Naomi Wildrose

Tolvaj szellem

- Lassan kapd be! – intett óvatosságra Nati.
- Ezt inkább én mondhatnám! – vágtam vissza, látván milyen mohó.
- Igaz, az enyém lett később kiszedve. Na, mindegy, inkább együnk! Te szereted azt a fehér cuccot?
- Igen imá- áhh az egész arcom olyan lett! – megtöröltem az arcomat, és nyaltam tovább.
- Úgy eszed azt a fagyit, mint egy kisgyerek! – sértegetett ismét, úgy tűnt az az új hobbija, hogy engem piszkál… Nem mintha én nem ezt szoktam volna csinálni.
- Előbb nézz tükörbe, mielőtt kritizálsz! Tiszta fagyi az orrod! – nevettem ki barátnőmet.
- Dehogy is! – letörölte orráról a fagyit – Menjünk szerintem haza, ahogy nézem, elég ronda felhők gyülekeznek!
- Nem rondák, csak meg kell bennük látni a szépet! – mondtam miközben néztem a gyülemlő sötétkék felhőket, amik tény, hogy nem voltak valami szépek, de nem akartam igazat adni Natinak. - Szerintem kifejezetten szép látványt nyújtanak.
- Milyen szép leszel te is csuromvizes ruhában, elázott hajjal…- hogy neked mindig engem kell kóstolgatnod…
- Majd megszáradok… Na, jó, inkább tényleg menjünk! Semmi kedvem ruhát szárítani! – győztem meg magam, és Harut sem volt kedvem háromszázszor megtörülni.
- Na azért! – hümmögtem egyet, majd elindultunk haza. Kicsit csalódott voltam, hiszen úgy volt, hogy ez a mi csajos délutánunk lesz, na és természetesen Harué. Bárhová mentem, sosem hagytam otthon, és soha nem is fogom.
Ahogy lassan sétáltunk haza, akaratlanul is betévedtünk egy boltba, és új ruhákkal bővítettük szekrényeink. Vettem egy új táskát is, amibe beleraktam Harut, így nem kell majd állandóan a kezemben cipelnem. Kilépve az üzlet ajtaján nedvesség fogadott minket, ugyanis eleredt az eső.
- Na eeezt kifogtuk. – lelkendezett Nati, mire én csak egy halk kuncogással feleltem.
- Akkor most mi lesz? – érdeklődtem a következő lépés felől.
- A tervem a következő… SPRINT HAZAAA! – száguldott ki a cserepek alól, ahova bebújtunk. Tágra nyílt szemekkel bámultam utána, és megráztam a fejem barátnőm idiótasága miatt.
- Hát Haru, szurkolj! – vontam meg a vállam, majd puskagolyó módjára Nati után futottam.

Egy gyors sprintet a hátunk mögött tudva beestünk a ház ajtaján, és elnevettük magunkat.
- Ez jó kör volt! – lihegett Nati.
- Akkor még egyet? – kérdeztem reménykedve, mert sokkal viccesebb volt, mint gondoltam.
- NEM! – vágta rá gondolkodás nélkül. – Na de ha mehetek először én fürdeni, akkor utána csinálok forró csokit, meg valami rágcsát.
- Megegyeztünk! – csillant fel a szemem a forró csoki hallatán. Nati bemászott a fürdőszobába én meg ott maradtam az ajtó előtt, hogy ne vizezzek össze semmit. Elővettem az új táskámból Harut, és próbáltam megtörölni elázott tojáskámat.
- Jajj drága, látom te sem úsztad meg! – pusziltam meg egyik lila pöttyét, majd leültem a földre és az ölembe helyeztem. Unottan számoltam a perceket, másodperceket, és vártam, hogy Nati végezzen a pancsolással.
– Mehetsz! - adta át nekem a terepet.
Lábujjhegyen bementem a fürdőbe, és Haruval együtt beálltam a zuhanyrózsa alá. Megengedtem a meleg vizet, és vártam, hogy mindketten átmelegedjünk. Odakint ekkorra már dörgött és villámlott, ráadásul úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna.
Hallgattam az ég szimfóniáját, de a következő pillanatban kivágódott az ablak, minek következtében annyira megijedtem, hogy hanyatt vágtam magam, és belerúgtam a zuhany mellett lévő szekrénybe. Haru szerencsére megúszta, de a fejem és lábam szép kis ütést szenvedett el.
- Kész a forró csoki! – szólt Nati, mielőtt hangos káromkodásba kezdhettem volna a történtek miatt. Megtörülköztem, a kis tojásomat is megtöröltem, majd a fejemre nőtt púpomat tapogatva kimentem a konyhába.
- Hát te mi a jó istent csináltál?! – bámult rám meglepődve.
- Összebarátkoztam a fallal… - foglaltam össze tömören a balesetem.
- Igen, és kedves? – próbált humorizálni, amihez abban a helyzetben semmi hangulatom nem volt, de ha már elkezdte, úgy döntöttem, hogy folytatom.
Lehuppantam mellé az asztalhoz és magamhoz vettem a bögrét, amiben a forrócsokim volt.
- Igen nagyon kedves… és egész helyes. – mosolyogtam rá, remélve, hogy nem fogja tovább folytatni.
- Na gyere igyuk meg a forró csokit, te szerencsétlenek úrnője! – pont ő mondja…
Natira nyújtottam a nyelvem majd belekortyoltam az italomba. Kellemes melegség áradt szét a testemben miközben a korty leszökött a gyomromba.
- Bruuuuh – rázott ki a hideg- Nagyon finooom~! – nyögtem ki, és az egész bögre csokit egyszerre lehajtottam
Nati nevetve felállt és hozott egy tányér sütit. Még gőzölgött a tányéron, így egy kis ideig vártam, hogy ne égesse szét a számat.
- Bárcsak Haru is megkóstolhatná! Remélem, hamarosan kikel! – szorongattam szerencsétlent, majd hozzáláttam a sütihez.
- Amúgy hogy lett kész ilyen gyorsan ez a süti? Szinte tíz perc alatt megcsináltad! – csodáltam Natit, a konyhatündért. Én órákig szórakoznék egy ilyen sütivel, de nálam meg is égne.
- Még hogy tíz perc? Tudod te meddig voltál a fürdőben?! – mutatott rá a tényre, hogy megint túl sokat áztattam magam.
- Nekem nem tűnt többnek tíz-tizenöt percnél. – mentettem magam, és letöröltem a süti morzsákat a számról. Hirtelen csiklandozni kezdte valami az orromat, és tüsszentettem egy nagyon. Nem tudtam eldönteni, hogy röhögjek, vagy undorodjak Natitól, mert pont telibe kaptam a süti maradékos tüsszentésemmel.
- Khhmm… egészségedre… - ekkor már sírtam a röhögéstől.
- Hahah… bocsi, nehaha-nem direkt volt! Hahah! – de nem hangzott túl hihetőnek.
Felállt az asztaltól, és keresett egy rongyot, amivel letörölte magáról a kajamaradékot.

Míg Natira vártam, Haruval szórakoztam, és akkor tűnt föl, hogy elfelejtettem visszavenni a nyakláncom. Gyorsan felálltam, kis tojásomat az asztalnál hagyva visszaszáguldottam a fürdőbe ahol megváltam az ékszertől. Körbetapogattam a szekrényt ahova a nyakláncot tettem, de annak hűlt helye volt. Kivert a víz, és a szívem egyre gyorsabban vert, nem akartam elhinni, hogy eltűnt… az egyetlen dolog, amit anya személyesen adott…
Leültem a földre és gondolkodni kezdtem, hogy nem-e máshova tettem, de biztos voltm benne, hogy a szekrényre tettem.
~ Nem csuktam be magam után az ablakot… de egy ember nem férhet be rajta… ~ gondolkodtam, hátha kitalálom mit történt ~ Rajtam és Natin kívül más nincs a házban, de Nati utánam már nem jött be ide. Akkor csak is egy magyarázat létezik! ~ villant fel a fejem fölött a nem létező villanykörte.
Körbenéztem a házad, de nem találtam az általam tolvajnak vélt lényt. A konyha közepén mérgesen toporzékolni kezdtem, amire barátnőm is felfigyelt.
- Beléd aztán meg milyen kórság ütött? – nézett rám furcsán, mintha nem lennék normális.
- Szellemkórság… - morogtam. – Ellopta a nyakékem egy fehér lepedőbe bugyolált, hullalélek! – csikorogtattam a fogaimat.
- Egy szellem? Miből gondolod, hogy egy szellemnek pont a te nyakláncod kellene?
- Hát mert ez egy gyönyörű nyaklánc, és mert az enyém, és mert … KELL NEKI ÉS KÉSZ! – próbáltam felsorolni különböző indokokat, de semmi normális indok nem jutott eszembe. Nekidőltem a falnak, a csuklóm a fejemhez szorítottam és haldokló hangokat erőltettem ki a torkomon.
- Tudom már, hogy miért lopta el a szellem… - hallgattam pár másodpercig, hogy meglegyen a drámai hatás… – azt akarja, hogy belehaljak a szomorúságba és a túlvilágon az övé legyek! Nem tud ellenállni a szépségemnek, ezért mindenáron meg akar szerezni magának! Oh, szegény fejem mi lesz velem! – utolsó mondatomnál már a földön feküdve játszottam a hattyú halálát.
- Naomi… ezt ugye te sem gondolod komolyan? – ennyit a tökéletes alakításomról…
- De attól még biztos vagyok benne, hogy egy szellem vitte el! Nincs rá más logikus magyarázat! – odasiettem az asztalhoz és felkaptam Harut. Nem vártam meg, hogy Nati előálljon valami sokkal logikusabb magyarázattal, mint az enyém, ezért gyorsan kirohantam az ajtón.
- Naomi! Hova mégy? – üvöltötte utánam, de már nem fordultam vissza a válaszadáshoz, futottam tovább.

