Shiki

Üdv Shiki!

Szerencsére most sem ért csalódás kalandjaid olvasása közben. A kutatás szépen halad, várom a végkifejletet, sőt, nem csak az a szál épül, hanem globálisan is megy előre az élettörténeted és ez így igen korrekt és kedvemre való.

A karácsonyi különkiadás mókás egy szerzemény, sosem látott jóságról és kegyelemről tettél tanúbizonyságot, s hogy ez csak a karácsony hatása, vagy nem, biztosan kiderül ...

Jutalmad ha jól emlékszem a szinted illetően 400+400+400 VE.

--------------------------------------------------------------LEVEL UP-------------------------------------------------------------

-Shiki! Merre vagy?- Hallatszott Gari hangja a távolból.
- Shiki-san!- Kicsit megnyugodtam, hogy hallhattam Raana hangját is végre, ez azt jelentette, hogy sikeresen feljuthatunk a toronyba és megszerezhetjük a hőn áhított jutalmat. Hátrahajoltam és elkiáltottam magam. Gari nemsoká megjelent, óvatosan lépkedve a sűrű növényzet között, Raanat pedig kézen fogva vezette. Amikor odaértek a torony elé ők is lélegzetvisszafojtva nézték az épületet.
- M-miféle hely ez? Egy ekkora torony hogy maradhatott észrevétlen egy ilyen helyen? –kérdezte ámulva Gari. A torony fekete színű fémből állt és a falaihoz közel kisebb csoportokban furcsa lebegő kőből készült kockák lebegtek, melyekre világító csíkok és rúnák voltak felfestve. Az egész épület valami nagyon bizarr mágikus építmény lehetett, ablakokat sehol sem láttunk, csak a hatalmas kaput a főbejáratnál. A tornyon hasonló világító csíkok futottak végig, mint amilyenek a kockákon is voltak. Az egész hely pulzált a mágiától, mindenki ámulva nézte, ahogy a mágia áramlik az élettelen fém és kő komplexum réseiből ki, majd ismét vissza a résekbe. A rövid szünet után, melyet a bámészkodásra szántunk, megtettem az első lépést a kapu felé. Gari és Raana kizökkenve pillantott felém és felbátorodva követtek a kapu felé. Mikor elé értünk egy pillanatra összenéztünk mindhárman, ezután együttes erővel elkezdtük nyomni a hatalmas kőkapukat, melyek nagy morajlás közepette, lassan, de kinyíltak. Tátott szájjal figyeltük, ahogy a kapu kinyílik és az egész torony „életre kel”. A fények bejárták a legapróbb réseket is a falakon, minden pulzálni kezdett és a hatalmas kőkapu kitárult. Az első, amit megpillantottunk odabent, egy lépcső volt, amely felfelé vezetett minket. Összepillantottunk majd elindultunk a torony belsejébe. Elképesztő volt belülről a hely, a torony hatalmas méretéhez képest, belül még tágasabbnak tűnt az egész. Olyan volt mintha már nem is egy toronyban lennénk, hanem egy földalatti városban. Ahogy a lépcső tetejére értünk megálltunk egy pillanatra hogy körbenézzünk és megcsodáljuk a helyet. Természetes fény sehonnan nem szűrődött be, még a kapu felől sem, mivel amint a lépcsőkre léptünk a kőkapu bezárult mögöttünk. A fényt a tornyot körbevevő kékeszöld energianyalábok és az elszórva megtalálható ugyanilyen fényű varázsgömbök szolgáltatták.
- Most hogyan tovább? – kérdezte Raana és felfelé mutatott. Garival felpillantottunk és ledöbbenve figyeltük a felfelé vezető utak sűrű labirintusát. A torony tetejét nem láttuk, annyira hatalmas volt, csupán a tátongó sötétség várt odafenn minket, alattunk pedig az energianyalábok furcsa formában koncentrálódtak, mintha egy kisebb medence lett volna, amelyben az arra tévedő kékeszöld mágikus sugarak csapdába esnek és feltöltik.
- Nézzétek. – mutattam a lassan elemésztődő kövekre, melyek érintkeztek a medence tartalmával, amely egyre csak nőtt és nőtt.
- Most hogy jutunk fel? Ezeknek az utaknak se eleje, se vége! – mondta pánikolva Gari és tekintetét leszegte, hogy figyelemmel kísérhesse az egyre növekvő mágikus áradatot, amely lassan elérte a lépcső alját, ahonnan jöttünk.
-Kell lennie egy útnak, amely felfelé, vezet- pillantottam körbe és az össze-vissza kanyargó utak sűrűjében megláttam a hely közepén egy hatalmas oszlopot, amely egyenesen a torony teteje felé vezetett, ám csak pár út vezetett az oszlophoz, a többi csak zsákutca lehetett, vagy egyenesen a halálunkba vezet bele minket. Elindultunk egy találomra választott útvonalon és futottunk, ahogy csak a lábunk bírta. Az utak egyre sűrűsödtek, ahogy beértünk közéjük, majd hirtelen egy morajlásra lettünk figyelmesek.
- Mi lehet ez a zaj? – kérdezte Gari és a kezéből egy hatalmas jégpengét formált. Mindhárman megtorpannunk, és egymásnak háttal állva figyeltük a környezetünket, mikor a toronybelső falából és az utakon elszórt hatalmas kristályokból furcsa, mágiával átjárt lények jöttek elő és egyenesen felénk tartottak. Olyan érzést keltett bennünk, mintha a torony maga kelt volna életre kisebb lények formájában és vett volna üldözőbe minket. Ezek a kis lények alig voltak csak nagyobbak, mint az átlagos emberek, de azokhoz képest, amikkel eddig szembenéztünk igencsak aprónak számítottak, de ami méretben hiányzott belőlük, azt számbeli fölényükkel pótolták. Furcsa csikorgó hangot hallattak minden egyes lépésükkel melyek egyenesen a fülünkig hatoltak és enyhe, de bosszantó fájdalmat okoztak nekünk.
- El kell tűnnünk innen!- kiáltottam és elkezdtünk futni az úton előtte, mikor észrevettünk, hogy előröl és hátulról is özönlöttek a furcsa lények.
- Most merre tovább? –kérdezte kétségbeesetten Raana és a karja körül már kezdtek formálódni a fekete lángok. Mindketten készek voltak a harcra, de nyilvánvaló volt, hogy ebből nem kerülhetünk ki nyertesen.
- Ugrás! –kiáltottam és az arcomat az egyik közeli felfelé vezető út felé fordítottam, a másik kettő is észrevette a felkínálkozó lehetőséget és nekifutásból átugrottunk a tőlünk két-három méterre levő másik útra. A lények egymásnak ütközve törtek kisebb-nagyobb darabokra, némelyik le is esett a mélységbe és szinte azonnal szétmarta őket a mágikus áradat, amely már a lénycső tetejéig ért.
- Siessünk, mielőtt megtalálják az idevezető utat! –mondtam és Gari egyetértését kifejezve egy gyors bólintással előre szaladt, mögötte Raana és leghátul én. Tettem pár hátráló lépést és figyeltem, ahogy a furcsa kristálylények felénk fordulnak és elindulnak az utak sűrű labirintusán, hogy eljussanak hozzánk. Egyre bentebb és bentebb kerültünk az útvesztőben, többször át kellett ugranunk a mellettünk levő utakra, melyek más és más irányba vezettek el minket, igyekeztünk mindig a felfelé vezető utakra ugrani, mivel alattunk a mágikus áradat egyre csak emelkedett.
- Közel már a torony! – kiáltotta Gari az egyik távoli úton, miközben épp Raana ugrott át hozzá és én pedig az egyik kristálylénnyel harcoltam, amelyik éppen hogy fel tudott zárkózni hozzánk. Az ütéseim nem okoztak nagy károkat benne, de elég volt ahhoz, hogy hátrébb lökjem és kizökkentsem a támadásából, így időt nyerve magunknak. A Guillotineom nélkül teljesen elveszettnek éreztem magam, és nem éreztem, hogy kész lennék rá, hogy „azt” használjam.
- Siess Shiki-san! – kiáltott Raana, majd átugrottam az útra, melyen a másik kettő volt. Úgy tűnt az út egyenesen a központi oszlop felé vezetett minket. Szerencsénkre így is történt, az oszlophoz közeledve észrevettük, hogy egy kisebb része a falnak bemélyedik és felhúzódik helyet adva az éppen kinyíló kapunak, amely már várt ránk. Beléptünk az oszlop belsejébe amely koromsötét volt és a kőkapu mögöttünk becsukódott, még éppen láttuk a közeledő kristálylényeket, ám amint a kőajtó bezárult csak az oszlopból préselődő és széttörő testük hangjait hallottuk belülről. Pár másodperc múlva enyhe remegésekre lettünk figyelmesek, nem éreztünk semmi mozgást, csak a remegéseket.
- Biztos jó ötlet volt? Mi van, ha ez egy újabb csapda?- méltatlankodott Gari mikor a kőajtó ismét feltárult!
- Most ránk szabadítják a sok kristálylényt? –kérdezte remegő hangon Raana, majd elébük kerülve kisétáltam az oszlopon kívülre Előttünk egy kiemelkedő kőkockába bele volt vésve pár számunkra ismeretlen jel, amelyek világítottak. Raana és Gari mellém állt, hogy szemügyre vegye a jeleket, melyek furcsán kezdtek el a kőben mozogni, alakot váltottak és kavarogtak, mint a Necronomban a betűk. Elő is kaptam a gömböt, amelyben a nyíl egyenesen felfelé mutatott és nem csinált semmi mást. A kőbe vésett betűk, mikor abbahagyták a kavargást már számunkra is kivehető szöveggé formálódtak.
„2. szint”
Mindenki megkönnyebbült a tudattól hogy előrébb jutottunk ám ez a szint teljesen más volt, mint az utak labirintusa, itt óriási négyzet alakú lapos kőplatók lebegtek különböző magasságban és oda-vissza mozogtak a levegőben. Amikor lepillantottunk láttuk, hogy a sűrű utak felsőbb részei kezdtek szétmállani a mágikus áradatban, némelyik belezuhant az árba miután a lentebbi része már teljesen eltűnt.
- Most hogy jutunk feljebb? –kérdezte Raana, miközben a plafon felé pillantott és figyelte az össze-vissza mozgó platformokat.
- Valahogy meg kell figyelnünk, hogy melyik merre, mozog, hogy megtudjuk, hogyan juthatunk a felsőbb szintre.- a Platformok közepén több, sötét színű fémmel burkolt hatalmas kő állt, melyekre furcsa jelek voltak vésve. Amikor az egyik felénk közeledő platformra átugrottunk, akkor a köveken levő réseb felizzottak és megmozdultak. Nemsokkal később karok és lábak formálódtak belőlük és felegyenesedve indultak meg felénk.
- Nincs időnk harcolni!
- Igazad van, a lenti áradat nemsoká elér ide is, feljebb kell jutnunk.- Az egyik platform éppen közeledni látszott, akárcsak az új, életre kelt fémszörnyek. Csöbörből vödörbe ugrottunk, mivel a másik platformon is aktiválódtak a hatalmas tömbök és ugyanolyan lények támadtak ránk. Az egyik mögöttünk egyenesedett ki és felénk tornyosulva emelte fel hatalmas karját, mellyel lecsapott Raanara.
- Raana!! – kiáltotta Gari majd egy határozott mozdulattal, jégpengékkel vonta be az egész testét és nekiment a lénynek.
- Erre nincs időnk! – kiáltottam utána, de Raana is felkelt, hogy segítsen a fiúnak, így nem volt más választásom, nekem is harcolni kellett. Összesen négy lény volt a platformon azzal együtt, amelyikkel éppen harcoltunk és lassan közeledtek felénk. A két sárkányölő kombinált támadása eléggé megtépázta a gépezetet, de az a sérüléseit figyelmen kívül hagyva tovább próbálkozott a támadással, mikor is Gari sikeresen levágta a robot egyik karját egy jégpengével.
- Itt az esély fussunk! – mutatott a fiú az egyik sebesen közeledő platformra, amely pont felfelé igyekezett.
- A lények itt vannak a nyomunkban!- kiáltotta Raana majd egy fekete lángtornádód fújt ki a szájából egyenesen a lények felé, akikre alig hatottak a látnok, habár a mágikus fényeik el-elhalványultak és egy pillanatra megtorpannak. A lentről érkező platform szó szerint belecsapódott a miénkbe és egy hatalmas csonkot letört belőle, szerencsére pont ezen a csonkon álltunk, így a felfelé igyekvő lemez magával vitt minket is, ám két gép sikeresen felkapaszkodott a platformon levő másik négy mellé. Gari felsegítette a lányt és mellém hozta, majd ismét egymásnak háttal állva figyeltük, ahogy a gépezetek körbevesznek minket, a platform pedig egyre feljebb száguldott. Meglepő volt, hogy még nem értünk el a plafont, ez a hely belülről sokkal tágasabb volt, mint ahogy kívülről láttuk, ez is a furcsa mágikus erő hatása lehetett, de legalább a platformon száguldva nem kellett aggódni a felfelé törekvő áradat miatt, ami kezdte elemészteni a torony belsejét. A kissé őrült vigyor kezdett visszatérni az arcomra, mikor feltűnt, hogy innen harc nélkül nem jutunk ki.
- Nos srácok! Osszuk el őket testvériesen, kettő fejenként. –mondtam széles vigyorral és a többieknek úgy tűnt hogy tetszett ez az ötlet. Mindhárman felkészültünk a harcra, a sárkányölőink a szokásos mágiáikkal én pedig elérkezettnek láttam az időt, hogy előhívjam a fegyveremet.
- Ex quip!- A kezemben a dimenzióhasadékon keresztül megjelent egy fekete katana a tokjába zárva, melyen, narancssárgán világító rések voltak és egy szerkezet a kard keresztvasánál.
- Úgy tudtam, hogy a Guillotine volt az egyetlen fegyvered.-
- Nos, eddig nem volt erre szükségem, de ideje lesz kipróbálni.
- Úgy érted, hogy eddig még sohasem harcoltál katanával?
- Nem, de mindent el kell egyszer kezdeni, és ez egy tökéletes alkalom hozzá. – ezután egy kisebb morgás hagyta el Gari száját, de a figyelmét jobban lekötötték a közeledő gépezetek. Mindketten nekirontottak az ellenségnek én pedig megpróbáltam kirántani a kardot a hüvelyéből ám ez nem sikerült, mintha be lett volna ragadva.
- Hé Shiki mi a francot művelsz? Tudod, hogy kell kivenni egy kardot a hüvelyéből egyáltalán? Miféle fegyvermágus va…. –Gari szava ekkor megakadt, amikor meglátta, hogy az egyik kezemmel megmardkoltam kard szó szerint kirobbant a hüvelyéből és kettévágta az előttünk levő ellenséget.
- Ahh szóval így működik! Le kell kapcsolni a hüvely tetején levő éket. Hűha micsoda vágást ejtett. –játszottam a lenyűgözött gyereket, ami kissé felhergelte Garit, mivel nem vettem komolyan a harcot, de Raana csak kedvesen megmosolyogta az eseményeket. Mindketten végeztek majdnem az első ellenségükkel, mikor a kardomat ismét suhintásra emeltem. A második vágásom beleállt a szörnyeteg páncélzatába, ami igencsak meglepett, hisz az első csapásom kettévágta az előzőt. A penge eztán csak pár centi mély vágásokat tudott ejteni a páncélzaton.
- Mi történt a kardoddal?
-Úgy tűnik, hogy nem mindig képes ilyen erőteljes vágásokra, de kiváncsi vagyok erre. – Ekkor a kardommal előre mutatva elkezdtem belevezetni a mágikus erőmet a kardba és mikor kellő mennyiség összegyűlt a penge felületén egy erőteljes suhintással egy hatalmas félhold alakú vágást indítottam a gépezet felé, amely elvágta a törzsénél a lényt, mely ennek hatására a földre rogyott.
- Lassú voltál!- jegyezte meg Gari és mikor feléjük fordultam már mindketten végeztek az ellenségeikkel. A platform még mindig száguldott felfelé és egy kis szusszanás után felfelé szegeztük a tekintetünket. A torony teteje kezdett kirajzolódni és mi egyre csak közeledtünk felé.
- Ugye nem fog nekicsapódni a plafonnak? – kérdezte vészjóslóan Gari és egyre inkább úgy tűnt, hogy amitől féltünk bekövetkezni látszott, a platform nagy sebességgel közeledett a plafon felé.
- Nézzétek, ott egy perem egy lépcsővel! – kiáltott Raana és a helység közepén levő lebegő platformra mutatott, melyből egy lépcső indult felfelé a plafonon túlra.
- Ideje lenne eltűnnünk innen! – mondta Gari és megragadva Raana kezét elindult a platform széle felé. Én egy félpercnyi hezitálás után úgy döntöttem, hogy követem őket és hárman leugrottunk a lebegő platformra. Mögöttünk a felfelé száguldó darab éppen becsapódott és a lefelé hulló kőzettörmelék majdnem maga alá temetett minket. A becsapódásunk után egy öt percig mindenki igyekezett összeszedni magát és kikecmeregni a törmelék alól. Eléggé megviselt minket ez a zuhanás, több helyen zúzódásaink és horzsolásaink lettek így nem tudtunk rendesen mozogni, csak vonszolni magunkat.
- Nem esett komolyabb bajotok? – Kérdezte Raana két fájdalmas nyögés között.
- Többé-kevésbé egyben vagyunk. –válaszoltam majd a lépcső felé vettem az irányt. A lépcső alján egy kőasztal állt melyek egy gömb alakú vájat és három kisebb rés volt, a lépcső tetején pedig egy óriási kőkapu állt, hasonló ahhoz, mint amin megérkeztünk. Végigsimítottam a kőlapon és elővettem a Necronómot amelyről addigra már eltűnt a nyíl és a megszokott feketeség kavargott benne.
- Azt hiszem innen elég egyértelmű. – mondtam, és a többiekre néztem, akik elővették a saját kristályaikat. Belehelyeztem a Necronomot a gömbvájatba, ezután mindhárman beletettük a saját kristályainkat a három kis résbe, melyek eltűntek ezután a résekben és a fenti ajtó nagy morajlás közepette kinyílni látszott. Ráléptem a lépcsőre és visszanéztem a másik kettőre, akik elindultak felém.
- Ez nagyszerű, végre itt vagyunk. –lelkendezett Raana és előre lépett szökellve párat örömében.
- Alig várom, hogy megtudjuk miféle, hogy miféle mágiát ka….- ekkor a lány mondanivalója félbeszakadt és Gari rémült tekintettel figyelte, hogy mi történt a lánnyal. Egy kéken fénylő kör jelent meg alatta és kör alakban teljesen levágta a követ a lány lába alól így az a mélybe zuhant. Én is és Gari is meglepetten álltunk a történtek előtt egy pillanatig, majd Gari fejvesztve rohant a lyuk felé amibe Raana esett, de mikorra már odaért csak a mélyben eltűnő lány testét látta. Ekkor a kőtábla a három beszívott kristályt kezdte kidobni magából, de összezúzott, por formájában és ezzel egyidősen a kőkapu is lassan elkezdett becsukódni.
- Raana ! RAANA !!! – Gari kétségbeesetten kiáltott a lány után, aki a mélybe zuhant, valószínűleg már a minden felemésztő áradatba zuhant. Addig kiáltozott a lyuk felett, míg egyre több és több ilyen mágikus kör jelent meg a platformon és tüntették el a platformon apránként. Az egyik éppen Gari alatt jelent meg és a fiú hirtelen elindult lefelé te még meg tudott kapaszkodni a platform falában.
- Shiki!– kiáltotta könnyekkel a szemében, én pedig lepillantottam a fiúra, majd a mögöttem lassan bezáruló kőkapura. Odasétáltam óvatosan a szakadék pereméhez és lenéztem Garira, majd ekkor olyan szavak hagyták el a száját, amire nem számítottam.
- Mire vársz még te bolond! Tűnj el innen!– ekkor a könnyes arca egy gyenge mosolyba vágott át.
- Én megkeresem Raanat.– majd egy halk kacajjal elengedte a peremet és a lány után zuhant. Én pedig ledöbbenve álltam az események mögött. Eddig még nem tapasztaltam ilyet, hogy valaki mások életét a sajátja elé helyezi. Gari annak ellenére, hogy milyen helyzetben volt és hogy a múltban mennyire gyűlölt pár tettemért, a saját életével nem törődve parancsolt rám hogy meneküljek. Döbbenten néztem, ahogy a srác eltűnik a tátongó mélységben, majd hátat fordítottam és bizonytalan léptekkel, de elindultam a lépcsőn felfelé. A kapu még nem záródott be teljesen, mikor átléptem rajta, majd egy nagy koppanással bezáródott mögöttem. Végre a sok szenvedés és harc után az enyém lehetett a várva várt erő. A kapun túl egy lépcső vezetett felfelé és az alagút végén vakító fényben úszott valami. Amikor az alagút végére értem, nem akartam hinni a szememnek. Szó szerint értetlenül és ledermedve álltam a lépcső tetején.
- E-ez a mocsár…. mit keres itt megint a mocsár?!– Hirtelen megfordultam és az alagút bezárult, majd a torony kőkapuja is becsukódott és gyakorlatilag ugyanott kötöttem, ki mint ahol nemrég bejutottunk, a hatalmas kőkapu előtt.
- De hisz ez lehetetlen, a torony teteje felé mentünk és?!- mondtam magamnak, és kezdett eluralkodni rajtam a düh és a zavarodottság, de hamar kizökkentett az éles morajlás, amely a torony felől jött. A falak repedezni kezdtek és a kékeszöld mágikus energia elkezdett kiáramolni a torony belsejéből, melynek következtében a hatalmas épület összeomlott. Összezavarodva és dühösen menekültem a leomló épület törmelékei elől és mikor az egész épület összedőlt akkor megtorpanna fordultam, meg hogy szemügyre vegyem a romokat. Dühösen rúgtam odébb a törmeléket.
- Ez csak valami rossz vicc lehet! Az egész a semmiért volt? - Nem tudtam mire vélni az eseményeket, hogy kötöttem ki a kiindulási helye? MI történt pontosan? És hova lett a várva várt erő?
- Vicces, nem igaz?- hallatszott egy ijesztően ismerős férfi hangja a hátam mögül.
- Te !!- fordultam felé dühösen.
- Mégis mióta számít garanciának egy több száz éves történet, nektek, kölyköknek? A mai kölykök annyira sietnek, gondolkodás nélkül nekirontanak mindennek és mindenkinek. Még akkor is ha az erő amit keresnek nem más mint az előző generációk által felállított próba.
- Fogd be a szád öreg! Miért vagy még életben? – hívtam elő a kardomat és egy erőteljes vágással felvágtam az öreget. Az öreg árus volt az a fekete piacról, a száján széles vigyor volt még akkor is amikor kettéválasztottam a vágásommal, és meglepő módon tovább beszélt.
- A jutalom nem mindig kézzel fogható fiacskám! Később meg fogod érteni, hogy mi volt ennek az egésznek a haszna, és mi volt az értelme. – majd egy furcsa nevetéssel otthagyott a mocsár közepén, elindult a mocsár sűrűjébe, majd mikor utána eredtem már sehol sem láttam a fickót. Úgy éreztem magam, mint akit csúnyán átvertek, nem tudtam uralkodni magamon és sietve kimentem a mocsárból út közben pár fán kitöltve a dühömet. El akartam felejteni ezt az egészet.
- Nem hogy nyereséghez nem jutottam, de még veszteséggel hagyom itt ezt az egészet.- morogtam magamban dühösen. Amint kiviharzottam a mocsárból a közeli út felé vettem az irányt hogy elérjem a legközelebbi várost és visszatérjek a céhembe, elég volt egy időre az ilyen ostoba kalandokból. Nem láttam, már de mögöttem a mocsár szélén az öregember ismét megjelent és figyelemmel kísérte, ahogy távozom.
- Nem is sejted még, hogy mekkora nyereséghez jutottál fiacskám, nem is sejted! De ezt csak a legközelebbi harcodnál fogod igazán megtapasztalni–majd egy ismételt kacagással zárta a mondandóját és eltűnt a mocsár rengetegében.

