Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)

Az örvény azonnal magával ragadta, a világ elmosódott előtte, s csak hosszú egymásba folyt csíkokat látott, melyek másodpercek alatt suhantak el előtte. Tüdejéből a levegő kiszorult, mintha össze akarnák préselni. Ismerte ezt az érzést, s bár tudta alig tart pár pillanatig, újra pánik roham fogta fel. A világ beszűkült körülötte, s szíve össze visszavert a félelemtől. Aztán hirtelen a kellemetlen feszülés és nyomás, ami testét szorongatta eltűnt s a világ, mint egy lufi hirtelen felfújódott, eredeti méretére.
Az örvényből kilépve a földhöz csapódott, pontosabban mondva először egy asztalhoz. Isteni csoda volt, hogy a régi tákolmány nem szakadt össze rajta, csak hangos zajjal feldőlt. Leena körül újra fordult egyet a világ, fekete homályban csak néhány villogó pont táncolt szeme előtt. Halotta saját csontjai reccsenését, és derekában lüktető fájdalmat érzett.
- Áh… – nyögött fel. Egyetlen pillanatra mindenről megfeledkezett és csak kérdőn meredt maga elő hol is van most. 9 - Pascal, Peter, jól vagytok?[/color] – kérdezte nyögve, ahogy emlékei lassacskán visszatértek.
- Persze, én jól vagyok. – mosolygott fölé Peter, és ekkor vette észre arcát is egyben. - De te olyan vagy, mint az a kiselefánt a porcelán boltban. – jegyezte meg, miközben grimaszolva feltápászkodott. Csontjai lüktettek a fájdalomtól, és szíve szerint visszavágott volna valami epés megjegyzéssel, de valahogy semmi nem jutott eszébe. Felnyalábolva az erjedten fekvő Pascalt nézett szét. - Hová kerültünk?
- Köszi... – felelte amint Peter kezét nyújtva felsegítette a földről. - Talán valami központi helyen. – felelte, igazából neki is csak tippjei voltak. Végig nézve az ovális alakú termen, különös érzés fogta el, mintha idegesítette volna a hely. Ő maga sem tudta miért, egyszerűen frusztrálta. A falon lévő fáklyák halk sercegése, túlvilági légkört idézett, s a kevés fény, ami félhomályos világosságot adott a helységnek, szürreális álommá tette hasonlatossá. Hatalmas rúna jelek díszelegtek a földön mitől gyomra görcsbe rándult, akárhányszor látta eddig a jeleket, az sosem jelentett számára jót.
- Lehet, de nem sok minden van itt. – hangjából ítélve Petre hamar túltette magát a terem nyomasztó, fullasztó légkörén s az ajtóhoz lépett. – Meg kéne nézni, mi van kint… – vetette fel, majd felé fordulva öklét maga elé nyújtotta. - Kő- papír- olló? – kérdezte tőle. Leena hirtelen azt se tudta köpjön vagy nyeljen. Fogalma sem volt róla miért nyújtja felé öklét a fiú, de hogy az említet három szó mit jelent azt végképp nem tudta. Még is, Peter annyira egyszerűen és nyugodtan jelentette ki őket hogy biztos volt, ez megint valami olyan dolog amit minden normális ember ismer. Így hát nem maradt más választása minthogy színlelt magabiztossággal nézett vissza rá, miközben reménykedett hogy kis barátja lepcses szája nem hagyja cserben. - Mehet! – vágta rá Pascal, és hatalmas kő esett le egyetlen pillanatig a szívéről. Ám ekkor eszébe jutott, hogy Pacal csak arra helyeselt, hogy, ő Leena majd kiáll elenne.
- Örülök, hogy ilyen lelkes vagy! – szólt rá kissé méregessen, majd hozzá tette. - Felesleges, Pascal majd kikukkol. – - Hogy én? – kerekedtek el meglepődött arcán szemei.
- Igen, te! Nem is tudom ki volt az előbb olyan nagyon lelkes?!- kérdezett vissza, miközben az ajtó felé indult. Már épp nyúlt volna a kilincsért, mikor az magától megindult lefele. Abban a pillanatban megdermedt, és tudta gond van. Septében fordult ki az ajtó elől, a falhoz tapadva. Tisztában volt vele hogy ezzel csak pár másodpercet nyert, de egy olyan szobában ami kong az ürességtől nem lehetett többet elérni. Az ajtó kitárult néhány percre eltakarva őt. Két csuklyás alak lépett be rajta, beszélgetve. - Igen, ez igaz, de mi van akkor, ha a Professzor megint téved?
- Mi lenne? Lenne még egy hordára való szörnyetegünk…
- Felfordul a gyomrom azoktól a mutánsoktól… jó lenne, ha végre sikerülne a művelet, és nem valami rothadó lény születne megint!
- Álmodozz, de előbb… sóhajtott fel a férfi amint megfordult, sé ekkor meg látta őket. - hé! – kiáltott rájuk meglepődötten. Leena azonnal tudta, hogy elérkezett a beszélgetés vége. Bár nem tudta megítélni, hogy mennyire erősek, de abban biztos volt könnyűszerrel hívhatnak segítséget. Ellökte magát a faltól és hasba vágta az előtte lévő férfit.
- Hát azt hiszem, nem csak ők voltak kint. – jegyezte meg Peter ahogy végig nézett az előttük lévő két férfin. - Kár hogy nem vagyunk láthatatlanok. – sóhajtott fel, s Leena is egyet értett vele.
- Hát az most jól jönne, bár... – kezdte s egy új ötlete támadt.
- Arra gondolsz, amire én? – szólalt meg hirtelen Pascal.
- Attól függ, te mire gondolsz? – kérdezett vissza.
- Arra te dinka, hogy vegyétek fel a köpenyeket! – hangjából ítélve nem volt épp vicces kedvében, de úgy döntött most kihagyja a visszavágást újra.
- Ez nem is rossz ötlet. - guggolt le hozzájuk a fiú. - Bár a köpeny nem hiszem, hogy elég lesz.
- Akkor felveszítek ezt a mit tom én mit... – tette hozzá, amint leugrott és közelebbről szemlélni kezdte a ruházatot. - Egyébként mi is ez? Valami egybe szoknya?
- Ö... Biztos, nem értek hozzá. - felelte, miközben neki kezdett a vetkőztetéshez. Leena egyszerűen levette a hosszú köpenyt az egyik férfiról és belebújt. Amíg Peter ruha cserével bajlódott, azon vacillált hogyan is tovább. Ha ki lépnek az ajtó merre induljanak, mi lenne a leglogikusabb döntés, de semmi ötlete nem volt.
Az ajtón túl újabb terem fogadta őket melyre több folyosó torkollott és lépcsők is voltak szép szerével. Újabb két ismeretlen alak tűnt fel, s ereiben a vér is megfagyott, ahogy meglátta őket. Kellett vagy fél perc mire eszébe jutott, hogy immáron ők is a csuklyások közé tartoznak, legalább is látszólag. Nem messze tőlük, néhányan egy férfit vittek fel megkötözve. Leena felismerte a férfit, ő is ott volt Nocturnusnál, érezte frucsa kemény kristályra emlékezető illatát a levegőben.
” Ezek szerint már a többiek is itt vannak.” - mondta magában, de amint kimondta rájött ez egyáltalán nem biztos. Azt tudta csak, hogy egy férfi itt van, mint fogoly. Gondolkodás nélkül indult meg a férfi felé, nem tudta miért, de immáron célja az ő kiszabadítása volt, amikor egy éles hang zökkentette ki.
- Riadó! – szólt egy éles hang.
- Megvannak a betolakodók! - kiáltotta egy másik férfi is, mire Leena megdermedve bámult rá.
” Minden sárkányra, még is miből jött rá?” - villant át a fején. Reflexszerűen lépett hátra és már emelte is kezét, védekezésre készülve, mikor egy másik férfi jelent meg a gyülekező emberek előtt.
- A laborban vannak! – kiáltotta. Bele telt vagy egy percbe mire felfogta, nem róluk van szó, de rögtön jött az újabb kérdés. Ha nem róluk, akkor még is kiről? Érzete amint a Pascal idegesen fészkelődött csuklyája alatt, s kérdőn tekintett Peterre.
- Védjétek meg az Omega Alanyt!
- Riadó!
Másodpercek alatt hatalmas zűrzavar alakult ki, melyben csak kapkodták fejüket. A szélrózsa minden irányba özönlöttek az emberek, s bár a tömegben könnyebben elmerültek volna, még is jobbnak vélte ebből kimaradni. Felszaladva a lépcsőn egy teremet értek el, melyből újabb és újabb ajtókon haladtak át. Leena már nem követte merre mennek, hiszen egy raktár szerűségbe érve, furcsa hangok ütötték meg fülét. Mintha csata hangja szűrődött volna át a másik helységből. Végül egy szellőzőn át mászva érték el a helységet mely nem kis meglepetésére egy laborból.
Lenézve két mágust látott kiket jó néhány szörny vett körbe, ekkor egy ismerős illat csapta meg orrát. Biztos volt benne, hogy már érezte ez előtt, mikor egy emlékkép villant be számára. A két mágus is ott volt Noncturnusnál, s így már biztos volt benne hogy mind elérték a labort.
Kiugorva a szellőzőből ők is bekapcsolódtak a csatába, melyben Leena két termetes lénnyel került szembe. A nem éppen szépségükről híres lények, jóval okosabbnak bizonyultak eddigi társaiknál. Leena nem tétovázott tőrét előkapva metszette le a felé támadó lény karját majd egyetlen ütéssel teremtette a földre. Nem kellett sokat várnia, míg jött a következő. Hangos üvöltése túlvilági hangokat idézett, ahogy rá támadt, de ő kipendült előle és kezéből pengéket formálva csapot egyenesen tarkójára. A lény az utolsó pillanatban csusszant ki alól, de ő nem hagyta annyiban a dolgot. A levegőbe ugorva maga elé emelte kezét és két szélpengét küldött a csúfságra.
Át lépve a tetemen, figyelmét a két mágus kötötte le. A magasabb fiú, tejfehér haja és vérvörös szeme, rossz érzést keltett benne, kezében hatalmas kasza feketéllet, mely nem éppen bizalmat keltő volt. A mellette álló hófehér hajú lány arca keskenyebb volt, s ajkai penge vékonyak. Szemei hasonló vörösen égtek, még is ismerős volt neki.
- Ti ott voltatok Noctornusnál, ugye? – szegezte nekik a kérdés.
- Igen, mi is ott kaptuk ezt a... küldetés-izét. – felelte kissé megszeppenve a lány.
- Meg tudtatok valamit? – Pascal láthatóan annyira volt szociális kedvében mint Leena vagy talán még annyira se. Kis izmai megfeszültek a lány vállán, láthatóan ideges volt.
- Cuki gyík. – mosolygott rá a lány mire ő csak egy halk morgást hallatott. - Amúgy nem túl sokat, azon kívül, hogy nagyon hevesen próbálnak minket kiirtani. – mondta hanyagul, bár ez Leenának is feltűnt, ha már csak a laborszerű helyen végig nézett. - Mellesleg... nagyon... ismerős vagy nekem.
- Nem ismersz meg? – tőrt ki belőle a kérdés, bár ő maga sem értette miért. Immáron emlékezett hol látta, régen még a céhhez tartozott, bár már jó ideje nem látta ott.
- Várj egy kicsit... úgy emlékszem, hogy te vagy az a lány, aki régebben egészen top listás helyet foglalt el az erős emberek terén a Dragon Fangben... most is így lenne?
Hát Leena mindenféle válaszra számított, csak éppen erre nem. Hatalmas szemekkel bámult rá, el se akarta hinni amit hallott. ” Top listás helyet? Hogy én?” - akadt meg, de Pascal nem hagyta cserben.
- Naná hogy így van! – vágta rá azonnal, míg ő csak hüledezve meredt rá. - Leena mindenkit kenterbe vág, mert ő e.... – de még mielőtt befejezhette volna a mondatot, hirtelen frontálisan ütközött Leena tenyerével.
- Hát nem tudom... én ezzel sosem foglalkoztam. – fordult vissza a lány felé.
- Áh, Leena, igaz is! - mosolyodott el újra. - Nem tudom, én rémlek-e még, elég jelentéktelen személy voltam a Dragon Fangben, és eléggé megváltoztam. – mondta, s amint széle vigyor jelent meg arcán. Valahogy nem keltett benne túl sok jó érzést az utolsó mondata,
- Emlékszem rád Tabuchi. – felelte kicsit mély hangon.
- Az szuper. Viszont... Most mit kéne csinálnunk?

