hangosan a padlózaton.
Pár méter után vissza akartam fordulni, azonban mintha egy angyalt láttam volna meg magam előtt, a sötétségben fénylett számomra az alakja, és mintha az állásával, az egyszerű ott létével is biztonságot sugárzott volna magából. Bár bőven kevés volt ez az erő, hogy a félelem alábbhagyjon bennem, mégis közelítettem hozzá, míg nem végül egy ismerős személyt véltem felfedezni benne. Világosabb, kék hajából két fonott tincs a háta közepéig ért, és bár távol állt tőlem, hogy hátulról megismerjek bárkit is, biztos voltam benne, hogy találkoztam már vele korábban.
- Leena? – szólítottam meg, mikor biztosabb voltam a személyébe.
- Peter? – a meglepetés az ő arcán is látszott – Te is itt?
- Igen, azt hiszem, de miért? - tettem fel a költői kérdést, minthogy az a kevés kezdeti lelkesedés is alább hagyott bennem, mi volt mikor a festményeket nézegettem - Hogy vagy? Te... – kerestem a bátor, hős és bár apró, mégis nagyszerű társát - és Pascal?
– Köszi, meg vagyok, Ba’al küldött ide. – a nevet úgy mondta, mintha egy keserű citromba harapott volna bele – Ő a mesterem, és kérte hogy jöjjek.
– Pontosabban közölte hogy jön. – világított rá részletesebben a dolgokra Pascal.
- Te is az élőhalottak miatt jöttél?
- Vagy is zombik. – a kedves gyík szerint hiányosan beszélt a lány, így kisebb mosollyal nyugtáztam, hogy segíteni próbált a megértésben.
- Igen az élőholtak, vagyis zombik miatt. – tökéletes választ adtam a kérdésére.
- Köszönöm, hogy el jöttetek! - adott hangot magának a magasban álló Nocturnus Mester, bár a hangja mély volt, és ijesztő, ez illett a jelleméhez, az alakjához - Bizonyára hallottatok az élőholt lényekről, akik megfélemlítették Fiore halandó lakosait. Hogy mit hisztek az a ti dolgotok, de én magam is szeretném tudni, mik ezek a lények és ki irányítja őket. – szavaitól fázni kezdtem, nem is attól, hogy mit mond, hanem, ahogy mondta. Feltételeztem, ha egy boldog véget érő mesét szavalt volna, akkor is ez az érzés lett volna úrrá rajtam - Nincs hatalmam e lények felett, nem látom a mágust, aki mozgatja őket. Ez fura és … legfőképp aggasztó. – a korábbi napokba nem tartottam ilyen fontosnak ezt az ügyet, de ettől a pillanattól az lett számomra – Menjetek el a három helyre, ahol látták a lényeket és keressétek az élőholtakkal játszadozó mágust! - mondanivalóját befejezte és egy intéssel jelezte, hogy induljunk is útnak.
A pár mágus, kik rajtunk kívül itt voltak még, percek alatt felszívódtak és választás lehetőségét nem hagyva nekünk indultak is útnak.
- Akkor ismét együtt leszünk? – fordultam Leenához.
- Ha szeretnéd. – mosolygásával jelezte a pozitív választ, melynek szívből örültem.
Bár nem sokat voltunk még együtt, de az a kevés idő is elég volt nekem, hogy tudjam, hogy erősebb, jobb társat nem igen találnék most tőle.
A lépcsőkön gyorsan szedtük a lábunkat, és mint lenni szokott a haza vezető most is jóval rövidebbnek tűnt, mint mikor a lépcsőkön felfelé haladtam.
- És... - szólni akartam amint elhagytuk a tornyot, de hirtelen nem jutott eszembe semmi épkézláb ötlet sem - Hogy vagy? – sokat gondolkoztam ezen a két szón.
- Hát meg vagyok köszönöm. Mesélj, mi történt veled azóta? – hogy visszakérdezett azt szomorúan tapasztaltam, nem álltam nagy mesélő hírébe.
- Hát...jól vagyok azt hiszem. Bár nehezen mennek a dolgok. – tömören fogalmaztam meg, hogy napról napra fáradtabb vagyok, és hegek százai születnek újra a testemen küldetésről küldetésre. - Bob Mester arra tanít, hogy egy férfi mindent megtesz, hogy elűzőn minden átkot, megtörjön minden rosszat, mi egy lány szomorúságát okozhatja, szóval mesélj tovább te. – próbáltam ráhárítani a mesélő szerepet.
- Ő lenne a mestered? - – mosolyogva kérdezte tőlem.
- Ha jól sejtem különösen vonzódik a női nem iránt. – a „különösen” volt a legmegfelelőbb szó ennek a leírására.
- Időnként félek, hogy kopaszodok. – jegyeztem meg, remélve, hogy eddig nem ér el a hallása - De igen, Ő a Mesterem.
- Hasonlít az én mesteremre, bár Ba'al mester, hogy is mondjam, igen különleges humorú ember.
- Értsd egy tapló perverz sex mániás állat. – újabb kiegészítést kaptam a gyíktól, minek köszönhetően a „különös humort” is el tudtam képzelni.
- Mond mikor szoksz már le erről? – vonta kérdőre a társát.
- Most miért? Mond, hogy nem volt igazam! – volt magabiztos magába Pascal.
- Mint egy rossz házaspár. – nem akartam hangot adni a gondolatomnak.
Szavaim után mérgesen néztek rám mindketten, és Leena szemébe látni véltem, ahogy a lángoló testem keserves kínokat hallat magából.
- Bocsánat. – szégyenkezve kértem elnézést a szavaimért, majd a cselekedetemre hangos nevetést kaptam reagálásként.
- Ugyan már ne vedd komolyan! – nyugtatott meg a lány.
Sétálás közben a vonatállomás felé megbékélve tapasztaltam, hogy Leena többet beszélt, mint én és bár róla kevés információt tudtam meg, a körülötte levőkről többet. Például egy bizonyos Sebastianról szinte regéket zenget, mindenféle történetekkel áradozott róla, már-már időnként feltételezni mertem, hogy Leena számára több is a fiú, mint egy egyszerű barát. A lány mesélései után én következtem, és bár általában elég szűkszavú voltam, most igyekeztem én is minél több, és érdekesebb történetet mondani a lánynak a Céhemről és az ott lévőkről. Bár egy idő után úgy éreztem túlságosan is beleéltem magam a szép lányok részletes leírásába, hamar rátértem Bob Mesterre és az ő különleges szokásaira, a különleges viselkedésére, mivel sikerült is mosolyt csalnom a Leena és Pascal arcára.
A mesélések közben Magnoliába vonatra szálltunk, és Kuniguni felé vettük az irányt.
- Kérsz? – kérdezte tőlem, miután egy zacskó sütit tartott elém.
- Ha nem gond, megkóstolom. - tartottam a remegő kezem neki - Te csináltad? – úgy gondoltam, ha főzni is tudott volna, akkor Leena lett volna a tökéletes mennyasszony egy férfi számára.
– Dá behogy, Bedatian. - és még másik nyelven is tudott, erős, szép és okos is volt, csak csodálni tudtam őt - Bilyed kéded?
- Azt kérdi milyet kérsz, van még egy sonkás és egy kakaós.
- A kakaós jó lesz, köszönöm. – sonkásat még nem kóstoltam, és valamiért nem is a vonaton akartam először megkóstolni.