Kruma torony belseje
Az első szint kristálylényei
A második szint fémgólemjei

A gondolataimba mélyedve hagytam magam mögött a mocsarat és a környező vidékeket, majd a Hakobe hegy felé vettem az irányt. A több hónapnyi távollét után, úgy döntöttem, hogy visszatérek a céhépületbe. Habár fogalmam sem volt róla, hogy miféle változások mehettek végbe a céhen belül ezidáig, egy dolgot biztosan tudtam, nemsoká itt van a „feljelentkezés” ideje. A feljelentkezés a céhen belül egy igen fontos esemény, ekkor választanak a novíciusok Archont maguk mellé. Nem sok gyermek éli túl az első hónapjait a céhen belül hogy novíciussá válhassék és egy Achon alatt tanulhasson és az igazi megpróbáltatások csak onnantól kezdődnek. A Blackened Tears nyolc különlegesen erős taggal bírt, ezek a tagok még az S rangú mágusoknál is erősebbek és talán pont ez az oka, hogy aki alattuk tanul és túléli a kiképzést azokból igen erős mágusok válnak. A Necronomos kaland utáni kiábrándulás és düh hamar elillant a fejemből, nem hagyhattam, hogy egy kudarc hátráltasson, előre kellett néznem és új lehetőségeket keresni. A Hakobe hegy felé utazva megálltam egy nap pihenőre Shirotsume városában, mielőtt nekivágtam volna a hegyi túrának. Shirotsuméből a következő nap reggelén indultam útnak, majd aznap este már a céhépület bejárata előtt voltam. A hegy közepén lévő elhagyatott kis kuckó senkinek, sem szúrt volna szemet és odabent is csak üres szobák és porosodó bútorok voltak. Az egyszerű sötét kis házikó volt a bejárat a valódi céhépületbe, ám ezt a bejáratot csak a céhtagok tudták kinyitni. A „jelszónak” nevezett két rövid, majd három hosszú kopogás hívta fel az eltolódó padlóból a mágikus felvonót, amely egyenesen a hegy gyomrába épült kastélyhoz vitte az utazót. Rég volt már hogy utoljára láttam ezt az épületet, de a mágia, amely körbejárta ezúttal is lenyűgözött, és mindez a mester mágikus erejéből származott. A főkapu szokás szerint nyitva volt, és ahogy beléptem egyből szúrós tekintetek tucatjai fogadtak. A céhtagok között nem volt felhőtlen a viszony. A folyamatos párharcok és erőfitogtatások miatt mindenki riválisnak tekintett a céh többi tagja. Ez a túlélő játék igazán kedvemre való volt, mert büntetés nélkül levághattam bárkit, akit jogosan legyőztem. Miután megérkeztem a bejárati csarnokba rideg arckifejezéssel körbefordultam lassan, hogy felmérjem az engem kémlelőket. Éreztem, hogy sokkal erősebb vagyok mióta utoljára itt jártam és már alig vártam, hogy ezt megmutathassam az egész céhnek.
- Emlékszem rád kölyök. – Szólalt meg egy mély hang a hátam mögül pár perccel azután hogy körbenéztem. – Te voltál az, aki az idejövetelekor egyből erősködtél. – aktiváltam a Full Sightot hogy lássam mit művel a fickó és a bal kezét már a levegőbe emelve, elvigyorodva készült arra, hogy megtámad. – Ideje megtanítani egy magadfajta Gyermeknek, hogy hol a helye! – majd lecsapott a puszta kezével. Válaszképp feltartottam a bal karom és anélkül, hogy hátranéztem volna blokkoltam a támadást és a fickó nagy meglepetésére nem tudott elég erőt kifejteni ahhoz, hogy akárcsak egy picit is ellökjön, annak ellenére, hogy nagyobb termetű volt, mint én.
- Nincs időm a magadfajta férgekkel törődni. – mondtam unott hangnemben majd egy határozott mozdulattal a közelben levő falhoz vágtam a fickót, aki egy jó darabig ott is maradt. A szokásos csend következett, majd a halk morgások a csarnok minden szegletéből, eközben nem törődve a többiekkel a közeli hirdetőtábla felé vettem az irányt és ott volt a nyolc lista pont, ahogy számítottam rá. A nyolc lista mindegyike egy-egy archonhoz tartozott és a listára írhatták fel a nevüket mindazok, akik alattuk óhajtottak tanulni, ám a mostani listák egytől egyik üresek voltak. Hallottam az embert próbáló kiképzésekről és arról is hogy a tagok 99%-a inkább a saját erejéből éri el a magasabb rangokat mintsem az Archonok keze alatt halljon meg. Nem törődve a tömeggel és a következményekkel egyből felírtam a nevem Viona Archon listájára. Pár másodperc múlva halk kacajok tucatjai hallatszottak a csarnok minden zugából.
- Hehe, úgy tűnik, van még egy halálra ítéltünk.
- És az egyik legbrutálisabbat választotta, ez a srác már halott.
- Ki lenne olyan bolond, hogy az Archonok alatt tanuljon? –
- Óhh istenkém, mire fel ez a nagy felhajtás? – hallatszott egy lágy női hang a tömeg mögül. – Már el is kezdődött a feliratkozás, azt hiszem jobb lesz nem lekésnem. – Hátrafordultam és a tömegből egy zöld hajú, kék szemű hölgy jött elő mosolyogva. Elég fiatalnak tűnt, de ennek ellenére egy csomó férfi a céhből körbeállta őt és nyálcsorgatva követte és leste minden szavát.
- Ophelia-sannak biztos menni fog!-
- Ő a legcsodásabb teremtés az egész céhben.- A nő határozottan élvezte a bókokat és nem egyszer kacérkodott pár „hódolójával”, majd lesétált a csarnok egyik lépcsőjén és mellettem felírta a nevét az egyik lista alá.
- Szóval te lennél az egyik merész jelentkező? – mondta nekem miközben egymás mellett álltunk egymásnak hátat fordítva.
- Meglehet… - válaszoltam rideg hangon majd a lány elém lépett és egy kedves mosollyal a kezét nyújtotta felém.
- Örvendek a nevem Ophelia Valentine és ha minden jól megy Sue Archon alatt fogok tanulni. – Ekkor elkönyveltem magamnak, hogy jól ki fog jönni az Archonjával, mivel Sueról is úgy hírlett, hogy nagy férfivadász.
- Shiki vagyok. – mondtam neki és kezet fogtam vele, de az arcom továbbra is rideg volt. A lány megpróbált egy kis csínyt űzni mialatt kezet fogtunk végigsimított a kezemen, ám miután nem kapott semmi reakciót a tettére csak a rideg tekintetet meglepetten és mosolyogva lépett hátra párat. Éreztem a féltékeny és gyűlölködő tekinteteket, amelyek a rajongói felől áradtak, de nem törődtem velük.
- Nos úgy tűnik eddig csak mi ketten voltunk ennyire bátrak. –mondta a lány mosollyal az arcán. – Hallottam az Archonokl kemény edzéseiről, de nem riadtam vissza, erősebbé akarok válni.-
- Én is ezért vállaltam el!- válaszoltam, majd egy pár pillanatig bámultuk egymást és körülöttünk mindenki megfagyva nézte az eseményeket. A csendet egy hangos kiáltás törte meg, melyet egy lány hallatott.
- Ááááááh!! – a kiáltást egy hatalmas koppanás követte és a lány a földbe „becsapódva” igyekezett feltápászkodni és leporolni magát.
- Ugye nem késtem le? Ugye nem, nem nem? – Pattant fel a lány mintha semmi baja nem lett volna attól hogy pár emeletet zuhanhatott a csarnok felsőbb szintjeiről. A lány kissé fakóbb, hosszú szőke hajú és narancssárgás szemű volt, a ruházata pedig valami testhez simuló, fehér-rózsaszín ruha lehetett. Ő is elég fiatalos volt, de az előző lánnyal egyetemben úgy tűnt hogy korombeliek vagy legalábbis megközelítőleg egyidősek lehetnek velem.
- Amber-chan, igazán vigyázhatnál magadra néha. – szólalt meg egy fiú a tömegből, aki szintén az emelet felől érkezett és hamar a becsapódott lány mögött termett. A lány hátranézett és egy széles gyermeteg vigyorral fogadta az ismerősét.
- Gyere Naro-kun iratkozzunk fel! -
- Jól van jól van, nem kell annyira sietni, nézd ! Még mindig ott vannak a listák. –Opheliával pár lépést hátráltunk, helyet adva így az újonnan érkezőknek, akik lesokkolták a nézelődő tagokat.
- Két kisgyerek az Archonokkal alatt edzeni?
- Fentről jöhettek, biztos már Novíciusok.- Hallatszottak a suttogások, majd a két feliratkozó felénk fordult és a lány a fiú szavába vágva szólt hozzánk.
- Áhh ha jól sejtem ti is a listák miatt vagytok itt, kihez iratkoztatok fel? Én Aimy-chanhoz, ő egy fantasztikus személyiség és és …. – majd a fiú befogta a lány száját, aki egy kicsit tiltakozott a dolog ellen.
- Amber-chan ne legyél ilyen goromba, még be sem mutatkoztunk nekik. Elnézést, néha eléggé hiperaktív tud lenni.-mondta a fiú.- A nevem Naro Lyott, ő pedig itt Amber Goldyear azért jöttünk, hogy Broock és Aimy Archonok alatt tanulhassunk.- a mondandója végeztével elengedte a még mindig ficánkoló lányt és az elismételte, amit a fiú mondott.
- Örvendek és Ophelia vagyok ő pedig itt Shiki-san. – mondta a zöld hajú lány és a „san” hallatán a rajongói ismét felszisszentek. A laza kis beszélgetést, amely számomra egyre unalmasabbá és érdektelenebbé vált egy hatalmas morajlás törte meg. Az egyik ajtó mögül egy férfi repült ki áttörve magát az ajtót, és amikor földet ért össze-vissza forgolódott a földön, hogy eloltsa a testét borító lángokat.
- Megmondtam, hogy tűnj az utamból, fontosabb dolgom is van mint, hogy a beképzelt „Gyermekekkel” bunyózzak. –Az ajtó mögül egy férfi lépett ki akinek rövid fekete haja és vörös szemei voltak, a kezében pedig egy Nodachit fogott, az első gondolatom az volt hogy fegyvermágus lehet. Ám amikor odalépett a listákhoz és aláírta a nevét William Archon listájára egyből tudhattuk milyen mágiával rendelkezik.
- Ohh egy elemi mágus, és milyen jóképű. – szólalt meg Ophelia kéjes hangon.
- Yo! Látom szép kis csoport gyűlt össze, de egyikőtök sem William Archon miatt van itt? Áhh kispályások. –mondta egy elvetemült vigyorral az arcán a fickó.
- Ha jól sejtem eddig egyikünk sem ugyanahhoz az Archonhoz ment. – válaszolta kacagva Ophelia.
- Nem számít, legalább nem lesz konkurencia, akit le kellene csapnom, hogy én legyek a legjobb tanítvány, bár most hogy így belegondolok, ez nem is hangzik olyan jól. – keseredett el a fickó majd felegyenesedve mogorva arccal mért végig mindenkit.
- A nevem Baram! William Archon jövőbeli jobb keze. –vigyorodott el majd Ophelia megint kötelességének érezte hogy bemutasson mindenkit az előbb megismertek közül. A bemutatkozás után léptek zaja hallatszott a hátunk mögül, melyre mindannyian megfordultunk
- Nézd csak nee-chan már jó sokan összegyűltek a hirdetőtábla előtt.
- Jól látod húgi, ezek az emberek biztos „jelentkezni” vannak itt. – hallatszott az egyik földszinti folyosó felül két női hang, majd a sötétségből kilépve egy hosszú fekete hajú fekete szemű és egy Lila hajú lila szemű korombeli lány lépett elő, a fekete hajúnál kard volt, amely szintén arra engedett következtetni, hogy fegyvermágus lehet.
- Jó estét mindenkinek. –intett a lila hajú, aki a beszélgetésükből kikövetkeztetve a fiatalabbik volt.
- Még csak délután van hugi, csak idelent tűnik éjszakának. –intette le az idősebb. – De ennek ellenére én is örvendek a jövőbeli tanonctársaimnak.- hajolt meg illően. – A nevem Midoriko ő pedig itt a fogadott húgom Sayuri Mortem.
- Örvendek a szerencsének. – hajolt meg a másik is, majd helyet adtunk nekik, hogy jelentkezhessenek. Midoriko Shiner Archonhoz, míg Sayuri Noel Archonhoz jelentkezett, ezzel már hét Archon kapott maga alá egy-egy tanoncot. Az előbb már megszokott bemutatkozás végbement és miután megismerték egymást a tanoncok egy furcsa szende kislány tipegett oda hozzánk.
- Őőm, elnézést itt lehet jelentkezni az Archononhoz? – mindenki lenézett a kislányra-annyira esetlen és visszahúzódó volt, még Amberékhez képest is fiatalnak mondható, talán a legfiatalabb volt közülünk. Ophelia egy határozott „igennel” válaszolt és a lány végignézett a listán. A lány egy „köszönöm” után bemutatkozott, a neve Lilith C. Wonderbell volt, illő egy ilyen kis csöppséghez.
- Ohh itt még nincs egy feliratkozó sem, így lesz szép a listák sora, ha mindenhol ugyanannyi van.–majd naivan felírta a nevét Jack listájára. Minden jelentkező vagy megdöbbenve, vagy vigyorral az arcán figyelte, ahogy a lány jelentkezik a legőrültebb Archonhoz, majd felénk fordul.
- Már várom, biztos vicces lesz. – mondta mosolyogva.
- Tudod, hogy Jack-sama egy igazi vadállat? – Kérdezte tőle Naro
Nem hiszem, hogy tényleg olyan rossz ember amilyennek mondják!- válaszolta a lány naív mosollyal az arcán.
- Ébredj fel kislány, egy sötét céhben vagy. –mondta mogorván Baram. A suttogások egyre hangosabbá és hangosabbá váltak. Most hogy minden Archon alá kerül egy egy tag a többi „gyávább” tag aki nem mert Archont választani amikor esélye volt rá, most csak morogva beszélt a többiekhez a sötét sarkokba bújva.
- Ha jól látom, minden Archonhoz kerül egy tanonc, mi lenne, ha elneveznénk magunkat? – vetette fel az ötletet Lilith.
- Tetszik az ötlet, ez az első lépés lenne a hírnév felé, egy ütőképes tanoncokból álló csapat. – szólalt meg Ophelia. – De mi legyen a név.
- Nem vagyok jó csapatjátékos. –mondtam majd félrepillantottam érdektelenül.
- Ohh nem hiszem, hogy valódi „csapat” lennénk, elvégre mindenki a saját érdekéből van itt, ez csupán egy megkülönböztetés lenne a többi tagtól. –nézett végig a meglepett tagokon Midoriko.
- M-m… mit szólnátok a… - kezdte el nyögni Lilith félénken, majd Baram leteremtette.
- Bökd már ki te lány, nincs időm egész nap várni, hogy mit akarsz kidadogni.
- Arra… gondoltam, hogy lehetne az a nevünk, hogy… -mondta lesütött szemmel a lány.
- Mond már! – faggatta Baram de Ophelia leállította.
- Hagyd, szegényt had mondja végig, amit akar, nos, kedvesem mit akartál mondani?
- M-mi lenne, ha az lenne a nevünk hogy…. A nyolc fekete szikra. – Erre a többiek nagyja elvigyorodott és a reakcióikból ítélve lehetett látni, hogy tetszik nekik a név.
- Kissé nyers, de tetszik.
- Tökéletesen illik ránk, elvégre a ranglétra tetejére törekszünk, hogy „láng” legyen belőlünk-
- Benne vagyok, menőn hangzik!-
- Igen igen igen, ez szupeeer!-
- Ha nee-san is egyet ért akkor én is.-
- Ha mindenki más benne van miért legyek ünneprontó?-
- É-és te Shiki-san? – kérdezte nyögdécselve Lilith. Erre felé pillantottam rideg tekintettel és a lány zavarodottan félrekapta a tekintetét.
- Benne vagyok. – villantottam egy kissé őrült vigyort a többiek felé, melyet ők is hasonlóképp nyugtáztak.
- Milyen béna !-
- Egyáltalán miért gondolkoztok ilyeneken, úgyis végetek van, amint elkezdődik az edzés.-
- Haha milyen szánalmas, egy sötét céh tagjai neveket adnak maguknak mintha valami gyermeteg játékban lennének. – hallatszott a több tucatnyi gyűlölködő és szitkozódó szöveg a háttérből. LIlith az egyik közeli röhögő fickó felé fordult és megszeppent arccal elé lépett.
- Mit akarsz kislány, menny vissza inkább babázni… - és egy pillanatra rá hogy ezt kimondta a fickót mintha egy óriási láthatatlan kalapács csapta volna fejbe. beleékelődött a feje a háta mögött levő falba és minden, ami belőle maradt, csupán a vértócsa, amit hátrahagyott, és a fej nélküli test. Egy pillanatra lefagyott mindenki, aki eddig szitkozódott és Lilithet bámulta, aki az arcára fröccsent vért nyalogatta le magáról mintha valami macska lenne.
- Nem szeretem, ha szidják az ötleteim.-mondta őrült tekintettel az arcán, ekkor kezdtem meglátni, hogy az összes tag egy kissé kattant volt akárcsak én, és már egyikünk sem tudta magában tartani a vérszomját. Az elkövetkezendő tíz-húsz percből csak annyit lehetett érzékelni a felsőbb szinteken hogy lentről több tucatnyi visítás és halálsikoly hallatszott fel, amely hamar alábbhagyott. Szó szerint vörösre festettünk a földszintet és az első szintet a Gyermekek és Novíciusok vérével. Azok akik a felsőbb szintekre menekültek egyből a halálukba rohantak mert a „beavatottak ölték meg őket” a másik menekülési út A nyolc fekete szikrán keresztül vezetett, így hamar elhullott szinte az összes Gyermek és Novícius aki becsmérelni mert minket. Sokukhoz nem is kellett mágiát használni elég volt a puszta fizikai erő, így nem tudtam megfigyelni a többiek mágiáját. Meglepő módon még Amber és Naro is vérszomjas pszichopatává vált miután Lilith lerepítette annak a fickónak a fejét. Miután végeztünk a csarnokban kissé elfáradva dőltünk le.
- És… még ők beszélnek nekünk valódi sötét céhről, szánalmasak voltak. – mondta Baram két légvétel között.
- Nem voltunk túl kedvesek ezekhez a fiúkákhoz és lányokhoz. – mondta Ophelia miközben a vért nyalogatta az ujjairól és ez alatt igyekezett szemkontaktust keresni bármelyik sráccal, akivel csak tudott.
- Húúú ez dejóóó volt, arra emlékeztet, amikor megöltem az anyumat, HUHÚÚÚ ! –örvendezett Amber.
- Amber már megint túl sokat fecsegsz.- intette le Naro nem törődve azzal, hogy egy hullakupacot használ fekvőhelynek. Sayuri és Midoriko igen csak szótlanok voltak, ám az előbb a mészárlás közben meglepően élvezték, amit csináltak, de utána egyből azt a szolid énünket mutatták nekünk, amit először megismertünk.
- Most ezt mindet nekünk kell feltakarítanunk? – kérdezte Lilith elszomorodva.
- Hé , srácok! –szóltam a többieknek, majd a plafon felé böktem. A csarnok legtetején a sötétségben nyolc ember körvonala jelent meg előttünk, ahogy épp lenéznek a földszintre. Az egész csarnok kör alakú volt több emelettel, így minket, akik a közepén álltunk könnyen szemmel lehetett tartani.
- Az Archonok… -morogta halkan Baram, majd a többiek is mellénk álltak és egymás felé nézve egy kört alkottunk, majd felnéztünk az emeletre, ahol a jövőbeli mestereink tekintete várt minket.

