Magánküldetés - Csupán ártatlan bábok

Mint mindig, megint csak meguntam az otthonülést. Nem volt semmi érdekes az egészben... egy könyvet akartam fogni a kezembe, de rájöttem, hogy rohadtul rühellek olvasni, és még a betűmérgezéstől is félnem kellett. Odamentem a szekrényhez megnézni, hátha van még a csokiból amit két napja vásároltam, de a helyzet az volt, hogy elfogyott.
- Ne máááár! Miért fogy el ilyen gyorsan? – zsörtölődtem magamban, és közben rájöttem. Azért mert mindig csak zabálok! Ahogy elnéztem magam még a nadrág is nehezebben ért be. Egy terv kellett, hogy ennek véget vessek. Mivel igazából a mozgási formákat melyek a testnevelésbe tartoztak gyűlöltem, így hát amellett döntöttem, hogy elmegyek egy hosszabb túrára, csoki nélkül! Belül sírtam, és éreztem ahogy gyomrom remeg és kiáltja „Ne tedd ezt velem Natali!” de mivel egy szívtelen kis köcsög voltam, nem hatott meg a nyavalygása annak a galád belső szervemnek, aki arra unszol nap mint nap, hogy hízzak el. Egy-két dolgot elraktam a táskámba, mint a víz, kések, felkötöttem derekamra a kardomat, és útnak is indultam. Úgy terveztem, hogy akár több napra is mehetek, hiszen nincs aki megmondja mit csináljak, és a vándorló életmódhoz hozzá voltam szokva pár hónapig. Neki is indultam a tág északnak, megrohamozva a csoki... izé nagy túrahegyek hazáját, közben utam során csoki után sóvárogtam. De nem! Tartottam magam, és még élveztem is, hogy visítozó gyomrom kínozhatom, mert galád vagyok muhahahahahaha! Szóval gyalogoltam tovább északnak, legalábbis reméltem annak, mert tudni illik, az én agyamban rejlő iránytű eléggé pontatlan egy dolog. Már jó pár órája mehettem, - az agyamban levő óra sem jó, igen... – mikor vékony magas tornyok vonták magukra figyelmüket szemem ügyében. Gondoltam, hogy valami jó kis kilátó, nem árthat ha megnézem. És még az is lehet hogy egy kis csokit... vagyis hogy vizet tudok venni. Neki is indultam ama nagy útnak, mellyel beteljesítem utazásom új célját. A kilométerek már nem is érdekeltek, csak néha ültem le egy fél órácskára pihenni, és inni, utána folytattam az utam. Ez után egy nagy sűrű erdőségbe jutottam, ahol a fát konkrétan nem láttam a fától! Meg a különféle kúszó csüngő-büngő zöld és egyéb színes növényektől. Tiszta mintha valami őserdőben járkáltam volna. Már kezdtem megpillantani az alagút... erdő végén a fényt, és egyre gyorsabban mentem, mikor egy indában megbotlottam, és fejjel nekivágódtam egy magas nyárfának.
- Au, au, au... – fogtam fejemet, és nagy eszemmel bele is rúgtam a fába, amiért belém kötött.
- Csessze meg, de hülye vagyok! – ugráltam fél lában, egyik lábam fogva, majd fenékre huppantam. – Pedig már olyan közel volt a cééééél! – nyújtottam kezemet a nagy világosság felé. Még pár percig sajnáltattam magam egy fának dőlve, majd egyszerűen felálltam és kijutottam az erdőből, majd egy táncot jártam.
- Na ki a király aki megmérkőzik az erdővel? Na ki a fő gonosz? – majd ahogy végeztem körbenéztem, hogy nem látott-e senki engem, mert annak a szemtanúnak nem szabad hogy tovább adja eme történést, és ennek legjobb módja az elhallgattatás volt. De mindenki megúszta a dolgot. Körbekandikálásom során észre vettem, hogy sehol egy bokor, egy domb, vagy legalább egy rohadt fa! Jobbra néztek erdő, balra néztem puszta. Fa, puszta. Fa, puszta, fa, puszta, három fegyveres fazon, puszta. Mi? Három fegyveres fazon? Biztosan látták a táncomat... ki a szemükkel! Kard forgatva igyekeztek felém, közben én azon merengtem, hogy ennyire nem bánthatta a szemüket a táncom , hogy máris meg akarnak ölni! Más oka lehetett, de nem érdekelt. Úgyis berozsdásodtam az utóbbi időben, jól jött egy kis buli.
- Táncolok veletek is jó? – semmi válasz... – Hallgatás belegyezés! Sream! – a három férfi összerezzent, és rosszul lettek, de még fel bírtak állni, és megint támadni akartak, de gyorsan lejjebb vettem a kedélyeket. – Smoke Crush! – eltalálta mind a hármukat a támadás, de ők sem voltak restek, rúnamágia jelent meg fegyvereik körül, és mind a hármuknak különböző elemi mágiája lett.
- Hajjaj... – először az támadott amelyikőjüknek tűz mágiája volt, egy fire ball-t dobott felém, ami majdnem el is talált. – Ez meleg! – majd a jégmágus támadott, de ő is csak mellette suhintotta el a támadását. – Ez hideg! - ezek után egy szélmágus lendült támadásba, aki el is talált, amitől egy kissé hátra lökődtem. – Hűs szellő, de kellett ez egy nyári napra. De ennek vége kell legyen! – üvöltöttem, és egy scream, majd egy smoke crush támadással kifektettem mind a hármat, de nem öltem meg őket.... még! Amint kardommal az elő ellenfelem át akartam döfni, még egy ember jelent meg, egy rendes mágus. Nagyon fényesebb, és furább formájú rúnával védőburkot húzott fel maguk fölé, amint a kardom nem tudott áthatolni. – Smoke Crush! – semmi . A védelem nem tört meg. – Sream! – megint csak nem. A védőburkot felemelő csávó nem tudott táadni, hiszen a burkot kellett neki tartania, és így nem jutptt egyikünk sem egyről a kettőre. Már pont kitaláltam, hogy feladom a folgot, amikor megszólalt a krapek.
- Nagy az erőd, elismerem hogy nagyon ügyes vagy. – kezdte a monológot. – Én a hármas őrjárat vezetője vagyok. Szeretném, ha nem harcolnánk egymás ellen, békét kötnénk. Sőt mi több! Lenne számodra egy munkám is. – Munka? Jól jöhet a pénz... úgyis mindig híján vagyok.
- Igen? Hol? – kérdeztem a férfit.
- A közeli városba, ahol a tornyok vannak. A munka mellett meg is tud majd szállni. – felelte a férfi.
- Hát legyen, akkor nem próbálom meg megölni magukat... de csak mert kell a pénz. – a férfi levonta a védőburkot, én pedig ahogy mondtam nem próbáltam meg megölni őket, hanem velük együtt a város fele indultam, szemem előtt pedig csakis a csoki lebegett! Vagyis a pénz!

((Shiki+Sär))

//Amúgy a nevemet úgy kell írni, hogy (Shift)S, (Alt Gr)a, (sima)r Ez a Sár kezdett felzaklatni//

______Reggeli, ágyból való kikúszásom után egészen a ruhás szekrényig kúsztam közben félúton egy párszor röviden horkolva. Lecsukott szemeim nbem érzékeltek semmit. Mások csak annyit láttak az balakon keresztül, vagy a résnyire nyitott ajtón át, hogy fenekemet az egekbe tolom, és a lábammal hajtsam a testemet se kéz se bármi más használatával. Akkor nyitott ki csipás szemeim, amikor nekimentem egyenesen a „kiszemeletlen” szekrénynek. Fejem búbján a fájdalom csak öt percre ébresztett fel. Az sem mondható, hogy önmagamnál voltam. Elvégeztem a szokásos reggeli/délelőtti teendőket.
