Shiki

Hosszú volt az éjszaka és eléggé horrorisztikus. Felhők takarták részben a holdat, de a fénye még így is megvilágította az éjszakát, habár az alacsonyan szálló felhők megtörték azt és félelmetesen szép látványt kölcsönöztek a tájnak. Egy meredek perem szélénél ücsörögtem és figyeltem, ahogy a vízesés a kis patakból mellettünk lassan, komótosan aláhull a lenti tóba.
- Milyen kísérteties és milyen csendes ma az éjszaka. Nem gondolod? – A fejem a mellettem levő személy felé fordítottam és akaratlanul is előtört belőlem egy őrült vigyor. Nem válaszolt, csak hallgatott, mint a sír ezért folytattam a monológot egy apró szünet után.
- Meg kell hagyni érdekes munkára küldtél engem, nem gyakran sétálok bele akarattal egy nyilvánvaló csapdába. – A jobb kezemet a patakba merítettem és éreztem a kellemesen áramló, hideg vizet az ujjaim között. A Pár perc, amíg elbambultam óráknak tűnt a gondolataimban, talán napoknak.

Egy vándorló feketepiac éppen a közeli tisztáson vert tanyát. Özönlöttek az emberek minden felől, olyan látvány volt mintha egy rakás agyatlan zombi éppen a zsákmányát megérezve baktatott volna közelebb és közelebb. A piac látványa belülről érdekes volt, a gusztustalan termékektől a törvénytelen fegyvereken át minden megtalálható volt. Felhúztam a csuklyámat és fejemet a földre szegezve sétáltam az emberek között miközben fel-felpillantottam, hogy megfigyeljem az árusokat és a „különleges” vevőket. A nyüzsgés kizökkentett és lejjebb engedtem a védelmem, nekem ütközött egy ember, aki eltakarta az arcát majd gyors léptekkel távolodott tőlem. Körbetapogattam az ingóságaim, de egy dolgot nem találtam, a pénzes tarsolyomat. ~Most kibelezem a mocskos kis tolvajt~ Ezen gondolataim után eszembe jutott a sok lopás, amiket én követtem el, és el kellett mosolyodnom az irónián. Gyorsítottam a lépteimen hogy ne veszítsem szem elől a kölyköt, de nem akartam feltűnést kelteni így próbáltam láthatatlan maradni, a merénylőneveltetés még itt is befolyásolta a mozdulataim és a viselkedésem. A srác két nagyobb sátor közé vezetett, nem tetszett a helyzet mivel könnyedén csapdába eshetek itt, de követtem, amíg meg nem állt a köz belsejében. Megfordul majd felém hajította a pénzes batyumat, amiből nem hiányzott semmi. Közelebb sétált és közben minden nemű fegyvert lehajított magáról a földre mutatva hogy nem szándékozik bajt keverni. Mikor odaért elmosolyodott és elővett egy térképet, ami fel volt tekerve.
- Mit szólna egy kisebb kiránduláshoz, mister merénylő úr.
- És mi lenne a kirándulásom célja? – Nem szokásom kérdezősködni, hogy kicsoda ő és mit akar addig, amíg hasznom származhat.
- Szükségem van önre, hogy elhozzon nekem egy értékes tárgyat. Egy napi járásra van innen egy falu, Daeroth, amit lerohantak a kultisták. Az uralmuk alá hajtották a települést és az ott élőket áldozzák fel, hogy valami esztelen rituálé keretében a sötét uruknak adózzanak.
- Szóval azt akarod, hogy szivárogjak be és lopjam el a tárgyat észrevétlenül? – nem szokásom magázni ismeretleneket mivel fölösleges szokásnak tartom. Még mindig nem láttam rendesen az arcát és zavart is a dolog ezét csak vártam.
- A módszert önre bízom, számomra csupán az eredmény a lényeg. – átnyújtotta a térképet és biccentve egyet távozott a sátrak között. Nem volt ismerős ez a falu, egy cseppet sem ezért jobbnak láttam, hogy először szerezzek pár információt róla. Az öreg megtanította, hogy mindenhol lehet informátorokat találni, ha tudjuk kit is keressük valójában. A piaci nyüzsgésben nehéz volt kiszúrni bárkit is, nem számít, kit keres az ember, de egy órás bolyongás után kiszúrtam egy vörös csuklyás embert, aki egy padon ücsörgött. Odasétáltam nyugodtan hozzá, saját kilétemet szintén eltakarva, így az alak egyből vette a lapot és elfordult tőlem. Háttal ültem le neki a padra, mégis közel hogy tisztán kivehessem a szavait az elkövetkezendő párbeszédben. Köszönni próbáltam, de amikor beszédre nyitottam a számat félbeszakított, és mint egy vérprofi egyből a lényegre tért.
- Kiről vagy miről kellene információ, merénylő?
- Látom nem is kell, hogy bemutassam neked a fajtámat – válaszoltam majd elővettem a pénzes tarsolyom és a kezébe nyomtam. Megszorította és dobálgatta, hogy mérlegelje a mennyiséget majd zsebre tette és folytatta.
- Sok fajtádbelivel találkoztam már életem során, de had halljam, mit akarsz?
- Egy falu után érdeklődöm, a neve Daeroth, mit tudsz róla?
- Daerothról az a hír járja, hogy elátkozott hely, senki sem merészkedik oda és a lakosai is csak maréknyian maradtak már az elmúlt idők során. Mindenki, akinek egy cseppnyi józan esze van, elkerüli azt a helyet.
- Mégis miért? – fordítottam felé a fejem ás ő még jobban elfordult, észrevéve a hibám gyorsan visszafordultam nehogy lebukjunk akárki előtt, a tömegben bárki kémlelhet vagy figyelhet bárkit.
-A kolostort, ami a falu közepén található úgy hívják, hogy a „Csontok temploma”. Valahányszor a falu kapui bezáródnak egy betért utazó háta mögött, a templom bővül. – érdekesnek tűnt a férfi szövege és késztetést éreztem, hogy elinduljak, ezért megkérdeztem, hogy ez e minden és miután választ kaptam felkeltem és igyekeztem kivonulni a piac területéről. Igyekeztem minél távolabb kerülni feltűnésmentesen a piactól, nem sokan hagyják el zárás előtt azt a helyet így óhatatlan, hogy szemet szúrjak valakinek, de ez volt most a legkisebb gondom. Nagyon érdekelt a falu és mindent, amit hallottam róla így kapkodtam a lépteimet be az erdő sűrűjébe. A térkép furcsa mód nem mutatott utakat vagy ösvényeket csupán az erdőt mutatta részletesen. Nem tudtam kiigazodni rajta , fel alá bolyongtam már órák óta, de mivel azt mondták nincs messze a falu ezért tovább kerestem, úgy képzeltem, hogy valami tisztásszerű helyen kell lennie, esetleg egy dombon, amit az erdő vesz körül, így a sűrű növényzetben próbáltam világosabb helyeket keresni ahol ritkább a növényzet és elég nagy a tér egy falunak. De nem találtam semmit, addig kutattam, míg végül rám esteledett, nem éreztem magam fáradtnak így nem is hagytam abba a kutatást. A sötét erdőben egy távoli sikolyra lettem figyelmes, követtem a hangot, ami egyre erősödött és több neszt is észrevettem miközben közeledtem felé. A hangok egy tisztásra vezettek, aminek a közepén egy romos falu állt, mintha felgyújtották volna, ahogy beljebb és beljebb haladtam a romok között megláttam a kiemelkedő templomot. Lenyűgöző látvány volt, az egész épület csontokból állt emberi és állati csontokból, és még olyanokból is melyek számomra beazonosíthatatlan lények voltak. Hívogatott magához a templom, volt benne valami sötét és megmagyarázhatatlan erő, ami arra késztetett, hogy belépjek a nyitott ajtaján, ám ahogy közeledtem felé az orrom előtt bevágódott az ajtó, és pár vastagabb csont a kapun lezárta azt, majd hallottam, hogy a hangtalan éjszakát négy nagy koppanás törte meg a távolból. ~Ezek lehettek a bezáródó kapuk hangjai~ gondoltam és megfordultam, hogy szemügyre vegyem a környezetem. Nem láttam semmi, de a biztonság kedvéért felkészültem a legrosszabbakra.
-Ex-quip : Chain Guillotine – úgy éreztem magam, mint egy bolond, aki magában beszél, mivel a várod kihalt volt és csendes. Nemsoká léptek zajai törték meg a csendet, ahogy egyre közelebb és közelebb értek, az utca végén sötét alakok fordultak be a sarkon és felém vették az irányt. Minden oldalról jöttek, és egy nagy kacajt hallottam a templom teteje felől.
- Üdvözöllek Daerothban merénylő, már vártunk rád, isten hozott a városban, amely számodra a végső megálló lesz. – Felkaptam a fejem és láttam, hogy az alak egy kaszát lengetve és vigyorogva pásztázza a környéket. Ahogy az alakok közeledtek mindegyiknek furcsa fénnyel kezdett el világítani a keze és a magasba emelve azt elkezdtek mormogni valamit. Nehéz érzés kerített hatalmába, a levegő tömörré vált és olyan volt mintha remegne a föld, egy pillanat alatt egy kar tört ki a föld alól a lábam után kapva, de időben elugrottam védelmi pozícióba húzva magam. A föld megmozdult körülöttem és holtak keltek fel belőle.
- Tsk nekromanták mi? – Elkezdtem forogni és vártam, hogy támadjanak, kisvártatva nekem rontott az összes élőhalott. Túl könnyűnek tűnt az egész, a karmaim úgy hatoltak át a csontokon, mint forró kés a vajon. A levegőbe ugorva támadtak páran, lehajoltam és a karmaimat a magasba emelve hárítottam a támadásokat, majd közelharcra került a sor, a lassan és kiszámíthatóan mozgó csontvázakat könnyen le tudtam verni pár rúgással. Mikor már darabokban volt az összes a mágusok felé vettem az irányt, ám mielőtt elértem volna őket a csontok ismét megmozdultak, és ismét összeálltak eredeti alakjukká. ~Ez egyre izgalmasabb~ Elmosolyodtam és előrehajoltam, ezután nekiindultam. A sebességem túl sok volt nekik és hamar szétkaszaboltam mindet, de ők csak jöttek és jöttek. Az egyik megragadta a karomat futás közben, válaszul letörtem magamról a halott végtagját, utána az egyik elém került és épp suhintani készült egy bárddal és csak egy pillanaton múlt, hogy eltalál, de a reakcióm nem hagyott cserben és sikerült kitérnem majd egy jól irányzott suhintással leröpíteni a fejét. ~Ez így nem lesz jó, folyamatosan jönnek, muszáj lesz a mágusokat céloznom.~ Szabadjára engedtem a láncomat és messziről képes voltam, egy-két mágus fejét átütni, de a csontok közül csak pár esett össze és a többi az utamat állta. Többször magam elé csaptam a karmokkal és a Guillotine átvágott a csontok hegyén, hogy utat adjon a mágusok felé. Pár perces küzdelem volt az egész, de lassú fogyatkozás után az utolsó mágust is megöltem. Az alak nem tántorított és a tetőn maradt mozdulatlanul, mindkettőnk arcára ráfagyott a vigyor és percek múltán szólalt csak meg.
- Nem hittem volna, hogy ilyen könnyedén megölik a bábjaimat, de hát mégiscsak kezdőnek számítottak.
- Gyere le és meglátjuk, hogy tovább bírod-e? – látszott rajta hogy a becsmérlő hangnemem nem tetszett neki és hirtelen lendületet vett, majd leugrott a tetőről. Meglepetésemre nagyon is finoman landolt annak ellenére, hogy milyen magasról ugrott. Levette a hátáról a kaszáját és a kezében elkezdte pörgetni miközben közeledett lassú léptekkel felém. Eszembe jutott egy trükk, amit már rég ki akartam próbálni, de most kerülök szembe először viszonylag nagy fegyverrel. Széttártam a karjai és egyre szélesebb vigyorral vártam a fickót, a szemeim tágra nyíltak és a szélükön látszottak az erek, a pulzusom és a légvételem gyorsult, a torkomban éreztem dobogni a szívem, de mégis mozdulatlak maradtam és csak vigyorogtam, nem félelem volt, sokkal inkább az izgatottság és az adrenalin közös hatása. Gyorsította a lépteit és mikor más kellően közel került megemelte két kézzel a kaszáját és lesújtott vele. Pontosan az oldalamba vágódott a penge, olyan erővel hogy a testem begörnyedt a hatására és kissé oldalra taszított. Látszott rajta a meglepettség és a vegyes félelem.
- Mi a franc vagy te? Ennek a csapásnak ketté kellett volna szelnie, mégis milyen mágiát használsz? – Felegyenesedtem a görnyedt pózomból majd változatlak arckifejezéssel indultam most én felé a Guillotine pengéit csattogtatva.
- Ez nem valami speckó mágia volt – Az oldalamnál ahol a penge ért felhúztam az ingemet és látszott, hogy a testemet feltekeredve befedték a Guillotine láncai, egy kezdetleges sodronypáncélt képezve a ruhám alatt. A fickót láthatóan dühítette a sikertelen támadás és gondolkodás nélkül nekem esett.
Kirántottam a láncaimat, hogy védelmi célt szolgáljanak. Amikor a kasza a lebegő láncba csapódott szinte azonnal megállította azt és esélyem volt visszatámadni. Körbefogtam a pengéjét a lánccal és úgy irányítottam, hogy kihúzza a karjaiból és így védtelen volt. Lesújtottam a karmaimmal és a mellkasán végighasítottam, majd gyorsan alákerültem és gyomron rúgtam majd ellöktem magamtól. Hátraléptem és összeérintve az ujjaimat nyaltam le a pengékről a vért. Miután a fájdalmán úrrá lett és felegyenesedett, már rögtön becsúsztam elé és felfelé rúgtam, eltalálva az arcát majd a láncomat a nyaka köré tekertem, megrántottam és a falba repítettem. Feltápászkodott és dühében ordított egy hatalmasat. Majd a keze furcsa fényen kezdett világítani és a csontok a Templomon mozogni kezdtek.
- Lassan már 2 éve hogy sikeresen csapdába ejtettünk és megöltünk minden erre tévedő embert, és pont most egy kis taknyos, gyenge, kezdő kölyök, tönkre teszi a tervünket. Nem fogom hagyni, hogy…. – túl unalmas volt ezért átütöttem a láncommal a fejét, míg dühében teljesen védtelen volt. A csontok, amik a levegőbe emelkedtek most hirtelen a földe rogytak.
- Úgy látom nem csak én voltam kezdő, hogy volt képes ennyi embert megölni, ha csak csontokat tudott mozgatni?- morogtam magamban és az őrület kezdett lecsillapodni bennem, a kezem már nem remegett. Eltűntettem a Guillotinet és elindultam a kijárat felé mikor az eszembe jutott, hogy nem csak a gyilkolás élvezete miatt vetődtem erre. Visszasiettem a templomhoz, a város ismét kísértetiesen csendes volt, a templom ajtaját be kellett törni mivel a fickó halála után sem lazult rajta a zár. A terem belseje üres volt, csupán néhány csontokból álló oszlop tartotta bent a mennyezetet, de semmi bútor, semmi jel, ami arra utalna, hogy egy rejtett tárgy lenne itt, így csak egy dolog jöhet számításba, a megbízóm tudatosan küldött ide, hogy megöljenek. Kirontottam a templomból ás viszonylag gyorsan átsétáltam a falun, nem volt kedvem a bezárt kapukkal törődni így a kerestem egy megmászható helyet a falon és viszonylag könnyet átmásztam rajta.

Este van, én már régóta csak magyarázok a fickónak itt mellette, remélem, megérti, hogy másoknak hamis küldetést adni, főleg ha csapdába küldi őket, helytelen dolog. Ahogy a kezemet a patakba tettem egy vékony vonalban vörössé vált a patak vize. A másik kezemben két szemgolyót forgattam gondolkodás közben. Az alak már régóta csak hallgat ezért megunva a monologizálást felkeltem és felé fordultam.
- Furcsállom azért, hogy pont itt akadtam rád – közelebb lépkedtem hozzá, hogy jól szemügyre vegyem. Még mindig nem értem miért nem beszél, mikor a hangszalagjait nem is bántottam, sem a torkát, az igaz hogy minden felső ujjpercét levágtam miután a körömágyába szúrtam a Guillotine pengéinek hegyét. Talán azért nem beszél, mert megsértődött, hogy a két lábát már korábban tőből letéptem, de nehezen tudtam volna úgy felakasztani, ha tartja magát a földön. Az is lehet, hogy túl nagy fájdalmat okozott neki, amikor átütöttem a hasát és hagytam, hogy a gyomorsav szétfolyjon a testében– Az alakból még mindig csorgott a vér le a fűbe és a letépett lábak már szinte áztak a vértócsában alatta. A szája kissé tátva volt és szomorúnak tűnt, és olyan „feketének, sötétnek” írnám le a tekintetét.
- Látom nagyon megsértődtél, és most csak azért sem válaszolsz, francba ezekkel az őrült emberekkel, a gondolkodásotok annyira kifürkészhetetlen! – elvigyorodtam majd visszatuszkoltam a kitépett szemgolyókat a szemgödreibe majd kedvesen megpaskoltam a fickó arcát.
- Semmi harag ugye? Kárpótlásul nézd csak te is ezt a csodálatosan szép éjszakai képet. – megfordulva indultam el a következő város irányába, de még mielőtt eltűntem volna az erdő mélyén visszapillantottam a lógó testre. Remegett a bal kezem és önkéntelenül is az arcomhoz kaptam, a széttárt ujjaim között a kitágult szememmel láttam, ahogy teljesen nyugodtan lóg ott a fel-felkapó szellőkre bízva magát, miközben a vér csöpög belőle. Ismét őrült vigyor fagyott az arcomra és felkacagtam egy óriásit. Nagyjából egy hete már hogy céltalanul bolyongok, de most végre kellő információkkal képes leszek városról városra járkálni. Az igazi élvezetek csak most kezdődnek.

The Phantom of
Redville

Lassan már megszokottá vált az elmúlt hetekben hogy az erdőben alszom el és kelek. A nappali és az esti erdő hangulata, mintha két külön világ lenne, az esti sötét és horrorisztikus, rideg és mély, míg a nappal fényes és életteli. A tábortüzem maradványai ott parázslottak a hamukupac közepén, nagy nehezen feltápászkodtam és megdörgölve a szemeimet, eloltottam a maradék parazsat. Más furcsállta volna, vagy egyenesen visszataszítónak talán ezt a fajtavadászós, szabad ég alatt alvó életet miközben utazik, de számomra természetes volt, mivel emlékek nélkül kell, hogy éljek így minden tapasztalan új számomra, nem tudom mi az, ami a „normális” ember normavilágában elfogadott vagy megvetett dolog. A tegnap esti vacsora maradványai még ott lógtak a gyorsan összeállított nyársas sütőkereten, levettem a megmaradt kettő sült halat és irány a közeli tó.
- Ex-quip : Chain Guillotine! – A környékbeli madarak felszálltak a kiáltásom hallatán. Nap, mint nap tisztogattam és karban tartottam a fegyvert, részletesen átvizsgáltam és átmostam a kosztól és a vértől. Búskomoran néztem magam a tó tükrében, miközben a kezem tisztogatta a Guillotine pengéit, eszembe jutott a sok kiontott élet eddig, a sok halálsikoly. Mielőtt a még mélyebben elmerenghettem volna a dolgokon zörejre lettem figyelmes a hátam mögül. Abba hagytam a fegyverem törölgetését és megfordulva kémleltem az erdőt, kisvártatva egy őz bújt elő a sűrűből. Szemeit rám szegezve, óvatosan, megfontoltan lépkedett. Tartotta a távolságot és szépen a vízhez osont, hogy igyon a környékbeli madarak csicsergése még hallatszott, talán más állatok hangjai is kivehetőek voltak az erdő nyugalmas és szép zajában, a nap hét ágra sütött, kellemes szellők fújtak a fák között. Az őz jelenléte annyira nyugtató és kellemes volt, mindaddig, míg bele nem vágtam a láncomat az állat nyakába és nem rántottam a tó mélyére addig, amíg meg nem fulladt. A tavacska vize hamar vörössé változott, én pedig ezzel egy időben kezdtem el mosolyogni őrülten és a vörös vízben fejeztem be a fegyverem tisztogatását. A táborbontás után ideje volt elindulni a legközelebbi városkába, Redvillebe. A kisváros igen közel volt, még tegnap este láttam a fényeit, de túlfáradt voltam már hogy az éjszaka közepén tovább gyalogoljak, viszont így, újult erővel könnyebb a túra a városig. Az erdei „utak” eléggé trükkösek voltak, némelyiket szinte lehetetlen volt megtalálni, mások pedig vagy a
semmibe vagy pedig veszélyes helyekre vezettek, mégis találtam egy biztonságosnak tűnő utat ami, első ránézésre a város irányába vezetett. Szerencsére a megérzésem nem csalt és Redville már igen közel volt. Furcsa érzés kerített hatalmába miközben közeledtem a városka felé, a légkör egyre nyomasztóbb lett, a táj maga sem tűnt annyira élettelinek Redville közelében, a felhős égbolt csak olaj volt a tűzre-e téren. A városkapu már messziről minden más fölé magaslott és látszottak a hatalmas, zárt, vaskapuk. A lépteim lassúak lettek és nehéznek éreztem minden mozgást, mire a vaskapuhoz értem csak akkor tűnt fel, hogy a Guillotineom még a kezemen maradt a tisztogatás után így azzal dübörögtem a kapun, jobb megoldásnak bizonyult, minthogy a kezemet üssem szét a tömör ajtón kopogtatása közben. Rövid idő volt ugyan, de nekem hosszú perceknek tűnt, ahogy a vaskapu zárjai és lakatjai felnyílnak és az ajtó lassan kitárul. Nehézkesen, de elindultam be a kapun, az atmoszféra ellenére ledöbbentett a nagy nyüzsgés és élet, amit bent találtam, az emberek vidáman egymással beszélgetve vásárolgattak, néhányan a padokon vagy a házfalaknak támaszkodva ültek és csak pihentek. Szerencsémre nem keltettem nagy feltűnést így könnyedén elvegyültem észrevétlenül. A kendőt, amin a klán jelem van, fordítva az arcomra kötöttem nehogy felismerje valaki idő előtt, hogy hova tartozom, a csuklyámat is a fejemre borítottam így csak a szemem látszódott ki. Nem terveztem, hogy sokáig maradok, de jobbnak láttam felkeresni a legközelebbi kocsmát hátha akad valami munka a számomra, hátha meg kell ölni valakit, vagy ellopni valamit. Egyetlen kocsmát találtam, csak de az óriási volt és egy nagy tér közepén állt, az emberek ki-be mászkáltak belőle.
~Tökéletes hely az infógyűjtésre.~ Az ajtót betolva léptem be és egy csehóhoz illően egyből sok-sok ember vetette rám a gyanakvó tekintetét és szúrtak is, amíg le nem ültem a pult közelébe egy sötétebb sarokhoz. Nem törődtem, hogy az asztalnál már ült egy bácsika, sőt pont hogy okkal ültem oda. Az öreg eléggé sokat éltnek és okosnak tűnt, hátha tud valami érdekeset mondani a városról. A papi szemei csukva voltak, vagy csak nagyon szűkre összehúzva, és amikor leültem, felém szegezte ma tekintetét, igaz csak az egyik szemét volt hajlandó kinyitni majd egy pár másodpercnyi méricskélés után megszólalt rekedtes hangon.
- Ön nem idevalósi igaz, fiatalember? Ha még nem járt nálunk, akkor fogadjon meg egy jó tanácsot és a dolga végeztével hagyja el a városunkat még az éj leszállta előtt.
- Pedig azt hittem itt szívesen látják az embert, nem pedig elüldözik.
- Ne értsen félre fiam, mindenkit örömmel fogadunk itt, de a saját érdekükben jobb, ha elhagyják a várost mielőtt este lesz.
- Miért, mi az oka?
- A városunkon átok ül, már az óta hogy a régi időkben egy sárkány végig pusztított ezeken a földeken, azóta minden éjjel meghal valaki a falusiak közül. Nem tudjuk az okát, azonban néhányan megesküdnek rá, hogy egy árnyat látnak este mozogni az utcákon és nem sokkal, hogy eltűnik, azután meghal egy falusi, a vidámság és a jólét csak annak köszönhető, hogy ezt a tényt titokban tartjuk a legtöbb utazó és kereskedő elől, így beáramlik egy kis tőke, de ha van egyetlen ember is aki nem idevalósi akkor biztosra veheti hogy ő fog leghamarabb meghalni.
- Érdekesnek hangzik, ha szeretné, akkor segítek önöknek, megteszem mindent, hogy a falu és a lakói feloldozást nyerjenek az átok alól- Mosolyogtam a papira, mint a jó kisfiúk, úgy hiszem, egy érdekes küzdelem várhat, de vesztenivalóm semmiképp sincs. Folytattam még a kérdezősködést, mivel nem akartam, hogy bárki is megzavarjon miközben ezt a „szellemet” üldözöm. A legutóbbi esetnek nem szabad megismétlődnie, kis híján elbuktam, ami egy merénylőnél nem megengedett.
- Mondja csak, a városlakók egyszerű emberkék igaz, úgy értem nincs önök között mágus, aki megvédené a várost- Vakargattam a fejemet mintha zavarba kerültem volna, a színészkedés még mindig jól működik, csak gyakorlás kérdése az egész.
- Ó fiam nincs nekünk nagy mágusunk, csak néhány tanonc él a városban, ők sem tudnák elintézni ezt a fenevadat, a legtöbbjük elemi mágiát tanul, azon belül is a vizet és a szelet gyakorolják az ifjak. –Itt egy pillanatra elbambultam, a múltkori „rájuk gyújtom a falut, miközben alszik a nép” terv nem fog működni, de semmiképp sem hagyhatom, hogy életben maradjanak, akik kapcsolatba kerültek velem, ha üldözőbe vesznek a legkisebb hátrahagyott nyom is halálos lehet számomra. Nem baj ideje volt utána járni a dolgoknak. Megköszöntem a beszélgetést, illedelmesen, ahogy még régebben ellestem egy fogadóban, hogy-hogy kell ezt csinálni igen egy olyan embernek, akinek ébredésekor még a lélegzetvétel is új volt sajnos a mindennapi dolgok teljesen újak, szerencsére már tapasztaltam eleget hogy életben tudjak maradni, tudom mi veszélyes és mi létfontosságú. Ha az emlékeim mégis, de az ösztöneim semmiképp sem hagytak cserben. Felkeltem az asztaltól és a pultos felé vettem az irányt, egy fiatal lány várt a pult mögött és semmi mást nem csinált csak mosolygott és beszélgetett. Elég szánalmas látványt nyújtott, kíváncsi voltam, hogy akkor is mosolyogna e, ha éppen a csigolyáit tépném ki egyesével. Felsóhajtottam és a mosolygós álarcot felöltve nyájasan, de kértem egy szobát, a lányka arca elvörösödött, amikor rám nézett és hebegve válaszolt csak miután átnyújtotta a kulcsot remegő kézzel, a szemkontaktust csak pillanatokig tudta tartani, örültem, mert tudtam, hogy ez a viselkedés a félelem egyértelmű jele. Éreztem a tekinteteket magamon így jobbnak láttam eltűnni a folyosókon és a „szobámba” húzódni, felbattyogtam a lépcsőn, ami a múltkori csehóhoz képest nem szakadt be majdnem alattam. A szobába benyitva hatalmas sötétség fogadott, elindultam az ágy felé és lehuppantam. Éreztem a tekinteteket magamon így jobbnak láttam eltűnni a folyosókon és a „szobámba” húzódni, felbattyogtam a lépcsőn, ami a múltkori csehóhoz képest nem szakadt be majdnem alattam. A szobába benyitva hatalmas sötétség fogadott, elindultam az ágy felé és lehuppantam. ~Nincs az-az isten, hogy én most gyertyát gyújtsak ilyen fáradtan.~ a gondolatok és a merengés akaratom ellenére is, de elszenderített. Ki kellett várnom azt a pár órát, amíg mindenki nyugovóra nem tér. A szemeim túl nehezen voltak és könnyebbnek tűnt csak lecsukni őket és hagyni, hogy elaludjak. Még félálomban voltam mikor azon töprengtem, hogy nézhet ki a Phantom és milyen képességei lehetnek, de utána nem rémlik már semmi, csak sötétség. Gyanús csend kísértett végig, mindenütt amikor felébredtem, még a lenti kocsma zaja is elült, tökéletes idő volt arra, hogy körbeszaglásszak. Felkeltem az ágyból és az ablak felé vettem az irányt, jobbnak láttam kimászni az ablakon majd fel a tetőre és úgy közlekedni, fentről többet lát az ember. Néhány fáklya égett csak az utcákon, halvány pislákoló fényt kölcsönözve a sötét, zord utcáknak. Gyors léptekre lettem figyelmes, nem volt messze tőlem, valaki futott valaki elől. Guggoltam éppen és próbáltam kivenni, hogy merről jöhet a hang, mikor meglett elrugaszkodtam és futásnak eredtem a tetőkön, ugrottam házról házra, kisebb mászások után eljutottam egy sötét utca közepébe. A menekülő fél az utca közepén esett össze a fáradtságtól, egy sötét alak suhant felé hosszú fekete kabátban. Elrugaszkodtam a tetőről és zuhanás közben egyenesen az alak felé vettem az irányt, azonban a lendületem kevésnek bizonyult így nagyjából öt méterrel a célpont előtt értem majdnem földet, ekkor a földbe szúrtam a Guillotine láncát és azt használva egyfajta csúzliként lőttem előre magam a célpont felé. Az alakot meglepte a jelenlétem és védekező állásba helyezkedett. Amikor az alakba csapódtam hátrébb csúsztunk pár méter és nem húzva az idejét egyből ellentámadásba lendült. Megragadta a Guillotineom és elrántotta a karomat, majd lendületet vett és eldobott magától. Miközben a levegőben távolodtam tőle láttam, hogy a láncom vége még jóval mögötte van, így mielőtt még elhagyta volna, lendítem egyet rajta és a nyaka köré tekeredett a lánc. A nyakához kapott és vonaglani kezdett, utána elvigyorodott és elhaló hangon csak ennyit nyögött
- Ex-quip: Katana – a kezében megjelent egy kard és könnyedén levágta magáról a láncaim, majd összecsaptak a fegyvereink. A Guillotineom képtelen volt átvágni a pengén ezért megragadtam a karmokkal a katanát és minden erőmet felhasználva próbáltam elhajlítani a pengét, kevesebb sikerrel, de nyomot hagytam rajta, így a fegyvere már nem volt száz százalékosan használható. Nekirontottam szemből, mivel már nem éreztem szükségét semmilyen trükknek. Gyorsan futottam felé és felkészültem egy végső csapásra. Amíg közeledtem feltűnt, hogy az alak felegyenesedik és kinyújtja a fegyvert tartó kezét, elvigyorodott és felemelte a kezét, a levegő vibrálni kezdett körülötte, majd kisvártatva lesuhintott a pengéjével és egy hatalmas széllöket indult meg felém, ami szabályosan eltarolt. Majd lazán elkezdett felém sétálni, mint aki már meg is nyerte a csatát.
- Ki gondolta volna, hogy ebben a porfészekben akad valaki, akivel ennyire meggyűlik a bajom, ahogy sejtem nem idevalósi. Sokan haltak már meg, csak mert átutazóban voltak errefelé, meg kellett volna fogadnia a falusiak tanácsát, hisz minden utazónak el van mondva. - Ahogy fölém ért az egyik közeli fáklya fénye megvilágította így megláttam az arcát, a pultos lány volt az, levettem a csuklyámat és a céhem kendőjét a fejemről. Pont jókor tettem mivel a lány pont lesújtani készült, és amikor meglátta kivagyok megállította a pengéit és a keze remegni kezdett.
- A-azt hittem te már eltűntél a városból az éjszaka folyamán. – zavarba jött és nem tudta mit tegyen. Kizökkent és nekem csak ez kellett, tudtam én, hogy a halálfélelem, amit már a kocsmában is érzett itt is kifejti a hatását. Kihasználtam a pillanatnyi esélyt és megragadtam a nyakát a Guillotineal, majd ismét megidéztem a láncomat, ami az újra előhívás után sértetlen volt, és kitéptem a fegyverét a kezéből. Elrugaszkodtam a talajtól és hamar letepertem a lányt majd fölé hajolva elkezdődött a kihallgatás.
- Te vagy a Redville-i Phantom?
- Igen- a lány nem tartotta a szemkontaktust inkább csak félrenézve válaszolt, mint akinek bűntudata van.
- Meséld el, miért ölöd meg naponta az embereket? – kissé hezitált, de végül válaszolt, amikor megszorítottam a karmaimmal a torkát.
- A városon átok ül, még évtizedekkel ezelőtt történt, hogy egy sárkány rátámadt a városra és elpusztította a térséget. Azóta a megmaradt lakosok és az ide települő emberek, akiknek a célja az volt, hogy felvirágoztassa ezt a helyet sorra haltak ki. Betegségek vagy balesetek, mindig akadt valami, amitől az egész falu lakossága eltűnt. A mostani városlakók már boldogságban élnek, és mit sem törődnek az átokkal, mivel nem tudják, hogy minden este áldozni kell azért, hogy az átok ne szállja meg az összes itt élőt. Csak kevesen tudjuk a titkot és az utazók, de még a legtöbb ember is csak egy rettegett Phantomként ismert minket.
- Minket? Szóval többen is vagytok? Válaszolj! –ismét megszorítottam a torkát és kisebb sikoly után válaszolt.
- Mára csak én maradtam és a város érdekében muszáj megölnöm, a város érdekében mindig kell, hogy legyen itt egy Phantom. Nem engedhetjük, hogy…. – elvágtam a lány torkát, a vér a nyakából csak lassan csordogált ki, mivel nem ejtettem rajta direkt mély sebeket, sokkal viccesebb, ha lassan hal meg.
- M-miért? –kérdezte kétségbeesett és könnyes tekintettel.
- Nem kell aggódnod, megszabadítom a várost az átoktól, megölök minden itt lakó embert és így a városkáról is felszáll az átok, hidd, el nekem többen nem fogják tervezni, hogy, benépesítsék ezt a helyet. –elkapott az őrület, széles vigyorra nyitottam a számat és a szemeim kiguvadtak ismételten, majd átütöttem a lány torkát a karmaimmal. Még előttem volt az éjszaka, így ha nem pocsékolok semmi időt, akkor sikerülni fog a mészárlás. Ekkor jutott eszembe, hogy van itt egy áldozat is, aki nemrég még menekült, megfordultam, hogy szemügyre vegyem. Egy kislány volt az, aki moccanni sem mert a félelemtől. Odasétáltam hozzá és a kezemet nyújtottam felé.
- Egy ilyen fiatal lánykának nem lenne szabad itt lennie – láttam, rajta hogy megriasztja a lány vérétől vöröslő ruházatom és a fegyverem, de végül megfogta a kezem.
- Óóó te drága lélek, mégis miféle szörnyeteg lenne képes bántani egy ilyen ártatlan kis teremtést. – Ahogy felsegítettem a pengéim úgy siklottak át a lány csöpp nyakán, mint forró kés a vajon. A kislány nem is fogta fel mi történt vele, mikor a földre rogyott vissza.
-Hoppá. –A számhoz emeltem a mutató ujjam, és elmosolyodtam. Majd megfordultam és egy rövid nyújtózkodás után megkezdődhetett az emberek megváltása az átok alól. Körülbelül ötven ház lehet a városkában, azok közül egyben aligha él háromnál több ember. Elkezdődött a csendes gyilkolás, néhány sikolyt kénytelen
voltam gyors halállal elfojtani, úgy hogy a szájukba lőttem a láncomat. Sokaknak csak a döféskor tűnt fel hogy valaki van a szobájukban, a legtöbb embernek csak egy nagyra tátott szem és fellélegzés volt az utolsó reakciója
halál előtt. Hajnalhashadtára, már nagyjából végeztem is a tisztogatással és annyi maradt hátra, hogy egy helyre hordjam a sok holttestet. A tér közepén négy nagy fa állt, hatalmasak voltak vastag és erős ágakkal, tökéletesek voltak arra, hogy feldíszítsem őket. Szereztem pár kötelet a városkülönböző szegleteiből, hogy a több tucat embernek elegendő legyen, és szép időigényesen elkezdtem felaggatni őket a fákra. Némelyikükből még pulzálva folyt a vér, mivel a szívük még az utolsókat dobbanta, de lassan mindegyik elcsitult. Mikor végeztem már jócskán dél körül járhatott az idő, a nap kisütött és teljes fényben úszott minden, a távoli erdőben még a madarakat is lehetett hallani. Fellélegeztem és egy nagy nyújtózkodás után felvettem a céhemet jelző kendőt, persze fordítva nehogy idő előtt lebukjak és elfogjanak vagy elmeneküljenek azok, akikkel találkozom. Felöltöttem a csuklyámat és elindultam az erdők irányába, éreztem, hogy a nyomasztó légkör is kezd megszűnni, a város bejáratánál leszúrtam egy táblát, amire ráírtam vérrel, hogy „elátkozott város”, az idő annyira tiszta lett és napos hogy az ember tényleg úgy hiszi, hogy az átok elszállt. Elégedetten ballagtam az erdők felé, amikor beugrott, hogy rossz irányba megyek. Annyira megszokottá vált a vadonban levő időtöltés hogy a városokról meg is feledkeztem, de ezek változtatni kell. A térkép szerint a legközelebbi városok egy napi járásra vannak.
- Majd meglátjuk, hogy ott is el vannak e átkozva-Elvigyorodtam és a tenyerembe temettem az arcomat miközben az úton sétálva pörgettem a Guillotineom láncát.

udv. mindig nagy erdeklodessel olvasom uj jatekosok irasait es olykor, mint most is, orommel tolt el, hogy a kaland ellenorzesek reszben alam tartoznak. mindket kaland eseteben volt volt felvezetes es lezaras is. ez utobbi sok esetben hianyzik, es ahogy egy konyvnel ugy a kalandoknal is hianyerzetem van, ha a tortenet veget lecsapjak, vagy nincs az izgalmas vegkifejlet utan egy kis levezetes. a csontok templomanql ezt kifejezetten jol oldottad meg. a kezdo sorok elore vetittettek a ttortenet hangulatat es nekem is segitettek rahangolodni. a tortenet onmagaban nem volt bonyolult de hozza fuztel olyan reszleteket, amiktol erdekfeszito, es kulonleges, szines lett. vegig kisertek a sztorit olyan reszletek, amik garantaltak, hogy ha eppen nem is targyaltal hosszasan egy reszt, az hiteles es realisztikus legyen. a tortenesek sorozata igy logikus es jol felepitett volt. a karakter maga is szimpatikus, noha van nehany, de keves a jol eletre keltett,, gonoszz karakter. a tied konyortelen es orult, de azt kapom tole amit elvarok. jomagam szeretem a hosszu, tobbszorosen osszetett mondatokat, irasaidban azonban tobbszor elofordult, hogy ket harom mondatot is egybe irtal pont de neha meg vesszo nelkul is, egyszer pedig duplan szerepelt 3 sor. ezekre figyelj es bar nehezen tudom elkepzelni hogy nem teszed, de azert megjegyze:olvasd el a teljes szoveget ha vegeztel, ugy lesz belole remekmu. osszessegeben mindket kaland kiemelkedo minosegu ezert, meg a leirt hibak ellenere sem adhatom az alap jutalmat. dijad 230 ve. varom tovabbi munkaid

After a long journey from town to town, I was just dwelling in a little village which had no more than a hundred inhabitants. The weather was warm, and sunny, the birds were chirping in the forest around us, I was sitting on the streets near the gate, when two fancy looking man entered. The vehicle they were on was equipped with a cage behind it. I had a the strongest urge to cut them up right away, and drown them with their own blood. I was feeling the insanity growing and growing as i was watching them, my left hand started to shake, and i grabbed it to avoid looking suspicious. Nobody noticed my actions so i could stay anonimous for a little longer. I think the fancy people were members of the new magic council, they had their pretty cloaks too, how pathetic. One of them confidently stood up and started to read a scroll, which he was keeping under his coat.
- By the order of the new magic council, every criminal shall be put in prisons immediately, anyone who hides or supports them shall be charged with the same sins as the criminal. You have your chance and time to bring here the captured or supported culprits right now, or face the law as stated. – then he put away the scroll and waited untill the townsfolk brought the criminals, then they binded them and caged them. Shortly after, the vehicle started to move out of the other exit of the village. Fortunately i haven’t seen any of the man of the law ever since. Why am i worriing about being captured, i silenced every man and woman who i met with, why am i thinking about these things, and most of all, why am i sitting on the street when i could easily rent a room at the nearby inn. Then it is decided, i shall go find a shelter before nightfall. I stood up and started to move towards the nearby hostel. As i was walking on a narrow alleyway, I noticed an old man sitting in the dark. He had ragged clothes and he was so skinny, that he bore resemblance to a skeleton. When i walked past him he started to crawl towards me on four, then he grabbed my legs and started to beg.
- Please good sir, can you spare me some… -
- No! – I answered swiftly and equipped my Guillotine immediately and grabbed his neck like i was about to suffocate him, but my claws were too sharp, that they beheaded the man. After a short perios of staring at the bleeding corpse I moved on. It took several minutes to find the tavern, and when I reached it, it didnt look promising, in fact it was quite old, buti t was good for the cause. I went in and quickly rented a room, I didn’t intend to spend much time with the pathetic townsfolk at the inn, I just wanted to sleep, so I went up to my room.