Bár a süti igazán finom volt, rossz tulajdonsága volt, hogy morzsált, és bár tartottam a tenyerem az álam alatt, egy döccenőnek köszönhetően a tenyerem tartalma mind a földön landolt. A nagy ujjaimmal igencsak megküszködtem, hogy felvegyem az apró darabokat a padlóról, és a szerencsétlenségemet csak tetőzte, hogy a vonat hirtelen fékezet egyet, minek következtébe igazán kellemetlenül ütöttem be az előttem lévő ülésbe a kobakom Leena lábai mellett.
- Újisten ból vagy? – ijedten hajolt le hozzám a lány, és bár ráébredtem, hogy különleges nyelvtudása onnan származik, hogy teli szájjal beszélt, szomorúan vettem észre, hogy a mellkasáról az összes morzsa a földre került.
- Ból vagyok. – felnézve rá utánoztam a szavait és vakargattam a fájó homlokom.
Leenából hangos nevetés tört elő, és bár egy ideig mókásnak találtam a nevetését, mi egyben feledtette is velem a fájó ütközést, végül ijedten néztem, hogy nem tudta abba hagyni a kacagást.
- Minden rendben? – kérdeztem tőle aggódva.
- Aha. Csak olyan… olyan vicces volt… - kapkodott levegő után.
- Menyjöttyük. – Pascal ablakra tapasztott nyelvel mondta nekünk.
- Kezdjünk neki. – szóltam, miután épségben leszálltunk a vonatról.
- Hol kezdjük?
- Jó kérdés, még nem igazán jártam erre. Kérdezzünk meg valakit. – javasoltam.
- Erre gondoltam én is csak hol kezdjünk el kérdezősködni?
- Gyere. – szóltam neki, és indultam is az egyik közelállóhoz, ki egy virágárus volt. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen hírről a legtudatlanabb ember is tud valamit mondani.
- Elnézést. A napokban történt vonatborításos esett után érdeklődnénk. Azt szeretnénk kérdezni, hogy merre történt a baleset, esetleg ön mit tud róla? – próbáltam a lehető legudvariasabb lenni, minthogy igencsak mérgesnek tűnt az idős hölgy, kit elsőnek kiválasztottam.
- Milyen vonatborítás, itt nem történt semmi sem. – hirtelen nem akartam elhinni, hogy nem hallott róla.
– Nem hallott az élőhalottakról? – kérdezte Leena is.
- Miféle élőhalottakról? Itt nincsenek semmi féle zombik, és vonatott se borogattak! Menjenek innen, ne rontsák tovább a boltom! – Nagymamám baromfiudvarában lévő kakasa módjára támadt ránk, hogy menjünk innen.
– Elnézést!
– Bocsánat! – kértünk elnézést tőle. - A következő a tied.
– jegyeztem meg Leenának.
A lány egy pocakos férfit szemelt ki magának, reménykedve, hogy jobban választ, mint én az előbb.
- Elnézést a zavarásért uram, – szólt hozzá kedves hangján.
- Jó napot kis asszony. – fordult is Leena felé.
- A napokban történt incidensről szeretnék érdeklődni.
- Az élőhalottakról? – szerencsénkre ő már tudta, hogy miről akartunk érdeklődni.
- Igen arról.
- Mi érdekel? – tán hogy a társam egy szép lány volt, így ez előnyt jelenthetett a számunkra a férfiakkal szemben.
- Hát úgy kb minden.
- A Király emberi vagytok? – váratlan kérdést tett fel nekünk.
- Nem, miért? – rajtam kívül Leena se értette a kérdést.
- Nem igazán tudok sokat, – emelte fel a hangját - azt hallottam valami nagyúr csinálta, hogy a vonaton lévő kincsekhez jusson, de én nem akarok bele folyni ebbe.
– De mi csak…
- Mondtam már hogy nem akarok bele folyni, - nem engedte Leenát beszélni - és egyébként is, ha hanem látná, dolgom van! Kérem, hagyjanak!
- Rendben, köszönjük a segítségét. – mondtam és toltam odébb Leenát, mielőtt a férfi mérgesebb lett volna ránk.
Úgy számoltam, hogy én következtem, így előrébb menve egy magasabb férfihoz siettem.
- Elnézést. A vonatborításos… - álltam meg egy pillanatra, amint rájöttem, hogy rossz emberhez mentem oda – esett érdekelne minket. – amint megfordult, alkohol igencsak kellemetlen szaga csapta meg az orrom.
- Vonha borhítás? – kérdezte majdnem elborulva - Az énn ott hük voltam. Én teljes egyedül! hük. – próbált dicsekedni.
– Ő hát ez nagyon jó, köszönjük! – társammal fordultunk is el.
- Héé-ééé én ott hükk voltam! Az köcsög gyerek nekem jött, de hükk ne engedtem neki! – kiabált utánunk, de nem álltunk meg.
- Ez nagyon jó, biztos. Viszlát!
- Ez is sokat segített. – mondtam reményt vesztve, miután biztos távolba voltunk a férfitól.
- Ugyan már, azért ne add fel ilyen hamar! – próbált vigasztalni, de hogy ő mosolygott, nem változtatott a tényen, hogy nem a legértelmesebb emberek voltak itt az állomáson.
- Jó napot asszonyom! – szokásos kedvességével szólt hozzá egy elég színesen öltözködő árushoz.
- Ó, drága gyermekem, venni szeretnél valamit? – nézett rá érdekes mosolyával.
- Nem, én csak meg szeretném kérdezni...
- ÁÁ a jövődre vagy Kíváncsi ugye? – vágott közbe Leena szavába - Tudtam, hogy eljössz ma hozzám gyermekem! – számomra a mosolya már ijesztővé változott.
– Jaj nem, nem! – lelkesen próbált ellenkezni.
- Jókor jöttél ma csak 250 Gyémánt egy jóslás, de tudod mit neked csak 200 lesz. – kitartó nőszemély volt, és hogy érdekes mosolyához egy még érdekesebb kacsintást is kaptunk, megrémisztett.
- Ó nagyon kedves de én csak a vonat incidensről... – próbált a lényegre térni a társam.
- ÓÓÓÓÓ NE IS MOND átok azokra az élőholtakra! – hirtelen meglepődtem, hogy témánál voltunk.
- Tud valamit velük kapcsolatban? – szólalt meg Pascal.
- Az rohadék Indria küldte őket bizony! – mind közelebb hajoltunk a boszorkányhoz.
– Igen?
- Úgy bizony, neki hatalma van az ilyen lények fölött, tudjátok már nagyon rég óta lepaktált az árnyakkal és a holtakat is maga mellé állította néhány áldozattal. – figyeltünk minden szavára, úgy tűnt, hogy meglettek az első nyomok.
– És azt tudja hogy mi a célja?
- Az a büdös banya a szomszédból le akarja rontani az üzletem... – tenyeremet, mint a vonaton mikor sütit ettem, most is az állam alá kellett helyezni, hogy az ne koppanjon az állomás talaján.
– Hát ez is bukta… - jegyezte meg a gyorsan reagáló gyík.
- De én nem fogom hagyni neki... olyan rontás küldök rá... – mosolyának képe nem sokkal maradt le a listán Nocturnus mesélése mögött a „Mit nem akarok újra megtapasztalni.” listámon - te nem akarsz valakire átkot küldeni? – próbálta megigézni Leenát.
- ÖÖ nem köszönöm. – állt ellen a kísértésnek a lány.
- És te fiatal úr? – próbálkozott velem is.
[color=Chocolate]- Köszönöm, majd később.*
- Ugyan már nem kell szégyenlősködni! Én látom a szemedben a lehetőséget fiacskám, és az a 200 gyémánt nem olyan sok ám! – és újra felvillantotta a sötét mosolyát.