______Az első dolgom a ruhám ágyra terítése. Miután ez meg van megkeresem a fogkefét és a fogkrémet negyed órán keresztül, amikor mindig ugyanoda rakom egészen a szem elé: a tükör kis műanyag pultjára. A mosakodás és zuhanyzás után felmarkolom a ruhámat és a sötét vörös elválasztó fal mögé bújva átveszem az öltözékem. Általában valaki egy varázs levitációs közvetítő szemet mindig találok a fal mögött öltözés közben, de ha megtudom ki a tulajdonosa, golyóit apró morzsára őrlöm a puszta kezemmel, miután levágtam a zacskóját, és a következő ételébe – amit biztos ő esz meg - megfűszerezem egy kis – tőle származott - egyéni adalékkal. Remélem így még finomabbat fog enni, miután közlöm vele az igazságot.
______Ez még a jövő zenéje. Jelenleg megteszem a napi rutint. Amikor épp a felsőt venném át, Dryga átharapja a varázs tárgyat, mielőtt a készülék annyit lebegne oldalra, hogy láthassák az egyéb idomokat. A felöltözés után csak az ágy bevetése hiányzik, és az ajtó bezárása. Ennek megtétele után az ebédlőbe siettem, hogy a pult mögött hagyott könyvtári könyvet tovább olvashassam, hátha egy jelenlegi küldetés részleteit meglelem benne.
A nővérek már jöttek is sajátos, fájdalmas köszöntésükkel, és egy egyszerű reggelit kértem ki. Sült Icebull hátszín kiőrölt kenyérrel és három deciliter víz. Mellé még pár gyümölcsöt kértem, de azt már a szakácsra bíztam.
______A „reggelit” befejezve tovább olvastam a könyv tartalmát, közben szemezgetve szemeztem a szőlőt.
A könyv olvasásához viszont nem volt elég csendes a környezetem, itt valami történik, miután Jack és Shaco belépett. Próbáltam nem figyelni rájuk, de egyszerűen nem tudtam.

A tegnap esti megérkezés óta talán két órát sikerült aludnom, folyamatos ébrenlét környékez már lassan a második napja mióta visszatértem a céhházba. Valahogy sosem tudtam aludni ezen a helyen, pedig minden sötét és nyomasztó helyet kedveltem akármerre mentem, talán a fokozott
éberség teszi, hiszen itt bárki ellened fordulhat, nem mindenki tiszteli a ranglétrát és a nyílt harc engedélyezett szinte bárkivel még egy darab kenyér megnyeréséért is. A két pincérlányon kívül csupán egy páros ücsörgött az étkező távoli sarkában, de a lányok még így is olyan lelkesedéssel cikáztak mintha telt ház lenne. A tojásból és sonkából készült reggelimet már egy öt perce befejeztem a reggeli bögre tejjel egyetemben, nem maradt más, mint hogy elidőzök, egy kicsit hátha történik valami, a franc sem gondolta akkor, hogy én leszek a történés központjában, nem éppen a legjobb értelembe véve.


Egy fiatal lány érkezett az étkezőhöz, egyből körbetáncolta a két pincérlány majd elmentek,
hogy felszolgálják neki az elkészült ételt. A lány nem tűnt túl veszélyesnek, sem gonosznak, nem szenteltem sok figyeltem arra, hogy mire készül, valószínűleg új tag így nincs mitől tartanom. Egy tíz perc telhetett el mióta a lány megkapta a kajáját, mikor belépett Jack és Shaco, ismertem a mentori szabályokat, a novíciusok jelentkezhetnek egy Archon mellé tanítványnak, habár
Jack tanításait még eddig senki sem élte túl ezért nála nem is próbálkoznak a novíciusok, érdekelt volna, hogy mennyire őrült a fickó, vajon megközelíti-e azt az őrületi szintet, ami az én fejemben tombol? A fickó nem nagyon bámészkodott, eléggé céltudatosan lépkedett pont felém, miközben közeledett minden gondolatom a körül forgolódott, hogy ha novícius leszek, hozzá szegődök,
feltéve, ha most nem akar megölni csupán kedvtelésből. Jack zsebre dugott kézzel közeledett a szemeit a kalapja, illetve a társa eltakarta ezért csak az arcára fagyott őrült vigyort lehetett látni rajta, illetve pár hajtincsét, amely a kalap alól villant ki. A két pincérlány furcsa módon nem rohant oda, hogy elkezdje kielégíteni az Archon minden vágyát, ahogy azt gondolná az ember,
hanem igyekeztek minél messzebb tartózkodni tőle. Amikor Jack odaért hozzám lepillantott rám és én alulról megláttam a szemeit, a pupillája talán akkorára szűkült, mint egy gombostű feje, a vigyorával pároztatva teljesen olyan látványt nyújtott, mint én öldöklés közben.
- Hello! – szólalt meg az Archon emelkedő hangon vigyorogva majd a sapkája mozgolódni kezdett és a vágást, ami a szájaként szolgálta ismételve tátogatni kezdte egy kicsit majd egy tüsszentő hangot imitálva szó szerint kirobbantott a helyemről. A hanghatás olyan lökéssel repített a falnak mintha több láda dinamitot raktak volna közvetlenül elém, egy pillanatra mintha az eszméletemet
vesztettem volna majd mikor újra kinyitottam a szemem az Archon ott állt előttem és lehajolva hozzám ragadta meg az ingem nyakát. Odahajolt hozzám, úgy hogy az ő feje a vállamon átnyúlt és nem is a fülembe súgta, de határozottam nekem szánta a mondandóját, az arcom komor volt, mint mindig, még a támadás hatására sem tudtam semmiféle érzelmet kimutatni hiába a fájdalom, egyszerűen nem ment.
- Aki az én tanítványomnak készül, az nem lustulhat két egész napot semmittevéssel. – A szemeim egy pillanatra kikerekedtek, ez a fickó képes a fejembe látni? Ha nem akkor honnan tudna ilyet? Megragadott és felemelt egy kézzel, vézna testalkatához képest rettentő fizikai ereje volt, elhajított, mint egy papír cetlit és beledobott egy asztalba, ami a becsapódás hatására egyből megadta magát és kettétört.
- Mondom, hogy gyenge a kölyök! Öld meg gyorsan már akkor sem volt szimpatikus mikor ideérkezett. – Shaco rekedtes kissé mély hangja hallatszott Jack feje tetejéről és a sapka úgy mocorgott, mint valami házsártos vénember szitkozódás közben. Jack ügyet sem vetett a dologra, csupán felkapott és tovább dobált, mint egy labdát, éreztem, hogy a testem kezdi feladni, még egy ilyen dobást nem bírok ki, ezért mielőtt odaért volna hozzám feltápászkodtam és egy másodperc
sem kellett hozzá hogy az arcom ridegről őrültté villanjon át akárcsak Jacké. Amikor meglátta az arcom egy aprót felkacagott majd értem nyúlt ismét.
- EX QUIP!- ordítottam és egy tompa fényjáték kíséretében a fegyverem a bal karomra csatolt. Előre nyújtottam a kezem úgy hogy a mutató ujjam az Archon felé fordítottam, nem is Jack inkább Shaco felé, ezután kilőttem egy láncot, amely egyenesen Shaco szájába repült. A sapka nagyra tátotta a szakadt anyaggal határolt száját és a láncom csak ment előre és előre mintha egy végtelen lyukba zuhanna, kisvártatva furcsa rezonancia kezdett végigvonulni a láncon egészen a
nagy feketeségből, ami a sapka szájában tátongott, a rezgés végigszaladt a láncomon. Mikor elért a karomra óriási kínokat okozva remegtette meg a fegyverem, olyan volt mintha a karomat akarták volna letépni, a fájdalom elviselhetetlenné vált már, de az arcomon csupán egy széles vigyor ült és a szemeim tágra nyílva meredtek az Archonra, aki halkan kacagott. Egyre hangosabban kezdtem kacagni mikor egy nagy rántással visszahúztam a láncomat a helyére megszűntetve ezzel a
fájdalmakat. Kisvártatva ezután, nevetéseim közepette a földre rogytam és Jack közelebb lépett hozzám, a talpával belém rúgott és én a falnak szállva egy szép repedést hagytam azon. Olyan látványt nyújthattam, mint amikor egy bábot rugdosnak, az arcomon az őrült vigyort semmi nem mosta le még a fájdalom sem, sőt az inkább táplálta.