Az eső szerencsémre elállt, és a tócsákat is könnyedén átugrottam. Betértem egy szellemekkel foglalkozó boltba, és alaposan szemügyre vettem a portékákat. Végül vettem egy kütyüt, ami állítólag jelezte, ha szellem volt a közelében. Egy kevés szellemsóval is felszereltem maga, ami megöli a kísérteteket.
- Akkor már csak a ruha kell! – társalogtam kis tojásommal, miközben egy ruhabolt felé vettem az irányt. Egy tucat terepmintás ruha között válogattam, és végül egy trikót, egy rövidnadrágot, és egy menő napszemüveget vettem magamnak, holott nem is sütött a nap. Harut megajándékoztam egy szintén terepmintás sapkával, hogy majd segítsen nekem szellemet fogni.
Hazafelé szintén futni kezdtem, mert nem akartam, hogy újra eleredjen az eső, és ismét egy bőrig ázzak, vagy az a lebegő pokróc végérvényesen meglógjon a nyakláncommal. Út közben átöltöztem, ahol nem látott senki, hogy otthon majd stílusos legyen a belépőm.

Berúgtam a ház ajtaját, amit azonnal meg is bántam, mert a saras cipőmnek köszönhetően az ajtó is tiszta sár lett.
- Basszus, Haru ha ezt nem szedjük le nekünk annyi! Nati leszedi a fejemet és virágcserepet csinál belőle… te meg egy óriási tükörtojásként végzed! – húztam a szám és rögtön nekiálltam lecsutakolni a szennyeződést. A házisárk… háziasszony szerencsémre nem hallott meg, így halkan becsuktam az ajtót és besompolyogtam a szobába.
- Megjöttem! – mondtam mély hangon, hogy minél menőbbnek tűnjek.
- Merre voltál? – érdeklődött, miközben felmérte a felszerelésem.
- Felkészültem, hogy levadásszam a szellemet és visszaszerezzem a nyakékem! – válaszoltam még mindig vagány hangon. – Bemutatom a segédem, Harut! – mutattam rá, és a ruhámhoz passzoló sapkájára.
- Te jó isten… szegény tojás! Én nem ismerlek! – tette maga elé védekezőn a kezét.
- Én is imádlak! – mondtam ironikusan, majd bevonultam a fürdőbe.
Felemeltem a szellemérzékelő szerkentyűt, másik kezemben Harut fogtam, és vártam.
Nati nekitámaszkodott az ajtófélfának, és kíváncsian várta, mi fog történni. Mivel perceken át semmi sem történt, úgy döntöttem, megszólítom azt a bizonyos szellemet, csak épp ötletem se volt, hogy hogyan kellene.
- Ömm... Híííívlaak! Te fehér, huhogó, tolvaj rongydarab! Követelem, hogy jelent meeeeeg! – csalogattam a szellemet, de akkor sem történt semmi. Fél perccel később a szellemjelző pityegni kezdett. Izgatottak szaladgáltam a házban, de a jel sehol sem volt erőseb, és egyszer csak abbahagyta. Megforgattam a kezemben, és a hátulján egy szövegre lettem figyelmes.
- „Hat éven felüli gyerekek számára ajánlott játék szellemérzékelő” – olvastam fel, mire Nati nem meglepő módon kinevetett.
- Na, jó… én azt hiszem, elmegyek Stragohoz. Majd estére jövök. – intett felém.
- Hűtlen! Mész pasizni, amíg én itt szellemgondokkal küszködöm! – játszottam a vérig sértettet, de inkább abbahagytam, mert a Kívánatos Haldokló Szépség előadásomra sem volt vevő.
- Nincsen szellem! És biztos, hogy leraktad valahova a nyakláncot amilyen rendetlen vagy! Most pedig hűtlen módon távozom. – lépett ki az ajtón, így egyedül maradtam Haruval. Kivágtam az ablakon a játék szellemérzékelő kütyüt és Haruval a kezemben, minimum hatszor körbejártam a házat. Semmi abnormálist nem találtam, ezért szomorúan beültem a sarokba, és ölelgetni kezdtem a tojásom.
- Talán Natinak igaza van… - mondtam neki letörten – Nem szellem vitte el a nyakláncom, hanem elhagytam.
Haru mocorogni kezdett az ölemben, mire elmosolyodtam.
- Igazad van! Biztos, hogy egy szellem volt… más sztori olyan egyszerű lenne. – nevettem el magam.
Még kétszer körbejártam a házat, de a nagy lelkesedésem ismét alább hagyott, mert nem találtam semmi szellemre utaló nyomot. Ismét leültem a sarokba és vártam, hogy történjen valami. Fél óra várakozás után elálmosodtam, és fejemet Harura hajtva hagytam, hogy elnyomjon az álom.

- Mit csinálsz te ott? – jött felém a kérdés, mire felriadtam.
Nati érkezett haza Stragotol.
- Melegszek… tudod, itt kilencven fok van. – ásítottam, és vártam, hogy leessen neki a poén.
Megfogta a homlokát, és fájdalmas grimaszt vágott, amiből rájöttem, hogy megértette a dolgot. Nem válaszolt semmit, csak lerakta a cuccait, és elővette a takarító felszerelést.
- Fél kilenc van és ő takarít… én még nappal sem szívesen takarítok, nem hogy este! Kiskorában biztos fejbe vágták egy söprűvel… – suttogtam Harunak.
Átfeküdtem a kanapéra, és magamhoz ölelve pöttyös tojáskámat, betakaróztam és hallgattam, ahogy Nati sertepertélt a fürdőben.
Egy fél óra elteltével Nati kijött a fürdőből és a fejét fogva közeledett hozzám.
- Na mi az? Ne mond, hogy te is megismerkedtél a fallal! – próbáltam komoly arcot vágni, de nem ment, és akaratlanul is röhögtem rajta.
- Te akkora zokni vagy, hogy még a jetire is nagy lennél! – mondta, amiből arra következtettem, hogy nem fejelte le a falat.
- He? – kérdeztem vissza értelmesen, és vártam a magyarázatot.
Az öklét nyújtotta felém, mire felültem és most már tűkön ülve vártam, hogy mégis mit akar. Kinyitotta a tenyerét, és a láncom esett a kanapéra, én meg, mint bika a vörösre, rávetettem magam.
- Ááááááá! Hol találtad? – hintáztam az ágyon, vigyázva, hogy azért Haru ne guruljon le.
- A szekrény mögött! Én mondtam, hogy nem egy szellem lopta el! – dörgölte az orrom alá, hogy igaza volt, de nem tudott lelombozni.
- Biztos akkor löktem le amikor elcsúsztam…- estem gondolkodóba - Na de hát annyi baj legyen! Nézd milyen szexi kommandós rucit szereztem magamnak! – mutattam a ruhámra, és rákacsintottam Natira, mire ő megint csak a fejét fogta:
- Te ruhafaNATIkus…

Egy új ismerős... és ki az a B.B.?