Sleep quickly reached me, as I closed my eyes I started to hear voices. Voices were echoing inside my head, I just couldn’t open my eyes ~What is this place?~ I heard someone screeming, then everything began to clear out. First it was blurry but after a few seconds I was standing in a crowd at the edge of a square. The age and the place, they all looked so old, it was like hundreds of years ago. The people’s clothes were so old fashioned, they were similar to the ones you can hear from elder people nowadays. The crowd was furious, they shouted towards the middle of the square, I couldn’t do anything because my actions weren’t my own, I haven’t had any tought about the event, I could only watch, I moved againts my will, I pushed the crowd away and I saw five platforms in the middle of the square, each one had an executing intrument on them. The guard brought out five doomed people and led them towards the platforms. I noticed, that the five had a few similarity, all of them had white hair and vivid red eyes. I saw two man and three woman with their hands and legs binded by so many chains that they couldnt move, not even a bit. They were carried to the platforms by the guards. The people in the crowd were som ad and loud.
- Demons!
- Kill them all, let them die under the Guillotine! – Wait , what did that man say?
- Execute them all.
- Destroy the children od the evil. Spill their blood.
Suddenly every sound and shout stopped and I heard a loud cawing of a crow, but I didn’t see one around me. I heard the falppings of wings, and when I looked around I saw every man screaming silently, then as soon as it came , the silence had gone, and I heard the crowd again. I focused on the five again, all of them were emotionless, and cold. A black masked man stood up the platform and went to a level near the doomed, the townsfolk cheered for the black man. I stared at the victims and one woman with the long wavy hair looked up while she was lying under the executing instrument, her face showed no emotions, but just before they got killed she smiled kindly at me, she was looking at me even when the blade fell from above and cut off their heads, she died smiling. I was there watching, and I was immobilized, when a crow appeared in front of me and flew towards me almost as fast as wind itself, I saw its claws reaching out and right before it could catch my eyes, I woke up. I was sitting on my bed when I came to my sence, there was a stange feeling in my left arm, and when I looked at it, my Guillotine blade came out and attached to my fist without warping it in, the claws were soaked in blood. Its odd, because I remember I cleaned it before I’ve put it away, so who’s blood it should be? I didn’t have the time to think this whole thing through, the moment I started to think about it I heard a strange voice coming from the window. It was an old one, so old that I couldn’t even see through its glass, a strange knocking sound came from outside the window, I stood up and hurried to open it. Strange things happened that night, but none of them turned out to be as strange as this one, I saw the crow from my recent dream, standing at the window and cawing at me, it looked like it was furious at me, cawing loudly like people shout at each other, then it ascended leaving me condused about the events of that night. Since I couldn’t kill or torture anything near me, these things stayed in my mind for a long period of time, I tried to sleep again, I had the whole night before me, and I tried and tried to sleep again. It took forever untill sunrise, I left my room and left the village as well, I need to distract my mind somehow, also I left without eating anything so i have to use my imagination to find some food. As luck would have it, I encountered with three man riding a cart full of bakery products, I guess there from Magnolia, because the city was about three hours journey from here, and carrying bakery products is not a good business unless you take it somewhere close. I saw them moving on the road and I quickly went in front of them, I was wearing my hood and my guild’s head scarf to cover my identity, then I sat down in the middle of the road, and waited. They stoped when they reached me and they seemed quite angry.
- Move your ass peasant, we don’t have time for you. – I just sat there calmly and, quickly found out a question for them.
- None shall pass, unless they got answer, the riddle. – One of them seemed so confident that he is better than everyone, in fact all of them were so arrogant, they must have forgotten that they are common merchants.
- A lonely man, and tell me what is the riddle, you insolent wretch.
- What has six legs, and isn’t going anywhere?
I didn’t wait for their reaction, I just equiped my Guillotine and shoot a chain into one of their faces, the others got frightened so easily that they started to run, I jumped up and ran after them, I took only three or four steps for me to catch and butcher them all, then I took the chain I shoot a while ago, and I detached it from the Guillotine. After that I bound them with the chain together and hanged them at the nearby tree. Then I leaned towards one of them and looked down to their hanging legs.
- It really isn’t going anywhere with those six, is it? – I slapped the man’s face gently then turned around towards the cart. It was loaded with different kinds ofproducts, I opened my arms ,and let myself fall into the sea of food, after the morning exercise I enjoyed the different kinds of food, sweet, salty , creamy, it was almost as fun as gutting someone and making them eat their own guts or spilling their blood and suffocate them in it. I packed the ones which were still hot a fresh and left the cart, the breakfast distracted my mind a little, but the events of the last night still haunted me, I must find someone who can decipher this dream for me, but I am in a middle of a goddamn forest, how am I suppose to find anyone who can help. This is funny, I grabbed my face and started laughing like a maniac,this is my luck, bad things happening to me and I can’t even solve them, well it doesn’t matter, maybe the answer lies int he woods around me. As soon as i was thinking about the whole answer and the woods thing, I immediately heard a cowing of a crow. ~Got you now you bastard~ I smiled and ran after the sound source, the cowing continued to repeat itself, and it got further and further away from me. Damn I’m not that slow I can go faster so I equipped my Guillotine and started to grab the nearby trees in front of me with my chain, launching me forwards and accelerating my speed. As I was running swiftly I didn’t notce that I ran through a deer and killed it, i only noticed that my hand and my chest is bloody, but it didn’t matter I must catch that bird. The cawing stopped as soon as it has started, so i stopped as well, and when I looked around I found myself at the edge of a camp, it didn’t have much tent, but there was one fancy looking tent which was larger than the others, and there was a table abpve the entrance which said „Statman’s seer”. Well, it seems like I’m not out of luck yet, I smiled again, but I realized that I must look like a commoner , or a kind man so I’ve taken up my „mask” and smiled kindly when i entered the tent.
- G-good morning, sir – I acted like an embarassed man in front of unknown people, the tent was full of old and probably worthless relics and duds, a few candles were lit and it gave the place a mysterious look, in the middle there was a strange old man who was very focused on a crystal ball in front of him. When I got in he got distracted and looked up at me and smiled, he looked odd in his strange ragged clothes, and with his wierd hat.
- Greetings young traveller, please come closer you know my eyes isn’t as good as it was years before.
- Oh I’m sorry – i walked closer to the old man, and when i was next to him he grabbed my shoulders and started to whisper into my ears, while he was smiling behind my back.
- Why are you sorry, my boy? For all the people you’Ve killed so far, or for the countless tortures you’ve done. – What? How does he know? No time for hesitation, I equipped my Guillotine immediately.
- Oh no no no , you won’t kill me young one I am the one who know the answers for your questions.
- Tell me how do you know about me and my actions?
- Please I’m a seer, I know almost everything about the world’s events, but of course I have my limits. – I’ve put away my weapon, I must play according to the rules at least for now.
- So if you know so much about me, you must know that i had a stange dre…
- Dream yes, you came here to find any clue about the mysteries inside your head, although you did not come here willingly, you needed a little „push” as they say, from a friend of yours.
- You mean the crow? Tell me about it, how did it found me and what does it want from me?
- The appearances of animal spirits aren’t frequent, I would say that a fragment of your past resides inside the spirit, but something tells me the crow is the least of your worries, tell me about your dream.
- I saw five people waiting for their execution, there were five executing devices, one for each of them, i was standing in the crowd when the doomed got killed, and the townsfolk were shouting and cursing at the doomed.
- Well that’s not an ordinary dream, people doesn’t dream about executions very often. Have you ever tought about how was your weapon made? I’ve never seen anything like that before, and trust me I’ve seen a lot of things, so tell me if you figure it out.
- Figure what out?
- The connection between your dreams and your weapon. Just think about it, five blade which killed five of your ancestors.
- I never said they were my ancestors.
- Come on kid, I am a seer, sooner or later you would have told me. They looked exactly like you, they behave like you.
- Ex-quip: Chain Guillotine – My weapon came out and attached to my arm.
- Look at your weapon, five claws, five executing devices…. ring any bell?
- So you say that my weapon has the steel of those five executing devices? That would explain the blood on them when i woke up from the dream.
- Yes , the blood of your ancestors is trapped within the blades. – I was staring at my weapon for about a minute, then I broke the silence which has fallen ont he tent, I was cold and emotionless again.
- Is that all? – the old man smiled at me with his eyes closed.
-It’s funny to see how you become so excited about supernatural things, and how easily you calm down after it got explained. You got excited when you kill, you enjoy it, and that makes you an easy target for anyone who decides to track you down and catch you. Your actions are illogical, simple murders, butchering everyone down before they can even say a word. These deeds are quite spectacular, thas why they attract a lot of attention. You are an assassin, act like one, kill people silently! – I turned my back on the old man and looked at him above my shoulders, then I raised my hard and pointed my claws at him.
- As I said, you wont kill me, people doesnt kill someone who… - at that moment my chains ran through his neck and I quickly ran towards him to silence any shouting that may come out of his mouth before he dies. I ripped his chest open with my claws to make sure he dies quickly, after it I covered his wounds with a coat and a scarf and sat him down near his crystal ball like he was sleeping, before i left the tent I quietly told him.
- Was that silent enough, old man?! – Then I exited the tent , left the caravan before they discover that their precious seer is dead, I was smiling like a mad man, almost laughing out loudly, but I have to stay calm for a little longer.
~So , who’s next? ~

Az alak csak futott a házak tetején, átugorva egyik épületről a másikra, miközben a Mágus tanács emberei üldözték őt. Éjszaka volt és a tiszta égbolton a csillagok beragyogták az eget, az esti csendet csak az üldözők kiáltásai törték meg, de az alak csak futott egészen addig, amíg el nem érkezett egy széles utcára néző épülethez ahonnan már nem volt hova menekülni, az alak megfordult, hogy szembe nézzen a Mágus tanács embereivel, akik fegyvereiket rá szegezték.
- Adja meg magát, már nincs hová menekülnie.- az alak komor, rideg arcot vágva rájuk pillantott majd a lábai alatt egy vörös láng jelent, meg ami hirtelen a magasba emelte, a tanács emberei meglepetten álltak az események előtt és próbáltak utat keresni, hogy követhessék a menekülő férfit, aki viszont már több háztömbbel távolabb volt és földet ért az egyiken. Miután megpihent az alak felkelt, hogy folytassa a menekülést,de felfigyelt egy piros szemű varjúra, aki a mellette levő kábelen ült és károgott rá.
- A francba, itt vannak!- megfordult, hogy elfusson, de az útját álltam. Reflexből varázsolni kezdett és a „red carpet” kiáltása után ismét a levegőbe emelkedett, azonban másodjára nem jutott olyan messzire, mint akarta mivel szinte azonnal egy lánc tekeredett a lába köré a földhöz húzva őt.
- Hol van?
- Hagyj, kérlek, nem tudom, miről beszélsz! – a le fogott férfi könyörögni kezdett. Felöltöttem a fegyverem és a combjába vágtam az él nélküli részét, hogy ne vágja, vérezzen el idő előtt, majd ismét megkérdeztem.
- Hol van?!!!
- A nőnél van, a feladatom csak az lett volna, hogy átvegyem tőle a csomagot.
- Nőnél?
- Három nap múlva találkoznék vele a városközpontban, nézd, ha elengedsz, akkor megkaphatod a csomagot. Mit szólsz, mind ketten jól járnánk, nem?
- Kényelmes megoldás lenne számodra nem igaz? –megragadtam a férfi fejét a karmaimmal és a láncommal szép lessen megfojtottam, majd otthagytam őt a Mágus tanács embereinek, és eltűntem az éjszakában.



Magnolia városa tele volt élettel, egyáltalán nem volt fogható azokhoz a kisebb városkákhoz, falvakhoz, amikben eddig jártam. Az utcákon nyüzsögtek az emberek, nagy volt a pezsgés, mindenki vásárolt, beszélgetett és vidám volt. Furcsa volt egy efféle világba cseppenni a kihaltnak mondható erdei terep után, egyből elhatároztam, hogy innentől a nagyvárosok között fogok ingázni, sokkal több a búvóhely, jobban be tudok olvadni és mindenek előtt több a munka és a lehetőség, nem is értem miért kezdtem a céhes pályafutásom az erdei bóklászással. A városba lépve levettem a csuklyámat és a céhkendőmet az arcomról átkötöttem a derekamra, úgy hogy a szimbóluma jól látható legyen, ha felismerik majd hazudok valamit, abban úgyis jó vagyok. A kereskedőktől, a vándor mágusokon át, a különböző céhjelzésekkel ellátott mágusokig mindenkit lehetett látni a városban, talán a munkavállalás nehezebb lesz, mint hittem. Kerestem a város szívében egy albérletet, ami nem túl feltűnő helyen van, viszont jó a rálátása majdnem az egész városra. Egyetlen ház tűnt jónak és azonnal lecsaptam rá, egy ötemeletes panel volt, ami egybe volt egy kisebb házzal. Mint később megtudtam ott a házvezető nő és a férje élnek a nő eléggé idős volt és folyamatosan kérdezősködött, mikor bekopogtam hozzá lakásügyben, és eleinte elégé gyanakvó volt.
- Már megint egy ügynök mondtam, hogy nem veszek semmit! – eljátszottam az ártatlant, aki nem érti, mi történik.
- Nem kérem én csak.
- Oh, szóval maga lenne az a hapi a temetkezési vállalatoktól.
- Mondtam már maguknak, hogy nem veszek semmilyen koporsót, még nem fogok meghalni egy hamar.
- Nem, félre érti én csak egy lakást szeretnék bérelni.
- Óhh szóval maga lenne az a fiatalember, akinek lefoglaltak egy szobát, mi is a neve Lee…
- Lee Shengshun, örvendek.
- Áhh Lee-kun érdekes neve van.
- Messziről jöttem, és mifelénk mindenkinek ilyen furcsa neve van. –vakargattam a tarkómat zavartságomban.
- Nos, Lee-kun, gondolom, tudja, hogy mifelénk mások a szokások, de biztosan hamar beilleszkedik. Nos, ez lenne itt a szobája. – a néni felvezetett a második emeletre és kinyitotta a lakás ajtaján,egy kétszobás lakást találtam fürdővel, tökéletesnek tűnt, átkutattam a szobát mindenféle rejtett lacrima után ami által megfigyelhetik vagy lehallgathatják az embert, és a házkutatás után berendezkedtem az átmeneti lakhelyre. Mivel pont elfogyott az ételem, ezért meglátogattam a közeli piacot ahol már így dél körül igazi hering fesztivál volt, alig lehetett elférni az emberek tengerében, viszont egy-két délelőtti időtöltésre még volt időm, miközben túrtam magam előtt a tömeget egy ember derekáról eltűnt egy szép méretű pénzeszsák, elvégre sokkal jobb úgy ételhez jutni, ha nem is csappan meg a vagyonunk általa. Bejártam a legtöbb standot és kb két megpakolt szatyorral tértem haza, a standoknál mindenki boldogan csevegett a másikkal és fél füllel hallgattam amint egy helyi céhet dicsérnek agyon az emberek, valami Fairy akármi volt a neve. Nem nagyon figyeltem rá, de ha egy sikeres céh van a városban, akkor az erős mágusokat jelent, úgy néz ki, hogy a munkavállalás ismét nehezebb lett egy fokkal, főleg ha azok a céhtagok felkérést kapnak, hogy fogjanak el. Az ablakba kiülve merengtem, figyeltem a késődélutáni városképet, ahogy szépen lassan lenyugszik minden, Mao odaszállt az ablakpárkányra, igen ezt a drága kis dögöt, ha már nem tudom levakarni magamról, akkor, elnevezzük, végül is egész aranyos, megsimogattam a nyakánál és látszott, rajta hogy élvezi a dolgot. Érdekes egy állat volt, megérinteni meglehetett, de bármi nemű fegyver átsuhant rajta minta valami szellem lett volna, nem beszélve arról, hogy néha önmagától előjött a Guillotineom és akkor Mao is furcsán viselkedett, éberebbnek tűnt és mindennel szemben gyanakvó volt. Szerencsére most nyugodt volt, hamar felkeltem az ablakpárkányról mivel lassan kész a vacsora, Maonak hiába kínáltam ételt nem fogadott el semmit, de nem tűnt úgy mintha rosszul lenne nélküle, így csak felkaptam a drágát és irány a konyha, a főzést még az öreg tanította meg míg a keze alatt „értem” merénylővé „egy igazi merénylő nemcsak életeket vesz el hanem képes túl is élni, ám ez a túlélés nem csak az ellenség pengéinek elkerülésében merül ki” , vagy valami hasonló bölcsen hangzó elcsépelt mondatot mondogatott ilyenkor, azt meg kell hagyni hogy a konyhában szépen kiismertem magam. A piacon vett zöldségekből és az egyik boltban vett húsáruból dobtam össze egy zöldségágyas sültet, úgy éreztem magam, mint valami kis lord, eltekintve attól hogy nekem nem elém teszik a kaját, amíg csemegéztem Mao csak az ablakot
figyelte, néha hallatta a hangját, de az inkább morgásra hasonlított, elég nehéz leírni, röviden nem a tipikus károgás volt. A mai napi pihenő végén, amikor a kanapén feküdve a plafont bámultam, egyszer csak kopogtak az ajtón, majd egy levelet csúsztattak be az ajtó alatti résen, felkeltem és odasiettem majd pár másodpercnyi értetlen bámulás után felvettem a földről a levelet. ~Vajon ki tud máris az ittlétemről, hogy munkát akar.~ A levélben csak annyi állt, hogy találkozzunk az egyik sikátorban ma késő este, a megadott időpontban. Pár percig elmerengve tartottam a kezemben a levelet majd elégettem az ablakban hogy a szél elvigye a szálingó hamut, majd az ablakból visszamászva tovább töprengtem azon, hogy ki bérelhetett fel ilyen hamar, abbahagytam a töprengést,
mivel nem éri meg ezen agyalni többet a kelleténél. Megvártam, amíg eljön az idő, és elhagytam a házat, maga a helyszín közel volt a lakáshoz így nem kellett sokat kóborolnom. Az utcák ekkorra már kihaltak voltak, csupán egy-két embert lehetett látni, ahogy a távolban feltűnnek majd pár másodperc múlva köddé válnak, az utcai lámpák is csak félig világították be a sötét utcákat. Tökéletes időpont volt a munkavállaláshoz, ilyenkor a törvényes céhek tagjai is mélyen alszanak, kizárt, hogy elkaphasson bárki is. Ahogy befordultam a sikátorba már messziről feltűnt az alak, hosszú kabátban és kalapban eléggé rejtélyesnek hatott, egyből Maora pillantottam, hogy ő mit reagál a helyzetre, eleinte nyugodt volt de ahogy közelítettünk láttam rajta hogy alig bír egy helyben maradni és mikor az alak elé léptem Mao felszállt a sikátor feletti kábelre, onnan hangosan károgva párszor, azután elhallgatott és csak figyelt, a szemei pirosan izzottak mint az enyémek, eléggé szép látvány volt, mintha saját magam állati alakját látnám.
- Örülök, hogy el tudott jönni uram, térjünk is a lényegre. –csettintett egyet majd a semmiről négy furcsa alak ugrott elő, válaszul egyből védekező állásba helyezkedtem és felszereltem a Guillotineom.
- Mit jelentsen ez? – a kérdésemet figyelmen kívül hagyva mondta a magáét a kalapos alak.
- Ohh a Guillotine, az egyik oka hogy személyesen jöttem el önhöz kedves „Shiki”, ugye szólíthatom így? – a négy furcsa öltözetű és kinézetű alak csak csendben várt, volt egy erős gyanúm hogy mágusok lehetnek, majd a kalapos ürge intett az egyiknek és az a kezével előre suhintva pillanatok alatt a földnek szegezett engem. Olyan érzés volt mintha több tonnányi súly lett volna a hátamon, mintha a gravitáció hirtelen a többszörösére nőtt volna, alig tudtam mozogni, próbáltam kinyomni magam a földről, de mindhiába, majd az alak a levegőbe suhintott és azzal a lendülettel felemelkedtem és a falhoz préselődtem.
- Kik maguk és mi a franc ez? - próbáltam erőt venni magamon, hogy szabaduljak, de nem tudtam mozogni az erő túl nagy volt, a kalapos alak odalépett hozzám és elvigyorodott.
- Milyen érzés az áldozat szerepében lenni? De ne aggódj fiú, nem azért vagyok itt hogy megöljelek,de tekintve hogy nem tanultál a múltbéli eseményekből, jobbnak láttam személyesen eljönni. Amikor megtudtad, hogy a szindikátus téged figyel, és a lépéseidet irányítja, komolyan azt hitted, hogy van választásod elmenekülni? Nem szeretem, ha az egyik állatkám kiszökik a karámból hogy önálló életet éljen.
- Ki maga, vénember? – dühösen néztem a férfire és a kérdésem után éreztem hogy az erő egy pillanatra jobban a falhoz nyom, majd megszólalt az egyik kísérő.
- Vigyázz a szádra kölyök, a szindikátus egyik fejével beszélsz! – megmozdult a másik kísérő és közelebb lépett hozzám, majd a Guillotinet kezdte vizsgálni, a „főnök” illően bemutatta a férfit, aki egy magas nagydarab sötét bőrű fickó volt.
- Ne nyúlj hozzá! – mocorogni próbáltam, de reménytelen volt a helyzet.
- Ne ellenkezz, ő itt Nabu a fegyverszakértőnk, jó maga igen erős fegyvermágus és szinte minden fegyvert ismer, ami ezen a világon létezik, ezért is hoztam őt magammal.- A férfi szigorú tekintettel végigmérte a fegyveremet, utána
felegyenesedett és a főnöke felé fordult.
- Ez a fegyver valóban egyedi uram, szégyen bevallanom, de még életemben nem láttam hozzá hasonlót, szoros kapcsolatban van a viselőjével és éppen ezért senki más nem képes viselni és úgy forgatni, mint ez a srác, a fegyver közvetlenül a varázserejével van szinkronban, de ilyen típusú összhangot nem láttam még sehol, a fegyver alkalmazkodó, ami annyit tesz, hogy fejlődik, ahogy a tulajdonosa erősebb és erősebb lesz.
- Szóval azt mondod hogy nem éri meg megölni a sok gond miatt, amit nekünk okozott?
- Nem uram, éppen hogy érdekesebb lenne, ha segítenénk neki minél hamarabb erős mágussá válni, biztosra veszem, hogy egyre nagyobb hasznát veheti a szindikátus!– a kalapos ürge az állát vakargatta, míg töprengett, utána legyintett az embereinek, akik hátrébb álltak és elengedtek engem.
- Szeretném, ha megértene valamit, ön igenis egyike azoknak a kisállatoknak, akiket a szindikátus nevelget, akárcsak ezek az úriemberekről itt, mindent tudunk önről, amit érdemes, figyeltük magát, azonban a felelőtlen magatartása és ez a csapongó, kóborló életmódja eléggé sok gondot okozott nekünk. Meg kell értenie, hogy én csakis olyan kis állatkákat hagyok életben, akik a hasznomra vannak, a sötét céhbe való csatlakozását is mi intéztük el, hiszen közvetlenül senkit sem fizetünk a szindikátuson belül. – megragadta a vállam és elvigyorodott.
- Maga egy nehezen idomítható kisállatnak bizonyult, de élvezem a kihívásokat, nem fogom megkérdezni, hogy mit szól az eddigiekhez, hiszen nincs választása, előlünk nem menekülhet, még akkor, sem ha most hagynánk elmenni.– csak némán bámultam őt dühös arckifejezéssel, majd a férfi elővett egy levelet.
- Kezdjük rögtön a lényeggel, a következő feladata ebben a levélben van részletesen leírva, magát úgy nevelték fel, hogy egy gép legyen, aki gyilkol és parancsokat teljesít, nem kérek mást csak, hogy legyen az, ami eddig is volt,
annyi a különbség hogy most már azt teszi, amit mi mondunk.- Felkeltem és mosolyra nyitottam a számat, ~Nem tudom legyőzni őket, ha mind a négy ilyen erős mágus, mint az, aki lefogott esélytelen, és ha ekkora hatalommal bír, ez a szindikátus talán nem lenne hülyeség csatlakozni hozzájuk.~
- Értettem uram, teljesítem rövid időn belül. - láttam rajta hogy meglepte a gyors behódolásom, de csak folytatta.
- Nagyon helyes, természetesen a jutalma sem fog elmaradni a munkák után. – megfordult és a sikátor másik vége felé kezdett sétálni, a négy kísérője pedig követte, de még mielőtt lelépett volna csak annyit mondott.
- Látom, mégiscsak van magában egy kis értelem, viszlát „Shiki”.-


Elővettem a nyakamon lógó dögcédulát és nézegetni kezdtem, ~Vajon ő is közülük való? A vörös ruhás férfi, aki ezt a nyakláncot és egyúttal a nevemet is adta~ a tenyeremben levő cédulát megmarkoltam és a levéllel a kezemben elindultam az albérlet felé. Basszus Maoról meg is feledkeztem, és pont, amikor ez a gondolatmenet véget ért a fejemben apró nyomást éreztem a vállamon, mikor odapillantottam Mao üld rajta és engem bámult egyszínű piros már-már világító szemével, megsimogattam a fejénél.
- Nos Mao, munkára fel!

Az alak csak futott a házak tetején, átugorva egyik épületről a másikra, miközben a Mágus tanács emberei üldözték őt. Éjszaka volt és a tiszta égbolton a csillagok beragyogták az egy , az esti csendet csak az üldözők kiáltásai törték meg, de az alak csak futott egészen addig, amíg el
nem érkezett egy széles utcára néző épülethez a onnan már nem volt hova menekülni, az alak megfordult, hogy szembe nézzen a Mágus tanács embereivel, akik fegyvereiket rá szegezték.
- Adja meg magát, már nincs hová menekülnie.- az alak komor, rideg arcot vágva rájuk pillantott majd a lábai alatt egy vörös láng jelent, meg ami hirtelen a magasba emelte, a tanács emberei meglepetten álltak az események előtt és próbáltak utat keresni, hogy követhessék a menekülő férfit, aki viszont már több háztömbbel távolabb volt és földet ért az egyiken. Miután megpihent az
alak felkelt, hogy folytassa a menekülést, de felfigyelt egy piros szemű varjúra, aki a mellette levő kábelen ült és károgott rá.
- A francba, itt vannak!- megfordult, hogy elfusson, de az útját álltam.
Reflexből varázsolni kezdett és a „red carper” kiáltása után ismét a levegőbe emelkedett, azonban másodjára nem jutott olyan messzire, mint akarta mivel szinte azonnal egy lánc tekeredett a lába köré a földhöz húzva őt.
- Hol van?
- Hagyj, kérlek, nem tudom, miről beszélsz! – a le fogott férfi könyörögni kezdett. Felöltöttem a fegyverem és a combjába vágtam az él nélküli részét, hogy ne vágja, vérezzen el idő előtt, majd ismét megkérdeztem.
- Hol van?!!!
- A nőnél van, a feladatom csak az lett volna, hogy átvegyem tőle a csomagot.
- Nőnél?
- Három nap múlva találkoznék vele a városközpontban, nézd, ha elengedsz, akkor megkaphatod a csomagot. Mit szólsz, mind ketten jól járnánk, nem?
- Kényelmes megoldás lenne számodra nem igaz? –megragadtam a férfi fejét a karmaimmal és a láncommal szép lessen megfojtottam, majd otthagytam őt a Mágus tanács embereinek, és eltűntem az éjszakában.