- Lassan már két napja hogy semmi munka, semmi küldetés, nincs amit bevállaltál volna. – mondta kacagva az Archon majd megemelt, hogy felkeljek a földről. Nagy nehezen sikerült szemkontaktust találnom vele és ekkor az őrület, ami az arcomon ült ismét egy villanás alatt helyet adott a rideg, komor arckifejezésnek.
- Öld már meg Jack, mire vársz! – hallatszott Shacotól aki egyszerűen nem akart elhallgatni ezért a „gazdája” megragadta a rongyokból álló száján és összemarkolta egyetlen gombóccá. Shaco erre csak annyi választ adott, hogy folytatta a beszédét mintha misem történt volna, talán kissé hangosabban próbált beszélni, de egy szavát sem lehetett érteni.
- Van egy ötletem, küldetésre mész. - Megragadott és elkezdett a lány felé vonszolni, aki a terem másik végében ült. Miközben végighúzott a termen megalázva ezzel csak a fejem tetején paskolgatta mintha jelezni akarná ezzel, hogy ez egy szükséges cselekvés ahhoz, hogy példát mutasson a többi lustálkodó egyénnek, miután abbahagyta a sajátos „biztatását” irányomba a zsebében kezdett el kotorni . Nos, a jó hír hogy még élek és az incidens egyáltalán nem tántorított el attól, hogy
őt válasszam mesteremnek, sőt furcsamód ösztönzően hatott rám, de hát ilyenek vagyunk mi őrültek. Shaco még akkor is összeszorított szájjal beszélt mikor Jack már percekkel ezelőtt elengedte a száját, és csak beszélt és beszélt és beszélt észre sem véve hogy már ki tudja nyitni a száját. Közeledtünk a lány felé mikor Jack elővett egy furcsa jelekkel díszített kártyát a zsebéből. Amikor odaértünk, illetve odaráncigált akkor a lány ölébe lökött Jack és mind kettőnk vállára téve a kezét próbált kacarászva összepréselni minket, én egyből felpattantam és a lány mögé léptem. Jack egy pillanatra követet a szemével majd a kártyát odadobta elénk és egy "kövessétek a kártyát" mondattal otthagyott minket. Elhagytuk a céhházat, illetve én a kártyával a kezemben és a lány pedig követett, vele még távozása előtt Jack váltott pár szót de nem próbáltam figyelni arra, hogy mi volt az.

A célhelyre hamar elértünk, a kártya igencsak pontosan mutatta nekünk az utat, nem is vártam mást Jack mágiájától, a legapróbb eltéréseket is kimutatta. Amikor a város közelébe értünk három fegyveres férfi ugrott ki a bokrok közül, karddal a kezükben, nem tűntek mágusnak, amikor felénk rontottak a lány elé léptem és a Guillotinomat elő sem vége ragadtam meg az első karját aki ránk rontott. Ha mágus is volt elég gyengének tűnt, mind fizikailag mind varázserő terén, ezért nem haboztam és gyomorszájon ütöttem, majd a másik kettő felé hajítottam. A fickók jól bántak azokkal a fegyverekkel, mivel a repülése közben képes volt majdnem elkapni a kardjával. Meglepett hogy valaki ilyen helyzetben még képes egy támadásra. Nem volt szándékomban sok időt vesztegetni rájuk, ezért hamar végezni akartam a dologgal, de a három támadó kardja egyszer csak világítani kezdett és furcsa jelek jelentek meg rajtuk, az erejük ami eddig alig érezhető volt egy csekély mennyiséggel megugrott. Előhívtam a Guillotinet és a két láncommal lekötöttem kettejüket akik utána mozdulni sem tudtak és a harmadik felé rontottam hogy levágjam a fejét, mikor egy férfi hangja állított meg.
- Elég lesz, hagyjátok őket, túl erősek hozzánk. Idegen! Mi járatban vagytok errefelé? - Megfordultam a férfi felé és elengedtem a "társait", majd válaszoltam.
- Dolgunk van a városban, egy megbízást kell teljesítenünk. - a fickó arca megkönnyebbült hogy nem valami támadó csapat vagyunk aki pusztítani és gyilkolni akar.... a kis naív.
- Ez esetben kerüljetek beljebb. - És félrelépve mutatott a kezével a város kapuja felé, mi pedig elindultunk a lánnyal a városba

Daniel sokáig bolyongott a világban, mindenhol megállt egy kicsit edzeni, hogy a teste ne puhuljon el és néha bizony emberi vér is áztatta a kardját. Nem számolta a napokat se a heteket, se nem is zavarta őt azok múlása. Démonnal a testében az idő nem nagyon fogta meg. Valahogyan északra keveredett, ez főleg az növényzeten és az emberek ruházatán látszott. Egyik napon tornyokat pillantott meg a távolban, és úgy gondolta azok felé veszi az irányt. Hamarosan egy sűrű erdőbe ért. Igaz az erdőn kívül nappal volt, az erdőn belül mégis majdnem éjszakai sötétség volt. Az erdőn nehéz volt átkelni, de pár óra múlva Daniel kiért belőle. A táj hirtelen síksággá formálódott, ameddig a szem ellát egy fa vagy bokor se látszódott. Viszont a távolban egy város tornyai magasodtak. Daniel éppen elindult volna a város felé, amikor is az erdő felől három katona rohant elő és körülállták Danielt. Daniel körbenézett, a katonák könnyű páncélt viseltek és rövidkardot forgattak. Az általuk felvett támadó állás arra utalt, hogy nagyobb szakértelemmel rendelkeznek, mint az egyszerű útonállók, vagy holmi banditák.
~ Jó, végre méltóbb ellenfelekkel állok szemben. Ez már élvezetesebb küzdelem lesz. ~ Gondolta Daniel.
- Igazad van, én is kíváncsi vagyok ellenfeleid harci tudására, és arra, hogy te mennyit fejlődtél. – Mondta Darkos Daniel elméjében. Daniel előhúzta Mortemet, és fölvett egy harci állást, hogy fogadja a támadókat. Azok jöttek is, némán támadtak rá Danielre, mindenféle harci kiáltás nélkül. Daniel az utolsó pillanatban nekilódult a szembe lévőnek ezzel meglepte a katonát, de ellenfelének még volt ideje, hogy a vágását átfordítsa szúrássá. Viszont Daniel is elég gyors volt, így ki tudott térni a szúrás elöl, de ellenfelét megsebezni már nem volt ideje. Kilépett a három katona közül, és azok gyorsan újraszerveződtek, szakértelmük itt megmutatkozott abban, hogy az összerohanáskor nem vágták és szúrták agyon egymást, hanem szépen kikerülték a baráti fegyvereket.