- Köszönöm, majd este visszajövök! – füllentettem, és Leena hátára téve a tenyerem erőteljesen toltam őt ismét odébb - Menjünk innen, mielőtt elbűvöl. – mondtam halkan neki.
Nézelődve keresgéltem az embereket, már nem akartam senkihez se odamenni, akin egy kicsit is látszott, hogy nem evilági.
- Azt hiszem jobban meg kell válogatnunk kihez megyünk oda. - szólalt meg okosan Pascal és szavai után újabb meglepetésben volt részünk.
- KÖZELED A VILÁG VÉGE! – kiabálta egy első ránézésre örültnek leírt alak. Szemeivel idegesen szemlélt végig minket, majd karon ragadta Leenát.
- Ö, hát… - társam csak állt szinte némán.
- HÁT NÉM ÉRTITEK, BOLONDOK ITT A ITÉLET ÓRÁJA! – igenhangosan adott hangot a gondolatainak - A HALOTTAK KIKELETEK SÍRJUKBÓL HOGY MAGUKKAL VIGYENEK!
– Köszönjük a figyelmeztetést. – mondtam neki, miután a társam helyett én szedtem le róla a karját, nem értettem, hogy miért tűrte ezt.
- Tud valamit a halottakról uram? – nem értettem, hogy miért hitte azt, hogy tud nekünk segíteni ez az alak.
- KÖZELEG A VILÁG VÉGE!
- Hagyjuk, ennek beakadt a lemez. – helyeseltem Pascal szavait.
- MIND MEGHALUNK!
- Jó jó, csak menj már innen! – a gyík szavaira próbáltam távolabb tartani Leeától, és egy kisebb lökéssel másik irányba tereltem.
- Nem tudtunk meg semmit eddig – vázolta a tényt.
. - Mit csináljunk most? – úgy éreztem, hogy én már két emberrel ezelőtt feladtam a kérdezősködést.
- Pórbáljuk meg újra a pályaudvaron, talán egy mozdony vezető vagy egy kalauz többet tud. – javasolta utolsó mentsvárként, majd az állomásra újra belépve kiszemelt magán egy fiatalabb kalauzt.
- Uram elnézést a zavarásért, - kezdeményező szavaira úgy gondoltam, hogy a leggonoszabb gonosz is meghallgatná, hogy mit szeretne tőle Leena - a néhány napja történt vonat borításról szeretnénk érdeklődni. – a férfiú hogy ezzel a kérdéssel felé fordultunk igencsak megörült.
- Hát nem sokat tudok, nem én vezettem, de azt hallottam – hangerején lejjebb tekert - hogy halotta csecsemőkkel verték az utasokat.
- Ehhh... tényleg? – ez a társamat nem hatotta meg, de én most sajnáltam, hogy elég nagy képzelő erővel rendelkeztem.
- Igen, állítólag emberi agyakat esznek, a csecsemőknek is ki ették az agyát! – nyeltem vissza a korábban megevett finom sütit, bár az íze már nem volt ugyanolyan.
- Ez durva. – jegyeztem meg.
– Azt megtudod mondani hol történt? - kérdezte Pascal.
- Igen a hatvanhatos vonalon! – egy nyom, örültem meg.
– Köszönjük az információt, uram, nem is zaklatnánk tovább! – örültem, hogy most végre igazán hamar döntött így Leena.
- Várjanak! – kiabált utánunk – Az a kalauz ott volt! - mutatott egy kollégájára.
– Tényleg?
- Igen! Ő biztos sokkal többet tud mondani mint én! – be kellett látni, hogy ő volt az első értelmes segítségünk.
– Rendben, viszlát!
– Köszönjük! – kiabáltuk vissza.
Hamar az említett férfihoz is értünk, és álltunk is elé.
– Elnézést! – kezdeményeztem.
– Feltehetnénk néhány kérdést a napokban történt vonat incidensről? – majd folytatta Leena.
- Ó hát persze! – lelkes volt.
– Nagyszerű, el tudná mondani mi is történt valójában? –hangsúlyán látszott, hogy a türelme alábbhagyott, és ezzel együtt a kedvessége is.
- Ó én ott voltam ám! Biza! – de ez nem zavarta a férfit - Fú hát ne tudják milyen véres csata volt.... - egy szemtanúval találtuk szembe magunkat - Bár már nem látszik annyira de régen a hadművészetek mestere voltam ám!
- Értem de tudna mesélni a támadásról? – próbáltam a lényegre terelni a szót.
- Nos hát az úgy volt hogy – igazította meg érdekes szerzeményét az ajkai felett - először csak egy kettő ugrált fel, de aztán egyszerre ott volt mind! Tyű az biza sokan voltak, de én nem rettentem vissza! Nem ám, eléjük álltam és közöltem velük hogy takarodjanak! – egy lelkes mesélővel sikerült találkoznunk, azonban mint más mesékben, itt is félő volt, hogy túlzást fog elhelyezni a történetbe.
– Aha. – a korábban látott lelkes lány eltűnt Leenából.
- Nem úgy van az ám hogy az én vonatomon rendbontás legyen! De azok az undormányok nem tűntek el csak, röhögtek még egy nagy jetit is hoztak magukkal!
– Jetit? – nem egy óvodában ülő kiscsoport tagjai voltunk, így a lelkesedésünk eltért a várttól.
- Az borította fel a vonatot, de ez lényegtelen.
– Ó anyám! – e két szó Pascalból jött.
- Ki pattantam a peronra és ütni vágni kezdtem őket! Először egy jobb horoggal majd a következőt hasba térdeltem aztán meg jött egy nagy behemót ami meg akart enni de nem úgy van az ám! – próbáltunk hátrálni a kalimpálásai elől.
- Ő uram áttérhetnénk a zombikra? - kérdezte Leena.
- De hát most mondom! Aztán jött egy hatalmas, el se tudják képzelni mekkora volt és végig azt mondogatta halál... halál....
- Halló öreg, és az embereket is megtámadták? – szakított félbe Pascal
- Hát még is szerinted miért szálltam szembe velük? – háborodott fel. [color=Crimson]- Meg akarták enni az asszonyokat! De én meg védtem őket!
- Igen, maga igazi hős... tovább. – szóltam, kerülve az egyéb kitérőket a történetbe.
- Ugye? – meglepődve láttam, hogy nem vette észre, hogy minket nem győzött meg a története - És aztán felmásztam a vonat tetejére, és a száguldó vonaton küzdöttem tovább a rettentetlen ellenséggel!
- Hogyan száguldott a vonat ha felborították? – vonta kérdőre a gyík.
- Az még az előtt volt! – legyintett.
- Na jó szerintem menjünk. - Pascal szavaira már irányba is álltunk.
- Ne ne még várjanak hátra van a finálé!!!
- Ha felborult a vonat, akkor biztos győzedelmeskedett felettük. – képzeltem el a történet végét.
- De de várjatok! – halottuk a hangját, de nem néztünk vissza.
- Na jó nekem ennyi elég volt. – és adta fel a társam is - Nézzük meg inkább a helyet ahol felborult...
- Jó lenne! Köszi köszi! – az öröm nem volt az igazi Pascal arcán.
- Csak utánatok. – mosolyogva engedtem előre őket.
- Akkor menjünk! Elméletileg a hatvan hatos vonalon volt, már ha hihetünk annak a srácnak.
– Nagyon remélem, mert ha nem, vissza jövök és megeszem az agyát! – megnyugodtam, hogy Pascal magára vállalta ezt a szerepet.