A falhoz húzódva próbálom felmérni helyzetünket, mely perpillanat elég reménytelennek tűnik. A szoba mágusokkal telik meg, fényvillanások segítségével egyre többen lesznek, és hiába az ártatlan tekintet, elkönyvelték, hogy mi vagyunk a behatolók. Ugyan már… minket hoztak ide, nem saját akaratunkból kötöttünk ki itt!
Már el is suhan mellettem az első támadás, egy ügyetlen tűzgolyó próbálna eltalálni, de még idő előtt szétoszlik, s puszta mágiára bomlik el, hála zöldfülű teremtőjének. Válaszként Tango felpattan a levegőbe, s onnan dob el egy zöldként villódzó, lángoló labdát, mely pár máguspalánta közé robban, aki meghökkenten és ijedezve hőkölnek hátrébb – s persze így se úszhatták meg a kisebb égési sérüléseket.
- Hát jó… ha harc, hát legyen! – Kiáltásomra a meglepődött mágusok sokasága zúdítja felénk varázslatát, de egyikük se talál célba. Legtöbbjük elég a Den által megidézett tűzben, mások szétporladnak fémpikkelyeimen, s ennek hála az egyenruhás ifjak még zavarodottabbak lesznek.
~ Ideje belevetni magunkat a csatába. – Dennel mintha csak egyre gondolnánk, hiszen ő is előugrik, és lendületével együtt lekapja hátáról kaszáját, ezzel már egyszerre két embert is nyársra húzva. Látszólag nem fűlik a fogára, hogy ilyen jelentéktelen emberek vére mocskolja be szálfegyverét, de ennek ellenére folytatja az aprítást, néhol fedezve magát a fekete tűzzel.
Magamon hagyva a fémpikkelyeket, kezemet karddá változtatva követem őt a harcba, és bár a mágusok keservesen próbálkoznak, még Tangót is alig tudják eltalálni – igaz, ő szerte-széjjel repdes a szobában, és néha ellő egy tűzgömböt.
Ám hamarosan rájönnek, hogy mit csesztek el, és kétfelé válva kezdenek el minket külön-külön fókuszálni, s mikor az emberre három irányból négy különböző elemű gömb kezd el száguldani, az kezd kellemetlenné válni. Mielőtt belém csapódni a kombójuk, hirtelen hátralököm magamat az egyik alattam álló testéről, ám még így se úszhatom meg, hogy egyik karomat hosszában végigvágja egy szélgömb.
Az elhárított támadások egyszerűen csak elzúgnak egymás mellett, némelyikük a falba csapódik, ám egyikük eltöri az egyik tartályt, melyben szörny leledzik, így undorító, zöldes folyadék zúdul az alattuk állókra. Néhányuk finnyáskodva már el is tűnik a harcmezőről, de a legtöbbjük nemtörődöm módon, vagy inkább feldühödve pillantanak rám. Ennek hála hamarosan homok lövedékek törik át néhány helyen védelmemet – mivel a figyelmem teljesen másra irányul, és egy pillanattal később már pár mágusé is.
A most született, összezavarodott szörnyek dühödten lökik félre az embereket, azok pedig értetlenül igyekeznek megosztani az erejüket, kevés sikerrel; a nagy zűrzavar miatt nem tudják eldönteni, ki koncentrálja ránk az erejét, avagy a szörnyekre. Pár ilyen torzszülött viszont hamar holtan rogyik össze, de akad néhány olyan is, akik valamilyen úton-módon felfogták, hogy mi vagyunk most a rosszfiúk –hát nem ismerik ezek a vendégszeretet?- és zombiszerű módon, de még mindig mágusokat félrelökdösve indulnak meg felénk. Az ez által keletkezett túlerő, és az egyre több ide teleportáló mágus már több is, mint kellemetlen – akármilyen gyengék is külön-külön, együtt talán még nagyobb erőre is tesznek szert, mint mi. S ha erre rájönnek, márpedig hülyeségük ellenére kezdenek összecsiszolódni, nagy bajban leszünk…
Elmélkedésemből tűz- és szélgömbök tízei, illetve egy éles fémcsörömpölés zökkent ki. Fémmágia? Ugyan, ez távol áll ettől. Ügyesen arrébb pördülve az ellenem irányzott golyókat kivédem, néhány a fémkaromon oszlik szét, avagy pattan el más irányba. Harcunkba két új érkező is beszáll, akik látszólag meg vannak lepődve a helyzet miatt, de hamar megszokják a dolgot, és ami azt illeti, a kétszeresére nőtt aprító erő nagy segítségünkre van. A mágusok hamarosan felismerik, hogy itt nincs esélyük, még mentik ami menthető, aztán remegve, félve és csatavesztetten teleportálnak ki a megrongált laborból.
Az „újoncok” sokkalta kíváncsiabbnak tűntek, mint mi – Den valószínűleg csak hanyagul megfordult volna, és ügyet sem vetve rájuk mendegélt volna tova a folyosókon, hogy pontot kerítsünk a végére, miért is vagyunk itt. Ám a kék hajú lány és a vele kontrasztosan vörös sörényű fiú egyből közelebb lépnek, és szinte azonnal meg is szólítanak minket.
- Ti ott voltatok Noctornusnál, ugye? – Kérdi rögtön a leány, miután végigmért bennünket. Hátborzongatóan hasonlít valakire…
- Igen, mi is ott kaptuk ezt a… küldetés-izét. – Válaszolom neki egy kicsit tanácstalanul. Szóval ott láttam őt, eddig rendben van. Tango mintha olvasna a gondolataimban suttogja füleimbe, hogy talán valahol még előbb is találkoztunk már…
- Megtudtatok valamit? – Kérdi ingerülten az apró hüllő, ami előlobban a lány kék hajzuhatagából.
- Cuki gyík. – Mosolygok a gyíkra gyengéden. - Amúgy nem túl sokat, azon kívül, hogy nagyon hevesen próbálnak minket kiirtani.- Mellesleg… nagyon… ismerős vagy nekem. – Szaglászok a levegőbe, hiszen azaz ismerős illat… amit csak akkor érezni, ha…
- Nem ismersz meg? – Fakad ki belőle a kérdés értetlen hangon, mintha valaki rég nem látott legjobb barátját találta volna meg, s most egy világ tört össze benne, mert az nem emlékszik rá.
- Várj egy kicsit… úgy emlékszem, hogy te vagy az a lány, aki régebben egészen top listás helyet foglalt el az erős emberek terén a Dragon Fangben… most is így lenne? – Kérdem tőle, habár eléggé megerőltető volt visszagondolni a sok arc közül ki is lehet ő… de a nevet még mindig nem tudom.
- Naná hogy így van! – Robban ki belőle a válasz, amit Tango elégedetlen sóhajtással nyugtáz, mintha csak neki lenne szabad egóznia, vagy más kedvére valót dicsérnie. - Leena mindenkit kenterbe vág, mert ő e… – S még mielőtt tovább mondhatná, visszasodródik a kék hajtengerbe.
- Hát nem tudom… én ezzel sosem foglalkoztam. - Áh, Leena, igaz is! - Mosolyodok el újra, és a fiúkra nézek. Nyomasztó, hogy egyik sem szól semmit. - Nem tudom, én rémlek-e még, elég jelentéktelen személy voltam a Dragon Fangben, és eléggé megváltoztam.
- Emlékszem rád Tabuchi. – Adja válaszként kicsit borúsabb hangon.
- Az szuper. Viszont… Most mit kéne csinálnunk? – Nézek végig a többieken tanácstalanul.

Kao bemutatkozására végül senki sem felelt, csupán két csuklyás alak lépett elő a szörnyek közül, és szótlanul, figyelmeztetés nélkül vették körbe őt. Az egyikük megragadta a kezeit, a másik pedig őrként vigyázta a mozdulatait, nem tévesztve szemét Kuudoról sem, aki egyelőre még meghúzta magát a vállán. Kao, hogy ne is kavarodjon újabb csatározás a végeláthatatlan szörnyáradat ellen, tisztázni akarta a helyzetet.
- Nem állunk ellen, csupán á szeretném adni az üzenetemet. - A válasz azonban elmaradt. A csuklyások semmit nem reagáltak, és nem is mutatták jelét, hogy bármi ben adnának Kao szavára. Próbálkozni kellett. - Akkor megyünk? - Egy dörrenő pofont kapott cserébe a nagy testű felvigyázójától, aki készenlétbe helyezte a következőt is. Kao inkább csak lesütötte a szemét.
Tudta, hogy nem csaphat vissza semmilyen módon, el kellett kerülnie, hogy meglincselje a szörnytömeg, de most már az is biztos volt, hogy a csuklyások vajmi kis eséllyel akartak vele tárgyalni. A cselekedeteik mind egyébről tanúskodtak: biztosították a maguk felsőbbrendűségét mind testi, mind kezdeményezési értelemben Kao lefogásával, és a szótlanságuk is beszédes volt: nem voltak kíváncsiak rá, hogy mit hozhatott, valami mást akarnak tőle, amivel viszont ő nem ment semmire. Nem kellett túl sokat gondolkodni a dolgon: ki kellet szabadulnia abban a pillanatban, amikor meggyőződött arról, hogy képes feltűnés nélkül megtenni azt.
A kísérete némán haladt át egy másik csarnokba, ahol a kísérőihez hasonló alakok tucatja között haladtak el, majd egy lejárón sötét lépcsőhöz fordultak, amin felcsattogva egy nem sok jót ígérő, de magányt és elzárt teret bizonyára biztosító ajtót találtok.
A teremben négy másik csuklyás várta, hogy megjelenjetek, illetve egy idősebb fazon, aki már nem viselte arcába húzva a ruháját. A tipikus seniori megjelenés része volt az arc felvállalása az alvilágban; vagy elég jelentéktelen voltál hozzá, vagy már nem kellett rejtőznöd mert tekintélyed volt elég. Az öreg bizonyára akart tőle valamit. Minden bizonnyal információt...
- Mit akarsz itt? Miért jöttél? - Kérdezett a férfi egyből, ahogy Kaot levágták a székre az öreg előtt. Kao válaszolni akart, de csak addig jutott, hogy kinyissa a száját. Az agyába fúrt a gondolat, hogy ha nem beszélt egy szót sem, talán az öreg árulná el, hogy mire is várt. A hallgatásáért viszont egy öklöst kapott. A jobbja felől egy csuklyás csapott le, és a csapásba Kao állkapcsa is belereccsent, és a látása is veszélyesen megremegett. Pillanatokig visszhangzott a fejében az ütés és az öreg követelőző hangja, majd amikor végre teljesen magához tért már tudta, hogy nem valószínű, hogy ki fogja tudni nyitni a száját anélkül, hogy végighasítana a fején a fájdalom újra meg újra.
- Mit akar Theredir Miolnich tőlünk... - Kao megrázta a fejét, de rá kellett jönnie, jól hallott, a furcsa név ismerősen csenget, de sehogy se tudta belőni miért. - ... a Servants of the Light egy ilyen amatőrt küld hozzánk... - És ennyi elég is volt Kaonak. A fájdalom sajogva tért vissza, de elviselhető volt, az viszont sokkal nagyobb problémának ígérkezett, hogy Kuudo már nem ült meg nyugodtan.
A kicsi mocorogni kezdett, és Kao egy oldalpillantással állapíthatta meg, hogy a bagoly védeni akarja egy újabb csapás elől, amit az előbbi csuklyás újabban is felemelkedő karja jelzett.