- Nem rossz, nem rossz. Lenne egy jó ötletem. Ne használj mágiát! – Mondta Darkos. Daniel elmosolyodott. Ily módon a harci képességeit jobban gyakorolhatná, és nem használná el a mágikus erejét se. Az ellenfelei lassan széthúzódtak, és várták, hogy Daniel mit csinál. Daniel csak várt, nyugodtan. Az egyik ellenfele megunta a várakozást, és nekirohamozott Danielnek. Daniel hátralépett, majd amikor elég közel ért a támadó jobbra kitért, és Mortemet befordítva a mellette elhaladó katona után vágott. Az még időben megfordult, és a két kard fémes egy fémes csattanás keretében összetalálkozott. Daniel gyorsan elrántotta a kardját, és egy alulról fölfele irányuló vágással támadott. A katona ügyes volt, és időben hátraugrott, így a kard elsuhant előtte és Daniel védelmén rés keletkezett. Ezt kihasználva támadott a katona, egy szúrással akart végezni Daniellel. Daniel viszont fogást váltott a még a feje fölött lévő Mortemen és kissé oldalról leütötte ellenfele kardját. Most ő került előnyösebb pozícióba, és szabad kezével ellenfele kardot tartó kezének a csuklójáért nyúlt. Ekkor viszont oldalról támadásba lendült a katona egyik társa, ezzel hátralépésre késztette Danielt, hogy védhesse a csapást. A másik katona is felemelte a kardját, és ő is Daniel felé támadott. Daniel nehezen védte a két katonaváltakozó csapásait, miközben rést keresett a védelmükön. Még ha nem is használt most mágiát, az előnyére vált, hogy kardja csupán egykezes volt. A két katona a kezére és a kardjára koncentrált, így Daniel egy óvatlan pillanatban, amikor ellenfelei kardjai az egyik oldalára kerültek, kifordította a csípőjét és egy oldalrúgással nyakon rúgta az egyik támadót. A lábát nem húzta vissza, hanem több erőt adott bele a rúgásba, és kibillentette egyensúlyából a meglepett katonát, aki innen már eldőlt. Ezzel elterelte a másik katona figyelmét is, aki mellett ellépett, és lengőbordán ütötte. Kis reccsenés hallatszott, de a katona bírta a fájdalmat. Daniel után fordult, és épphogy kivédte kardjával a vágását, de ekkor Daniel közelebb lépett és kissé oldalról beletaposott a térdébe, oldalra kinyomva azt, ezzel megbillentette az ellenfelét. Innen már csak a katona torkát kellett megragadni, megszorítani, és nekilökni a földnek. Daniel ezt gond nélkül tudta kivitelezni, de amikor leszúrta volna a földön fekvő ellenfelét, a szeme sarkából észrevette, hogy a harmadik katona kardja már közelített a háta felé. Gyorsan kellett cselekednie, így nem tudta megölni a földön fekvőket. Ellépett balra, és a jobb oldalát védte Mortemmel, miközben fordult. A katona kardja csattant Danielén, és egymással szembe kerültek. A katona a feje fölé emelte kardját, és Daniel felé lépve le sújtott. Ám a katona hibát követett el. Daniel kardját gyorsan oldalasan tudta fordítani és mivel a katona előre lépett, ezért egy kis lépéssel már a mellkasához tudta rakni az éles Mortemet, és miközben ellépett ellenfele mellett, végighúzta a kardját. Daniel szembefordult a katonákkal. Az imént megvágott megfordult. A páncélja vastagabb volt, mint amilyennek látszott, és megmentette hordója életét. Igaz még így is megsebesült, de a seb nem volt túl mély, a páncél egy része pedig leszakadt. Daniel elmosolyodott.
- Jól harcoltok, élvezem a küzdelmet. Ha véget ér megérdemlitek majd a könnyű és gyors halált. – Mondta. A katonák erre bedühödtek, felkeltek a földről, és újra sorba rendeződtek. Kitartották maguk elé a kardjaikat, amiken rúnák futottak végig. Daniel meglepődött, mert eddig nem használtak mágiát a katonák, de gyorsan reagált.
~ Sebaj, akkor én is mágiát használok. ~ Gondolta, és egy rövid kis koncentráció után sötétség aurával vonta be szabad kezét. Az egyik katona rögtön rohamozott. Az egyik kezével elengedte a kardját, és előrenyújtotta.
- Lighting Bolt! – Kiáltotta és a kezéből villámok cikáztak Daniel felé. Daniel szintén előrenyújtotta egyik kezét.
- Dark Blast – Mormolta, és a sötétség lövedék elhagyta a kezét. A két mágia összeütközött, és ahogy szertefoszlottak a katona átjutott és Danielt támadta. Daniel kivédte a támadást, de érezte, hogy az ellenfele ereje megnőtt. Sötétség aurás kezével gyomron ütötte a katonát, akinek így megtört a védelme, nem számított ilyen erejű ütésre. Daniel gyorsan vágásra helyezte a kardját. Ám ekkor meglátta, hogy az egyik másik katona oldalról készül támadni. Amaz érzékelte, hogy Daniel észrevette, így mágiához folyamodott.
- Wood Make: Knuckle! – Kiáltotta, és megérintette a földet. Erre egy facölöp lövellt ki a földből. Danielnek nem volt ideje mágiát alkalmazni, így a sötétség aurás kezével védekezett. A cölöp becsapódott és Danielt hátralökte, az aurája nem tudta levédeni a teljes támadást. Valami mozgást érzékelt periférikusan, és gyorsan kitért. Nem volt elég gyors, egy fémgolyó tartott a mellkasa felé, de a kitéréssel sikerült elérnie, hogy ne a mellkasába, hanem a vállába fúródjon. Abba a kezébe, amelyikkel a kardját forgatta. Ezután rögtön szemből érkezett egy támadás. A katona, aki fa mágiát használt odaért Danielhez, és egy oldalvágást intézett felé. Daniel keze meggyengült annyira, hogy ne tudja teljesen kivédeni a támadást, és a kard némelyest belevágott a kezébe. Viszont az ellenfele annyira el volt foglalva a támadással, hogy Daniel a másik kezét felemelve egy Dark Blasttal mellkason találta. A katona hátraesett, de nagyon gyorsan feltápászkodott. Daniel körülnézett. Körbevették.
~ A francba, a legsérültebbre kell koncentrálnom és minél hamarabb megölnöm, onnan már könnyebb lesz. ~ Gondolta Daniel. A katonák egyszerre megindultak felé.
- Állj! – Kiáltott egy hang. A katonák mintha megfagytak volna abbahagyták a rohamot. Daniel a hang irányába nézett. Egy köpcös, némileg díszesebb ruhájú alak állt nem messze, szigorúan szemlélte a történést.
- Ok nélkül ne öljünk embert, nem vétkezett ellenünk, és nem úgy néz ki, hogy meg akarná támadni dicső városunk. – Mondta.
~ A városa ellen tényleg nincs semmi szándékom jelenleg, viszont ezen kívül ostobaságot beszél, utálatos képmutató alak. Félbeszakít ez izgalmas harcot, meg kéne, hogy öljem. ~ Gondolta Daniel.
- Te! – Mondta az újonnan érkezett, és Danielre mutatott. – Szükségünk van a magadfajta kalandor mágusok segítségére mostanában. Én Arlan Tomer vagyok az ötödik őrjárat parancsnoka. Gyere velünk városunkba, lenne egy feladatunk a számodra. A városban tartózkodásod idejére kosztot és szállást kapsz. Elfogadod hát az ajánlatot? – Mondta a parancsnok. Daniel forrongott dühében, holmi parancsnok közbe avatkozik az ő nagyszabású harcának, és még azt akarja, hogy neki dolgozzon. Elkezdte szorosabban markolni a kardját.
~ Megölöm a… ~
- Csillapodj, Daniel. – Mondta Darkos.
~ Remek te is közbeszólsz! ~ Gondolta Daniel.
- Mutass több tiszteletet felém halandó! – Mondta Darkos. – Megsérültél és túlerőben vannak, ráadásul egyelőre szánalmasan gyenge vagy, képtelenség, hogy győzz itt! – Darkos ábrázata komoly volt. Bizonyára nem akarta elveszteni hordozóját, mert az ő létezése is véget érhetne.
- Fogadd el az ostoba ajánlatát, ha itt meghalsz, sokkalta nagyobb küzdelmekről maradsz le, és később is megölheted őket az ostobaságukért. – Darkos szavai úgy hatottak Danielre, mint egy igen erős méreg, Daniel lassan leeresztette Mortemet és visszarakta a tokjába.
~ Igazad van, és a pénz is jól jön további tanulmányaimhoz. ~ Gondolta.
- Rendben, elfogadom az ajánlatod. – Mondta Daniel.
- Nagyszerű! – Mondta a parancsnok. – Akkor azonnal indulunk is, kövess. – Ezzel elindult a pusztában a város felé, a három katona és Daniel szótlanul követte.

A város nagysága csak közelről látszott igazán, csakúgy, mint az azt körbevevő hatalmas rúnaburok. Ahogy egyre közeledtek a városhoz, úgy lettek egyre kivehetőbbek a jelek, és maga a burok. A városhoz odaérve meg kellett állniuk, amíg belülről rést nyitottak, a burkon.