- Elmentem valahova kikapcsolódni Haruval! Pár nap múlva jövök! – értesítettem Natit, hogy ne számítson rám az elkövetkezendő pár napban, vagy netalán egy hétben.
Untam már az egyforma napokat, és kikapcsolódás gyanánt, úgy döntöttem bejárok pár közeli várost. Elsőként Oshibanába akartam menni, hogy meglátogassam rég nem látott apámat, bár be kell valljam nem túlzottan lelkesedtem a dologért, mert biztos voltam benne, hogy leszedi majd a fejem a sok éves távollét miatt.
Mikor a vonat az unalmas út után végre befutott Oshibanába, lefelé igyekeztem a járműről, de két maszkos illető az utamat állta.
- Segíthetek? – kérdeztem flegmán őket, és próbáltam megkerülni a két majmot, de azok nem engedtek.
- Egy ilyen szép kislánynak nagyon veszélyes egyedül mászkálnia a nagyvilágban! – hajolt hozzám közelebb az egyik alak, mire automatikusan hátráltam, de a szája bukéját sajnos így is megéreztem.
- Egy ilyen ronda alaknak legalább a fogait rendben kellene tartania! – hessegettem el kezemmel a bűzt.
- Nézzenek oda, hogy felvágták a nyelvét! – nevetett össze a másik maszkos állattal – Gyere csak velünk, mi majd megtanítunk a jó modorra.
A kezem után nyúlt, mire én gyorsan egy kinyitott ablak felé rohantam, és kiugrottam rajta.
~ Remélem Haru ezt megúsztad törés nélkül… ~ bizakodtam magamban, de nem volt rá időm, hogy megbizonyosodjak tojásom épsége felől, ugyanis a két férfi a nyomomban volt.
Teljes erőmből rohanni kezdtem, minél nagyobb tömegen átgázolva, hogy üldözőim fennakadjanak az emberekben.
~ Miért nem támadok rájuk?! ~ szegeztem magam felé a kérdést, de inkább hanyagoltam a dolgot és menekültem tovább.
Hátra néztem, két fószer lassan kezdett beérni. Ismét előre kaptam a tekintetem, és egy fiatal srác került az utamba. Mivel már nem volt időm kikerülni, egy szökkenéssel átugrottam felette, remélve, hogy a maszkos pasasok belerohannak, és nyerek magamnak még egy kis egéridőt.
- Bocsi! – kurjantottam hátra egyrészt, mert átugrottam felette, másrészt, mert akadálynak akartam használni üldözőim ellen. A tervem sajnos nem jött be, mert ők is simán átugrották szerencsétlen ifjút.
Nem néztem többet hátra, nem akartam szembesíteni magam a ténnyel, hogy a két gorilla egyre közeledik felém. Ahogy csörtettem előre, magamhoz híven felbuktam saját lábamban és elnyúltam a földön.

- Hagyjátok békén a hölgyet! – hallatszódott a szigorú hang mögülem.
Hátra néztem, és a nem rég átugratott srácot láttam, amint épp feltrancsírozta üldözőimet egy falra. Pár pillanattal később azok rémülve szaladtak világgá, s hősies megmentőm szapora léptekkel sietett oda hozzám.
- Elmúlt a vész. Gyere felsegítelek. – nyújtotta felém kezét, de akkor valami furcsa meleget éreztem a hátsóm körül. Megvizsgáltam magam, és rá kellett jönnöm, hogy egy szál bugyi híján kivolt az egész farom.
- A kedvenc ruhám! – ordítottam mérgesen a fiatalemberre és felugrottam. Haruval eltakarva bugyimat, egy fenyegető lépést tettem felé, mire a fiú hátrált egy kicsit.
- Ne haragudj, nem direkt volt! - emelte maga elé védekezőn a kezeit.
- Ezért megfizetsz... - mormoltam az orrom alatt, s a magasba emeltem egyik kezem. Meglendítettem azt, de ahelyett, hogy pofon vágtam volna, megragadtam a fiú ruháját, és közelebb húztam magamhoz, hogy minden egyes szavamat kristálytisztán érthesse.
- Lemerem fogadni, hogy ez direkt volt! – sziszegtem, mentegetőzését figyelmen kívül hagyva. - Nézd meg mit csináltál a ruhámmal! – mutattam magamra, hogy felfogja a tönkretett ruha súlyosságát, de ismételten elfelejtettem, hiányos ruházatú mivoltom, és egyből meggondoltam a dolgot.
- Ne! Mégse nézd! – förmedtem rá, és nagy zavaromban olyan messzire hajítottam magamtól szerencsétlen fiút, amennyire csak tudtam.
- Esküszöm nem direkt volt. Ne haragudj. – állt meg a levegőben, mintha az a föld lett volna - Mivel engesztelhetnélek ki?
- Veszel nekem egy hajszálpontosan ugyanilyen ruhát! Ha akár egyetlen cérnája nem úgy áll, mint amilyen ez… - a fenyegetést abbahagytam, mert semmi ötletem sem volt, mivel tudtam volna megbüntetni ruhagyilkosom.
- Rendben, megegyeztünk. De mégis hol találnék egy ugyanilyen ruhát? – kérdezte jogosan, mert igazándiból én sem tudtam, hol találnánk még egy olyant.
- Hát mondjuk itt lent a földön! – sugalltam feléje, hogy igazán leszállhatna az én szintemre, mert kissé zavaró volt úgy kommunikálni, hogy fel kellett néznem rá.
- Bocsáss meg. – ereszkedett a földre - Szóval merre is induljak el? - nézett körbe.
- Arra! – mutattam a város felé, ahol emlékeim szerint rengeteg ruhabolt volt. Indultam volna utána, de moccanni sem mertem fél-pucéran, csak maflán álltam egy helyben, és takargattam alsóneműmet Haruval.
- Parancsolj. – nyomta kezembe hatalmas kabátját. Durcás fejet vágva, de belül mosolyogva felvettem a kabátot, ami tökéletesen elrejtette lenti nőiességem. Harut visszacsúsztattam a táskámba és nagyképűen a magasba emeltem a fejem, hogy megértse, milyen jó modorú leány vagyok – semmilyen -, és elindultam.
Csendben haladtunk, figyeltem a felettünk elhaladó hófehér felhőket, és csodáltam a madarak kecses szárnyalását, amiről valamiért Nati barátnőm bénázásai ugrottak be.
- Egyébként Jonathan vagyok! – lépett mellém aranyos mosollyal az arcán.
- Izééé… én Naomi… - árultam el a saját nevem kicsit zavarban Jona kedvességét tapasztalván. A legtöbb férfi, akivel addig találkoztam, legtöbbször bunkó volt, vagy rendkívül perverz.
- Jól sejtem, hogy te is mágus vagy? Mondd, melyik céhhez tartozol? – érdeklődött felőlem.
- Na-na-na! Nem barátkozunk! Súlyosan megsértettél, nem beszélek veled! Amúgy a Blue Pegasushoz! – próbáltam tartani a haragot, de nem igazán sikerült.