Az egész nagyon gyorsan történt. Kao csak hirtelen felegyenesedett, mire mindegyik őre reflexszerűen vágta magát készenlétbe, kivéve az éppen lecsapni készülő őrét, aki az egy szívdobbanással azelőtti pillanatig egy domináns testtartású, akár szoborként is helyt álló, pózban készült lecsapni, azonban amikor Kao végre megmozdult, Kuudo mágiájának roppanása szelte át a terem hirtelen lecsapott feszült várakozását. A termetes csuklyás alkarja nem volt többé, azaz volt, nyomástól és mágiától számtalan helyen törve és zúzva, leszakadva a könyökről, magasan a terem levegőjében. A társaságnak még reagálni sem volt ideje, amikor a Kuudo által kilőtt Steelstone Spine becsapódott a plafonba, még mindig bőven akkora erővel, hogy azonnal ökölnyi darab kövek zuhogjanak a nyomán.
A tekintetek a homályba vesző plafon, és a lefelé tartó kövek felé fordultak, mondhatni ösztönösen, még a meglepetés hevében, így Kao végre cselekedhetett. Az öreg mellett eltekintve szúrt ki egy az árnyékok játékából kivehető helyet a terem végében és teleportált.
- Mi történt?
- Hol van?
- A madá--- A kérdések gyors összevisszaságát egy újabb roppanó lövés fagyasztotta meg. Kuudo második lövedéke átszakította a hozzá legközelebb levő csuklyás torkát, akinek a nyakán át hátborzongató reccsenéssel talált utat a kőszilánk. A csuklyások ekkor ébredtek fel, Kao viszont már maga is mozgásban volt. Az öreget akarta célozni, de tűz állta az útján, majd mire újra tiszta volt a látótere, az öreg már nem volt sehol sem.
Kao régen használt tőrei kirepültek a táskából és a terem homályában jobbára észrevétlenül süvítettek a többi csuklyás felé, akik azonban az öreg nélkül is voltak annyira ügyesek, hogy legalább sejtsék a támadást. Egy kivételével mindegyikük időben elugrott, így négyen még mindig talpon maradtak, amikor a fekete tőrök csattogva fogtak talajt a kőpadlón.
Kao nem akart várni, az öreg bármelyik pillanatban riadót fújathatott, így sietnie kellett. Nem mintha ugyanezt mondania kellett volna az ellenfeleinek, akik ahelyett, hogy időt adtak volna az öregnek mind egyszerre vetették magukat a csatába. Négy tűzlabda szinte egyszerre gyúlt ki a terem túloldalán, így Kaonak menekülnie kellett, és közben csak hallhatta, amint Kuudo lövedékei - már a gyengébbek - végigtorpedózzák a kőpadlót a folyton kitérő csuklyások körül, akik még így is elég időt találtak, hogy mindkettejük irányát folyamatosan szórják meg tűzlabdákkal és kitörésekkel.
A földön nem volt esély. Négy, néhol házméretű tüzeket vadul lóbáló mágus ellen harcolni olyannak tűnhetett volna kívülről, mintha Kao egy világító falnak akart volna pantomimet játszani. Nem ért semmit, és a folyamatos támadás is elég jól rejtette az ellenfeleit ahhoz, hogy Kao ne tudjon célzott támadásokat végrehajtani. Repülni kellett.
A törzse, felkarjai, és combjai köré teremtette meg a vértjét a ruhái alá és azonnal a levegőbe vetette magát. Az ellentámadás nem maradhatott el; habár Kuudo egy felpillantó mágust sikeresen lőtt hátba, a másik három egyből megtöltötte a termet perzselő tűzzel, Kaonak pedig csak összehúzódni volt ideje egy sebtében teremtett pajzs mögé.
Pár másodperc múlva a lángok alább hagytak, és Kao is végre kifújhatta magát. A vállai és az oldala mind megégtek, vagy csupán csak kemény támadást kaptak, és a tüdeje is szúrt a tűzmágiával töltött lég beszívása után, de végre látta a mágusokat, és azt is, hogy mind rá, vagy néhol Kuudo fel-fel villanó alakjára figyeltek a levegőben.
Kao szemei kilestek a pajzs mögül, és az ujjai is jeleke írtak le a menedéke mögött, mire a tőrökbe fúrt kristályok megmoccantak, és a fekete tőrök is az útjukra indultak. A csuklyások, akik már elvesztették a figyelmüket a föld felé végre mind elbuktak a láthatatlanul és váratlanul érkező tőrök szúrásaitól, majd még némelyikük pánik közepette próbálta a láthatatlan támadót elhessegetni, ami közben csak még több szúrással és vágással roncsolódott a testük.

Egy pár pillanat, pár fürge szívdobbanás, és egy nagy levegő. Ennyi időt adott maguknak mielőtt újra diktálta volna a leggyorsabb rohanás tempóját. Nem tudhatta, hogy mekkora ellenállásra kellett számolnia,de készült. Már az ajtón is felfegyverkezve, a tőreivel maga körül rontott ki, de meglepetésére még senki sem állt velük szemben.
- Odalenn nagy a rohangálás.
- Képzelem.
- Nem miattunk. Nem erre rohannak... Inkább elfelé - Kuudo Kaora nézett, majd mindkettejük lóhalálában indult meg lefelé. A csarnokban jószerével káosz uralkodott, és amíg az ő feljárójukkal szinte senki sem foglalkozott, addig egy jóval nagyobb kapu felől csata hangjai és tüzek villanásai nyomták el mindenki más hangját és vonzottak minden tekintetet.
Kao, áldva a szerencséjüket, és a megbízója leleményességét a feladat kiadásának felosztásában, átteleportált a tömeg feje fölött, majd a kapuban egy gigászi kristálypajzsot teremtett és vágott le a kőbe ágyazva, majd fölötte berepült az átjáróba...

Miután ittlétünkre fény derül, a menekülési esélyeinkre baljós árny borul. Bármerre nézünk, kámzsás alakok özönlenek az irányunkba, elvágva valamennyi útvonalat. Vagy harc árán, vagy hullakánt hagyjuk el ezt a helyet. Nincs más választásunk.
Minderre persze társam is ráeszmél, miként alapállását felvéve közelebb húzódik hozzám.
Ránézésre egyik ellenfelünk se tűnik ki igazán az erőtlenek szürke tömegéből, ám létszámfölényük veszélyes lehet, ha elhúzódik az összecsapás…. Ha elhúzódik…
A sötét tömeg első sora tűzmágiával akar minket a túlvilágra küldeni, de még azelőtt kimozdulok helyzetemből, hogy lángnyelveik összeállhatnának. Ezután a tüzérek sora szétnyílik, alakzatuk közül pedig fegyvermágusok rontanak ki, saját rohamukkal keresztezve enyémet.
A bátrak korán halnak – tartja a mondás. Ez most sincs másképp. Az elől rohamozó kámzsások, kik különböző fegyvereket idéztek ujjaik közé, úgy őrlődnek fel kaszámon, mint száraz búza aratáskor. Nem is inkább fegyverforgatói képességeikkel van baj, mintsem azzal, hogy a mágikus erőmet magába szipolyozó Startsplint számára sem testük, sem acél felszerelésük nem tűnik többnek puszta papírnál. Mivel varázserejük érezhetően alacsonyabb szinten mozog, képtelenek egy csapásnál hosszabb párbajt kezdeményezni velem. Guggolás – felsújtás, kifordulás – suhintás, hárítás – aljzattal való szúrás… minden egyes mozdulatkombináció halált kíván a szürke terem egyre vöröslőbb falai közt.
Több, mint tucatnyi bajtársuk értelmetlen áldozatát látva, az ellenfél inkább taktikát vált, s ezúttal közelharcosaik nyitnak teret távolban meghúzódó társaik számára.
- Fire Ball!
- Water Slice!
- Dark Bullet!
A különböző elemű támadások sokszínű, ám gyengébb mágusok számára végzetes egyveleget alkotnak.
- Jetblack Fire Ball! – Válaszom egy egyszerű, de varázserőtől duzzadó lángtöltetben merül ki, mely becsapódáskor ádáz harcba fog fénylő nemezisével.
Ám a sötétséget most sem rest legyőzni a fény, s át is üti annak égő megtestesülését. Persze, az így meggyengült lövedék már célt téveszt, s az egyik békésen nyugvó tartályt találja el helyettem.
Ez a jelenség egész láncreakcióvá alakul, és hála a Tabut elvétő varázslatoknak, robbanások egész sorozata bontakozik ki körülöttünk.
Túlvilági morajlás, keserves kiáltások, valamint jajveszékelés – ez színesíti tovább a csatazaj ritmusát.
Az Abyss Sötétsége tudja, mik ezek a lények, de most kiszabadultak. Bár erejük a megvadult bölényével ér fel, pont olyan elveszettek, mint az újszülött csecsemők. Mindenkit veszélyforrásnak tekintenek a teremben, és mivel ellenfeleink vannak többen, ezzel ők járnak rosszabbul. Nem csoda hát, hogy az eddig viszonylag szervezetten harcoló sorok pánikban törnek ki, s már maguk sem tudják, hova összpontosítsák erejüket. ~ Addig üsd a vasat, amíg tüzes – tartja a mondás.
Az újonnan fellobbant pánikot kihasználva teljes sebességgel átrohanok a megzavarodott csatatér egy vonalán, minden élőt levágva, vagy megsebezve, amit utamba sodor a halál akarata.
Ezután minden felgyorsul. Guggoló helyzetemben egy torzszülött suhint felém, túl sebesen minden gondolat számára. Pusztán ösztönből dobom félre magam, majd karommal egy mágus lábait kihúzva, fölém rántom a testét. Hamar meg is hallom a hús loccsanását, mely élő pajzsom átütését hivatott jelezni. Két legyet egy csapásra – tartja a mondás.
A kísérleti bestia felkarja fennakadt a pórul járt csuklyásban, akinek pusztulása őt is csapdába ejti. Próbálná ugyan kirántani végtagját a szövetek öleléséből, de mire megtehetné, én szakítom át az ő hasfalát. A különbség pusztán annyi, miszerint én tüstént vissza is tudom azt húzni, hála lángjaimnak.
Mély lélegzetet veszek, majd körülnézek… a látvány viszont nem lelkesít. Hiába a torzszülöttek okozta zűrzavar, s mágiabéli fölényünk, a túlerő nem akar alábbhagyni. ~ Az lesz a legjobb, ha most már megidézek egy szellemet, aki fedezheti a visszavonulásunkat.
Mintha csak így kacagna terveimen, a sors épp akkor küld két törvényes mágust a terembe, mihelyst ujjaim elérik Perseus holdfényes kulcsát.
Kezdeti kételyeimet hamar eloszlatják cselekedeteik, miszerint ők is a csuhásoknak esnek… mindez pedig már túl sok lesz nekik. Bár talán még fenntarthatnák egy ideig ellenállásukat, a további veszteségeiket elkerülendően inkább visszavonulnak, s kimentenek, amit csak tudnak. Mindennek hála, végre megengedhetem magamnak a pihenés luxusát. Bár nem igazán érdekelnek megmentőink, egy-két pillantással végigmérem őket. Fura párost alkotnak, hajszálaik olyan kontrasztot vetnek a sápadt fényben, mint a… nem is tudom… piros – kék ceruza. ~ Mondjuk az tuti, hogy ez a csaj a toronyban is ott volt. Őt könnyű megismerni…
Inkább el is kezdek túlélők után kutatni, de persze társam önmagát egy cseppet sem meghazudtolva haverkodni kezd.
- Ti ott voltatok Noctornusnál, ugye? – Kezdeményez a kékhajú bögyöske.
- Igen, mi is ott kaptuk ezt a… küldetés-izét. – Kapja meg egyértelmű válaszát.
- Megtudtatok valamit? – Kapcsolódik be egy újabb hang, akinek tulajdonosára inkább már rá se nézek…
- Cuki gyík. – Se gond, így is megtudtam. - Amúgy nem túl sokat, azon kívül, hogy nagyon hevesen próbálnak minket kiirtani. Mellesleg… nagyon… ismerős vagy nekem. – Na jó, ez egyre rosszabb.
Inkább fel is mérem az összes itt ragadt, reménytelenül vonagló szörnyet, majd hamar ítélkezem sorsuk felől. Valószínűleg még nem álltak készen minderre, selejtesen „születtek”. De rövid utazásuk hamar véget is ér. Egy laza csuklómozdulat az egész. Kaszám körívesen meglendül, tökéletes ívben elválasztva a nyakat annak törzsétől. Bár kegyetlennek tűnhet, miközben lassú lépteim keretein belül mindezt újra és újra megteszem, nem pusztán a vérszomj hajt. A szenvedéseiknek is véget vetek ezzel. Persze, a vérszomjé a nagyobb részesedés…
- Nem ismersz meg? – De igen, az összes lefejezett szörny úgy néz ki, mint ezek.
- Várj egy kicsit… úgy emlékszem, hogy te vagy az a lány, aki régebben egészen top listás helyet foglalt el az erős emberek terén a Dragon Fangben… most is így lenne? – Ha nem is, más adatokban még tuti top listás…
- Naná hogy így van! Leena mindenkit kenterbe vág, mert ő e… – A gyík is megmondja.
- Hát nem tudom… én ezzel sosem foglalkoztam. – Elég baj.
- Áh, Leena, igaz is! Nem tudom, én rémlek-e még, elég jelentéktelen személy voltam a Dragon Fangben, és eléggé megváltoztam. – Neked annó kisebbek voltak…?
- Emlékszem rád Tabuchi. – Sejtettem…
- Az szuper. Viszont… Most mit kéne csinálnunk? – Én tudom. Egy újabb, laza csuklómozdulat..