~ Nem lehet egyszerű dolga annak, aki kívülről erőszakkal akar bejutni. ~ Gondolta Daniel.
- Légy üdvözölve, és csodáld Paladino dicső városát! – Mondta áhítattal teli hangon az ötödik őrjárat parancsnoka, Arlan Tomer. Mikor megszólalt Daniel legfőbb vágyának érezte, hogy egy jól irányzott vágással elválassza a fejét a testétől, csak, hogy elhallgasson. Most is elfojtotta magában ezt a vágyát, és inkább egy behatóbb pillantásokat vetett a városra, ahogy befele haladtak. A város építészetén még a rosszabb művészek is sírva fakadtak volna, az épületek csupaszok, és oda nem illőek voltak, ámde rendezetten álltak, mintha csak alakzatot alkotnának. Mellettük néhány másik osztag igyekezett a városkapukhoz, de rajtuk kívül nem sok embert lehetett látni. Egy robosztus erődhöz értek, ahova bevezették Danielt. Egy kis ideig vezették, majd egy szobához értek, ami előtt megálltak.
- Ez lesz a te szobád mágus. – Mondta Arlan. – Itt hagyom az egyik emberem, és ha meg kívánod tekinteni a várost ő, körbevezet. -
~ Sokkal inkább megfigyel, hogy ne tegyek valamit. Amúgy is, minek nézném meg a várost, mintha nem lenne jobb dolgom. ~ Gondolta Daniel.
- A munkaadóval a vacsora folyamán találkozol, addig is élvezd a vendégszeretetünk. – Mondta Arlan, majd távozott.
- Hitelesebb lett volna a mondandója, ha mondjuk láttunk is volna idegent a városban. – Mondta Darkos. Daniel bement a szobába, és elkezdte megkötözgetni a sebeit. Kitudja miért, de talán Darkos jelenléte miatt sokkal gyorsabban gyógyultak a sebei, mint mielőtt belékerült volna a démon. Esténként Daniel néha mintha fel is vélte volna fedezni, ahogy láthatóan forrnak a sebei. Miután a sebek bekötözésével megvolt leheveredett az ágyra, és kicsit kipihente magát, egészen addig, amíg nem kopogtattak, hogy lehet menni a vacsorához. Amikor Daniel leért a nagyterembe még alig volt ott pár ember, az asztalfőnél egy férfi ült, kissé díszesebb ruhában, mint mindenki más.
~ Tehát ő lehet itt a főnök. ~ Gondolta Daniel. A férfi jobbján egy nő ült, aki úgy nézett ki, mint aki kissé kényelmetlenül érzi magát, de Daniel nem törődött vele. Lassan más emberek is beszállingóztak, majd a vendéglátó intésére leültek az asztalhoz. A lakoma megkezdődött, és a cselédek rengeteg féle ételt raktak ki az asztalra. Daniel élvezte, a jó ételt, úgyis ritkán jutott hozzá. Rengeteget evett, hisz ki tudja, mikor juthat megint ilyen bőségesen élelemhez. A lakoma közben a vendéglátó felállt, és egy kis mosollyal az arcán elkezdte a mondókáját.
- Mindűket köszöntöm Paladino városában. A nevem Sangria, s mint jövendőbeli munkaadójuk, a vacsora közben ismertetem feladatuk mibenlétét. Bárminemű kérdésük van, azzal várjanak mondandóm végéig.
A mienk egy zsoldos közösség, amely a védelmezésre specializálódott. Testőrség, védőburok vagy menedék falaink mögött, mindez elérhető. De olykor a legjobb védekezés a támadás. Egy jól irányzott csapással, hatalmas túlerő is legyűrhető. Máskor a hatalom puszta birtoklása is elég ahhoz, hogy mindenkit tisztás távolság tartására parancsoljon. Mindez ostobaságnak tűnhet, szükségtelennek, hisz békében élünk, higgyék azonban el, a peremvidéki báróságok előszeretettel vívnak véres háborúkat egymás ellen, s amíg nem veszélyeztetik vele Fiore lakosságát, senki sem korlátozza őket.
Holnap egy, pontosabban négy karaván indul majd útnak, hogy győzelmet szállítson Lord Xerathnak. Három elterelés és csupán egy valódi. Az önök dolga, a szállítmány biztonságos célba jutásának szavatolása. Hat fős csapatokban fognak elindulni különböző útvonalakon. Három önök közül és három paladinoi.
Most pedig néhány szó a szállítmányról. Amit önök látni fognak, az egy csinos arc, törékeny, esetlen küllem. Egy fiatal lány. Valójában azonban városokat eltipró fenevad, ezreket lemészároló szörnyeteg. Ha hozzá érnek, hozzá szólnak, a saját életüket kockáztatják. Ha feszültségnek teszik ki, az egész csapatét.
Ez hát a feladat. Jussuk felét induláskor a maradékot célba jutáskor kapják. Aki távozna, most tegye meg, aki vállalja, holnap hajnalban indul. – Mondta a vendéglátójuk, azaz Sangria. Danielnek nem volt kérdése, így hát a lakoma végeztével, miután megkapta a jutalma felét visszavonult a hálókamrájába. A jutalomnak már a fele is elég nagy összeg volt, így Daniel úgy érezte, hogy megéri ez a munka, de jobban örült volna, ha esetleg egy direkt támadást intézek volna, minthogy egy szállítmány kísérjenek, de nem panaszkodott. Bizonyára lesz elég lehetőség a küzdelemre, ha az ellenfélnek tényleg kell az a lány.
- Mi a véleményed a küldetésről Daniel? – Kérdezte Darkos.
~ Magában a feladatban nincs semmi különös, de ez a lány érdekel. Lehet, hogy egy démon, sőt, az is lehet, hogy egy rokonod. ~ Gondolta Daniel kissé gúnyosan. Darkos elnevette magát szokásos túlvilági kacajával.
- Ha tényleg így van, akkor sajnos meg kell, hogy öljük, a rokonaim nagy része nem túl hálás a létezésemért, de hát a démonoknál miért is lenne szükség a családra? – Tette föl Darkos a költői kérdést.
~ Jogos, meglátjuk, hogy mi is valójában a ’’ szállítmányunk’’, de ehhez várnunk kell holnapig. ~ Gondolta Daniel, majd lefeküdt aludni. Másnap hajnalban kopogtattak az ajtón. Daniel összekészült, majd Arlan és a társai kíséretében az egyik városkapuhoz vezették, ahol a szekerek már várták őket.

A hármas őrjárat vezetőjével elmentünk egészen a városig, amit valamiféle burok vett körül. Azzal nem igazán törődtem, inkább a város berendezését, és építményeit néztem. Tiszta hullaváros. Belülről egy kisebb résen átmehettünk, így jobban meg tudtam nézni a helységet. Nem volt sehol egy árus, vagy valami bolond aki üvöltözik, hogy „Itt a világvégeee”. Nem mintha hiányzott volna. Az épületek egyszerűek voltak, kőből készültek, sehol egy rézkarc, vagy dombormű. Ettől a nagy egyszerűségtől vált az egész mondhatni nagyszerűvé. A népesség csak néhány menetelő csapatból állt, akik meg nem mukkanva haladtak kifele a városból. A vezetőmmel egy erődhöz értük, ahol egy szobában szállásoltak el minket, és megnyugtattak, hogy később vacsorát is kapni fogunk. Ez egy remek hír volt, mert a gyomrom már jelezte, hogy ő ugyan enne. A szoba egyszerű volt, és maradi. Mint a városban, itt sem volt semmi dísz, vagy szín. Unalmasnak tűnt bent lenni, körbe akartam nézni. Ahogy kimentem az ajtón egy emberbe ütköztem.
- Hova akar menni? – kérdezte tőlem. Mi köze van hozzá?
- Csak szétnézni. – vetettem oda neki, és mentem volna tovább, mikor megállított.