Leena szépségéről ódákat lehetett volna zengeni, de a nap valamiért nem akarta látni őt tovább, és hamar eltűnt az égbolton. Az okot az én csúnyaságomnak véltem, és bár ezen gondolkozva sétáltunk tovább, hamar be kellett látni, hogy ha véletlenül is akartak volna nézni minket, a sötét függöny miatt, mi a nap eltűnésével társult, az orrunkig sem láttunk. A Bob Mestertől kapott mágikus kesztyűimet igénybe véve készítettem fáklyákat a könnyebb látás segítve velük. Az egyiket Leenának adtam, míg a másikat én tartottam magam előtt. Társam leginkább a csillagokat nézte, és én nem akartam kizökkenteni a gondolkodásából, így némán haladtunk, mi hogy tökéletes csend volt körülöttünk, elég nyomasztó volt.
- Elég nagy a csönd... - szólt Pascal Leena válláról.
- Kicsit ijesztő is. – folytattam tovább a gondolatmenetet.
- Inkább természetellenes. – javított ki a lány, de szavai igazak voltak.
Se szárnycsapások, se távoli mocorgások, se éjjeli életet jelző hangok, semmi hang nem volt a közelünkben. Lépteink szinte visszhangoztak a sínek közt.
Leenát továbbra se akartam a fölösleges szavaimmal zavarni, mert jól tudtam, hogy mit csinált most: koncentrált. Korábbról már tudtam, hogy neki fejlettebbek voltak az érzékszervei, azért egy mókushoz hasonlóan, ki az elveszett dióját keresi, felemelve a fejem, az orrom az égbe meresztve én is szagolgattam a levegőbe jelentősebb sikert nem érve el a cselekedetemmel, bár az orrom jelentősen kitisztult, de ennek nem akartam hangot adni, minthogy félő csak én örültem volna neki
A lángok fényébe néztük végig kívülről a kocsikat, de semmi szokatlant nem találtunk, semmi nyom nem került a szemünk elé.
- Uraké az elsőbbség. – címezte nekem szavait Pascal, ahogy elértünk egy ajtóhoz.
- Megtisztelő. – hajoltam meg előttük udvariasan, majd kedvtelenül nyitottam be.
Nem tudom, hogy féltem e, vagy sem, eddig nem történt semmi, és nem hittem benne, hogy most fog. Ahogy mondani szokták, nem hittem benne, hogy a tettes visszatért a bűn helyszínére.
- Itt nincs senki. – jelentettem, ahogy körbenéztem az üres kocsiba.
- Nektek nem fura hogy minden romokban van de sehol sincs vér? Mint valami háborús övezet... még is emberi bántalmazásnak nyoma sincs. – vont be Leena a gondolkodásába.
- Hát a kalauz elméletileg azt mondta, hogy gyerekeket ettek, de nem látok maradványt. – még egy lábnyomot se láttam, mit követni tudtunk volna.
– Na ez az! – ezen gondolkodott ő is, majd igen agresszívan takarta be egyik öklét a másik tenyerével. A tudatlanság jobban zavart őt, mint engem.
- Azért nyugtával dicsérjük annak a kalauznak a szavait...
Áthaladva a többi kocsin se találtunk nyomot, min elindulhatunk volna. A padlózat helyenként felszakítva, az ülések kitépve és elborítva, a betört ablakokon csak a szellő fújt be, a falakban lyukak voltak. Így lehetett leírni a kocsik állapotát. A korábbi hiányérzett, a vér hiánya továbbra is meg volt, de nem tudtunk ez ellen mit tenni.
- Hátha itt lesz valami használható. – mondtam neki támaszkodva az utolsó ajtónak.
- Kell lennie nyomnak, amin tovább mehetünk... – nem akarta feladni ilyen hamar, és ez ösztönzően hatott rám is.
Ahogy lassan bementünk, akaratlanul is alaposabban néztünk körbe, mint eddig.
- Nem tűnik, valami biztatónak... – hallottam Leena szavait mögülem.
A fáklya a kezembe továbbra is égett, és szemléltem a kocsit, de semmi eltérőt nem láttam, mi nem egyezett volna az előzőekkel.
- Ott! – automatikusan fordultam meg - Valami van ott! - mutatott ujjaival a földre, majd csak azt vettem észre, hogy a szabad tenyeremben a fáklyáját tartottam.
– Hol? - kérdezte a kis állat.
Leena a fenekét az égnek szegezte, és a mellkasát a földhöz nyomta, hogy elérje, mit meglátott, és bár gondoltam, hogy világítok neki, de szűk volt a hely, és féltem, hogy a közeli lángok miatt, csak a most szemeimet vonzó fenekét melegítettem volna fel neki.
- Mi az? – Pascal szavaival álltak fel.
- Egy ékszernek tűnik. – ötletteltem, ahogy a Leena tenyerében lévő kincset vizsgáltuk.
Színe vörösnek tűnt, és egy ijesztő, bár apró koponya díszítette. A megmunkálását dicsérni lehetett, de én személy szerint koponyával nem díszítettem volna semmit sem.
- Egy medál. – selymesen hangján súgta.
- Az mi? – kérdezte apró társunk, amint nagy szemeivel észrevett valamit a medálon.
- Hol?
- Ott a széle fel! – próbálta mutatni.
A lángokkal óvatosan közelítettem, hogy mi is lássuk, mit Pascal.
– Ez valami írás lenne? – hunyorogva szemléltem, de mégis lepődötten néztük a karcolásokat.
– Nem tudom… - tudatlanságunk már számomra is zavaró volt - Datru'...uhlmg...ral krue... e… - mondta, mintha két ujja közé fogta volna a nyelvét - ehh milyen nyelv ez? – tette fel végül a költői kérdést.
- Hát jó kérdés...
– Azt hittem te mindent tudsz. – nem akartam beismerni, de hogy meg lett említve, kezdtem tényleg elhinni, hogy Pascal többet tud, mint én.
– Hát ezt speciel nem.
- Akkor is ki mondom! – makacs lány volt, de az arcán a kifejezés mókás volt számomra - Datru'uhlmgral krue e voll kthru san'naill! – szavaiban nem volt több értelem, mint korábban, de hogy a koponya megmozdult, úgy tűnt, hogy valami rosszat mondott ki.
A koponya szája kinyílt, majd miután úgy tűnt, hogy kiabálásra nyitotta a fogait, szörnyű hang jött ki belőle. Nem éreztem még ilyet, bár a füleimet a tenyereimbe burkoltam, ez nem csillapított a hangon. Nem tudom milyen érzés lehetett, de arra gondoltam, hogy már a füleim is vérezni kezdtek, és mikor már úgy érzetem, hogy nem bírom tovább, a hang hirtelen megszűnt, és csak a füleim csengtek és visszhangként hallottam halkan a kiabálást még egy ideig.
Fájdalmamban a padlóval farkasszemet néztem, majd miután úgy tűnt, hogy a hang enyhült, felnéztem. Leenát kerestem, de csak négy emberszerű, undorító arcú, megnyúlt kezű, karmos, ijesztő lényt láttam.
- Ezek... ezek meg mik? – mértem fel jobban őket - Honnan? Miért? Honnan? Mik ezek? Miért?
- Fantasztikus... – vették észre ők is - Hoznunk kellett volna a hős kallert is… - félő volt, hogy Pascal még örült is a látványnak, hisz megérkeztek a hőn szeretett zombijai.
Értetlenül álltam a lényektől nem messze, majd mellém állva Leena már kevésbé bájos, de igazán csak hatásos kiabálására lettem figyelmes. A levegő tornádóként hagyta el a testét és ezzel mondhatni egyszerű labdaként dobta a lényeket a közelebbi falba testükkel kisebb krátert hagyva abban.