Kisvártatva megérkeztünk a régi kedvenc butikomhoz, ezért elhalasztottam a kérdezősködést, és sietősen belökdöstem Jonát az áruház ajtaján
- Te csak kövess engem, nem értesz a ruhákhoz… - mosolyogtam, és sorban felkaptam minden tetszetős ruhát, ami a szemem elé került. Beszökelltem a próbafülkébe és válogatni kezdtem a behurcolt ruhák közt. Jonát közben a fülke elé állítottam őrködni, nehogy valami idióta belessen hozzám.
- Ne merészelj leskelődni! – figyelmeztettem, hogy nem ajánlatos próbálkoznia neki sem…
Behúztam magam mögött a függönyt, ledobtam Harut a sarokba, de nem kezdtem bele rögvest az öltözködésbe, hanem mellem alatt összefont karokkal, toporzékoló lábbal vártam a kíváncsi szempárt, ami rövid időn belül, számításaim szerint meg is érkezett. Rezzenéstelen arccal néztem a leskelődő szemébe.
- Gondoltam, hogy nem bírod ki. – mondtam megvető hangnemben. Ezek szerint jól sejtettem, hogy egy nőfalóval áűllok szemben…- És most TÜNÉS A FÜLKÉMTŐŐŐŐŐL! – tessékeltem arrébb egy „kedves” öklössel, ami Jonathan arcát kínozta.
- Ez csupán férfias kíváncsiság volt! – Jó kifogás, sosem ártANA. - Nem kellett volna, képen törölnöd. – akkor sose mentél volna odébb - Gonosz vagy, kicsi Naomi. – mondta úgy, mintha én lettem volna a nagy, rút boszorka, aki kénye-kedve szerint pofonokat osztogatott. Mondjuk, el tudtam volna fogadni a szerepet, igazán testhezállónak éreztem.
- Nem vagyok kicsi! – reagáltam végül kijelentésére egy fújtatással is. - És ha most megbocsátasz… - berántottam magam előtt a függönyt, hogy az majd’ leszakadt. Biztos voltam benne, hogy Jona nem leskelődik tovább, így nyugodt szívvel bújtam ki a nagy kabát alatt rejtőzködő, ropogósra sütött ruhacafatból. Egy rövid, magamban folytatott vacila után, hogy mit próbáljak fel először – a hatalmas női problémák…-, belemásztam egy egyszerű fekete ruhába. Egyet-kettőt fordultam a tükör előtt, mire természetesen a hajam beleragadt a számba, miközben magamat bámultam, de nem jutottam döntésre. ’’Jó, vagy nem jó?’’
Bizonytalanul lépkedtem Jonathan elé egy kis segítségért, kissé szégyenkezve is, mert általában gond nélkül tudok dönteni, hogy egy ruha megfelel, vagy sem – ismét egy hatalmas női probléma -.
- Szerinted van olyan jó, mint amit felgyújtottál? – kérdeztem kételkedve, és megszólás nélkül hagytam, hogy tekintete végigfusson rajtam.
- Hmm... Igazán csinos vagy benne – mosolygott, mire furcsán kezdtem érezni magam… fiú még sosem dicsért meg ilyen formában, maximum úgy, hogy perverz dolgokat szőtt a sorok közé.
- Öhm, izéé, köszi. – motyogtam, miközben hirtelen megfordultam, és visszapillantás nélkül beslisszantam a függöny rejtekébe.
~ Ahogy gondoltam…~ sóhajtottam, és néztem a tükörben az arcomat, amelyen szépen kivirágoztak az apró tűzrózsák.
- Ugyan, nincs miért zavarban lenned. – hallottam a közelemben a fiú hangját, mire az arcomon a zavarodott pírt, a mérgelődő vörösség vette át.
- Nem is vagyok zavarban! – kiáltottam ki morgós hangon, és értetlenül néztem körbe, hogy pontosan miért is mentem vissza az öltözőbe.
- Ha te mondod. De láttam, hogy elpirultál. – idegesen dobbantottam egyet a lábammal, hogy olyan könnyedén átlátott rajtam. Összekapartam a szenes ruhadarabokat, felvettem a táskám, és pókerarccal kivonultam.
- Nem is! – tettem magamévá az utolsó szót. - Egyébként ebben a ruhában megyek tovább. A bugyi-kabát stílus nálam nem menő. – húztam a szám.
- Rendben van. Örülök, hogy ilyen gyorsan tudtál választani. És hű, de csinos lettél. – utóbbi megjegyzését elengedtem a fülem mellett, nehogy ismét elpiruljak. - Várj... egy kis piszok még maradt az arcodon. Talán mikor elestél akkor kerülhetett oda. – elővarázsolt egy fehér zsebkendőt, és óvatosan letörölte az állítólagos koszt az arcomról, lágy bizsergést hagyva a zsepi nyomán, ahol a pofim érintette. Mire feleszméltem, Jonathan kifizette a ruhámat, és kisétáltunk az üzletből.
Némán meneteltünk, és lefuttattam magamban a nap történteit, és az első pontnál elakadtam, amikor is Jonathan megmentette az irhám. Kellemetlen szorongás lett úrrá rajtam, hiszen meg sem köszöntem neki a segítséget.
- Jaj, ne haragudj! – kaptam a számhoz - Szörnyen bunkó voltam! – hajoltam meg előtte egy kicsit bocsánatkérésképp, elkerülve a szemkontaktust. - Kö-khöö-kö. – nehezebben ment mint gondoltam. - Na. Kö-köszönöm, hogy megmentettél azoktól a fickóktól! – daráltam le gyorsan a szöveget, még mindig kerülve Jonathan tekintetét. - És sajnálom, hogy úgy ordibáltam veled. És a ruhát is... köszönöm. - az utolsó szót halkan motyogtam, úgy éreztem túl sokat használtam azt a kijelentést egy napra. - Hálám jeléül, meghívlak egy ebédre. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Aranyos tőled – viszonozta mosolyomat. - Elfogadom a meghívást, de én fizetek. – tette hozzá, a számomra ellenszenves feltételt. Nem hagyhattam a dolgot, valahogy meg kellett hálálnom a segítségét, nem akartam adósságba maradni nála.
- Kizárt dolog. – mondtam végül rezzenéstelen arccal. - Merre is van a legközelebbi étkezde? – néztem körül, mert csak a ruhaboltok elhelyezkedését ismertem a szülővárosban, a vendéglőket sosem figyeltem.
- Tudok egy jó helyet. Istenien főznek. Kövess. – győzött meg három rövid mondattal, mire csak egy okéval feleltem, és utána indultam. Magamhoz hűen nem bírtam elviselni, hogy mögötte mentem, ezért megnyújtottam a lépéseim, és könnyedén elébe kerültem, a hátra szorulás esélyét kizárva. Mentem tovább egyenesen, úgy gondoltam, szólt volna, ha rossz irányba megyek.
Egy idő után, úgy éreztem magam, mintha meztelenül kilöktek volna egy emberekkel telt terembe, és tekintetükkel minden mozzanatom figyelték volna. Megálltam, mert boztos voltam benne, Jonathan engem bámult.
- Hopsz. Az előbb jobbra kellett volna fordulnunk. Bocsi, kicsit elvonta a figyelmemet... a... látvány. – jól éreztem, hogy a fenekem stírölte.
Visszafordultunk, bementünk a jobbra kanyarodó utcába, és Jonathan beterelt egy kis vendéglőbe.
- Mondd csak, mit ennél? – kérdezte, miközben leültünk egy asztalhoz.
- Ööööö... nem tudom, nincs étvágyam. Te mit kérsz? – kérdeztem vissza kíváncsian, miközben egy gonosz tervet szövögettem magamban, miszerint el-ellopok majd egy falatot a rendeléséből amikor nem figyel.
- Nem, nem. Előbb rendelned kell. Addig nem vagyok hajlandó választani. – tiltakozott.
- De nem vagyok éhes. Rendelj előbb te, akkor biztosan megéhezem! – továbbra is ragaszkodtam a tervemhez.
- Legyen. Akkor kérek egy nagy tál sült húst, némi körettel, mondjuk... krumplival. Salátát, zöldségeket, hmm.. paradicsom, paprika. Annyi legyen, hogy a kishölgy is tudjon csipegetni belőle. – adta le a rendelést a pincérnek, akinek a jelenléte egész addig fel sem tűnt.
- Tch! Miből gondolod, hogy "csipegetnék" ÉN a TE tányérodból?! – szorítottam ökölbe a kezem, mert a tudat, hogy ismét átlátott rajtam, tovább feszegette az idegeim.
- Attól még szabad, ha már nem rendelsz semmit. Óh és pincér, ne hagyja a hölgyet fizetni. – és itt borult el az agyam.
Felálltam és ököllel az asztalra csaptam. - Én hívtalak meg téged, úgyhogy én rendezem a számlát, mint említettem: hálám jeléül. – artikuláltam minden egyes szót. Csalódtam volna magamban, ha nem viszonoztam volna valahogy a tetteit. - Kérem kisasszony, én fizetek. – mosolyogtam rá nem épp a legkedvesebb formában.
- De te nem eszel, így nem fair. – amint a szavak elhagyták a száját, megérkezett a rendelt étel, majd a felszolgáló furcsa mód szó nélkül távozott. - Bár, ahogy akarod. Egy ilyen gyönyörű lánynak nehéz nemet mondani – nézett rám ártatlanságot színlelve.
- Gyanús vagy te nekem. – méregettem a fiút. - Akkor, most megyek fizetni. – léptem ki a szék elől, mintha fizetni indultam volna, és vártam a reakcióját. Éreztem, hogy valamit csinált a háttérben.
- Nem szükséges. – ismét beigazolódott, hogy a női megérzésben nem lehet csalódni. - Átvertem a pincért, ingyen eszünk.
- [color=indigo]He? - meredtem rá egy pillanatig, nem arra a válaszra számítottam. Okos... és ravasz. – huppantam le a székemre..
- Nos, akkor szolgáld ki magad. – tolta közelebb lassan a tányért. Nem kellett kétszer mondani, megragadtam egy sültkrumplit és a számhoz emeltem.
- Nos – ismételtem meg azt az apró szót - a beszélgetés a céhek körül maradt abba. Szóval, te melyikbe tartozol? – fürkésztem kíváncsian sötét szemeit.
- Tudsz titkot tartani? – hajolt közelebb hozzám, mintha a világ leghatalmasabb titkát akarta volna elém tárni.
- Neeem, az első szembejövő porcicának kikotyogok mindent... – forgattam meg a szám előtt egy paradicsomot. - Na, de igen tudok. – tisztáztam, hogy megbízhat bennem.
- A Blackened Tears mágusa vagyok. Nem tudom, hallottál-e már róluk. - suttogta.
- Hallottam róluk...valahol. Nem gondoltam, hogy a világ legrosszabb céhébe ilyen jó kisfiúk járnak. - fojtottam el egy kisebb nevetést.
- Koránt sem vagyok olyan jó. Vagy szeretnél a nagy közönség előtt is bugyiban ücsörögni? – nevetett velem, és mondandójában egy kisebb kihívást véltem felfedezni.
- Elintézem, hogy gatya nélkül feszíts a megrontásra váró fiatal hölgyeknek. – tartottam egy kis szünetet, mialatt átgondoltam a dolgot. - Bár, ha jobban belegondolok, nem sújtanám ezzel a nagyvilágot. –javítottam ki magam.
- Nyugalom, csak vicceltem. Nem ám átrendezed még a végén a környéket. – kacagott tovább.
- Most, hogy említed... talán kifaragtatom a szobromat márványból és a főtérre helyeztetem. Egész jól mutatna, nem? – mondtam, és már fájt a hasam a nevetéstől.
- Ugyan, csak a szád jár. Akkor csináld, gyerünk. – noszogatott.
- Ne parancsolgass nekem! Akkor csinálom, amikor akarom. - emeltem magasra az orrom, elfojtva ismét egy kis mosolyt.
- Rendben. Akkor most, hogy végeztünk, elkísérhetem a kisasszonyt egy kellemes levezető sétára? – állt fel, mire végigmértem a tányért, ami tényleg megüresedett a beszélgetés ideje alatt. Jonathan a kezét nyújtotta, amit természetesen visszautasítottam. Majd hetven éves koromban segíthetnek felállni, de úgy voltam, hogy amíg saját erőmből is megy, nem kell elfogadnom ezt a gesztust. Ráadásnak legutóbb sem sült el túl jól a dolog...
- Köszönöm, Mr. Nőcsábász, de egyedül is fel tudok állni. Viszont a sétát elfogadom. – toltam be a székem, és kezembe vettem az addig is hurcolt ruhagombócot és a táskámban bujkáló tojásom.
Kifele menet követtem Jonathant, és ha tájékozódási képességem nem hagyott cserben, a vasút állomás felé sétáltunk.
- És mondd csak, hogy érzed magad a Blue Pegasusban? – jött a váratlan kérdés.
- Hát, elvagyok... – feleltem halkan.
- Oh, ez nem hangzott túl meggyőzően. Tán máshová vágysz?
- Nem, csak a célom... nem épp egy Blue Pegasusoshoz illő. – vallottam be, és éreztem, ahogy a kérdések alkotta hurok egyre szorult a nyakam körül.
- Mi a célod? – faggatózott tovább.
- Tudsz titkot tartani? – idéztem fel kérdését, amit az asztalnál tett fel nekem.
- Már, hogy ne tudnék. Ki vele. – mondta természetes könnyedséggel.
- A bosszú. – sóhajtottam kicsit felszabadultan.
- Bosszú – nézett rám tágra nyílt szemekkel sétapartnerem. - Mégis ki ellen?
- Te most boncolgatsz engem? – kérdeztem kissé zavartan, mert már túl szoros volt a ’’kötél” körülöttem.
- Csupán kíváncsi természet vagyok. Valamint az sem egészséges, ha egy ilyen csinos lány, ekkora terhet cipel. Szívesen segítek.
- Nem kell, egyedül is elintézem azokat a fickókat. Ha segítenél, nem lenne az igazi. – utasítottam vissza ajánlatát.
- Rendben, de légy óvatos. Örülnék, ha még láthatnám a jövőben, ezt a csinos arcot.
- Majd kiderül. – adtam rövid választ, hisz a sors szeszélye bármit hozhat még.
Idő közben megérkeztünk az állomásra, és a szememmel már meg is pályáztam, melyik vonattal kell hazamennem.
- Nos, örültem a találkozásnak. Mit szólnál egy ismétléshez valamikor? – fordult felém teljesen.
- Talán. Attól függ, hogy milyen állapotban lesz a ruhám. – nyújtottam rá nyelvem.
- Akkor szerzünk majd egy újabbat.
Mielőtt reagálhattam volna valami frappánsat, Jonathan közelebb hajolt hozzám, és száját gyorsan az arcomhoz érintette, majd elvonult. - Légy jó! – szólt vissza.
- Nem dőlök be neked te szoknyavadász! – kiáltottam utána, miután elnyomtam a pírt az arcomon, és elfojtottam egy apró mosolyt. - De azért te is! – mondtam kicsit halkabban, de azért még érthetően, majd a vonatomhoz igyekeztem.
Egyik lábamat felhelyeztem a felszállást segítő vékony vaslépcsőre, kezemmel megkapaszkodtam az ajtóban, mire feltűnt, hogy több kacat pihen a kezemben, mint általános esetben. Szétnyitottam a gombóccá gyűrt ruhákat, aminek közepéből egy nagy kabát ugrott elő. Egyből felismertem a pár órával azelőtt kapott kabátot, mely Jonathané volt.
Éles sípszó zökkentett ki a kabát vizsgálatából, mely pár centire a fülemtől szólalt meg. A kezem a fülemre tapasztottam, mely bizseregnii kezdett a fájdalmas hangtól, és megfordultam, hogy mégis ki az a marha, aki megelőlegezve öregkoromat, már most meg akart süketíteni?!
A hátam mögött a kék ruhás kalauz hadonászott bosszúsan hol a vonatra mutatva, hol rám, miközben folyamatosan fújta a sípját, a vörös egyre mélyebb árnyalatait felvéve. Elléptem a vonattól, figyelmet kívül hagyva a szinte idegbajt kapott fickót, és Jonathan után indultam, hogy visszaadhassam neki a kabátját.