Den, Tabu, Leena, Pete, magatokra zárjátok a kaput a laborban, így most egy jó ideig nem érnek el titeket a mágusok. Odabent a hátatok mögött újabb lombikok sorakoznak, de ezekben már nem szörnyek lapulnak... mindegyik alak egy fiatal lány, de mind egy és ugyanaz. Karcsú, apró testű, hosszú szőke hajú lányok, akik ruha nélkül, összegömbölyödve lebegnek a tartájokban. A hosszú teremben haladva legalább húsz ilyen tartályt véltek felfedezni, ám a terem legvégében valami teljesen mást találtok. Egy szarkofág. Egy fekete, díszes szarkofág egy emelvényen. Aki bátor, az felnyithatja. Benne egy ugyanolyan fiatal lányt találtok, mint amik a tartályokban lebegnek, de ez a lány sápadtabb bőrű, nagyon le van fogyva, haja elveszítette arany színét. Ez a lány él, legalábbis úgy tűnik, de nincs magánál. Hirtelen a szemközti falon a téglák elmozdulnak. Ha még siettek, el tudtok rejtőzni, de előtte mindenképp csukjátok vissza a szakorfágot!
Hamarosan a téglák egy titkos ajtót fednek fel maguk mögött, ahonnan egy nagyon fura alak lép elő. Fekete talárt visel, lakkcipővel és bőrkesztyűvel. Arca a lányéhoz hasonlóan sápadt és beesett, de tekintetében óriási energiát fedeztek fel. Szeme tűzvörös, tekintete halálos. Hosszú haját gondosan hátrafésülve hordta, ami természetellenesen lobogott mögötte. A férfi lassan lépett ki a fényre, és a szarkofághoz lépett. Felnyitotta, majd letérdelt a lány közelébe. Lehúzta bőrkesztyűjét, és beleharapott a saját csuklójába, majd az abból csordogáló vért a lány szájához csepegtette. A szemetek láttára a lányba visszatért az élet, vonásai kitisztultak, haja színe ismét aranysárágn tündökölt. Lassan felült, de még mindig gyengének látszott.
-Liza, el kell mennünk innen! Csak annyit vért adok, hogy az útra elég legyen...
Ismét a lány szájához emelte a csuklóját, de hirtelen visszarántotta, és a titkos ajtó felé bámult a férfi.
-Mi a... Liza, maradj itt, mingyárt jövök, és akkor elmegyünk!
Hirtelen a férfi fekete füstfelhővé alakult, és szélsebesen repült át a tikos ajtón, mely bezárult mögötte. Ha előbújtok, a Lizának nevezett lány észrevesz titeket, de nem igazán reagál. Gyenge volt, és fáradt. Ha közelebb mentek, végül megszólal.
-Ha a Papa visszajön, bántani fog titeket... menjetek el...
Ha kérdezgetitek a lányt, nem igazán válaszol, csak kisvártatva folytatja.
-A Papa szeret... és egyszer én is olyan leszek mint ő... de jó kislánynak kell lennem...
A lány kezdi elveszíteni a lélekjelenlétét, és ekkor veszitek észre a hátában lévő csöveket. A csövek szája a lány hátára vannak tapasztva, könnyen lejönnek. Ha megpróbáljátok levenni őket, a tartályokban sorban megremegnek a lebegő Lizák, majd lassan lesüllyednek a tartályok aljába. De minden egyes eltávolított csővel a lány kicsit élénkebb lesz.
-Mit... mit csináltok... a testvérkéimnek szükségük van rám... várjatok...
Amint az utolsó csövet is eltávolítjátok, az összes tartály leáll, odakint az ajtó túloldalán is kitör a pánik.
-Mit... mit tettetek? Én... szeretnék elmenni innen! Vigyetek ki! Kérlek!
A lány már sokkal élénkebben megkapaszkodik a hozzá legközelebb állóba. Kapjátok fel a lányt, és induljatok kifelé a laborból. Kinyitva az ajtót ismét a mágusokkal találjátok szembe magatokat, de látva Lizát teljesen megzavarodnak, és könnyen átvághattok rajtuk.
Postotok eddig tartson!

Kao, te már elérnéd a laborokat, mikor társad furcsa dolgot érez meg. Egy olyan energiára lesz figyelmes, mely valami sötét és gonsoz forrásból ered. A másik irányba haladva egy olyan épület szárnyba juttok, ahol egyáltalán nem jár senki. Hamarosan te is megérzed ezt az erőt, de nem tudod megállapítani, mi lehet valójában. Hosszú lépcsősor fogad felfelé, melynek végén egyetlen vastag acél ajtó fogad, de nyitva van! Bekukucskálva egy vérfagyasztó alakot pillantasz meg egy dolgozószobában, mely tele van lombikokkal. Az alak teljesen feketébe van öltözve, fekete talár, cipő, és kesztyű. Csak falfehér arcát nem takarja semmi, mely kissé be van esve, de tűzvörös szeme vadul lángol, és elszánt tekintettel tesz-vesz a szobában. Az egyik falhoz lépve tesz egy kézmozdulatot, mire a téglák félrevonulnak az útjából, utat engedve neki egy titkos folyosóra. Ahogy belép, a téglák a helyükre kerülnek. Odabent jobban körbenézhetsz. Rengeteg könyvespolc, rajtuk száz és száz könyvvel, egy tervezőasztal, mindenfelé széthajigált tekercsek és teleírt lapok. Ágy helyett egy koporsót látsz, ami már enged következtetni bizonyos dolgokra... a szoba másik sarkában több kisebb lombikot látsz, bennük furcsa színű folyadék bugyborékol, de mellettük van egy sokkal nagyobb tartály is, benne egy emberi alakkal, méghozzá egy női alakkal. Fiatal lány, hosszú arany szőke hajjal. Közelebb érve a lány felnéz rád, és közel úszik az üveghez.
-Nem szabadna itt lenned! - mondja a lány. - Azért jöttél, hogy segíts nekem?
Választól függetlenül a lány folytatja.
-Édesapám a felelős mindenért! Engem... vagyis... a lányát használja fel, hogy hadsereget teremtsen! A vérével itatja, nem változtatja vámpírrá! Az a szegény teremtés élet és halál között lebeg, de a vámpírvértől elegendő életerőt termel, hogy a gonosz tudósok szörnyeket hozzanak létre... de van úgy, hogy szegény lány saját mása születik meg... engem azért tart itt, mert túl jól sikerültem! Sajnálom a lányát, igazságtalannak tartom, amit tesz vele... és amit azokkal a testvéreimmel tesz, akik tőle születnek, míg a többi teremtmény gonosz háborújának eszközei csupán... segíts rajtam! Segíts Lizának!
Ha beleegyezel, a lány folytatja.
-Liza a laboratóriumban fekszik egy szarkofágban! Ha ő nem látja el energiával a labort, minden meghal, minden kísérleti alany odavész, és Édesapám terve összedől! De előtte... mielőtt oda mész... zárd el az én tartályomat is! Engem Édesapám tart életben, de szabad akarok lenni! Nem vagyok ember, nem vagyok Liza! Azt akarom, hogy ő és testvéreim szabadok lehessünk! Tedd meg, kérlek!
Ha megteszed, a tartály oldalán lévő csövet kell leválasztanod a tartályról. Amint ezt megtetted, a lány hálás mosolyt küld feléd, majd lecsukja szemét, és testét elhagyja az élet.
Hirtelen a téglák a titkos ajtónál szétrobbannak, és a fekete alak terem mögötted.
-Te nyomorult...!
Iszonyatos mágikus erő taszít el a szoba másik felébe, majd megragad minden porcikádnál fogva, és kirepít a szobából, le a lépcsőn, ki a csarnokokba. A vámpír követi tehetetlenül száguldó testedet, majd mikor elereszt a gonosz hatalom, föléd tornyosul.
-Nocturnusz kutyája... az életeddel fizetsz!
Postod eddig tartson!