- Erős vagy mint mindig. – csodáltam az erejét, és tudatosult újra bennem, hogy miért nem akarom felidegesíteni őt.
A szörnyek felállva a földről egy kevéske fájdalom jelét se mutatták, bár nem is tudtam hirtelenjében, hogy tudtak e bármi féle érzelmet kifejezni az arcukkal. Bár feltételezni mertem, hogy ilyen lények nem lehettek jó szándékkal itt, de nem támadtak vissza. Szájukat szinte a végtelenségig nyitották, és a torz orruk felett sárga szemük ijesztően látszódott a fáklyák fényében, és némi undorral az arcomon néztem a fényben jól csillogó földre csöpögő nyálukat, ahogy az megállíthatatlanul hagyta el a szájukat.
Leena ökölbe szorított kezének remegését szinte éreztem magam mellett, és látva, hogy újabb rohamra készül, a vállára helyezve a kezem állítottam meg az indulását.
- Állj meg Leena. – szóltam is neki - Ne támad őket. – értetlenül, szemöldökét felhúzva nézett vissza rám.
- Igaza van! – helyeselt Pascal - Nézd, a nyálcsorgatáson kívül máshoz nem értenek. – jó szemlélő volt a kis barátunk.
- Ezek támadták volna meg a vonatot? – nézte ő is.
Sok értelem nem sugárzott belőlük, így kételkedni kezdtem.
- Valószínű, vagy kik megidézték őket. – utaltam rá, hogy miatta voltak itt ezek a szörnyek.
– Aki jelen esetben te voltál. – világosította fel Pascal, bár úgy gondoltam, hogy ő is jól tudta.
- Hé! Nem tudtam hogy ez történik ha fel olvasom! – háborodott fel - Nem volt rá írva, hogy nyáladzó zombik előhívására! – tény, hogy használati utasítás nem volt mellékelve hozzá.
- Ha már a zombinál tartunk, nehezen tudom elképzelni, hogy ezek kárt tettek a vonatban... – gondolkodott hangosan, és a bátor kaméleon egy fadarabbal bökdösni kezdte az egyiket. A szörny nem reagált, legalábbis nem agresszívan, azonban nyála majdnem a kis barátunkra csöpögött.
- Pedig valakik kárt tettek. – mutattam a környezetünkre.
Leena nyitotta száját, azonban hirtelen az ablak felé fordult, legalábbis annak helye felé.
- Valaki jön. – figyelmeztetett halkan - Többen vannak. – majd folytatta.
- Király, akkor meg is van hogy ki volt a támadó? – szinte ugrott ki az ablakon.
– Ez még nem biztos, lehet hogy…
– Éjjeli virágárusok? – szavába vágva kérdezte – Ne legyél már ennyire naiv. – igaza lehetett Pascalnak, erre ritkán járnak véletlenül az emberek.
- Bújunk el? – gyáva, de sok esetben hasznos ötlettel álltam elő.
– Nem hinném, hogy itt lehetne… - majd Leena a mágiáját használva oltotta el az égő fáklyákat.
A szörnyek elé állva, vártunk az érkezősükre, és bár nem támadtak ránk a szörnyek, úgy gondoltam, hogy inkább mögéjük álltam volna szívesebben.
- Biztos vagy benne? – halottam egy idegen hangot.
- Igen, itt kell lennie! – majd egy másikat.
- Ezért kínhalállal fogsz lakolni, ugye tudod? – úgy tűnt vitatkoztak.
- Nem kell tudnia róla senkinek! Itt lesz, meglásd!
Szavaira Leena a korábban elejtett medálért hajolt, és tette azt bele a táskájába, a cselekedetét szó nélkül néztem, és nyugtáztam, hogy hová tette. Egy szempillantás múlva a két idegen megilletődve állt előttünk.
- Kik vagytok? - kérdezte, mit mi is szívesen kérdeztünk volna tőlük.
Nem akartam válaszolni, de nem is tudtam volna, mert a hátrébb álló alak futásnak is eredt. Meglepődtem, hogy ilyen félelmetesnek tűntünk, de hamar rájöttem, hogy valószínű a mögöttünk állókat látva rémült meg annyira.
– Megállj! – bátran kiabált utána Pascal, irigykedtem is rá, hogy erejéhez képest milyen bátorság van benne.
- Datru'uhlmgral krue e voll kthru san'naill! – mondta ki tisztábban Leena korábbi szavait az itt maradt, és a szintén korábbi szörnyű sikítást követően a mieinkhez, Leenaéhoz hasonló szörnyek jelentek meg.
Megijedtem. Nem maguktól a szörnyektől, hisz a hátam mögött is tudtam párat, hanem, hogy felénk jöttek megállás szándékát nem mutatva.
Leena lökött félre engem, és bár rögtön eszméltem, hogy mi történt, nem szándékoztam felállni a földről. A négy és négy lény egymásnak esett és mi első sorból nézhettük az összecsapást.
– Az anyátok úristenit, - adott hangot magának Leena - mi már nem is számítunk?! – nem értettem dühének az okát.
Felállva a hozzá legközelebbit ütötte arcon az ökleivel és bár biztos voltam, hogy a csontos találkozás neki is fájt, nem mutatta jelét annak, majd hangosan kapkodott levegő után.
– NE VEGYETEK SEMMIBE! – az álam kellemetlenül koppant a vonat padlóján, majd meg kellett tartanom a fejemet, hogy ne kövesse az álam útját. Fogalmam se volt, hogy most ilyenért miért háborodott fel itt, de miközben kegyetlen mód verte is a következő áldozatát, megduzzasztva ökleimet, és megnyújtva a karjaimat söpörtem el én is mögüle egyet.
Hogy a kesztyűmet nem vettem le, kihasználtam, hogy rajtam maradt és lángokba borítva a tenyereimet teremtettem némi fényt ide, s ütöttem, rúgtam én is az undorítóan félelmetes szörnyeket. Bár nem akartam maradni és látva, hogy a szörnyek maguk is elszórakoztak volna egymással, még sem tehettem mást, mert Leena nem akart távozni. Sokan szidták a női logikát, de nem értettem a miértjét egészen eddig a pillanatig. Azért volt mérges, mert undorító, ijesztő, veszélyes szörnyek semmibe vették az itt létét. Én örültem volna a helyében, de hát az én lettem volna, ő pedig ő volt.
Miután csillapodott a dühe, és én is végeztem - kevésbé lelkesen, mint ő - a részemmel, addigra már a másik alak is tovább állt.
– Most már elég lesz Lee, a másik két pasi után kéne menni! – szinte kiabált Pascal, hogy észrevegye őt a lány.
Leena némán válaszolt, majd futásnak is indult. Gondolatomban már, hogy a férfi olyan szörnyeket idézet meg, mik semmibe vették Leena személyét, ő neki rosszabb sorsot képzeltem el, mint a földön heverő, nyögdécselő lényeknek.
A fáklyának használt darabokat felvéve mentem is Leenaék után.

- Hé, Leena, lassíts! – kiabálni akartam, de a hangom mégis gyenge volt - Együtt kéne maradnunk!
- El kell kapnunk őket! – szólt a lány válláról Pascal – Hé, ketté válnak! – lett figyelmes a cselekedetükre.
- Pete a magasabbat rád bízhatom? – szólt hozzám Leena.
- Rendben, - bár kérdezett, én parancsnak vettem - de csak óvatosan! - kiabáltam még utánuk.
Nem akartam egyedül hagyni őket, vagy inkább csak én nem akartam egyedül maradni.