Leszállt az éjszaka a Blackened Tears céhházra. Őszintén szólva idelent nem sokat érzékeltünk a napszakok váltakozásából, mivel állandó sötétség borította az épületet, de óra itt is volt, továbbá aludni még a gonoszoknak is kell. Gonoszok, na persze, a legtöbbjük csak szabadságot kereső puhány, aki félt a legális céhek kötöttségeitől és azért menekült ide, ezek a kis férgek még nem is tudják, hogy egyenesen egy pók hálójába repültek bele mosolyogva. A Blackened Tears nem arról híres, hogy sok szabadságot hagyjon a tagjainak, szigorú hierarchia van, és még szigorúbb szabályok uralkodtak a céhház falain belül. Az erősebb tagok, habár kevesebben voltak, vaskézzel irányították a céhet és kedvükre parancsolgattak minden rangban alattuk állónak. A céh egyszerű „katonájaként” nap, mint nap eltűröd ezeket, de igazából csak akkor tapasztalod meg mennyire kiszolgáltatott vagy, mikor egy Archon szárnyai alá kerülsz.

Az éjszaka átlagosan telt, miután bevonultam a kis zugomba, amelyet mások a szobájuknak hívtak, lehuppantam az ágyamra, hogy kipihenhessem magam a holnap hajnali edzésre. Ahogy fél füllel elcsíptem mások beszélgetéseit, hallottam hogy Viona elő szeretettel szokta hajnaltól estig hajszolni a tanoncait. Eddig nem sok tanonc élte meg a beavatott rangot, de azok lényegesen erősebbek lettek, viszont ahogy a többi szigorú Archonnál, ezek a beavatottak is kérvényezték a tanonc kapcsolatuk felbontását a mesternél. Viona edzései annál keményebbek, minél erősebb a tanonc. Maga a gondolat is, hogy nagyobb erőhöz juthatok vigyorgásra késztetett. Hallottam a varjakat is a fejemben, már-már a részemmé vált ez a belső hang. A gondolataimmal párhuzamosan létezett, de még mindig nem tudtam, hogy jelent-e valamit, vagy csupán az őrületem kivetülése lenne. Vigyorogva hunytam le a szemem és hagytam, hogy az édes károgások dallama álomba szenderítsen. Nemsokkal az után, hogy elnyomott az álom egy sötét alak jelent meg a szobámban. Szinte a semmiből került elő és a varázserejét tökéletesen elnyomva, nesztelenül járt-kelt a szobámban. A sötétségben a nőies alak egyre kivehetőbbé vált, emellett szeme csillogása volt még tisztán látható a koromfekete szobában. Az alak mellém lépett, majd lenézett rám, kezét az arcomra helyezte és ujjaival végigsimított az arcomon levő sebhelyen, ezután az ujjbegyeit erősen a sebemre nyomta. A testem megrándult és mocorogni kezdtem, a sebem izzott és a nő kezén egy mágikus kör jelent meg. A kör közelített a sebem felé, majd mikor érintkezett vele eltűnt, ezután az alak leemelte a kezét rólam és pár lépést hátra lépett. A testem már nem remegett és úgy tűnt ismét nyugodtan aludtam tovább, ekkor az alak a szoba egyik falához közelítve, eltűnt a sötétben. Kora reggel pattant ki a szemem, a kinti világot még mindig a megszokott sötétség borította, de a felszínen már éppen kelhetett fel a nap. Felkeltem és megmosakodtam remélve, hogy a hideg víz jó hatással lesz rám, így kora reggel. Reggel hét körül járhatott, mikor kiléptem a folyosóra. Az egész épület kihalt volt, csupán a távolban lehetett hallani egy-két kósza koppanás, vagy lépések zaját. Az ajtóm előtt egy kis cetli várt a küszöbnél. Ez állt rajta: „Hatkor kezdünk” amint elolvastam, egyből visszapillantottam a szobámba, ahol az órát leolvasva, kezdtem el pánikszerűen rohanni Viona szobája felé. Ahogy a kanyargó folyosókon igyekeztem eljutni a fentebbi szintekre, észrevettem, hogy egy ismerős alak éppen az egyik távoli folyosón kanyarodott be sietve. Amber volt az, talán ő is elkésett, azonban neki valószínűleg csak egy, ejnye bejnye lesz, nekem valószínűleg egy hatalmas földbe döngölés. Felsiettem a kihalt szinteken egyenesen Viona szobájáig, ahol megtorpantam egy pillanatra. Bekopogtam, de nem érkezett semmi válasz, ekkor benyitottam, és ami odabent várt az elképesztő volt. Viona szobája nem a megszokott falba vájt lyuk volt, mint az alacsonyabb szintű tagoké. Az Archon ajtaján túl egy teljesen más világ várt, mintha a felszínen lettünk volna, a nap reggeli fénye ragyogta be a tájat, egy hegység tornyosult messze tőlem és körbevette az egész teret, így akármerre is néztem a látóhatár végén csak a hegységet láttam. A hegység előtt elterült egy hatalmas zöldellő mező és egy sötét, sűrű erdő, ezek között pedig egy külön kastélyszerű épület, amely nagy valószínűséggel az Archoné volt. Egy kis ideig bámészkodtam, de eszembe jutott, hogy Viona már vár és eléggé pipa lehet már rám, nem jó dolog egyből rossz ponttal indítani. Egy enyhe lejtőn szaladtam le a mező közepére ahonnan már láttam a távolban kirajzolódó vízesést, mely a hegyekből zúgott alá. Több ilyen vízesést is láttam a távolban és a belőlük induló folyók a kastélynál találkoztak és ott el is tűntek. Még sosem láttam, hogy a mágiával ilyen dolgokat is létre lehet hozni, nagyon meglepett a látvány. A szemben levő vízesés alján levő kis sziklán épp Viona meditált. Amikor odaértem kissé zihálta emeltem fel a kezem, hogy szóljak, de belém fojtotta a mondandómat.
- Egy óra tizenkét perc!- mondta emelkedett hangnemben, majd felkelt és felém fordult. Nem tudtam semmi indokot felhozni, hogy miért késtem, de megpróbáltam mondani valamit ám mielőtt a szavak elhagyhatták volna a számat hirtelen hatalmas nyomást éreztem. A testem súlya mintha megtízszereződött volna és Viona határozott léptekkel közeledett felém. Mikor odaért hozzám, én már félig térde rogyva próbáltam küzdeni a rám ható erővel, ő pedig bájosan mosolygott.
- Üdvözöllek a kiképzésen.- Majd lendületből gyomorszájon rúgott és mikor teljesen a földre rogytam rám taposott olyan erővel, hogy alattam a föld repedezni kezdett. Éreztem, hogy a csontjaim nemsoká eltörnek, ha továbbra is ekkora erő nehezedik rájuk.
-Mégis mit gondolsz, minek vagyunk itt?!- Kérdezte már-már kissé kiabálva mialatt leemelte a lábát rólam és odahajolt hozzám. Az erő, amely eddig fogva tartott megszűnt és úgy éreztem, hogy egy egész hegy súlya esett le rólam.
-Gyerünk, mit kell ilyenkor mondani?- Fogalmam sem volt mire gondolhat, még nem kerültem ilyen helyzetbe és csak a földön heverve igyekeztem feltápászkodni ő pedig a szemkontaktust kereste velem.
- Had halljam, „sajnálom, hogy késtem Viona-sama”-
~Komolyan? Ennyi lenne és abbahagyja a büntetést?~ Még sosem kértem bocsánatot mástól, nem tudtam, hogy létezik ez a kifejezés, vagy, hogy mire használják, de engedelmeskedtem és kimondtam a kért szavakat.
- Helyes, kezdjünk is neki az edzésnek.- A mester odasétált a legközelebbi fához és felemelt a tövéből pár furcsa fémből készült karperecet.
- Tessék, vedd fel ezeket.- Szót fogadtam és felcsatoltam kettőt a csuklómra kettőt pedig a bokámra. Pár másodperc telhetett el az után, hogy feltettem őket, és az erőm rohamosan fogyni kezdett.
- M-mi történik?- Kérdeztem, miközben próbáltam állva maradni. Viona felnevetett majd a karperecekre mutatott.
- Ezek a kiegészítők csak arra kellenek, hogy kicsit nehezítsék az edzést. A kezdő mágusok még nem képesek irányítani a varázserejük áramlását, így a testük bármely pontján áramolhat a tudtukon és az akaratukon kívül is mágia. Normális esetben, ha nem használják el, akkor ez a mennyiség visszatér a testbe, de a te esetedben itt jön be ez a kis csavar. A karkötők elszívnak minden felszínre törő varázserőt, így a mentális és fizikai fáradtság szintjét hamarabb eléred, és ez által, ha szerencsés vagy tudjuk növelni a saját korlátaidat is. – Remegő végtagokkal hallgattam a mesterem oktató jellegű szavait, és közben igyekeztem nem összeesni. – A kiképzésünk első állomása ez lesz, meg kell tanulnod irányítani a varázserődet legalább ilyen szinten. – Viona kitartotta a tenyerét és a mágikus erejét a tenyerének közepébe fókuszálta. A varázserő annyira nagy és tömény volt már, hogy szabad szemmel is láthatóvá vált, és az Archon a tenyerét a mellette levő szikla elé tette pár centivel. A tenyerén megjelenő apró varázserőből álló gömb egyre kisebb és kisebb lett és egyre tömörebbnek tűnt, végül Viona a tenyerét rátette a sziklára és mintha meg akarná lökni azt egy nyomó mozdulatot tett a kezével. A szikla szinte egy pillanat alatt megrepedt és darabokra törve gurult szét a fűben. Ezután a nő megfordult és büszkén, kecses léptekkel közeledett felém ismételten.
- Ez, az Overdrive. Annak idején Enoch mesterrel együtt fejlesztettük ki és azóta is dolgozom a tökéletesítésén. Az alapelv arra épül, hogy a mágikus erődet egy pontba vagy egy területre összpontosítod, majd olyan mértékűre sűríted, hogy az már a természetes korlátokat jóval túllépi, a túltöltött rész, vagy fegyver- csillant fel a szeme.- ekkor olyan nagy kárt képes okozni, mint száz normális erejű vágás vagy ütés. Az Overdrive sokféle lehet, több ág alakult ki az idők során, de az alapja mindegyiknek ugyanaz volt.- A tudat, hogy szert tehetek ilyesfajta erőre, akkora önbizalomtöltetet adott, hogy a testem remegése megállt és úgy éreztem visszatér belém az erő.
- Ez egy technika lesz a sok közül amit, míg itt tanulsz, el kell sajátítanod! Nem lesz könnyű, eddig négy tanoncom élte túl a kiképzést, hogy mesélhessen róla.
- Készen állok!- mondtam, Viona erre elmosolyodott és kinyújtotta a kezét majd idézni akart egy fegyvert.
- Ex Qui…. Nem –állította meg az idézést.- Egyenlőre elég ennyi, nem műsort nézni vagyunk itt, hanem hogy eddzünk, gyerünk le fekvőtámaszba! –változtatta katonásra a hangnemét, majd egy mágikus kör jelent meg a keze körül és egy gőzölgő teával teli csésze jelent meg a kezében.
- Lent vagy már?! –pillantott rám komor tekintettel. Hamar levágtam magam fekvőtámaszba ő pedig a hátamra ülve kezdte el inni a teáját.
- Nem mondok számot, addig csinálod, ameddig a teám el nem fogy, ha egy csepp is kilöttyen az előző büntetésnél sokkal rosszabb fog veled történni.- A fizikai edzés itt nem állt meg, újabb és újabb gyakorlatokat kellett csinálnom, a legtöbbjükről azt sem tudtam, hogy léteznek és hogy melyik izomzatra kellene hatniuk egyáltalán, de az tény, hogy nagyon fárasztóak voltak, pláne úgy, hogy minden egyes alkalommal amikor varázserőt engedtem, ki a fáradtság és fájdalomérzet csak nőtt a karkötők miatt. Dél körül járhatott, mikor Viona úgy döntött, hogy abbahagyjuk az fizikai edzést és áttérünk a mentális kiképzésre.
- A következő lépcsőfok.- mutatott a vízesés felé. – Sétálj oda és ülj le arra a kőre, a karpereceket leveheted.- így is tettem, megkönnyebbülve sóhajtottam fel, mikor a „bilincseim” lekerültek róla, legalább több varázserőt már nem szívnak el tőlem. Két kő állt a vízesésnél, egy előtte pár méterrel egy kisebb tó közepén, a másik pedig alatta pont, és engem az utóbbihoz küldött Viona. Beülve a vízesés alá a hideg víz egyből megcsapta a hátam, kissé összerezzenve próbáltam mozdulatlanná dermedni és fókuszálni, Viona pedig az előttem levő kövön ülve adta a további instrukciókat.
-Jól figyelj, mert ez kritikus lesz a jövőben, bármi is történjék, ne engedd, hogy a koncentrációd megszakadjon. Próbáld meg a kezeidben összesűríteni a mágikus erőd, valahogy így. –mutatta és én leutánoztam őt. Előre nyújtottam, mint két karom és az ujjaimat összetéve egy kört formáztam a kezemből, majd ebbe a körbe igyekeztem fókuszálni a mágikus erőm. – És most, hunyd le a szemed. – Viona az ujjaival gyengéden végigsimított a víz felszínén, mire az elkezdett sötétülni és a vízesés tetején is egy sötétebb áradat indult el. A víz fokozatosan kezdett befeketedni, mintha a vízesés tetejéről olajat öntöttek volna rá, úgy hullt alá a fekete folyadék. Amint a testemhez ért elképesztő fájdalom futott végig minden porcikámon. Röviden felhörögtem, majd igyekeztem a szemeimet erősen összehúzva és a fogaimat összeszorítva folytatni a koncentrálást. Viona arca komorról egyre inkább mosolygóvá vált, a végén pedig már egyenesen beteges vigyorral figyelte, ahogy szenvedek, talán mások szenvedése ekkora örömöt okozott neki. A hideg és a fájdalom együttes hatása már a végkimerülés határára sodortak, de igyekeztem minden erőmet összeszedni és csak a körre fókuszálni, míg végül meg nem jelent egy aprócska és halvány gömb, amely hol szétesett, hol újra gömbbé formálódott. Viona csak apró kacajokkal jelezte felém az elégedettségét, és az örült arca nem változott.
- Gyerünk, gyerünk, gyerünk… - morogtam magamnak miközben egyre jobban fókuszáltam, de a végén csupán egy aprócska gömböt tudtam kreálni és azt végül a kezem felületén eloszlatva tartottam a fejem fölé a tenyerem. Amint a kezeim a vízhez értek az vadul elkezdett minden irányba fröcskölni és egy pár másodpercig nem folyt rám a víz, majd az overdrive megszűnt és a víz a nyakamba zúdult. Ez után már csak arra emlékszem, hogy a fűben fekve ébredek fel.
- Ébresztő, még nem végeztünk. – pofozgatta meg gyengéden az arcom Viona majd felrántott álló helyzetbe.- Megleptél, a tanoncok kilencven százaléka nem élte túl a fekete vizet, ezzel kiérdemelted, hogy megmutassam neked mi lesz a kiképzésed végén… Ex Quip! – Az Archon körül fénylő csíkok jelentek meg és a kezében materializálódott egy kardnak tűnő fegyver.
- Ez itt a Sigma penge, az egyike annak az öt fegyvernek, amelyet a mesterrel csináltunk, a feladatod az hogy támadj rám olyan erősen és annyiszor ahányszor csak tudsz, mialatt én felviszem a varázserőm a pengére az Overdrive-al.
- Nem tűnik vészesnek, de nem vagyok túl jó bőrben.
- Az nem számít, harcolni még tudsz, vagy nem? A fegyver megidézéséhez amúgy sem kell sok mágia, nos siess máris kezdünk.- megidéztem a Zin-katanámat és odasétáltam a nőhöz, aki a pengét felemelve eresztette szabadon, a már szemmel látható varázserejét. A katanámat látván viszont teljesen kizökkent a koncentrációjából.
- Azt meg honnan szerezted? Az…. – mondta tágra nyílt szemekkel, majd köhögött egyet és ismét komorrá vált és folytatta az előbb elkezdett gyakorlatot. – Nem érdekes, ahogy mondtam, támadj, amilyen erősen csak tudsz. – Viona széttárta a karjait jelezve, hogy kész fogadni a támadásaim, én elvigyorodtam és megfeszítettem a karjaim majd a katanám képességével egy hatalmasat vágtam a nőbe. Meglepően könnyedén hasított bele a pengém, ezután egy pillanatra megtorpantam, de folytattam a csapásokat. Egyre többet és többet vágtam Vionába ő pedig meg sem érezte a támadást, a sebei mélyek voltak és véreztek, de neki az arca sem rezdült. A mágikus ereje már körbevett mindkettőnket, a levegő nehéz volt és hatalmas nyomást éreztem magamon. A mozgásaim már a varázserejének mennyiségétől is nehézkesek voltak, de a parancs szerint tovább folytattam a támadásokat. A mészárlás élvezete kezdett eluralkodni rajtam. Az őrület teljesen átvette az irányítást a testem felett, minden csapásom, minden egyes támadásom egyre vakmerőbb és vadabb volt. Végül annyira elragadtatott a hév, hogy Viona mellkasára célozva egy szúrt sebet akartam ejteni rajta. Viona kinyitotta a szemét és a magasba emelte a kardját. A varázsereje szinte izzani kezdett körülötte és a kardja remegett a kezében, nem ő maga remegett, hanem a kard a túltöltött mágikus erőtől. A döfésemet megállítva pillantottam fel a kardjára, úgy éreztem magam, mint egy hangya az óriás előtt akit éppen készülnek eltaposni. Viona lesújtott a kardjával én pedig ösztönösen védekezni akartam a pengémmel, ám ekkor egy váratlan dolog történt. Viona az utolsó pillanatban, még mielőtt a kardjaink keresztezték volna egymást elrántotta a Sigma pengét és oldalra suhintott vele a levegőbe. A varázsereje egy hihetetlenül nagy mágikus csóvát indított el a pengéről és az óriási energiapenge végigszántott az egész mezőn majd a hegybe csapódva szó szerint kettévágta azt. Ezután vett egy mély levegőt és odasétált hozzám mosolyogva, mikor odaért az ujjával végigsimított az államon.
- Látom, szereted elragadtatni magad, tetszett az a tekintet.- Én még mindig lefagyva és a fáradtságtól remegve álltam előtte, majd csak annyit nyögtem.
- S-sajnálom, nem akartam túlzásba vinni.- kissé felkacagott a válaszomon.
- Én kértem, hogy támadj meg.- törölte le a saját vérét pár mélyebb sebéről. – És az eredményt te magad is láttad. Ha ügyes maradsz, akkor ezt a fajta koncentrációt te is elsajátíthatod, és akkor már az sem zökkent ki, ha levágják a végtagod, vagy átdöfik a gyomrod, nem lesz többé olyan, hogy időt kell nyerned magadnak egy támadáshoz, mert akkor kezdhetsz el erőt gyűjteni, amikor csak akarsz. Továbbá a benned rejlő őrület nagyon jó alapot fog ehhez szolgáltatni. Gyere a mai edzésnek vége, megvolt az ízelítő abból, ami el kell érned majd. –Intett nekem és elindult a kastély felé én pedig követtem. A „szobában” már késő délutánra járhatott, valószínűleg ugyanúgy mozogtak a napszakok itt, is mint a felszínen. Viona rám parancsolt, hogy az első dolgom a fürdőbe menetel legyen. Így egy törülközővel felszerelkezve elindultam a termálvizes fürdő felé, amely a kastély egyik belső udvarában volt. Amint a vízbe értem a sebeim gyógyulni kezdtem és a fáradtságot egy kellemes érzés vette át. Nemsokkal az után, hogy elkényelmesedtem a medencében kinyílt az ajtó és nagy meglepetésemre Viona jelent meg egy szál törülközővel a testén.
- Nem zavar, ha csatlakozom ugye? –kérdezte enyhe mosollyal az arcán. – Szeretem ezt a fürdőt, ez is egyike a nyolc „angyali vízforrásnak” amelyre a céhház épült. A fekete víz pedig a céhünk… újjászületése után lett idehozva.- nézett a földre elmerengve, majd belépett a vízbe törülközővel a testén.
-M-mi történt az újjászületéskor?- kérdeztem meg félve és láttam, hogy az elmerengő arccal komorrá és dühössé vált, valószínűleg tabu témára kérdeztem rá. Viona sóhajtott egy nagyot és elmosolyodott.
- Még túl kicsi vagy, hogy ezt megtudd, előtte légy jó és végezd el az edzésed.- A téma gyors lezárása után egy tíz perces szünet következett, ahol csendben élveztem a pihenés és a víz jótékony hatásait, ezután Viona felkelt, a testét borító sebek ekkor már teljesen begyógyultak és kisétált a fürdőből.
- Nemsoká takarodó, ameddig nálam edzel addig nálam is laksz, a szobád már le lett készítve, siess nem akarsz még egyszer elkésni gondolom.- itt nyeltem egy nagyot, mert valóban nem állt szándékomban megint átélni a ma reggeli incidenst.