Egy élettelen, tompa puffanás a félhomályban. És a kijárat bezárul.
Miután visszavertük a kámzsás alakokat, legjobb igyekezetünk szerint próbáljuk elzárni magunkat a laboratóriumban, így elvágva az újabb meglepetés támadások lehetőségét. Míg Tabu és a két új befutó buzgó munkálkodása az egész teremre kihat, én pusztán azt az egy ajtót fürkészem, melyet sikeresen elbarikádoztam. ~ Hmm… Azt hiszem, jó munkát végeztem. Ja. A maradékot ráhagyom a többiekre, én letudtam a saját adagom.
Nem telik sokba, s mindenki más is hasonló elégedettséggel tekinti végig az elzárt helység különböző pontjait. Persze, mindeközben tucatnyi furcsaságot is felfedezünk a sötét kísérletek helyszínén.
A kiszabadult szörnyek nem kímélték az őket fogva tartó lombikokat, ám jó pár tartály még mindig képes ellátni feladatkörét. De azokban nem szörnyszülöttek roskadoznak.
Törékeny kislányok lebegnek az üvegektől színesnek tetsző folyadékban. Olyanok, akárcsak az anyai méhben növekvő embriók, melyek alig várják, hogy felfedezhessék a szabad világot. ~ De ők vajon mit keresnek itt? A rémek szerepe érthető, manapság már minden gonosz laboratórium elengedhetetlen kellékei. Viszont ezek…
Miközben elmerülök a „miért”-ek folyamában, lassú nyikorgás töri meg a háttér kísérteties csendjét. Menten odakapom a fejem.
Bár nem tudom, melyik nyitotta fel, leleményes hármasfogatunk egy feltárt szarkofágra tátja a száját. ~ De komolyan… Minek kell mindenhez hozzányúlni? Egy percre se hagyhatom őket magukra, vagy mi? Mint az oviban…
- Leena, nézd. – Mondja bambán a vörös srác.
- Minden sárkányra... – Csodálkozik a megszólított.
- Nem akarok beleszólni, de szerintem már nem él… - Kapcsolódik az eszmecseréhez egy újabb hang, melynek a gazdáját nem tudom kivenni, hála a távolságnak. Bár valószínűleg a tudálékos gyík lesz az.
- Még él. Érzem a pulzusát. – És az nekünk miért jó?
- Miket tartanak már itt? – Kellet piszkálni, nyomik… - Bizarr.
- Nem tudsz egy kis életet lehelni bele, Leena? – Hát persze, élesszük fel a zombit, vagy bármi is van ott…
- Nem vagyok biztos benne, de meg próbálom. – A lány pedig el is kezdi a gyógyítást… de komolyan, itt mindenki ilyen egysíkú?! - Sajnálom, de nem megy, hiába adok neki energiát, olyan mintha valami azonnal elszívná. – Addig jó nekünk.
- Azok a csövek? – Mutat rá a falakon kígyózó, vaskos vezetékekre céhtársam. - Valószínűleg azokon folyik ki az energia... mert, hogy nem adagolják, az tuti. – Nem vicc, Sherlock-al állunk szemben. ~ Nem akartam közösködni velük, de muszáj lesz gatyába ráznom ezt a bagázst. Le kell állnunk a felesleges időpazarlással, és inkább olyan feljegyzések után kellene kutatnunk, amik esetleg még hasznosak is lehetnek Noctornus számára.
Ám időm sincs közelebb menni a többiekhez, mikor újabb zaj szűrődik be a terembe, ezúttal a falak mögül. Kis csapatunk ösztönszerűen fedezékbe húzódik; jómagam egy törött tartáj menedékét részesítem előnyben, mely még a kaszámat is megfelelően elfedi.
Egy ideig csak lapulok a lombik árnyékában, ám kíváncsiságom hamarosan felülkerekedik rossz előérzetemen. Kisandítok a rejtek mögül.
Víziómban egy meggyötört, testileg elgyengült férfi alakja bontakozik ki. Mintha nem is létezne számára a külvilág, csakis a koporsót tartja a meglepően nagy erőt sugárzó szemeinek fogságában. ~ Legalább annyi esze volt a sötét triónak, hogy visszacsúsztatták a szarkofág fedelét.
Legújabb vendégünk hamarosan egy kést húz elő ruhájának rejtekéből, majd csuklójához emeli azt. ~ Mit csinál ez a beteg állat?
Miután a nyughely ismét feltárul; a tőr pengéje elmozdul, s vért nyer az alak felkarjából. A vörös folyadék lecsurog a koporsóba, számomra érthetetlen okokból. De az események nem hagynak kétségek közt. Egy lány ébred álmából, ki külsőre tökéletes mása a tartályokban lévőknek. Ajkai véresek, de vonásai kitisztulnak, fürtjei aranyszínűvé lesznek. ~ Ezért vágta fel magát az a holdkóros?! Ezek tényleg vámpírok! Hova a francba keveredtem?!
- Liza, el kell mennünk innen! Csak annyit vért adok, hogy az útra elég legyen... – Jelenti ki a fickó, miközben újfent felkészül rá, hogy megitassa védencét.
De nem jár sikerrel, hisz valamilyen oknál fogva, idejekorán elrántja tekintetét.
- Mi a... Liza, maradj itt, mindjárt jövök, és akkor elmegyünk!
Ezután a férfi a szó legszorosabb értelmében köddé válik, majd sietősen távozik rejtett köreinkből.
Persze, kíváncsi társaim menten kapnak az alkalmon, s félkört alkotva felsorakoznak a lány körül. ~ Á… Most már mindegy. A legjobb az lenne, ha fognánk a csajt, és úgy ahogy van, elvinnénk Noctornushoz. Valószínűleg elégedett volna egy ilyen kaliberű fogollyal.
- Ha a Papa visszajön, bántani fog titeket... menjetek el... – Szól ránk Liza, mikor észrevesz minket. Mivel kérése ellenére egyikünk sem hajlandó elmozdulni, ismét megszólal. - A Papa szeret... és egyszer én is olyan leszek, mint ő... de jó kislánynak kell lennem... – Dadogja, ám egyre csak fakulnak szemei, s az ájulás határára sodródik. ~ Bármi is folyik itt, ez már rég nem emberi. Mindig is utáltam a nekromantákat az idióta kísérleteik miatt, de ami itt megy, túltesz rajtuk. Ha látnák, milyen az Abyss igazi mágiája, felhagynának ostobaságukkal…
Mindeközben a trió kezelésbe veszi azokat a csöveket, melyek már korábban is felkeltették figyelmüket. Mint kiderül, valamennyi Liza hátában fut össze… tényleg a lányból nyerik az energiát a másolatok életben tartásához. Nagy ereje lehet, ha mindez nem ölte meg mostanra.
- Mit... mit csináltok... a testvérkéimnek szükségük van rám... várjatok... – Aggodalmaskodik a szőkeség, hisz a vezetékek egyre csak fogynak a többiek heves munkájának hála.
Ők persze nem állnak le, s hamarosan az utolsó cső is kiszakad helyéről. Ezzel egyidőben jajveszékelések, s ideges ordítások egyvelege taszítja káoszba a laboratóriumon kívüli világot.
- Mit... mit tettetek? Én... szeretnék elmenni innen! Vigyetek ki! Kérlek! – Kérlel minket Liza, élénkebben mint valaha. ~ Ó, amúgy is ezt tettem volna. Nem állíthatunk haza üres kézzel…
A kislányt szinte azonnal magához is veszi a vöröske, majd mi magunk törünk ki saját barikádunkból, hisz lett egy túszunk. Ezt látva, a csuhások nem is mernek megtámadni minket, ellenben csapatunk két lány tagjával. Azok a kevesek, kik elég közel merészkednek menetoszlopunkhoz, hamar vesztüket lelik a kezük által. Szerény személyem pedig csak ráérős sereghajtóként lépked mindenki más mögött, így biztosítva hátunkat az esetleges bekerítések ellen. ~ Mondjuk, ha valaki végigkövette az elmúlt időszak eseményeit, valószínűleg feltűnt neki, miszerint semmi érdemleges munkát nem csináltam. De hát, mit tehetnék, ha csak olyan kihívásokkal kellet megbirkóznunk, melyekkel a plebs is boldogul? Tartalékolnom kell az erőmet a menőbb feladatokra…

Utunk egy sötét helyre vezetett, hol eleinte az ajtókkal foglalkoztunk, hogy azok zárva maradjanak. Hamar rá kellett jönnöm, hogy egy laboratóriumban voltunk, legalábbis az ember nagyságú kapszulák, lombikok számromra erre utaltak. Mindegyikben egy személy, egy lány volt és táraimmal csodálkozva szemléltük, hogy mindegyikben ugyanaz. Az alkat, az arc, mind egy lányhoz tartozott.
Nem siettük el a lépéseinket, lassan haladtunk. A szoba végén egy különleges doboz volt, különleges mintákkal és különleges nagysággal. Jól éreztem magam a bőrömbe, nem akartam öregedni, így a kíváncsiságomnak hamar véget vetettem azzal, hogy felnyitottam a szarkofágot. Meglepődöttségemben majdnem elejtettem annak ajtaját, de végül sikeresen nyitottam ki azt és remegő hangon szóltam, miként láttam benne egy a lombikokban levő lányt.
- Leena, nézd. – Leena jutott először eszembe, hirtelen meg is felejtkeztem a másik kettőről.
- Minden sárkányra... – hamar meglátta, mit én.
- Nem akarok beleszólni, de szerintem már nem él…
- Még él. Érzem a pulzusát. – vizsgálta az eszméletlenül fekvő lányt.
- Miket tartanak már itt? – úgy tűnt, nem csak nekem nem tetszettek az itteni dolgok - Bizarr.
- Nem tudsz egy kis életet lehelni bele, Leena? – gondoltam a különleges mágiájára, mivel már más küldetésen rajtam is segített.
- Nem vagyok biztos benne, de meg próbálom. – szinte én is éreztem a meleget, mi a kéken fénylő tenyereiből engedett szabadjára, ugyanakkor Leena arcán zavar lett - Sajnálom, de nem megy, hiába adok neki energiát, olyan mintha valami azonnal elszívná.
- Azok a csövek? – eddig fel sem tűntek - Valószínűleg azokon folyik ki az energia... mert, hogy nem adagolják, az tuti. – Tabuchi szavai után halk zajt hallottunk és nem négyünktől jött.
Búvóhelyet kereset mindenki magának. Nehezen, de visszacsúsztattam a szarkofág tetejét, majd igyekeztem Leena lépteibe járni, de egy különös gondolat jutott az eszembe, miszerint nem lenne a legcélravezetőbb, ha együtt kuporognánk egy szűk és szoros helyen, így egy asztal alá vetettem magam, remélve, hogy nem írni készült az illető, ki belépet a terembe.
Nem tudtam kinézni az asztal alól, a térdeim közé bújtattam a fejem, hogy minél kisebb legyek. Lépteket hallottam, majd, hogy felnyitották az iménti szarkofágot, egy penge hangjára is felfigyeltem.
- Liza, el kell mennünk innen! Csak annyit vért adok, hogy az útra elég legyen... – szavaival magyarázatott adott, hogy miért kellett a penge - Mi a... Liza, maradj itt, mindjárt jövök, és akkor elmegyünk! – nem láttam okát, de a férfi eltűnt, nem beszélt tovább, nem mozgolódott.
Kibújtam az asztal alól. Sokáig guggoltam, így egy kis szédüléssel járt, míg a vér újra a fejembe került.
- Ha a Papa visszajön, bántani fog titeket... – adott hangot magának lány és én értetlenül figyeltem, hogy a vér adott neki életet - menjetek el... – nem mentünk - A Papa szeret... és egyszer én is olyan leszek, mint ő... de jó kislánynak kell lennem... – ostobának hittem, sem mint jó lánynak, nem tudtam, hogy melyikünk döntött, talán mindhárman, de a csöveket elkezdtük távolítani a testétől. Rossz hatással voltak rá, ez nyilvánvaló volt. Szólt hozzánk, testébe élet költözött, így én már egy megmentésre vágyó lányként tekintettem rá. Nem hittem, hogy a törékenynek látszó testével, halványuló szemeivel bárkinek is ártani akart volna.
- Mit... mit csináltok... – csodálkozott rajtunk - a testvérkéimnek szükségük van rám... várjatok... – inkább tűntek gyermekeinek, mintsem testvéreinek, ha azok az élettel testek valóban belőle készültek.
Cselekvésünk végeztével úgy tűnt a maradék csuklyás is ránk talált.
- Mit... mit tettetek? – én a megmentésre szavaztam volna - Én... szeretnék elmenni innen! Vigyetek ki! Kérlek! – változott egy pillanat alatt a véleménye.
Nem hagyhattam, hogy a lányok vigyék őt, a fiúnak meg nem szívesen cipeltem volna helyette a kaszáját, így én fogtam meg Lizát. A hajlatainál fogtam meg és emeltem meg. Nem tudtam, hogy miért hittem, hogy nehéz lesz. Szinte súlya se volt, mintha egy bőrbe borított csontvázat fogtam volna, megrémített ez.
A két lány, Leena meg Tabuchi amolyan tankként haladt előttem. Tisztították a terepet, mit nem bántam, hisz foglaltak voltak a kezeim. A lányok úgy tűnt ütni akarták őket, de a katonák megilletődve álltak és nem támadtak felénk, sőt még talán utat is engedtek nekünk. Nem értettem az okát, de látszott, hogy minden szem a kezembe levő lányt nézte.