Kezemben a fáklya csak némi fényt nyújtott nekem, így nem sokat láttam az űzött vadból. Rémülten futott előlem, miből csak arra következtettem, hogy gyengébb lehetett tőlem.
- Earth Pillar! – hallottam a hangját, majd a lábaim alatt pillanatok alatt emelkedett meg a föld.
A lendület miatt nem tudtam megállni és lelépve a magaslatról zuhantam pár métert, majd kellemetlenül, fájdalmasan érkeztem a talajra. A fáklyával akaratlanul is megvilágítva kellett rájönnöm, hogy a földből egy kisebb oszlopot idézett alám.
- Mud Shot! – kiabált újra.
- Mi a…? – a kérdésemet nem tudtam befejezni, mert karomat egy ütés, egy találat érte, mely az oszlophoz szegezte a kezem.
Nem tudtam elmozdulni onnan, és nem tudtam megszabadulni a bilincsemtől. Váratlanul ért, hogy a futott vad rám támadott, és tehetetlenül csak várni tudtam a következő lépésére.
- Stone Spike! – szavait hallva egy méretes tüske csapódott be felettem, majd felnézve és látva a sötét alakját ijedtem néztem, hogy fel akart nyársalni egy másikkal.
A karomat megnyújtva tudtam kitérni előle, és bár az alkaromat sikerült megsebeznie, örültem, hogy nagyobb bajom nem esett a támadása miatt. Válaszul a jobb lábamat megnyújtva próbáltam megrúgni, és a sikeres találatot követően sikerült is a földre terítenem egy pillanatra.
Bár sötét volt, és a földön csak egy fáklya világította be a talajt, az égen pedig csak a csillagok halvány fénye égett, ezek ellenére igyekeztem felmérni a helyzetem. Karom oda volt szegezve egy oszlophoz, és az ellenfelem pedig szabadon mozoghatott. Mikor megnyújtottam a kezem, akkor is csak méteres távolságra tudtam szabadulni, olyan voltam, mint egy megkötözött kutya. Tudtam, hogy az ellenfelem is tudatában volt vele, és tudtam, hogy bár eddig futott, most nem fog eltűnni innen. Hogy esélyem legyen felvenni vele a versenyt, csak egy megoldás volt, szabaddá kellett válnom, azonban felállva és leporolva magát nevetett gúnyosan rajtam, és kezére földből varázsolt magának kesztyűt.
Nem tetszett, hogy ilyen eszközökhöz folyamodott, de a Titan magic: muscle mágiámat használva váltam erősebbé, és nem megadva neki az elsőbbséget kezdtem felé futni. Első látásra úgy tűnt, hogy el akartam sodorni őt, és ennek okán ki is tért a dübörgő testem elől, azonban nem álltam meg és egy kisebb ívet leírva a földön vettem az irányt a fogva tartott oszlop felé és a vállammal találkozva vele, törtem darabokra azt. Bár a kezemen még mindig volt egy nagyobb földből készült kocka, már nem voltam helyhez kötve, és hátrálva ki is tudtam térni a keménynek tűnő ütései elől. Nem akartam megtapasztalni egy ilyen ütését sem, azonban amint mágiám elvesztette a hatását, testem visszaváltozott eredeti alakjába, gyengült, és ezáltal nehezebbé is vált a kezem, és az azt körbe ölelő földtömeg, mely így a földre húzta a testem. Ellenfelem kihasználta a szerencsétlenségemet és nem habozva udvariasan mutatta be nekem az ökleit és két ütésének köszönhetően, mikkel a mellkasomat célozta, terültem el a földön és levegő után kapkodva lihegtem hangosan.
A név nélküli ellenfelem egy kisebb csatakiáltás kíséretében akart a gyomromba térdelni, azonban megelőzve a bajt használva a Titan magic: belly mágiámat hizlaltam fel magam és támadását sikerült megfordítanom. Hogy elvesztve az egyensúlyát, a földre esett, így magában nagyobb kárt tett, és megduzzasztva az ökleimet most én ütöttem őt kalapács módjára, és szinte egy ütésemmel sikerült földbe döngölnöm őt.
- Stone Wall! – szavaival egy falat teremtett és állította meg a következő ütésem, majd egy oszlopot idézve maga mellé kezdett el az rám dőlni.
Az oszlop dőlése közben minden végtagom visszaváltozott eredeti alakjába, és ötlet híján igénybe véve az Animal transform: Hen mágiámat vált kisebbé a testem, és ennek okán sikerült mellém csapódnia a földtömegnek, azonban ahogy kipréselődött a levegő a két test közül, az odébb is repítette a könnyebbé vált alakom. Fájdalmas bukfencek közt változtam vissza emberré és lábaimmal fékeztem magam, hogy ne egy keményebb fa állítsa meg a guruló testem.
Felállva rögtön futni kezdtem az időközben talpra állt ellenfelem felé és talpaimmal a mellkasába ugorva löktem őt neki egy fának és fejeztem be ezzel a cselekedettemmel a küzdelmünket, minthogy a fejét beverve vesztette el az eszméletét.
A földre leülve akartam pihenni, de hirtelen hiányérzetem támadt és eszembe jutott, hogy egy szárnyak nélküli angyalt, és egy törpe, szintén szárnyak nélküli sárkányt hagytam magára korábban, így felvéve a fáklyát siettem az ő megkeresésükre is.

- Jól vagytok? – kiabáltam távolabbról, mert bár sötét volt, mégis megláttam az alakjukat.
- Igen, - nézett rám Leena amint melléjük értem - te? – majd érdeklődött ő is.
- Jól, mondhatni. - csak kisebb horzsolások voltak rajtam, miket takartam, hogy esze ágában se legyen segíteni nekem, gyógyítani engem, mindig másokon járt a figyelme, és magával sosem törődött - Mit találtatok? – néztem egy újabb kincsre a kezében.
- Hát... ez nála volt... – mutatta nekem – szerintem…
- Egy gömb! – vágott a szavába Pascal - A kérdés az, hogy mit tud!
- Én nem olvasok fel semmit! – nem akart újabb kellemetlen helyzetbe kerülni.
- Pascal? – fordultam a kaméleonhoz, hogy ő vállalja e.
- TE MAGADNÁL VAGY? – emelte fel a hangját - NEM VOLT MÉR ELÉG A NYÁLCSORGATÓ ZOMBIKBÓL? – kérdezte felháborodva.
Igazából elég volt, nem akartam újabb szörnyeket, de valamit kellett csinálnunk, hogy haladjunk valamerre.
- De ez egy gömb. - mutattam rá - Lehet, hogy gyönyörű pillangók szállnak ki belőle, - ötletteltem, de sajnos nem tudtam, hogy milyen lények tetszhettek a lánynak - vagy szép, izmos férfiak. – tippeltem hátha erre vágyakozott, azonban az arcára volt írva, hogy nem hitt a szavaimban.
- Pillangók? – szólaltak meg egyszerre.
- Mindegy, én tudni akarom mi lesz a gömbből. – jelentette ki Pascal.
- Na felejtsd el! – próbálta távol tartani a gömbtől a kis kíváncsiskodót, de a kaméleon erősen kapaszkodott a fényes tárgyba.
- Megnyugodhatsz! Nincs rajta felirat. – tájékoztatott kisebb tanulmányozás után.
Leena örült a szavainak, én viszont nem. Félő volt, hogy zsákutcába jutottunk.
- Az a fura szöveg sincs rajta? Hogy is volt? – próbáltam emlékezni.
- Datru'uhl mgral krue e voll kthru san'naill! – két lábra állva mondta büszkén, minthogy ő fejből tudta a bonyolult szöveget, majd néztünk meglepődve, hogy Leena tenyerébe váratlanul kéken kezdett el fényleni a gömb, majd pár méterre tőlünk egy örvény kezdett kialakulni.