- Ezt csak az én felügyeletembe teheti meg. – remek, egy kolonc a nyakamra. Még mindig jobb, mint csak ülni és nézni ki a fejemből. A férfi jött utánam, amerre mentem. Az erőd unalmas volt, inkább csak raktárakat, meg szálláshelyiségeket láttam. Kiindultunk a városba, ahol megdöbbenve vettem figyelemmel, hogy csak egy kocsma van! Még a legkisebb falvakban is legalább találni hármat! Bár nem tudom miért csodálkoztam el, hiszen itt minden furcsa volt. Mire visszaértünk, már mehettem is a vacsorámhoz. Az asztalfőnél egy férfi ült, jobb oldalán pedig egy nő. Láthatólag együtt jöttek, ugyanis beszélgettek, és a férfi biztosan valami főnökszerűség lehetett. Rajtam kívül, még kilenc kívülálló volt megpillantható köreinkben.
- Mindűket köszöntöm Paladino városában. A nevem Sangria, s mint jövendőbeli munkaadójuk, a vacsora közben ismertetem feladatuk mibenlétét. Bárminemű kérdésük van, azzal várjanak mondandóm végéig.
A mienk egy zsoldos közösség, amely a védelmezésre specializálódott. Testőrség, védőburok vagy menedék falaink mögött, mindez elérhető. De olykor a legjobb védekezés a támadás. Egy jól irányzott csapással, hatalmas túlerő is legyűrhető. Máskor a hatalom puszta birtoklása is elég ahhoz, hogy mindenkit tisztás távolság tartására parancsoljon. Mindez ostobaságnak tűnhet, szükségtelennek, hisz békében élünk, higgyék azonban el, a peremvidéki báróságok előszeretettel vívnak véres háborúkat egymás ellen, s amíg nem veszélyeztetik vele Fiore lakosságát, senki sem korlátozza őket.
Holnap egy, pontosabban négy karaván indul majd útnak, hogy győzelmet szállítson Lord Xerathnak. Három elterelés és csupán egy valódi. Az önök dolga, a szállítmány biztonságos célba jutásának szavatolása. Hat fős csapatokban fognak elindulni különböző útvonalakon. Három önök közül és három paladinoi.
Most pedig néhány szó a szállítmányról. Amit önök látni fognak, az egy csinos arc, törékeny, esetlen küllem. Egy fiatal lány. Valójában azonban városokat eltipró fenevad, ezreket lemészároló szörnyeteg. Ha hozzá érnek, hozzá szólnak, a saját életüket kockáztatják. Ha feszültségnek teszik ki, az egész csapatét.
Ez hát a feladat. Jussuk felét induláskor a maradékot célba jutáskor kapják. Aki távozna, most tegye meg, aki vállalja, holnap hajnalban indul. Kérdés? – nincs. Együnk! A feladat nem tűnt túl bonyolultnak, de egyszerűnek sem. Körbenéztem, és azon tanakodtam, vajon melyik két emberrel leszek összerakva? Egyik sem volt túl bizalomgerjesztő… amint a vacsora véget ért visszavittek minket a szállásra, és nyugovóra tértünk. A legrosszabb az egészben eddig az volt, hogy hajnalok hajnalán fel kellett kelni, és kimenni a karavánokhoz.

(bocsánat a késésért, legközelebb nem fordul elő.)

A feszültség szinte tapintható volt, mikor megérkeztünk. A „szállítmányokat” fokozottan őrizték és még a szekerek körül is több őr kémlelte a hajnali tájat. A négy darab szekér mindegyikében egy-egy lány ücsörgött, védtelenül és kiszolgáltatva. Eleinte nem akartam elhinni, hogy komolyan miattuk aggódtak ennyire a megbízóink. Nem sokkal később viszont, a kétségeim szertefoszlottak. Engem az „A” jellel ellátott szekérhez osztottak be egy másik sráccal együtt. Ahogy közelebb értünk a ketrechez, szinte az összes Paladínói eltávolodott tőlünk és a szekértől, mintha csak ránk bízták volna a további őrködést. A kis srácon túl még egy részeges figura volt a segítségünkre kíséretben, aki már a megérkezésünkkor is hangosan kiáltozott mindenfélét, hogy „ezek a kislányok nem is annyira veszélyesek.” majd odalépet hozzánk és odasúgott mindkettőnknek valamit.
- Figyelj komám–mondta két csuklás között. –Valójában az őrség csak azért zárta ide ezt a négy lánykát, mert azt akarták megtudni, hogy van-e bennünk elég mersz, hogy kikezdjünk velük. És ne legyen a nevem Ed….Edmund ha nem bizonyítom be, hogy milyen fából faragtak, elvégre egy kis pajzánkodás nem ártott még senkinek se. – bökdöste az oldalamat, de én csak komor arccal hallgattam a fickó mondandóját, mivel egy szót sem értettem belőle. Ez volt az egyik átka annak hogy minden emlékem és tapasztalatom elveszett, a legtöbb furcsa szót amit mondott „mersz , kikezdeni , pajzánkodás” még életemben nem hallottam, így azt sem tudtam miről beszél nekem a fickó, de itt mindenki előtt mégsem kaszabolhattam le, ezért hagytam, hogy befejezze a mondandóját. Miután arrébb tolta a furcsa émelyítő szagú képét, elindult tántorogva az „A” jelű ketrec felé. Amint odaért mindenféle gondolkodás nélkül megmarkolta a ketrecben levő lány mellét, aki erre felnyögött és a fickó pedig furcsán kezdett el nevetni, ám ez a nevetése egy pillanat alatt hörgő és fuldokló hangokba ment át. A fickó teste a szemünk láttára kezdett el a leglehetetlenebb módon össze-vissza csavarodni, egészen addig, amíg egy gömbformát nem vett fel. Az ekkor már halott férfit ezután elengedte a ketrecben levő lány és úgy hullott a fickó a földre, mint egy nagy labda. A földet érése előtt több felé vér fröccsent ki a fickóból és a kifröccsenő vér nagy része a lányon landolt. A lány ártatlan mosollyal nézte végig, ahogy a fickó meghal és labdaként kezd új életet, majd az arcából letörölve nyalta meg a vért, ami rá fröccsent és visszaült a ketrec közepére. A katonák rémülten nézték végig az eseményeket, majd a megmaradt lélekjelenlétüket összeszedve, gyorsan hívtak egy őrt, aki helyettesíti az elhunytat. Engem is teljesen rabul ejtettek a történtek, de nem a negatív értelemben. Akkor jöttem rá, csak hogy őrült vigyort vágva tág szemekkel nézem a lányt és a hullát előtte, mikor ráijesztettem egy közelben levő őrre. Mi tagadás roppantul izgatott a dolog, egy ilyen esemény csak fokozta a bennem tomboló őrület nagyságát. Valamiért késztetést éreztem arra hogy levágjam az őröket és a nőt kitépjem abból a ketrecből, ezután aprólékosan eljátszadozzak vele, addig amíg bele nem hal a fájdalomba, vagy a vérveszteségbe. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy az őrült tekintetemet csak a lány és az az egy őr látta, de a lány egyáltalán nem volt rémült, csupán ugyanazt az egyszerű mosolyt mutatta felém is miközben egymást néztük. A pillanatnyi kirohanásom után visszazökkentem a komor állapotomba mielőtt gyanút kelhettem volna.
- Indulás emberek!- hallatszott a parancs a karaván elején levő katonától. A négy szekér szinte egyszerre mozdult meg és velük együtt az összes kísérő. Az út nagy része unalmasnak és monotonnak volt mondható, de pár óra leforgása alatt a négy szekér igen csak eltávolodott egymástól és a legtöbb őr a mi szekerünket is elhagyta, hogy „felderítse” az előttünk levő terepet. A táj sem volt túl izgalmas, mezőségek és egy-két erdő volt ameddig csak a szem ellátott. Az egész napot gyaloglással töltöttük, de a mezők még mindig a végtelenbe tartottak, mintha csak egy zöldellő tengeren lettünk volna. Késő délutánra járt már, mikor megpillantottunk a távolban egy változást ígérő ködbe veszett hegységet. A katonák hatalmas sóhajaiból következtettem arra, hogy közeledhetünk az célunk felé. A csendes és unalmas túrát, egy halk morajlás törte meg, amelyet senki sem tudott beazonosítani. A morajlás egyre csak erősödött, és amikor már hallottuk, hogy honnan ékezik már talán, túl késő is volt.