Az új infó tudatában felkerestem az összekötőmet, igaz nem mondott sokat hogy egy nőnél van a csomag, de a szindikátus bárkit megtalál, legalábbis szerintük, így hát ki vagyok én, hogy ezt megcáfoljam? Éjfél körül lehetett, amikor beszéltem a fickóval, egy egyszínű barna hosszú kabátot viselt és egy kalapot, nem nagyon tartotta a szemkontaktust ezért nem is kerestem.
Miután pár tőmondatban kifejtettem a tényállást ő bólintott és elsétált a végtelennek tűnő kövezett utcán, ahogy távolodott az utcai lámpák fényei meg-megvilágították és kettő között, amikor sötétbe ért akkor alig lehetett kivenni az alakját, olyan hatást keltett, mint egy szellem.
Későre járt és jobbnak láttam elindulni az albérlet felé, Mao a vállamon eléggé nyugodtnak tűnt, csak kémlelte a messzeséget és nem törődött semmi egyébbel. A házba érve hamar elnyomott az álom, nem túl sokat gondolkodtam elalvás előtt a küldetésen vagy azon, hogy hogy fogom előkeríteni azt a „csomagot”. Két napom volt, hogy megtaláljam a lányt, a találkozó pontos helyét
nem adta meg a fickó mielőtt meghalt, ha a szindikátus olyan jó, mint amennyire vallják, akkor számukra nem lesz gond megtalálni egy nőt, aki a Magnoliai alvilágban mozog. Kihasználtam a két szabadnapot és körbenéztem a városban, ha már itt marad, az ember egy jó ideig nem árt, hogyha jobban megismeri az utcákat, és hogy mi hova vezet, hátha menekülni vagy üldözni kell. Találtam egy kellemes kis helyet a nap végén, egy magas épület tetején, ahol nagyjából ráláttam a
város összes fontosabb pontjára. A lazulás jól esett erre a pár napra, de a második nap végén már zavaró volt, hogy semmi hír sincs a szindikátustól, égtem a tettvágytól, de nem volt alkalmam se kutatni sem pedig megölni valakit, így a kínos várakozás maradt csak. Leültem egy padra és a helyi standon vásárolt ételt majszoltam, ami egy fanyársra volt tűzve. Elmerültem a gondolataimban,
még Mao károgása sem zökkentett ki, mereven bámultam a földet, és mint egy gép néha a számhoz emeltem a kaját hogy harapjak belőle, azóta mióta felhagytam a múltam keresésével nem is volt ilyesfajta komolyabb töprengésem. Nem tudom hogyan történhetett, nem volt semmiféle különös érzésem sem előtte sem utána, lehunytam a szemem egy pillanatra majd kinyitottam, de egy teljesen más világ fogadott, szintén egy padon ülve egy szürkéskék köd fedte világ fogadott. Felpattantam, hogy körbeforduljak, és szemügyre vegyem mi történt, biztosan csak egy álomkép ismét, de a legutóbbi alvás közben ért nem pedig éber állapotomban. Ez olyan valós, a hangok tompák voltak, de a mozgásaimat uralmat és a gondolataim is a sajátjaim voltak. Egy városka közepén voltam, ugyanaz a város ahol az előző álmom is teret kapott, az emberek azonban most nem egy gyűlésen vettek részt, hanem fel alá járkáltak a dolgukat végezve, ahogy hátráltam zavaromban belebotlottam egy férfiba, aki mogorván rám nézett és meglökött utána
továbbment. Egyáltalán nem volt álomhatású, még csak víziónak sem mondanám, túlságosan élethű volt minden és én is hozzá tudtam érni mindenhez és mindenkihez, közelebb mentem egy ház falához hogy meggyőződjek arról tényleg tapintható-e minden. Végigsimítottam a ház falán és furcsa tompa hangok kíséretében egy nyíl rajzolódott a falra, vörös volt és olyan alakot öltött
mintha vérrel festették volna fel. A nyíl a nagy tér felé mutatott az utca végén, elindultam a mozgolódó emberek tengerében és az árral szembe „úszva” sikerült elérnem a térhez ahol ismét azok a kivégzőeszközök fogadtak, az öt darab szerkezet pengéi vértől piroslottak és úgy tűnt senki sem veszi a fáradtságot, hogy letisztítsa azokat, így hát erős volt a késztetés hogy odamenjek a közelükbe, talán mert mindig megtisztítottam a saját fegyverem minden mészárlás után. Mikor a pengék közelébe értem megérintettem egyiküket, ami szinte egyből elvágta az ujjamat és a vérem szép lassan kibuggyant a vágott sebből, felemeltem az ujjam és pár másodpercig mereven bámultam, ahogy a vérem kicsordul majd amikor felemeltem a fejem, hogy szemügyre vegyem a többit hirtelen a padon ültem megint a kezemben a pálcikás kaja és a Guillotineom pedig megint önmagától a kezemre csatolódott, a pengéit mindenfelé vér
borította pedig nem is öltem le senkit, a környéken egy-két járókelő volt aki sikítva el is futott a vér láttán. Zavarodottan néztem, hogy mégis mi történt, de a környéken sehol sem találtam hullákat, akkor kinek a vére lehet ez? Egyből arra az ujjamra néztem, amit álmomban megvágott a penge és láttam a begyógyult sebet az ujjamon, ami eddig nem volt ott. Gyorsan befejeztem a kajálást és még mindig teljesen összezavarodva, de felpattantam a padról, ekkor valaki megragadta a
bal vállamat hátulról és visszatolt ülő helyzetbe.
- Megvan az infó a nőről. – felismertem a hangot és igyekeztem minden gondolatomat félre tenni, hogy a munkára koncentráljak.
- Hallgatlak, hol van a nő?- a vállam fölött hátranéztem és láttam, hogy a férfi egy újságot vesz elő hogy a külső szemlélő ne vegye észre hogy hozzám beszél.
- Az akciód megrémítette a csoportjukat így a találkozót egy nappal előre tolták. Holnap fognak összefutni a harmadik hídon innentől. –mutatott a folyó felé ahol a találka lesz.
- Nem lehet, hiba a csomagot el kell hoznod és nem hagyhatsz, túlél…. – felpattantam és zsebre dugtam a bal kezem a jobbat pedig behajlítva a levegőbe emeltem.
- Ezt bízd csak rám. – és Mao pár másodperc múltán a karomra szállt károgva, vörösen izzó szeme engem pásztázott, gondolom látta rajtam, hogy nyomaszt valami, vagy talán tudta is hogy mi az pontosan. Hátat fordítottam a férfinak és elindultam a legelső sikátoron, amit megláttam, amikor elég mélyre értem megragadtam az első kiszögellést a falon és kezdetét vehette a mászkálás. Már
kisebb koromban is jól ment a mászkálás, főleg akkor jött, jól amikor étellopás után futnom kellett. Valahogy mindig is jobban élveztem a tetőkön és falakon valóm közlekedést, mint a járdán a „nép” között. Egyik kéz a másik után az ablakpárkányokon és a fal kidudorodásain, néhány lendületvétel és már fel is kerültem a tetőre, egy nő pont akkor nézett ki az ablakán, amikor elhaladtam
előtte, a némber rám nyitotta az ablakát, és ha nem lendültem volna félre, akkor levágódtam volna a földre. Miután felértem átugrottam egy magasabb épület tetejére a nap félpercet bámulása után elkezdtem szemlélni a kiszemelt zónát ahol a célpont lesz. Lehunytam a szemem és sóhajtottam egyet majd elindultam az albérletem felé, a terv az volt, hogy a holnapi napot végigvárom estig a házban és csak akkor megyek ki, amikor idő van. A házhoz érve benyitottam az ajtón és
egyből a kanapéra huppantam le, még késő délután volt csak mikor elnyomott az álom és onnantól teljes sötétség. Elalvás előtt még rengeteget töprengtem a nappali álmomon, de hamar elaludtam és másnap délben ébredtem. Furcsálltam, mert nem voltam annyira fáradt, hogy több mint egy fél napot átaludjak, még félálomban voltam mikor egy hatalmas durranást követően berúgták az ajtót és besétált két nagyobb darab férfi, akiknek a vállát egyből elkapta egy jól öltözött vékony férfi, hogy megállítsa őket.
- Ne olyan sietősen, nézzenek szét alaposan. – a férfi a plafonon csüngő láncomra mutatott, ami éppen őket vette célba. A vékony férfiismerős volt, ő volt a „főnök” aki az utcán elkapott a bandájával.
- Ejj ejj Shiki, ugye nem gond hogy Shikinek szólítom? – ekkor úgy éreztem, hogy valami megragadja a karjaim és a levegőbe emel, fentről láttam a főnök mögött azt a fickót, aki a falnak nyomott a múltkor. Miféle mágia lehet ez, hogy csak így képes embereket irányítani és hajigálni, mintha csak szimpla tárgyak lennének.
- Szólíts, ahogy akarsz! – vetettem felé egy dühös pillantást majd megfeszítették a karjaim, mintha rossz választ adtam volna.
- Szemtelen vagy kölyök, mikor engedtem, meg hogy tegezz?
- Akkor, amikor elkezdtél te is tegezni – vigyorogtam rá gúnyolódva majd visszahívtam a láncomat, hogy elkerüljek mindenféle kellemetlen összetűzést.
- Ez most nem számít elkaptuk a nőt, megvan a csomag és úgy tűnik te eléggé hasztalannak bizonyultál. –a háta mögött összekulcsolta a kezeit és biccentett egyet a fejével mire a láthatatlan erő teljesen lefogott, és mint egy darab követ a földre dobott.
- Nekem azt az infót mondták, hogy este lesz a találka és akkor intézzem el. – megszorított még jobban az erő és a két férfi megragadt, hogy egy zsákot húzzanak a fejemre.
- Az nem a mi problémánk, a munka nemrég ért véget nélküled, és az igazgatónk már látni akar, hogy kiossza a büntetésed. – kivittek a házból és beraktak egy járműbe, a zsák miatt nem láttam merre megyünk, és hogy hova visznek csupán a csendet lehetett érzékelni egészen addig amíg meg nem állt a jármű és ki nem vettek. Felhurcoltak egy hosszúnak tűnő lépcsők lerántották a zsákot és elengedett az erő is és képes voltam mozogni ismét.
- Rendben van, magunkra hagyhatnak. – szólalt meg egy lány női hang, számomra még minden fényes volt, amíg a pupillám nem alkalmazkodott gyorsan a fényviszonyokhoz.
- De hölgyem, nem lenne biztonságos hogyha….
- Azt mondtam magunkra hagyhatnak, most pedig mennyen.
- Igenis hölgyem. – még nem hallottam ennyire engedelmesnek a „főnököt”, eddig azt hittem ő a legfőbb személy a szindikátuson belül, de mindig érhetnek meglepetések. Mikor kettesben maradtunk és végre tisztán láttam a környezetet akkor láttam, hogy egy irodába cipeltek be. A főnökasszony egy szigorú arcú szemüveges, barna hajú, kacsú nőszemély volt, aki kezeit hátul összekulcsolva járkált előttem jobbra, balra mialatt elkezdte a mondanivalóját.
- Nem is tudom, hol kezdjem. Őszintén nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy az egyik játékszerem ennyire engedetlen legyen. Minden hibát, amit elkövetett csak tetőzi, hogy semmilyen eredményt nem tudott felmutatni, ha egyszer meg van mondva, hogy ölje meg őket akkor tegyen-e szerint. – csupán komor arccal néztem a nőt és leültem a földre a hátamat a falnak támasztva.
- Rossz infókat kaptam és…. – szinte azonnal a szavamba vágott.
- Nem érdekelnek a kifogásai! Mi eredményeket kértünk nem alibit, ha változás van, akkor magának tudnia kell róla és kész. – kezdett idegesíteni a nő és már a padlót kapargattam az ujjaimmal, égtem a vágytól, hogy kettészeljem.
- Amikor én beszélek, akkor maga nem ücsörög egy helyben értem? – megint lefogott a titokzatos erő és felemelt álló helyzetbe, a férfi, aki irányította, odakinn állt karba tett kezekkel és a falnak támaszkodva. A főnök közelebb lépett hozzám és a szemembe nézett.
- Akarja tudni miért karoltam fel magát? Kevesen rendelkeznek olyan adottságokkal, hogy különleges fegyvereket forgassanak és a magáé még közülük is kiemelkedő lesz idővel. Amikor először felfigyeltünk magára még a templomban edzett a Hakobe hegy tetején, az edzője a mi beépített emberünk volt és jelentette minden lépését. A célunk az volt, hogy kitöltsük a Szindikátuson belül tátongó űrt a fegyvermágusok iránt, így teletömtük a templomot a legkülönlegesebb fegyverekkel, ami a birtokunkba került valaha is az elmúlt évtizedek során. A maga fegyverére egy lángoló falu kellős közepén találtunk, a falu pusztulásának oka ismeretlen, de pár túlélő, aki az óta már „elhallgatott” szentül állította, hogy egy fehér hajú piros szemű kisfiút látott a lángok között. Véletlen egybeesés volna, ki tudja? – a nő végighúzta a mutatóujját az
arcomon, majd végigmért a szemével.
- Páratlan játék maga, csak ki kell kupálni, de ez az engedetlen makacs személyisége nem éppen a kedvemre való. Az az érdekes, hogy a múltját csak eddig tudtuk visszakeresni, minden követ megmozgattunk, de valamiért nem leltük meg hogy igazából kicsoda maga. Ezután vált nyilvánvalóvá számunkra hogy ön a tökéletes fegyver, akit használhatunk. – A nő ismét fel alá kezdett járkálni és folytatta a monológját, én pedig rezzenéstelek arccal figyeltem.
- Akárkit kerestünk fel, akárkit kínoztunk meg, senki sem tudta kicsoda maga és honnan jött.–szembe fordult velem és rám nézett szúrós tekintettel, remélve hogy a következő mondandója meginogtat engem.
- Maga nem létezik, nem tudjuk, hogy került ide, de az bizonyos hogy maga csak egy „szellem” képletesen szólva. Senki sem ismeri magát, senki sem szereti magát, senkit sem érdekel. A tökéletes merénylő, már-már álomba illő, hogy találtunk egy magához hasonlót, akinek semmi kötöttsége nincs. A történelemben eddig sem hagyott nyomot és ezután sem fog, maga csupán a mi eszközünk, akire senki sem fog emlékezni. Figyeltük magát, amikor először maga előtt elhúztuk a mézesmadzagot azzal a címszóval, hogy „tudunk mindent a múltjáról”, valójában szépen kreált hazugságok hálójába csalogattuk magát. – elvigyorodott a nő majd hátul összekulcsolta a kezét.
- Minden azért volt, hogy maga ide kerüljön a mi felügyeletünk alá, ne pedig csak távolról figyeljük. Komolyan azt hitte, hogy falvak kiirtásával és emberek lemészárlásával nyomot hagyhat a jövőben. Egy múlt nélküli ember, aki a jövőben nem létezik és a jelenje is üres. Barátkozzon meg ezekkel a gondolatokkal. –közelebb lépett hozzám és pofon vágott, majd elvigyorodott, mint aki élvezi
ezt.
- Maradjon az a „senki” aki mindig is volt, és tegyen úgy, ahogy utasítom, ha ellenkezik, nagyon meg fogja bánni. – A nő hátra fordult és az asztalához sietett, megnyomott egy gombot majd elkezdett beszélni az egyik készülékbe az asztalon.
- Vihetik! – Kisvártatva bejött két nagydarab ember és megfogott, mint egy bútordarabot, az ismeretlen erő még mindig mereven tartott egy pózban. Következett a zsák és az egész procedúra csak most visszafelé.


Mikor a kocsi megállt kihajítottak és elengedtek, az albérletem előtt találtam magam, gyorsan besiettem nem törődve semmivel, hogy lehuppanjak és rendbe tegyem a gondolataim, az ajtón benyitva feltűnt egy levél az asztalon. ~Nagyszerű ennek sosem lesz vége, mennyire idegesítő~

Estére járhatott mikor rávettem magam, hogy kinyissam a borítékot, ami az asztalomon hevert. Miután leheveredtem gyorsan kikergettem minden zavaró gondolatot a fejemből és órákig csak a levéllel szemeztem, felkeltem a fotelből és gyors mozdulatokkal az asztal felé lépdeltem,
lehajoltam és felkaptam a levelet. Gyorsan kibontottam és valósággal kitéptem a lapot belőle. Nem tudom, hogy az idegesség vagy gyilkolásvágy hajtott e ennyire, de egy dolog biztos volt, a testem nyugodt volt. Kinyújtottam a bal kezemet és az rezzenéstelen és nyugodt volt, mielőtt elolvastam volna az üzenetet a közeli tükörhöz mentem és az arcom rezzenéstelen és nyugodt volt.
Tekintetem lefelé szegeztem a levélre, egy kézzel kinyitottam a félbe hajtott lapot és elolvastam. Csupán egy mondat állt benne: „Ölje meg a piacon található lacrima árust holnap este, annélkül hogy a Fairy Tail céh gyanúját felkeltené.” Bedobtam a levelet borítékostól a mosdókagylóba és felgyújtottam, amikor már nem maradt más csak hamu akkor vízzel elmostam a maradványokat. Kinyitottam az ablakot és kihajoltam rajta, mélyet szippantottam az éjszakai levegőbe majd
gondolkodóba estem. Rendeztem a gondolataim és nagy lendülettel bevágtam magam mögött az ablakot.



Másnap reggel furcsa zajra ébredtem, ami kintről az utcáról jött. Lassacskán kikecmeregtem az ágyból és kisétáltam a nappaliba. A nap már erősen sütött be a ház minden nyílásán, nagyjából dél körülire járhatott az idő ~Még nem rúgták rám az ajtót szóval most úgy tűnik semmi probléma nincs~ és balszerencsémre vagy szerencsémre már nem is tudom, de pont ekkor kopogtak az
ajtón. ~De jó ezt elkiabáltam~ nyújtóztam egyet és kiropogtattam az ujjaim majd az ajtóhoz siettem, hogy kinyissam. Meglepve álltam az ajtóban, amikor észrevettem, hogy nem áll ott senki. Eleinte azt gondoltam, hogy csak a képzeletem játszik velem, meg is dörzsöltem a szemeim majd lepillantottam a lábtörlőre és észrevettem egy levelet, amin egy fekete könnycsepp volt. ~ Ó istenem, mi jöhet még?~ lehajoltam a levélért és besiettem a házba, de előtte körbenéztem, hogy a furcsa zaj honnan jött. Az út túl oldalán a piac mellett egy gödröt ástak éppen, nem tulajdonítottam neki nagy jelentséget, inkább gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót és előkészítettem a reggelire való alapanyagokat. Először irány levéllel a mosdókagylóhoz, hogy az elolvasás után nyoma se maradjon, kinyitottam és ez állt benne: „Ma este a piactéren lévő lacrima árus védelmére kell sietned, fontos hogy ne essen, baja mivel azt gyanítjuk hogy támadás fogja
érni és a férfi a céhünket támogatja”. Elégettem a levelet és gyorsan ettem egy keveset, elkezdtem készülődni, mivel nem maradhatok sokáig a városban ezek után. Ez a dilemma pont rosszkor jött, mikor hajszálon függ a sorson a szindikátuson belül. Összepakoltam mindennemű holmimat a táskámba, amire még szükségem lehet, magamra terítettem a szövegkabátomat, majd a bejárathoz érve kinyitottam az ajtót és minden szó nélkül eltűntem onnan. Az utcán gyanúsan
üresek voltak, még az előbbi munkálatok az úton is elcsitultak, sietve indultam a piactér felé hogy ott várjam meg a munka időpontját és utána lelépjek amint lehetőségem adódik rá, ám két utcával a cél előtt akadályba ütköztem. Ahogy áthaladtam az egyik kis közön egy férfi állt elém és kisvártatva megérkeztek a társai is, akik körbe vettek, mindegyikőjükön a Fairy Tail céh jel volt látható.
- Mégis hová mész öcskös? –a szemben lévő srác beállt elém, közben magabiztosan vigyorgott zsebre tett kezekkel. A társai csak halkan körém gyűltek én pedig reflexből megemeltem a bal kezem a mellkasom magasságába majd védekező pózba álltam. Lassan forogni kezdtem magabiztos léptekkel hogy átlássam a teret és az először támadásnak lendülő embert. Nem volt kérdés hogy ezek nem autogramért fogtak közre, ezért nem is nyitottam ki a számat csak komor arccal vártam mit lépnek, ekkor az egyikük a hátam mögül a kezében egy tűzlabdát formált és kilőtte az irányomba. Bíztam a képességeimben és nem vettem egyből elő a Guillotinet, először ki akartam tapasztalni mit tudnak, ezért felugrottam a levegőben és egy hátra szaltóval kikerültem a gyűrűből, amint felugrottam egyből a levegőben ért a következő támadás egy másik irányból. Az egyikük egy vörös lángoszloppal a levegőbe emelte magát és élő tölténynek használva magát egyenesen felém száguldott. Amikor a közelembe ért megragadtam és zuhanni kezdtünk pár métert a föld felé, magam alá gyűrtem a levegőben és rajta landoltam, azonnal egy újabb tűzlabda landolt ezúttal a hátamon, dühömben megfordultam és a támadómra néztem ~ szóval lövöldözünk?~ elindítottam egy láncot felé, de ekkor egy hatalmas lángcsóva sodort el ismét hátulról. Szünet nélkül csapódtak belém a lánggolyók, amíg lassan fel nem hagytam azzal a gondolattal hogy felkelek. Hason fekve maradtam égési sérülésekkel tarkítva mikor a vélt „céhtagok” egyesével a szemem láttára köddé váltak. Majd két alak lépett elő vihorászva, egyből felismertem őket, mind ketten ott voltak azon az estén a „főnökkel” és a szindikátus többi tagjával, amikor kedvesen be lettem sorozva közéjük.
- Őszintén egy lövésre számítottam, tovább bírtad, mint hittük volna. –fekvő, pózban voltam, de megerőltettem magam és felnézve rájuk nyögtem ki pár szót.-
- M-mit aka…. akartok? –erre csak válasz nélkül nevetve elszaladtak és eltűntek az utcák rengetegében. Megerőltettem magam és feltápászkodtam, ez az illúzióval pároztatott sortűz szépen helyben hagyott, a mellkasomhoz kapva sántikáltam tovább a célállomás irányába, már fájt minden lépés és mozdulat a testem tele volt égési sérülésekkel, de oda kellett érnem, kikászálódtam az elhagyatott közökből és ismét a piactér felé vettem az irányt, a hol az út munkálatok folytak, ha tudom, hogy ez történik velem, akkor már először arra indultam
volna. Azonban errefelé kerülni kell, hogy a célterület látszódjon, így több ideig tart eljutni oda, pláne ilyen sérülésekkel. Beletelt pár órába mire a helyemre bicegtem és végre beláttam az egész terepet. A fájdalom és a fáradtság álomba nyomott és csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy kora délután felébredtem, illetve a felébresztettek jobb jelző lenne. A búvóhelyemen megtalált
a „főnök és kirázatott onnan a láthatatlan erős fickó segítségével, majd behajíttatott az épületek mögé.
- Csalódott vagyok, nem megmondtuk, hogy ne vonja magára a Fairy Tail figyelmét? –a fájdalom ellenére elég adrenalin volt bennem hogy ne vegyem figyelembe azt és felpattanjak, majd válaszoltam.
- Azok a céhtagok valójában illúziók voltak, és ők ketten intézték az egészet. –mutattam a főnök háta mögött levő két srácra, akikre a főnök is ránézett és mindegyikük önelégült vigyort vágott.
-Ti voltatok a bűnösök srácok? – a két srác vállat vonva mentegetőzni kezdett.
- Dehogyis, a közelében sem voltunk ma. –alig bírták visszatartani a röhögést. Szerintem a főnök is tudta, hogy ki a saras itt, de már csak azért is szívatott.
- Látod? Nem ők voltak, szóval ne gyanúsítgass másokat a saját hibáidért. Srácok, intézzétek el!- az erő ismét lefogni készült de arrébb ugortam, mert az egyikük rám támadt és mikor a fájdalomtól meginogtam egy percre akkor lefogott az erő és egy hatalmas lángcsóva szinte elsöpört, viszonylag rövid volt, de utána következett a folyamatos ütlegelés, a meglévő sebeimet célozták. Könnyű kezdeni egy mozgásképtelen ember ellen. Az erő csak nem eresztett és mikor már
félholtra vertek akkor az út közepén lévő gödörbe hajított ahol a munkálatok folytak, de most üres volt az utca. Késő délutánra járt mire végeztek azzal, hogy szétvernek, most minden olyan sötét, szédülök és csak egy fényes kört látok magam felett, annyit még felfogtam, hogy ez a gödör kijárata, nem szabad behunynom a szemem, mert akkor vége mindennek, de nem bírom tovább. Nagyjából három órás „kóma” következett, teljes sötétség és semmire sem emlékszem belőle,
az agyam felmondta addig a szolgálatot, a gondolataim eltűntek, és csak az ébredés pillanata rémlik fel. Lassan nyitottam ki a szemeim, még a pislogás is fájt, mikor egy ordításra ébredtem és egy kiáltásra ami azonnal követte.
- Kapjátok el a lacrimást! – a főnök hangja volt, igyekeztem ülő helyzetbe kerülni, de furcsa émelyítő érzés kerített hatalmába. Kisvártatva erőt vettem magamon és felkeltem majd megláttam, hogy egy kopasz, kicsit pocakos férfi, lila ruhában fut el előttem mögötte pedig a főnök és a csatlósai.
- Öljétek meg, mindenképp meg kell, hogy halljon. –láttam, hogy egy hatalmas tűzgolyó formálódik a fickó háta mögött és éppen kilövésre készülődnek. Megragadtam a gödör peremét és lendületet vettem rajta, majd karjaimat széttárva ugrottam a fickó mögé hogy a testemmel fogjam fel a lövedéket, ő mind két kezével megfogta a fejét és leguggolt félelmében mikor a becsapódás történt. Piszkosul fájt az a mágia, a határaimat feszegettem, de lehajolt állapotban voltam mikor a füst elillant a főnök és társai megálltak és meglepve néztek felém.
- Mi a franc? Te még eszméletednél vagy? –zavarában a főnök hebegni kezdett, mint ha az előző büntetés, amit kimért rám meg sem történt volna.
- Mire vársz még, öld meg a fickót! – ahogy a füst szállt fel egyre tisztábban lehetett látni és ők is tisztán kivették, hogy a tenyeremet az arcomba temetve, begörnyedve álltam előttük, ahogy elvettem a kezemet a számtól, szép lassan kirajzolódott a céhem jelét viselő kendő, a dilemmának vége van!
- Felszólítalak, mint a szindikátus emberét hogy öld meg a fickót azonnal! – a főnök dühös és zavarodott volt egyszerre, saját pechére ez nálam csak olaj a tűzre, a bal kezem remegni kezdett és érezem, hogy az őrület a hatalmába kerít.
- Bocs, de én a Blackened Tears tagja vagyok! –kinyújtottam a bal kezem a levegőbe az ujjaim görbén széttártam és a kezem akaratlanul is, de elkezdett remegni, nem tudtam kontrollálni. Éreztem, hogy az erőm növekszik, a fájdalom már enyhült és az őrület vette át a helyén, kattogott a fejem mindenféle dolgon miközben elordítottam magam.
- EX-QUIP! –egyre szélesebb és vadabb vigyorra húztam a számat, a szemeim kitágultak a pupillám beszűkült, a főnök és az emberei hátrébb hőköltek, furcsán kavargott körülöttem a szél, ahogy a fegyverem materializálódott. Teljesen más érzés fogott el, de mégis ismerős volt.
- A-a….. fegyvere! M-más alakot vesz fel – a főnök lefagyva figyelt. A mellettünk levő ház tetején Nabu figyelt és halkan morgott.
- Szóval fejlődött…..-
- Chain Guillotine! –kiáltottam és a karomra ráfonódott a fegyverem, nagyobbnak látszott de nem éreztem, hogy bármivel is nehezebb lett volna. A karom vadul remegett kontrollálatlanul mikor megragadtam azt a másikkal és a fegyveremet bámulva ismét elvigyorodtam. A karmok befedték az ujjaimat teljesen, és már nagyobb részt fedett a karomon a fegyver páncélzata, de a
legjobb dolog, kilőttem két láncot, ami az illúziós és a tüzes srác fejét fúrta át akik belém kötöttek az utcán.
- Így viccesebb lesz a gyilkolás. –pillantottam a második láncomra, ami a fegyveremből tört elő.
- M-megölni , megölni mind kettőt !- a főnök hangja már-már sírásra hasonlított és a fickó a láthatatlan erejével felém fordult , én nekiiramodtam és oldal irányba cikázva mögé kerültem, láttam még az arcán a meglepettséget, majd megragadtam a fejét hátulról a Guillorineos kezemmel.
- Már kiismertem a mágiád, csak álló célpontot tudsz lefogni vele, nincs igazam? –lehúztam a karomat és könnyedén átvágta a fegyverem a férfi koponyáját ö nagy és mély vágást hagyva benne. A főnök felé fordultam, aki hátra felé sétálva próbál elillanni, de megbotlott és a hátsóján próbált menekülni hátrafelé miközben engem tartott szemmel, hát elindultam felé őrült vigyorral az
új karmaimat csikorgatva.
- M-menny innen! Ez parancs, te a szindikátus tulajdona vagy, nem futhatsz előlünk ezzel a trükkel, a többiek megtalálnak. – közel értem hozzá és lenéztem rá, mint valami kis féregre, ahogy ők
tették pár órával ezelőtt.
- Ez igaz, nem tudok elfutni, viszont akkor….- lehajoltam hozzá és a bal tenyerem, amin a pengék voltak a mellkasára tettem, hogy érezzem a szívverését és szinte egyből felkacagtam röviden.
- … inkább megöllek titeket!- a két láncom kitört a fegyveremből és a fickó szemeim át az agyába fúródott, majd megemeltem.
- Óóóó a francba túl hamar meghalt, kezdek kiesni a rutinból….- csalódottan dobtam fel a levegőbe majd a karmaimat az ég felé mutatva vártam, amíg a hulla ráesik és felnyársalják, majd így nyársra tűzve kezdtem el cipelni. A lacrima árus védekező pózba húzta magát, ahogy elhaladtam előtte, de csak szimplán a vállára tettem a véres tenyerem.
- Látja milyen jól bánunk a minket pártolókkal? Műsoros estét nyújtunk, hogy kifejezzük a hálánkat a támogatásaikért.- biccentettem a sok hullára. A lacrimás hapi meghajolt és ijedten elfutott, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, csupán vonszolni kezdem tovább a kedves főnököt, valamiért nem volt képes a lábára állni, szegénykém kimerülhetett a sok ordítástól és
sírástól. Ahogy haladtam lefelé az utcán egyszer csak Nabu ugrott elém, egy tizenöt méterre lehetett tőlem és eleinte csak csendben figyelt, eléggé izmos alakú és ráadásul fegyverszakértő, őt nehezebb lenne legyűrni még az új fegyveremmel is. Talán egy félpercig állhattunk egymással szembe, mint valami párbajra készülő egyének, mikor Nabu félreállt az utamból és a kezeivel intett,
hogy elenged minket. Ahogy elhaladtam mellette éreztem magamon a szúrós tekintetét, de a fickó maga végtelenül nyugodt volt.
- Sejtem mire készülsz kölyök, nem lesz egy egyszerű vállalkozás, az igazgatónő bizonyára már értesült a tetteidről és komoly erőkkel védelmezi magát. –csupán felemeltem a kezem és legyintettem egy kicsit.
- Ne aggódj emiatt, egy vak asszonyt csak el tudok kapni. – Nabu egy kis ideig értetlenül állt egy helyben utána viszont a megdöbbenés szívrohamszeren érte és mikor megnyugodott csak egy apró mosolyt villantott és elindult az ellenkező irányba. Ahogy az utcán haladtam a távolban egy alakot véltem látni, ahogy éppen eltűnt, olyan volt, mint Enoch mester, huuu szépeket hallucinálok
mostanság. El kellett jutnom az épülethez ahol az igazgató tartózkodott, de lényegében vakon vittek oda, így kevés esélyem volt, hogy megtaláljam, de pont, amikor e gondolatmenetem végéhez értem Nabu a távolból felém kiáltott.
- A ház, amit keresel város nyugati végén lévő villa, ha végeztél találkozunk a város kapujánál! – Mit akar tőlem, ha ki akar kezdeni velem, kibelezem, mielőtt hozzám érhetne, fúj, mikre gondolok….. de akkor is~ félre tettem egyelőre ezeket a gondolatokat és a célállomás felé vettem az irányt. Az épület gyanúsan csendes volt, pont, ahogyan számítottam rá, felmászni a falakon azonban
problémás volt úgy hogy a másik kezemben ott lóg a főnök, pláne hogy nem volt segítőkész hangulatában. Felértünk az igi néni ablakához és egy lendítéssel behajítottam rajta a főnök hulláját, hallottam, hogy a nő odabentről felkiált és segítségért rimánkodik ekkor lendültem be az ajtón, a karomon ott volt a Guillotine és a nő felé vettem az irányt.
- Mit keres maga itt, azt hittem már rég megölték!- hátrálni kezdett, míg a falnak nem ütközött, mikor közel értem hozzá vigyorogva.
- Ideje befejezni a kis játékot- végigsimítottam az arcán, ahogy ő tette azelőtt és láttam rajta az ijedtséget, majd átdöftem a karmaimat a nyakán és vártam, amíg a vérében fuldokolva kimúlik.

Reménykedve abban hogy véget ért a rémálmom amit a szindikátus okozott elhagytam a villát és Magnolia városát,Maoról semmi hír azóta mióta kómába estem, remélem nincs baja, végül is mindig megtalál akármerre vagyok, a város határain túl láttam hogy Nabu már rám vár, most végre kiderül hogy mit akart.

-Mit akarsz tőlem? – kérdeztem miközben felvontam a jobb szemöldököm, kezeim a kabátom zsebében voltak készen arra, hogy bárminemű támadásnál kirántsam őket onnan védekezés
gyanánt. A csuklyán a fejemre volt húzta, úgy hogy élénkpiros szemeim csupán alig voltak észrevehetők egy külső szemlélőnek. Kérdésem után felemeltem a fejem és kivillantak a kapucni rejtekéből a szemeim, Nabu karba tett kezekkel állt előttem Magnolia kapujától egy 20 méterre és szúrós, komoly tekintettel meredt rám.


-Végleg meg akarsz szabadulni a szindikátustól? Ha igen akkor tarts velem és nem fogsz többet hallani róluk, ha viszont menekülnél, akkor jobb, ha tudod, hogy előbb utóbb úgyis megtalálnak, hacsak nem teszünk ellene. – Résnyire húztam össze a szemeim majd pár lépést tettem előre
óvatosan.
- Miért bíznék meg benned? –álltam meg pár lépésre tőle és kérdőn pillantottam felé.
- Röviden fogalmazzunk, úgy hogy nemcsak téged tartottak akaratod ellenére a szervezetben.
- Mi a terv? –kérdeztem hezitálás nélkül, habár nem bíztam a férfiban jobbnak láttam megtudni mik az igazi indítékai.
- Jelenlegi állapotban semmi esélyed ellenük, át kell esned egy kisebb kiképzésen. – Na, még az hiányozna, ez a fickó teljesen félvállról vesz engem. Beálltam harci helyzetbe, mikor feltűnt, hogy a közeli fa ágára Mao szállt le és karmaival szorosan az ágra kapaszkodva figyelt minket. Fél szemmel Nabut pásztáztam, aki mozdulatlanul állt előttem karba tett kezekkel. Enyhén bedőltem
felsőtesttel majd kezeimet hátravetve indultam meg felé, majd megtudja, hogy kinek kell kiképzés. Fél méterre lehettem tőle mikor a bal karomat felemelve készültem megütni őt, erre válaszul csupán annyit tett, hogy hátrébb lépett egy lépést mikor az ütésem előretört, akkor megragadta a bal vállamat és meglökött, ezután szinte azonnal gyomron térdelt és elrúgott magától.
- Túlságosan vadul támadsz, semmi megfontoltság, vagy taktika. Ez később komoly gondokat okozhat neked. – Az hogy próbált okoskodni közömbösen érintett, lehunytam a szemeim és próbáltam visszafogni magam, nehogy úrrá legyen rajtam az őrültet. A harc és az ölés mindig is furcsa élvezetet okozott nekem, már kiskoromban is fantáziáltam róla, a folyamatos sínylődés és megaláztatás közben, amik kölyökként értek, a gyilkolás úgy hatott mintha elégtétel lenne. Felhagytam a támadással, mert világos volt számomra hogy alul maradnék, felegyenesedtem és lassan a másik felé sétáltam.
- Látom beláttad, hogy nincs értelme harcolnod, és én közel sem vagyok olyan
veszélyes, mint amit a szindikátus tartogat nekünk.
- Ezt én nem értem. Nem úgy volt, hogy az igazgató halálával feloszlik a szervezet. – Nabu arca rezzenéstelen volt akárcsak az enyém, elhaladtam mellette és ó szó nélkül követett, a csuklyámat mélyen az arcomba húzva, zsebre tett kézzel folytattam az utat. Mélyen az erdőbe értünk, amikor alkonyodott és hirtelen megálltam lepakolva a holmimat.
- Én itt maradok estére. – Körbe pillantottam és az erdő már kezdett az sötétség leplébe burkolózni, a fák olyan sűrűn álltak egymás mögött hogy lehetetlen volt messzire látni, mert a távolban csak az üres sötétség fogadott. A közelből összeszedtünk Nabuval pár faágat és tüzet raktunk, eleinte nehézkesen indult de amikor fellángolt az az aprócska láng, amit vártunk mind ketten kissé megkönnyebbültünk. Én a tűz egyik oldalára ültem le hátamat a közeli fának támasztva míg Nabu szemben ült velem és közöttünk csak az egyre növekvő tűz lobogott. Pár perc csend ült ránk mikor megtörtem azt és a csuklyám alól felpillantva a másikra kényelmesebb pózba helyeztem magam.
- Őszinténszólva, még midnig nem bízom benned, csak azért mert azt állítod, hogy segítenél eltűntetni a szindikátus embereit. Egyébként is mi volt az a dolog a szindikátus veszélyéről nemrég?
- Fogalmad sincs az egészről igaz? – Nabu kérdésre kérdéssel felelt, de szerencsémre folytatta egy elég tömör magyarázattal.
- A szindikátust nem egy szimpla egyén uralja, ez egy több fejű bestia, és amit te tettél az csupán annyi volt, hogy lecsaptad az egyik fejét a hidrának, és hozzá teszem szerencséd volt, hogy védtelen volt abban a pillanatban. A Szindikátus számos erős mágussal rendelkezik, és hatalmas szerencséd van, hogy még nem találtak rád és küldték rád ezeket a mágusokat. – látszott rajta hogy sokat tud, és hogy nem tréfál, ezért nem is szakítottam félre csak apró bólogatásokkal jeleztem, hogy értem, amit mond.
- Szinte minden városban van legalább egy emberük, aki információval látja el őket, a terv első része az, hogy megkeressük és megöljük ezeket az embereket, ha így teszünk, akkor nem jut el infó a szindikátus felsőbb rétegeihez, ergo megvakulnak. Egy vak szörnyet pedig könnyű gyanútlanul elkapni és levadászni. – A hasonlítani eléggé idegesítőek voltak, de a lényeg átjött, masszív mészárlás lesz nemsoká, kissé elgondolkodtam, hogy mennyire is lesz nehéz majd Nabu egy váratlan kérdéssel folytatta.
- Mesélj magadról nekem, tudom, hogy kerültél a szindikátushoz és az előéletedről is tudok. – a táskájából előkotort egy mappát, fekete borítója volt és eléggé ütött kopottnak tűnt, benne vastag tömbökben álltak a lapok.
- Tőled akarom hallani mennyire megbízhatóak ezek a források. – lepillantott a hegynyi lapkupacra és egy nagy levegőt véve nekikezdett az olvasásnak, szemeit le sem véve a lapokról keresgette a megfelelő anyagot tartalmazó oldalakat
- Csaknem 5 éve hogy egy Sanctum nevű várost felperzselt egy ismeretlen erőforrás, a lángok váratlanul érték az ott lakóknak és nem élte túl senki, csupán egy fiatal tizenéves gyermeket láttak a lángok között felébredni. A fiúnak hófehér haja és izzó piros szemei voltak, amikor felébredt nem láttak rajta semmi sérülést, sem égési sem vágott sebeket. – Itt hirtelen közbe vágtam, mert
ez a megközelítés nagyon furcsa volt.
- Láttak? Ezt hogy érted? –lesütöttem a kérdés után a szemem és mereven a földet bámulva szorítottam össze az állkapcsomat.
- A város szélénél egy kereskedő, aki éppen a városba tartott a tragédiát látva megtorpant és az ő vallomását vettük fel miután rátaláltunk.
- És utána megöltétek igaz? – úgy hoztam fel ezt a kérdést mintha teljesen természetes lenne megölni valakit.
- És utána megöltük…. Egyébként igaz? Csak te élted túl? Mire emlékszel? –félrefordítottam a fejem dühömben, ez a düh nem is Nabu felé irányult, hanem inkább afféle a tény felé hogy semmit sem tudtam ezzel kapcsolatban, az ébredésem napja olyan homályos volt számomra, mint egy felkavart tó vize. Ezután a tűzre pillantottam, nem láttam Nabu arcát, de éreztem, hogy most engem figyel
árva a válaszomat, a szemem kissé elkerekedett miközben a lángokra meredve figyeltem, ahogy táncot járnak. Sokkal szelídebb lángok voltak ezek, mint amik azon a napon tomboltak a városban, ekkor beugrott pár foszlány, pár homályos emlékkép és a piros ruhás ember alakja.
- Nem csak én éltem túl, a piros ruhás férfi….. ő is túlélte.
- Piros ruhás férfi? A kereskedő vallomása szerint egyedül keltél fel és indultál ki a városból. –felpillantottam Nabu értetlen arcára és szúrós tekintettel végigmértem, ragaszkodva az álláspontomhoz.
- Szóval, a piros ruhás férfi is ott volt…. Egyébként igaz, nagyjából így történt, az emberek úgy szaladgáltak körülöttem, mint akikre egy vödör folyékony tüzet öntöttek volna, mindegyikük nyakig lángokba burkolva és mindegyikük sikított az életéért. Persze akkor még fogalmam sem volt mi az a
sikítás, nem tudtam mi az a tűz vagy, hogy egyáltalán mire jó. – nem volt kellemes feleleveníteni azokat az emlékeket, a legostobább ember a világon is egy zseninek tűnt hozzám képest akkoriban, nem tudtam a tárgyak nevét, vagy, hogy mire jók, nem tudtam mi történik velem, amikor levegőt veszek, vagy amikor önkéntelenül pislogok, fogalmam sem volt semmiről és még öt év után sem tudtam minden alap dolgot megtanulni, ami másoknak magától értetődő.
- Erőtlennek éreztem magam, talpig véres voltam, de más vére áztatta a ruhám. Fogalmam sem volt semmiről nem tudtam a nevem sem, ekkor jelent meg a piros ruhás férfi. Nem láttam az arcát meg a csuklyája mélyen eltakarta azt, de az első lökést ő adta meg ahhoz, hogy ne vesszek oda én is a lángokban. Egy cédula volt, ami pár furcsa írásjel található, és egy név, amit az óta is használok.
- Shiki…. –vágott közbe Nabu olyan elhaló hangon, mint aki most esik épp egy mély transzba.
- Pontosan, és ami a piros ruhás férfi után következett, az…. –itt az arcomat a tenyerembe temettem miközben a sok kín és szenvedés az eszembe jutott, majd egy őrült vigyort villantottam.
-… Az maga volt a mámor. –Halk hangon felkacagtam és Nabu komor kissé sajnálatot kifejező arcára pillantottam.
- Onnantól kezdődtek a gondok…. onnantól kezdtél leölni mindenkit, aki szembe került veled.-
- Nem látom hol ebben a gond.- tágra nyílt szemekkel és az arcomra fagyott vigyorral néztem a másikat majd elvettem az arcomról a kezemet és lecsillapodtam, az egész egy szempillantás műve volt.
- Meg kell tanulnod kontrollálni magad, ez a meggondolatlan, vad harcmodor lehet, hogy legyőzi a gyenge ellenfelet, de az erősebb egyének ellen vajmi keveset érsz el vele. Erről inkább majd holnap, sok dolgunk van, még ha el akarjuk törölni a szindikátust a föld felszínéről és ez a dolog egyáltalán nem lesz egyszerű. – Nabu hátradőlt és a levetett kabátján elkényelmesedve hajtotta álomra a fejét, én még egy darabig figyeltem a tüzet, bevillant pár kép arról a napról, amikor minden lángokban állt, a bal tenyerem remegni kezdett, az, amelyiken a Guillotinet használom, miért teszi ezt? Felpillantottam a közeli fára ahonnét Mao figyelt pirosló szemeivel rezzenéstelenül engem, nem töprengtem sokat, inkább hagytam, hogy elnyomjon az álom, igazából féltem ezt tenni mivel rengeteg megmagyarázhatatlan és furcsa álmom volt már és nem akartam többet, csak még jobban összezavarna, ki gondolta volna, hogy a sors pont ekkor tol ki
velem ismét.

No time for goodbye,
he said, as he faded away!
This is my last time, she said, as she faded away!
If you wanna get out alive
run for your life!