- NEM MEG MONDTAM, HOGY NE MOND KI ÚJRA? – még nem hallottam Leenát ilyen hangosnak, és ez megrémített engem, mit tenyere a tarkómon még jobban fokozott.
- Én miért? - értetlenkedtem, minthogy nem én mondtam ki a bűvös szavakat, majd a keletkezet örvényt szemléltem és éreztem újra gyengéd érintését a fejem búbján.
- Nyugi van már, nem is jönnek a zombik! – förmedt rá az apró társunk.
- Pascalnak igaza van. - segítettem neki felvilágosítani Leenát, csak egy fényes kapu szerűség jelent meg, mi nem bántott minket.
- De akkor mi ez? – kérdezte úgy, mintha szakértői lettünk volna az ilyen jelenségeknek.
- Egy kapu. – válaszolt tömören Pascal.
- Kapu? – ismételte szavát.
- Igen.
- Nem véletlenül lehetett ez a fickónál. – gondolkodtam - Félő, hogy meg kéne nézni a túloldalt.
- Peternek igaza van. - állt mellém a kaméleon - Szóval nincs mit tenni, mennünk kell!
Leena némán egyezett bele, majd most felhagyva az udvariassággal, hogy a lányoké az elsőbbség, léptem be elsőnek az örvénybe.

Nem volt hasonló érzésem korábbról, így nem volt mihez hasonlítanom az örvényben való utazásunk. Gyors volt és másodpercek alatt léptünk újra szilárd talajra nagyobb lendülettel, mint amivel kellett volna. Bár én szabadon szaladtam, majd lassítottam és álltam meg végül, Leena nem volt ilyen szerencsés. Nem sokon múlt, hogy a törékenynek hitt testével ne zúzzon akaratlanul is darabokra egy négylábú bútort.
- Áh… Pascal, Peter, jól vagytok? – miattunk aggódva kérdezte, miközben porolta le magát és nézte az érkezésének nyomát.
- Persze, én jól vagyok. - mosolyogtam, minthogy én nem ütköztem semmibe - De te olyan vagy, mint az a kiselefánt a porcelán boltban. - néztem körbe a szobában - Hová kerültünk?
- Köszi... – látszott, hogy hasonlatomnak nem örült, de nem volt kedvem visszavonni a szavaim - Talán valami központi helyen. – nem tudta ő se jobban, mint én.
A szobának nem voltak sarkai, ovális, talán kör alakja lehetett, de minthogy benne álltunk erre nem tudtam rájönni. A némi fényt, mi bent volt, azt pár falon levő fáklya szolgáltatta. A földön rúna jelek voltak és bár időnként olvastam egy- egy könyvet erről, fogalmam se volt a jelek jelentéséről. Ablakok nem voltak, csak egy ajtó mutatta a kijáratot.
- Lehet, de nem sok minden van itt. - léptem közelebb az ajtóhoz – Meg kéne nézni, mi van kint… Kő- papír- olló? – próbálkoztam gyáván.
- Mehet! – szólt a kaméleon.
- Örülök, hogy ilyen lelkes vagy! Felesleges, Pascal majd kikukkol. – ajánlotta társát, kire buta mód mindeddig nem is gondoltam.
- Hogy én? – lettek még kerekebbek az eddig is kerek szemei.
- Igen, te! Nem is tudom ki volt az előbb olyan nagyon lelkes?!
Bár pöfékelt magához képpest halkan, mégis az irányt az ajtó felé vette és nézett volna ki alatta, azonban, hogy kinyílt az ajtó, került ő is a fa és fal együttese közé.
A szobába két sötétebb alak lépett be, beszédjük közben minket észre se véve. Leenával csak némán figyeltük őket.
- Igen, ez igaz, de mi van akkor, ha a Professzor megint téved?
- Mi lenne? Lenne még egy hordára való szörnyetegünk…
- Felfordul a gyomrom azoktól a mutánsoktól… jó lenne, ha végre sikerülne a művelet, és nem valami rothadó lény születne megint!
- Álmodozz, de előbb… hé! – szívesen hallgattam volna még a társalgásuk, de hogy lépteikkel szinte belénk ütköztek, vettek észre minket és rögtön tudatosult is bennük, hogy idegenek voltunk az ő házukban.
Nem volt mit tenni, ketten voltunk kettő ellen, így a hozzám közelebb állót sikeresen ütöttem le pár mozdulattal, mielőtt az hangra nyitotta volna száját, segítséget hívott volna. Leena is hasonlóképp tett, azonban az ő mozdulatai ügyesebbek, tapasztaltabbak voltak.
- Hát azt hiszem, nem csak ők voltak kint. - gondolkodtam el, amint eldőlt előttem kit ütöttem - Kár hogy nem vagyunk láthatatlanok. – sóhajtottam és képzeltem el, milyen jó lenne most a helyzetünk.
- Hát az most jól jönne, bár...
- Arra gondolsz, amire én? – szakította félbe Pascal.
- Attól függ, te mire gondolsz? – a tudat, hogy Leena nem gondolatolvasó a kérdését hallva a biztosnál is biztosabb volt bennem.
- Arra te dinka, hogy vegyétek fel a köpenyeket!
- Ez nem is rossz ötlet. - guggoltam is le az egyikükhöz, hogy megszabadítsam a ruhájától - Bár a köpeny nem hiszem, hogy elég lesz. - jegyeztem meg, minthogy az nem sokat takart a testükből.
- Akkor felveszítek ezt a mit tom én mit... – szólt kis társunk - Egyébként mi is ez? Valami egybe szoknya?
- Ö... Biztos, nem értek hozzá. - levetkőztettem az egyiket, majd én is megváltam a felsőmtől. Izgultam, féltem, így nem akartam még a meleggel is küzdeni, a ruhájuk anyaga önmagában is elég vastagnak látszott, hogy elég legyen az rajtam. Vártam, hogy Leena is hasonlóan cselekszik, de egyszerű mozdulatokkal bújt bele a másikba. Nem szóltam, még a végén perverznek titulált volna, minek ellentétét nem sok kedvem volt most bizonygatni.
Kétségekkel léptem ki az ajtón, de hogy egy újabb páros szó nélkül sétált el mellettünk, így felsóhajtva nyugodtam meg valamelyest. A tudat, hogy Leena mellettem volt is sokat segített nekem ebben. Nem szerelmemként tekintettem rá, hisz volt egy olyan érzésem, hogy közel sem tudtam róla eleget, mégis mintha rajongtam volna érte. Csak párszor találkoztunk eddig, pár közös kalandunk volt, mi a barátsághoz elég volt, ennek ellenére én másként tekintettem rá, mint ő rám. Egy egyszerű fiú voltam a szemében, de én mintha egy szárnyak nélküli angyal lett volna, úgy néztem rá és ez most sokat segített nekem.
A csarnokban - hová kerültünk - hatalmas oszlopok voltak, a falon pedig lépcsők sokasága mutatta a lehetőségeket. Egy pillanat alatt néztünk gyorsan körbe, majd lett hirtelen „déja vu” érzésem, mikor az egyik lépcsőn egy foglyot láttam, kit sétáltattak éppen. Talán ismernem kellett volna, nem tudom, de nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy ezen gondolkodjak.
Tétlenül álltunk a csarnok közepén. A rengetek lehetőség miatt, nem volt ötletünk, hogy merre menjünk és hirtelen a figyelmünket is elterelték, miként a távolból hangos vinnyogás hallatszódott.
- Riadó!