- Byzonok! Egy egész csorda! – kiáltotta a kocsis és igyekezett gyorsítani a tempón, de látszott rajtuk, hogy már felhagytak minden reménnyel. A csorda éppen felénk törtetett a nyomukban pár oroszlán volt, akik nagyon éhesnek látszottak. A byzonok erősnek és masszívnak tűntek, éppen ezért nem akartam közvetlen harcot ellenük, még ha le is gyűrök, párat a többi taposna el, ennél okosabb megoldás kellett. Rögtönöznöm kellett, így a fontossági sorrend felállítása után lendületet vettem és teljes sebességgel nekirontottam a ketrecnek, ami a lányt tartotta fogva. Ahogy a ketrec felé futottam a varázserőmet a lábamba áramoltatva növeltem a végsebességemet, majd a csúcssebesség elérése után elrugaszkodtam a földtől.
- Hayabuki … TESNHOU !!! – ezután egy jól célzott rúgással eltaláltam a ketrecet és szó szerint belecsapódva löktem le a szekérről és az út melletti domboldal felé gurulva a ketrec legurult a domb aljára. A nyílegyenesen közeledő csorda nem nagyon figyelt a ketrecre, amely mellettük volt. A szekéren levő őr és a maradék szintén igyekezett legjobb tudása szerint kikerülni a közeledő csorda útjából, ám ez már kevésbé izgatott, a csomag megvan, így a járulékos veszteség már nem igazán izgatott. A csordát hajtó oroszlánok egyike szemet vetett azonban a ketrecre és a benne lévő esetlen lánykára. El is indult a ketrec felé, hogy megszerezze a napi betevőjét és mikor odaért elrugaszkodva ugrott rá a ketrecre, ám mielőtt földet ért volna egy jól irányzott vágással a törzsénél kettévágtam az állatot, amely rángatózva a ketrecre hullott. A csorda elvonulta után, még mindig az oroszlán maradványait dobáltam le a vigyorgó lány ketrecéről. Nem sokkal, hogy a morajlás alábbhagyott a túlélő katonák és a másik mágus kölyök is odajött a ketrechez és a szokásos „mindenki egyben van?” Szövegek utána tábort vertünk. A lányt és a ketrecet a közeli erdő szélén hagytuk a fák között, de még épp jó rálátással bírtunk a területre ahol hagytuk. Mi magunk pedig az erdő és a mezőség határán gyújtottunk tábortüzet. Egyetlen embert veszítettünk, egy „felderítőt” de őszintén szólva már arra sem emlékszem, hogy hogy nézett ki a fickó. Mindenki hálás volt, hogy több óra gyaloglás után végre lepihenhetett, de engem furdalt még a kíváncsiság, ezért mikor ár a többiek félálomban voltak, felkeltem a tűz mellől és a ketrec felé vette az irányt.

A városkapunál négy darab szekér várta őket. Danielt az A szekérhez vezényelték a paladinoiak, ahol egy másik mágus, három őr a városból és egy kalandornak kinéző alak várakozott. A kalandor láthatóan felöntött kicsit a garatra, és rögtön hivalkodni kezdett. Odament Danielhez és a másik mágushoz is, és elmondta ugyanazt az eszetlenséget.
–Valójában az őrség csak azért zárta ide ezt a négy lánykát, mert azt akarták megtudni, hogy van-e bennünk elég mersz, hogy kikezdjünk velük. És ne legyen a nevem Ed….Edmund ha nem bizonyítom be, hogy milyen fából faragtak, elvégre egy kis pajzánkodás nem ártott még senkinek se. – Mondta a kalandor.
~ Idióta. ~Gondolta Daniel.
- Egyet értek. - Válaszolta Darkos. - Viszont ha tényleg odamegy, legalább megtudunk valamit a "szállítmányról". Akárhogy is próbálom, nem érzékelek semmit a szekér és a lány felől. -
~Engem is érdekel, hogy mi fog történni. ~ Az Edmund nevezetű kalandor elindult a ketrec felé. Az "A" jelzéssel ellátott ketrecben lévő lány kíváncsian mosolyogva figyelte a közeledőt, és a ketrec széléhez ment. A férfi odalépett és egy határozott mozdulattal megragadta a lány egyik mellét, aki erre felnyögött. Edmund röhögve nézett vissza a többiekre, ám azon nyomban alábbhagyott a nevetéssel, és a röhögés helyét a hörgések vették át. A kalandor elkezdett össze-vissza csavarodni miközben a teste egyre kisebbé préselődött, majd végül egy gömb formában állapodott meg. Eleresztette a lányt, és vérzuhany közepette a földre esett. A lányra is jutott bőven a vérből, így a kezével letörölte az arcáról egy részét, és lenyalta, mindezt miközben folytatta a vigyorgást. Daniel körbenézett, hogy megfigyelje a reakciókat.
Az őrök szörnyülködve bámulták a történteket, a mágus arcán pedig semmi változás nem látszott az eddigi komorsághoz képest. Egy újabb őrt rendeltek a vagonhoz, a botor módon eltávozott kalandor helyére.
~ Vajon hogyan csinálta? ~Gondolta Daniel.
- Az igazat megvallva fogalmam sincs. - Mondta Darkos. - De pont ettől érdekes az a lány. - Tette hozzá.
- Indulás emberek! - Parancsolta a rangidős katona, aki a sort vezette, és így is tettek, elindultak. Innentől a nap jó részében csupán unalmas, és eseménytelen haladás volt jellemző. A mezők és néhány elenyésző méretű erdő váltották egymást, és az őrök jó része előrement felderíteni a terepet, habár bármi vagy bárki is közeledett volna feléjük, azt igen könnyen észrevették volna a mezőségeken. Aztán, amikor a táj lankásodni kezdett, és a távolban egy hegység körvonalai kezdtek kirajzolódni, észre is vettek valamiket. Először csak morajló hangokat hallottak, majd mire a hangok irányát beazonosították, már közel járt hozzájuk a veszély.
- Byzonok! Egy egész csorda! - Kiáltotta a kocsis, és belehasította gyeplőbe. Jól is tette, hogy siettette a szekeret, de még így is túl gyorsan közeledtek feléjük az állatok. A csorda mögött egy pár oroszlán próbált eleséget találni, de soványnak és gyengének tűntek, és a byzonok közül sem sokat tudtak valószínűleg elejteni. Ezért egy pár inkább a szekér felé vette az irányt, felfedezvén a könnyebb prédát az emberekben. Daniel előhúzta Mortemet, és figyelte ahogy a csorda közeledik, a másik mágus valamilyen technikával belerúgott a ketrecbe, amiben a lány volt, aminek hatására a ketrec leszakadt a szekérről, és megindult lefele az út melletti domboldalon. A mágus ment utána. A kocsis mindent megtett, hogy a szekér kiérjen a byzonok útjából, de az állatok már túl közel jártak, ezért az őrök menekülni kezdtek a ketrec felé.