Ahogy bolyongtam a vonatok körül a fiút keresve, egy ismerős hang kúszott a fülembe.
- Na, végre egyedül vagy drága! – az összes szőr égnek meredt a testemen. Nem mertem hátra fordulni, reménykedtem, hogy csak képzelődtem, és nem annak a férfinak a hangját hallottam, aki délelőtt üldözött a társával együtt. Egy helyben szobroztam összeszorított fogakkal, mire két hatalmas kéz megragadott hátulról, meggátolva a mozgásom. Hiába ficánkoltam, rugdalóztam, minden ellenállás feleslegesnek bizonyult, túl későn fogtam volna menekülőre a dolgot. Egy másik férfi elém lépett, az arcát maszk takarta, ugyan az, akivel a délelőtt folyamán is találkoztam. Kezével az állam alá nyúlt, s közelebb hajolt hozzám.
- Maradj már nyugton, így is késésben vagyunk. – suttogta - És hála a kis lovagodnak, már szórakozni sem maradt időnk. – emelte fel a hangját, undort kifejező grimasz kíséretében, majd félre köpött.
- Elég volt, induljunk végre! – dörrent fel a mögöttem álló alak, félbe szakítva az előttem álló monológját.
- Eresszenek el! – kezdtem bele a sikítozásba, melyről az eltelt percekben szintén megfeledkeztem. – Segítség! Valaki! – kiáltoztam teljes erőmből, mire sötétségbe borult minden.


A testem ide-oda hánykolódott, mintha egy hajón feküdtem volna. Valami szorított, szinte belém fojtotta a levegőt, sértette a bőrömet, de arra még nem volt erőm, hogy megnézzem micsoda.
Következőleg a hallásom éledt ujjá, amivel érzékeltem lovak patkójának dobogását, mely megcáfolta a hajós elméletem, miszerint azon vagyok. Lassan kinyitottam a szemem, és türelmesen megvártam, hogy kitisztuljon a homályos kép körülöttem. Óvatosan megemeltem a fejem, de sziszegve hajtottam vissza a benyilalló fájdalom miatt. Akkor tudatosult bennem, hogy azok a mocskok leütöttek, és egy lovas kocsin feküdtem. A fájdalmat figyelmen kívül hagyva ismét megpróbáltam felülni, sikeresen, és amilyen gyorsan csak a körém tekert lánc engedte, előre tornáztam magam, és kikukucskáltam a ponyva alól.
Ahogy vártam, a két férfi ült a lovas kocsin, és abban a pillanatban egy hatalmas ragadozó madár szállt le az egyik fickó alkarjára. A madár lábán egy fehér lap lógott, melyet az ipse gyors mozdulattal letépett, és maga elé tartotta.
- A fenébe! – csapott fél perc elteltével dühösen a hintóba, mitől majd’ hanyatt estem.
- Mi az Ian?! Mit írt BB?! – kérdezte már szintén idegesen a másik.
- Ki kell raknunk a lányt! – morgolódott Ian, ha jól értettem a nevét.
- Mégis miért? Akkor minek kellett elfognunk? – rántotta meg hirtelen a kantárt, a még számomra ismeretlen nevű alak.
- Nem ír a részletekről. Mindeössze annyi áll a papíron, hogy "Gyenge. Vigyétek el a legközelebbi városba." – forgatta meg a fehér lapot piszkos kezében. – Ha innen nézzük… akkor arra kell mennünk. – mutatott a mellettünk fekvő erdőre, amiben egy keskeny út vezetett a mélybe.
Nem idegeskedtem tovább, visszaültem a helyemre és a továbbiakban élveztem a „kocsikázást”, a levélnek hála biztosra vettem, hogy hamarosan szabadulok. Pár perc elteltével egy szó kezdett visszhangzani a fejembe. Gyenge... Addig nem túlságosan érdekelt, hogy milyen erős vagyok, de mástól azt a bizonyos szót hallani, szembesülni az igazsággal, ahogy a mondás is tartja, fájt. Amennyire a láncok engedték, összekuporodtam, és próbáltam kizárni az elmémből azt a számomra idegszaggató szót.