Viona tudatta velem, hogy merre találom a szobámat és én egy fél órás fürdőzés után fel is mentem a számomra előkészített helyiségbe. Sokkal kényelmesebbnek tűnt, mint az a falba vájt lyuk a novíciusok szintjén, így egyből le is dőltem az ágyra és éreztem, hogy az álom hamar el tudna nyomni. Odakint is besötétedett, minden ideális volt egy kellemes alvásra, ha nem törte volna meg a nyugalmat az ajtóm nyikorgása. Viona volt az és elég határozott léptekkel közeledett felém. Én a könyökeimen támaszkodva felültem és figyeltem.
- Shhh, egy dolgot teljesen elfelejtettem.- súgta oda nekem majd lehajolt hozzám és a keze izzani kezdett, majd megérintette az arcomon levő sebhelyet. Az érintésre felvillant egy mágikus kör a sebemen és az is izzani kezdett majd egyre jobban vékonyodott, míg végül be nem zárult. Miután a sebem eltűnt az arcomról furcsa, de ismerős érzés kerített hatalmába. Mintha csak egy kapcsolót felkapcsoltak volna, kitört belőlem az őrület és már majdnem felvihogtam volna, mikor Viona a számra tette a kezét.
- Shhh , ne hangoskodj. Most, hogy az a seb már a múlté a benned lakozó őrület lángja nem fog kihunyni. A sebed a benned kavargó kettős érzelmek miatt nyílt meg, valahányszor elbizonytalanodtál azon, hogy a jó vagy a rossz között válassz ez a seb megakadályozta, hogy az őrület tartósan eluralkodjon rajtad. De szerencsére ennek már vége nem igaz? –karolta át a fejem és a melleire fektette, majd babusgatni kezdett. – Az az átkozott nagybátyád még a halála után is tett róla, hogy ne nyeljen el a sötétség, de hál istennek meg tudtam szüntetni a pecsétet, amely elzárta a benned rejlő őrületet. – A szavai eljutottak hozzám, de egyáltalán nem törődtem velük, széles vigyor szökött az arcomra és remegő hangon nevettem tágra nyílt szemekkel miközben Viona a fejemet simogatva mesélt tovább. Hogy honnan van köze a családomhoz, nem tudom, ahogy azt sem honnan tud ennyi mindent rólam, de abban a pillanatban teljesen mindegy volt, a vérszomj és az őrület teljesen úrrá lett rajtam.
- Ugye milyen jó érzés, ha elemészt a sötétség? –vigyorodott el ördögien Viona.
- Üdvözöllek a őrület világában.-

-M-miért?- visszhangzott egy halálán lévő, hörgő lány hangja a sötétben.
-Megmondtam neki, hogy nem szabadott volna életben hagyni téged. Egy ilyen fattyú fogja a vesztünket okozni még a felemelkedésünk előtt. De ő ragaszkodott ahhoz, hogy az unokaöccse életben maradjon.- Egy újabb hang közeledett felém, egyre hangosabb és hangosabb lett, majd elhalkulva teljesen a homályba veszett.
-Nem szabadott volna rád bíznom a gömböt. Reméltem, hogy a helyes útra térít téged a küldetés, mélyen csalódtam benned fiú. – Ezúttal egy öregember rekedtes és halk szava visszhangzott a távolból. A hangok egymást követve jöttek és kavarogtak a sötét és üres térben.
-Hagytál minket meghalni! Hogy tehetted ezt?-
- Kiirtottad az egész falut.-
- Tudtam, hogy csak a bajt hozod ránk, ha beveszünk a szervezetbe.-
- Miért öltél meg? Miért?-
-Shiki-san, hagytál lezuhanni.-
- Azoknak az embereknek a halála a te lelkeden szárad.- A hangzavar erősödött és erősödött annyira, hogy már képtelenség volt kivenni egyetlen értelmes mondatot is az egészből. A lárma szép lassan kezdett egy ismerős hanggá összeállni. Ahogy hangosabb lett, a káosz a fejemben varjúkárogáshoz kezdett hasonlítani. A temérdek becsmérlő hang összeállt egy kaotikus lármává, amelyet ezek a láthatatlan madarak adtak ki magukból.