Ismét a poros város, ismét az öt kivégző állvány és ismét az öt elítélt, akiket egy fújjongó nép vesz körül. Az öt elítélt két dologban rettentően hasonlít rám, az első a kinézetük, mind ketten élénkpiros már-már világító szemekkel és hófehér hajjal rendelkeznek, a három nő arca kedves és
nyugodt a két férfié pedig komor és rideg, a másik hogy őket is utálja mindenki, ahogy észrevettem, talán ez a saját sorsom kivetülése lenne? A pengék a kivégzőállványról akadozva, de megindultak az öt nyaka felé és a fujjongó tömeg őrjöngő éljenezésbe ment át miközben egyesével halt meg mindegyikük, borzasztó érzés kerített hatalmába, de mielőtt az utolsó nő meghalt volna egyenesen felém bámult a tömegben, kedvesen elmosolyodott és a szája beszédre nyílt.
- Fuss kicsim! – alig tudtam kivenni a hangját a tömegben, de mégis tisztán visszhangzott a fejemben miután megértettem mondandóját, olyan volt mintha nem is én irányítanám a testemet, önmagamtól megfordultam és futni kezdtem, ekkor egy csuklya süvítését hallottam fentről és éreztem, hogy valami betakarja a fejemet, gyorsan a fejemhez kaptam és egy barna rongyos csuklya fedte a fejemet. Egyre gyorsabban futottam és a távolból hallottam az öt halálkiáltását
miközben a penge levágta egyesével a fejüket, nem tettem meg nagy távot mikor már ziháltam, ám a hangom nem a sajátom volt, hanem vékony és gyermeki volt, ijedtemben egy ablakot vagy egy víztócsát kerestem ahol megnézhetem magam. Egy pocsolya volt tőlem jobbra és odasiettem önkéntelenül is, leszegtem a fejem, hogy a víztükörbe pillantsak és csak egy fekete alakot láttam, a testének minden porcikája koromfekete volt semmi kivehető nem volt rajta két szemén kívül
melyek két teli körhöz hasonlítottak és óriásiak voltak. Értetlenül álltam a dolgok előtt, mikor a fekete alak egy széles fehér hold alakú mosolyra villantotta a száját, és kinyúlt a víztükörből. Sötétség ölelt körbe, nem tudtam mit tehetnék, képtelen voltam mozogni, úgy éreztem, hogy lassan zuhanok a feneketlen mélységbe, közben egy-egy pillanatra bevillant pár kép, amely
olyan élőnek hatott mintha ott lettem volna. Először az öt kivégző állványt mutatták, mindnek csupa vér a pengéje, a holttesteken elvonszolják, a következő képnél kalapácsok csattogását hallottam egy üllőn, és egy vérrel teli kádat láttam amiben öt darab penge ékeskedett, ahogy
a kalapács lesújtott a vérből kiemelt pengékre úgy éreztem a szívem megáll egy pillanatra, majd legvégül láncok végeláthatatlan tömegét láttam és csörgésüket hallottam oly intenzitással hogy a fülem alig bírta elviselni, ekkor tértem magamhoz. Heves mozdulatokkal ültem fel fekvő helyzetemből, a homlokom gyöngyözött és hevesen lihegtem, mikor körbenéztem láttam, hogy a táborhelyen vagyok, és már reggel van. Furcsa hidegséget éreztem a bal kezemen, és amikor
rápillantottam a Guillotineomat láttam felcsatolva, ismét hívás nélkül tört elő, és ismét vérben úszott, de ahogy körbenéztem semminek sem ontotta vérét, akkor hogy került megint rá egy a temérdek mennyiségű vér? A fejem kissé lüktetni kezdett és a kezemmel odakaptam~Az álmom…mi volt benne~?!
- Látom felébredtél, helyes, azt hittem, hogy megöl téged az a rémálom, olyan hevesen forgolódtál, hogy néha már veszélyesen kicsavartad a testedet, megpróbáltalak megállítani, de a fegyverem mindig visszataszított akármivel is próbálkoztam, így félve is de hagytam hogy megbirkózz akármi is legyen az, és szereztem reggelit.- Bökött a friss pékárúra ami egy kendőre volt kiderítve kettőnk közé.
- Nincs gond, az…. az álom, nem tudom mi volt benne.-
- Ez megesik, csak kevés álomra emlékszik az ember.-
- Valóban? Pedig még midnig az az érzésem hogy miközben álmodtam minden olyan valós volt és minden mélyen az elmémbe vésődött, de ezek szerint mégsem.
-Nos, számodra duplán igaz, hogy mindig tanul valamit az ember. Azért sajnállak, nem lehet könnyű, hogy szinte alig tudod hogy-hogy működik a világ és hogy mire jók a benne lévő dolgok, hogy az embereknek hogy kell viselkednie egyes helyzetekben és…. – Itt felkeltem és az arcomat rideggé változtatva pillantottam Nabura.
- Egy viselkedésre van szükségem, hogy tudjam, hogy öljek, és hogy okozzak szenvedést, ezt éltem át és élem át folyamatosan…. – Nabu csak lemondóan sóhajtott, mint aki egy lehetetlen dolgot megoldását adta fel éppen.
- Nem számít, amíg közös a célunk, jól fog jönni ez a fajta hozzáállásod, na, egyél és a mezőn várlak. –Mutatott a távoli nyílt terepre, amit sűrű erdő vett körbe. Kiderül, hogy a következő célállomásunk, nincs is olyan messze, Nabu onnan „vásárolt” be reggelire, ami annyit tett gondolom, hogy kirabolt egy szállítójárművet. Magamba tömtem annyit-amennyit tudtam, majd letisztítottam a Guillotneomat az ismeretlen eredetű vértől és felpattantam a cuccomat
összepakolva, ezután irány a mező ahol Nabu hátratett kezekkel várt, mint valami hadsereg parancsnoka, amikor oda értem megálltam tőle egy 10 méterre és ő kertelés nélkül a lényegre tért.
- Egyetlen dolgot elég lesz egyelőre megtanulnod, mégpedig hogy hogyan mozgasd a fegyvered anélkül hogy a kezedben lenne. – Nem értettem mire céloz ezért csak komoran és csendesen hallgattam, Nabu arca határozott volt és elég ellentmondást nem tűrő hangon beszélt.
- Ex Quip: One handed sword- Hangzott el a mondat melytől Nabu kezében termett egy egyszerű kard, és szinte habozás nélkül elengedte a kardot, ami érdekes módon nem esett le a földre, hanem lebegni kezdett és pár métert távolodott Nabutól, aki a kezét mereven a kard felé tartva mozgatta azt abba az irányba amerre a karját fordította.
- Ezt kell megtanulnod, adok rá öt percet, ha nem sikerül, akkor feladhatod, hogy valaha is megszabadulsz a szindikátustól. – Öt perc, ennyi időm volt arra, hogy látás alapján megtanuljam ezt, az első próbálkozásomnál a Guillotineom majdnem magával vitte a karomat is, a másodiknál sikerült lecsatolni, de csak addig mozgott, amíg el nem hagyta a karomat majd a földre zuhant. Nabu csak csendben figyelt, nem szólt közbe, amit értékeltem, utáltam ha segítő vagy
lehordó szavakkal illetnek, miközben gyakorlok. Pár megerőltetett próbálkozás után a levegőben tudtam tartani a fegyverem és előre hátra képes voltam vele döfni két méter távolságig, miután visszahívtam muszáj volt leülnöm a fáradtság miatt, Nabu csak elégedetten bólogatott és elsietett a csomagjáért.
- Na, indulás, ki kell szúrni pár „szemet”. – Mondta mosolyogva, nem törődve azzal,
hogy éppen nagyban lihegek a fáradtságtól, de kénytelen voltam összekapni minden erőmet és elindulni a legközelebbi város felé. A városkapu előtt már pár helyi ember mosolyogva fogadott minket mikor Nabu megállított és félrehúzott.
- Elmondom neked a tervet, az első legfontosabb dolog hogy kerüld a feltűnést és ne ölj meg senkit, a célpontot kívül, hogy ki a célpont? Nos, a szindikátus rettentően nagy tehetséggel igyekezik a lehető legjobban kiszúrhatóbbá tenni az
embereit, még ha a szándékaik éppen az ellenkezőek is. – Elkezdtünk sétálni be a városba, és Nabu monologizált tovább, nem akartam közbeszólni, mert még mindig fáradt voltam és ő úgyis többet tudott. Eljutottunk a köztérre ahol fel-alá rohangáltam az emberek az árusok tömött kocsijai között, Nabuval leültünk egy padra és halkan folytatta a mondandóját.
- A környező városokban minden bizonnyal találunk még informátorokat, akik a szindikátus emberei, a mázlink hogy ezek a városok közel vannak egymáshoz, ha kiiktatjuk az összeset akkor a jelenlétünk észrevétlen marad a szindikátus számára. –Bólogattam majd felkaptam a fejem mikor Nabu egy furcsa, szürke köpenyes csuklyás ürge felé mutatott.
- Kövesd és öld meg egy eldugott helyen.- Könnyebb mondani, mint megcsinálni. A fickó a nagy tömeg kellős közepén időzött vagy egy óráig mire kikecmergett onnan, én csak a távolból figyeltem és követtem őt, mikor befordult az egyik bekötő úton alkalmat láttam rá, hogy lecsapjak, a fegyveremet lecsatoltam a karomról és előreküldtem, ami egyenesen a férfi torkában landolt. A fickó hörögve és vért öklendezve rogyott a földre, mikor odaértem hozzá átkutattam az értékeit és megtaláltam nála a szindikátus jelével ellátott levelet. ~Szóval Nabunak igaza volt~. Ekkor egy nő fordult be a sarkon és meglátva engem és az áldozatot
felsikoltott és futni készült, egy láncot a nyaka köré fonva hoztam be a sikátorba és gyorsan levágtam a nő fejét, nem volt időm kiélvezni a helyzetet és eljátszani a csonkítás gondolatával mivel a tömeg hirtelen közeledett a sikoly halaltára. Nabu tudta mi történt és egy sóhajt követve elindult a városkapu felé, én is így tettem csak a tetőkön keresztül ahol senki nem vett észre. Mikor
odaértem Nabu megragadott és dühösen odasúgta.
- Nem megmondtam, hogy ne kelts feltűnést? Most sietnünk kell, hogy a többi körnéken lévő városban is kiiktassuk az informátorokat, mielőtt a merénylet híre odaér, míg te erre futottál elkötöttem egy varázsjárművel, szállj be majd
én vezetek. – Amilyen hevesen indult olyan hamar nyugodott le Nabu majd a járművet használva utaztunk a városok között. Az egyik informátor éppen egy fiatal fiútól vett „tudást” mikor elkaptam és kibeleztem majd a kis srácot megfojtottam a férfi belsőségeiben. A másik városban a helyi rendfenntartók vettek üldözésbe azért meg az ablakon kilógatva akasztottam fel egy nőt, akivel
az informátor együtt volt őt pedig felnyitottam a nyakától lefelé teljesen a karmaimmal, nagy nehezen leráztam az őröket és meglógtam, de Nabu már egyre idegesebb volt.
- Nem tudsz feltűnés nélkül ölni, ezek a látványos gyilkolások csak lebuktatnak minket, még te nevezed magad merénylőnek? – Na, ez betett, senkitől sem tűröm, hogy csak úgy becsmérelje a tudásomat, amit nagy kínok árán szereztem, a következő város közel volt, így nem tartott sokáig míg odaértünk. Az informátort is hamar megtaláltuk mert ugyanolyan ruhát viselt, mint a többi, ezúttal körültekintőbb voltam, az egyik gyógyszeres és bájitalos standról elloptam egy üveg mérget. Az árus csak akkor vette észre a hiányt mikor már messze jártam, így volt időm megfürdetni a pengéim hegyét a méregben majd a nagy tömegben megvágni bele a célpontot aki térde rogyva és kiabálva kapálózott minden irányba, mígnem percek múltán nagy felfordulást keltve kimúlt, ezúttal azonban a figyelem nem rám irányult így el tudtam osonni.



Nabu arca is derültebb volt amikor a környékbéli utolsó informátor is a fűbe harapott, ezúttal észrevétlenül, és úton voltunk az egyik igazgató városához a mágikus járművön ami lassan battyogva szállított minket, engem Nabuva ellentétben nem a sikerünk kötött le, hanem az álmom, nem tudom miről szolt, de olyan érzésem volt hogy nem ez lesz az utolsó.

Oshibana, a legnagyobb város, amit az elmúlt hónap utazásai során láttam, megértem, hogy miért éppen itt vert tanyát a szindikátus egyik igazgatója, itt minden megtalálható volt, amire szükség van az irányításhoz, egy valódi központ. Ha itt sikerrel járunk, akkor a szindikátus három igazgatója közül már csak egyetlen egy marad és ez után a harc után csaknem véglegesen legyengítjük a szindikátust, feltéve, ha sikerül két embernek legyőznie őket.

Nabu komorrá vált és úgy tűnt mintha nyomasztotta volna valami mialatt átmentünk a város
kapuján, mind kettőnkön köpeny és álca volt nehogy felismerjen valamelyik besúgó, aki a szindikátusnak dolgozik. A délelőtti nyüzsgés teljesen betöltötte a várost, az emberek, mint a halak egy apró pocsolyában próbáltak vergődve előrébb jutni és eljutni a kiszemelt árusokhoz, akik nagy hangzavart csapva árulták portékáikat és reklámozták magukat. Ahogy igyekeztünk eltakart arccal
átvergődni magunkat a tömegen felfigyeltem egy nőre az egyik standnál, éppen az egyik eladóval vitatkozott hangosan, hogy miféle hamisítványt próbált rásózni, csupán pár mondatot kaptam el a beszélgetésből, azokat is, csak mert a nő majdnem olyan hangos volt, mint az alap zaj a téren, idegesített és már legszívesebben megöltem volna az itteni civileket. A bal karom remegni kezdett,
Nabu előttem sétálva nem sejtett semmi, csak követtem őt miközben a földet bámultam és egyre jobban éreztem, hogy megőrít ez a sok ostoba ember, ekkor Mao a semmiből a vállamra szállt és kizökkentett a pillanatnyi állapotomból. A károgása elég hangos volt, pár ember fel is figyelt ránk, de amikor a madár elhallgatott akkor ismét lekerültek rólunk a kíváncsi tekintetek. Egy órás
barangolás után a városban végre megtaláltuk a szindikátus itteni főhadiszállását. Az áramló tömegben csak egy futó pillantást vetettünk az épületre, amelybe a szindikátus jelével ellátott köpenyes alakok mászkáltak ki-be majd elhagytuk a területet és a városszéli sikátorok felé vettük az irányt, amikor odaértünk a távolban láttuk, hogy az egyik szűk utcából lassan előbattyogott
egy alak, mereven a földet bámulva és az arcát alig láttuk csak a mozgása volt kivehető, mivel pont szembe állva velünk várt be minket, míg odaértünk. Nabu megtörte a csendet, amely már a megérkezésünk óta ránk telepedett, a jobb válla-fölött hátranézett rám és komoly arccal nézett rám.
- Légy óvatos, ki tudja, hogy kit küldtek ránk ezúttal, ne becsüld alá őket. – Jelezvén, hogy megértettem bólintottam egy aprót és felkészültem a legrosszabbakra, amikor az alakhoz értünk az levetette a kabátját és felpillantott ránk, abban a pillanatban felismertem az arcát. A balhézó nő volt az még pár órája a térről, de az arca és a tekintete most valamiért teljesen más volt. A nő arcán egy hatalmas varrás éktelenkedett, az arca kifejezéstelen volt, mint egy bábé és vagy fél percig csak bámult minket, a fejének jobb fele volt teljesen bábszerű, míg egy kis rész a bal szeme körül pedig egy kétségbeesett arcot tükrözött. Mintha két arc lett volna egymásba varrva félig-félig, amikor csukott volt a szája akkor a nő olyan hangot hallatott, mint akinek be van kötve a szája és éppen úgy akar beszélni, olyankor a megrémült arcrész sokkal hevesebben próbált kommunikálni velünk, egészen addig ameddig a szája ki nem nyílt és el nem kezdett beszélni, mint valami
hipnotizált egyén hanglejtések nélkül egy hangnemben.
- Végre megtaláltunk titeket, tudtuk, hogy jöttök, még annak ellenére is, hogy a hírszerzőinket egyesével kiiktattátok, a mi szemeinket nem tudtátok elkerülni. – hosszú szüneteket tartott a beszéde közben, eléggé furcsa hatást keltett, mintha nem ember nem is állat, de egy teljesen azonosíthatatlan lény lenne, ez a két különböző arckifejezés félig egy fejen teljesen érthetetlen
volt számomra, a kétségbeesett rész próbált szólni hozzánk a szünetekben a beszédek között, de csak hangos hümmögéseknek hallatszottak. Nabu már régóta harcra készen állt, a kardját előteremtve várta az egyén következő lépését, aki csak egy helyben állt és maga elé bámulva beszélt tovább.
- Ki a franc vagy te?
- Én vagyok az igazgató biztonságáért felelős őrség vezetője, és azért vagyok itt, hogy felkészítselek titeket a kegyetlen halálra, amit a kezünk által fogtok elszenvedni. – Nabu a kardjával előrerontott átdöfte a nő gyomrát, amiből azonnal ömleni kezdett a vér, egy ordítást hallottunk a döfést követően, de ez inkább a kétségbeesett arcféltől eredt, mint attól, aki éppen beszélt. Talán két személy lenne egy testben? Ez megmagyarázná a varrásnyomokat a nő fején, hamar kilőttem a két láncomat és körbefontam vele a nőt, akit meglehetősen hidegen hagyott a dolog és akármilyen erősen szorítottam ő csak beszélt tovább, mintha nem is hatott volna rá az, hogy szép lassan kiszorítom belőle a levegőt, csak mondta és mondta tovább.
- Az Erebori őrség el fog taposni titeket, nem számít, mivel rukkoltok elő, a szindikátus nagyja nem tud a munkáitokról, de mi és az igazgató igen. Figyelmeztetlek titeket, az erőnk összeadva eléri az A szintű mágusok erejét is, ellenünk kettőtöknek semmi esélye.- Nabu itt felkacagott majd kihúzta a kardot a nőből, a meglepettsége hamar eltűnt, ami még a sikertelen döfésből származott és színtiszta öröm vette át a helyét.
- Összeadva vagytok A szinten? Ehheh én egyedül már a B szint határait karcolgatom így egyesével semmi gondot nem fog okozni, hogy a földbe gyaluljalak titeket. ~ Jó neked~ - gondoltam magamban, ezek a fickók egyenként csak nekem okoznak majd fejtörést, hiszen pár szinttel magasabban kell, hogy álljanak, nem mintha számítana, meg kell halniuk, hogy végre nyugtom, lehessen a szindikátustól. A nő szájából lassan elkezdett csorogni a vér és egy utolsó „Ti akartátok, legyen hát….” benyögéssel eltűnt a testből, mintha egy szellem lett volna, aki megszállta a nőt, a varrás az arcon maradt, de a nő hirtelen visszanyerve uralmát a teste felett kezdett sikoltozni a fájdalomtól majd hörögve a földre rogyott és meghalt. Nabu értetlenül és ijedten nézte végig az eseményeket én pedig a halálhörgések hangját feltüzelve vigyorogtam a háta mögött és a Guilloinomat rágcsáltam izgalmamban, Mao a vállamon ülve figyelt már órák óta nem adott ki egyetlen hangot sem és szinte alig mozdult, felé fordítottam a tekintetem és egyszínű piros szemei még mindig mintha mindig engem figyelnének, akármilyen szögből láttam eddig mindig olyan érzést keltett mintha engem nézne ez a madár. Nabu miután végzett a meglepődéssel és az ijedtséggel, sarkon fordult és intett, hogy kövessem majd eltűntünk a sikátorok rengetegében, mielőtt egy kisebb csoport a holttest köré gyűlt volna. Menedéket találtunk egy elhagyatott zsákutcában és ott megálltunk, hogy összekapjuk magunkat.
- Miféle mágia lehetett ez? Olyan volt mintha megszállta volna a nőt, de az mégis jelen volt, látszott rajta hogy ott van a megszállott is szóval a tudatát nem nyomhatta el. – Nabu nagyon sok gondot fordított a talány megoldására, fel-alá járkálva töprengett, de mindhiába, nem tudta megfejteni a titkot és csalódottságában lehuppant a földre.
-Nem számít mit használt, meg kell ölnünk őket. – Az egyik sötét sarokban ücsörögve figyeltem mindent, ami a kis közben van és a távoli utcát melyen néha elhaladt egy-egy ember vagy jármű. Nabu egy pillanatra transzba esett, legalábbis úgy tűnt majd felpattant hevesen és felém fordult.
- Ma este kell megrohamoznunk őket, biztosan arra számítanak, hogy egy, talán két napot várunk a tervezés miatt, de ha most meglepjük őket még nagyobb az esélyünk. - Nem okoz gondot az az „együtt A szintű erőnk van” ostobaság, amit mondott a nő?.- rideg arccal néztem a másikat és felemeltem az egyik szemöldökömet kérdőn.
- Fontos megtudnunk, hogy hányan vannak az őrségben, így nagyjából ki tudjuk következtetni, hogy egy tagjuk milyen erős, amint betörünk, az épületbe fel kell készülnünk rá,hogy mindent bevetnek ellenünk. Miután eltakarítottuk az apró egyéneket az útból kettéválunk és átkutatjuk az épületet az igazgató után, így nagyobb sikerrel járhatunk az Erebor ellen is mivel ők is kénytelenek megosztani az erejüket, lény óvatos, mert egyenkén is erősebbek lehetnek, mint te vagy én attól függően, hogy hány tagot számlál a csapatuk. – Nabu a terv szemléltetése után elterült a földön és behunyva a szemeit próbált meg a harc előtt pihenni. - Aludj, amennyit bírsz, kelleni fog az erő. – De nem bírtam pihenni, a szindikátus megölése számomra csak egy újabb gyilkosság volt, ami igazán nyugtalanított azok az álmaim voltak, féltem lehajtani a fejem, mert megint előfordulhat, hogy egy homályos képekkel tarkított álomban találom magam és csak apró részletekre emlékszem majd belőle, ha felébredek. Károgások…. károgásokat hallok, Mao a vállamon pihen és a csőrét csukva tartotta, akkor hogy hallhatok károgásokat? A fejemet az ég felé emeltem, hogy körbekémleljek, de semmit nem láttam csak a károgásokat hallottam egyedül, amikor lepillantottam a földre a látvány, ami fogadott teljesen megdöbbentő volt. Ismét a kis faluban találtam magam, az öt kivégző eszköz előtt melyeknél a hozzám kísértetiesen hasonlító alakokat végezték ki, ekkor egy hatalmas fájdalom nyilallt a mellkasomba és egy bevillanó kép keretében láttam, ahogy az első egyént kivégzik, majd a másodikat és így tovább. Mindnél egy óriási intenzív ám rövid fájdalom nyilallt a mellkasomba, és miután vége lett az üres téren felkeltem és hallottam, hogy a lihegésemből származó hangok vékonyak és halkak, mint egy gyermeké, próbáltam megnézni a tenyereim hogy a sajátomnak-e, de nem sikerült az ablakok üvege matt volt és nem láttam rajtuk az arcomat. Elkezdtem rohanni a faluban, ahogy haladtam előre egyre hangosabban hallottam egy zajt, ami több tucat ember fújjongására és kiabálására hasonlított, nemsokkal azután hogy ez a zaj felerősödött kövek és egyéb dolgok kezdtek felém repülni, én pedig a legtöbbjüknek képtelen voltam ellenállni csak a fájdalmat éreztem és azt hogy valami nedves csordul le az arcomon a szememből áradva. Futás közben megbotlottam és pár másodperc múlva rúgások tömege zúdult a testemre, éreztem minden egyes rúgást, de nem láttam magam körül semmit és senkit. A zaj már elviselhetetlen volt és úgy éreztem a saját álmomban fogok meghalni, mikor hirtelen vége lett mindennek. Lassan feltápászkodtam és bicegve a falu kijárata felé vettem az irányt, nem voltak komplex gondolataim csak mentem, mint egy gép, akinek ez a dolga, ekkor hallottam meg a károgást, amely már az előbb is hallatszott, majd utána felriadtam. Esteledett már, Nabu még aludt és én pedig idegesen ültem fel és a bal kezem felé kaptam a tekintetem. A Guillotineom már megint magától a kezemre csatolt, közelebbről is megvizsgáltam és a karmokon díszelgő tüskék között pár apró vércsepp kezdett el csorogni a semmiből. Nem éreztem fájdalmat, nem az én vérem volt, olyan hatása volt mintha maga a fegyver vérezne, nem értettem az egészet és az álom….. már megint egy zavaros álom, amit nem tudok hova tenni. Erre most tisztábban emlékeztem, a gyűlöletre és megvetésre, amely felém irányult miközben rugdostak és dobáltak, a fájdalmat még enyhén most is éreztem, miután felriadtam. Az őrület már kiskorom óta körbeölelve kísért mindenhová, egészen azóta amióta a folyamatos sanyargatás és kín által rákényszerültem, hogy fiatal kölyökként megöljek egy embert, onnantól nem volt megállás, az őrület melyet ez és a folyamatos szenvedés okozott csak fokozódott és úgy éreztem, hogy ezek az álmok csak erősítik ezt az állapotot. Felpattantam és az utca felé vettem az irányt, mikor elhaladtam az alvó Nabu mellett egy pillanatra visszanéztem rá majd továbbmentem mit sem törődve vele, ekkor elkapta valami a lábam.
- Meg ne próbálj egyedül odamenni, a terv szerint kell eljárnunk, hogy a legcsekélyebb esélyünk is legyen. –Nabu elengedte a lábam és felegyenesedett mögöttem.
- Már esteledik, itt az idő, hogy elkezdjük. – nyújtózott egyet majd pár karkörzéssel bemelegített és én csak némán megvártam, míg felébred, majd elindultunk a főépülethez. Az épületet szemből közelítettük meg, Nabu egy könnyed rúgással áthatolt a nagykapun, majd berontottunk az épületbe. Két folyosó volt kivehető a nagy előcsarnok végében, semmi lépcső, amely középen felvezetett volna az emeletre, mintha az épület maga arra lett volna berendezve, hogy mi itt kettéváljunk. A két folyosóból egy-egy alak lépkedett lassan előre, az egyik egy nagydarab férfi volt a másik pedig egy női alak és mikor kijöttek a sötétből látszott rajtuk egy különös egyenruha melyeknek elején egy hatalmas jel, a szindikátus jele volt látható.
- Szóval megérkeztek a játékszerek, Merion nem fog örülni, de én leszek az aki megöli őket. – A női alak előlépett az árnyakból és mosolyogva karba tette a kezeit és kacér pózba vágta magát.
- Nem kellene ennyire önzőnek lenned Luna, az egyiket mindenképp az én hatalmam fogja szétzúzni. – A férfi egy óriási buzogányszerű fegyvert vonszolt maga után és a léptei úgy hangoztak, mintha sántítva lépkedett volna, amikor kijött az árnyak közül láttuk, hogy a férfi egyik lába egy óriási fém láb, és az adta ki ezt a furcsa kopogó hangot, melyet a kezdetektől fogva hallottunk. A férfi fellendítette a fegyverét és a vállára emelte, a buzogányon rengeteg papírcetli volt melyek mindegyikére írva volt. - Újabb név kerül ma a gyűjteményembe. – Simított végig a fegyverén és a sok cetlin melyek rá voltak ragasztva.
- Úgy tűnik, ma mind ketten szaporítjuk a gyűjteményünk. – mondta mézes mázos hangon a nő, aki a fényre lépve elvigyorodott és a ruhájának gallérja mögé próbálta rejteni az arcát. A hasát nem fedte ruha és tisztán látszódtak ezért a rajta lévő furcsa jelek melyek a köldöke körül körbe voltak felfestve.
- Melyikük lesz az új játékom? – kacagott egy rövidet a lány majd pár lépést hátrált akár csak a férfi és a folyosó sötétje felé vették az irányt.
-Ex quip! Shiki elkapom a férfit, te öld meg a nőt. – Nabu nagy hévvel rohant a fickó után aki eltűnt a folyosó sötétjében én pedig közepes tempóban szótlanul elindultam a másik irányba. A lány kacagása folyamatosan kísért végig a folyosón, de a közepén már az oromig sem láttam, a szemeim enyhén világítottak a sötétben és viszonylag hamar megszoktam a sötétet, majd egy apró fényt láttam a messziségben és mikor beértem egy kisebb terem közepén találtam magam és lány a terem közepén várt mosollyal az arcán.
- Látom végre megérkeztél, milyen szerencse hogy a fiatalabbikat kaptam játékszerként. – mondta a lány dallamos hangok, mialatt én harcra készen beálltam, tartva vele a szemkontaktust, az arcom megszokottan rideg volt és rezzenésmentes.
- Ex quip! Chain Guillotine! – A fegyverem a bal karomra fonódva megjelent és a lány felé tartottam. - Milyen érdekes fegyver, de te miért vagy ilyen komor? – Talán egy percig nézhettük egymást mire meguntam a várakozást és támadásba lendültem, figyelve minden mozdulatára hogy időben kivédhessem, a bal karomat hátrahúztam futás közben, hogy legyen lendületem a támadáskor.
- Ohh nem hiszem, hogy bántani akarsz engem nem igaz? – kérdezte lágy hangon és erre a testem megfagyott pár méterre tőle, furcsa érzés kerített hatalmába, a lány pedig csak bámult mosolyogva a szemei pedig furcsa fényben izzottak. Nem tűnt irányító mágiának, mert a mozdulataim a sajátjaim voltak, ez a furcsa érzés nem hagyott békén, és nem voltam képes támadni miután megkért arra, hogy ne tegyem.
- Jó fiú, látom az a komor belső is megtörik a megfelelő mágia hatására. – Folyamatosan kereste velem a szemkontaktust mialatt küzdöttem magammal, hogy képes legyek megtámadni.
- Csak nem bántanál olyat, akit szeretsz, igaz? –hirtelen mögöttem termett és hátulról átkarolva simított végig az arcomon, amin enyhe meglepettség ült és furcsán égő érzést éreztem rajta.
- De aranyos, most meg elpirult.- Megragadtam a lány karját és a fegyveremet felé suhintva próbáltam lecsapni, de ő ismét megállított egy mosollyal.
- Egyszerűbb lesz, ha belátod, hogy nem vagy képes egy olyan szép lányt bántani, mint én.- Meg akartam támadni, de valamiért mégsem, közelebb jött és csak a szemkontaktust tartotta velem. ~Szóval ez lenne az~ igyekeztem becsukni a szemem mikor megint végigsimított az arcomon és egy puszit adott rá ettől ismét kinyílt a szemem és az ő tekintete fogadott megint. Ellöktem magamtól és most a láncokkal próbáltam távolról elkapni, de pár könnyed mozdulattal kikerülte őket, valami baj volt a célzásommal, egy ilyen tiszta célpontot nem lehet elvéteni. Igyekeztem nem a szemét nézni hátha elmúlik a mágia hatása, de még mindig éreztem a furcsa érzést belülről.
- Szem mágia, Vonzalompillantás. Akinek sokáig a szemébe nézek az erős vonzalmat és szerelmet kezd el irántam érezni, ha használom ezt a mágiát. Tekintve hogy már a hatása alá kerültél nem számít, hogy tudod-e vagy sem ugyanúgy nem tudsz nekem nemet mondani igaz?
- I-iga…. – Gyorsan elfojtottam a választ mivel a gondolataim egyből a körül forogtak, hogy helyeslő választ adjak, ezt az aljas mágiát valamilyen módon meg kell törnöm. Már egy fél perce nem néztem a szemébe, el kell, hogy múljon.
-Hiába kerülöd a káprázatosan szép szemeim pillantását, a mágia alól nem menekülhetsz még jó hosszú ideig, most pedig nem akarsz idejönni hozzám?- a földet bámulva üveges tekintettel elindultam lassú léptekkel előre.
- De igen… - mondtam elhaló hangon a földet bámulva, az arcomon még éreztem azt az égető melegséget, ami kezdett az őrületbe kergetni, a lány elővett egy kést az egyik zsebéből majd pár lépést közelített, és megfogta az arcomat a szabad tenyerével, megsimította és a fejemet felemelte, hogy ismét a szemébe nézzek. Erőtlenül hagytam magam mozgatni, mint valami báb, majd átölelt a lány és a fülembe suttogta.
- Itt a vég drágám, jó volt veled játszani.- Majd felemelte a kést és lesújtott vele. A kés pár centire állt meg a hátamtól és a lány keze remegni kezdett.
-D-de ho-hogyan….? – a Guillotineom átütötte a lány gyomrát és a hirtelen fájdalomtól megállt a támadása is, egymás karjaiban voltunk és ő erőteljesen vérezni kezdett. Ellöktem magamtól és vigyorogva kihúztam belőle a fegyveremet.
- Úgy tűnik, jól tudok színészkedni, annak ellenére, hogy jártas vagy ebben a mágiában nem vetted észre, hogy akit elbűvölsz az báb módjára mozgott, mint ahogy én is tettem, hisz csak szerelmet okoz a mágia, nem pedig irányítod vele az ember testét, de téged túlságosan lekötött az, hogy „játszadozz” tovább és nem vetted észre hogy túljátszom az „elbűvölt” egyén szerepét.- A lány arca teljesen megrémült és értetlen volt, remegett és vér fojt ki a száján. Nemsokkal később az alak szertefoszlott, mint valami porfelhő, én pedig meglepődve körbefordultam és most gonoszabb kacajok csapták meg a fülemet.
- Szerencse hogy biztosra mentem egy illúzióval. Meg kell, hogy valljam, kevesen voltak képesek megtörni a szem mágiám eddig, nem értem neked hogy sikerült, elvileg az ember nem támad olyanra, akibe szerelmes. -
- Nem tudom mi ez a szerelem dolog, de a mágiád azt okozott és nem pedig irányított ettől kezdve kis erőfeszítéssel is, de meg tudtalak támadni. Őszintén amennyit az egészből éreztem az a nagyfokú bizonytalanság volt és az, hogy belül is és az arcomon is éreztem egy égető érzést, ha sokáig hagyom, akkor ez a szerelem dolog szénné égetett volna, igazam van? Ezek szerint valamiféle tűzmágiát használsz az ellenfélen, amit a szemmágiával ötvözve juttatsz az áldozatba. ~ Mégis miről beszél? Furcsa egy srác ez, de a tudatlansága megmagyarázza, hogy miért nem hatott rá rendesen a szerelmi mágiám, nembaj van még egy trükk a tarsolyomban.~ -
-Megbánod még, hogy ellenálltál nekem! – láttam a lányon, hogy egyre dühösebb lesz és gyors mozdulatokkal közelített felém, miközben a hasán lévő jelekhez nyúlt.
- Pecsét Mágia. Amaterasu 1. pecsét- Amint ezt kimondta egy energiagömb formálódott meg előtte, amelyet egy kézlegyintéssel felém küldött. Elrugaszkodtam a bal lábammal, hogy kivédjem a támadást, de az becsapódáskor egy kisebb robbanást idézett és a hullám elkapott engem is, a földre terítve ez által. A lány teljesen elvesztette az önuralmát.
- Hogy merészelsz szembeszállni velem!- Folyamatosan küldte felém a gömböket melyek nagy része eltalált és csak egyik helyről a másikra repített engem felkavarva egy hatalmas porfelhőt, két gömb között erőt vettem magamon és a kavargó füstből, ami körülöttem támadt kilőttem két láncot és elkaptam vele a lányt.
- Követelem, hogy engedj el! – Feszengett a láncok alatt és a tekintetéből láttam, hogy ez a meglepetés támadás teljesen felborította a terveit és nem tudott illúziók közé menekülni. Ekkor elvigyorodott és mélyen a szemembe kezdett nézni miközben közeledtem felé, de én elkaptam a tekintetem.
- Ezuttal nem hagyom, hogy annyi ideig nézhess.- mikor odaértem hozzá láttam, hogy a láncaim egy üres kört alkotnak és a lány pedig mellettem áll öt méterre tőlem és éppen a következő mágiáját készül elsütni.
- Azt hitted, hogy lefoghatsz egy ilyen szánalmas mozdulattal? – Előrelendítettem a fegyverem és átdöftem az üres körön, ami hirtelen piros fröccsenésektől lett tele.
- Azt hitted ilyen könnyen bedőlök egy illúziónak? – A lány mellőlem eltűnt és előkerült az igazi, akit a láncaim még mindig a helyén tartottak.
- Egy kis gondolkodással az illúziók is kikerülhetőek, ha most valóban kiszabadultál volna, akkor a láncaim összeroskadtak volna, de e helyett tartottak valami láthatatlant, milyen furcsa nem?
- Te kis rohadék, nem tűröm el hogy egy kis kezdő ilyen módon megalázzon. –
összeszedte minden erejét és egy végső támadással akart elintézni, az óriási gömböt a kezeiben tartva egyre csak növelte azt.
- Ha én meghalok, akkor te is velem jössz! – Kihúztam a fegyverem a gyomrából és levágtam a tenyereit tőből vele ennek két eredménye lett. A nő eszeveszettül visított és a gömb önmagba roskadt össze majd eltűnt, ekkor odaléptem a kínlódó lányhoz és a torkán átdöfve a fegyveremet némítottam el őt végleg. Nem várakoztam sokat, egyből elindultam a terem túlsó végén levő kijárathoz, amely egy másik folyosón vitt egyre fentebb, kezdtem megérteni az épület szerkezetét, a két folyosó együtt egy körívben csatlakozik, ami a második emeleten ér véget és a folyosókon pedig vannak termek egészen addig ameddig az emeletre nem ér az ember. A következő terem, amibe beértem üres volt és kihalt, a levegő bent nyomasztó volt és senki nem találtam odabenn, egy pillanatra megálltam körbenézni és a hiány hatására tovább haladtam a kijárat felé, mikor egy hatalmas robbanás keletkezett a kijárat előtt visszatartva engem. Megtorpanva fordultam körbe a fegyveremet magam elé tartva és lassan lecsatoltam, hogy a Weapon Movinggal támadhassak arra, aki a távolban megjelenik. A mennyezet felől érkezett a férfi, illetve két férfi, akik a földet érés után egyből felém vették az irányt. Furcsamód az egyik a hátán cipelte a másikat, mint valami hátizsákot, és össze voltak kötve, az elülső férfi szája volt lekötve teljesen gézzel a másiknak pedig a szemei.
- Eddig tartott az utad. – Mondta a hátsó férfi , de az első aki cipelte szintén mozgatta a száját beszéd közben ugyanakkor ugyanúgy mint a hátulsó akit cipelt. Az elülső férfi két lábán egy-egy vascsizma volt és a karjait előre görnyedve maga előtt lógatva tartotta. Mindkettejükön ugyanaz az egyenruha volt, amit eddig láttunk és a hosszú köpeny mindkét ujjánál vagy egy tucat fémlap volt ráillesztve a ruhára rajta különböző ismert és kevésbé ismert sötét és legális céhek jeleni mindegyiken egy X-el ellátva.
- Egy újabb torzszülött, és te ki lennél?
- Látom Lunát már megölted, én nem leszek olyan könnyű ellenfél. A nevem Sieg és az Erebor őrség tagja vagyok… - mondta elhaló hangon majd felém fordult teljesen a hátsó alak pedig mozdulatlanul lógott a hátán és a tőlünk balra levő fal felé fordította a fejét, nem felém.
- Ki nem találtam volna….- mondtam gúnyosan és az egyenruhájára böktem melyen a nagy szimbólum éktelenkedett. Nem tétováztam nekirontottam a férfinak, aki szinte egyből a hátsó társát használva egy hanghullámot indított felém, amit sikeresen kikerültem, a hullám mögöttem robbant és az épület falában jelentős kárt tett. A karmokkal sikerült elkapnom és felhasítanom a köpenyét, ami alól kibukkant a fémlemezekkel tarkított teste, a fickó úgy nézett ki, mint aki egy furcsa páncélt visel, az egész olyan hatást keltett, mint valami rossz kísérleti alany. A páncélban valami sötét folyadék áramlott és olyan volt mintha az egész testét ellátná vele. Sieg letépte magáról a köpenyt és megláttam, hogy a hátán lógó férfi lényegében deréktól lefelé nem is létezik, hanem a hátából nő ki, ő maga még mindig görnyedt helyzetben volt ésa páncélját lévő karokon állított valamit melynek hatására a sötét folyadék gyorsabban kezdett áramlani és Sieg szemei teljesen feketévé váltak a szemfehérjével együtt és a szem körül óriási erek dagadtak ki a bőr alatt. Felegyenesedett egy pillanatig majd előrelendítette a hátán lévő egyént, aki egy óriási hanghullámot indított felém a száján keresztül mialatt Sieg leszerelt pár gömbszerű dolgot a páncéljáról és felém hajítva felrobbantotta őket. Alig bírtam kikeveredni onnan a robbanás előtt, ha nem használom a láncomat, hogy a falba lőjem és kihúzzam magam akkor most komoly égési sérülésekkel kerülnék szembe. Sieg suhintott egyet a kezével melynek hatására akkora orkán erejű szél keveredett, amely a falnak taszított a láncaimat megpróbáltam felé irányítani, de hiába, a szél visszalökte őket. Amikor már centikre mélyültem bele a falba a széllöket abbamaradt és esélyt láttam a támadásra, kilőttem a láncaim, amik átütötték Sieg páncélját és közrefogták őt. A férfiből egy csepp vér sem folyt, helyette csak a fekete massza amely egyre nagyobb mértékben ömlött a földre, először lebénítva a fickó lábait majd a karjait végül az egész testét.
- Szóval rájöttél, ez a folyadék tart életben, nélküle nem tudok mozogni sem pedig életben maradni, ez volt az ára annak, hogy ilyen intenzitású mágiát kapok még akkor is ha csupán D szintű mágus vagyok. – hörögve és köhécselve próbált nevetni a hátán lévő alak és közben Sieg befedett szája is mosolyra húzódott.
- Szóval egy ocsmány torzszülötted csináltál magadból? – kérdeztem lecsillapodva rideg arccal miután elmúlt a harc heve.
- Pont attól kapom ezt, aki a saját beleiben folytja meg az embereket? Meglep nem igaz? Mennyi mindent tud a szindikátus elitje a mozgásaidról, konkrétan még azt is tudjuk, mikor szarsz és ez még csak a kezdet, Meriont nem tudjátok legyőzni, mi sehol sem vagyunk hozzá képest, és ő az igazgató úr közvetlen közelében van szóval nem lesz könnyű dolgotok.- Átütöttem az ő torkát is de ő csak vigyorgott, mialatt körbevágtam a nyakát hogy a feje leessen. és hörögve összeszedte minden megmaradt erejét. A hátán lévő alak kezdett kiemelkedni belőle a dereka alatti eddig nem létező rész most kezdett alakot ölteni, először combokat majd lábat végül talpakat is kapott és szó szerint „kimászott” Siegből. Megragadta a pólóm nyakát és szorosan belém kapaszkodott és elkezdett szép lassan felizzani, mint valami éppen robbanni készülő tárgy.
- A Francba! – mikor észrevettem mire készül már késő volt egyedül a láncaimat tudtam kész spirál alakban magam köré tekerni szorosan, de a robbanás ereje ígyis a terem kijáratáig repített, a padló a robbanás alatt beszakadt és a törés egyre csak haladt felém és odalent csak az elemésztő sötétség várt rám. Óriási fájdalmak közepette felkeltem amilyen gyorsan csak tudtam és a kijárat lépcsői felé vettem az irányt. Az omlás rohamosan közelített felém én pedig sántikálva a hasamat fogva „szaladtam” ahogy csak tudtam, a sarkam alatt éreztem, hogy eltűnik a talaj mikor a lépcsőre tettem a lábam és iparkodva lépkedtem fel rajta. A lépcső lábánál megállt az omlás de így is majdnem odavesztem vele együtt. Mikor felértem a felső emeletre Nabu már karba tett kezekkel várt, úgy tűnt rajta semmi karcolás nincs és könnyedén legyőzte a két ellenfelét.
- Lassú vagy, én a lenti kettőt majdnem hogy egy-egy csapással legyőztem.
- Én a saját kettőmet körülményesebben, de meg tudtam ölni. -
-Helyes, szóval a vezérrel együtt öten voltak, akkor a vezér minimum olyan szintű, mint én, ez érdekes lesz, oh és az állatkád félúton csatlakozott hozzám. – rámutatott Maora aki az egyik ablakpárkányon ülve engem figyelt és károgott párat mikor felé fordultam. Nabu felkelt és az ajtó felé vette az irányt, én sántikálva, de követtem, és amikor benyitottunk egy óriási terem várt minket, meglepően nagy volt az épület belül, még ha kívülről nem is látszott rajta. A terem végén az igazgató riadtan hebegett valamit Merionnak, aki háttal állt nekünk és mikor benyitottunk visszanézett ránk a válla felett és lassan megfordult, az arcába omlott hosszú fekete haja és az arcát és fedetlen testrészeit is varratok tömegei borították, a tekintete olyan volt, mint egy bábé és szép lassan megindult felénk. A mellkasán levő pólót a két kezével kissé felhasította, így a mellei közötti varratok feltűntek és a varratokat széthúzva előbukkant a testéből egy gömb alakú lacrima, ami az energiáját a testbe áramoltatta. Hallkan mormogott valamit és a varázsereje szabad szemmel is láthatóvá vált, olyan volt mintha villámok cikáznának a teremben, amit megérintett ott égett nyomott hagyott az energiája és lassan közeledett felénk, Nabu elővette a fegyverét és én is felkészültem a támadásra.
- Villám csapás! – Amint ezt kimondta egy óriási elektromos töltés csapottmindkettőnkbe az egész nem tartott tovább egy szempillantásnál viszont mindkettőnket a földre taszított
- Villám lövedék! Villám gömb! Láncvillám! – A különböző mágiák sorozatosan csapódtak belénk a földön tartva minket mikor Nabu megelégelve dobbantott a földre és feltápászkodott, a teste több helyen is súlyosan megégett akárcsak az enyém és mindenhol remegett akárcsak én
-Ex Quip! Villám császár páncél! ÉS MOST ! Exquipt Villám császár lándzsa! Most lesz vége a villámszórásnak! –lecsapott ordítva a földre és a cikázó villámokat magába szívta, Merion ekkor mindenével elkezdte lőni őt és a páncél csak nyelve el az össze villámot, amit csak tudott, Nabu már nem sokáig bírt talpon maradni majd felém kiáltott.
- Shiki egy pillanatra ki tudom sütni a villámokat a sajátjaimmal és akkor kell támadnod, nagyon rövid idő lesz, de meg kell ragadnod! – nem válaszoltam csak felkeltem és előredőltem futásra készen, Nabu megerőltetve magát egy hullámnyi villámot küldött Merion felé ezzel semlegesítve egy pillanatra a nő villámait és egyből elindultam kilőve két láncomat, amelyek a nő két karjában landoltak és hátrafeszítettem velük a karokat, majd a Guillotinet belevágtam a kitülekedett lacrimába, amely hirtelen felizzott és vakító fényt árasztott maga köré. Merion a találatot megérezve sikítani kezdett és mikor a fény erősödött egyre jobban elhalt a hangja, míg végül a lacrima eltörésével a női test egyszerűn összezuhant, mint egy rongy. - Visszaárulók! Ha most megöltök, akkor a harmadik igazgató a szindikátus egész seregét fogja rátok küldeni és…. – A fickó felordított mikor Nabu lándzsája átütötte a tüdején , majd az igazgató remegve és hörögve kimúlt. - Vége, van, A szint mi , együtt szerintem még a B-t nem ütik meg hehh, ez gy-gyerekjáték v-volt. – lihegte a kimerültségtől majdnem félholt Nabu.
- Most már egyel kevesebb, gyakorlatilag nyertünk- vigyorgott és odatántorgott a hullához hogy kihúzza a lándzsáját ám mielőtt odaért volna megállította valami. Mao elé repült és vadul károgva elsuhant mellette, egyenesen felém vette az irány én pedig meglepődve védekezésképp a Guillotineomat magam elé emeltem tenyérrel magam felé, Mao hirtelen egy fekete árnnyá alakult, ami vad károgó hangokat adott ki magából és a Guillotine tenyerének felső részébe belerepülve szinte felszívódott rajta, olyan volt mintha belebújt volna a fegyverbe.
- Ez, ez mi a franc volt? Mao nem egy állat ezek szerint, hanem a fegyvered szerves része volt? Talán egy elzárt erő? A fegyverrel csak az képes egyesülni, aki, vagy ami kompatibilis az erejével, ez nagyon furcsa. – A földet bámultam és kissé imbolyogtam majd Nabu közelebb lépett felém, a szám szélén egy aprócska vigyor jelent meg és ahogy Nabu közelített felém egyre szélesebb volt. Éreztem, hogy az őrület eddig soha nem tapasztalt formáját élem át éppen, a bal arcomon egy repedés kezdett megjelenni, felhasadt a bőr és alatta színtiszta izzó piros seb jelent meg egy több keresztes alakot felvéve, a bal szememről eltűnt a pupilla és egyszínű pirossá változott, éreztem, ahogy tágul a szemem és egyre jobban elragad a sötétség.