Amint haladtak a tömeg után, az elbarikádozott kapu felé, Kuudo felfigyelt valamire. Szó szerint, a fejét felfelé fordtotta, mintha valamit érezne az irányból. Egy percig még akkor sem szólalt meg, amikor Kao már észrevette rajta a feszült figyelmet. Végül amikor megszólalt sem tudott tisztát mondani.
- Valami van fölöttünk. Nem tudom mi az. Az érzését sem tudnám megmondani milyen, de ott van. - Kao a hallgatásra válaszul, mielőtt még elérték volna a következő termet, végül csak odafordult a felfelé vezető lépcsősor felé, és megindultak rajta. Ide már senki sem követte őket, ami tökéletes jel is lehetett volna számára, hogy a lehető legrosszabbat választotta, de ezzel az információval már nem is kellett sokat várnia...
A lépcsők tetején végül egy fém ajtó várta őket, de az nyitva volt. A gazdája láthatóan nem számított vendégekre, sem betörőkre itt, amit az is könnyedén jelzett, hogy nagy igyekezetében észre sem vette az ajtó mögül leselkedő Kaot és Kuudot. Márpedig ők nagyon is érezték a fekete taláros férfi ténykedését, aki oda vissza rohangált a teremben, majd mintha csak a legtökéletesebb alkalmat kínálná fel számukra, eltűnt egy titkos átjáróban, és magányosan hagyta a szobát. Kao és Kuudo itt néztek össze, és végül be is léptek az ajtón.
A szoba mondhatni tágas és otthonos volt, legalább is Kao számára minden úgy tűnt, hogy kifejezetten használható és lakható lett volna, amennyiben lett volna élő-porciója is a helynek. A könyvek számából és válogatásából ítélve egy mágussal volt dolguk, aki, már az eszközeit is látva, mágikus kutatásokat végzett...
- Nem szabadna itt lenned! - Egy női hang szólalt meg a szoba túlfeléből, mégis távolian, mintha csak egy fal mögül, vagy álomból szólna. - Azért jöttél, hogy segíts nekem? - Kuudo találta meg először a szemeivel a lányt, aki az egyik tartályban volt a többi tároló között, de láthatóan kiemeltebb körültekintéssel elhelyezve. Kao nem is válaszolt, csak körbejárta a tárolót amennyire lehetett, és észre is vette az abba vezető csatlakozást, amit, ha megérintett, érezte a rajta át áramló energiát. A lány, aki addig figyelte őket, végül újra megszólalt.
-Édesapám a felelős mindenért! Engem... vagyis... a lányát használja fel, hogy hadsereget teremtsen! A vérével itatja, nem változtatja vámpírrá! Az a szegény teremtés élet és halál között lebeg, de a vámpírvértől elegendő életerőt termel, hogy a gonosz tudósok szörnyeket hozzanak létre... de van úgy, hogy szegény lány saját mása születik meg... engem azért tart itt, mert túl jól sikerültem! Sajnálom a lányát, igazságtalannak tartom, amit tesz vele... és amit azokkal a testvéreimmel tesz, akik tőle születnek, míg a többi teremtmény a gonosz háborújának eszközei csupán... segíts rajtam! Segíts Lizának!
- És hogyan segítek? - Kérdezte Kao, tartva a válasz egyértelműségétől, amitől függetlenül azonban volt már sejtése is arról, hogy mit kellhet tennie. Kezdve az összegyűjtött kutatás anyagainak elégetésével. Most, hogy a lány is kimondta ami eddig egyértelmű volt, a fickó aki emögött állt már mindennél veszélyesebbnek tűnt, és a gyengítése akkor is elsődleges lett volna, ha nem lett volna Nocturnus és a küldetése.
- Liza a laboratóriumban fekszik egy szarkofágban! Ha ő nem látja el energiával a labort, minden meghal, minden kísérleti alany odavész, és Édesapám terve összedől! De előtte... mielőtt oda mész... zárd el az én tartályomat is! Engem Édesapám tart életben, de szabad akarok lenni! Nem vagyok ember, nem vagyok Liza! Azt akarom, hogy ő és testvéreim szabadok lehessünk! Tedd meg, kérlek! - Kaotól nem állt távol ez a fejlemény, sőt, amíg a lány elmondta neki a részleteket is, ő már szét is szedte az egyik lámpást, és a benne levő olajat a polcok és a tervezőasztal alján locsolta végig, majd meggyújtotta őket. Minél kevesebb marad meg, annál kevesebb esélye lehetett, ha a fickó túléli is majd a kalandot, hamar képes lesz újabb erőre kapni, gondolta Kao, és amikor már mindenhol felkapott a láng, odalépett a tartályhoz is. A lány boldogan nézett rá mielőtt kihúzta a vezetéket, így még véletlenül sem gondolta meg magát. Egy testet ölt meg, ami csak egy másolat volt, és aminek arra kellett ráébrednie, hogy képtelen önmagától élni. Nem is kívánt volna belegondolni, milyen szánalmas élete lehetett volna a jövőben is, egy burán keresztül nézni ahogy az "apja" igyekszik tönkretenni maga körül mindent...
Éppen ezért nem is kellett túlságosan rávennie magát a kihúzásra, és nem is dobbant nagyot a szíve, mint a többi gyilkosságakor. A reakció osem maradt el. nem volt olyan gyilkos, aki hozzászokott volna a tettéhez, akármennyi is volt a számlálón. Talán pont azért, mert tudták mit tesznek, vagy azért mert minden gyilkossággal a saját erőszakos halálukhoz lettek közelebb, esetleg azért, mert féltek a túlvilágtól? Ez mindenkinek más lehetett, de aki elvesztette a torokszorító érzést, az az életét is elvesztette vele együtt. Megőrült, vagy ámokfutóvá vált, vérszemet kapott, és nem bírt leállni, esetleg függővé vált; mind egyre ment: mind csak az elkerülhetetlen, káoszba fulladó parádés végjáték egy-egy típusa volt.
A lány, aki békésen, minden valós halálfélelem és ösztön nélkül bukott alá fájdalmasan lassan, olyan volt, mint egy szép virág, amikor elhullik. Szép halál nem volt, hacsak nem ez volt az - bár Kao fejében felmerült a kérdés, lehetett-e ez halál egyáltalán. Volt-e halál egy pszeudó-élet után. Egy fantomlétet nem valami más követ?
-Te nyomorult...! - A hang kiszakította Kaot a merengésből, és ezzel egütt mágikus erő ragadta meg, és kezdte a lángoló szobából kifelé tolni. A fekete alak a szobára, és a lány holttestére nézve szinte lángra lobbant tekintettel űzte volna tovább Kaot a lépcsőn, vagy talán a falhoz csapta volna, de Kao nem várta meg mit tett a férfi. -Nocturnus kutyája... - Csak ennyit hallott, amikor végül elteleportált a mágikus fogásból, vissza a nagy csarnokba, ahol az addig kaput ostromló csuklyásoknak alig volt nyoma, és a barikád maradványaiból egy csapat bontakozott ki, az élükön a vörös, vékonyka, kedves arcú mágussal, akivel alig korábban volt szerencsétlensége összefutni Rohandar oldalán.
A fiú egy lányt fogott a karjaiban. Egy lányt, aki az élet telibb, pirospozsgásabb mása volt a fenn nyugvónak. Bizonyára ő volt Lisa, akiről a segítséget kérő lány beszélt. A kérdés már csak az volt, hogy a többi mágus vajon Nocturnusé volt-e, ahogy ő is, és még ha azok is voltak, mi a céljuk a lánnyal, akinek egyértelműen halottnak kellene lennie. Ha a vámpír rajta keresztül képes teremteni a seregét, akkor nincsen helye az élők között, de ég csak Nocturnus kezében sem.

Kao tehát megállt a csoporttal szemben, megvetette a lábait a megüresedő terem közepén, és kihívó tekintettel várta be őket. Nem volt szövetséges, se bátorító. A kezei az oldalán voltak, mint aki bármelyik pillanatban fegyvert akar ragadni, és a tartása is a készülő harcosé volt. Nem kívánt téves bizalmakat ébreszteni egyik érkezőben sem...