-A mai nap tesztelni fogom az állóképességed és a határaidat. A kihívás miatt kissé átrendeztem a terepet, hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőled. Egy célod van, eljutni a horizont végén levő hegyek lábához. Ott várok rád a vízesésnél. – Viona nyersen és ridegen kezdte a reggelt a tegnap esti intrikák után. Úgy tett mintha semmi sem történt volna, vagy legalábbis nem akart tudomást venni nyíltan a történtekről. Érthető volt a számomra, hiszen fent kell tartani a céh előtt a róla kialakult képet. Miután végzett a mondandójával eltűnt a folyosók hálójában. Én pedig kiléptem az ideiglenes szállómból és az ajtót kinyitva léptem ki a terepre. A táj ezúttal teljesen más volt, még mindig Viona mester szobájában voltunk, de az elsőként látott zöld sík mezőség most egy végeláthatatlan domb és hegy labirintussá változott. A lakosztály bejáratáról tökéletes rálátásom volt a vízesésre, így tudtam, hogy merre induljak azt azonban nem, hogy hogyan jutok el oda. Egy kikövezett út vezetett a természetes labirintus közepébe, amelyet hezitálás nélkül kezdtem el követni. A terep és az út is süllyedt, ahogy haladtam beljebb. Végül már úgy éreztem magam mintha egy felülnyitott alagútban sétálnék. Mindkét irányba csak pár méter szabad hely volt, utána már csak a meredek fal, amely egy bizonyos irányba vezetett engem. Egy kör alakú tágas tér közepére értem éppen, mikor a föld elkezdett morajlani és a térről kivezető járatokat egy mágikus fal fedte be. Ezek után a morajlás tovább fokozódott és először a földből kezdtek kisebb púpok kimagaslani, majd az égből hullottak alá furcsa alakok. Ahogy a földburok leomlott róluk jól kivehetővé váltak a furcsa emberi lények. A földből érkezetteknek egy nagy, kétkezes balta volt a kezükben, és nehéz páncélzatot viseltek. Az égből lepottyant egyedeknél pedig egy-egy íj volt és hasonló vértezet. Furcsa élőholtakhoz hasonló mozgásuk volt és egyáltalán nem tűntek saját akarattal rendelkező lényeknek.
- Noeltől kaptam kölcsön ezeket a játékszereket, ők lesznek az alap, ha velük nem bírsz el akkor jobban is teszed ha itt és most meghalsz.- Hallatszott Viona mester hangja az égből, mintha valami istenség hangja lenne.
-Kezdjük!- A szigorú és rövid parancsszó után a zombi csapat megindult felém lassú, komótos léptekkel. Hátul az íjászok felajzották a fegyvereiket és rám célozva egyből elsütötték azokat. A kör alakú gödörben nem volt hova elbújni, így kénytelen voltam elugorni a nyilak elől. Erőteljesen elrugaszkodtam a földtől és jobbra vetődtem egy másfél métert, hogy az első két nyilat kikerüljem. További két nyíl érkezett felém, amelyek egyikét elkerültem azzal, hogy félrehajoltam az utolsó pillanatban a másik viszont a vállamba fúródott. A nyíl felizzott majd egy apró mágikus kör jelent meg rajta és szilánkokra tört. Az apró szilánkok a levegőben még kisebb szilánkokra törtek szét, míg végül az egészből egy finom por nem lett. Eleinte nem értettem, hogy mi célt szolgált egy ilyen törékeny nyíl, de amint mozdulni akartam a vállamba irtózatos fájdalom nyilallt és éreztem, ahogy a varázserőm egy része elhagyja a testem a nyíl darabjaival együtt.
- Szóval innen fúj a szél. A nyílvesszők elszívják a mágiát, olyanok, mint egy lakrima. Eltárolják a mágiát, de elég törékenyek, ez még jól jöhet.- Vigyorodtam el, majd az utolsó nyilat elkerülve hagytam, hogy az a földből álló falba szúródjon és kihúztam onnan. Ezután nekirontottam a lassan felém közeledő baltás csapatnak. Az egyikhez elég közel kerültem, hogy megtámadhassam és mire az felemelte volna a nehéz fegyverét én beledöftem a nyílvesszőt a zombi szemgolyóján át az agyába. A nyílvessző az erőteljes csapás hatására kissé megrepedt, majd ennek hatására elkezdett izzani és szétrobbant. Az élőhalott pár vonagló mozgás tett még irányomba majd a mágia, amely egyben tartotta őt teljesen kiszivárgott, így egy nagy kupac fém és rothadó hús formájában a földre rogyott.
- Ez így érdekes lesz.- Odaszökkentem a másik baltáshoz és a mellvértjénél megragadva löktem rajta egyet és a vállammal kezdtem el tolni őt hátrafelé. Igyekeztem minél több erőt belevinni, míg végül már futva toltam magam előtt a roncskupacot felfogva a testével minden felém érkező nyílvesszőt. Ahogy közeledtem az íjászok felé kinéztem magamnak egy célpontot és az immáron tényleg halott zombit az íjásznak lökve a falhoz préseltem mindkettőt. Ezután megfordultam és megidéztem a katanámat, majd egy gyors suhintással levágtam a közelben levő íjász kezét, így az képtelen volt támadni. A közelükbe érve az íjászok teljesen védtelenek voltak velem szemben így puszta kézzel is képes voltam a földbe tiporni őket. Az egyik fejét egy előteljen dobbantással darabokra zúztam. A sötét sűrű nyálka szerteszét fröccsent a fejéből, majd a hullája még vergődött egy darabig, ezután végleg kimúlt. A többi íjásszal hasonlóképp végeztem. A legtöbbet először megfosztottam a végtagjaitól, majd a páncéljukon levő résekbe belemélyesztve a pengémet vágtam őket darabokra. A baltások közül páran már a közelembe értek és a fegyverükkel lassú és nehéz csapásokat mértek felém. Igyekeztem a legtöbb támadás ellen a gyorsaságomat használni, majd ellentámadásba lendülni, míg végül az összes nehéz páncélost kiütöttem az íjászoktól lopott nyílvesszőkkel. Mikor már csak én álltam egyedül a gödörben újabb morajlás vette kezdetét. A mágikus falak eltűntek és a három kijárat azzal együtt, amelyik felől érkeztem ismét szabaddá vált, azonban az egyiket egy furcsa vörös-fekete színű tüskés inda kezdte benőni egészen addig, amíg teljesen el nem zárta a kiutat az egyik irányba.
-Nincs más választásom mi?- Morogtam magamban majd elindultam a szabadon hagyott út felé és végigsétáltam a folyosón, amely egy szakadékba torkollott. A szakadék felett furcsa szárnyas lények repedtek. Egyetlen védelmük csupán a páncélsisak volt a fejükön, a testük többi része igencsak védtelennek tűnt. A végtagjaik madárra a testük többi része viszont emberre hasonlítottak. A szakadék felém eső peremén egy kar volt a padlóba építve, amely valamilyen szerkezetet működtetett. A szakadék hatalmas volt, és szinte alig látta a végét. Felette pedig teli volt ezekkel a furcsa lényekkel. Kiropogtattam az ujjaim majd megragadtam a kart és egy erős rántással az ellenkező irányba toltam el. Egy tompa morajlást követően mágikus körök jelentek meg a szakadékon. mint egyfajta szigetek. Az egyik ilyen sziget pont a közelemben jelent meg, olyan távolságra, hogy könnyedén át tudtam volna ugrani, ha nem figyeltem volna fel a kattogó hangra, ami eleinte lassan indult, majd mikor vártam és vártam egyre gyorsult és gyorsult, míg végül egy hatalmas koppanással eltűntek a mágikus körök a szakadékról.
-Időre megy a játék… hmm- Kiötlöttem egy taktikát, majd meghúzva a kart hátraugrottam pár métert és nekifutásból elrugaszkodtam a szakadék peremétől. A katanámmal a kezemben egy egyik madárszerű lényt vettem célba és átdöftem a lény lábát, aki ettől elkezdetett felfelé a fájdalom forrásától el repülni. Megragadtam a tollas testét és kirántottam a pengémet, majd ismételten többször belevágtam a furcsa lénybe, míg végül már képtelen volt tovább menni és éreztem, hogy elkezd zuhanni. Ekkor egy erős rántással kettévágtam a lényt és az egyik mágikus körön landoltam. A kattogás még mindig a lassú periódusban volt, így megnyugodva álltam meg egy pillanatra, hogy levegőt vegyek. Az akciómnak hála vagy öt mágikus kört sikerült „átrepülnöm” ahelyett, hogy egyesével ugráltam volna át őket. A rövid pihenő végeztével nekifutva igyekeztem megismételni az előbbi cselekedetet, ám amint a pengémmel megkapaszkodtam az egyikben, a többi a környékről azonnal engem vett célba és furcsa visító hangon suhant felém éles karmait villogtatva. Igyekeztem elrugdosni őket, de ez nem bizonyult hatékony megoldásnak, így lendületet vége kirántottam a kardomat és egyesével beledöftem az összesbe, aki az utamat állta, míg végül a következő távoli mágikus körön nem kötöttem ki. A madarak ezúttal nem haltak meg és sebesülten felém közeledtek. A kardomra téve a kezemet koncentráltam a mágikus erőmet, úgy ahogy Viona mester tanította.
- Overdrive!- Az új mágia nagyon nehezen akart a pengém felszínén testet ölteni, és a végén nem is jött össze úgy ahogy akartam, a madarak csupán egy karnyújtásnyira voltak tőlem, mikor az összesűrített mágikus erőm hirtelen felrobbant az akaratomon kívül és elsöpörte őket és engem is. Mágikus körről mágikus körre pattogva zuhantam át a szakadék másik végére. A kattogás már nagyon gyors volt mikor az utolsó mágikus körön álltam. Amint meghallottam, hogy nincs sok időm hátra felkeltem és összeszedve az erőmet nekiiramodtam a szárazföldnek. Éppen felugrottam mikor a hatalmas kattanás hallatszott és a lábam alól az utolsó pillanatban tűnt el a mágikus kör én pedig lábbal a szakadéknak a karjaimon csimpaszkodva igyekeztem felhúzni magam. A szakadék pereme kezdett repedezni, így más technikához kellett folyamodnom.
- Hayabuki Tenshou!- A lábamba áramoltatva a varázserőmet egy erőteljes rúgással felrepítettem magam a levegőbe és a szilárd talajon értem földet. A szűk csatornaszerű járatok itt véget is értek. Helyette egy barlang bejárata előtt találtam magam. Úgy tűnt ez az egyetlen továbbvezető út, így hát gondolkodás nélkül besétáltam a sötétség szájába. A barlang nem tűnt veszélyesnek, azon kívül, hogy egy idő után már az orrom hegyéig sem láttam.
- Hehehe.- Amint meghallottam a kislányos kacagást, megfordultam és a hátam mögé vágtam a kardommal.
- Meséltem apunak, ő hamarabb ment el mint mi, de mégis találkoztunk, elmondtam hogy egy gonosz bácsi bántott, nem volt túl boldog amikor ezt hallotta. – Akármerre vágtam a pengém nem talált el semmit a barlang falán kívül.
- Merre vagy? Ki vagy te?- Kiáltottam, de a hangom nem terjedt semerre sem, még csak nem is visszhangzott.
- Már csak pár óra volt hátra az ünnepségből, miért kellett megmérgezned mindenkit. Hát semmi sem számít neked?- Hallatszott egy kétségbeesett férfi szitkozódása. Forgolódva próbáltam meg keresgélni a hangok tulajdonosai után, de a barlang nyirkos falán kívül nem találtam semmit sem. Pusztán a tapintásomra hagyatkozhattam, mivel a hangokon kívül nem hallottam semmit és a látásom is egyenlő volt a nullával.
- Neked tényleg ennyi elég?  Egy szánalmas cél, hogy erősebb legyél, pusztán azért, hogy többet ölhess?
- Az egész a te hibád!  Ha nem lettél volna ennyire szívtelen most Raana és én még mindig élnénk!-
- Gari? – próbáltam hangokat kipréselni a torkomon, de megnémultam, és nem tudtam miért, a gondolataimban pusztán ezek az ismeretlen mondatok zengtek, a saját gondolataim pusztán halványan a tudatom mélyén kavarogtak.
- Nem ezt akartam megmutatni neked kölyök! A torony csupán egy teszt volt, ami a helyes útra kellett volna, hogy tereljen, erre te az őrület útján választottad.
- Az igazi erő definíciójáról nincsenek írásos emlékek. Az igazi erő mindenkiben ott szunnyad, csak a felszínre kell hoznia, hogy kiteljesedhessen, ekkor tudod meg ki vagy valójában. Szóval had halljam, ki vagy te? – A sok hang keltette káosz egyre jobban kezdett megőrjíteni, az ismerős egyének, mindenki, akivel eddig találkoztam, és aki általam vagy miattam halt meg, és azok is akikkel nem bírtam elbánni. Mindenkit hallottam. A mondataik szavakká bomlottak szét a káoszban, a szavak egyesével kezdtek eltűnni, míg végül nem maradt más csak az…
-Őrület.- Vigyorogtam szélesre húzott szájjal és elkerekedett szemekkel. A kezeim bénán lógtak és begörnyedt háttal előre dőlve sétáltam tovább változatlan vigyorral az arcomon. Teljesen megzakkanva léptem ki a barlang kijáratán. A vízesés már látótávolságon belül volt. Csupán pár szikla állta az utamat. Amikor oda értem Viona éppen meditált.

- Látom a kis kitérő megtette a hatását, végre felkaroltad a lelked mélyén rejlő őrületet. Ez elengedhetetlen lesz a következő feladatodban. Ülj le a sziklára és koncentrálj.- Az őrült állapotom a szavait hallva elillant és átvette a helyét a számomra már természetes rideg és érzelemmentes állapotom. Engedelmeskedtem a mesteremnek és törökülésben ülve, a kezeimet összekulcsolva kezdtem el meditálni.
-Ahhoz, hogy ez a ceremónia sikerülhessen, az alanynak fizikailag és mentálisan is megviseltnek kell lennie. Ürítsd ki az elméd, majd keress! Próbáld meg meglátni azt, aki előtted áll a vízesésben.- A vízesés zúgás tovább hallatszott ám a víz maga megállt és a saját tükörképem látszódott a víz felszínén. A tükörképem hirtelen magától megmozdult és felkelt. Kinyitotta a fekete szemeit melyek középen élénkpirosak voltak és kilépett a víztükörből mintha valami dimenziós átjáró lenne.
- Miért?- Hirtelen síró hangot hallottam és mikor kinyitottam a szemem önmagam gyermeki énjét láttam, a gyermek közeledett felém és a síró arca egyre őrültebbé és gonoszabbé vált.
- Mond! Meséltem már neked, az őrület definíciójáról?- kacarászott egyre jobban és jobban én pedig teljesen összezavarodtam.
- Ki a fene vagy te…?-
- Hogy ki vagyok én? – lépett közel hozzám és megragadta a torkomat olyan elrettentő erővel, hogy majdnem összezúzta azt. –Nekem…. nincs nevem!- vigyorodott el a gyermek.

Laughing in the darkness
(Kacagás a sötétségben)