Alig telt el fél óra, ismét megálltak a lovak, majd kisvártatva szétnyílt a ponyva, és beáramlott a már lemenő nap vöröslő fénye.
- Egyelőre ennyi volt kislány, de még találkozunk! – ragadott meg Ian, és láncostul ledobott a földre, majd utánam dobta a táskámat, aminek gömbölyded oldala arról árulkodott, hogy Haru is teljes épségben volt. Egy kulcsot dobott még mellém a porba, azzal minden további mondandó nélkül elhajtottak.
Prüszkölve térdeltem fel az orromba kerülő porszemek miatt, és a kulcshoz csúsztam. Mivel a kezem használhatatlan volt a láncok végett, szájjal estem neki a kulcsnak, több-kevesebb sikerrel. Szinte már felnyaltam az összes port a kis fémdarab körül, mire végre ráakadt a nyelvemre, és már a kulcshoz tartozó lakatot kerestem a testemen. A kérdéses tárgy pont a nyakam alatt lógott pár centivel, így ahhoz képest könnyedén belehelyezhettem a kulcsot, és a nyakam kitörése nélkül sikeresen elfordítottam a kulcsot a zárban. A lánc hangos csörömpöléssel esett le rólam, és visszanyerve a szabadságom, felvettem a táskámat, leporoltam és óvatosan széthúztam a száját. Nyugodt sóhaj hagyta el a számat, ugyanis Harucchi tényleg bárminemű sérülés nélkül túlélte az egészet. Miközben elindultam a város felé, melynek körvonalai kezdtek egybeolvadni a már sötétbe burkolódzó éggel, és a két fickón rágódtam, hatalmas tűzzel éledt fel bennem a kérdés:
- Ki az a BB? És mit akart tőlem?!

Már besötétedett, mikor a város utcáin slattyogtam. Csend honolt, akárcsak egy szellem lakta településen, csak lapos talpú cipőm tompa léptei verődtek vissza a betonfalakról. A talpam kezdett sajogni, így jobb híján leültem egy padra Haruval, és vártam, hátha arra téved egy idegen, és útbaigazítást kapok tőle. Reményem hamar szertefoszlott, mivel a hűvös szellőn kívül senki és semmi nem járt a városban. Gondolataimba merültem, átrágtam magam a nap történésein, de nem értettem belőle semmit. Hiába törtem a fejem, nem tudtam kitalálni ki az a B.B., vagy hogy egyáltalán ismerem-e.
Egy, talán másfél órás kuporgás elteltével a szemeim kezdtek ólomsúlyúvá nehezedni, és akárhogy próbáltam, nem bírtam nyitva tartani őket.

- Elnézést kisasszony! – hallottam valaki hangját, de olyan halkan, mintha egy másik világból szólt volna, majd mintha valaki megfogta volna a vállam – Összekaparná magát ifjú hölgy? – hallottam ismét, már sokkal hangosabban.
- Eh? Mi a? – nyöszörögtem, és lassan kinyitottam a szemem – mit kaparjak össze? – néztem szét lassan.
Az első, amit felfedezni véltem az az, hogy már nappal volt, verő fényes napsütéssel, pedig nemrégiben még a sötét éjszakában ücsörögtem a tojásommal. Értetlenül bámultam magam elé, mire rá jöttem, hogy elaludtam, és úgy terpeszkedtem a padon, akár csak egy bálna, nem beszélve arról, hogy a fél felsőtestem még le is lógott a padról. Felemelő látványt nyújthattam…
- Magát kisasszony, le szeretnék ülni! – mondta ugyanaz a hang sürgetően, ami felébresztett, mire összekaptam magam.
Szép lassan, komótosan felültem, egyik lábam a másik mellé helyeztem, és nyújtózkodtam egy hatalmasat hangos nyüszítés kíséretében. Reggeli rituálém után felpattantam a padról, és elnézést kértem az ősz hajú bácsikától, aki mellettem ácsorgott, mire az belekezdett az „ez a mai fiatalság” szentbeszédbe, és hadonászni kezdett.
Először kikerekedett szemekkel néztem az öregre, majd inkább szó nélkül elvettem a táskámat a földről - amit alvás közben lerúghattam -, és faképnél hagytam az apókát, semmi kedvem nem volt a reggelemet egy misével indítani. Pontosabban a delemet, mert a nap már magasan járt az égen, ami nálam az ebédidőt jelentette.

Az utcán már fellendült az élet, néhol alig tudtam átfurakodni a tömegen, nem épp a legnagyobb örömömre, mert kiakadok, ha olyan sok ember vesz körül, hogy már moccanni sem tudok tőlük.
Fortyogva szeltem át az emberáradatot, míg egy élelmiszer standnál kötöttem ki, ami tele volt gőzölgő édes zsemlékkel, és mindenféle finomsággal. Rögvest korogni kezdett a gyomrom, és a nyálam már patakokban folyt a gyönyörű látványtól. Izgatottan nyúltam a zsebembe, apró után kutatva. Szerencsémre volt nálam épp annyi, hogy megebédelhessek.
Az étkezést követően alig pár lépésre tőlem megláttam egy kirakatot, telis-tele színes ruhákkal és cipőkkel. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és bementem az üzletbe, noha azt sem tudtam, hogy van-e nálam egyáltalán több pénz. ~ Végül is, nézelődni még szabad. ~ vontam vállat.
Ahogy kutakodtam a változatos öltözékek között, ráakadtam egy sötétkék trikóra, amit fekete kövek díszítettek. Mit ne mondjak, azonnal elnyerte a tetszésemet, és lekaptam a vállfáról, hogy felpróbálhassam, azonban valaki kikapta a kezemből. Bosszúsan fordultam vissza, és egy lángvörös hajó, extravagáns öltözékű nőt pillantottam meg, kezei közt azzal a bizonyos ruhadarabbal, amit kinéztem magamnak.
- Már megbocsáss, de ez az enyém. – mondtam csípőre tett kézzel, egy csepp jóindulat nélkül.
- Ó, igazán? – kérdezte kihívóan az idegen nőszemély. - Nincs ráírva a neved. - Hajától elütő hűvös, kék szemei a megvetést tükrözték irányomba.
Felbőszülten rontottam neki a fennhéjázó spinének, de az erőfeszítés nélkül kikerülte tűzbe borított öklömet, és egy könnyed mozdulattal hátra lökött.
- Szánalmas, csak ennyit tudsz? – kacagott rajtam, és éreztem, ahogy a méreg elönti az agyamat, mondhatni kezdett felforrni az agyvizem.
Mielőtt bármit reagálhattam volna, egy rekedtes sikoltást hallottam a hátam mögül, s amint hátranéztem, valami furcsa lötty landolt rajtam.
- Mi a franc? – töröltem meg a szememet.
Előttem egy öregasszony ugrándozott jobbra-balra, és egy üres üveget tartott a kezében. Először el nem tudtam találni mi a baja a nénikének, de a lángoló harisnyáját elnézve csakhamar rájöttem: valami úton-módon felgyújtottam azt.
- Upsz… bocsánat. – vakargattam a ragacsos fejem zavaromban.
Mikor az asszony eloltotta a ruhaneműt, elővett még egy üveget és annak a tartalmát is rám borította.
- Mit locsolgat, nem vagyok növény! – álltam fel mérgesen, és próbáltam letörölni magamról az ismeretlen trutymót. ~Hát ennek mi értelme volt? ~
A vén banya addigra viszont lelépett, így a mögöttem nevetgélő vörös hajú nő felé fordultam, aki élvezettel nézte végig kínlódásomat.
- Mit nézel? – mordultam rá, mire ő csak a testemre mutatott, és folytatta a nevetést.
Ahogy lenéztem magamra, hirtelen megállt bennem az ütőér, egyszerre öntött el a hideg és a meleg érzés. A testem tele volt pókokkal, de nem ám azokkal az apróbb, szolidabb fajtákkal, hanem bizony a nagy, szőrös lábúak csoportjából valókkal. Mindent elhajítottam magamtól, és eszeveszett sikítozásba és ugrándozásba kezdtem, próbáltam lepöckölni magamról a dögöket. Visítozva rontottam ki az üzletből, az emberek hüledezve álltak félre az utamból, én meg rohantam, ahogy csak tudtam, mert időközben a hátam mögött pókok százai vettek üldözőbe. Némelyik ház faláról is rám ugrott egy-két bestia, olyan érzést keltve, mintha ezernyi miniatűr tűt szúrtak volna belém. A szívem már a torkomban dobogott, mintha csak ki akartam volna köpni; és a rémülettől kezdtem szédülni, mire sikeresen felakadt a lábam egy, az út közepén heverő kavicsban, és nekirepültem egy ház oldalának. A pókoknak sem kellett több, rám vetették magukat, mire minden kezdett lassan elsötétülni.