A mágusok elmenekülése után egyértelmű, mit kell tennünk; elbarikádozni magunkat újabb érkezőktől, amit el is kezdünk, hiszen viszonylag sok és nagy ajtó van, amiket el kell valahogy torlaszolni. Den természetesen nagyon kiveszi a részét a dologban – nagy szenvedve betol valami nyomorult, éjjeliszekrény szerű valamit egy kisebb ajtó elé, majd elégedetten mosolyogva szemléli a művét. Túlzottan is… meg van győződve róla, hogy fantasztikus munkát végzett, pedig van egy olyan sejtésem, hogy ha valahol be fognak törni ebbe a terembe, akkor az lesz az első ajtó, amin bejutnak.
Én, Leena és Pete ennél kissé többet és jobban torlaszolunk el, próbáljuk a legtöbb mozdítható tárgyat a nyílászárók elé tolni, majd pár perc múlva már mi is elégedetten szemléljük a művünket. Lopva hátrasandítok Denre, aki még mindig önelégültséggel bámul a semmibe.
A teremben körülnézve felmérhetjük, mégis mekkora pusztítással járt a csatánk a csuklyások ellen. A szörnyek hörögve fekszenek a földön, és megannyi lombikjuk össze vissza van törve; ám úgy tűnik, hogy nem sikerült az összessel végezni, mivel a hosszú teremben elnyúlva még legalább húsz ugyanilyen üvegtároló van itt, azzal a különbséggel, hogy azokban nem torz lények lebegnek, hanem összegömbölyödött kislányok. Hajuk piszkosszőke, testük rendellenesen karcsú, ők maguk viszont mintha teljesen nyugodt álmukat aludnák, úgy karolják át magzatpózban a térdüket.
Szemöldökeimet felvonva kezdem el követni Leenát és társát, kik érdeklődve indulnak el a hosszában elnyúló terem végéhez. Érdeklődve figyelem, hogy arrafelé haladva egyre sűrűbben vannak a lombikok, és némelyikben erőteljesebb is a benne rejlő kislány. De miért vannak itt a szörnyeken kívül még ilyenek is? Nem túl logikus… hisz így már nem is annyira gonosz ez a hely –már, ha annak akarták egyáltalán eladni- csak félelmetes, meg ilyesmi. Talán mindenféle cukros bácsik nevelgetik itt a maguknak való… khm…
Hamar figyelemreméltó dologra kapom fel a fejem; egy fekete szarkofág, mely giccses elemekkel, aranyos vonalakkal van kidíszítve, melyek meg-megcsillannak a homályban. A vörös hajú társunk szinte azonnal oda is ugrik a tákolmányhoz, és lekapja az ajtaját; annak súlyától, vagy épp a meglepődöttségtől majdnem ki is esik a kezéből, teste meginog, és a magabiztosság minden formában eltűnik belőle.
- Leena, nézd. – Hebegi kissé ijedten.
- Minden sárkányra... – Tátja el a száját csodálkozva, mire nyakamat nyújtogatva próbálom megszemlélni, hogy mi ennyire bámulásra méltó.
- Nem akarok beleszólni, de szerintem már nem él… – Veti fel tényként a gondolatát a kaméleon, vagy kígyó, vagy milyen gyík, és végre meglátom, miről is van szó. Egy lányról, aki épp, hogy csak lihegve – pihegve, de még úgy tűnik, életben van.
- Még él. Érzem a pulzusát. – A lány ismerős arcáról egyből a közeli lombikokra vándorol a tekintetem; szinte teljesen ugyanúgy néznek ki, azzal a különbséggel, hogy a folyadékban úszkáló fattyak még talán élettel telibbek, mint aki a szarkofágban van.
- Miket tartanak már itt? – Húzom el a számat. - Bizarr.
- Nem tudsz egy kis életet lehelni bele, Leena? – Talán megtetszett neked a kislány? Szerintem túl élettel teli vagy ahhoz, hogy egy pár lehessetek.
- Nem vagyok biztos benne, de meg próbálom. – Leena felé is tartja a kezét, de olybá tűnik, teljesen fölöslegesen; ami energiát a leánynak ad, az elveszik valamiben, viszont a lombikban lévő lányok mintha még élettel telibbé válnának ez által. - Sajnálom, de nem megy, hiába adok neki energiát, olyan mintha valami azonnal elszívná.
- Azok a csövek? – Mutatok rá a tekergőző kábelekre, melyek feltűnően a lány felé irányulnak, és onnan pedig szerteszét az egész teremben; bizonyára a lombikokba. - Valószínűleg azokon folyik ki az energia... mert, hogy nem adagolják, az tuti. – Osztom meg a többiekkel a véleményem, majd vállamat megvonva nézek körül, és látható, hogy a csövek mind-mind egy lombikban érnek véget.
Csak ekkor tűnik fel, hogy időközben Tango leugrott vállamról, és most jön oda hozzánk újra, habűr úgy tűnik, semmi újat nem talált. Vállamra felmászva, közömbös tekintettel figyeli a történteket, és fáradt sóhajjal nyugtáz minden neki nem tetsző tettet.
- Baj lesz. – Jegyzi meg suttogva, majd ezt követően a szemközti fal téglái mozgásnak indulnak, nekünk pedig sürgősen menedékre van szükségünk – a szarkofággal nem törődve szisszenek fel, mire Tango a magasba emel, és ott egy olyan helyre navigál, hogy a földre eső árnyékunkat ne láthassa meg a bejövő ember. Lélegzetvisszafojtva bámulom, ahogy végül az utólag hozzánk csapódott páros visszailleszti a szarkofág tetejét, majd szintén elbújnak.
Egy fáradt férfi lép elő a téglák által létrehozott „ajtón”. Haja gondosan hátra van fésülve, ám a kinézetet lerombolva természetellenesen lebeg mögötte, mintha valami szélgépezet fújná azt elölről. Szeme vörösen csillog, és az egész külseje furcsán félelmetes.
Feltárja a szarkofág ajtaját, és pengét emel ereihez, hogy vért eresszen az előtte levő kiscsaj szájába, én pedig idegesen rántom fel szemöldökeim. ~ Hova kerültem?! Ez több mint… bizarr…
- Liza, el kell mennünk innen! Csak annyit vért adok, hogy az útra elég legyen... – Magyarázza a férfi kapkodva, és újra meg akarja itatni a kis piócáját, ám mielőtt ez megtörténne, elkapja onnan a tekintetét, látszólag meglepődve és idegesen..
- Mi a... Liza, maradj itt, mindjárt jövök, és akkor elmegyünk! – Morogja, majd köddé válik, mint a csuklyás mágusok is. Nagy divat ez itten.
Tango azonnal leszállít engem a földre, majd mindahányan vagyunk, félkört alkotva álljuk körbe a lányt; én főként azon célból, hogy meglessem, milyen is ez a vérszívó jobb alakjában. Haja visszanyerte a szépségét, és már a bőre sem olyan fakó, így valamivel emberibben néz ki, ám az, hogy épp a szájáról nyalogatja teremtője, apja, vagy akárkije vérét, rögtön eloszlatja a bizalmamat.
- Ha a Papa visszajön, bántani fog titeket... menjetek el... – Na, még ez is. Szóval az apja, aki valamilyen őrült vámpírtudós, és világhatalomra akar törni a kislány hadsereggel. - A Papa szeret... és egyszer én is olyan leszek, mint ő... de jó kislánynak kell lennem... – Nyugalom, máshol vámpírtudóssá válhatsz. Ja, nem, de ez már részletkérdés.
Persze ennek ellenére én is segítek a munkálatokban, hogy kihúzzuk Liza hátából a csöveket, és minden egyes rántást, egy velőtrázó sikolyt, vagy halálhörgés követ, s ezzel egy időben a lombikokban lévő testek közül is egy-egy elernyed.
- Mit... mit csináltok... a testvérkéimnek szükségük van rám... várjatok... – Szól közbe Liza, ám nem igazán hallgatunk rá – ahogy a csövek fogynak, úgy hullnak lombikjuk mélyére a kreált lánykák, és úgy tér vissza a szarkofágban csücsülő lánykába is az élet..
- Mit... mit tettetek? Én... szeretnék elmenni innen! Vigyetek ki! Kérlek! – Kérlel minket, miután rájön, hogy mégis milyen jó neki, ha nem a vér cupákolása tartja őt életben, hanem a saját szervezete. Nos, valamire legalább ő is jó lesz…
A velünk tartó fiú, munkánk végeztével egyből magára kapja a szöszit, és amint arrébb toljuk Den fantasztikus barikádját, „menekülni” kezdünk. Heh… ha tudnám, hogy hová…
Persze nincs időm elmélkedni, mivel mi ketten Leenával a csapat élére kerülünk, így ránk hárul a feladat, hogy akinek lenne bátorsága megtámadni minket, azt elsöpörjük az útból, de ha nagyon kitartó, akár halál is lehet a jutalma. Gorombán takarítom az utat, a csuklyások nagy része pedig már inkább utat is enged – csupán tőlünk úgy ötven méterre tűnik fel egy ellenségeskedő, bizalmatlan alak, aki úgy tűnik, hogy nem akarja átadni a helyet, hogy tovább mehessünk.
- Kotródj arrébb, nyomorult! – Mordulok rá a fickóra.