-Ki vagy te válaszolj?!– Kérdeztem ismét, de a képmásom válaszul csak még jobban rámarkolt a torkomra. A végtagjaim kezdtek elgyengülni, szinte alig éreztem a karjaim miközben próbáltam megmozdítani őket, hogy lehámozzam a gyermek ujjait a nyakamról. A földet bámulva folytatta a mondandóját, az arcára már kiült a teljes őrület, az elméje elborult és a cselekedetei kiszámíthatatlanok voltak.
- Miért? Miért tetted? Az ellenségeink odakint várnak, te pedig velem küzdöttél! – Az élénkpiros szemei felém villantak és az arca komorrá vált.
- Véget vetek a szánalmas vergődésednek. - Az arcom ijedté vált mikor a szabad kezével átütötte a mellkasomat. A pillanat hevében eleinte nem is éreztem a fájdalmat, viszont pár pillanat múlva rendkívüli kínt éreztem. A fiú karja a rajtam ütött seben keresztül kezdett eltűnni a testemben. Furcsa fény járta át a testét, és ahogy közeledett hozzám egyre több testrésze tűnt el bennem és a seb is kezdett összehúzódni.
- Nem menekülhetsz a démonaidtól. Mi értelme küzdeni, ha fel is karolhatod őket, hogy erősebbé válj- Visszhangzottak az utolsó szavai körülöttem. Ezután sötétség fedte be az elmém, de mégis tudatomnál voltam. Szédülő érzés kerített hatalmába, mintha forogtam volna egy láthatatlan sötét örvényben, amelyből nem volt menekvés. Tudtam, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre zuhanok ebben az örvényben. Egyre jobban gyorsultam a zuhanásom közben, de nem láttam semmit, csak reménykedtem benne, hogy földet érek valaha. Próbáltam kiáltani és hangokat kiadni, de néma sikolyok hagyták el a számat, minden üres és csendes volt. A zuhanás már kezdett elviselhetetlenül gyors lenni és hirtelen, egy pillanat alatt éreztem, hogy a földbe csapódom. Az érzés olyan volt mintha darabokra törtem volna, minden porcikámba hirtelen és egy pillanatra leírhatatlanul nagy fájdalom nyilallt bele, ekkor kinyitottam a szemem. A vízesés alján ültem mozdulatlanul, a testem izzadt volt és hevesen lélegeztem mikor magamhoz tértem.
~Szóval az egész csak egy illúzió volt?~ Megpróbáltam felkelni, de annyira szédültem, hogy majdnem összeestem mikor a lábamra álltam.
- Örülök, hogy sikerült. – hallottam a mesterem hangját a hátam mögül. – A legtöbb ember nem akarja elfogadni és beengedni. Ők azok, akik szánalmas okok vagy célok miatt csatlakoztak a mi oldalunkra. Szabadságvágy, kötetlenség, kíváncsiság, kalandvágy, tele van a céhünk hasonló célú egyénekkel, akik nem méltóak arra, hogy itt legyenek, és mégis bemocskolják a nevünket, bemocskolják a mester nevét. – Viona dühében a sziklába vágott és egy hatalmas repedést hagyott ott az ökle.
- Mi történt velem az előbb? – kérdeztem, miközben igyekeztem megnyugodni és lecsillapítani a légzésem.
- Ha egy mentálisan és fizikailag is megterhelt egyén lép a vízesés alá, akkor a fekete víz kihozza belőle a lelkének legmélyebb zugaiból a gonosz énjét. Ez az én a megtestesülése minden fájdalomnak, dühnek, őrületnek, szenvedésnek, amely az egyén lelkében szunnyad. Minél több rossz érzés szunnyad valakiben, a lelke mélyén annál közelebb tud kerülni hozzá ez az én. És ha egyszer hozzád ér, akkor beléd tud hatolni, és ráébreszt arra, hogy miféle érzéseket nyomtál el magadban. Ha nincs benned sok kétely és céltudatos vagy, akkor ez a procedúra rövid, ha a tudatalattid sokat küzd az énnel, mert nem túl szánalmas vagy, hogy gonosz légy, akkor a végén annyira megviseli az egész rituálé a tested, hogy belehalsz. Örülök, hogy hozzád közel állt ez a sötét én, és csak egy kis noszogatás kellett, hogy teljesen a felszínre hozzuk. – Viona nem teremtett velem szemkontaktust, miközben beszélt, csupán a földet bámulva a levegőbe mondta a szavait. A rituálé után nem éreztem semmiféle változást, semmi rossz érzést, amely a felszínre tört volna, talán azért mert már eddig is a felszín közelében voltak bennem ezek az érzések.
- Ki kell képeznünk minél több katonát az elkövetkezendő események miatt. A mester előre látta ezt, ezért fogadunk be minden szánalmas jött mentet, akiket a szabadságvágy hajt. Te is csak egy báb vagy, barátkozz meg a tudattal. – leguggoltam, mivel a testem még mindig gyengélkedett az előző események miatt és Viona előtt guggolva a földre meredve válaszoltam.
- Nem érdekel, addig, amíg erősebb lehetek, nekem megfelel. -
- Az erő nem minden, ezt te is tudod. -
- Számomra pedig az, mivel nincs más, amibe kapaszkodhatnék. -
- Az aki igazán erős nem fitogtatja a hatalmát, hanem véka alá rejti addig amíg el nem jön a megfelelő pillanat. - Ezen szavai kissé megleptek, de tudtam azonosulni velük. Mióta tudok mágiát használni, mindig is teljes erőbedobással küzdöttem, nem érdekeltek a következmények, de most hogy ráléptem a valódi erőhöz vezető útra, kezdem érteni, hogy hogyan is kellene használnom a rendelkezésemre álló mágiát.
- Hamarosan az első nagyobb küldetésedre fogsz indulni, addig is annyi erőt kell összegyűjtened amennyi csak lehetséges. - Már kezdtem megszokni, hogy a mesterem rejtvényekben beszél néha, mintha látná a jövőt. Biztosan olyan titkok birtokában volt, amiket én akkor még nem tudhattam. –De mielőtt erre a küldetésre indítanálak, egy másik helyre kell menned.
- Miféle helyre?-
- Crossing Black. – Dobta felém nyersen az információt. – A város régóta a fekete piacok és a rabszolga kereskedelmek fővárosának számít. Az északi peremvidék szélén van. - Viona kotort egy darabig a zsebében majd elém dobott egy pár gyémántot. – Egy rúnalovag van ott fogságban a többi rabszolga között. Hozd őt el nekem, minél hamarabb. – Összehúztam a szemem gyanakodva.
- Ha valóban rúnalovagról van szó, hogy-hogy a tanács még nem lépett az ügyben és szabadította ki?
- Nem tudnak róla, hogy lett volna túlélő az ottani konfliktusban. Valószínűleg ha tudnának róla, akkor indult volna egy csapat a mentésre.
- Miféle… konfliktusról van szó? -
- Nem kell még tudnod róla, csak a munkáddal törődj, amíg a városban. – Egyre gyanúsabbá vált Viona és a viselkedése. Mintha el akarna titkolni valamit. Nem akartam faggatózni előtte, mert abból bajom is származhatott volna. Csupán bólintottam és elindultam a holmimért gondolván, hogy majd a városban csak kiderül miért olyan veszélyes ez a keleti peremvidék, hogy a tanács emberei csak úgy elhullnak arrafelé. Viona ezután „fontos dolgok” miatt távozott a szobájából és én is elhagytam azt. Sietve léptek ki a Hakobe hegy tetején levő házikóból, majd lemászva a hegyen egyenest legközelebbi vasútállomáshoz siettem. Magnóliában fel is szálltam erre a bizonyos vonatra, amely a legészakibb megálló felé tartott. A vonat tele volt emberekkel, nem tudtam eldönteni van e köztük mágus vagy nincs. Jómagam nem tudtam elnyomni a saját mágikus erőmet, így nem tudtam mások érzékelik-e a jelenlétemet. Már többször is tapasztaltam, hogy a sötétebb alakok kisugárzása más volt, mint a magukat „Jónak” vallóké, ezért aggasztott, hogy ha vannak más mágusok a vonatok érzékelhetik-e a jelenlétemet. A kabinban, amelyben utaztam csupán egy öreg fickó volt és három fiatal gyerek két lány és egy srác. Az öreg végig aludta az egész utat, de valamiért minden megállónál fel tudott ébredni, hogy megnézze megérkezett-e már. A három kölyök nagyon zajos volt. Szinte áradt belőlük a jókedv, mindennek megörültek, amit út közben láttak, az én tenyerem pedig már viszketett azért, hogy megcsonkíthassam őket. Balszerencsémre ez a hely túl publikusnak nyilvánult ahhoz, hogy mészárlást rendezzek, így az ajkamba harapva, ökölbe szorított kezekkel igyekeztem elterelni a gondolataimat. Ahogy haladt egyre északabbra a vonat, egyre több furcsa kinézetű egyén szállt fel a vonatra. Az összes szakadt ruhát viselt, némelyikük csupa csont és bőr volt és nem tűntek túl életvidámnak. Ráadásul nem a közemberek által használt fülkék felé sétáltak, hanem a hátsó raktár vagonok felé. Eleinte nem is zavart, de mikor már egyre több és több jelent meg kezdett érdekelni a dolog. Azok, akik dél felé akartak menni kénytelenek voltak felszállni erre a vonatra, mivel nem közlekedett párhuzamos járat ezen a vonalon. Lassacskán már minden „normális” ember leszállt a vonatról és csupán a rongyokba burkolt utasok maradtak. Egy remegő öregemben jött be a kabinomba az utolsó előtti megállónál. A kabinban meleg volt ezért, úgy gondoltam a félelemtől reszkethetett ennyire. Amikor elindult a vonat a fickó felém fordult és reszkető hangon megszólított.
- Miért nem szálltál le itt fiam? Minden ember, aki délről utazik, ide leszáll a végállomás előtt.
- Csak hogy nekem a végállomáson túl, északra van dolgom. –válaszoltam az ablakot bámulva.
- Hidd el nekem fiam, odafent északon csak pusztulás vár mindenkit. Valami szörnyűség történik ott, amelyet halandó ember nem érhet fel ép ésszel.
- Mit tud maga az ép észről? –fordítottam felé a tekintetem majd villantottam egy őrült mosolyt. –Crossing Blackbe kell eljutnom.
- A rabszolga város! De hisz nem láttad a sok menekültet? Mindegyik onnan jött, mindenki azt a helyet próbálja meg elfelejteni.
- Azt hittem a rabszolgák nem járkálhatnak szabadon a gazdájuk engedélye nélkül.
- Ohh mi már nem vagyunk rabszolgák. Azóta mióta a tulajdonosok sorra halnak meg.
- Tán a rabszolgák fellázadtak a gazdáik ellen Crossing Blacknél?
- Oh nem , nem nem nem nem nem – mondta egyre gyászosabb hangon az öreg. –Nem mi nem nyúltunk hozzájuk, valami szörnyű jelenlét van ott már évtizedek óta, de csak most kezdte el szedni az áldozatait. – Ez a mondata már felkeltette az érdeklődésem, és úgy gondoltam talán az öreg tud valamit arról a fickóról, akit el kell hoznom.
- Miféle jelenlétről beszélsz? És ha már itt tartunk, nem tudsz egy rúna lovagról, aki mostanában került rabszolga sorba? – Az öreg felpillantott és rám vetette zavarodott tekintetét.
- Az egész akkor kezdődött, mikor egy Mr. X nevezetű ember a városba érkezett. -
- Mr. X??- Ezt a nevet rengetegszer hallottam már a céhen belül. Ez a fickó a céhünket érintő ügyek több mint a felében benne van, ő az, aki minket és még egy tucat sötét céhet támogat és kér fel munkákra, vajon mit akart itt?
- Azon a napon, mikor Mr X a városba jött minden megváltozott. Őt magát az embert nem láttuk, mert el volt takarva az arca, de nagyon érdeklődött valaki iránt az egyik eladónál.
- Pontosan ki iránt? -
- Nem tudom, de üres kézzel távozott. Utána pedig, hogy elment sorra történtek gyilkosságok és szemtanúk mesélték, hogy láttak démonokat mászkálni a városban éjszaka.
- Nem kell mindent elhinni öreg. -
- Pedig ez igaz fiam. A várostól északra egy völgyben folyamatos viharfelhők vannak, azóta és aki odament az sohasem tért vissza. Egyesek szerint egy démoni kapu van a völgyben, mások szerint maguk a démonok tették azt a helyet a lakhelyükké.
- És mit tud a rúnalovagról, akiről az előbb kérdeztem. -
- Ohh a lovag igen igen. Mesélték, hogy az egyik fő rabszolga kereskedőhöz Karashoz került, miután egy felderítőcsapatból csupán ő maradt egyedül életben. A csapat feladata a viharos völgy felderítése volt. Szegény lélek az óta vagy belehalt a kínokkal teli létbe, vagy eladták, ha szerencséje volt.
- Hogy kerültek rúnalovagok erre a helyre. Talán fel akarták számolni az illegális dolgokat a városban?
- Neeem fiam, szó sincs róla. Az ottaniak Crossing Blacknél értenek, hozzá hogyan tüntessék el a nyomaikat. Számos menekült rabszolga jelentette már a tanácsnak, hogy mi folyik a városban, de minden egyes vizsgálatnál csak kedves jóravaló állampolgárokat találtak a városban. Azóta a rabszolgák megtanulták maguk között, hogy ha valaha is kiszabadulnak onnan ne a hatóságokhoz meneküljenek, hanem a saját életükkel törődjenek inkább.
- Azok, akik felszálltak nemrég szintén menekültek?
- Igen fiam. A mi gazdánkat tegnap ölték meg brutálisan. Az éjszakát kihasználva az egyik rabszolga, aki éppen takarított nála, látta mi történt vele és kihasználva az alkalmat a kulcsokért nyúlt majd kiszabadított minket.
- Szóval a lovagról nem sokat tudni, nem számít. Meg kell találnom, hogy elhozhassam.
- Miért olyan fontos neked az az ember fiam?
- Egy munka miatt van rá szükségem
- Ne maradj sokáig abban a faluban fiam, különben veled is megtörténhetnek ezek a szörnyűségek.
- Ja ja, majd figyelek. – keltem fel a székből, mikor megállt a vonat a végállomáson.
- Még valami fiam. – mélyült el kicsit a fickó hangja, ami meglepett. – Üzenem annak a kölyöknek Enochnak, hogy sohasem kapja meg azt, amit akar. – Hirtelen mély morajlás hallatszott és mikor hátrapillantottam a fickónak már hűlt helye volt, és a földön pedig egy vörös mágikus kör jelent meg. A kör izzani kezdett és a légkör egyre nehezebbé és nyomottabbá vált. ~Kikell jutnom innen, de hamar!~ gondoltam, miközben a legközelebbi kijárat felé futottam. A vonaton még mindig szép számmal voltak emberek, főleg menekült rabszolgák. Amikor leugrottam a vagonról a kocsi hirtelen felrobbant és vele együtt a vagonok nagy része. A robbanás elég nagy tömeget vonzott oda Crossing Blackből. .~Valóban csak egy normális városnak tűnik a hely, biztos ez lenne az?~ A vonaton történt károk helyreállítása végett egy pót vagonokkal teli járművet küldtek délről, ami beletelt egy fél napba, a sebesülteket addig vagy ellátták, vagy eltüntették a helyi lakosok. Még a megállóból is tisztán látszott a közeli hegység mélyén levő viharfelhő, amely körkörösen fonta be az egyik völgyet. Szinte hívogatott a kíváncsiság, de kuszálnom kellett. Igyekeztem a túlélőktől eltávolodni, nehogy feltűnést keltsek, így berohantam a város utcái közé. Egyre mélyebbre vándoroltam a városban és minden szembejövő lakost megkérdeztem nem-e ismer egy Karas nevű embert. Páran megrezzentek a név hallatán és pár információ morzsát elhintettek előttem, de semmi jelentőset. Megtudtam, hogy itt nagyon tisztelik és félik a fickót, továbbá amikor vásárlásról beszéltem, akkor minden helybéli teljesen megváltozott. Az arcukon levő ártatlanság és kedvesség átváltozott kapzsi vigyorrá és kacagássá és sokkal készségesebbek voltak az információszolgáltatás terén. Egy közeli kis ház felé vezetett az utam, ahol feltehetőleg Karas lakhatott. Ha valóban nála van a fickó, akkor talán meg tudom venni tőle. Az ajtó magától kinyílt, miután bekopogtam. Nem állt senki az ajtónál, csupán egy mágikus kör jelent meg a kilincsen és az ajtó máris tárva nyitva volt előttem.
- Üdvözöllek szerény lakásomban. – Szólalt meg a hangosbemondón egy mély férfi hangja. A kis házikó belülről csupán álca volt. Odabent egy fényűző palotára emlékeztető ház fogadott. Lemertem volna fogadni, hogy a szomszédos házat nagy része is csak az álca részét képezi.
- Úgy hallottam vásárolni szeretnél, sajnálom, de pár óvintézkedést előtte meg kell tennünk. Kérlek, vedd fel ezt, én is hasonlóképpen fogok tenni. – ~Elég gyorsan terjed az infó ebben a városban.~ Mellettem egy oszlop emelkedett fel a földből, amelyen két karperec volt. – A karperecek biztonság kedvéért kellenek, amíg rajtunk vannak, nem tudunk mágiát használni. Nos, akkor térjünk is a lényegre, van konkrét elképzelése arról, milyen áru érdekli? –jelent meg előttem egy negyvenes kissé pufók fickó öltönyben és szivarral.
- Ha jól hallottam van egy rúnalovag a birtokában. Tökéletes testőr lenne belőle. – A fickó szívott egyet a szivarból majd nagyot sóhajtva kifújta a levegőt.
- Sajnálom, de a rúnalovagomat már több mint egy hete eladtam egy másik személynek.
- Nem tudja ki lehetett az a személy, és hogy hova mentek?
- Sajnálom, de a nevét nem árulta el a fickó, csak annyit tudok, hogy a völgybe mentek. Nos, ajánlhatok esetleg valami más árut? – próbált győzködni te leintettem és felé nyújtottam a kezeim, hogy levegye a karpereceket. A fickó láthatóan a jobbik énjét mutatta előttem, nem is akartam kideríteni milyen lehet a rabszolgáival, így hamar távoztam a helyről. A hegy nem volt messze, majd fél óra gyalog. Úgy döntöttem a végére járok ennek a rúnalovagos történetnek, ha már egyszer kiküldtek ide. Ahogy közeledtem a völgy felé az ég egyre sötétedett és a táj egyre kihaltabbnak tűnt. A völgy bejáratánál egy iszonyatosan erős jelenlétet éreztem és a mágikus erő a völgy mélyéből érkezett. A völgybe vezető ösvénynél egy furcsa hulla várt. Egy rúnalovag volt karóra tűzve. Amikor közelebb értem már alig bírtam a lábamon állni a szörnyen erős mágikus jelenlét már kezdett hatással lenni rám. Alaposabban megvizsgáltam a fickót és a kezében a felnyársalt ujjai között egy véres papírcetli volt. „Nem akartam vissza jönni ide, talán ez a nap lesz az utolsó, amelyet megélek. Aki megtalálja, ezt a levelet jól figyeljen, a fickó, aki megvett és ismét iderángatott egy Mr. X nevű embert és ez a jel volt a fickón és ...” A papír vége már szakadt volt és olvashatatlan, talán félbehagyta az írást, hogy az életéért küzdjön, talán hirtelen érte a halál. Egy biztos, ha nem tűnök el innen hamarosan én is itt maradok. Amikor mélyen a völgy belsejébe néztem a sötétségben éreztem, hogy valami, vagy több valami figyel engem és furcsa volt, de kacagó hangokat hallottam. A varázserő keltette határ egyre erősödött. Hátat fordítva a cetlivel a kezemben menekültem el a helyszínről. A pót szerelvény érkezését Crossing Black egyik kocsmájában vártam meg. Az agyam folyamatosan azon zakatolt, amit az öreg mondott. Vajon Viona tudott erről? Mi köze van annak a helynek a céhemhez? Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, nem tudtam rendet tenni belül, ekkor egy ismerős sípolás zökkentett ki, a vonat megérkezett.

Jegyzet: A jel ami a papírcetlin volt a DragonFang céh jele

Info:

- Segítsete… elvesz…tjük. Azonnal … fekte… az asztalra! – Halovány, tompa hangok alkottak alig-alig kivehető mondatokat, melyeket az elmém haldokló, sötétülő zugai még épp, hogy érzékelni tudtak. Sötétség, szünet, csend. Ismerős hangok, gépies zajok.
- Mit tegyünk? Túl fogja élni?
- Hozzátok a dobozt. Nem tudom képes lesz-e ekkora mennyiségű elégett szövetet regenerálni ez a technológia, de a leírás alapján teljes testátültetésre tervezték. – Erőltetetten higgadt, remegő hang, Naro.
- Nem csinálhatsz egy sétáló gépet belőle!! – Könnyes, kétségbeesett, impulzív, Ophelia.
- Inkább végig néznéd ahogy meghal?  -
- Én…. – Remegő, összecsukló hangok.
- Naro, csináld az isten szerelmére, ha nem az lesz, aki eddig volt, akkor bezúzzuk! – Mogorva, lényegre törő, Baram.
Sötétség lepte el az elmém, az előbb hallott hangok már nem jutottak el hozzám oly kristály tisztán. A tompa, elfojtott zajokból már azt sem tudtam kivenni ki az, aki beszél.
„Látni, nem látok, a torkom, nem érzem a torkom. Fekszem? Nem tudom eldönteni. Jobb kéz, érzem a jobb kezem és a jobb lábam, fájdalom, tompa és lüktető, de a bal, bal kéz, nincs bal kezem, sem bal lábam. Hol vagyok? Mi történt?” Sötétség lepte el az elmém, csendes és békés, majd egyszer csak hirtelen egy erőteljes magával ragadó érzés kerített hatalmába. Egy láthatatlan kar ragadta meg a testem, érezhetően ujjai a derekam, és a törzsem köré fonódtak, majd a kar elindult és végeláthatatlan távlatokba rántott. Az ellenállhatatlan erő vonszolt magával az ürességen át, és hangok, képek foszlányai villantak be. Apró másodpercnyi képek, melyeket magaménak tudok, tudtam.
- Az Oracion Seis lerombolta a Mágikus Tanácsot! – Sötétség, utaztam, valahová, ahová nem kellene, vagy valahonnan, ahol sohasem voltam.
- A sötét céhek összefogtak, háború közeledik. – Minden oly gyorsan történt, történik. Nem tudtam, nem tudok mindent feldolgozni, egyik pillanatban sötétség, a másikban képek robbannak elő tudatom legmélyebb bugyraiból.
- Elrabolták a „Gaea” névre hallgató ősi ereklyét! – Minden olyan gyorsan történt, történik. Egyik kép a másik után, egyre csak sietve, rohamos tempóban mintha, egy mágikus géppuska töltényei száguldanának el előttem.
- A háborúnak vége, megtámadták az országot. – Hangok, a saját hangom, mindez én voltam, vagyok.
- Nem fogom hagyni, hogy nélkülem küzdjetek! – Kétségbeesés dobogott a szívemben, nem akartam elengedni valamit, valakit, valakiket.
- Menj, addig feltartjuk a hullámot! – Kinyúlok előre a kezemmel, a semmiben lebegve, sebes tempóval egy irányba melyet nem ismerek. A torkomból némán sikít az üresség. Habár nem látom, a kezem mégis kinyújtom, hogy kétségbeesetten kapaszkodjak valamibe, valakibe. Minden olyan gyors, minden olyan elviselhetetlenül gyors. Zuhanok, azonban már azt sem tudom milyen irányba, vagy merre lehet a fel s a le, majd egyszer csak minden megáll.
Mennydörgésszerű robajra ébredek, s nyitom ki a szemem, ám nem az a kép fogad, közel sem az a kép, ami lezajlott előttem. Hol vagyok?