~ Megettek. ~ volt az első gondolatom.
Visszanyerve érzékszerveim, erős szorítást éreztem a bokámon, és a hátamat is karistolta valami. Ahogy kinyitottam a szemem, a kék eget pillantottam meg, majd egy lobogó vörös hajzuhatagot. A hajkorona tulajdonosát is azonnal felismertem, aki épp a földön vonszolt engem. Az a nő volt az, akivel összekaptam a boltban.
A bal lábammal lerúgtam a másikról a nő kezét, és kissé szédülve felpattantam fekvő helyzetemből. A nő unott arccal fordult felém, kezét hanyagul a csípőjére tette, és ugyanazzal a lenéző tekintetével méregetett, mint a ruhaboltban. Résnyire nyitott szemekkel bámultam rá; egy cseppnyi szimpátiát sem tápláltam a nő irányába.
- Mit bámulsz így? Köszönettel tartozol nekem. Én mentettelek meg a kis pókoktól, nem emlékszel? – ült ki elégedett mosoly az arcára, ami egyre idegesebbé tett. – Hát persze, hogy is emlékeznél, amikor a félelemtől kábultan fetrengtél. – nevette el magát. - Mi van? Mért nem szólsz semmit? Talán elvitte a pók a nyelved? – nevetett tovább, de vele ellentétben én nem találtam semmi humorosat a szövegében. – Ó, már tudom, nem érzed magad méltónak, hogy hozzám szólj. Hát igen, ez érthető. Ha én is ilyen gyenge és szánalmas lennék, mint te, én se mernék megszólalni.
- Ez nem igaz! – tört ki belőlem. – Nem vagyok se gyenge, se szánalmas! – ismételtem meg, már halkabban.
Az ismerős szót hallva eszembe jutott az előző nap, mikor szintén gyengének tituláltak. Olyan erős negatív érzéseket váltott ki belőlem az a szó, mint eddig semmi más. Letagadtam. Nem akartam tudomásul venni, pedig a lelkem mélyén már kezdtem kapizsgálni, sőt tisztában voltam vele, hogy igaz… de szánalmas azért nem vagyok, vagy mégis?
Idegesen járattam a tekintetem a földön, kezem hol ökölbe szorult, hol elernyedt gondolataim közben.
- Belátod hát? – kérdezte mindentudó hangsúllyal, mint aki olvasott a gondolataimban.
Öklöm ismét lángba borítottam egy halk morgást követően, és a nő arcát céloztam meg, hogy bebizonyítsam neki - vagyis inkább magamnak- állítása ellentét. Rezzenéstelen arccal ragadta meg alkarom, kirúgta alólam a lábam, és arccal a homokba lökött. Megpróbáltam felállni, mire megragadta a hajam a tarkómnál és a homokba nyomta a fejem, erősen hátrafogta a bal karom, mire felszisszentem a fájdalomtól.
- Eressz el! – szűrtem ki a fogaim közül, mire térdét a hátamba állította.
Megkíséreltem kimászni alóla, de esélyem se volt, nő létére szörnyen erős volt. Vagy tényleg én voltam túl erőtlen. – Ha olyan gyenge vagyok, mégis mit akarsz tőlem? – fakadtam ki fájdalommal a hangomban, hisz az igazsággal szembenézni mindig nehéz.
- Erősebbé akarlak tenni. – válaszolt egyszerűen, és leszállt rólam. Pár percig emésztettem kijelentését, de semmi logikát nem találtam benne. ~ Engem? De miért? Mit érne el vele? Egyáltalán ki a franc ez a nő?! ~ kavarogtak a kérdések a fejemben, és lassan felálltam a homokból.
- Miért pont engem? – bukott ki az első kérdés belőlem. Számomra kicsit már elrugaszkodott a dolog a realitás talajáról.
Percekig habozott a válasszal, mélyen a szemembe nézett, látszott rajta, hogy gondolkodik a válaszon.
- Egzotikus a hajszíned, akárcsak nekem. - vont vállat. Amint kimondta, kis híján hátast dobtam.
- Azért ennyire hülyének nem nézhetsz! – tettem csípőre a kezem. – Biztos, hogy nem szegődök melléd, olyan isten a világon nem született. – feleltem meggondolatlanul. Amint a szavak elhagyták a szám, rájöttem, hogy egy páratlan lehetőséget ajánlottak fel nekem, noha a részleteket nem is ismertem. Épp vissza akartam vonni elutasításom, de a nő megelőzött.
- És ha azt a nevet mondom, hogy: Haru? – rajzolt egy tojás formát a levegőbe.
Idegesen kaptam a hátamhoz, ahol táskámnak kellett volna lennie, de nem volt ott.
A szemem szinte szikrát hányt, akár helyben képes lettem volna megfojtani valakit. Végignéztem a nőn, de nem láttam a kezében kis társamat
- Hol van? – erőltettem ki magamból egy viszonylag nyugodt hangot, hogy ne lássa mennyire felingerelt.
- Gyere velem, és megtudod. – vette fel ismét nemtörődöm arcát. Nem úgy tűnt, mint aki élt-halt azért, hogy vele tartsak, sokkal inkább úgy festett, mint akit kényszerítenek rá… legalábbis hangszínei és arckifejezései arról árulkodtak.
Két lehetőség merült fel. ~ Vagy vele tartok és visszakapom Harut, bónuszként erősebbé tesz; vagy nem megyek vele, rátámadok… de könnyedén legyőzne, és Harucchit sem látnám viszont. ~ merengtem magamban.
Végül nem bizonyult nehéznek a döntés, mert már egyszer beláttam, hogy egy kis edzés nem rontana rajtam, sőt. Viszont újonnan a döntésben Haru segített, vissza kellett szereznem, nélküle üres lenne az életem.
- Rendben. Megyek. – feleltem hűvösen.
Még mindig nem tudtam miért akart engem kiképezni… vagy ki kényszeríti, mert a „különleges hajszín” eléggé értelmetlen válasz volt. A pozitív oldalát nézve pedig úgy voltam vele, hogy random segítséget kapok a megerősödéshez; és ajándék lónak ne nézzem a fogát.
Unott képpel bólintott, majd megfordult és elindult a száraz, poros úton. Vonakodva megindultam én is, és cipőmmel a homokot rugdostam, ami pillanatok alatt porfelhővé, majd különálló homokszemekké széledt.
Igyekeztem nem Harura gondolni. Valamiért biztos voltam benne, hogy a kis tojás biztonságban volt, és feleslegesen stresszeltem, de azért mégis… frusztráló volt nélküle.

Ahogy csendben haladtunk a percekkel egyetemben, a bennünket körülölelő tájképről eltűnt a város, és már csak a kiszáradó-félben lévő mezők húzódtak mellettünk. A sivár tájról az előttem lépkedő nőre tévedt a szemem. Kirívó ruhájának köszönhetően, amely alig fedte testét, kilátszottak feszülő izmai; minden lépése magabiztosnak és erőteljesnek mutatta őt. Ahogy magamra néztem, csalódottságot és irigységet éreztem magamban, mert vele ellentétben rajtam nem izmok, csak bőr és némi zsír szerepelt.
Mire feleszméltem, egy sötét erdő mélyén kutyagoltunk. A lombokon alig jutott át a fény, így nem meglepő módon az aljnövényzet is elég szerény méreteket öltött. Állatokat sem láttam, csak néhány madár szárnycsapása tanúskodott az erdőben fennálló élő ökoszisztéma mellett. Ahogy a hatalmas fák repedezett kérgét tanulmányoztam, egyszeriben nekimentem valami keménynek, és hátra estem. Felnézve két összeszűkült szempár nézett az enyémbe, azé a nőé, akinek még a nevét sem tudom, de szó nélkül követtem az erdőbe, kis társamért és a felkínált tanításért.
- Nem tudsz az orrod elé nézni te szerencsétlen? – kérdezte flegmán.
- Pofa be. – feleltem a kérdésnek megfelelő hangnemben. - Te hívtál engem, szóval hallgass. – álltam föl.
A megjegyzésem csak egy fennhéjázó „Hurrá nekem”, vagy valami ehhez hasonló követte, túl halkan mondta, és nem értettem tisztán.