- Megvannak a betolakodók! - ezt hallva a szívem heves dobogásba kezdett és vártam, hogy álljanak körbe minket.
- A laborban vannak! – és ezt hallva a szívem szinte megállt, hogy nem ránk gondoltak.
- Védjétek meg az Omega Alanyt!
- Riadó!
Mindenki futott valamerre, talán tőlünk is ezt várták, de nem foglalkoztak most velünk, volt mit tenniük. Lehet a tömeget kellett volna követnünk, de mi a csarnokon keresztül és pár kanyart megtéve egy kisebb szobába, talán raktárban kötöttünk ki végül.
Bár csak ketten voltunk a helységben, mégis még én is hallottam valami mást, támadások, távoli kiabálások hangját. Leena a szellőzőt nézte, majd egymás felé fordulva szavak nélkül az ujjainkkal mutattunk a másikra, hogy ő menjen előbb. Ha ez a jelenet egy filmben szerepelt volna, most a lacrimavíziók előtt a férfi társaimtól hangos óbégatásokat kaptam volna és pár megjegyzést, mik arra utaltak volna, hogy nem a lányokhoz vonzódom. Beadtam a derekam és én mentem előbb, én mutattam a formás fenekem Leenának a szűk szellőzőben.
A csatazaj folyamatosan erősödött, hogy közelebb értünk, majd egy pillanattal később már mi is küzdöttünk és álltunk a két mágus oldalára, kiket korábban láttunk a toronyban.

Mágusok, egyszerű kardforgatók, korábbról látott szörnyek, bármerre néztünk, volt ellenfelünk, volt miből válogatnunk.
Engem egy kardforgató szemelt ki elsőnek magának, én pedig ijedten hátráltam tőle. Nem akartam a pengéje útjába kerülni, azonban szerencsétlenségemre azt elég veszélyesen használta. Lelkesen csápolt összevissza, a mozdulataival még a társait is aprította, de egy perc után a hátam mögött egy majd három méteres élő szobor állta az utam, szegte a menekülésem. Két tűz közé kerültem, így szokták mondani, de hogy az előttem levő a kardját emelve akart ketté szelni engem, nem tudatosult benne, hogy a hátam mögött álló társa magasabb volt tőlem, így az én fejem helyett az övében állt meg a kardja. Ostoba. Az ökleimet megduzzasztva ütöttem meg őt és repítettem méterekkel távolabb magamtól. A támadásom látva még többek figyelmét tereltem magamra és a bemelegítés után kezdődött az igazi harc. Sokan akartak egyszerre támadni, így a támadásaikkal inkább egymást ritkították, mintsem engem találtak volna el, de emiatt nem bánkódtam. Miután fogyott a létszám a parasztok után előkerültek a komolyabb ellenfelek is. Egy tűzmágus a lángoló labdáját dobta felém, azonban egy társa mögé állva, az élő pajzsként védett meg a távolból érkező támadás ellen. A tömegbe lökve a lángolva kiabálót oszlattam magam körül az embereket.
Egy bátrabb ellenfél a magasból érkezve akart maga alá teríteni engem, de hogy hangosan üvöltve kísérte mindezt, még időben észrevettem és egy egyszerű, mégis kecses mozdulattal tudtam elállni alóla. Hogy elterülve érkezett a földre egy egyszerű rúgás elég volt, hogy elvessze az eszméletét és legyen egy újabb ellenfelem.
Hátulról fogtak le, szinte törték ki a karom, majd szemből rohantak nekem, akartak ütni, de a titan magic: belly mágiámhoz fordulva segítségül ők jártak porul és terültünk el mind a találkozást követően. Elengedtek, majd a könyökeimet a mellkasukba állítva fájlalták azt és az arcukra is mérve ütéseket lett kevesebb ellenfelem. Feltápászkodva a földről szinte fel sem tudtam nézni, minthogy egy széllöket repített messze engem. A testemmel egy újabb alakot söpörtem el, majd a szélmágus támadóm támadott a távolból ismét, azonban egy bukfencet követően ki tudtam térni most előle. Került közénk pár mágus, de nem vesztett szem elől. Közelebb érve hozzám kezét újra támadásra emelte, azonban vért köpve rogyott össze, minthogy egy idézet szörny őt nézte ellenfélnek helyettem. Hogy már ő nem lett, én következtem. Az állat négykézláb rohant felém, de megnyújtva a lábaimat tudtam átlépni, menekülni előle. Hogy a magasba kerültem ismét sokan vettek észre, azonban látva, hogy van, ki üldözzön engem, az okosabbak inkább hagytak és csupán csak pár szörny csatlakozott a vad vadászhoz. Nem akartam rögtön az elején igénybe venni, de úgy éreztem eljött az én négy percem és a titan magic: muscle mágiámat használva váltam erősebbé, lettem védekező, majd kegyetlen támadó. Nem futottam tovább, vártam, hogy a leggyorsabb elérjen hozzám, majd megragadva törtem nyakát és a lábát fogva használtam botként, fegyverként a halott testét és taroltam el a körülöttem levőket. Szálltak a magasba, csapódtak a falnak, majd elmúlt a mágiám hatása és váltam gyengébbé, azonban szerencsémre csak pár földön nyögdécselő maradt körülöttem.
Lihegve rúgtam beléjük, majd, hogy csendessé vált minden néztem át a testem komolyabb sebek után kutatva.
- Ti ott voltatok Popcornnál, ugye? – hallottam Leena hangját, bár kérdését nem értettem.
Felnézve jól láttam, hogy a karját fájlalja, de én nem voltam olyan, mint ő és bár szívesen segítettem volna, gyógyítottam volna őt, nem tudtam mit tenni.
- Igen, mi is ott kaptuk ezt a... küldetés-izét. – szólt, kitől kérdezett.
Mindünket megviselt a harc, hisz nem kevesen voltak és ez a két társunkon is jól látszott. Barátnak nem neveztem őket, a nevüket sem tudtam, de hogy egy oldalon harcoltunk, nem ellenfélként gondoltam rájuk.
- Meg tudtatok valamit? – szólt a mindig csendet törő.
Pascal most más volt, mint szokott lenni. Kérdezett, de Leena nyaka mögül nem igen bújt elő.
- Cuki gyík. – mosolya ijesztő volt és az ízlése is, hogy cukinak találta őt - Amúgy nem túl sokat, azon kívül, hogy nagyon hevesen próbálnak minket kiirtani. – szipogásának okát nem értettem, de egyre sűrűbben szagolt a levegőbe a fehér hajú lány - Mellesleg... nagyon... ismerős vagy nekem.
- Nem ismersz meg? – mintha pirult volna.
- Várj egy kicsit... úgy emlékszem, hogy te vagy az a lány, aki régebben egészen top listás helyet foglalt el az erős emberek terén a Dragon Fangben... most is így lenne?
E szavak hallatán Leena reakciója két szóval leírható volt: tökéletes döbbenet.
- Naná hogy így van! – szólt helyette Pascal. - Leena mindenkit kenterbe vág, mert ő e.... – Leena ütésének okán szakadtak félbe a kaméleon szavai.
- Hát nem tudom... én ezzel sosem foglalkoztam.
- Áh, Leena, igaz is! - újabb mosoly, hogy rájött a nevére - Nem tudom, én rémlek-e még, elég jelentéktelen személy voltam a Dragon Fangben, és eléggé megváltoztam. – én nem ismertem őt, így sajnos nem volt mihez hasonlítanom.
- Emlékszem rád Tabuchi.
- Az szuper. Viszont... – fejét fordítva nézett körbe - Most mit kéne csinálnunk?