- Engedély nélküli behatoló! Engedély nélküli behatoló! Engedély nélküli behatoló!... – Ismételte egy gépies hang, miközben körbenéztem a teremben, melyben álltam. Ismerős arcok, a mesterem arca. Viona nézett szembe velem, tekintete jéghideg volt és kimért. A válla fölött hátra pillantott feltérképezve ezzel a termet körül ölelő féltucatnyi mágikus pecsétet, melyek mind a terem belseje felé irányultak.
- Mit akar ez jelenteni? – Egy ismerős hang. Baram! A fiú mellettem állt, fegyverrel a kezében, melyet saját elemi mágiájából formált, s értetlenül nézett körbe.
- Nem láttam senkit behatolni ebbe a terembe… - Az elmém még homályos volt az utazástól, minden annyira zavaros és a zúgó hang csak hosszú-hosszú idő múltán szándékozott megszűnni.
- Nem juthatott be senki, ez csak egy téves riasztás, vagy gyakorlat. -
- Mi nem szoktunk gyakorlatozni butus! – Újabb ismerős hangok, mindenki itt van. Mindenki, akit elveszítettem. Megfordultam, hogy körbe nézzek, a gyakorlóteremben voltunk, mind a nyolc szikra együtt, és Viona mesteren volt a sor, hogy képezzen minket. Kétségtelen, fizikailag az egyik legmegterhelőbb edzések az ő felügyelete alatt történtek. Örömmel nyugtáztam, hogy a végig suhanó emlékek hamisnak bizonyultak, vagy mégsem?
- Éltek… - surrant ki az ajkaim között egy szó, amely mérhetetlen megkönnyebbülést és számomra kevésszer átélt örömet vitt magával. Hirtelen mindenki hátrafordult, hogy rám vesse tekintetét, azonban nem az elvárt, közömbös arckifejezések ültek az arcokon.
- Ez… nem lehet – Baram tekintete értetlen volt és kérdő. Elkerekedett tekintetek, tátongó szájak.
- Te… - Amber szemei könnybe lábadtak és hátrálni kezdett, kezei a száját szorították. Mindenki arcán sokk és értetlenség ült.
Akarva, akaratlanul egy halvány mosoly ült ki a szám sarkára. Ha ez álom, akkor nem szeretnék felébredni belőle. Mindenki itt van, újra itt vannak.
- Hehh, ti mind… élte… - Hirtelen fémes csikorgás és pengék koncertje suhant el a fülem mellett, amint Viona pengéjét oldalról a nyakamhoz szorította.
- Ki vagy és mit akarsz itt? – A nő hangja nyugodt volt és érzéketlen, mint mindig tisztán látó volt és előre eltervezte minden lépését. Zavaromban Viona felé fordultam, miközben a többiek egy lépéssel ugyan, de hátrébb álltak tőlem. Az értetlenség nagyon hamar tömeges zavarrá és támadó viselkedéssé fajult.
- Ki vagy te valójában, gyerünk ki vele te szemét! – Baram hangján őszinte düh táncolt végig, aogy kezei felizzottak.
- Shiki…. te… halott vagy - Amber hangja még mindig oly megtévesztően ártatlan volt és óvatos amilyennek lennie kell. Viona mit sem törődött a tiltakozó tekintetekkel és közénk lépett.
- Halljam! – Baram indulatos volt és éppen elő akarta adni a lőj és csak utána kérdezz taktika újabb felvonását, amikor a mester megszólalt.
- A szemei - Biccentésével intett irányomba, s észre sem vettem, de a többieket arra ösztönözte, hogy a szemembe pillantsanak.
- Mi a f@sz!! – Mindenki fegyvert rántott, mikor szembe néztünk. Eleinte fel sem tűnt, természetesnek éltem meg az idők során, de a mesterséges szempár kívülről eléggé bizarr hatást keltett. Mint egy kamera, amely folyamatosan fókuszál, felmér és elemez.  Apró köríves sávok mozognak az írisze körül és ki-be unduláló tűhegynyi csíkok mozognak fel s alá. De ezt tudniuk kellene, ők építették fel mindezt. Ők mentettek meg és rántottak fel a halál mindent felemésztő gödréből. Ők használták fel a Tanácstól ellopott ismeretlen technológiát és használták fel kétségbeesésük végpontjában, hogy a negyven százalékosan felperzselt és elporladt testem visszahozzák az élők közé. Mesterséges szemek, új megtévesztően valódi bőr, mind tapintásra, mind kinézetre. Adapterek és chipek tucatjai melyeket az agyamba ültettek részben, hogy feldolgozza az új protézis létét, részben, hogy segítsék a gyógyulását. Izomrostok részleges és teljes rekonstrukciója, idegszálakkal együtt, megerősített lakrimaszálak és fémrostok segítik a tartást és a mágiaáramlást a testben. Szünetmentes burkolat a szívem körül, melyet a mágikus erőm tart pulzálásban és még megannyi más, melynek létezéséről még nem sikerült tudomást szereznem. Azon a napon meghaltam ám ami felkelt az asztalról az mégis, nyolc ember erőfeszítéseinek hála én maradtam. Még számomra sem tiszta mire képes ez a test, illetve mik a határai, jelenleg sem kinézetre, sem képességeimben nem érzem, hogy korlátolna, avagy támogatna. A küllemem nem változott, a szemeimet leszámítva, mintha meg sem történt volna a kutatólaborbéli incidens. Mindez valóság volt számomra, azonban a jelen helyzetben, ebben a pillanatban, mindenkinek idegen voltam, egy illúzió, egy fenyegetés.
- Hé haver, ugye ez most valami átverés? – Az utazás kezdeti zavarodottsága immáron egyre egyre haloványabbá lett. Képes voltam ismét tisztán gondolkodni, nem ott vagyok, ahol lennem kellene, nem akkor vagyok amikor lennem kellene, ők pedig mind meghaltak. Ha ez valóban csak egy álom akkor fel fogok ébredni a végjátékban, ha nem akkor nem lesz más választásom, mint sem együtt élni ezzel a valósággal. Magyarázkodnom felesleges, ebben az egyre feszülő légtérben a szavak csak olajat jelentenének az amúgy is lobbanékony lángnak. Viszont van rá egy mód, hogy tisztázzam a helyzetem.
- Shi…Shiki-san? – Sayuri aggódó tekintettel meglepetten törte meg a pillanatnyi csendet. Bármennyire is meg akartam magyarázni a helyzetem, úgy éreztem csak rontana a dolgokon, cselekednem kellett. A tekintetem komorrá változott és aktiváltam a lassító mágiám.
- Gear Change: Yellow Zone! – Amint ezt kiejtettem a világ lassulni látszott körülöttem, ellöktem magamtól Viona kardját, ami szinte azonnal egy másodpercnyi késedelem nélkül száguldott ismét irányomba. Mindenki lelassult, kivéve Vionát, akit mintha meg sem érintett volna a mágiám.
„Ahogy ez elvárható volt, mester!” Egy halvány vigyor jelent meg a szám sarkában, itt a lehetőség.
- High Speed! Parkour! - Felugrottam függőlegesen, talpamat Viona vízszintesen a levegőben tartott pengéjére helyezve. Összeszedve minden erőmet, hogy momentumot szerezzek és elrugaszkodjak a menekülésemhez. Itt volt vége a játéknak, amint a lábam megérintette Viona pengéjét már tőből le is lesz vágva, s a véres csonka testem hullik majd a földre, gondoltam magamban. Azonban a kockáztatás ezúttal bejött. Viona arca meglepett volt, ám kardját nem mozdította, csupán tartotta a levegőben, miközben hálálkodó tekintetemre egy utolsó pillantást vetett. Talán felismert? Vagy én ismertem ki ők az idők során túlságosan? Elrugaszkodtam és kavargó, kirobbanó sebeséggel repültem a lendület szárnyain a sötétségben fuldokló folyosók felé. Megszüntettem a lassító mágiám és a sebesség mágiára hagyatkozva rohantam, remélve, hogy az üldözőim követnek.
- Ne hagyjátok meglógni !!- Kiáltotta Baram, majd utánam eredt.
- Nem akar elmenekülni, valamit tervez. – Viona hangszíne elég lett volna, hogy befagyassza a poklot is, azonban a többieket ez nem nyugtatta meg, és üldözőbe vettek. A társaim látták, ahogy eltűnők a sötétségben és egy percig hezitáltak ugyan, de nekiiramodtak végül.
- Nem menekülsz te szemét! - Lépteim zaja messziről elárulta merre megyek, így az egyetlen reményem a folyosókra települő sötétség volt, amely tökéletes arra, hogy összezavarjon egy üldözőt. Baram lépteit immáron elemi mágia segítette, és dübörgő, dobbantásai hamar kezdtek felzárkózni az enyéim mellett. Hátra pillantottam és láttam a sötétben kibontakozó fenevadat, majd egy kellemes nyugodt mosollyal nyugtáztam, hogy ő az, valóban ő az. Ha ez egy álom, akkor eléggé érdekes lesz felébredni belőle, viszont ameddig még tart, legalább had, élvezzem ki. Lassítottam a tempómon, hátra pillantottam, amint a sötétben kavargó alak egyre inkább testet öltött, a tűzmágia más kezdte betölteni a teret, a köveket nyaldosták a lángcsóvák, azonban a többségét még ha látszólag is de elnyelte a mindent felemésztő, ásító sötétség. Három, nem tartott már sokáig, az üldözőm lehettetett már szinte a tarkómon éreztem.
- Állj meg te szemét! – Kettő, Baram előre nyúlt, hogy elkapja a csuklyám, azonban a bal lábam a földet érintette, így megperdülve visszakézből löktem el karját, s ahogy a lábaim rövid tánca a végéhez ért a jobb lábammal ismét lendületet vettem és Egy! Szinte becsapódva érintettem meg az egyik téglát a kapufélfa mellett, miközben elszáguldottam mellette. Az ajtó hangos morajlással kivetette magából a mágikus fémrácsokat, melyek kevesebb mint egy másodperc alatt lezárták a kaput. Baram fejjel nekicsapódott a rácsnak, majd egy hangos kiáltással próbálta meg átolvasztani azt, mindhiába.
- A könyvtár felé megy, én kiestem! – Kiáltotta el magát, jelezvén a többiek felé, hogy merre orientálódjanak. Ahogy egyre inkább távolodtam tőlük még hallottam, ahogy Naro és Baram szópárbajba elegyedett.
- Miért követtél engem te bolond!! Most két embert rázott le egy helyett! -
- Ne engem hibáztass, te nem tudtad elkapni! – Kettő kihullott, öt maradt. Nagy robajlást csapva ütköztem neki a bejárati könyvespolcnak, miközben bevágtam magam mögött az ajtót. A polc velem együtt zuhant a padlóra és könyvek egész serege hullott szerte szét a földön. Némelyik érezhetően megtörött a becsapódásom hatására, másokból kiszakadt egy két oldal, vagy inkább tíz húsz. Nem volt időm összeszedni magam, és akarva akaratlanul egy újabb ellenséget szereztem magamnak Mynas személyében, ki köztudottan előszeretettel kínzott meg bárkit, aki a könyvtárának nyugalmát bolygatta. Felpillantottam a pult melletti szétesett könyves szekrény romjai alól, és Mynas tekintete fogadott. A házsártos öreg, már ki tudja mióta volt itt és mindent tud minden tagról, azonban az ő felségterületén, pont belőle nem szeretne senki sem ellenséget csinálni.
- Shiki, Shiki, Shiki, te is csak átjáróháznak használod a könyvtáramat? – Várjunk csak, ez nem az a hangnem, amit általában megüt. Felpillantottam a törpenövésű öregre. és egy általam még soha nem látott érzelem ült az arcát.
- Mynas maga… maga mosolyog! – Az öreg felkacagott, majd megragadta az alkarom és egyetlen könnyed lendülettel a talpamra állított. A sokktól, hirtelen nem is tudtam megmozdulni. Ütlegelést, mágia lezárást, könyvvé változtatást és felégetést vártam, erre csak flegma vigyort kaptam.
- Hmmm… Oh, hadd tippeljek… elrabolt egy sötét árnytalan kéz és a múltba rántott téged, - Szemeim elkerekedtek, ahogy az öreg játszi könnyedséggel szökkent fel az egyik közeli asztalra, majd törökülésben lezuhanva engem méregetett.
- Hadd halljam, itt úgy nem érzékelhet senki minket. A könyvtár abszolút elszigetelt helység. – A szemei lilás szellemfényben tündököltek, és bárgyú mosoly ült ki az arcára.
- Én… nem – Egy pillanatra a szavam is elállt. Az alak, aki előttem állt nem Mynas volt, valaki megszállta őt, de kicsoda? Ki az, aki képes volt beférkőzni a céhünkbe észrevétlenül és honnan tud rólam?
- Ohh ugyan már, nem hiszem el, hogy a kezdeti émelygés és rosszullét még tartana, hiszen az csak pár perc. – Nézett az alak az órájára, ekkor villámcsapáshoz mérten tört rám a felismerés. Pontosabban a felismerés mellé aláfestő dallamként törte ránk az ajtót Ophelia. A lány arcát elöntötte a düh és a méreg, testét gyémánt borította teljes egészében. Ezekhez a technikákhoz akkor folyamodik, amikor vagy mérhetetlenül kihozzák a sodrából, vagy élet halál harcra kerül sor, azonban a mi helyzetünk egyik sem volt. Legalábbis nem élet halálküzdelem.
- MIT!! TETTÉLT!! SHIKIVEL!!?? – szemei csak úgy ontották magukból a villámot, lépteinek zajától megremegtek a polcok és helyenként könyvek hullottak alá félelmükben, ahogy a nő átviharzott a könyvtár bejáratán. Sietnem kellett, így vetettem még egy pillantást Mynasra, aki éppen a fejét fogta, mint egy idült alkoholista, kinek a másnap még ott pihen a szemei alatt. Nem volt időm, rohannom kellett.
- High Speed!- nekirugaszkodva ellöktem magam a földtől s átszáguldottam a könyvtáron Opheliával a nyomomban. A nő minden tőle telhetőt megtett, hogy megállítson. Könyvespolcok és könyvek tucatjai repültek az irányomba, melyeket a Parkour segítségével tudtam csak lerázni magamról.
- Elkaplak imposztor, és kifogom tépni a torkodból Shiki hollétének pontos helyét!! – Köpte felém dühödt szavait üldözőm, melyek hatására még annyira sem akartam a kezei közé kerülni. Tudtam mire képes, ha teljesen elborítja a méreg az elméjét, nem szabadott kockáztatnom. A kivezető folyosó egyenesen egy kapuhoz vezetett, melyet hasonlóképp egy jól irányzott lendülettel csuktam be magam után. Szerencsére Ophelia nem volt annyira elszánt, hogy fejjel nekiütközőn a mágikus vasrácsnak. Bár minden bizonnyal a gyémánt testén ez nem okozott volna különösebb károkat.
„Még egy forduló és célegyenesben leszek.”  Megragadtam a sarokkövet és előrelendítettem magam, majd a lendületem kihasználva a talpam a fal ellen pozícionálva elrugaszkodtam attól és teljes sebességemmel a célpontom felé vettem az irányt. A folyosó csendes volt és üres, a falak és a padlózat néma nemtörődöm hangulatban tűrte, ahogy végig száguldok rajta. Magam mögé néztem, hátha valaki megpróbált hangtalanul mögém osonni, semmi. Előttem semmi, ez így túl egyszerű. A folyosónak már rég véget kellett volna érnie. Körbe kémleltem bármilyen nemű nyom után kutatva, azonban csak a kövek némasága fogadott. Megtorpantam egy pillanatra, hogy felmérjem a helyzetet, amibe csöppentem, miközben a sötétség egyre inkább próbált közelebb és közelebb férkőzni hozzám. Halk rengés, talán ennyit éreztem. Egy apró, halk remegés, amely a mélyből érkezett.
- Ex Quip! – Előhívtam fém katonámat várva a közelgő vészt. Ez nem szikra műve, ez annál erősebb lesz. Mélyből jövő reccsenések és ropogások színezték az egyre inkább zakatoló áradat hangját. Kalapáló, száraz és csörgő hangok.
- NOEL !!- Feleszmélve a veszélyre ugrottam el a lábam alól feltörő csontváz kezek tengere elől. Ahogy a padlózat réseit félrelökve, felborítva és feltörve másztak ki a mélyből, ideje volt útnak indulnom. A folyosó talán végeláthatatlan, de erre kell lennie. Nekiiramodtam azonban az utamba akadó csontvázak félrelökésével és levágásával egyre távolabbinak és távolabbinak tűnt a célom. Szerencs, hogy Noel mester többnyire lusta és nem lép színre, ameddig van megfelelő számú holttest, amit a probléma felé dobhat. Fel s le, jobbra és balra tértem ki és léptem rá a bugyután alám táncoló csontok hadának, miközben megpróbáltam előre verekedni magam. A csontvázak kezében nem volt fegyver, a céljuk nem a kiiktatásom volt, sokkal inkább a megállításom. Csontvázról csontvázra törtem lassan előre, míg nem megelégelve a kapaszkodó kezek tömegét és az utamba ugró tetemek tucatján, a katanámmal egy Crescent Slash keretében utat törtem magamnak. Az egyik csontvázat használtam kiindulási pontnak, hogy a fejére taposva lendületet vehessek és többi koponyán szökkenve megpróbáljak minél távolabb jutni. A csontvázak azonban túlságosan törékenynek és gyengének bizonyultak, és a súlyom alatt, mint az apró száraz ágak úgy törtek el és omlottak össze. Amikor földet értem már készítettem is a következő félhold vágást, azonban a csontvázak mozdulatlanul megdermedve álltak előttem. Értetlen tekintettel kezdtem el hátrálni, szemem folyamatosan a mozdulatlan áradaton tartva. Ahogy a lépteim egyre gyorsabbak és gyorsabbak lettek, úgy kezdett el egyre erősebben és erősebben morajlani ismét a föld. Azonban ez nem egy halk, elenyésző és csörgő morajlás volt. Valami közeledett a sötétből. Valami nagy. Előre kell jutnom, nem volt szabad megállnom, így lendületet véve ismét futásnak eredtem. Hangos, kapaszkodó, tapogató csattanó hangok követtek, midőn az óriási, eltorzult szörnyszülött felfedte magát. Egy csontvázakból összeépített monstrum, melynek feje összezúzott koponyákból formázott egy hatalmas, majd tíz méter átmérőjű összetákolt koponyát. Testének legapróbb részeiből is csontvázat tucatjai lógtak ki. Az egész lény egy sétáló sírkert volt, két mellső karral és egy kettétépett törzzsel. Lábai ugyan nem voltak, de a masszív összefonódott csontvázakból álló karok úgy hajtották előre a bestiát, hogy még a kőfalak, de állhattan az útjába. Szemeim elszörnyedve mérték fel a teremtményt, miközben gyorsítottam a tempómon. Noel lusta volt ugyan, de tudta, hogy hogyan kell a megfelelő dögöt küldeni a megfelelő célpontra. A sötétség oszladozni kezdett, már-már láttam a folyosó végén hangosan ásítozó és tátongó teret. A Főcsarnok! Ahol Enoch mester is van, ő biztos meg tudja mondani mi történt velem, igaz egy kissé fájdalmas módon, vagy sokkal inkább őrülten fájdalmas módon. Lépteim sebesek voltak, a szívem zakatolt és éreztem, hogy a hideg futkos végig a hátamon egészen a nyakamig bezárólag, ahogy a szörnyeteg egyre inkább közeledett. Egy utolsó lendületvétel keretében felugrottam és berepültem a bejárati kapun, majd a szörny ostoba módon fejjel előre széttörte magát a kapuban, mialatt a csontvázai által lenyomott aktiváló gomb leengedte a rácsot, és szétzúzta a dögöt. A lendületen már nem tudtam csökkenteni, így csak tompítani tudtam a becsapódásom, midőn a testem felsúrolta a padlót. Egy tompa puffanás keretében álltam meg véglegesen, s felpillantva az egész üldözői csapatommal és az Archonok egy részével néztem farkasszemet.
- Talpra! – hallatszott Viona parancsoló hangja, a társaim karba tett kézzel pillantottak le rám, miközben felkeltem és hátrálni kezdtem pár lépést. Nem úgy alakult minden, ahogy elterveztem, Enoch mester hiányát látva hátrálni kezdtem, majd hirtelen egy tenyér sújtott le rám és megragadta a fejtetőm. Ujjaival erősen tartva szabadon engedett egy mágiát, fekete lángoló energianyalábok vettek körbe minket, miközben limitálva ugyan, de megpróbáltam hátra pillantani. Enoch mester volt az. Ez a realizáció volt az utolsó, amit regisztrált a tudatom, mielőtt a fájdalom és az emlékek rohama elárasztotta volna az elmémet. A lángok egyre vadabban csapkodtak fel s alá és térdre rogytam a fájdalomtól, fogaim őrölve, szemek erőltetetten lehunyva, próbáltam meg minden fennmaradó lélekjelenlétemmel nem ordítani. Az egész testem vadul remegett és rángatózott, mialatt a lángok átjárták a testem és visszatértek a tulajdonosukhoz. Enoch úgy vette le rólam a kezét, mint egy úr aki megunta a játékszerét és a földre hajította, a szolgáinak, hogy felkaparják amikor eljön az idő.
- Ő az! – Jelentette ki a mester nyugodt és unott hangszínben. A többiek úgy tűnt megnyugodni látszanak, a fegyverek eltűntek, az arcok dühödtből meglepetté lettek. Enoch folytatta a rövid monológját.
- Azonban nem a miénk. Az emlékek többnyire azonosak, az idő és a valóság nem egyezik, és nyilvánvalóan a test sem. – Mért végig hátul összekulcsolt kezekkel a mester, miközben félkörívet írt le körülöttem lépteivel.
- Mit jelentsen ez mester? Feltámaszották? – Tört elő a kérdés Opheliából, kinek szemei immáron félig könnybe lábadtan fénylettek.
- Más valóság és más idő… - Amber előlépett és engem szemlélt.
- Szóval ezért volt a riasztás. Pont annyira volt eltérő a mi Shikinktől, hogy már elegendő volt az érzékelőknek. – Elemezte ki a helyzetet Midoriko.
- Nem… - Próbáltam védekezni.
- MIIIII?!!! Azt akarjátok mondani, hogy a srácom a jövőből jött? Szép mondhatom! Nem elég, hogy meghalsz és szarban hagysz minket, de hónapokkal később van képed visszatérni a jövőből, hogy …. oh…! – Mikor Baram rájött, hogy mekkora baromságot kezdett el mondani, inkább szégyenében hátralépett és teret adott a többieknek. Szépen egyesével az Archonok elszivárogtak a röpke kis gyűlésünkről, egyedül Viona méregetett még egy darabig. Csak elképzelni tudtam, miféle kínzások és edzések várnak most, hogy újra visszakapta a „kedvenc bokszzsákját”.
- Ismét teljes a csapatotok. – Mondta Enoch, majd felém fordult és lenéző tekintettel végigmért utoljára.
- Próbáld meg túlélni nem úgy, mint a másik... most távozzatok! -
- Mester! – kiáltottam el magam tiltakozóan. – Enoch fél szemmel, kissé ingerülten pillantott vissza rám, Viona félrekapta a tekintetét és tűrtőztette magát. Más esetben már a földbe lettem volna döngölve, mert engedély nélkül, ilyen hangnemben mertem Enochhoz szólni. A tekintetem elszánt volt és a mentális fájdalom utóhatásaitól remegve, de felkeltem, hogy szembenézzek vele.
- Az érzékelők nem miattam jeleztek. Valaki más is átjutott! – Enoch éppen egy másodpercig fordította rám figyelmét, majd elindult a kijárat felé, ahol is felemésztette őt a sötétség. A társaim körém gyűltek, félő tekintettel, hiszen egyikük sem tudtam mihez kezdjen a helyzettel.
- Ki az a „másik” akiről beszélsz… Sh… Shiki? – Kérdezte félve Ophelia. Lesütöttem a tekintetem, jelezvén, hogy nem tudom a választ a kérdésre. Baram flegma vigyorral ugyan, de odalépett elém és megragadott egy rövid ölelés erejéig, majd megveregette a vállam.
- Ez most nem számít, úgy néz ki sok magyarázattal tartozol nekünk, pajti! –