A nő a sűrű fák felé fordult és kinyújtotta jobb kezét, majd becsukta szemeit. Nem tudtam eltalálni mit csinál, de a helyzetet tökéletesnek ítéltem kérdéseim feltételéhez.
- Ki vagy te? – vettem elő leghatározottabb hangszínem.
Alighogy feltettem a kérdést, a mellettünk lévő fák szétnyíltak, egy kis utat feltárva előttünk. Kerek szemekkel figyeltem a történteket, és kíváncsian léptem közelebb az ösvényhez.
- Johanna. – felelte a nő, majd elindult a nemrégiben feltárt csapáson, mire én is követtem.

Körülbelül tíz perc gyaloglást követően, egy gerendákból összetákolt, roskatag házhoz érkeztünk. Mellette csak a fák tornyosultak, gyakorlatilag semmi más nem volt a kunyhó körül. Szemlélődésem közepette Johanna bement a viskó ajtaján, így utána siettem. ~ Harunak itt kell lennie! ~ biztattam magam.
A ház belülről hatalmas volt, meghazudtolta külső méreteit és állapotát, mivel minden újszerűnek hatott, szinte még repedéseket sem láttam sehol.
Johannát szem elől tévesztettem, így kapva a lehetőségen tojásom keresésére indultam. Csak vetni akartam rá egy pillantást, hogy nyugodtan edzessek a következőkben.
Mindenhol vörös szőnyegek borították a padlót, a folyosók falai pedig üresek voltak, sehol egy képpel nem találkoztam. A folyosó tele volt ajtókkal, melyeket sorban nyitogattam, de mögöttük vagy üres szobát, vagy letakart bútorokat találtam.
Ismét kezdtem ideges lenni, és bár a türelem szép erény, én nem voltam ott, amikor azt osztották, és a sikertelen keresgélés eléggé felbosszantja az embert. Egyre gyorsabban lépkedtem, szinte feltéptem a soron következő ajtókat, amikor is az egyik mögött egy lépcsőre bukkantam.
Bizonytalanul döntöttem balra a fejem, és követtem a csigalépcső menetét a szememmel. Nesztelen lépésekkel közeledtem a lépcső felé, mikor kiáltást hallottam.
- Kifelé! – Johanna volt az.
Arca még mindig kifejezéstelen volt, leszámítva összeráncolt homlokát, miszerint nem örült a császkálásomnak. Nem szándékoztam elhagyni a helyet, de lehetőségeimet latolgatva arra jutottam, hogy esélyem se lenne feljutni oda, ha ő látja. Majd talán máskor.
Vállat vontam, mintha nem érdekelne a lépcső tetején lévő helység, és kisétáltam a szobából.
- Mi van ott fenn? – kérdeztem meg végül, mert nem bírtam a kíváncsiságommal.
- A szobám. – jött a rövid válasz. - És mielőtt megkérdeznéd, nincs ott a tojás. – zárta be az ajtót egy kulccsal, amit keblei közé dobott.
- A házban van? Biztonságban van? – lett úrrá rajtam az aggódás.
- Talán igen talán nem. – na most melyik?! - Amíg azt teszed, amit mondok, biztonságban van. Ezt a helyet pedig kerüld el. – mutatott ujjával az ajtóra, ami mögött a lépcsőt találtam.
Bólintottam.
~ Haru biztos jól van. ~ nyugtattam magam. ~ Ha pedig követem ennek a boszorkának az utasításait, jól is lesz. ~ ismételtem magamban a hallottakat. ~ Erősebb leszek, és biztosan megtalállak. ~ határoztam el magam kis tojásomnak, aki a lelki szemeim előtt lebegett.
- Haladjunk. – csapta össze váratlanul tenyerét - Öt hónapot áldozok rád. – mutatta felém öt ujját.
Megint felmerült bennem jó pár kérdés kijelentésével kapcsolatban, de döntésem érvényében nem törődtem vele, csak bólintottam.
Gyors léptekkel a kijárat felé vette az irányt, ahogy én is, majd kimentünk a ház elé. Ott az épület oldala mentén átverekedve magunkat a faágakon, egy tisztásra értünk.
A mező szinte teljes egészében üres volt, fák vették körül, s mindössze egy hatalmas kőszikla hevert a placc közepén. Johanna felém fordult, és belevágott mondandójába.
- Összefoglalva. Fizikai erőd elhanyagolható. Ehhez viszonyítva minden bizonnyal a mágikus erőd sem az egeket veri. Ezek alapján fizikai edzéssel kezdünk, amire mindössze egy, maximum két hónapot szánok, - mutatta a számokat ujjain- a maradékban pedig a mágiát vesszük át. – ugrott fel a kőszikla tetejére, és leült. – Naomi, ugye? – bólintottam, és egy percre elgondolkodtam, hogy mikor említhettem neki a nevem? – Harminc kör futás a mező szélén, sprintben.
- Mennyi?! – néztem értetlenül rá, mire unottan keresztbe rakta lábait, és megtámaszkodott hátul a kezein.
- Jól hallottad, harminc. Most. Nem érünk rá az időnket pazarolni, és emlékezz, a kis barátod élete a kezemben van. – húzódott gonosz vigyor az arcán. Ha mást nem is, az epéskedést élvezte.
- Aljas némber. – morogtam az orrom alatt, majd futásnak eredtem.
Eleinte könnyen ment, mert erőt adott az indulat, de a körök elteltével az elpárolgott, és a tizenkettedik kör felénél már a halálomon voltam. A tüdőmet szinte ki akarta szúrni a szívem, levegő után kapkodtam, majd megálltam és a térdemen támaszkodva lihegtem. ~ Ez nem normális. ~ emeltem a tekintetem a szikla tetején heverésző félkegyelműre. ~ Biztosan csak viccel. ~
- Te meg miért álltál meg? – zsémbelődött mikor észrevette, hogy nem futottam tovább. Felállt, majd egy ugrással előttem termett.
- Nem futok tovább! Ki tudna végigfutni ilyen sok kört, sprintben?! – méltatlankodtam fáradtan.
- Na, pont ezért vagy szánalmas. – rákaptam a tekintetem - Feladod, pedig alig kezdtél bele, mellesleg a kis Harud látná kárát ennek. De úgy fest, téged ez sem motivál eléggé az előrehaladáshoz. – lesütöttem a tekintetem.
Igaza volt. Megint. ~ Bármennyire is szeretem Harut, ez az érzés ezek szerint nem elegendő, hogy előrébb jussak. Viszont ha nem jutok előrébb, nem tudom megvédeni őt, és nem tudom beteljesíteni a céljaimat… Utálom, amikor másnak van igaza. ~ ütöttem ököllel a combomba.
- És akkor szerinted mit tegyek ez ellen?!- emeltem fel a hangom.
- Holnap után ugyanitt, ugyanekkor újrakezdjük az egészet. – mutatott a földre. - Addig is visszamehetsz Erába, vagy bánom is én hova, de találnod kell valami mélyebb célt a tojásod mellé, máskülönben fölöslegesen fáradoznék a tanításoddal. Gondolkodj el, mégis mi vezérelt eddigi életed során, hogy kötöttél ki itt? – amint kimondta, megfordult, és visszament a házba.
Néhány percig némán álltam, üres fejjel, majd visszasétáltam a ház elé, hogy elinduljak Erába.
- Várj! - marasztalt egy hang, mire hátrafordultam. - Ez a tied! - dobott felém egy barna tasakot Johanna az ajtóban állva, majd minden további nélkül becsukta azt. Kíváncsian nyitottam szét a tenyérnyi méretű zsákot, amiben legnagyobb meglepetésemre pénz volt. ~ De miért? ~ fogalmazódott meg bennem ismét az a gyakori kérdőszó. ~ Mindegy. ~ vontam vállat, és ismételten útnak indultam visszafele a csapáson, amin előzőleg házhoz jöttünk.
- Mi az, ami engem motivál? – tépkedtem az utamba eső faágak leveleit, és igyekeztem visszaemlékezni addigi cselekedeteimre, életemre.