- H-hé Shiki! Bajtárs, jól vagy? Minden oké? –Nabu a vállamra tette a kezén és közben alig bírt talpon maradni.
- Nabu. – szólaltam meg, miközben alig bírtam visszafojtani az őrült kacajomat, de erőt vettem magamon.
- Mondd csak, te is hallod a varjakat? –körbenéztem mintha csak az eget bámulnám, Nabu arca értetlen volt és meglepett mikor a Guillotineom átütötte a gyomrát és felhasítottam a tüdejéig, majd a két kezemet a sebbe mélyítve feszítettem szét a testet, mint valami beragadt ajtót, Nabu szinte azonnal szörnyet halt, én pedig talpig az ő vérében úszva elindultam a kijárat felé az esti világba és egy sötét melankolikus dallamot dúdolgattam miközben a távolodó lépteim visszhangoztak az üres termeken át.

Udv ujra!

Bar a korulmenyek vegett nehany kalandod ellenorzeset at kellett engednem masoknak, az egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy veglegesen mas meselokre bizzam a munkassagod:). Elolvastam mindent es a telefnkijelzo kartekony fenyetol meg apro betuitol kicsit faradtan bar, de elegedetten, jo erzessel nyujtoztam a vegen. ,ar rogton az elejen szembetunnek a hangzatos, erdekes cimek, amik vegre nem csak ures igeretek, hanem jelentes van mogottuk, a tortenet folyaman,vagy vegen ertelmet nyernek! Aprosagnak tunhet, de hidd el, komoly csalodas, amikor valami felpiszkalja az embert es vegul tojik kibontakozni, mintegy feledesbe merul.

1legedett vagyok a tortenet kidolgozasaval, mozzanataival es azzal a turelemmel, amivel felepited az esemenyek logikus halojat. Kreativak a szereplok, magiajuk, a karakterek es jellemuk. Az imenti dicseretekkel all kicsit ellentetben az orparancsnokkisasszony, aki vegul csak villammagiaval kelt mestere vedelmere, tole kicsit tobbet vartam. Folyt kov..

A karakteredre jellemzo, hogy 4 eletcsikja van. Igy persze sokkal izgalmasabb es kreativabb, szabadabb lehet a tortenet, nincs ugy megkotve a kezed, engem sem zavar , amig nem emelkedsz tulzottan felul mas jatekosokon vele. Pontosabban meg az sem erdekel, amig nem egkozos irason belul tortenik. Nyilvan fegyvermaguskent es egy ilyen orult,erzeketlen,gepies teremtmenykent magasabb az allokepesseged mint pl egy elemi magusnak, nem is tapasztaltam, hogy nagyon atlepted volna a hatart, csak szolok:), hatha benned van a vp hajlam.

Fogadd meg Erza tanacsat es ne irj 3 mondatot egybe. En is szeretem a tobbszorosen osszetett mondatokat, de van az a pont, ahol egy mondatnak veget kell ernie es nem eleg egy vesszo, pont kell. Egy egy extazisban toltott ora es megirt oldal utan, mikor magadhoz tertel, olvasd ujra ne csak a tortenet, hanem nyelvhejesseg<--( xD) szempontjabol is. Elgepelt vagy nem oda illo esetleg butan leirt szavak kicsiny csapataval fogsz majd talalkozni.

Varom a folytatast!! Lassan kellemesebb olvasni, mint azt a konyvet, amit most kolcson kaptam, miutan kifogytam a sajatokbol.

A juliusi 2 kalandra es az elso augusztusira 620 VE-t adok, gratulalok a lvl 3 hoz. A Havoc igy mar 300VE-t hoz a konyhara.

LEVEL UP----LVL3

A ház romokban, a szindikátus legerősebb őrsége halott és két igazgató is elhullt a háromból. Ezeknek a gondolatoknak kellett volna kavarogniuk a fejemben, ahogy elhagytam az épületet, hogy közeledek célom eléréséhez és megszabadulok tőlük, de a fejemben teljesen más kavargott most. A szűnni nem akaró károgása a varjaknak, úgy érzem, lassan már beleőrülök, vagy várjunk csak, hisz már beleőrültem.


Elvigyorodtam amint elhagytam az épületet és az utcákra léptem, az emberek még ilyenkor is szép számmal nyüzsögtek az utcákon annak ellenére, hogy esteledett. Néhányan riadtan szaladtak el a közelemből, amikor meglátták, hogy nyakig vérben úszom, páran pedig az épületet figyelték, melyen látható volt, hogy a belső pusztítások kívül is nyomot hagytak rajta. Nemsokkal azután hogy kiértem az összes ember eltűnt a környékről, egy részük a látványomtól, a többi pedig az
épületben történtek miatt inalt el, én pedig ott álltam a tér közepén őrült vigyorral az arcomon a földet bámulva. Az arcomon levő seb, talán sebnek nevezném úgy izzott, mint a szemeim. Az egyik közeli üvegre pillantva még torzabb látvány fogadott, mint eddig mikor tükörbe néztem. Valaki, akinek az egyik szeméről hiányzik a pupilla és az alatt a szem alatt egy enyhén izzó zavaros
mintázatú seb tátong. Nem tudtam máshogy fogadni a látványt, minthogy felkacagtam hangosan és fel is keltettem a téren áthaladó csuklyás asszony figyelmét. A nő közeledett felém, az arcát nem láttam az üvegbe tekintve csak azt, hogy egyenesen felém jön, talán nem fél? Amikor odaért hozzám, kissé remegő hangon kérdezősködni kezdett.
- Jól van fiatalember? – kérdezte mereven a földet bámulva. Nem fordultam felé csak az üvegbe nézve válaszoltam kedves hangon, mint akinek a világon semmi gondja sincs.
- Persze, nem is lehetnék jobban, majd kicsattanok az erőtől. – A nő ekkor gyengéden a bal vállamra tette a kezét és lassan felemelte a fejét, én felé fordultam lassan és a vállam fölött áttekintve vártam, hogy felfedje az arcát.
- A volt társa odabent már nem így vélekedne, igaz? – A hangja egy pillanat alatt megváltozott és ez a hang, olyan ismerős volt, mintha csak percekkel ezelőtt hallottam volna valahol, hisz ez Merion hangja! Hirtelen megfordultam és leráztam magamról a nő kezét. A fordulat közben megpillantottam az arcot, amely ugyanolyan volt, mint a legelső találkozáskor, mintha egy másik ember arcára varrták volna rá az övét, legalábbis félig meddig. A nő arca teljesen bábszerű volt és a tenyerét a jobb vállamra helyezve szólalt meg.
- Red Spear! – A kezében egy hosszú izzó dárda materializálódott, amely átütötte a vállamat, rögtön lángra gyújtva a ruhámat körülötte. Felkiáltottam, majd megpróbáltam lerázni a nőt magamról, ami végül sikerült és a dárda szétfoszlott, de nem tűnt el anélkül, hogy ne okozott volna súlyos égési sérüléseket a széthulló parázsesővel.
- Hogy élted túl? – A nő közelebb lépett lassan felém az egyik kezében egy villám a másikban egy tűzgömb kezdett alakot ölteni, mikor odalépett elém a két tenyerében formálódó gömböt felém tartotta.
- Azzal hogy megöltél, a halál csupán elkezdődött. – Majd láttam, ahogy elhagyja a nő testét és az visszanyeri az eszméletét egy pillanatra, a varrások az arcán maradtak, ugyan de már nem irányította őt Merion, nem volt sok időm megfigyelni mivel egy másodperccel a távozása előtt engedte szabadjára a két gömböt melyek tőlem csupán fél méterre robbantak fel egy hatalmas fénysugarat keltve. Minden elsötétült ezután, csupán néhány hangra emlékszem, elmosódott
hangokra, és a varjakra akiket még ekkor is hallottam. Mikor felébredten egy ágyban találtam magam, ami egy kis szoba szélén volt, nappal volt már, de fogalmam sem volt, hogy hány napot lehettem itt és csoda, hogy senki nem jött ezalatt ide, hogy megöljön. A fadeszkákból álló falak nem nyújtottak túlzottan kényelmes hangulatot, de szerintem ezt a szobát nem is a komfort miatt építették, két kisebb ablak tátongott a falakon ahonnan beszűrődött a nappali fény, pár percig
időzhettem az ágyban és körbekémleltem mindent a szobában. A vizsgálat után felkeltem és nemsokkal azután hogy felültem egy öregember és a neje toppant be az ajtón, a néninél egy tálnyi főtt étel és hideg ital volt és a férfi mosolyogva látta, hogy már éber vagyok.
- Végre felébredt fiatalember, már azt hittük sokáig szándékozik így maradni. – A nő mosolyogva tette elém a tálcát én pedig rideg arccal figyeltem őket majd a tálcára pillantottam.
- Gondoltam éhes lesz, amikor felkel, ezért készítettem ebédet. Az egész tegnapi napot átaludta.- Az öregúr közbeszólt, mialatt a pipáját kivette a szájából.
- Maga is az épületben történt tragédia alatt sérült meg igaz? Mi történt ott? – A neje egyből közbevágott jó házaspárhoz méltóan.
- Hagyd már szegényt az efféle kérdésekkel, még csak most ébredt fel.- Majd elkezdte kijjebb rudalni a férjét és ő is kiment becsukva maga mögött az ajtót és csupán egy „pihenjen csak”-al búcsúzott. A fejemben sorra keringtek a gondolatok. Merion hogyan élte túl? Miféle ereje lehet annak a szörnynek, és én hogy kerültem ide miután kis híján megölt? Talán ez a pár is a szindikátusnak dolgozik? Bármi is legyen, nem vesztegethetem itt az időmet, előhívtam a Guillotineom, ami most furcsán nyugodt volt, általában remeg vagy vérezni kezd magától, de most túlságosan is nyugodtnak tűnt, badarság úgy gondoltam a fegyverre egy pillanatra mintha több lenne egyszerű eszköznél. Pár másodpercig merengtem hogy levágjam e a két egyént, de utána megragadtam a tálcán lévő kenyeret és az ablakon keresztül távoztam. Nem akartam semmi nyomot hagyni magam után, így igyekeztem a szűk utcák rejtekében távozni. A szűk utcák még ilyenkor nappal is sötétek voltak, azonban egy plakát hamar felkeltette a figyelmem. Egy anonim arctalan egyént köröznek, akinek a leírása nagyon is hasonlított az enyémre, fehér haj piros szemek és talpig vérben volt, amikor legutóbb látták. Nincs, kétség felőle ezek engem akarnak. Letéptem a plakátot és még vagy ötöt, amit a környéken találtam, ám mikor az egyik utcán befordultam pont a helyi rendfenntartó erőkkel találtam szembe magam. Amikor megláttak szinte egyből a fegyverükért nyúltak.
- Elkapni, ő az! – Sarkon fordulva kezdtem el futni, az őrök szorosan a nyomomban voltak és a környéken hallottam, ahogy a megriadt lakosok felsikoltanak miközben elhaladtunk az utcákon és a szűk sikátorok szövevényes rendszerén. Egy ház széli tűzlétrához értem és elkezdtem felkapaszkodni rajta a tetőre remélve, hogy ott lerázhatom az őröket. Követtek a tetőre és közben
nyomatékosan felszólítottak többször is, hogy álljak meg! De valamiért nem fogadtam szót, totális rejtély volt a számomra miért… . Nemsokkal a tetőre jutás után már azon kaptam magam, hogy egyik háztetőről a másikra ugrálva menekülök az őrök pedig tűzgolyókat kezdtek el felém lőni, ekkor vettem elő a Guillotineomat.
- Ni csak egy vízesés. - megálltam, a bal oldalam felé fordultam, a Guillotineomat a közeli Víztározó tartály felé fordítottam. A négy tartóvas közül a láncaimmal kilőttem kettőt és a hatalmas tartály pont felém és az őrök felé kezdett el dőlni. Az üldözőim egy pillanatra megtorpantak majd
menekülőre fogták mikor a tartály a földbe csapódva széttört és a benne levő hatalmas vízmennyiség feléjük zúdult. Többjüket elmosta a víz és a tetőről alázuhanó folyam teljesen olyan látványt keltett mintha egy vízesés lett volna.Gyorsan elindultam a torony felé így az pont mögöttem dőlt össze és sodorta el az üldözőimet, majd miután gondoskodtam róluk tovább kellett állnom, mert ez a kis mutatvány elég nagy felhajtást csapott. Még vetettem egy futó pillantást a
lefolyó vízre, ami mostanra már csupán egy csorgadozó patakra emlékeztetett, az összes rendfenntartót lesöpörte a tetőről, és én elégedett vigyorral siettem a város kapujához a háztetőkön ugrálva. ~Két igazgató halott, legalábbis ha az utolsó nem volt egy beöltöztetett civil, Merion tényleg kigondolta ezt, vagy az, aki őt irányítja. Az a nő halhatatlan, vagy mi? Nem tudom összetenni a dolgokat, itt-ott feltűnik, megszállva olyan embereket, akik azelőtt egyszerű civilek voltak, az arcuk ilyenkor teli lesz varratokkal és miután „távozik” a varratok megmaradnak, és a személy visszanyeri uralmát a teste felett, de a megszállás alatt csak az arcának kisebb részein lehet látni, hogy fogságba esett a saját testében. Szemek kétségbeesett tekintetei vagy erőteljes
hümmögések, mint mikor valakit elrabolnak és bekötik a száját. De miféle mágiával csinálja ezeket, ráadásul profi módon használja az elemeket is. ~ Most hogy Nabut kettétéptem, elég tanácstalan voltam, a varjak folyamatosan károgtak a fejemben, alig tudtam figyelmen kívül hagyni, egyre jobban és jobban az őrületbe kergettek, még mélyebb és mélyebb sötétségekbe, amelyekből már nem lesz kiút. Nehezen tudtam összeszedni a gondolataim, hogy kifundáljak egy tervet, amivel legyőzhetem, vagy legalábbis kiiktathatom Meriont addig, amíg az igazgatót megölöm. Minden terv zsákutcába torkollott, a nő túl erős, de akkor sem hagyhatom hogy a szindikátus tovább éljen, ha az utolsó igazgatót megölöm, akkor vége mindennek, nem lesz kinek irányítania a szervezetet és kénytelenek lesznek feloszlani. Miközben a nagyvárostól távolodtam az agyam azon kattogott, hogy hogyan tudnék véget vetni ennek az egésznek, kezdtem kifogyni a lehetőségekből, az egyedüli tudás, ami a rendelkezésemre állt az az volt amit Nabu mondott nemrég, hogy az
utolsó igazgató, akinek ő is dolgozott Erában van, de fogalmam sincs mi lesz, ha odaérek, Merion lesz a fő probléma. Kisvártatva elértem a várost övező erdőségbe, a nap már majdnem lement és az erdő így egy kísérteties hangulatot kapott, amelyben kényelmesen éreztem magam, kissé nyugodtan és apró vigyorral az arcomon léptem be az egyre homályosodó erdő sűrűjébe. Nem akartam az estét felesleges töprengéssel vagy aggódással tölteni ezért összekapartam egy kis tűzifát és meggyújtva azt heveredtem le a lángok mellé és a tüzet bámulva sikerült elaludni. Ez a fajta életmód már hozzám nőtt, az erdőkben mászkálni, mint valami kísértet és városról városra utazni, ezt csináltam mióta feleszméltem, hiszen nem volt egyetlen hely sem ahol szívesen láttak volna vagy ahol maradhattam volna. A hangok a fejemben nem csitultak, kissé nehézkessé tették az elalvást, de végül elsötétült minden és a felkelő nap fényére ébredtem fel azután. Talán nem is a napfény maga, hanem a varjak károgása ébresztett fel ismét, a szememet dörgölve kémleltem körbe a tájat, a természet még csak ébredőfélben volt, lassan felkeltem és kinyújtóztam, majd a felébredést követően, ami fél órába telt elindultam Era felé. Az út egyhangúnak ígérkezett, egy árművekből álló kis karaván indult éppen Era irányába és sok
utazót felvettek útközben, a csuklyámat az arcomra húzva kuporogtam fel az egyik jármű hátuljára és néma csendben hallgattam a körülöttem beszélgető embereket vagy éppen a varjakat a fejemben felváltva. Era kifejezetten nyugodt volt ilyentájt. Késő délutánra járhatott és a nap már a horizont felé süllyedt egyre lentebb és lentebb. Sok ember nyüzsgött a városban, de kifejezetten halk volt az alap zaj, amit a sok beszélgetés és reklámozás okozott. Ahogy a tömeg között bolyongtam észrevettem egy szindikátus jellel ellátott alakot, aki úgy tűnt nagyon igyekezik valahová. Követtem azt remélve, hogy elvezet a központhoz ahol az igazgatót és a halálomat lelem. A fickó egy zsúfolt téren tűnt el egy hatalmas több emeletes épület előtt. Gondoltam ez lesz a célépület ezért igyekeztem közelebb lépkedni hozzá, azonban ez a sűrű tömegben nem akart
sikerülni. Ahogy igyekeztem félretolni a tömeg tagjait magam előtt hirtelen egy hangra lettem figyelmes közvetlenül mögülem. í
- Okos dolognak tűnhet, kihasználni a tömeg nyújtotta lehetőséget, hogy ne vegyünk észre. – Meglepődve fordultam, meg amikor meghallottam Merion hangját. Senki nem volt mögöttem, de a hang ismét megszólal velem szemben ezúttal messzebbről.
- Azt hitted biztonságot nyújt a nyilvánosság? – majd egy kis szünet után egy harang szólalt meg a távolban, ötször kongatták meg és az emberek a téren halál nyugalomban mintha bábok lennének elvonultak a házaikba vagy éppen a távolabbi részére a városban. Folyamatosan forogtam körbe, ahogy a tömeg kezdett feloszlani és a végén nem maradt senki csak én és Merion, már ha valóban ő volt az. ~Szóval minden csupán egy hazugság része...~
- És most hogyan tovább? – kérdezte miközben széttárta a karjait és otthagyta a testet, amit éppen használt, hogy hozzám beszéljen. A test öntudatlanul esett össze, mint egy halott és utána fel sem kelt. Fél percig bámulhattam a testet mielőtt megindultam volna a bejárat felé. Benyitottam és a látvány, ami fogadott elég meglepő volt. Az Erebor őrség öt tagja Merionnal a közepén egy vonalban állt köztem és a felfelé vezető széles lépcsősor között. Mindegyik tag épnek és sértetlennek tűnt még annak ellenére is hogy azok akikkel én harcoltam elég nagy sebeket kaptak és biztosra vettem hogy Nabu sem bánt velük kesztyűs kézzel. Ennek ellenére mindegyik tag jó állapotban volt előttem azt leszámítva, hogy mozdulatlanok voltak és teljesen úgy viselkedtek, mint egy báb, a földet bámulva vigyáz állásban vártak. Merion középen felemelte a fejét és a tenyerén
felém mutatva kezdett támadni. A varázsereje tisztán látható volt lángok formájában, ahogy azok az ujjai körül táncolnak és a tenyerében egy gömbbé formálódnak össze. Amikor a tűzgömböt előkészítette a tenyerét megfeszítve lőtte ki felém és én válaszul félreugrottam az útból így a varázslat az ajtón távozott és ott csapódott be valamibe. Merion előretartott tenyérrel megfagyott és a másik Erebor őr emelte fel a fejét, akit még Onibusban láttunk a fegyverrel és a sok cédulával rajta. Előredőlve rontott felém nagy sebességgel a fegyverét hátralendítve próbált lendületet venni, majd mikor hozzám ért lesújtott.
- Ex quip… - Nem volt időm kimondani, mire alakot öltött volna a Guillotineom már eltalált a fegyvere és arrébb söpört vagy 5 méterrel. Nehézkesen felálltam és a Guillotineomat előhívtam, amikor a fickót néztem akkor vettem észre, hogy az arca teles tele van varratokkal, mint a régebbi áldozatoké. Merion őket is irányítja. De miért nem támadott egyből a saját teste, aki elemi erőkkel
harcol? Rá kell jönnöm, hogy, működik az ereje, hogy legyőzhessem. A fegyveres fazon megfagyott mint az előbb Merion és ő támadt rám ismét villámokat és jeget szórva felém. Elkezdtem rohanni mivel a támadásai egyenes irányban haladtak felém ezért könnyű volt őket köríves mozdulatokkal kikerülni. Egyre közelebb és közelebb kerültem Merionhoz és mikor a Guillotineom éppen az arca elé ért egy jól célzott suhintást követően az üveges tekintetét felém fordította majd hirtelen
egy erő taszított a földre meghiúsítva a támadásomat, olyan volt mintha a gravitáció többszörösére nőtt volna, alig tudtam mozogni és még a padló is repedezni kezdett alattam, az izmaim megfeszültek, ahogy próbáltam ellenállni az erőnek és a föld fölött tartani magam. Az erő nemsokkal ez után elengedett és észrevettem, hogy az a fickó fordul felém akivel Nabu harcolhatott szintén mielőtt felért volna Onibusban az emeletre. Az alak mereven bámult felém
szintén varratokkal az arcán és szintén üveges tekintettel majd Merion lőtt felém pár tűzgömböt, amit sikeresen kikerültem majd ő is megállt és az a nő támadt rám, akivel én is harcoltam. A pecsét mágiájával rengetek fekete gömböt idézett és lőtt felém. Néhányukat elkerültem, de pont így mozdultam bele a többibe, ami eltalált és felrobbant. A robbanást követően eléggé megtépett állapotban voltam, összeszedtem minden erőmet és felkeltem.
-Még messze sincs vége! – mondtam Merion felé fordulva majd észrevettem, hogy mögüle a fegyveres fazon, támadást indított. Felé fordultam és megragadtam a karját, amelyben a fegyver volt majd a Guillotineommal levágtam azt, a vére nem úgy ömlött ki, ahogy azt vártam, semmi intenzív spriccelés csupán a padlóra folyt mintha nem is keringett volna a vére. Ekkor állt össze a kép, Merion a holtakat is képes irányítani, és az erejüket is használhatja anélkül, hogy magát
veszélyeztetné. Nem haboztam és a pillanatnyi előnyt kihasználva a fickó nyakába vágtam a Guillotineom, aki erre csak pár szóban reagált.
- Folytatódik a halál…. – majd lefejeztem és a fickó rongy módjára hullott a földre. Ekkor Merion jégszilánkokat zúdított felém, amiket a mögötte álló fickó egy széláramlattal gyorsított fel. Megragadtam a földre rogyott hullám és magam elé állítottam, hogy felfogja a jégtüskéket. Az emberi páncél elég hatékonynak bizonyult, így mögüle sikeresen ki tudtam lőni a két láncomat, amellyel lekötöttem két „lefagyott” tagot, akik éppen nem támadtak. A robbanástól még mindig sajgott az összes végtagom, de megragadtam a hullát és Merion felé hajítottam ez alatt az egyik lekötött tag felé vettem az irányt és őt is szétszaggattam. Semmi ellenállást nem tanúsított, mintha csak egy gyakorló bábot ütöttem volna szét, megoldódott a rejtély, lassan felegyenesedtem és
Merion felé fordultam, aki éppen pár apróbb mozdulatot tett.
- Azt hiszem értem már, hogy működik az erőd. Ez az egész irányítós dolog csak egy emberre hat, ameddig irányítod az egyik tagot a másik négy csupán egy tárgy. – Merion nem is reagált az okfejtésre, szimplán sarkon fordult és zombi módjára elkezdett felkaptatni a lépcsőn, de a felénél összeesett ő is. Felmentem a lépcsőn és ott egy hosszú folyosó várt, az épület nyugtalanítóan kihalt volt. A folyosó végén egy óriási fém ajtó volt. Kissé sántikálva elértem oda és kinyitottam ahol az utolsó igazgatónak kellett bujkálnia. Az ajtó egy nagy irodára nyílt, amelynek a közepén egy furcsa szerkezet volt, teles tele lakrimákkal. A szerkezet közepén pedig egy eléggé meggyötört állapotban lévő nő.
- Szóval te vagy az igazi Merion? – A nő kinyitotta a szemét és felém pillantott, de nem mondott semmit csak lehunyta ismét a szemét.
- Már nem maradt sok életerő benne, a lakrimái is lemerültek, milyen kiábrándító, pedig eleinte olyan erősnek bizonyult, de ez a módszer, amit rajta alkalmaztunk nem volt valami gazdaságos, eleinte még A szintű mágusnak számított, de ahogy egyre több és több feladatot kapott az évek során, a lakrimái egyre jobban lemerültek és velük együtt tűnt el az életereje. - Egy kicsit rekedtes férfihang szólalt fel a magas támlájú székből, ami háttal volt nekem, nem láttam a férfit csak a
hangját hallottam innen. A gépezet pár sípoló hangot adott ki és a lakrimák, amelyek a nőbe voltak ültetve és azok, amelyek a gépben voltak teljesen elsötétedtek.
- A halál..... véget ért.- és a nő meghalt. Komor arccal figyeltem az eseményeket majd a Guillotineom két pengéjén átdöftem a nő szemgolyóin majd a hüvelykujjamon lévő pengét a szájába helyeztem és összeroppantottam a koponyáját. Ezután lassan a férfi felé vettem az irányt.
- Még a holtak iránt sincs semmi tisztelet vagy szimpátia, ez igencsak…. érdekes. – a férfi továbbra is háttal ült nekem és én egyre szaporább léptekkel közeledtem felé felemelve a Guillotineom. Amikor odaértem az asztalához felugrottam rá és felemelve a Guillotineom sújtottam le a férfira, aki ekkor megfordult a székkel és egyenesen rám nézve elmosolyodott. A Guillotineom a
férfi mellkasába talált és átütötte azt, de a fickó kinézete vérfagyasztó volt számomra. Szinte teljesen hasonlított rám, fehér haj és élénkpiros szemek, csupán az arca volt idősebb, de attól eltekintve teljes volt a hasonlóság.
- Örülök, hogy végre élőben is láthatlak….. U-unokaöcsém. –vigyorodott el a fickó, és ennek hallatán a szemeim elkerekedtek.
- A múltad mindig is kísérteni fog, azonban jó pár rejtély itt van. –mutatott a fejére.
- És ezeket már sosem fogod megtudni, de később megérted, hogy jobb is így, mert aki tudja ezeket, arra csak…. csak a halál vár. – felköhögött egy csomó vért majd széttárta a kezeit.
- Hisz nézz rám, létrehozni egy szervezetet csak azért, hogy a titok titok maradjon, és belezárni téged ebbe a rémálomba. Nem volt könnyű döntés… lévén hogy az öcsém fia vagy. – a hangja egyre csak elhalt és néha már csak suttogni bírt.
-Vártam már hogy…. mikor ér utol a vég, de ne hidd, hogy ezzel csak te maradtál…. van még egy másik …. van egy ö…. . –a hangja teljesen elhalt és a fejét lehajtva kilehelte a lelkét


Zavarodottan álltam a történtek előtt, lassan kihúztam a Guillotinet a mellkasából, a seb
nem volt túl mély talán a tüdejének faláig juthatott el a penge, ez megmagyarázza, hogy miért tudott még beszélni a halála előtt. Felkeltem az asztalról és leugrottam róla majd hátrálva kisétáltam a teremből. Amióta feleszméltem az a dilemma kerget újra és újra hogy nyomozzak-e a múltam után vagy ne. Megfogtam a fejemet mind a két kezemmel, mert hallottam, ahogy a varjak károgásai egyre erőteljesebbé válnak.
- De ez a fickó, ő ismerte az…. az apám… nem nekem nincs olyanom, nincs múltam….
de ő mondta, hogy …. NEM !! – térde rogytam a bejárat előtt és a fejemet fogtam, ahogy a károgás egyre őrjítőbb és hangosabb lett. Éreztem, hogy az őrület úrrá lesz rajtam és én hagytam, hogy magával ragadjon, még sohasem tapasztal mélységekbe zuhantam és nem tudtam másképp reagálni erre az egészre, minthogy felnevettem egy igazi őrülthöz méltóan. Már beesteledett mikor az ablakot kitörve ugrottam ki az épületről a tetőre, és lemásztam a ház oldaláról az utcákra, felkötöttem a céhes kendőt a nyakam köré és az a mellkasomra omolva mutatta a céhem szimbólumát, felhúztam a csuklyámat és folyamatos apró kacajok közepette siettem ki a városból. A kapunál megállított egy hivatalos személy akit szinte azonnal elkaptam a láncaimmal és két őrült kacaj között darabokra téptem majd elhagytam a várost és múltam foszlányait, de ki tudja meddig.