Leena nem sokat tudott hirtelen mondani Tabuchi kérdésre. Pontosabban nem akart válaszolni, hiszen számtalan opció jutott eszébe.
„Tovább menni? Vagy elmagyarázni miért nem láttalak egy ideje? Elmondani ki az isten van melletted, akár megoszthatod, mitől van ennek a fazonnak olyan gyilkos aurája, és miért ráz ki a hideg is tőle?” - villant át agyán, ám ekkor az ajtó mögül léptek hangját hallotta. Kiáltások harsantak fel, s nem volt kérdés számára, hogy kik azok vagy éppen mit akarnak. Végül a sok lehetőség helyett egy új választ adott, még pedig a „torlaszoljuk el a az ajtót” választ. Szerencséjükre a teremben volt bőven bútor, amivel némi képen késleltetni tudták a kellemetlen látogatókat. Míg ő Peter és Tabuchi mindent, ami csak a kezük ügyébe akadt az ajtó elé pakoltak, igen csak terjedelmes halmot létre hozva ezzel a fehér srác egy komódoddal le is tudta a részét.
” Szólj már be neki!” - szólalt meg sértődötten Carmen. Hangjából kiérződött, hogy mennyire pofátlannak tartja a fiút, mely kivételesen most ő is egyetértett. Bár nem sokáig időzött ezen, hiszen ezek a bútorok nem tartottak sokáig, s a terem hátsó sötét része még ismeretlen volt számukra. Furcsa gyomor görccsel fordult meg, s csak most figyelt fel a különös szagokra amik teremben terjengtek. Megindulva a még fel-fel hördülő zombi szerű lények között, azon mélázott magában mi lehet ez. Több szag is terjengett, elsőként kissé maró szagot érzett, talán ez volt a leghangsúlyosabb. Szeméből könnyek eredtek meg tőle, s orra is folyni kezdett, mellett valami vízhez hasonló illatot is felfedezett, de ilyet még soha sem érzet. Első gondolata a poshadt víz volt, de még sem illet rá teljesen, abban biztos volt hogy vizet is érez, ahogy beljebb ért halványan lámpák gyúltak fel, s ember hosszúságú hatalmas üveg palackokat pillantott meg. Tudta, hogy valahol már látott ilyet, de kellett neki pár perc mire felidézte, hogy az egyik orvosi könyvben látta néhány hónapja. A lombikokból jövő furcsa vizes szag innen eredt, olyan volt mintha valami vegyszer is kevertek volna hozzá, ezzel téve édesebbé a büdös poshadt víz szagot. Közelebb érve egy teste pillantott meg a homályban. Egyetlen pillanatra visszahőkölt, nem akarta elhinni, amit lát. A sárgás színű vízzel telített lombikokban testetek lebegtek csövekre kötve, jobban meg nézve egy lányt látott. Karcsú testéhez számtalan cső csatlakozott. Piszkos szőke haja tincsekben lebegett körülötte. A fiatal lány láthatóan aludt, magához húzva lábát kezével összekulcsolva lebegett békés arccal.
Félelmetes látvány volt számára, akaratlanul is fullasztó érzést érzett, s torkához tette kezét. Tovább lépve a következő lombikhoz újra egy lányt látott, aki megszólalásig hasonlított az előzőre. Ugyan az a finom vonású arc, kecses test, nyugodt arc, még piszkos szőke haja is majdnem ugyan úgy lebegett körülötte.
” Még is mi lehet ez?” - villant fejébe a kérdés. A teremben nagyjából húsz lombikot számolt meg, s mindben ugyan azt a lány látta. Tisztában volt vele, hogy lehetetlenség hogy húsz ember ennyire hasonlítson egymásra.
” Klónok.” - szólalt meg Carmen.
” Az lehetetlen, a klónozás tilos, és azt sem tudják, hogyan kell!” - felelt. Ismerte a fogalmat olvasott már róla, de a könyvben az állt, hogy mielőtt rá jöhettek volna a folyamatra tiltottá nyilvánították.
” Mert szerinted ez az egész itt legális…” - jegyzete meg Carmen.
Ekkora elérték a terem végét, ahol egy hosszú szarkofág állt. Leena érezte rajta a por és vegyszer szagát, de mellett volt egy halvány, de még is számára figyelem felkeltő illat is. Emberé volt, vagy legalább is élőlényé. A másfél méter hosszú fekete szarkofágot furcsa kacifántos vörös és arany minták díszítették mely finoman csillogott a félhomályban.
Peter szó nélkül ugrott mellé s még mielőtt Leena felocsúdhatott volna felnyitotta.
” Nos nézzük mi van a benne!” - hallotta vidám kíváncsi hangját fejében, bár ő valahogy nem osztotta lelkesedését. Közelebb lépve viszont újra megtorpant, s Leena látta amint Peter arca elfehéredik.
- Leena, nézd. – hangja olyan volt mintha minden élet elhagyta volna.
- Minden sárkányra... – szalad ki száján, ahogy mellé lépett. A szarkofágban egy fiatal lány feküdt meztelenül, arca sápadt volt, haja pedig színtelen. Leena tisztán látta csontjait, melyre bőre pergamenként feszült, mintha egy halálra éhezetett embert látna. Jó pár percig eltartott mire felismerte a lányt, akivel már a lombikokban is találkozott.
- Nem akarok beleszólni, de szerintem már nem él… – szólalt meg Pascal, ahogy kibujt Leena köpenye alól. Leena fintorgott egyet, Pascal olyan érzéketlen tudott lenni.
” Még lélegzik nézd csak!” - szólt Carmen cáfolatként, s valóban lassan aprókat de emelkedett a lány mellkasa. Ám ez számára még nem volt elég, lélegzet visszafojtva nyúlt a lány beesett felcserepesedett bőre után.
- Még él. Érzem a pulzusát. – mondta megtapintva hideg bőrét.
- Miket tartanak már itt? – nézett végig rajta Tabuchi. - Bizarr.
” Jó reggelt.” - jegyezte meg magában.
- Nem tudsz egy kis életet lehelni bele, Leena? – kérdezte aggódó arccal Peter. Nem tartotta rossz ötletnek, bár most, hogy így jobban bele gondolt, talán van valami összefüggés a lombikok és a lány között. Egyértelmű volt, hogy ugyan arról az embert látja, de élettanilag a különbség drasztikus volt. A kérdés főként az volt, hogy milyen hatást gyakorol ezzel a testekre.
- Nem vagyok biztos benne, de meg próbálom. – mondta végül, s kezét a lány meztelen mellkasára helyezte. Testén hideg futott végig, ahogy a lány hideg kemény érdes bőréhez ért. Keze körül halvány kék fény jelent, meg érezte amin ereje a lányba kerül, de mintha abban a pillanatban el is tűnt volna. Újra próbálkozott, majd újra és újra de a mágia hatástalan maradt. Biztos volt benne, hogy valami nagyon nincs rendjén a lánynál. - Sajnálom, de nem megy, hiába adok neki energiát, olyan mintha valami azonnal elszívná.
- Azok a csövek? – kérdezett rá a fiú.
” Basszsus…” - futott át agyán. ” A csövek! Hogy neked mennyi eszed van!” - nyugtázta magában. - Valószínűleg azokon folyik ki az energia... mert, hogy nem adagolják, az tuti. – lány szavait hallván Leena követni kezdte a szarkofág aljából induló csöveket, melyek tény és való egy lombikban végződtek. Pascal lemászott róla, hogy közelebbről is megszemlélje a dolgot.
” És most?”
” Parancsolsz?” - kérdezett vissza meglepve.
” Tovább megyünk, vagy állunk itt még azt élvezzük a jó levegőt?” - fogalmazta meg részletesebben, csípős hangon. Ám mielőtt még válaszolhatott volna a balra lévő falban a téglák remegni kezdtek. Leena ijedten kapta oda a tekintetét, s a fakó fényben a téglák egyenként mozogni kezdtek, mint valami nagy gépezet apró darabjai először kifordultak majd, újra be. Olybá tűnt mintha láthatatlan erő forgatná őket, míg nem, két hatalmas vaskos oszlopot nem alkottak, köztük fekete nyílással.
” Leena!” - szólt rá Carmen s a lány felébredt a varázsból. Peter ekkora már visszacsukta a szarkofág tetejét, s mindketten hátra lépve az egyik lombik mellett kiálló oszlop mögé bújtak. Szemeivel Pascalt kereste, ki ijedtében a plafonra csimpaszkodott fel, átvéve a fekete fal színét.
Egy alak lépett ki a sötétségből, léptei nyomán halk kopogás töltötte be a teremet, hosszú fekete találja árnyékként suhant utána. Leena lélegzet visszafojtva figyelte amint a magas alak belép a félhomályba s rémisztő kinézetét felfedte a fény. Arca sápadt és meggyötört volt, bőre vékony hártyaként feszült arcára, s a fény furcsa játékénak nyomán, arc csontjai kemény kontúrt alkottak. Még is szeme láng vörösen égett, s oly erőt sugárzott mely megrémítette Leenát. Egyetlen másodpercig azt hitte a férfi őt nézi, s érezte a tekintetéből áradó gyilkolási vágyat. Vékony beesett arcát hosszú fakó szőke haj keretezte, melyet mintha láthatatlan szél fújna lobogott körülötte. Ahogy lassú léptekkel a szarkofághoz lépett, Leena szíve egy olyan gyorsan vert, hogy szinte biztos volt benne, ki fog szakadni. A dübörgés már már ezernyi dob ütemes hangjára emlékeztette, s attól félt az idegen meghallja. Nyugalmat erőltetve magára sikerült kissé lejjebb nyomnia szívdobogását, s halkan levegőt vett. A különös alak egyetlen mozdulattal tolta el a szarkofág tetejét, melyben a lány feküdt s letérdelt hozzá. Ám ami ezután következett, majdnem minden lélekjelenlététől megfosztotta őt.
A férfi levéve lehúzta a kezén lévő fekete bőrkesztyűt s beleharapott saját csuklójába. Leena látta amint az éles hófehér fogak bele mélyednek s skarlát vörös vér buggyan fel. A férfi csuklóját eztán a lány ajkai fölé helyzete.
Az élettelen test csodák csodájára éledezni kezdet, fakó haja fénnyel telt meg, pergamen szerű vékony bőre kissé megduzzadva puhává vált. Beesett arca élettel telt meg, s végül szemei is kinyíltak. A lehetetlennek tűnő jelent, felfoghatatlan volt Leena számára.
”Vámpír.”
” Az nem lehet, azok csak kitalált lények!” - felelte, bár valójában csak ő maga nem akart elfogadni a valóságot.
” Mert Nocturnus az mi? Ráncos molylepke, he?” - csattant fel Carmen. A szarkófágban fekvő lány lassan felült, bár még imbolygott kicsit.
- Liza, el kell mennünk innen! - szólalt meg, hangja furcsán vibrált. Csak annyit vért adok, hogy az útra elég legyen...
Csuklóját újra a dülöngő lány ajkaihoz emelte, de mielőtt még újra „ihatott” volna, hirtelen hátra kapta tekintetét.
- Mi a... Liza, maradj itt, mindjárt jövök, és akkor elmegyünk! – sietve majd köddé vált.
Leena kilépve a lombik takarásából a lányhoz indult. Nem tudta miért, és hogy éppen mit akar tőle, de a látottak szó szerint feldúlták a lelkét.
- Ha a Papa visszajön, bántani fog titeket... menjetek el... – pillantott rá Liza, erőtlen tekintetével. - A Papa szeret... és egyszer én is olyan leszek, mint ő... de jó kislánynak kell lennem... – hangja olyan volt mint a szellemeké, gyenge fáradt és homályos. Mellé lépve rámarkolt az első csőre, s megrántotta. Nem tudta biztosan, hogy ezek a csövek okozzák a lány gyengeségét, vagy talán pont fordítva tartják még életben, de egyszerűen nem volt képes tovább nézni őt. Cselekedni akart, el akart innen tűnni örökre. Ám amikor az első csövet kirántotta a lány abba hagyta a dülöngélését. Meglepődve nézte, s újra pulzusát figyelte. Erősödött.
- Mit... mit csináltok... a testvérkéimnek szükségük van rám... Várjatok... – próbált ellenkezni. A kővetkező csőt is kihúzta s látta amint a jobb oldali lombikban lévő lányka teste a lassan a tartály aljára ül. - Mit... mit tettetek? - kérdezte rémülten, majd mikor Peter újabb csövet húzott ki belőle arca hirtelen megváltozott. - Én... szeretnék elmenni innen! Vigyetek ki! Kérlek! – nézett rá kétségbeesetten.
– Pascal! - szólt Leena mire a kaméleon a vállára mászott, majd Peter megemelve a lány gyenge testét futásnak eredtek. Bár fogalma sem volt merre tartanak, utat nyitva a nem is olyan rég épített barikádon kiléptek a folyosóra. Nagy meglepetésére a folyosón lévő papok Liza láttán meghökkentek, s hátrálni kezdtek előttük.

Tehát immáron mindannyian a csarnokban vagytok! Az események itt érnek össze, egy szusszanásnyi időtök van, amíg tisztázzátok, hogy kinek mi a terve Lizával, és ezzel az egész helyiséggel. Ám miután jól elbeszéltetek egymás mellett, megjelenik a vámpír nagyúr, és dühödt ordítással vörös vérsugarakat lövell felétek, melyekből tüskék állnak ki. Hiába tértek ki a támadás elől, az eszét vesztett vámpír megállás nélkül okádja rátok vérmágiájának leghalálosabb átkait. Képes mérgező véráradatot zúdítani egy területre, vagy hirtelen megalvadt vért ostornak használja, és további vérből és sötét mágiából formált lövedékekkel támad. Ellentámadásaitok elől vagy elteleportál füst és denevérek képében, vagy egy laza kézmozdulattal egyszerűen félrecsapja őket. Az már bizonyos, hogy esélyetek sincs ellene, túlságosan erős, és ha sokáig álldogáltok ott, még a végén meg öl benneteket.
A komplexumból nem találtok kiutat, ellenben egy kis menekülés után belebotlotok a maradék szektásba, tudósba és mágusba. Azok valami nagy, gyűrű alakú portál szerűséget birizgálnak, mikor megérkeztek. De már jön mögöttetek a vámpír, aki óriási erővel ront be a terembe, és ekkor kirobban a káosz! Pár mágus rátok ront, míg mások bepánikolnak a nagyúr láttán, megint mások ordibálva próbálják működésre bírni a portált. A zűrzavarban a vámpír a tömeg fölé lebeg, és egy-két szolgáját elkapva kiszívja belőlük az utolsó csepp vért is. Ettől mágikus ereje mintha növekedne, hogy összegyűjtsön megfelelő mennyiségű erőt egyetlen óriási támadásba.
Végigküzdve magatokat a tömegen, kerülgetve a vámpír támadásait elérhetitek a portált, ami pár rúna beállítás segítségével működik. A logikai képlet, ami alapján működik, számotokra ismeretlen, de ha akad köztetek okostojás, aki eléggé bízik magában, megfejtheti a rúna kombinációt, feltéve, ha a többiek meg tudják védeni!
Postotok addig tartson, hogy a portál hirtelen felvillan, ti átugrotok rajta, ugyanebben a pillanatban pedig a vámpír eget rengető ordítással kiereszti magából a vérmágia legpusztítóbb hatalmát, mely elnyeli a termet, és vele mindent, ami él!

Bár küldetésetek nem ért még véget, de egy különleges, és nagy hatalmú erő hirtelen elvisz titeket a helyszínről, és a következő pillanatban már otthon találjátok magatokat. De nem érkeztetek üres kézzel:

Leena: 400 VE + 2.625.000 Gyémánt

Tabu: 360 VE + 6.000.000 Gyémánt

Kao: 380 VE + 4.500.000 Gyémánt

Pete: 310 VE + 1.845.000 Gyémánt

Den: 360 VE + 6.000.000 Gyémánt

Köszönöm a játékot!

» Magánküldetés Nyolcas, Leena és Nickolas számára
» Meglátni, és megidézni (magánküldetés Gabriel, Rane, Tabu és Mona részére)
» Magánküldetés: A Káosz Lord tanulsága (Itachi, Breham és Leena)
» Tony Smith
» Tony Smith