Felzárkózás a múlttal

Info:

- Szóóval, csak hogy teljesen tisztán lássam a dolgot. A jövőből érkeztél ide, egy alternatív jövőből, ahol mi mind, meghaltunk. Ehh, bocsi tesó, de ez még hozzád képest is teljesen zakkant. – Baram a tarkóját vakargatva próbálta meg értelmezni a rövid összefoglalót, melyet a „hogy a f@szba kerültél ide” kérdésére kapott.
- Kissé kései hitetlenkedned, miután konkrétan megjelentem mögöttetek, és elmondásotok szerint a Gaea teljesen elporlasztott a zárdában töltött idő legvégén. – Feleltem unott arccal, miközben hátamat a falnak préseltem. A társaim körém gyűltek és érdeklődő tekintetek pásztáztak fel s alá. Midoriko és Sayuri szobájában gyűltünk össze, amely kétségtelenül talán a legrendezettebb és legkényelmesebb volt. A testvérpár tudta, hogy hogyan kell megszerezni a prémium dolgokat az életben. Sokáig szótlanul bámultuk egymás, mielőtt még Baram elkezdett volna faggatózni. Csupán nyolc, megilletődött és félénk egyén, akik ismét idegenek voltak, azonban mégis oly közeli idegenek. Rövid beszélgetésünk során kiderült, hogy emlékeink és cselekedeteink eddig a pontig nem sokban tértek el. Ugyanazok a kapcsolatok, ugyanaz a múlt, ugyanazok a mágiák és közös élmények.
- Szóval azt akarod mondani, hogy ez a cucc… ezt én ültettem beléd? – Ugrott oda Naro miután összeszedte minden bátorságát. A fiú hangján még mindig hallatszott a remegés, mintha félne elhinni azt, ami előtte van. Pusztán bólintottam és előrenyújtottam a karjaim, hogy megvizsgálhassa őket. Külső szemlélőnek, de még alapos mágikus látással és vizsgálattal bíró egyénnek sem tűnne fel, hogy a testemet fedő bőrréteg nem is bőrréteg. Tapintásra ugyanolyan érzetet kelt, mint egy sima emberi bőr. Textúrában, melegségben is teljesen megegyezik. Egy óriási különbséggel, hogy az érintések illetve fizikai hatásokra reagálva a bőrfelületben lévő apró lakrimaerek enyhén, vagy erőteljesebben felizzanak, tökéletesen követve a fizikai hatás mozgását és sebességét. Naro teljesen megrészegülve ült előttem, miközben alaposan átvizsgált. Ophelia láthatóan megpukkadt az irigységtől. hogy nem ő érinthetett meg először, azonban valamilyen oknál fogva visszafogottan viselkedett, és nem ugrott nekem, mint ahogy szokott. Eleinte voltak kételyeim, hogy ugyanaz a lány, akit én ismertem, azonban ezen kételyeim pár mondattal és mozzanattal eloszlatta. Mindenki ugyanolyan volt.
- Túlélted a Gaeat. -
- Mhm -
- És ezt tettük, tettem veled. -
- Bizony – Naro úgy bökdösött és tapogatott, mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékos dobozát, amiről még nem tudja mit rejt.
- Mi mást raktam még beléd. – Megidézett egy mágikusan fénylő szikét és már éppen arra készült, hogy belevésse a bőrömbe mikor elkaptam a kezét.
- Lassabban doki!! – Intettem türelemre. – el fogok mondani mindent, amit tudok és lesz időd alaposan átvizsgálni, sőt elvárom, hogy rendesen karban is tarts. – Több se kellett a srácnak, egyből hátrálni kezdett és a felgyülemlett örömteli izgalmát egy szoros Ambert ketté roppantó öleléssel vezette le, melyet a lány furcsa mód kellemesen élt meg.
- Hála neked az emlékeim és a mágiám érintetlen maradt és azon részeim melyek anno teljesen „gépnek” voltak tudhatók, mostanra már egy biológiai mechanikus eleggyé váltak. -
- Egy igazi Cyborg vagy?!! – A két fiú a szobában egyszerre kiáltott fel és olyan fénylő szemekkel ugrott elém, ami magában elég lett volna, hogy megvakítson egy fénymágust. Hirtelen egy-egy kar ragadta meg a két túlságosan is izgatott fiút és elhajította őket a szoba túlsó felére. Ophelia volt az, és vörösen égő arccal egyre közelebb és közelebb mászott hozzám, miközben remegett. Ha nem tudnám jobban azt hinném, hogy dühös volt, azonban, ha így lett volna, már rég a falra lennék kenve.
- Mindez nem lényeges, nem érdekel mit tett veled Naro, vagy hogy a jövőből jöttél-e vagy sem… egy dolog fontos… Shiki… UGYE, MÉG SZŰZ VAGY?!! – Ragadta meg a vállam, mire én értetlenül pillantottam rá, s teljes erejéből megrázott a lány kétszer. Az egész szoba egyként hőbörödött fel. Amber és Midoriko elkuncogta magát, Lilith arca lefagyott, Baram szó szerint felrobbant és egy kormos sarkot hagyott maga mögött a szobában, Naro pedig kiakadt állkapoccsal bámult ránk. És Sayuri, Sayuri megsemmisült, téglavörös tekintettel, szinte gőzölgő arcokkal és szívdobogással, melyet még egy bombarobbanás mellett is lehetne hallani.
- Te teljesen megvesztél te buta liba!! – Förmedt rá Baram és megragadta a lány vállát, aki ezt nem tolerálva eltaszította a srácot vissza a sarokba, ahonnan jött.
- Most jött vissza a srác, te pedig csak magadra és a szükségleteidre tudsz gondolni!? -
- Kussolj te bagós fasz, ez most fontos, tudnom kell a választ. -
- Ehh Ophelia ez most talán tényleg nem a legjobb pillanat, hogy… - Naro mondata hamar a földbe lett tiporva egy mogorva tekintettel a váll fölött.
- Ömm… - Kezdtem a válaszom megilletődve. – Úgy tudtam mindvégig, hogy Nyilas voltam…Lehet it… másképp volt. – A szobára hosszú és kínos csend telepedett le, a falak elkezdtek lefagyni és az ablakokra már-már kínos jégréteg telepedett le, majd egyként lélegzett fel mindenki egy halk nevető sóhaj keretében. Sayuri elkuncogta magát, míg Ophelia megsemmisülten kapaszkodott a vállaimba. Baram felkacagott, majd odasétált Ophelia mögé és megköszörülte a torkát, ami fontos volt a mondandójához, hiszem a következő információ, amit átadott nem igényelt tőle szavakat. Egyik kezét ökölbe szorította, másik tenyerét kitárva csapott az öklének felső részével a tenyere közepére. Elkerekedett a szemem és az arcom vörössé vált amint leesett mi is volt az eredeti kérdés, furcsa mód Ophelia legnagyobb megelégedésére.
- Ohh, igen…. nos… őmm… nos voltam már együtt…vele…tek. – Ophelia hirtelen kisült, eldobta magát az ágyon, szemei hátra fordultak és kéjes vigyor ült az arcán, majd hirtelen kizökkent pillanatnyi eufórikus állapotából és felpattant.
- VÁVÁVÁVÁVÁRJ! Mi az, hogy vele-tek?! – Akarva akaratlanul Sayurira pillantottam majd lesütöttem a tekintetem. A lány vérvörössé vált, majd összeszedve magát kifinomultam lehunyt szemekkel elmosolyodott.
- MIIII AZZAL A CAFKÁVAL !!? – Ophelia teljesen elvesztette az eszét, és Sayuri sem hagyhatta úgy a sértést. Kardot rántott, mikor a nővére megragadta a kezét.
- Ezt ne most Sayu – Érezhető volt a szikra a két nő között, mikor Lilith végre megszólalt. A lány mindeddig hallgatott, és a kezdeti megérkezésem idején is csak többnyire megfigyelőként volt jelen.
- Azt mondtad meghaltunk, mi történt? – A hangulat csillapodni látszott, amikor a valóság talajára léptetett mindenkit a lány egyetlen kérdéssel. – A Gaea velünk végzett a te valóságodban? – Kénytelen voltam nemlegesen megrázni a fejem válaszként.
- Ez utána történt, sokkal, sokkal később. -
- A Gaea megszerzése után kitört egy háború, Törvényes céhek, Sötét céhek és a Mágikus Tanács között. Megnyertük, azonban a háború után mindenki legyengült, egyik fél sem volt képes tovább harcolni. – Emlékképet törtek fel ösztönösen az elmém elnyomott szegmenseiből. Megráztam a fejem, hogy visszazökkenjek a valóságba. – Egy …. betegség ütötte fel a fejét, olyan, amit még nem látott ez a világ. És a betegség végstádiuma, egy… egy invázió volt. -  Akaratlanul is összeszorítottam az állkapcsom és lesütöttem a fejem. A többiek elkerekedett tekintettel bámultak rám. Inkább a kifejezett érzelmeim sokkoltál őket, mintsem az információ, amit átadtam, azonban egyikük sem tudta mihez kezdjen, csak csendben hallgattuk az eltelő másodpercek dallamát, majd folytattam.
- A támadásban, mindenki meghalt, köztük ti is. – A csend tovább énekelt a szobában, majd egy hatalmas sóhajjal én mindenki előtt zártam be ezt a kínos szimfóniát.
- Nem tudom miért történt mindez, és nem tudom ugyanez lesz-e a végkimenetel mint itt, de sok minden más, ami megnyugtató egy kicsit. – Lilith visszalépett a rivaldafény mindent körülölel pompájából, majd a hét Szikra szinte tökéletes félkört írt le körülöttem. Naro mit sem törődve forgatta a megidézett szikéjét az ujjai körül, mikor intettem neki, hogy elkérném az eszköz, amit ezután apró lendületekkel a levőbe dobálva merengtem a helyzetemen.
- Mindezen ellenére, szerintem örülnünk kellene, hogy visszakaptunk Shiki-sant. – Törte meg Midoriko a csendet majd leült az ágyára a húga mellé.
- Bizony haver, ismét meghallhatunk minden nap Viona edzései alatt. – Valahogy ezek a szavak nem nyugtattak meg, de nem az edzés léte vagy Viona szigora miatt. A tudat, hogy ismét minden normális, minden tökéletes, görcsbe rántotta a gyomromat. Akaratlanul is, de becsuktam a szemem, és a fejemben egy csikorgó fémes hang kezdett el zakatolni. Megfogtam a fejem miközben a világ elsötétült, majd az elmém jelzett. „Társak vesznek körbe, nyisd ki a szemed, majd segítenek.” Hát így tettem, kinyitottam a szemem, ám ami fogadott nem a társaim arca volt, hanem egy pillanatra fekete, gomolygó és vastag füstből készült maszkok fedték az ismerős testeket, a maszkokon nem volt kivehető egy arcvonás sem, csupán a kéken világító szemek. Szavakat nem hallottam, pusztán az írisz nélküli kéken világító, telt színű szemek bambultak rám. Hirtelen hátrálni akartam, de a fal visszatartott. Nem akartam levenni a szemem az alakokról, azonban hibáztam és pislogtam egyet, s a világ visszatért a rendes kerékvágásba. Aggódó tekintetek vettek körül.
- Hé tesó, minden oké? -
- Shiki-san…- Gyorsan léptem, hogy megnyugtassak mindenkit, bólintottam egyet majd megdörzsöltem a szemeim.
- Csak… pusztán fáradt vagyok, ennyi. Sokat kivett belőlem az elmúlt huszonnégy óra. – Igen, biztos csak a fáradtság volt, semmi egyéb. Megráztam kissé a fejem és örömömre a többiek sem firtattak a dolgot és betudták egyszerű kimerültség okozta zavarnak. Tisztában voltak azzal, milyen, amikor elönti az elmém az őrület, ismertek. A reakciójuk csak alátámasztotta bennem azt, hogy amit az imént láttam nem volt normális, még az én mércémmel sem. Az érzés ami hatalmába kerített nem a jól ismert őrület volt, nem egy régi barát. Sokkal inkább egy rideg, ellenséges érzés, mely nyugtalanító volt.
- Nos, úgy hiszem ideje felfüggesztenünk a ma esti pizsipartit, hisz mindenkire ráfér egy kis pihenő a mai izgalmak után. – Midoriko összefogta a helyzetet egy parancsoló tapssal és kézmozdulatokkal szép lassan ösztönzött mindenkit, hogy fáradjanak ki a szobából. Összeszűkült a szemem, mikor Naro a kijárat felé sétált, és meglendítve a karom az ajtófélfába vágtam a szikét, amit adott. A fiú lesokkolt amikor a penge elszáguldott a feje mellett ám még inkább, amikor a levegőben megállt előtte. A szike egy ideig ingott fel-alá a levegőben majd a földre hullott és eltűnt. A semmiből ekkor lassan alakot öltött egy árnyék. Az árnykékből körvonal a feketeségből színek kerekedtek. Viona volt az, aki mindeddig hallgatott. Szemei szigorúak voltak és le sem vette őket rólam. Baram tátott szájjal bámult rám és a mesteremre.
- Yooo, haver ezt meg… hogy a picsába csináltad? Viona magasan S rank fölött áll, egyikünk sem tudná érzékelni még ha mind összefognánk akkor sem. – Elvigyorodtam a kijelentését, majd felpattantam az ágyról.
- Semmit sem érzékeltem a jelenlétéből. -
- Akkor meg hogy a fészkes fenébe tudtad, hogy ott van. –
- Hogy őszinte legyek eléggé rizikós volt a dolog, ha nem kapta volna el a pengét, hanem kikerüli akkor elég bugyután néztem volna ki, és úgy aludtam volna el ma este, hogy fogalmam sincs tényleg itt volt-e. Nem említve azt, hogy mindannyian teljesen oktalan támadásnak éreztétek volna ezt a mozzanatom Naro felé. Szóval, ezt betudom szerencsének ezegyszer. – Viona tekintete rezzenéstelen volt, ahogy Baram és a többiek félve, behúzott nyakkal sétáltak el mellette. Baram odasettenkedett Ophelia mögé és a vállát átkarolva kezdte el feszegetni az előző kínosabb témát a lány előtt.
- Kopj le bagós! -
- Milyen érzés tudni, hogy az aki elvette Shiki szüzességet az mondhatni te voltál, de mégsem te voltál?! – Vigyorodott el a fiú, akarattal böködve a lány gyengepontját, mellyel el is érte a kívánt reakciót, Ophelia felképelte Baramot és tovább sétált.
- Gondolkodj csak el rajta, a tiéd és mégsem a tiéd. – Kacagott a fiú majd eltűnt a sötét folyosókon.
Odasétáltam mesterem elé, és kissé megszeppenve éreztem magam a szemeinek rivaldafényében. Viona intett, hogy kövessem, s ezzel a lendülettel elhagytuk Sayuri és Midoriko szobáját. Egy ideig csendben sétáltam Viona mellett, aki félszemmel a válla felett folyamatosan rám szegezte tekintetét.
- Nem szerencse volt igaz? – Kérdezte nyugodt, és katonás hangnemben, melyre csak egy halk kacajjal tudtam felelni.
- Kellően ismerlek már mester. Ezen a téren legalábbis. – Viona megállt és vele szinkronban én is. Flegma voltam vele és szemtelen, és ezt nem szokta tűrni. A tény, hogy nem a többiek előtt büntetett meg azonban egyfajta pirospontnak is betudható nála.
- Te is jobb kezes vagy, mint anno ő volt? – Kérdezte lassan már-már a lelkemet is simogató nyugalommal. Egy néma bólintást követően válaszoltam.
- A bal védekezésre van... – Viona kitárta két tenyerét, mintha elvárná, hogy ajándékot vagy egyéb dolgot helyezzek el benne.
- Pompás! A közeljövőben úgy sem terveztem védelmi leckéket adni. – A szemeim kissé elkerekedtek, ám a vigyorom egyre szélesebb lett. A folyosó sötétjében szinte csak az izzó szemeim szolgáltatták az egyetlen, már-már haldokló fényforrást. Lassan a tenyerem Vionáéba helyeztem, éreztem ahogy az ujjai a kezem közé csavarodnak, lassan és finoman. Mosolyom egyre őszintébb és szélesebb lett. Egy percnyi csend támadt fel kettőnk között, s egy hangos és mennydörgő reccsenés követte a néma ürességet, mely végig visszhangzott a folyosón.