Kétségek közt utaztunk
Míg minden remény ki nem halt
De folytattuk az utunkat
Követve egy furcsa dalt


A fekete piac. Igencsak furcsa gyűjtőhelye ez Fiora legkülönbfélébb egyéneinek, megbízhatatlan és kételyes alakokkal találkozik itt az ember, de tagadhatatlan hogy ez a hely az egyik legjobb hely ha
információszerzésről van szó. Egy furcsa pletyka keringett a fekete piac éterében, miszerint valahol messze egy hatalmas erő vár arra hogy megtalálja valaki. Ez az info felkeltette az érdeklődésem, mivel erőre van szükségem ha meg akarok ölni mindenkit, aki az utamba kerül és azt is aki nem. A sok
kérdezősködés és fenyegetés egy eldugott lakrimaárushoz vezetett, a piacon belül. És most itt vagyok, az árus megkötözve én pedig próbálom kiszedni belőle amit tud, ő pedig kedvesen két visítás között csicsereg nekem.
- Könyörgöm, elég! Én is hallottam a pletykákat a forrásról, de az igazság közel sincs ahhoz amiket ott mondanak. – felemeltem az egyik szemöldököm majd folytattam a kérdezősködést.
- Mondjon el mindent amit tud és életben hagyom.- A fickó hebegve és remegve kezdett el mesélni.
- Az igaz hogy az erő forrása rendkívül messze van innen, Fiore központjától, és az odavezető út is nagyon veszélyes, rengeteg akadály, csapda és egyéb dolog nehezíti az odajutást. Nem tudom mi pontosan ez az erő, de régen fiatalabb koromban én is elindultam felkutatni és elég közel jutottam, de nagy árat kellett fizetnem érte. – A fickó levette a bal kezéről a kesztyújét és a ruhájának az ujját feltűrte, ugyanígy a bal lábáról is levett mindennemű ruhadarabot. Ami elém tárul egy pótvégtagokból álló test majdnem. A fickó félig volt csak eredeti ha így nézzük, a testének másik, bal fele már pótolva lett mágikus illetve egyéb úton. Egy pillanatra meglepett a látvány, de higgadt maradtam és, úgy tettem mintha nem érdekelne a veszély.
- Hogy jutott olyan közel az erőforráshoz? Tudja az utat?- A fickó ismét lefedte a műtestrészeit majd kiszabadítottam a láncom szorításából ami eddig lekötötte, igaz mozogni tudott alatta de egy hekyben maradt hála a láncnak. A fickó megpróbált megnyugodni, majd a fejével az egyik asztalára bökött ami tele volt lakrimákkal.
- Talál az asztal mögött egy kék állványon tartott fekete lakrimát, vegye fel. –Eleinte gyanakodva, de végül az asztal mögé mentem fél szemmel az öreget figyelve és felkaptam a fekete lakrimát, majd visszasétáltam a fickóhoz. A lakrima szite vonzotta a tekintetem, korom fekete volt, mégis kisebb mágikus örvények áramlottak benne, mind sötét színekben pompáztak, olyan volt mintha maga a sötétség kavargott volna egy mélyebb sötétebb dologban.
- Miféle lakrima ez? – kérdeztem a szemem vonalába emelve a lakrimát, mire a fickó így válaszolt.
- Necronom, úgy hívják hogy a Necronom. Ez a lakrima rendkívül különleges, kommunikál a hordozójával.
- Kommunikál?- vágtam gyanakvó arcot majd a férfi felé fordultam.
- A lakrima elvezet az erőforráshoz, azonban nem mindenkihez “beszél”, aki eddig a kezében tartotta. Aki nem képes megérteni a lakrima mondandóját, aki nem képes megfejteni a rejtvényeket, és követni a dalt, az képtelen lesz megtalálni az erőt. –A fickó kissé túlságosan is elkényelmesedett ezért egy
gyors ütéssel emlékeztettem rá hogy nem puszipajtások vagyunk, de a kezdeti félelmét már nem tudtam visszahozni.
- Akár meg is ölhettél volna, nem tudnád hogy étezik ez a lakrima és hogy mire jó. Csakis azért válok meg tőle ilyen könnyen mert tudom hogy téged is el fog intézni az odavezető út, ha nem vigyázol meg is öl. Szóval fölösleges lenne egy ilyen veszélyes titkot tartogatnom, ha én nem tudtam megoldani, ideje tovább adni, de hidd el mire az út végére érsz, holtan fogsz heverni és az erőforrást olyan közel de mégis oly távol fogod magadtól érezni hogy ez a kétségbeesés less az utolsó ami átvillan az agyadon mielőtt meghalsz. – A fickó elvigyorodott, mire én elvágtam a Guillotineommal a torkát.
- De te azt már nem éled meg, hogy lásd. –Majd a lakrimával a kezemben elsétáltam és otthagytam a piac ezen eldugott szegletét. A szindikátusos incidens óta nem volt komolyabb kitörésem, a kezem sem remegett, egy dolog viszont változatlan maradt. A varjak még mindig a fejemben károgtak, nem tudtam
elcsendesíteni a károgások zaját semmivel. Talán ez a kutatás eltereli a figyelmem eléggé hogy ne halljam őket, és a végén elég erőhöz juthatok hogy mégtöbb embert és mágust megölhessek. Ott álltam a kezemben a lakrimával majd eltettem azt és egy közeli háztetőre siettem és a várost onnan szemlélve
merengtem el a múlton. Igen, mindenkit megölök, mindenki hátba támadt vagy fájdalmat okozott eddig az életem során, a kedvesség és boldogság amiről meséket hallottam csupán távoli illúziók. Nem tudom mik azok, mivel sosem tapasztaltam meg, a gyilkolás és mások szenvedése talán ez az érzés számomra, de nem tudom biztosan, miféle dolog az a szeretet vagy boldogság. Amikor feleszméltem még olyan mára alapvető dolgokat sem tudtam hogy mi az hogy tűz vagy kéz, láb, mit csinálok amikor levegőt veszek, miért vesze levegőt, semmit…. Semmiről nem volt emlékem semmit nem értettem, és mégis mindenki ellenem volt, mindenki csak fájdalmat okozott, és egymagam kellett megtanulnom mindent tizenöt évesen. Csak csendben hallgattam ahogy beszélgetnek az emberek, figyeltem és tanultam, minden szó új jelentéssel bírt számomra, eleinte még megszólalni is alíg tudtam és a torkomat szorongatva próbáltam kinyögni pár szót de semminek sem volt értelme, bármi amit mondani
akartam csupán egy szó volt, nem jelentett nekem semmit. Emlékszem hogy hörögve a földön a torkomat szorítva kezdtem el könnyezni és a lángok között forgolódtam kiszolgáltatva, nem értettem mi történik. Azóta minden apró tudásmorzsát igyekeztem begyűjteni az évek során, teljesen egyedül.
Mindenhonnan elzavartak, kövekkel és egyéb dolgokkal dobáltak, és nem értettem miért, csak azt tudtam hogy amit csinálnak velem az fáj. Amikor hallgatóztam és észrevettek botokkal és egyéb dolgokkal ütlegelve zavartak el, nem tudtam mi az az éhség, de éreztem, azt sem tudtam miért fáj annyira a hasam és az első étel amit megettem egy eldobott félig megrágott kenyérdarab volt. Csak néztem sokáig fájó hassal és azt láttam hogy a fickó aki elhajítja éppen a szájába tette, ezért ösztönösen én is így tettem és éreztem hogy a fájdalom enyhül, de az igazi fájdalom legbelül csak nőtt. Lassan megismertem ösztönösen és önállóan minden alapvető dolgot amivel túl tudtam élni, de nem kevés fájdalom árán. Loptam ételt, vizet és egyéb dolgokat, amit a helyiek nem vettek jó néven. Nem tudtam hogy azért vagyok ilyen gyenge mert gyermek vagyok, nem tudtam hogy mi az a gyermek. Csak láttam hogy más apróbb emberek akik olyanok voltak mint én mosollyal az arcukon a szüleikkel sétáltak és játszadoztak, amikor a közelükbe mentem és megláttak akkor rémülten futottak a szüleikhez, akik ha jókedvükben voltak elmentek onnan a gyermekükkel, ha nem akkor engem zavartak onnan el pár ütés közepette. Heteken át zokogva aludtam el, nem értettem miért fáj minden ennyire, nem csináltam semmit hogy mindenki utáljon, és mégis azt teszik. Ekkortájt láttam meg legelőször a tükörépem, egy víztócsa tükrében. Nem értettem hogy az arc miért hullámzik, miért mozog úgy ahogy én, de legfőképp azt nem értettem, hogy miért nem támadt rám azonnal, mint eddig mindenki más akivel találkoztam. A kinézetem annyira eltért az emberekétől, nem láttam eddig sehol sem fehér hajú és élénk piros szemű gyermeket vagy felnőttet, talán ezért utáltak? A fájdalom idővel gyűlöletté fajult, ahogy kezdtem önállóbb lenni éreztem hogy már pár korombeli ellen megtudom védeni magma, és ugyanúgy fájdalmat okozni nekik, de ez a folyamat csak olaj volt a tűzre. Jöttek a szülők és a helyiek minden egyes faluban, városban, és mindig én szenvdetem jobban. Ekkor kezdett a gyűlölet, őrületté változni. Furcsa módja ez a teljes megőrülésnek, a gondolataim tiszták voltak, de mégis zavarosak. Céltudatos voltam de mégis véletlenszerűek voltak a cselekedeteim mint egy őrültté. És a gyermek
akit halálra vertem kitörő kacajaim közben ezt teljes valójába megtapasztalta. A barátai remegve nézték végig ahogy halálra verem az előtte engem ütlegelő srácot, majd elrohantak. Ekkor ébredtem rá hogy az emberek mennyire gyengék, csak akkor támadnak rád ha fölényben érzik magukat, egyikük sem bántana senkit ha nem érezné magát fölényben az áldozattal szemben, és ezt a fajta gondolkodást az évek során nagyon meggyűlöltem. A kétszínű embereket akikkel tele volt a világ, legszívesebben egyesével megöltem volna, mint azt a fiút. Úgy éreztem hogy a fájdalmam csökkent amikor én ártottam valaki másnak, nem pedig fordítva. Talán ez a boldogság, ez lenne az öröm? Nem tudom még most sem, csak azt tudom hogy ebben az őrületben ragadtam, és már nem akarok kitörni belőle. Megtanultam az évek során hogy az emberek éreznek, nem csak fizikailag de mentálisan is, azonban én nem tudtam átélni ezeket, nem tudtam az igazi jelentését egy örömteli nevetésnek, vagy egy kedves mosolynak, ezért csak utánozni tudtam őket és nemsokkal ezután már bárkivel elhitettem hogy a barátja is lehetnék akár, mielőtt meg nem öltem volna őket. Az igazi énem, sosem foglalkoztam vele hogy kiderítsem milyen vagyok valóban, a rideg érzéketlen alak akit mindig látok a tükörben vagy az őrült gyilkos akit az áldozataim szemében látok? Belül semmi nem volt, üresség amit senki és semmi nem töltött fel, csak a varjak. A varjak károgása visszhangzott a mélyben. Egy gyermek aki nem tudott semmiről, szószerint semmiről akár egy újszülött, tizenöt évesen a világban egyedül, majd elnyelte az őrület melyet a fájdalom és a magány generált. Bérgyilkosnak képezte magát és embereket átverve hátbaszúr mindenkit. Talán elégtételnek érzi ezt? Ki ez a fiú? Én volnék vagy valaki teljesen más? A
szél lassan drámaian fújta velem szembe a háztetőn ahogy a lemenő napot bámultam, belekapott a csuklyámba és leemelte szépen a fejemről, mintha azt akarná valami hogy ne zárkózzak el a csuklya által a világtól. Nem zárkózom el akkor, csak kitörök és megölök mindenkit. Eljön az idő amikor előbújok az árnyak közül, és egyedül vagy másokkal de még sok vér less kiontva. Nem szívesen emlékszem vissza a múltamra, mert legalább annyi fájdalmat kelt bennem mint amennyit akkor átéltem, de az arcom azóta már nem mutat fájdalmat, nem mutat semmit sem. Elővettem a lakrimát, talán ez az oka hogy visszaemlékeztem most a múltamra, a furcsa áramlások a lakrimában nagyon gyanúsak voltak, néhány fényesebb folt elezdet kavarogni ahogy mélyebben belenéztem a lakrimába. Mintha reagálna arra ami a fejemben játszódik le. A fényes foltok lassan nehezen kivehető alakokká váltak, apró és nehezen kivehető betűk formálódtak az alakokból, majd a kavargó betűk szép lassan sorba rendeződtek


Levegőt eszem de vizet nem iszok, nincs ugyan szemem, de nélkülem mind vakok vagytok. Mi vagyok?


Furcsa talányokban beszél, de ha meg kell fejtenem az útmutatásokat hogy előrébb juthassak, ám legyen. A betűk szép lassan eltűntek és a színjátszás is abbamaradt, csupán a koromfekete lakrimát hagyva maga után. Eltettem a lakrimát és lemásztam a hátetőről, majd a város kijárata felé vettem
az irányt. Nem sokan mászkáltak az utcákon, így késő délután, de mégis ahogy elhagytam a város határait egy egyre erősödő érzés fogott el, egy érzés hogy valaki figyel. A városból kivezető út egy sűrűerdőbe vezetett, az út mindkét oldalán magas fasorok sorakoztak és csak pár méterig lehetett belátni a sűrűségbe. Egy fél órája lehetett már, hogy úton voltam, mikor a furcsa érzés egyre nyugtalanítóbb és nyugtalanítóbb lett. Majd a csúcspont akkor érkezett amikor valaki, a bal vállamra tette a kezén és belibbent mellém.
- Hello!- A szőke srác a vállam felett nézett el a hátam mögé és nem akart semmi szemkontaktust fevenni, csak folytatta a beszédet.
- Te is “azt” keresed igaz?- Majd rámpillantott először, nem tűnt annak a típusnak aki egyből rátámad az emberre, kissé túlságosan is nyugodt volt, megragadtam a kezét és leráztam magamról majd pár lépést hátrébb léptem.
- Ki a franc vagy te? – kérdeztem, majd a lakrimért nyúltam hogy biztonságban tudjam és vártam a válaszát.
- Ohh, mindig elfelejtek bemutatkozni. A nevem Gari, örvendek a találkozásnak!– vigyorgott rám szélesre tárt szájjal és a kezét nyújtotta felém. Nem tudtam miért tartja a kezét ezért nem is tettem semmit, ekkor ő visszahúzta azt és nagyokat pisolgva folytatta.
- Látom nem vagy az a csevegős fajta, téged hogy hívnak? – próbáltam visszafolytani a zavarodottságomból fakadó dühöt és csak válaszoltam a kérdéseire.
- Shikinek, mit akarsz tőlem? – a srác széttárta a karjait és elmosolyodott, eléggé véznának tűnt innen, rövid szőke haja és világoskék szemei voltak, furcsa ujjatlan ruha volt rajta ami kék és fehér színű volt, és egy jó nagy táska volt a hátára erősítve.
- Úgy alakult hogy te és mi épp ugyanazt a helyet keressük, a különbség csak az hogy neked megvan a Necronomod is ami az utat mutatja. Azért vagyunk itt hogy…-itt a szavába vágtam. – Hogy megölj és elvedd a lakrimát… várjcsak, “vagyunk”?
- Ohh igaz is, Raana, már előjöhetsz. – majd a bokrok mogul egy félénk, kissé remegő lány lépett elő. Hullámos vörös haja volt amelyet elöl egy egyenes frufru díszített a homlokánál, a szemei borostyán színűek voltak és egy egyszerű fekete-fehér póló, és hosszú nadrág kombináció volt rajta. Mikor kijött a fák mogul meghajolt és reszkető hanggal csak annyit mondott hogy.
- Ö-örülök, Raana v-vagyok! – majd a szőke srác mögé bújt, aki folytatta a mondandóját.
- Nem akarunk megtámadni, nem érnénk sokat vele, hiszen a Necronom már hozzád kötődik. Ezt a köteléket nem lehet csak úgy elvágni, csakis akkor szakad meg ha a tulajdonosa meghal a próbatételek egyikében vagyha egy fekete kendőbe teszi a lakrimát jelezve ezzel hogy feladja a további próbálkozásait, ekkor a lakrima soha többé nem fog aktiválódni annak az embernek. – Micsoda? Ilyen információkat hallgatott el előlem az öreg?
- Akkor mit akartok tőlem?
- Ez egyszerű, azt szeretnénk, hogy csatlakozz hozzánk, elvégre hárman nagyobb eséllyel tudjuk teljesíteni az akadályokat.-
- Az ki van zárva, nem osztozom az erőn senkivel, és amúgy sem vagyok az a társas fajta.
- Igen ennyit már megtudtunk rólad, Shiki a Blackened Tearsből? –mosolyodott el a srác, mire én hirtelen felindulásból előkaptam a Guillotineom és felé suhintottam ekkor egy hatalmas éles hangú koppanás hallatszott. Raana felsikoltott Gari háta mögött akinek az egész karja egy pillanat alatt egy
jégpengévé alakult, ám nem akármilyen jég volt ez. A mintázata furcsa volt, nem a megszokott áttetsző jég, mivel telis tele volt fekete és tengerkék foltokkal amik szépen sorban váltották egymást, a jég áttetsző színe majd a kék folt és ezeken a tüskék csúcsainál a jégen a fekete foltok, mintha ez a három egymásra rétegződött volna. Nem éreztem erősebbnek avgy gyengébbnek magamnál, habár alig
éreztem valami mágikus erőt, még nem vagyok jártas ezek érzékelésében, a fizikai erejéből következtettem hogy akármilyen sovány is de engem visszatart a jégpengéjével akkor csakis egyenlő erőben kell hogy legyünk. Eltettem a Guillotineom és Gari is eltüntette a jégpengét.
- Mit tudtok az erőröl?
- Nem csak egy van. A különböző rejtvények és kirakósok tesztelik a mentális és fizikai erejét a varázslónak és nem utolsó sorban a mágiáját is. Ha valaha valaki megtudná szerezni a végső jutalmat akkor az az alap mágiáját erősítő dolog lenne. Érted már? Nem sokat tudnánk kezdeni a te mágiádat erősítő jutalommal, ellentétben mi magunk is kapnánk hozzánk illő jutalmat. És ez az út sokkal könnyebb csapatban mint egyedül, mivel rengeteg kapu vár majd amelyeket egyedül nem lehet kinyitni, hidd el tudom, már megpróbáltam egymagam, de amint látod elbuktam és a Necronom már nem mutat nekem semmit, ezért kell egy csapat, az eddigi tapasztalataimmal sokkal több esélyünk lenne, neked is fegyvermágus.–Vigyorodott el a srác majd a lány is kibújt a háta mögül és hatalmas boci szemekkel kérlelt szótlanul hogy fogadjam el az ajánlatot.
- Túl sokat tudtok rólam, ezt nem szeretem.- feleltem hezitálva és a gyanakvásom még mindig nem hagyott alább, de volt abban valami amit a srác mondott, de legalábbis megkell tudnom mindent amit ők tudnak és ha valóban egyedül lehetetlen megoldani csak akkor magam mellet tartanom őket.
- Rendben, csatlakozom hozzátok, de ez nem jelenti azt hogy bízom is bennetek.
- Ne aggódj majd kiépül, habár sötét céhes vagy, szerintem attól még a közös érdek áthidalhatja ezt az ellentétek közöttünk
- Nagyon köszönöm hogy csatlakozott Shiki-san!! –Kiáltotta fel Raana meghajolva.
- San?? – Kérdeztem meglepetten, majd Gari összecsapta a két kezét és a lánnyal együtt elindult az erdő felé.
- Gyere Shiki, van a közelben egy mező ott verünk estére tábort. – A mező nem volt messze az úttól, azonban a sűrű fák teljesen lehetetlenné tették hogy onnan meglássa bárki is. Gari tüzet rakott és elhelyezkedett mindenki a tűz köré, én kissé távolabb tőlük egy fa tövében. Gari felém fordult és
kérdezősködni kezdett.
- És mutatott már valami nyomot a Necronom?
- Csak egy elég furcsa rejtvényt.
- És mi volna az?
- Levegőt eszem, de vizet nem iszok, nincs ugyan szemem, de nélkülem mind vakok vagytok. Mi vagyok? Vagy valami ilyesmi lehetett. Nem tudod mi a megfejtés elvileg te már sokat megoldottál.
- Sajnos nem. Tudtommal sosem adja ugyanazt a két rejtvényt a lakrima, de ha gondolkodunk erősen csak kiötlünk valamit.- Órák teltek el csendes gondolkodással mikor már a tűz is kezdett kialudni, végül teljes sötétségbe burkolózott minden.
-Oooo semmit sem lehet látni, a tűz nélkül olyan mintha vakok lennénk- jegyezte meg Raana elkeseredve ekkor Garinak és nekem felcsillant a szemünk mégha sneki sem látta a korom sötétben és újra a tűzgyújtáson kezdtünk el ügyködni.
- Raana te egy zseni vagy! – a lány nem értette hogy mi történt de kissé elpirult, majd mikor ismét tüzet gyújtottunk a Necronomot elétartva vártunk a reakciót. A gömb ismét színjátszóssá vált és kavarogni kezdett a benne lévő energia de vajon mit fog kiírni?

A Necronom szinte tombolt legbelül, az élénk színek ismét feltűntek benne mialatt a tűz közelébe emeltem. Raana és Gari csak elkerekedő szemekkel bámultak és várták a következményeket. Mindenki valami nagy dologra számított, azonban amint alább hagyott a kavargás újabb betűk helyett csupán egy nyíl jelent meg a lakrima belsejében, ami stabilan egy irányba mutatott, hiába forogtam bármelyik égtáj felé.
- Úgy tűnik az első rejtvényt megoldottuk.- Szólalt meg Gari és vigyorogva elkezdett a táskájában kutatni, a mágikus batyu kívülről egy normális táskának tűnt, de belül elég tágas lehetett, mivel egy komplett ruhaszettet vett ki belőle, majd átnyújtotta nekem.
- Tessék! Gondoltam nem akarsz végig ilyen formális ruhákban jönni, plusz ez menőbben néz ki.- mondta vigyorogva én pedig gyanakodva ugyan, de átvettem a ruhákat. Egy fa mögött átöltöztem, hogy Raanat ne zavarjam, aki már így is zavarba jött kissé. A gatya tetszetős volt, egy bőbb nadrág amely a boka felé haladva lefelé folyamatosan bővült de a derék és comb tájon tartotta a testvonalat, így elég laza beütést keltett, és tetszett hogy egyszerű fekete alapú és vörös
sávokkal díszített volt a bal lábánál. Egy póló volt még amely színben illett a gatyához, rövid ujjú volt és szintén a bal oldala volt piros sávokkal díszítve, erre rávettem a kabátomat amely átmenet volt egy köpeny és egy valódi kabát között, majd a céhkendőmet jól láthatóan a nyakamba kötöttem többször körbetekerve a nyakam körül mígnem egy nagyobb gallérként nézett ki a nyakam körül ami eltakarta a számat, a csuklyát nem húztam most fel. Majd kiléptem a
fa mögül, ezután Gari és Raana dicsérő szavai után elindultunk arra amerre a Necronom mutatott. Nem szerettem sosem ha társaságban kell utaznom, de ha igaz amit mondanak és tényleg csak egy csapat tudja megszerezni a kincseket, akkor megéri velük maradni. Miután mérlegeltem az esélyeimet felzárkóztam hozzájuk.
- Azt hittük elvesztél. -vigyorgott Gari - Vághatnál egy kicsit vidámabb arcot is, vagy minden törvényen kívüli ilyen komor.
-Nem tudom, hogy kell vidámnak lenni, de hagyjuk a dolgot, így is túl sokat tudtok és ez aggasztó.
-Nem kell aggódnod, nem akarunk feldobni vagy ilyesmi, csupán kerestünk embereket akik csatlakozhattak volna hozzánk és eljutottunk pár sötét céhhez is. Eleinte még ők is kinevettek de végül a te céhed lehetőséget látott az expedícióban és mondták hogy kezdetnek téged küldenek el, és ha valóban olyan veszélyes akkor miután meghaltunk az erősebb tagok jönnek. Furcsa
gondolkodásmód, de nem áll szándékunkban hagyni, hogy mások vegyél el a kincsünket nem Raana?
- Ömm, de - hebegett a lány.
- Szóval csak úgy eldobnak bárkit a céhből, meg sem kellene lepődnöm.- morogtam magamban halkan, ami felkeltette a többiek érdeklődését.
- Mondtál valamit Shiki-san?- kérdezte Raana.
- Nem, semmit. - feleltem majd a földet bámulva kezdtem el tovább lépkedni és közben hallgattam a másik kettő bájcsevejét. Nem bíztam bennük ezért a védelmemet egy pillanatra sem eresztettem le. - Egyébként milyen fegyvereid vannak még Shiki? Fegyvermágus vagy ha nem
tévedek, biztos van egy csomó ütős fegyvered.- Gari olyan lett hirtelen, mint egy csillogó szemű kisgyerek, félresöpörte az arcából a szőke tincseit majd várta a válaszom.
- Nos, az az igazság hogy csak egy fegyverem van még, nem igazán foglalkoztam még több fegyver beszerzésével. Eddig tökéletesen elég volt ez az egy.
- Értem.- mondta csalódottan Gari. – Nos, én jég sárkányölő vagyok. – mondta miközben ismét furcsa jégkristályokkal vonta be a karját. – Nem tudom mennyire ismerős számodra a sárkányölő mágia, de én még közöttük is ritkaságnak
számítok. – Büszkét veregette a mellkasát én pedig inkább nem reagáltam sehogyan elmondottakra. Csak battyogtunk tovább és a szemem egyre többször tévedt a Necronomra, amely mereven egy irányba mutatott. Az erdő egyre sűrűsödött és lassan kezdett mocsárba átcsapni a táj. Óvatosan lépkedtünk a süppedő talajon, mindenki résen volt, mert éreztük hogy közeledünk ahhoz a helyhez ahova a Necronom vezetett minket. Hirtelen eltűnt a nyíl a lakrimáról és ismét sötét színekben pompázott előttünk. Ahogy lassítottam nekiütköztem Raananak aki halkan felsikoltott majd Gari a kezével befogta a lány száját és mindhárman felemeltük a fejünket, és ami előttünk volt az elég hihetetlen látvány volt. Egy ősrégi templom volt előttünk, hatalmasra nyúló tornyokkal. A templomot már mindenhol benőtte a növényzet, de a falain tátongó összes résen és sávon mágia áramlott, annyira erős hogy szabad szemmel jól látható volt. Zöldeskék színben áramlott a mágia a templom falaiban és helyenként kitört a levegőbe egy gömböt formálva majd ismét összezuhant és tovább folyt. Olyan érzést keltett bennem az egész mintha az épület élt volna. Furcsa suttogásra hasonlító hangok áramlottak ki a templom résein és még a hatalmas kőajtón is amely a főbejáratot zárta el.
- Ezen sosem jutunk át. – szólalt meg Raana aggódva majd Gari hirtelen felindulásból az ajtónak rontott és olyan könnyedén pattant le róla, mint egy kisebb szúnyog az ablaküvegről. A jégpengéi is szilánkokra törtek. Raana odarohant a fiúhoz és felemelte ülő helyzetbe.
- Jól vagy Gari-san?
- Persze, ez semmiség. – vigyorgott a másik.
- Úgy tűnik, hogy mindennemű mágiát megszüntet ez a mágia, ami az ajtót védi. – mondtam miközben közelebb lépkedve végigsimítottam az ajtó felszínén. A Necronom ismét furcsa fényekben kezdett játszani és a betűk megint megjelentek, miután rendeződtek ezt olvastuk ki belőlük.

A téli napfényben gyönyörűen csillogok, mégis a kezednek brutális vagyok. Én vagyok a veszély a fejed fölött és a lábad alatt. Mi a nevem?

Mindenki elkerekedő szemekkel nézte a rejtvényt majd ismét töprengeni kezdtünk. Kezdtem úgy érezni, hogy annak ellenére, hogy mennyire irritál a jelenlétük, több fej jobban átgondolhatja a dolgokat és hamarabb megfejt mindent, tehát hamarabb megkapom az erőt, ami által erősebb leszek.
- Ez is valami egyszerű anyag lehet, biztosra veszem.
- Tél, valami téllel kapcsolatos dolog, talán a hó lehet az?
- Vagy a jég – mondtam, és Gari egy jégtömböt formálva a Necronom felé fordította azt. A betűk eltűntek és minden kavarogni kezdett benne majd egy hatalmas puffanás keretében az ajtó kezdett kitárulni. Gari és Raana teljesen oda voltak, hogy sikerült megfejteni még egy rejtvényt, de még nem volt vége.
- Nem gondoljátok, hogy ez egy kicsit túl egyszerű volt? – kérdeztem és
óvatosság gyanánt elővettem a fegyverem. A gyanú nem volt megalapozatlan, mivel az ajtó amint feltárult elkezdett darabjaira hullani. Apró kis kockákká vált, amit egy hatalmas morajlás követett, ezután az ajtó körüli fal is megmozdult mi pedig hátrálni kezdtünk. Szép lassan a sok négyzetes forma a levegőbe emelkedett és a mágikus sávok, mint erek kezdtek futni bennük, a darabok végtagokká és egy testté fejlődtek amelyeket lebegő kékes kristályok tartottak egyben. Két óriási rákszerű láb állt össze amelyek a földbe szúródtak és előttünk felemelkedett a hegy méretű kőszobor, vagy nem is tudom minek írnám le a lényt. Egy apócska kocka egy világító kristállyal a közepén, ez volt a lény feje és a többi masszív kőtömb mind a testét képezte.
- Ez nem néz ki jól- jegyezte meg Gari miközben maga mögött tolta hátrébb Raanat.
- A templom őrzője, úgy tűnik nem akarja hogy belépjünk. Végre elpusztíthatunk valamit, úgyis kezdett lapossá válni a túra. – mondtam és nekirontottam a fegyveremmel a lénynek. Meglepően könnyen kavics méretűvé aprítottam a lényt ahol csak érem, de eltörpültem mellette, így a seb, amit vágtam belé szintén csak egy bolhacsípésnek hathatott neki. Gari is nekilendült és a jégpengéit a karjai köré fonva ütötte a bestiát. Minde ketten a kristályszerű izületeket céloztuk,
de a hatalmas karok és a rákszerű lábak között nehéz volt manőverezni. A termete ellenére nagyon gyorsan mozgatta a lény a karjait és el is talált. A hatalmas erő, amellyel a földre taszított teljesen letaglózott. Egy pillanatra mozgásképtelen lettem, de amikor láttam, hogy az óriás ráklábbal engem vett célba összeszedtem minden erőmet, hogy kitérjek a támadás elől. Gari hatalmas kőtömböket hasított ki a lényből, de mind hiába, szinte semmit nem értünk el a
felszíni karcolgatással. Ha még ez nem lett volna elég, a régebben leszakított darabok a levegőbe emelkedtek és minket céloztak, és voltak olyanok is amelyek visszaépültek a kitört helyre. A lény hasánál volt a kőajtó amely ismét zárt állapotban volt és nem tudtunk rajta átjutni. Nagyon lekötött mindkettőnket az hogy a lénnyel foglalkozzunk ezért Raanaról meg is feledkeztünk, egészen addig amíg meg nem hallottuk a sikolyát. Gari a lány nevét kiáltva indult meg hogy megmentse őt a szörny lesúlytó karjától, de nem ért volna oda isőben. Csak figyeltem meredten, ahogy fekete
lángok kezdenek a kőkar köré fonódni és úgy tűnt mintha a kő szó szerint a semmivé égett volna el. A mágikus sávok elhalványultak és a lény bal karjáról leesett a tenyere és csak egy rakás egyszerű kő maradt vissza. A lángok nyomása messzire szórta szét a kőtenyér darabjait így a lányt nem érhette el az. Amikor Gari meglátta, hogy a lány rendben van akkor viszatért a lny ütlegeléséhez.
- Shiki, ez így nem fog menni! –kiáltotta oda nekem miközben mind ketten a
szörny végtagjait próbáltuk tovább csonkítani, hogy harcképtelenné tegyük.
- Valami ötlet? gáááh…. – a hátamba állt egy kőszikla, amely még egy korábban levágott darabból került oda, ekkor a rákszerű lábbal felrúgott a levegőbe és a fejével egy vonalba kerültem, és megláttam hoyg a kristály közepén egy hatalmas lyuk tátong. Egyből azt kezdtem el célozni.
- Gari, a szörny fejét, a fejét célozd.- A láncaim semmit nem értek ellene és a lény is kapadozott felém amikor a pengéimet a lyukba mélyesztettem, de Gari sikerrel járt. Amint a jégpengéje a lyukba ért a lény mintha megdermedt volna, a furcsa kinézetű jég megmentette a helyzetet, mintha egy kulcs került volna a zárba. A kőtömbök a földre hulltak és a kristályok is elszürkültek, már nem
izzott a mágiától az egész hely.
- Ezaz ! Sikerült! Megcsináltuk! – ujjongott a srác mialatt kilihegtük magunkat és Raana odasietett hozzánk hogy megtudakolva hogy jól vagyunk-e.
- Szóval…. a megfejtés csak a teszt első része volt… a megfejtés volt maga a kulcs is , a jéggel le tudtuk győzni. –lihegtem fáradtan, úgy éreztem, hogy egy csomó mágikus erőmet elszívta ez a lény, nem érte. Felkeltünk és besétáltunk az immár nyitott ajtón, és egy óriási terem várt minket, amely már eléggé rossz állapotban volt a közepén egy oltárszerű emelvénnyel, amelyre a tetőn keresztül sütött be a napfény.
- Miféle hely lehet ez?
- Rossz érzésem van fiúk.- remegett Raana de mi csak siettünk előre, ahogy csak bírtunk, habár eléggé kimerültnek látszott Gari is , őt is a megszerezhető erő hajtotta tovább akárcsak engem. Felértünk az emelvény tetejére ahol egy kőtömbre helyezett zöld kristály várt minket, nem volt túl nagy, az ember egy kézzel meg tudta fogni és a napfényben csillogogott ahol forogtunk körülötte.
Gari habozás nélkül a kristály felé nyúlt, amely egyre fényesebben világított minél közelebb került hozzá a fiú keze, míg végül egy hirtelen lökéshullámmal eltaszította magától a fiút és visszaállt az eredeti csillogásába. Mindannyian értetlenül álltunk a történtek mögött, és egyre furcsább lett a helyzet amikor velem is ugyanez történt. A kristály ellökött magától így nem tudtunk mégcsak
hozzá érni sem, mágiával nem is próbálkoztunk, egyrészt nehogy kárt tegyünk benne, másrészt fenn állt a veszélye hogy még egy olyan monstrum fog felemelkedni a semmiből.
- Had próbáljam meg én. –mondta Raana és gyengéden mindkét kezével a kristályért nyúlt, amely szintén intenzívebben kezdett világítani, míg már-már vakító fényű nem lett. Garival eltakartuk a szemünket és amikor a fényjátéknak vége lett akkor csak Raana állt az emelvényen kezében a kristállyal. Mindenki várta, hogy vajon miféle lény támad ránk hirtelen most hogy elemeltük a „kincset”, de nem történt sokáig semmi.
- És most? – kérdezte Gari majd a Necronomra pillantott. –Nézd!- mutatott rá és felemeltem a fekete gömböt amely csak egy egyes számot mutatott és az is pár másodperc múlva eltűnt.
- Ez meg mi volt? Egy újabb rejtvény? – Az öregnek igaza volt még a feketepiacon, a gömb tényleg kommunikál velünk, valami nagyon különleges mágiával működhet.
- Nos ha nem akar semmi óriás eltörölni minket, akkor szerintem jobb lesz elhúznunk innen.– Mindenki a kijárat felé vette az irányt, és amikor elhagytuk a templomon mögöttünk egy hatalmas robbanás zaja hallatszott, amikor megfordultunk három maszkos ürge állt a templom tetején köpenyben, vajon mit akarnak?

A templom örzője: https://2img.net/r/ihimg/photo/my-images/833/golemm.jpg/

In search for power (Part 3)
Kutatás az erőért (3. Rész)

Bajban vagyunk, a „csapat” három tagja közül, kettőnket igencsak helyben hagyott a legutóbbi harc a kapuőrrel. Ez nem lesz jó, nagyon nem! A három, köpenyes fazon vigyorogva figyelt minket karba tett kézzel, majd az egyikük felemelte a kezét és felénk tartotta a tenyerét és még szélesebbre húzta a vigyorát.
-Halál rátok…. Ex Quip! Flame Emperor’s sword!!! –[/color] Egy kard jelent meg a kezében melyet a feje felé emelve izzásba hozott és lesuhintott vele.
- Flame Slash! – egy félhold alakú lángoló csóva szált ki a kardból és egyenesen felénk száguldott. Gari túl sebzettnek tűnt és Raana reszketett a félelemtől, én pedig még rosszabb állapotban voltam, mint ők ketten együtt véve, de mégis erőt kellett vennem magamon.
- Ex quip Chain Guillotine!! – kiáltottam és a pengéimet magam elé tartva álltam bele a csóvába, ami rajtam robbant fel és nem érintette a mögöttem levőket. Gari és Raana arca teljesen sokkolva volt és egy pillanatra nem is tudtak még csak megmozdulni sem. Miután a füst elillant remegve, darabokra tört fegyverrel álltam ott előttük, a bőröm teles teli volt égési sérülésekkel és több helyen véreztem. Felemelve a fejemet szóltam a mögöttem levő meglepett pároshoz.
- Ne értsétek félre, csupán szükségem van rátok…. hogy megszerezzem az erőt ami az utunk végén vár. Mielőtt bármi mást képzelnétek bele a…a dologba én csak …. –és a lábam felmondta a szolgálatot, hátradőlve vártam hogy a földbe csapódok, de Gari megfogott és kellő erő híján nem megtartott csupán lassította a földre érkezésem.
- Menekül….nünk , kell!! – mondtam félig elhaló hangon mialatt Gari a megmaradt varázserejét az égett sebeim jegelésére használta fel, de még a karjaimat sem tudta lejegelni teljesen mikor már teljesen elfogyott a varázsereje, majd a földre rogyva Raanara nézett.
- Nos ki hitte volna, hogy csak eddig jutunk. –vigyorodott el. – Ne félj, megvédelek pont, mint amikor kicsik voltunk. Emlékszel? Raa-na… - Gari alig bírt a négykézláb maradni és Raana félelme egyre jobban dühbe csapott át.
- Gari!! Shiki-kun!! – majd a három fickóra nézett és teljesen elvesztette az önuralmát. – Ti ott! Hogy meritek megtámadni azokat akik így is gyengélkednek! Nincs bennetek semmi szégyenérzet? – erre a három fickó felkacagott és a fegyveres fazon a földre köpött.
- Mintha érdekelne minket, amiket fecsegtek. Mi a Demon Card veszedelmes triója vagyunk! Úgy bizony, egy sötét céhet nem vagytok képesek megállítani, kis pondrók! – Raana arcáról teljes mértékben eltűnt a félelem és a düh eluralkodott rajta. Az arcához nyúlt és szabadjára engedte az erejét.
- Kuroryo no houkou!!! – majd fekete lángokból álló örvény zúdult az ellenség felé és kis híján a templom tetejét is magával vitte. A három sötét céhes félre ugrott, de a mágia ereje még így is ellökte őket az útból.
- Miféle mágia ez?! A lány az előbb… fekete lángokat idézett! – a három fickó meglepődve szedte össze magát és a földre ugorva nézett szembe velünk. Mi pedig a kétségbeesés szélén észre sem vettük, hogy a kristály ami Raanahoz került egyre élesebben kezd világítani, mint nemrég mielőtt megszereztük volna. A fénye egyre intenzívebb lett és végül már-már vakítóvá vált, és egy hatalmas hullámot bocsájtott ki magából. Mindenki eltakarta a szemét és mikor a fény elcsitult akkor eszméltünk rá hogy egy teljesen más helyen vagyunk. A templom és a mocsár eltűnt, a három fazon is, megmenekültünk. Eleinte senki nem hitt a szemének, de végül felfogtuk mi történt és Garival teljes nyugalomban estünk össze. Miután felébredtem egy lepedőn találtam magam, egy lobogó tűz mellett az erdő közepén. Gari mellettem horkolt egy hasonló lepedőn és a sebeink be lettek kötözve. Közeledő lépteket hallottam és megpróbáltam felkelni, de a sebeim miatt nem tudtam nagyon mozogni. Megnyugodtam, amikor megláttam, hogy Raana jött ki a fák közül egy csomó száraz ággal a kezében.
- Ohh Shiki-kun már fel is ébredtél, csak egy fél órája aludtatok el.
- Mi történt? – hirtelen szédülés követte a kérdésem és a fejemhez kaptam.
- Nos mind ketten kidőltetek és gondoltam ellátom a sérüléseiteket ahogy csak tudom. A három fickónak sincs semmi nyoma. Most megpihenhetünk, hogy erőt gyűjtsünk a további úthoz.
- Értem. Mond csak, mi volt az a mágia, amivel megmentettél minket? – a lány meglepődött a kérdésemen majd zavartan csak annyit felelt.
- N-nos, én egy fekete sárkányölő vagyok.
- Értem… szóval olyan, vagy mint Gari? – Fogadtam a tudatlanok nyugalmával ezt a tényt, mivel semmi információm nem volt eddig a sárkányölőkről.
- Szóval ti lényegében elemi mágusok vagytok, akik úgy viselkednek, mint egy sárkány? – Tettem fel a következő meglehetősen együgyű kérdésem.
- N-nem egészen, tudod minket gyermekkorunkban, Garival. – A lány akadozva beszélt és a mellkasához kapott. – Minket egy intézetben tartottak ahol egy különleges lakrimát ültettek a testünkbe, és így tettünk szert az erőnkre.- Nem láttam értelmét további kérdezgetésnek ezért egy bólintással letudtam a dolgot és visszafeküdtem a helyemre, majd elmerengtem azon, amik nemrég történtek. Megéri mindezt megtennem mások védelméért, nos, szükségem van rájuk nem? Három ember nyithatja csak ki együttes erővel a kincset rejtő ajtót. Addig méláztam, hogy már lassan ránk esteledett és szép lassan Gari is ébredezni kezdett.
- Haaaaaoooow jó reggelt mindenkinek – nyögte ki ásítozva a jég sárkányölő.
- Már este van. Átaludtad az egész napot Gari. – folytatta a lány majd elénk tolt egy-egy tál, gőzölgő Rament és magának is szedett a fazékból. Gari szeme felcsillant és egy rövid „jó étvágyat” után nekiesett az ételnek.
- Meddig akarunk még itt időzni? – Kérdeztem két falat között, amire a többiek meglepetten reagáltak. – Minél hamarabb folytatnunk kell a kutatást és felkészülni a köpenyes fickók újabb támadásaira. – A mondatom végeztével furcsa mocorgásra lettem figyelmes, amely a zsebemből jött. Amikor benyúltam akkor vettem észre, hogy a Necronom kezdett működésbe lépni apró rezgések közepette. A sötét színeket ismét kavargó fények váltották fel, és ahogy megszoktuk, ismét betűk kezdtek kirajzolódni a lakrimában. Mi lesz a következő rejtvény?

-Ha velem vagy, a szíved nem ismeri az értelmet. Teljesen elvakítalak, hogy megöld minden ellenséged. Mi vagyok?-

Ismét egy értelmetlen szójáték. Felolvastam a következő rejtvényt a többieknek, de nem tudták megtippelni mi lehet az. Abból indultunk ki, hogy az előző kettő rejtvény megfejtése valamilyen elem volt, akkor ez is az lesz. Próbálkoztunk az összessel, ami eszünkbe jutott, de nem történt semmi.
- Talán ideje lenne indulnunk. – Vetette fel Gari.
- Mégis hogyan, nem tudjuk merre menjünk, amíg nem fejtjük meg a rejtvényt addig a lakrima nem mutatja az irányt nem igaz?- Most először alaposan körbepillantottam az erdőségben és furcsamód ismerősnek tűnt az egész táj.
- Van egy település a közelben. – Szólaltam meg, és észre sem vettem, hogy a hangom elcsuklik egy percre. – Redville a neve! – A másik kettő felcsillanó szemekkel kezdett el kérdezgetni az irány felől.
- Biztosan van kényelmes ágyuk és rengeteg kajájuk- szólal fel izgatottan Gari.
- Shiki-kun tényleg van egy kisváros a közelben? Oda tudnál vezetni minket, sokkal biztonságosabb lenne, mint itt kint az erdőben. – Igyekeztem kerülni velük a szemkontaktust, majd felkeltem és felvettem a pólóm és a pulóverem.
- Igen, kövessetek. – Majd elindultam az erdőn át ki a legelső útra, amelyre emlékeztem. A többiek követtek és az utunkat csendben tettük meg. Olykor elhangzott pár kérdés a kisvárosról, de nem adtam rá válaszokat, csak tovább vezettem őket, amíg el nem értünk Redvillebe. A látvány sokkolta őket, az ütött-kopott tábla a falu határán az „elátkozott város” felirattal. Majd a bejáratra nyíló főtér ahol a fára fellógatott csontvázai voltak a lakosoknak. Némelyik még nem bomlott el teljesen és a ruháik is elég megviseltek voltak. A legtöbbjüket legyek, varjak és egyéb dögevők lepték el. A varjakra pillantva úgy éreztem, mintha mind engem figyelne. Gari és Raana meglepődve és elborzadva figyelte a leégett és feldúlt városképet.
- Mi… mi történt itt? – kérdezte Raana könnybe lábadt szemekkel.
- Ki a franc mészárolt le ennyi ártatlan embert? – Gari arca elszörnyedt és dühös volt. Egy darabig csendben voltam majd szembe fordulva velük és a földet bámulva annyit mondtam csak.
- Én voltam! – Gari hirtelen felindulásból nekem rontott, hogy behúzzon egyet és én a Guillotineom törött darabjait előhívva megállítottam úgy, hogy a pengék pont a nyaka előtt álltak meg olyan pózban mintha meg akarnám fojtani őt és a láncaim egy fél méterre a testétől, köré fonódtak. Raana felsikoltott és megpróbált leállítani minket.
- Ezek az emberek nem tehettek semmi rosszat!!? És te mégis megölted az összeset puszta szórakozásból?!! – Gari szinte őrjöngött én pedig halálos nyugalommal válaszoltam neki kifejezéstelen arccal.
- Igen, elvégre egy sötét céh tagja vagyok, ezt ne feledd!
- Tudtam, hogy a sötét céhesek mocskos alakok, de hogy ennyire. – Morgott a srác és megpróbált uralkodni magán.
- Itt nem maradhatunk. – jelentette ki Gari.
- A környéken ez a legbiztonságosabb hely, még akkor is ha ennyire romos. – Gari összeszorította a fogát és nyelt egy nagyot, majd megragadta Raana kezét és az egyetlen épnek tűnő ház felé vették az irányt.
- Mégis mennyi időbe fog telni, hogy minket is megölj?-
- Nem kell ilyen apróságok miatt aggódnod, ha igaz amit mondtál és valóban három ember kell a kapu kinyitásához, akkor mindannyiunknak előnyösebb, ha életben maradunk nem?- Kezdett beesteledni, de Gari nem tudott aludni. Én és Raana már rég elbóbiskoltunk, mikor ő még dühösen morgott az egyik sarokban. A reggel sem kezdődött valami nyugalmasan, Gari a falba csapva fogadott mikor elindultunk a kijárat felé.
- Eltűröm, hogy a csapat tagja vagy, egyelőre. De figyelmeztetlek, ha megszereztük mindannyian, amiért jöttünk és újra találkozunk azután, hogy szétválunk, nem fogom megkímélni az életed. – Az arca nagyon komoly és mérges volt, amelyet az én rideg érzéketlen arckifejezésem csak erősített.
- Rendben, megpróbálhatsz megölni, de ne engem okolj, ha fordítva sül el. – Majd otthagytam fortyogni magában Garit és Raana aggódó arccal követett ki a faluba, amelyet már kora reggel elhagytunk.
- Megálljatok ti kis mocskok!-
- Végre megvannak!!- Kiáltották a hátunk mögül, majd mikor hátra fordultunk ugyanaz a három csuklyás fickó állt mögöttünk. Még csak egy napja hogy megtámadtak és a sebeink nem gyógyultak be teljesen. Ennek ellenére mindegyikünk harci állásba állt.
- Döntsük el egyszer és mindenkorra ki fogja megszerezni a végső hatalmat, kis pondrók. – Az egyikük vigyorogva leugrott.
- Ideje végezni veletek!- A másik aki fent maradt, ismét megidézte a lángoló fegyverét. én pedig habozás nélkül felugrottam a romos ház tetejére.
- Te most velem jössz. – És magammal rántva a ház mögött udvarra löktem a fickót. A társát láthatóan nem érdekelte, hogy mi történt, mivel egész végig az volt a tervük hogy külön harcoljanak velünk. Gari azzal a fazonnal került szembe, aki az imént leugrott a háztetőről és Raananak maradt az, aki eddig még nem mozdult. Gari egyenest nekirontott a fickónak, és jégkristályokká változott karjaival folyamatosan ostromolta a fickót, aki csak kitért a támadások elől, de nem használt mágiát. A saját ellenfelem fizikai erejéből ítélve, ez a három nem lehetett sokkal erősebb nálunk. Lehet hogy eltörte a pengém de szinte gyerekjáték volt letaszítani a háztetőről és a hátulsó kerthez cipelni, talán rejtegetne valamit? Túl gyorsan bekövetkezett ez a harc, miután a földbe döngöltem a fegyvermágust hátrébb ugrottam és hagytam, hogy feltápászkodjon. A fickó nyögött párat és a mellkasához kapkodva próbálta összeszedni magát.
- Francba, nem hittem, hogy egy ilyen taknyosban ennyi erő lenne. Legutóbb nem voltál nagy szám.
- Akkor nem állt szándékomban harcolni, most kiegyenlítettebb esélyeink vannak. – ropogtattam ki az ujjaimat, majd a nyakamat és felkészültem a harcra puszta kézzel. Nem tudtam használni a fegyverem, így a régi küzdőedzéseket kellett felfrissítenem magamban. Minden mozdulatot, védést és ellentámadást, amit csak megtanítottak, hogy jó merénylővé váljak. A fejemben folyamatosan a harc kimenetelei és valami okból a rejtvény járt, felváltva. A fickó megragadta a lángoló kardot, amivel széttörte a fegyverem és nekem rontott. A kardjával a levegőbe suhintva indított el még egy lángcsóvát, ami egyenesen felém jött. Az utolsó pillanatban elugrottam előle és gyomron rúgtam a fickót, aki összegörnyedt a fájdalomtól.
- Látom, fegyver nélkül nem megy olyan jól a harc, igaz? – A fickó kissé remegve szorította meg a fegyverét és egyre hevesebben támadott, gyorsabban és több erőt ölt bele a támadásaiban, azonban nem volt túlzottan pontos.
- Egy ilyen kis szarházi engem nem fog legyőzni, csak halj meg végre! – Egyre gyorsabb és erőteljesen rohamokat indított felém és rákényszerített, hogy előhívjam a törött Guillotinom, ekkor a fickó megállt és felkacagott.
- Áháháháá azzal a darabokra tört játékszerrel akarsz küzdeni ellenem? Milyen szánalmas. – Majd egy sima suhintással lecsapott a fegyveremre, amely egyre csak repedezett az övé alatt. Elhúztam a fickó karját és ezzel kibillentettem az egyensúlyából, ezután a fegyverem törött élet darabjait használva egy meglepően nagy vágást ejtettem a fickó mellkasán. A vére elkezdett kiömleni a testéből egyenesen a fegyveremre, és amikor elhúztam azt egy furcsa dologra lettem figyelmes. A Guillotine elkezdett regenerálódni, a kisebb repedései begyógyultak ott ahol a vér érte és a rácsorduló vér is megszikkadt és lepattogzott a felületéről. Ekkor ugrott be az emlékkép arról a furcsa üllőről, ami egy nagy kád, forró vérben volt, és amiben a Guillotinet is kovácsolták. Nem voltam biztos a teóriámban, ezért kellett tennem még egy próbát. Nekirontottam a fickónak és még egyszer ejtettem rajta egy vágást, ezúttal a vállán és a Guillotine repedései ismét eltűntek, sőt a törések mentén is újraépülni látszott a fegyver.
- Miféle szörnyeteg vagy te? Mi az a fegyver? – Kérdezte pánikolva a fickó.
- Még én sem tudom minden titkát, de úgy tűnik egy igen érdekes képességét fedte fel most előttem. – Szóval a vérben levő vasat építi be magába, érdekes egy tulajdonság. Még nem épült fel teljesen, de az előbbi két vágás és az abból származó vér jelentősen javított a Guillotine állapotán. A fickó nem sokáig volt kizökkentve a történtek által, így nem volt alkalmam rátámadni. Ellentétben velem, neki nem okozott gondot a támadás. Felhagyott a lángtámadásokkal és közelharcra váltott. Felülről lendítette felém a kardját, amit kivédtem, majd egy ellentámadással próbálkoztam, de kétszer nem működött ugyanaz a trükk és elugrott előlem. Gyorsan akart végezni a harccal, mint az elején ezért ismét gyorsan támadásba lendült. Össze-vissza hadonászott a kardjával remélve, hogy eltalál vele. Látszott rajta, hogy a kudarc egyre dühösebbé teszi és ez a düh kiült az arcára is.
~A düh…. talán a rejtvény is… nincs időm most erre gondolni harc közben!~ Hátrafelé ugrálva tértem el a legtöbb csapás elöl, de nem tudtam sokáig menekülni, mivel a ház fala egyre közelebb került hozzám. Amikor a hátam a falnak ütközött, lehajoltam, hogy kivédjem a fickó csapását, aki tiszta erőből a falba csapott és egy szép kis rést hagyott a falon, benne a kardjával. Mialatt megpróbálta kihúzni a kardját a falból én felegyenesedtem és belehasítottam a fickó karjába. Ennek köszönhetően a fegyverem ismét javult egy kicsit és kezdte felvenni eredeti alakját, felkészültem, hogy ezt a pillanatot kihasználjam és minél több vágást ejtsek a fickón, de egy hatalmas robbanás félbeszakított. A ház mögül hatalmas fekete lángokat láttam felcsapni és jégszilánkokat szállni az ég felé. Gari és Raana már végezhetett a harcával, amit az erősített, meg hogy az ellenfelük menekülőre fogta és odakiáltottak a fickónak, akivel én is harcoltam.
- Visszavonulunk!- Láttam a fickó arcán hogy nem örült annak, amit hall, de nehezen kihúzta a fegyverét a falból és elkezdett futni a többiek után. Gari és Raana mögém lépett, a fiú arca még mindig dühös volt, amikor megpillantott, de nyelt egyet és felmérte a helyzetet.
- Jól vagytok? – kérdezte és egyből Raana felé fordult, meggyőződve hogy a lánynak nincs komoly baja.
- A megoldás… szerintem rájöttem. – mondtam kissé lihegve a fegyveremre meredő tekintettel. A másik kettő arca felcsillant.
- Mi az? – kérdezte a lány izgatottan.
- Gondoljatok bele, mi az ami elvakít és rávesz hogy megölj valakit. Szerintem a düh az! – És amint a szó elhagyta a szám, a Necronom elkezdett izzani és a nyíl, amely a következő helyszín felé mutatta az irányt ismét megjelent. A többiek szeme felcsillant, még Garié is aki igyekezett fenntartani a szigorú dühös arcát. Mindannyian fellélegeztünk, de ugyanakkor gyanakvóak is voltunk, hogy az ellenfél ilyen hamar elmenekült. A többiek elmondása szerint nem volt olyan egyoldalú a harcuk, sőt eléggé megizzadtak, de hirtelen menekülőre fogták a dolgot. Nem törődtünk sokat vagy nem akartunk sokat törődni a miértekkel, csupán összepakoltuk a holminkat és elindultunk a nyíl irányába, nem sejtve hogy valaki követ minket. Egy furcsa árny jelent meg az erdőben a hátunk mögött túl messze hogy észrevegyük, az alak tett pár lépést majd megérintette a mellette levő fát, a ruhája vörös színű volt…. vörös.

Mindenki megtépetten kelt útra, követve a kis nyilat, amely a helyes irány felé mutatott. A necronom most kifejezetten nyugodt volt, sem a nyíl sem a gömb belseje nem háborgott. Nagyon kimerültünk és legszívesebben mind hárman ott estünk volna össze, de mindenki menetelt tovább ameddig csak tudott, nem törődve a fáradtsággal. Az tartotta bennük a lelket, ami bennem is, hogy ha ez sikerül, akkor az erőnk jelentősen megnő.
- Nem…. nem bírom tovább. – szólalt fel Raana és már az ájulás szélén volt mikor Gari elé ugrott és a hátát tartva neki a lány ráborult.
- Raana, tarts ki! - Gari ezután felkapta őt a hátára és így mentünk tovább egy darabig néma csendben. Már esteledett mikor furcsa fényekre lettünk figyelmesek az út végén, amin sétáltunk. Garival összenéztünk majd szó nélkül elhatároztuk, hogy megközelítjük a fény forrását. Ahogy egyre közelebb és közelebb értünk, egyre jobban kezdtek kibontakozni egy kis település körvonalai előttünk. Gari-nak felcsillant a szeme mintha egy csodát látna. Én nem voltam ilyen lelkes, csupán gyanakvó, a falusiak biztos nem fogják jó szemmel nézni, hogy pár harci sebektől szenvedő egyén belép a területükre, de nem volt, mint tenni, a falu pont a mi utunk irányába esett, így jó alkalom volt ez a regenerálódásra.
- Siessünk, biztos van egy fogadójuk! – tört ki magából Gari és elkezdett futni Raanaval a hátán a település felé. A lány a nagy lármától felébredt és értetlenül nézte a másikat, hogy miért cipeli majd lemászott Gari hátáról és ő is a város felé futott csillogó szemekkel.
- Shiki-san nézd. – Integetett nekem a város felé mutatva a lány és megvárta, míg szép lassan odasétálok.
- Legyetek óvatosak, nem ismerünk itt senkit.- próbáltam óvva inteni őket, mindhiába. A település átlagosnak tűnt, így estefelé csak egy két embert lehetett látni az utcán. Talán ötven házból állt az egész középen egy kör alakú térrel és a tér közepén levő nagy fából és kőből épült fogadóval. A fogadó zaja már a település bejáratánál is hallható volt és mind hárman egyből arrafelé vettük az irányt. Odabent vagy egy tucat ember mulatott és mikor beléptünk egy percre elcsendesedett minden. A csapos és a többi ott dolgozó ember látván a sebeinket egyből odasiettek hozzánk.
- Jézusom, jól vagytok drágáim? – kérdezte egy idősebb nő egy kendővel a kezében.
- Igen köszönjük, csak volt egy kis gondunk út közben, banditák tudja…. – vágtam rá gyorsan elcsitítva a többieket, akik nyilvánvalóan az igazat akarták mondani. Nem hiányzott, hogy tudják, hogy mágusok vagyunk. A nő azonnal egy lavórért szaladt, amiben meleg vizet hozott és a fickó, aki feltehetőleg a férje volt segített Garinak és Raananak felmenni az emeletre. Egy szobába fektettek minket és bekötözték a sebeinket. A kimerültségtől nem sokáig tudtam ébren maradni, hogy rajtuk tartsam a szemem, így hamar kidőltem. Amikor felébredtem már másnap délre járhatott és egy-egy tál friss étel volt elénk készítve az ágyaink mellett. Ettem pár falatot, majd felkeltem az ágyból és az ablakhoz léptem. Kiültem a párkányra és a városra nyíló panorámát figyeltem. Miközben körbenéztem beugrott, hogy a nerconom már régóta a zsebemben van, így hát elővettem, hogy megtudjam változott ezen az óta valami rajta, de nem. A nyíl még mindig egy irányba mutatott, akármerre is forgattam.
- Shiki-san?! – Hallottam a hátam mögül az ismerős hangot. Ranna éppen ébredezett, mellette pedig Gari nagyban horkolt. Raana a teltét a takaróval takarta majd felvette a ruháit, miközben én az ablakon bámultam kifelé. Raana odajött mellém és kihajolva az ablakon vett egy mély levegőt.
- Milyen kellemes idő van nem? Olyan mintha a múlt eseményei meg sem történtek volna. –mondja mosolyogva, majd egy picit elszomorodik.
- Redville, és a sok harc… minden mintha meg sem történt volna, nem Shiki-san? –mosolyodik el ismét felém nézve. Igyekeztem elkerülni a szemkontaktust.
- Ott van az ágyad mellett az ebéded, edd, meg amíg meleg. – Raana vetett egy ártatlan pillantást az ágyára és az ételéért sietve kezdte el majszolni azt. Ez a helyzet túl nyugodt volt a számomra, nem szoktam meg az ilyen körülményeket. Raana miután befejezte az étkezést visszajött és a vállamra hajtotta a fejét, én azonban finomat eltoltam őt, mire ő meglepődve elpirult és elmosolyodott egy kicsit. Odadőlt a párkányra mellém majd kérdezősködni kezdett.
- Shiki-san, mondd miért lettél sötét céhes?-
- Ne! Nem akarok beszélgetni Raana, nem vagyok az a fajta. – Zártam le a beszélgetést mielőtt kínos véget ért volna, nem kell senkinek sem tudnia rólam. Raana kissé elszomorodott majd visszament az ágyához és lepihent. Miután Gari felébredt és megebédelt egy pár perces örömáradattal bombázták egymást Raanaval, majd miután meggyőződtek róla, hogy mind ketten élnek és épségben vannak, elindultunk az úti cél felé. A fogadóban kiderült, hogy nem egy napot, hanem egy hetet pihentünk a fogadóban, de a fogadós asszony még mindig marasztalni akart minket annak ellenére, hogy a legtöbb sebünk már összehúzódott vagy begyógyult. Raanaék kedvesen visszautasították tudván hogy így is rengeteg időt vesztettünk, így az asszony csomagolt nekünk egy-egy nagy adag ételt és italt és az utunkra engedett minket. Magunk mögött hagytuk a kis falut és sietősre fogtuk, illetve fogtam a dolgot.
- Lassíts már Shiki, a kincs úgy sem szalad sehová!- szólt Gari lihegve én pedig hátrapillantottam a szokott rideg tekintetemmel.
- Meglehet, hogy a másik csapat, akikkel harcoltunk már közelebb jutott a kincshez. Nem vesztegethetünk el több időt!.-
- Gondolkozz, már ők csupán a mi nyomainkat követik, nincs Necronomjuk ami elvezeti őket, ez az előny csak a miénk és nem vehetik el tőlünk, nem igaz? – Volt valami abban, amit mondott, de nem mutattam ki az egyetértésem csupán előre fordultam és tovább sétáltam.
- Siessünk!- mondtam ridegen és gyorsabban kezdtem el lépkedni a necronom irányába, amely egy darabig a városokat összekötő úton vezetett minket.Három órája gyalogolhattunk az úton mikor az élesen jobbra kanyarodva folytatódott, de a Necronom pedig a mező felé mutatott, pontosabban a távolban látható hegyek felé.
- Nos, az út kényelmes része itt véget ér. – Vakarta a tarkóját csalódottan Gari.
- Igen, de szerintem van elég felszerelésünk, hogy a nehéz részét is könnyedén vegyük. –Próbálta felvidítani Raana a fiút, ami sikerült is.
- Gyerünk!- Mondtam egyhangúan majd letértünk az útról és a mezők felé vettük az irányt. Egy eléggé nyílt terepen voltunk, a távoli hegyek voltak csupán azok, amelyek határt szabtak a végtelenbe menő mezőségeknek. Minden zöld volt, néhány helyen a fűben, foltokban virágok voltak és a szél szabadon fújt. Raana és Gari sokkal inkább élvezte a táj szépségeit mintsem tartotta volna a lépést.
- Olyan kellemes ma az idő nem gondoljátok? – Kérdezte Raana miután vett egy mély levegőt. Gari és én is megálltunk, amikor a lány leült egy kicsit pihenni.
- Nincs időnk hogy… - kezdtem volna mondani mikor már elkezdtek kipakolni, hogy egyenek. Felsóhajtottam és leültem melléjük, de mivel nem voltam éhes ezért nem csináltam semmit, csak hátradőltem a fűben. Miután kiélvezték a kis sziesztájukat elindultunk a hegyek felé. Már bőven beesteledett, mikor a hegyek lábához értünk, de hosszas nyaggatás után sikerült rábírnom a másik kettőt, hogy még ne táborozzunk le itt, hanem mennyünk a hegyek belseje felé. Így is tettünk, még egy órán át vándoroltunk a sötétben, csupán pár lakrima világított nekünk, majd egy a hegy oldalából fakadó patak mellett vertünk tábort. Tüzet raktunk a a maradék fánkból amink volt, majd a vacsora mellet szép lassan mindenki álomba szenderült. Mindenki nyugodt volt, a három, köpenyes alakot nem láttuk már több mint egy hete, így nem volt ki miatt aggódnunk, legalábbis nekik nem. Még egyikünk sem sejtette, de egy alak követett miket a hegyeken át. tartotta a tisztes távot, talán még a látótávolságunkon is kívül lehetett, de az biztos volt, hogy minket követ. A pislákoló lángokat figyelve aludtam el, mindig is szerettem a tüzet, annak ellenére, hogy az első tapasztalatom szörnyű volt vele. Másnap reggel viszonylag hamar ébredt mindenki, az egy hetes alvásnak hála eléggé kipihentek voltunk. Miután összepakoltunk mindenki felkészült az útra, ami előttünk állt. A hegyeket átszelni nem volt egy egyszerű feladat. Számos hegyomlást és földcsuszamlást kellett kikerülnünk, így hatalmas kerülőket tettünk, amely plusz időbe került. Nagyjából öt órás gyalogút után egy hatalmas tóhoz értünk, amely a hegyek között volt elrejtve. De ami igazán lenyűgözött minket az nem a tó volt, hanem a hatalmas kőoszlopokon álló kör alakú épület, amely a tó fölött állt. Az épületre egy óriási spirál vezetett fel egészen a vízfelszíntől indulva. A part mentén és a templom alatt megfigyeltük, hogy pár csónak áll kikötve.
- Szóval mások is jártak már itt? – Kérdezte Gari
- Vagy még mindig járnak.- válaszoltam, majd egy egyik csónak felé vettem az irányt. A többiek követtek, és amikor a partra értünk, bepakoltunk a csónakba.
- Biztosan erre kell jönnünk? – kérdezte Raana, kissé rémülten, láva a felénk tornyosuló épületet.
- Igen, a Necronom pont a tető felé mutat. –válaszoltam majd megragadtam a csónakban hagyott evezőt és ellöktem a csónakot a parttól. Amikor az oszlopok közé eveztünk akkor mindenkinek sikerült alaposabban szemügyre venni az épület alját. Lényegében egy hatalmas kör alakú kőlapot tartott ez a rengeteg oszlop.
- Vajon miért van itt ez a furcsa épület. – kérdezte szájtátva Raana.
- Minden bizonnyal, ha feljutunk, a tetejére megtudjuk. – válaszoltam, és csak reménykedtem, hogy nem kell még egy olyan behemóttal megküzdenünk. Kikötöttünk a felvezető spirál alján, majd kivettük a holminkat és kezdtünk felfelé menetelni. Mikor felértünk, akkor jöttünk rá hogy lentről a kör valódi mérete eltörpült az eredetihez képest. A talaj puha volt, mintha normális föld lenne, a kör közepén pedig egy hatalmas hegyet láttunk. Furcsa alakja volt és mintha hatalmas fémlemezek lettek volna ráöntve. A necronom izzani kezdett ismét.
- Újabb rejtvény. – mondtam halkan, de a többiek is felfigyeltek a lakrimára és felém fordultak. A betűk ismét lassan kezdtek kirajzolódni.

Csak kő törhet követ!

Lényegesen rövidebb, de annál érthetetlenebb rejtvényt kaptunk. Ezután a Necronom visszaállt a nyílformába és a hegy felé mutatott, ami a nagy platform közepén állt egy kisebb kő körön, legalábbis az egész épülethez képest kisebb körön. Ahogy közeledtünk felé, felfigyeltünk egy kristályra, ami a nagy romkupacba volt beágyazva. Egy vörös kristály volt, ugyan olyan, mint amilyet Raananál van. Amikor a közelébe értünk hirtelen erős fényt bocsájtott ki magából. Eltakartuk a szemeinket majd egy földrengésre emlékeztető érzés fogott el minket. A hegyszerű romhalmaz megmozdult.
- Azt hiszem ideje lesz hátrálni!- kiáltotta Gari, majd mind hárman elkezdtünk futni minél messzebb az ébredező kő és fém kupactól. Ahogy távolodtunk egy re jobban ki tudtuk venni a furcsa teremtmény alakját. Egész emberszerűnek tűnt, két karral, két lábbal, annyi volt a különbség hogy maga a lény akkora volt, mint egy hegy és a jobb tenyere lényegében egy kőből készült hatalmas kard volt. A hasa nagyon vékony volt a testéhez képest és egy jel világított rajta, amely közepén megpillantottam a vörös kristályt.
- Fel kell jutnunk! – mutattam a lény hasa felé, aki lassan kiegyenesedett és felénk fordult, de borzasztó lassan mozogva. – Nagyon lassúnak tűnik, így van esélyünk kicselezni.- Láttam, hogy Gari és Raana elszánt volt, így nem kellett őket sokat győzködni, körbevettük a lényt, persze tartva a tisztes távolságot. Nem tudtunk a lábán semmilyen kapaszkodó felületet találni, így más úton kellett felmásznunk a hasáig. A lény felemelte a jobb karján és lesúlytott felénk a kardjával. Szerencsénkre olyan lassan történt az egész hogy könnyen irányt tudtunk változtatni, de a becsapódás által keltett rengések a földre löktek minket. Ez után a szörny karja mélyen a földbe süllyedve beszorult és azon ügyködött, hogy kiszabadítsa magát.
- Itt az esély!- kiáltotta Gari, majd elindult a kard felé és felmászott rá. Én kilőttem egy láncot és odahúztam magam a kardhoz és felmásztam rá. Elkezdtünk felfutni a kardon egészen a szörnyeteg alkarjáig, de ott megakadtunk, a hatalmas karperec, amely az alkarján volt nem engedett minket tovább mászni, így le kellett ugranunk, mert éreztük, hogy a lény már nagyon rázkódik. Raana odalentről próbált segíteni. Fekete lángokkal szórta a lény gyengébb pontjait ahol nem volt olyan vastag a fémpáncélja, ám nem nem bizonyult túl hatásosnak.
-A teste biztosan visszaveri a mágiát. –mondtam miután leugrottunk és eltávolodtunk a lénytől. Ekkor felfigyeltem a mögötte levő kőből készült körre, amely az egyetlen kemény felület volt ezen a puha talajon. Egy próbát megért a dolog, így magamra vontam a szörny figyelmét azzal, hogy a lábát össze visszakaszaboltam és a láncaimmal a testét célozva roncsoltam azt. A szörny egy kicsit gyorsabban a dühtől vezérelve rontott felém és felemelte a hatalmas kardját. Ekkor már a kőkörön álltam és vártam a becsapódást. Amikor a kard elindult felém, akkor elkezdtem élesen balra futni, hogy kitérhessek előle. A szörny kardja egy égzendítő morajlással egybekötve csapódott a kőtömbbe, amelynek köszönhetően a bal karján levő páncélzat megrepedt és darabjaira hullott. A leszakadó darabok pont felénk zuhantak, de sikerült az utolsó pillanatban kikerülni őket és mélyen a talajba fúródva landoltak. A lény megemelte ismét a kardját és lesújtott ránk. Mi ismét félreugrottunk és a kardja a földbe süllyedt. Immár mind a hárman elindultunk a földbe ragadt kard felé, felmásztunk rá és a szörny alkarjára is. Amikor a szörny vállához értünk akkor az elkezdte hevesen rázni a testét, hogy lerázzon minket, de sikerült mindenkinek a kiágaskodó páncéldarabokban megkapaszkodnia. Ezután a leereszkedtünk a hashoz ahol egy kis párkányon meg tudtunk állni. A szörny karjai lassan felénk közeledtek, így sietnünk kellett.
- Had próbáljam meg én. Legutóbb is nekem engedte.- szólalt meg Raana és megpróbálta kihúzni a kristály, de az elsötétült és félrelökte a lány kezeit. Ezután Gari próbálkozott, de az eredmény ugyanaz volt. A szörny keze már vészesen közeledett, így nekiveselkedtem én is a kristálynak, ami miután megérintettem, elkezdett vörösen izzani és kilökődött a lény hasából. Amint a kristály kihúztuk a lény megállt és elkezdett a föld felé zuhanni, lassú komótos tempóban. Amikor a földre huppant, akkor tudtunk mindannyian leugrani a hasáról. Mindenki lihegve ült le a földre, hogy kipihenje magát, Gari hanyatt is feküdt, majd felkacagott.
- Hehh, semmiség volt, legközelebb is…. – Furcsán kezdett pislogni, mint aki álmos, majd elaludt.
- Mi ez az érzés, mintha hirtelen… - Raana is kidőlt, de én nem éreztem semmit sem. Körbenéztem és megláttam, hogy valaki közeledik.
- Az ellenség?! – Felpattantam és a Guillotineom készenlétbe helyeztem. Vártam, hogy a fickó közelebb érjen, mikor valaki megragadta a vállamat.
- Végre megtaláltalak. – Hallatszott a középkorú férfi hangja a hátam mögül. Hirtelen megfordultam és a fegyveremmel hátra suhintottam, de ő könnyedén elkapta a borotvaéles pengéket a tenyerével és mindezt sérülés nélkül. Ekkor kieresztette a varázserejét és a lábam a földbe gyökerezett. Egyetlen izmomat sem tudtam mozdítani, de még beszélni sem tudtam, a düh kiült az arcomra mikor felismertem a fickót. A vörös ruhás férfi volt az.
~Ő talált rám a tűzben és adott nevet nekem, majd minden nyom nélkül eltűnt, és most visszatért, pont most? Mi a francot akarhat?~ A fickó megragadta a Guillotineom és elkezdte húzni, mint amikor egy kesztyűt húznak le az emberről, csak ez annyiban különbözött hogy rendkívül fájdalmas eljárás volt.
- Meglep, hogy képes voltál feltárni pár képességét, melyet ez a fegyver rejt. De még nem állsz készen rá, hogy nálad legyen. A nagybátyád túl hamar intézte el, hogy hozzád kerüljön? – A fickó hangja rideg volt és egyre erősebben kezdte el húzni a fegyvert, a Guillotine a láncait az irányításom nélkül a karjaimra tekerte, mint aki ragaszkodik a „gazdájához” de ezzel csak még több sebet ejtett rajtam, amikor a fickó elkezdte húzni. Nem tudtam mozdulni sem, csak felordítottam és az arcomon levő düh kétségbeesésbe csapott át.
~ Miféle mágia ez? Mit tegyek?~ A fickó egy hatalmas rántással végleg letépte a fegyvert a kezemről, amely több tucat tépett és vágott sebet hagyott az alkaromon és a tenyeremen. A karom úgy nézett ki mintha hatalmas darabokat téptek volna ki belőle, én pedig kitágult szemmel és beszűkült pupillákkal, és hatalmasra tátott szájjal álltam megdermedve, mialatt a bal karomból ömlött a vér.
- Válj erősebbé! Erősebbnek kell lenned, ha ezt elérted, akkor kutass csak utánam.- A fickó eltüntette a fegyverem és hátraarccal eltűnt a leszálló köd rejtekében. A mágiája már nem hatott rám, de én csupán változatlak arckifejezéssel, tátott szájjal és tág szemekkel zuhantam térdre, miközben a bal karom egészen a vállamig feltépve lógott, miközben ömlött belőle a vér.
- M-mi a … mi történt. – Törölte meg a szemét Gari mint, aki egy szép álomból ébredt, nyújtózott egyet majd felém pillantott és elszörnyülködött a sok vértől.
- Gari… Shiki-san – Ébredezett Raana is aki első pillantását felém vetette ahogy a porban vérezve térdelek. Ezután egy hangos sikoly hallatszott a lány szájából, és minden elsötétült, körülöttem.

A Kristály Őre
A vörös ruhás férfi

In search for power (Part 5)
Kutatás az erőért (5. Rész)

-Mindennek vége, nem tudok többé küzdeni. Az legfőbb eszközömet, a fegyvert, amely a múltamhoz köt, amit csak most kezdtem felfedezni, olyan könnyedén vették el tőlem, mint ahogy egy gyermektől a cukorkát, és pont ő tette.- Ekkor emlékképek villantak be, az égő városról, melynek közepén voltam, és a vörös ruhás fickóról, akinek köszönhetem, hogy még élek.
- Ki vagy te?- Akkor ezt mondta. Egyetlen mondat, amely az óta is a legtöbb gondolatomba beférkőzik. Nem tudtam a saját nevem, de még a körülöttem levő dolgok nevét sem, sem azt hogy mi mire jó, nem tudtam, hogy a dögcédula, amit elém dob mi célt szolgált, de rajta volt egy név, amelyet az óta is viselek, ez a név „Shiki” volt. Lassan kezdtem magamhoz térni, ekkor az első kép, ami elém tárult Raana könnyes arca és Gari elszörnyedt tekintete volt.
- Shiki-san…. SHIKI SAN!! Mi történt? Ki tette ezt? –bombázott kérdésekkel a lány, mialatt Gari csak egyre dühösebben nézett le, mintha bosszúvágy fűtené, pont engem akarna megbosszulni, valakit, aki számára semmit sem jelent? A bal karomhoz kaptam és megnyugodva tapasztaltam, hogy még a helyén van, habár csak nagy fájdalmak árán tudtam mozgatni. Összeszedtem minden akaraterőmet és talpra álltam, a karomon levő tépett sebeket már bekötötték, így nem kellett aggódnom miattuk.
- Elvették… - böktem ki az első szót. – Elvették a fegyverem. A Guillotineom, már nincs nálam.- mondtam a földre meredő üveges tekintettel. A többieket meglepte a kijelentésem, és aggódva mértek végig. Lassan megértették, hogy amíg őket kiütötte az altató mágia, az alatt engem csúnyán elintéztek. Egyre erősebb eltökéltséget éreztem magamban. Ha a vörös ruhás férfi azt mondta, hogy legyek erősebb, akkor erősebb leszek, megmutatom neki, le fogom győzni és visszaveszem a fegyverem. A fejemben csak az járt hogy megerősödjek. Az arcomra eltökéltség és harag ült ki, ami a többieket is meglepte, látván a sérüléseimet, de minden fájdalom ellenére a sérült karom.
- Dolgunk van. – mutattam a karommal a távoli dombra, ahol három elmosódott árny jelent meg.
- Látom eléggé megtépett titeket a mostani kaland. –kacagott fel egy ismerős, és gyűlölt hang. A három, köpenyes sötét céhes fazon jelent meg előttünk és Gari egyből harcra készen ugrott elénk, mondván hogy megvéd. Raana is felkészült, a fekete lángjait felizzította és a szeméből is sugárzott az elszántság, nem tehettem mást, mint én is felkészülök a harcra, habár fegyver nélkül.
- Öljétek meg őket. – szólt a középső fickó a két társának, akik egyből Raanara és Garira rontottak és eltolták őket tőlünk. A középső fickó, feltehetően a csapat főnöke ott maradt velem szembe és egy ideig csak csendben figyelte a távolba dúló harcokat. Nem figyeltem a többiekre, tudtam, hogy nem lehet gondjuk, ha nem rukkolnak elő valami nagyon nagy mágiával, akkor rendben kell, hogy legyünk.
- Eddig kesztyűs kézzel bántunk veletek. De már két kristály is a birtokotokban van, innentől már nem játszunk, készüljetek fel a halálra. –mondta a fegyvermágus, aki velem szembe állt, és elővette a lángoló kardját és felszerelte magát egy vöröses páncéllal, amit ugyanolyan „lángcsászár” névvel illetett, mint a kardját.
- Véged van.- mondta, majd nekem rontott és lesújtott a kardjával. Ténylegesen több erő volt benne, mint amit az eddigi harcokban használt volna. Reflexből a sérült karommal védekeztem, ami hiba volt. A csapása mély sebet ejtett az amúgy is sérült bal karomon és jó pár méterre hátrébb repített, majd gurulva és pattogva értem földet, majd remegve, lassan felkeltem.
- Francba, ez nem lesz jó. – ha a másik kettő is előrukkol valamivel, akkor nagy bajban leszünk.
- Értitek már? Sehol sem vagytok hozzánk képest kis pondrók! Mit hittetek, hogy ti vagytok a világot megmentő hősök, akik a kincset keresve legyőznek minden gonoszt? Van egy hírem a számotokra, a gonosz most elétek jött. úgyhogy rettegjetek, mert nemsoká megtudjátok, milyen félelmetesek is vagyunk. Srácok, használjátok! – Adta ki a parancsot a fickó és a két másik furcsa jeleket kezdett a levegőbe rajzolni majd ezek a jelek a testükre vándorolva megerősítették őket. Az egyikük elkezdte Raanat szórni a legkülönfélébb elemi mágiákkal, a lány pedig alig tudott kitérni előlük, sok lövedék még az igyekezete ellenére is betalált. Garinak még nehezebb volt a dolga, az ellenfele tűzzel erősítette magát és így Gari jege egyre csak gyengébbnek minősült, a fiút hamar kiütötték, többször is. Miután felkeltem, minden erőmet összeszedve keltem fel és dühösen az ellenség szemébe néztem.
- Nem tudsz te semmit… - mondtam és a varázserőmet a lábaimba koncentráltam.
- Pont eleget tudok rólatok, szánalmas kis hős utánzatok. A ti legális céheitek manapság csak ilyen kis hangyákat tudnak felmutatni, szánalmas! – kacagott a fickó miközben a kardjával össze vissza lángcsóvákat kezdett lövöldözni, fitogtatva az erejét.
- Hayabuki… -a lábamba már elég erősen koncentrálódott a mágikus erő és elérkezett az ideje, hogy szabadjára engedjem, elszántam kiegyenesedtem és elindultam felé. - … TENSOU !!- kiáltottam és úgy éreztem magam mint egy narancssárga hajú fekete ruhás halálisten a technika nevét kiáltva. A lábammal a fickóba rúgva, repültem neki nagy sebességgel. A fickó meglepetten nézte a cipőmet, ahogy egyre közelít, majd a képébe talál. Viszonozva az előző támadását egy pár méterre én is elrepítettem őt a rúgásommal. Az előző események kimerítettek mindenkit és ez érezhető volt a harcunkon is, ennek ellenére úgy tűnt hogy Raana sikeresen kiüti az ellenfelét. A fickó szünet nélkül ostromolta a lányt miközben fekete lángok borították, így hamar abbahagyta a támadását és visítva, lángok között összeesett erőtlenül , Raana pedig a sok támadás hatására először térdre rogyva majd félig elfeküdve dőlt a földre és figyelt minket.
- S-sok sikert fiúk.- szólt elhaló hangon. Nem láttam Gari harcát, csak a hangokból ítélve tudtam megállapítani, hogy mi történik éppen. A fickó hamar felpattant és ordítva felém futott, mikor elért hozzám szünet nélkül csapott mindenféle technikával, amiket még a sebesség mágia segítségével sem tudtam elkerülni. Szinte minden porcikámon sebek tátongtak és sok helyről véreztem. Hevesen lihegve próbáltam összeszedni magam, de a fickó hihetetlenül erős volt, ekkor elém ugrott Gari. A fiú nagyjából olyan rosszul, hanem rosszabbul nézett, ki mint én, belőle is ömlött a vér és mikor hátranéztem akkor az ellenfele egy hatalmas jégtömbbé fagyva díszelgett mögöttünk.
- Shiki, innen átveszem. – próbált kihúzni a bajból, de láttam rajta hogy már ő is az utolsókat rúgja, megmaradt varázserő terén. Az ellenfelünk fegyvere lángolni kezdett és ő őrült kacajba tört ki amikor meglátott mindkettőnket, megtépázva és véresen.
- Itt a végetek, legális céhtagok!. – mondta, majd felemelte a kardját és hatalmas mennyiségű varázserőt áramoltatott bele, Gari elém állt, hogy szembenézzen vele.
- Crescent Slash! – kiáltotta a fickó és egy félhold alakú lángoló energiacsóva indult meg felénk, ebben a pillanatba arrébb löktem Garit és nekiugrottam a támadásnak. A csóva ereje elképesztő volt, minden csepp állóképességemre szükségem volt, hogy kibírjam a csapást. Egyetlen dolog adott elegendő lelki erőt, az hogy a vörös ruhás férfit túl kell szárnyalnom. A csapás egy hatalmas robbanással végződött, majd amikor a porfelhő leült akkor a fickó meglepetten tapasztalta, hogy remegve és szinte teljesen kimerülve állok előtte és a piros szemeimmel rá meredek.
- Demon Card? Mégis miféle sötét céh az, ha ilyen béna tagokat tud csak felmutatni. – lihegtem és a fickó magabiztossága egy pillanat alatt kétségbeeséssé és félelemmé csapott át ahogy megpillantotta az őrült tekintetet az arcomon, azt a tekintetet amit már rég nem engedtem ki magamból. A fájdalom enyhült az őrület hatására, nem hiába mondják hogy az őrült ember nem érez semmit, ez ilyenkor igaz volt rám is. Elővettem a kendőmet és a fickó elé lógattam remegő kézzel, aki ekkor felkiáltott félelmében és a szemei elkerekedtek.
- B-b-b-b-blackened tears? T-te a Blackened Tears tagja vagy?-
- Félelmetesek lennétek mi? – utaltam az előző monológjára. – Minden ember csak addig képes ijesztő maradni, ameddig nem találkozik egy nála sokkal, félelmetesebb emberrel. Lehetsz te a világ legromlottabb embere, de azt a félelmet, ami most az arcodra ült ki, nem tudod letagadni. A félelem, amelyet egy nálad sokkal vérengzőbb és gonoszabb ember látványa nyújt. – vigyorogtam rá teljesen megkattant arccal ő pedig felkiáltva csapott le a kardjával, amit a karommal blokkoltam A penge mélyen a húsomba hatolt, de csak nevettem az egészen. A fickó össze-vissza vagdosott, remélve hogy eltántorít, de csak vihogva közelítettem felé és az ökleimet összeszorítva emeltem fel a kezem. A fickó remegve hátrálni kezdett.
- Te-te tényleg Blackened Tearses vagy, hé ha te is sötét céhes vagy miért nem dolgozunk együtt…. hisz…ááááá – próbálta kimenteni magát, a keze remegett és elejtette a fegyverét. Valószínűleg most találkozott életében először olyan ellenséggel aki nem félt tőle miután megcsapta párszor azzal az izzó vasdarabbal, gondolom csak kispályás mágusokat terrorizált eddig, és ezért pánikolt ennyire. Még engem is meglepett, hogy az eleinte olyan magabiztos és erős egyén, most a félelem hatására egy menekülő patkánnyá változott, undorítóak az emberek. Előtte teremtem a sebesség mágiámat használva és egy jól irányhoz ütéssel képen töröltem a fickót. Az ütés erejétől a fickó a földre került és ekkor a mellkasára taposta amilyen erősen csak tudtam, majd még egyszer és még egyszer miközben mániákus kacajba törtem ki. Gari és Raana félholtra verve figyelte az eseményeket és meglepettséggel vegyes félelem ült ki az arcukra.
- Shiki-san… -mondta a lány elhaló hangon, mialatt a lelket is kitapostam a fickóból. A végső döfést egy óriási ütéssel adtam, meg amely a fickó mellkasába landolt és éreztem hogy a bordái megrepednek majd eltörnek, ugyanígy az én öklöm is amely felnyilalló fájdalommal repedt meg és éreztem hogy ez a fájdalom a bal kezemben majdnem a könyökömig hasít. A bal karom egészen odáig megrepedt, de ennek a hatását csak később éreztem. A karomat bénán lógatva léptem hátrébb a halott férfitól, majd ahogy az őrület lecsitult bennem, kezdtem érezni a vissza-visszatérő fájdalmat és már nem bírtam tovább, a földre rogyva összeestem.
~ Még több erő, sokkal több kell. Ha el akarok pusztítani mindent és mindenkit… akkor több erő kell! ~ gondoltam magamban miközben a földre zuhantam és mielőtt elsötétült volna minden. Ugyanott ébredtem, ki tudja mennyi idő eltelte után. A többiek is kiütve feküdtek az ellenségeink eszméletlen teste mellett, majd lassan kezdtek feleszmélni.
- H-hé mindenki jól van?! – hangzott el Gari szájából a kérdés, miután körbenézett és megpróbált feltápászkodni. Amikor meglátta, hogy Raana még mindig fekszik odaszaladt hozzá majd a karjaiba véve a lányt felemelte és a felszerelésünk felé vitte, hogy ellássa a sebeit. A bal kezem rettentően fájt, eltekintve a legtöbb sebtől, amit a harc során szereztem a legjobban azok a tépett sebek fájtam, amelyeket a Guillotine okozott. Lassan bukdácsolva odasétáltam Garihoz aki a saját és Raana sebeit kötözte be felváltva nagy sietséggel, ám a mozdulatai szakadozottak voltak, ahogy a fájdalom belenyilallt a karjába és minden egyéb porcikájába.
- Ezt a fickónál találtam. – dobtam elé a rongyba burkolt tárgyat, amelyet Gari kicsomagolt és meglepődve tapasztalta, hogy egy sárga kristály van benne, hasonló, mint ami Raananál és Nálam volt, a kristály felizzott majd elhalványuló fénnyel Gari energiáira hangolódva ismét csak az alap csillogását mutatta nekünk. Gari egy pillanatig még a kristályt figyelte, majd visszazökkenve igyekezett ellátni a kettejük sebeit. Én kivettem egy gézköteget majd a Demon Cardos fazon által ejtett sebeim köré tekertem őket, mint tudjuk a géz minden sebre jó és csodákra képes. Amikor elérkeztem a bal karomon levő sérülésekhez egy percre meginogva tartottam előtte a gézköteget, majd visszatettem azt a táskába. Ez a roncs kar emlékeztetni fog majd, hogy miért is kell tovább szenvednem, emlékeztet majd rá hogy erősebbnek kell lennem, ha túl akarom élni a világ kegyetlen oldalát. ~Akkor a lángok között meghalhattam volna, de a vörös ruhás fickó megmentett. Akkor miért? Miért támadt most rám és fosztott meg mindentől, ami eddig az elveszett múlthoz kötött?~ A földet bámulva zökkentem ki a gondolataim végeláthatatlan labirintusából, felegyenesedtem és elindultam összepakolni a holmimat. Miközben a cuccaim felé igyekeztem elmentem Gariék mellett és odaszóltam a fiúnak.
- Készülj fel, indulunk! Raana szállítását majd megoldjuk. – Gari vissza akart szólni nyilván, hogy még adjunk időt neki pihenni, de visszafojtotta a dühét és csendben befejezte a lány és önmaga kezelését. Felkaptam a csomagot a hátamra és elindultam lefelé a csónakunkhoz. Lesétáltunk Garival a spirális úton, és amikor a tóhoz értünk bepakoltunk, majd Gari gyengéden befektette Raanat a csónakba. Kissé elmerengtem miközben bepakoltam a csónakba. Furcsa okból kifolyólag már nem hallottam annyira hangosan és ingerlően a varjak károgását a fejemben, inkább egy nyugodtabb ütemesebb károgás zúgott odabenn, két hang között pedig egy kis szünetet is észrevettem, a károgás végre nem volt folytonos. Egy hangos puffanás törte meg a csendet és egyúttal ez zökkentett ki engem a merengésből is. Az egyik táska volt az, ami kiesett a kezemből, mialatt nem figyeltem. Gari felfigyelt a zajra, de inkább Raana miatt aggódott, így rám hagyta a dolgot. Amint beszálltunk a csónakba már egy kissé nyugodtabb lélekkel kezdtünk el evezni át a tavon a hegyi ösvények felé. A három kristály nálunk, az ellenség halott, ideje volt, hogy elinduljunk a Necronomot követve a végső kihívás felé. A kikötés után Gari felkapta Raanat és a karjaiban cipelte őt tovább. Meglepett, hogy a srácban még volt annyi erő, hogy vigye a lányt ezek után. Az utunk hátralevő része csendben telt, egyikünk sem szólalt meg én pedig csak mereven a Necronomra tekintettem és követtem a nyilat, amely a következő megálló felé mutatott, remélhetőleg az utolsóhoz. Ugyanazt az utat kellett követnünk visszafele, mint amin jöttünk, így hamar kijutottunk a hegyek közül. A Necronom ezután egy előttünk szétterülő mocsár felé mutatott. A táj még a távolból figyelve is sötétnek és halottnak tűnt, sűrű indákkal szőtt lombkoronái és a mocsári növényzettel fojtogatott fái lehetetlenné tették, hogy mélyebb bepillantást nyerjünk a területre.
- Gyerünk. –mondtam ridegen és elindultam a mocsár felé a legkisebb hezitálás nélkül. Gari léptei egyre lassultak, ahogy közeledtünk a mocsár felé, majd megtorpanva kiáltott rám.
- Hé! Nem gondolod, hogy egy kicsit sok már ez?! –mondta dühösen és letette Raanat a földre. – Nem tehetsz úgy mintha semmi sem történt volna. Nézz már körbe, mindenki félholt állapotban van, ha így folytatjuk, az utunkat mindenképp belehalunk. Legalább had pihenjünk már! – Ezért kerültem az embereket, kiskoromban megtanultam, hogy mindegyikük csupán egy féreg, aki ártani akar neked, de ha éppen nem ezt az oldalukat mutatják, akkor pedig minden miatt sírnak. Nem fordultam hátra, csupán nyugodt hangon válaszoltam Garinak, aki ettől még idegesebb lett.
- Pihenni akarsz? Akkor maradjatok, itt ameddig csak akartok, én előre megyek. Pá! – intettem neki ő pedig ökölbe szorított kezellek kaptatott felém, majd hirtelen megállt, ahogy meghallotta, hogy Raana ébredezik. Gari ekkor felé fordulva kezdte ostoba kérdésekkel bombázni a lányt.
- Raana jól vagy? Nincs bajod?- Én pedig elindultam a mocsár mélyébe és hamar eltűntem a sűrű növényzet között. Igyekeztem a kiálló kövekre és sziklákra látni, illetve a furcsán tekergő faágakra, semmiképp sem kockáztattam, meg hogy az ingoványban ragadjak. Talán egy tíz perce vándorolhattam a mocsár mélyén mikor hirtelen véget ért a sűrű növényzet és egy kör alakú kopár mező tárult elém melyet a mocsár vett körül, de ami teljesen ledöbbentett az a kör közepén emelt hatalmas torony volt. A necronom elsötétült ismét, ez jelezte számomra, hogy a jó helyen járunk. A torony lesz a végső megálló, ahol végre megszerezhetjük a hőn áhított erőt.

Christmas Special or how to decieve a naive costumer
(Karácsonyi különkiadás, avagy hogyan verjünk át egy naiv vásárlót.)

Furcsa és fájdalmas emlékek törnek rám valahányszor havat látok. Nem volt ez másként idén sem, mikor Erába menet többször is elkezdett nagy pelyhekben hullani és néhol már méteres nagyságú hódombokat emelt ez a vihar. Nagyjából négy napja már hogy elindultam, mivel az a hír járta, hogy exkluzív varázstárgyak érkeztek a feketepiacra, melyeket csakis most lehetett venni. Nem én voltam az egyedüli aki Erába tartott, rengetegen előztek meg furcsa szánokon ülve, széles vigyorral az arcukon, valamilyen agancsos patás állatokkal vontatva magukat. A legtöbbjük kereskedőnek látszott, mivel rogyásig meg voltak pakolva mindenféle holmival, és nagyon igyekeztek Erába, mintha valami nagy esemény venné kezdetét nemsoká.
- Siess kölyök!- szól nekem a válla mögött kiabálva egy vén fazon, ahogy távolodott előttem a szánján. – Ha nem érsz be Erába időben, akkor lemaradsz az karácsonyi ünnepségről, pattanj, fel elhúzlak a városig – Fejezte be a mondandóját egy kacajjal bezárólag. Furcsállottam a vénember ajánlatát, eddig még senki sem ajánlott nekem fel semmit sem. Legtöbbször csak „szörnyeteg” jelzővel illetve vagy elmenekültek, vagy elkergettek, mikor még kicsi voltam. Elrugaszkodtam és futásnak eredtem a szán után, majd mikor utolértem belekapaszkodtam a végébe és a papi hátrahajolva ellenőrizte, hogy minden rendben van-e. Jobbnak láttam eljátszani a kedves utazó fiú szerepét, így a futás közben jó mélyre elrejtettem a táskámban a céhjelemet rejtő sálat és egy kedves vigyorral az arcomon pattantam fel a szánra.
- Köszönöm a fuvart öreg! – mondtam kacagva, majd a csuklyámhoz nyúltam, hogy a szél ne repítse le a fejemről.
-Furcsa szemeid vannak kölyök, még nem láttam ilyet, talán egy mágus vagy? – Amikor az öregember nem nézett éppen rám, akkor komor arccal kapaszkodtam mögötte a szánon, ahogy mindig is nézni szoktam, ám valahányszor felém pillantott egy kedves gyermeki vigyorral fogadtam.
- Ömm, nos, a helyzet az, hogy csak nemrég kezdtem a máguslétet, és eddig még csak színváltoztató mágiákat próbáltam. –vettem le a csuklyámat, remélve hogy ez a hazugság segít abban, hogy a fickó ne kapjon szívrohamot a kinézetemtől és ne kezdjen el”szörnyszülöttként” emlegetni engem, mert valljuk be nem sok fehér hajú, piros szemű ember mászkál odakint a sok átlagember között. Az öregúr meglepően jól fogadta a hírt és egy kacajjal nyugtázta a történetem.
-Jólvan kölyök, ha gondolod, később csatlakozz valamelyik céhhez, amikor már lesz saját mágiád.
-Nos, az a helyzet hogy nem sokat tudok a céhekről, azon kívül, hogy léteznek. Sosem láttam hol van az épületük, vagy a tagjaik egyáltalán léteznek-e.
- Ohh kölyök, a varázslócéhek pedig igencsak híresek egész Fiore szerte, a tagjaik erős és jól képzett mágusok, akik nap, mint nap segítik Fiore lakosságát mindenféle bajban…
~Wc-t súrolnak, kiganézzák a tyúkólakat, kiviszik a szemetet…~ gondoltam, mialatt elfogott az undor és majdnem leszédített a szánról a papi nyálas szövege.
-… DE! Vannak céhek, amelyektől mindenáron tartsd távol magad. A mágusok, akik ezekbe a céhekbe tartoznak szörnyen veszélyesen és gonoszak.
~Ohh a felét sem tudod öreg...~
- Kik ők?!- kérdeztem ártatlanul.
- A sötét céhesek!!- ~Dam, dam daaaaaaaaaaaam! Vajon ha levágom a papi fejét, akkor a szán menni fog tovább? Az a pech hogy nem tudom, hogy kell ezt az izét vezetni.~
- Elég veszélyesnek hangzik, nem értem, hogy az emberek hogy tudják rávenni magukat hogy ilyen szörnyűségeket, tegyenek. –folytattam a gyermeteg színészkedést, amit az öregember meglepő módon nagyon is bevett.
- Jajj fiacskám, ezek az emberek sokak szerint, már menthetetlenek.
~Na ebben egyetértünk papper…~
-De szerintem még van remény, csak egy kis értelmet kell a konok fejükbe verni, hisz mindenkiben van valami jó.
~Például benned ott van a szíved, májas, tüdőd, a veséid, ezek jó dolgok… a szervkereskedőknek.~ A fickó kezdett teljesen leépíteni lelkileg és már a színészkedés is fárasztó volt, ennyit még nem vigyorogtam megállás nélkül.
-Ohh nézd csak fiam, nézd! Azok ott… (Mória) Era falai. – a szánt egyre gyorsabban és gyorsabban suhant a nagyváros felé, majd a kapuhoz érve lassított le mikor a többi szán, amelyek más-más utakról érkeztek mellénk sodródtak. A város kapuit átlépve egyből elénk tárult Era szépen feldíszített, ünnepi hangulatú világa. Az utcákat ellepték az árusok, akik a legkülönfélébb árukat adták, de mégis, mintha minden fenyőfa alakú lett volna. Kinyújtózva leráztam magamról a menet közben rám hullott havat, majd egy nagy sóhaj keretében leugrottam a szánról.
- Köszönöm a fuvart öreg!- integettem, mint valami retardált és vigyorogtam is mellé.
- Vigyázz magadra fiacskám!- integetett, mint valami retardált és vigyorgott is mellé.
A feketepiac valahol a város sikátoraiban lehet, jobbnak láttam sietősre fogni a dolgot, ezek a helyek nem arról híresek, hogy sokáig időznének egy helyen. A sikátorok a város szélén fekvő övezetben voltak és amint beléptem szinte egy szempillantás alatt vagy hat fickó jött oda hozzám, hogy vegyek tőle ezt, meg azt. Mindig is viccesnek tartottam az ilyen utcai kereskedők mágikus kabátjait. Látszatra nem volt különb, mint egy kopott bőrkabát, de amikor szétgombolták és kifordította akkor belül ott volt minden portékája a kabát belsejére akasztva, még az irreálisan nagy dolgok is kibukkantak a kabát mögül mikor kigombolták azokat, ám amikor visszagombolta akkor csak egy egyszerű kabátnak nézett ki, mintha nem lett volna alatta semmi. Az ilyen árusok jelezték, hogy jó helyen járok, a feketepiac közel van. Meg is találtam a szimpla négy standból álló egyszerű piacot. Úgy tűnik hol kevesebb, hol több ember mer itt árulni, tekintve a városokban levő őrségeket. Az egyik ilyen varázskabátos fazon a falnak dőlve „menő” pózban állta az utamat, mintha várt volna rám.
- Jó napot uram, látom a szemén, hogy valami különlegeset keres, csak nem a varázstárgyak érdeklik, amelyeket csak most lehet kapni? Nos ha igen, akkor szerencséje van. –húzta szét a kabátját, melyekre fel volt lógatva egy csomó furcsa hópelyhes, meg fenyőfás tárgy. Eleinte meglepett, hogy a fickó tudja, mit akarok, de utána nyugodt hangon válaszoltam neki:
- Hallgatom.-
- Nos, kezdetnek itt van, ez a Cukorka kard mellyel bármilyen csata után begyógyíthatod a sebeid, csak el kell rágcsálnod. –faképpel néztem a fickót, nem mutatva semmi érdeklődést.
- De ha az ilyen apróságok nem az ön ízlésének valók, akkor itt van ez a Csillámágyú, amely ragadós csillogó lövedékkel teríti le az ellenfelét. –húzott el a kabátjából egy hatalmas ágyút, vajon hogy fért az oda be? - Akkor itt van még ez a különlegesség, amelyet csakis fegyvermágusoknak tartunk. MI egymás között csak Instant hógolyóbombázásnak hívjuk. Ha ezt a mágiát használják, akkor egy dimenziókapu segítségével több ezer hógolyó záporozik a célpont felé. Ha ön esetleg fegyvermágus, akkor bátran ajánlom ezt a varázslatot. –Előhívtam a katanámat, bizonyítva neki hogy fegyvermágus vagyok, a fickó meglepődött, de folytatta az árubemutatót én pedig ezután mozdulatlanul és változatlan arckifejezéssel hallgattam a fickót, mintha csak egy szobor lettem volna. – Itt van, még ez a Tél csengettyű, de a szavak helyett beszéljenek a tettek. –csengette meg a varázstárgyat és a mellettünk levő kis téren egy hóvihar kezdett kavarogni, a fickó nemsokkal a csengetés után eltüntette a mágikus vihart. A kínos csend és a tény hogy nem reagáltam sehogy sem a mondandójára kissé felidegesítette. –Látom maga egy nehéz eset, nos, akkor bemutatom a legritkább tárgyat. –majd elővett egy egyszerű kis hógömböt benne egy mosolygó hóemberrel. Letette a gömböt a földre és csak annyit mondott – Henric gyere elő! – Ekkor a hógömbből kitörve egyre növekedve előtermett egy szörnyhöz hasonlító hóember, szúrós bot karokkal és undok tekintettel az arcán, nem beszélve az éles jégkristályokból álló fogsorról. A teremtmény, hörgő hangon próbált rátámadni a legközelebbi járókelőre, de a kabátos fickó még időben eltüntette, mielőtt botrányt okozott volna. – Nos, valamelyik tárgy felkeltette az érdeklődését? Ilyeneket nem kap sehol csak itt nálunk. –mondta vigyorogva és magabiztosan a fickó.
- Az utolsó hármat kérem. –mondtam nyugodt hangnemben és a zsebembe nyúltam a pénztárcámért.
- Nos, az annyi, mint háromszor negyvenezer gyémánt, de tekintetbe véve hogy maga fegyvermágus az Instant hógolyó mágiát ingyen adom önnek, tekintse karácsonyi ajándéknak.–mondta mosolyogva a fickó és miután kifizettem én az új holmimmal a kezemben elhagytam a feketepiacot, amit nagy valószínűséggel nem fogok ismét ugyanitt megtalálni. A főtér felé vettem az irányt ahonnan a tömeg zaja már messziről hallatszott. Az egész város fel volt díszítve és mindenki kicsődült az utcára a főtéren sorakozó árusok köré. Nem lehetett elférni a hatalmas tömegtől így az egyik ház falánál telepedtem le, amely a tér szélén volt. Az ablakok elég sűrűn voltak egymás felett a ház falán, így könnyedén fel tudtam kapaszkodni a tetőre, habár párszor ráléptem az ablakon kihajoló emberekre. Felülve a tetőre vettem elő a hóemberes gömböt, megráztam és elbambulva néztem, ahogy a hópelyhek kavarogtak a gömbben. A teret betöltő zaj egyre csak hangosabb lett, ahogy közeledett az este, és míg a tetőn ülve vártam, párszor a fülembe jutott egy-két kósza hang.
- Instant hógolyóbombázó mágia kapható!-
- Az idei év legrettegettebb teremtményét Henricet hoztam el önöknek, most igen olcsón csakis a mafuké lehet.
~Ezen meg miről beszélnek? Ez is egy feketepiac lenne? Kizárt, hisz a városi őrség is itt van.~ zavaromban hason fekve kezdtem el kémlelni a boltokat és csakugyan ott volt minden tárgy amelyet rám sózott az a kabátos fickó. Úgy tűnt, hogy a fekete piacos híresztelés csak átverés volt. Ráadásul a bolti ár fele annyi volt, mint amennyiért nekem adták. Ekkor pattantam fel és leporolva magam ugrottam be a tető alatti ablakba. Az akciómmal eltaroltam egy férfit és a kislányát, de mikor a fickó ráförmedt egy vérszomjas tekintettel szívroham közeli állapotba kergettem őket.
- Az a mocskos kis görény, ha elkapom, esküszöm, hogy meglepem valamivel karácsonyra.–morogtam magamban miközben kisétáltam a házból és az utcán siettem a sikátorok felé magamban zsörtölődve. Az egyik sarkon befordulva belebotlottam egy kisfiúba, akit a földre löktem, de nem figyeltem rá túlságosan és a srác ezt nagyon magára vette. Előkapva a csillámágyúját nyakon lőtt egy adagcsillogó ragadós anyaggal.
~Mi ez a gané?~ fordultam hátra dühös tekintettel és a srác felé törtetve előkaptam a katanámat, majd a torka mellett a faház falába döftem.
- Meguntad az életed? Te kis szaros! – néztem rá kattant arccal és a fiú ettől könnybe lábadt szemmel visított fel. Kihúztam a kardot a fából és otthagytam a rémült gyermeket a hóban pityeregni. A sikátorok labirintusa már eléggé ismerős terep volt. Aki sok időt töltött itt az mindig talál előbb utóbb egy logikát a szűk utcák elrendezkedésében, így hamar visszaértem a feketepiacra, ahol már szedelőzködtek össze az árusok.
- Siessünk, a főtéri látványosság nemsoká kezdődik.- hál istennek nem kellett sokat keresnem a fickót, hiszen az egyik sátor mellett számolgatta a pénzét.
- Hé te.- pillantottam le rá dühösen, mikor elé értem. A fickó eleinte kissé ijedten, majd leplezve a bűnét elég kedvesen nézett vissza és próbált társalogni.
- j-j-jó estét uram, m-miben segí…-
- Átvertél, ezeket a holmikat mindenhol lehet kapni, és fele ilyen drágán. –néztem rá komoran a fickó pedig jobbra-balra fordítva a fejét kereste a kiutat.
- Nos mivel idén valami ünnep van vagy micsoda, mindenki boldog, bármilyen is legyen az az érzés, úgy döntöttem, hogy nem öllek meg. – A fickó nagyot sóhajtott és a falnak dőlt. – Helyette hagyom, hogy Herry tépjen szét.- kacagtam fel majd letettem a hógömböt és a nevét felkiáltva szabadítottam rá a rémülten visító férfira a hóembert. A gyenge ágakkal a karján és a jégkristály fogaival csak felületi sebeket tudott okozni a fickón, de ezt addig ismételte, míg az félelmében és a sok apró sebnek hála belehalt a vérzésbe. Odasétáltam a halotthoz és elvettem a pénz, amivel átvert, majd a tárgyak eredeti árát otthagytam a holttestnél és mintha még mindig élne megköszöntem neki az üzletet. A hóember miután kiélte a gyilkos ösztönét felém fordult és dühösen pofon vágott.
- A nevem nem Herry te idióta! Meglep, hogy a megidézéskor jól ejtetted. –morgott magába valami túlvilági hörgő hangon a démon.
- Ahh bocsánat, Hector igaz? – kérdeztem teljesen komolyan, mire a hóember felhőkölve üvöltött vissza.
-Henric! Henric a nevem te barom!-
- Áhh értem, szép munkát végeztél az előbb. –vakartam zavaromban a tarkómat majd hátráltam egy kicsit. – Szóval Hedwig hogy tudlak visszazárni?- a hóember megint felkiáltott dühében.
- Valld be hogy ezt direkt csinálod!-
- Miről beszélsz Bob?-
- Ennek még köze sincs a Henrichez.- Dühöngött magában és a levegőbe emelve pálcika karjait adott hangot a mérgének én pedig a földről felvéve a hógömböt eltüntettem a démont miközben az elhaló hangon szitkozódott irányomba.
~Ennek meg mi baja lehetett?~ tettem el a hógömböt, majd a főtérre igyekeztem. Ahogy ismét közeledtem a tér felé, már jócskán esteledett és hallottam, hogy egyszer csak mindenki felkiált örömében. Futva érkeztem meg a térre és meglepve tapasztaltam, hogy a tér közepén levő szökőkútból egy feldíszített óriási fenyőfa emelkedett ki, amely a levegőbe szórt egy csomó ajándékot. Az ajándékok pár másodpercnyi lebegés és forgás után a nézők karjaiban landoltak és egy előttem ért pont földet. Amikor kibontottam egy táska fogadott egy cetlivel, melyen a következő állt „A mikulás feneketlen zsákja, bármi belefér, bármekkora méretben, de csak öt darab tárgyat bír el.” Egy ideig még néztem a zsákot majd eltéve azt vetettem egy pillantást a nagy fényes fára és a sok emberre, aki megbabonázva nézte a táncoló fényeket. ~Nem is volt valami nagy szám.~ fordultam hátra és elindultam lassan a városkapu felé. Az egyik szűk utca felől egy furcsa zaj zavarta meg a csendet, és mikor a zaj forrása felé pillantottam egyszer csak képen talált egy adag ragadós csillámló anyag, ismét. Dühösen kapartam le magamról az anyagot és indultam a kacarászó kisgyerek után, meg is lett pár perc múlva, csak a katanám hamarabb kapta el a kölyköt, mint a kezem így egy szép lyukat vágtam a testén. A gyerek hörögve esett a földre és könnyes szemekkel pillantott felém. Lassan odasétáltam hozzá és lepillantottam rá.
- Nézd, sajnálom, az egész lyukat vágok beléd dolgot, de ha mélyen a szívedbe nézel… ami most éppen azon a falon van szétfröccsenve, akkor találsz majd rá módot, hogy megbocsáss.- vigyorogtam a srácra, majd elballagtam a legközelebbi bolt hátsó raktárához és a közeli cukorkakardokat tartalmazó ládikát feltörve egy maréknyit odadobtam elé egyet pedig megetettem vele, hogy a sebe begyógyuljon.
- Ne aggódj, ha a szíved valóban a vállad helyén lett volna az lett volna az igazi gond.- utaltam a lyukra ami a fiú vállán éppen forrt befelé és az előbbi "szíves" megszólalásra, majd otthagytam a szűk utcában. A katanámat eltüntetve léptem át a városkaput és messziről még mindig hallottam az ünneplő embereket. ~Nos végül is happy end lett a vége.~