- Gyakorlásnak egész jó ez a helyzet. - Mondta Darkos. - Fedezd az őröket, nézzük hány marad életben. - Daniel a szekér és a csorda közé sétált, majd egy ugrással a szekéren termett. A csorda már vészesen közel járt. Daniel mágiát gyűjtött a kezébe, majd csontfogakat lövellt ki a kezéből, a szembe jövő állatokra. Két állatot talált el, két-két csontfoggal. Szerencsére jó helyen csapódtak be a lövedékek, így az állatok azon nyomban meghaltak, és fölborultak, ezzel akadályozva a mögöttük futókat. A kis jelenet vége ütközés lett, és egy rakás byzon felborult, ezzel egy kisebb gátat képezve a szekér és a csorda között. A még távolabb lévő állatok ezt észrevették, és kikerülték a torlaszt, nem úgy mint az oroszlánok. Miután meglátták a sok megtorpant és földre került állatot. a nagymacskák úgy döntöttek, hogy inkább rájuk vetik magukat, mintsem, hogy a sebesen futó társaikat kövessék. A préda könnyen jött, ám mégis akadt egy állat, aki inkább a nem messze menekülő emberekre vetett szemet, és megindult feléjük. Daniel pedig az oroszlán felé indult el. Egy dark blasttal meglökte az állatot, hogy elveszítse lendületét, de az állat nem borult fel, csupán megtorpant. Ennyi idő épp elég volt ahhoz, hogy Daniel odaérjen, és mire a préda közelségétől és az éhségtől megvadult állat észrevette őt, már bele is tudta mélyeszteni a kardját az oldalába. Az állat felüvöltött, és mérgesen kapott Daniel felé, miközben próbálta kiforgatni magából a kardot. Daniel ellépett a karmok elől, és közvetlenül az ordító oroszlán szájába lőtt egy újabb dark blastot, majd amíg az állat össze próbálta szedni magát, kihúzta Mortemet belőle, és lefejezte. A csorda elvonult mire Daniel odaért a ketrechez. Az őrök már ott voltak, és a másik mágus is, egy oroszlán teteme mellett.
~ Akad vetélytárs. ~ Gondolta Daniel. Kiderült, hogy összesen csak egy embert vesztettek, aki még a csorda érkezte előtt elment felderíteni, szerencsétlen módon abba az irányba, ahonnan később az állatok érkeztek. A ketrecet elvitték egy közeli kis erdőig, és ott hagyták, majd nem messze letáboroztak. Ez azért volt, mert az őrök nem mertek a ketrec közelében aludni. Danielnek nem lett volna baja a ketrec mellett alvással, de meg akarta figyelni, nem történik e valami az emberekkel az éjszaka folyamán, valami rendkívüli, amire egy ilyen veszélyes csomag mellett lehet számítani. Tábortüzet gyújtottak, ettek, majd mindenki aludni ment. Ám nem sokkal később a másik mágus felkelt, és elindult a ketrec felé. Daniel megvárta amíg eltávolodott, majd halkan felült, és mivel a hálóhelyét jól pozícionálta, rálátott a ketrecre, így némán meg tudta figyelni, hogy mi történik.

Érdeklődve lépkedtem közelebb és közelebb a ketrecbe zárt lány felé. Az induláskor nyújtott kis műsora nagyon felkeltette az érdeklődésem. Amikor a lány elé értem, a környékre ülő csendet és nyugalmat feszültség és izgalom váltotta fel. Az erdő fái egyként szólaltak fel az éjjeli szél süvítésétől. A holdra gyilkos csenddel borultak rá a felhők, eltakarva annak fényét. Ezeket a jelenéseket bárki más, már rossz ómenként kezelte volna, és eltávolodott volna a ketrectől, de engem nem az ómenek érdekeltek, hanem a lány aki a ketrecben volt. A lány érdeklődéssel fogadott. Felpattant a fekvő helyzetéből és egyenesen felém mászott, megragadta a ketrecet és mosolyogva pillantott felém. Az egyik kezét kinyújtotta a ketrecből egyenesen felém, majd játékosan felkacagott. A teremtés ártatlansága egy pillanatra elaltatta az éberségem, majd miután a figyelmem végleg lelankadt a lány akcióba lendült. A ketrecet valamilyen különös mágiával az uralma alá hajtotta. A vasrudat úgy hajlottak az akarata alatt, mint ahogy a gyenge ágak szoktak a viharban. A ketrec megadva magát a nyomásnak, hirtelen több darabra törve robbant szét. A darabok nyílzápor szerűen fúródtak bele a környező fák törzsébe. A lány arcára ráfagyott a mosoly, egyfajta kielégült és élvezettel teli mosoly volt ez. Az arcom elé téve igyekeztem védekezni a repülő vasszilánkok ellen, de szerencsémre egy sem talált el. A lány egy helyben állt tőlem néhány méterre, mikor valami furcsa érzés kerített hatalmába. A karomat mintha egy szörnyetek csápja ragadta volna meg. Az érintése égető volt és rettenetes erővel szorította a karomat, amelyet elkezdett hátrafeszíteni. Igyekeztem kiszabadulni a lény szorításából, ám minden igyekezetem hiábavaló volt. Nem láttam rendesen mi kaphatott el, talán a sötét miatt, talán a lány mágiája miatt, de a csáp egyre jobban feszítette a karom. Amikor már minden izmom megfeszült a bal karomban egy kisebb reccsenést hallva hirtelen iszonyatos fájdalom nyilallt a karomba és a csáp olyan könnyen hajlította hátra a karom, mintha csak egy fűszál lenne. Az iszonyatos fájdalom mellett a karom feletti uralmam is elvesztettem. Képtelen voltam mozgatni az eltört karomat így a fájdalomtól felordítva próbáltam elhúzni magam. A szorítás hirtelen abbamaradt. A lány arcán ülő mosolyt ezúttal egy elégedetlen fintorgó arckifejezés váltotta fel. Mint egy nyűgös kislány aki nem kapta meg amit akart, hirtelen elviharzott a többiek felé, otthagyva engem teljes sokkban és fájdalmak között. (Szívfájdalom, visszautasított egy albínó :'( ) A lány szökkenő léptekkel a Paladinoak előtt termett, akik a másik mágus mögé menekültek félelmükben. Én még mindig az imént elszenvedett fizikai és lelki terror hatása alatt voltam, így csupán annyit tudtam tenni, hogy mozdulatlanul figyelem a fejleményeket. A lány pillanatok alatt a földre teremtette a másik mágust, aki ugyanígy kiábrándította. Ekkor a Paladinoikahoz fordul és sarokba szorítva egyiküket lépdelt lassan felé. A katona lelkileg meghalt a félelemtől, mikor a lány odaért hozzá és félelmében a térdre rogyott előtte. A lány ezután a karját lassan a levegőbe emelve felemelte a férfit anélkül, hogy hozzáért volna. A fickó arca olyan szemet gyönyörködtetően kétségbeesett volt, hogy már én is élvezni kezdtem a helyzetet amibe került, nem csak a lány. A katona egy vérrel teli lufiként loccsant szép a furcsa erő hatására és a szerveivel együtt a vére esőként hullt alá a lányra aki orgazmus közeli állapotba került az élvezettől melyet a hulló hulla nyújtott neki. A lány "őrjöngése" alábbhagyott, mintha transzba esett volna, csak leült a földre és nyugodtan ücsörgött ott az eget bámulva. A lovagok pár perc tétlenség után kezdték összeszedni a lélekjelenlétüket annyira, hogy megmozduljanak és visszasétáljanak a fekhelyükre, de közben mindannyian a lányt figyelték. Én addigra már a közeli sziklára felülve kezdtem el méregetni a lányt. Mereven bámultam rá hosszú percekig, mikor egy Paladinoi katona lépett oda hozzám.
- Hé te bérenc! Mégis mit képzeltél, mikor felbolygattad azt a fegyvert? -mutatott a lányra. - A hozzád hasonló megbízhatatlan barmok miatt halnak meg a magunkfajta rendes emberek. - Nem vettem fel a szemkontaktust a fickóval de a sértegetéseire megrándult az alsó szemhéjam.
- Figyelmeztetlek, ha még egyszer ekkora felfordulást okozol, gondoskodom róla, hogy a hozzád hasonló férgek .... - ekkor hirtelen megragadtam a fickót a torkánál és lendületet véve a szikláról a közeli fának préseltem.
- Lehet hogy fél kezemre lebénultam, de egy kézzel is képes vagyok kitépni a nyelvedet a torkodból. -nyomatékosítva a mondandómat kitéptem a fa törzséből az egyik korábban belefúródott fémszilánkot. A fickó igyekezett levegőért kapkodni, és hörögve bámult rám ijedt tekintetével.
- Ha nem akarod úgy végezni mint az emberi konfettivé vált társad, vagy rosszabbul, akkor jobb lesz ha befogod a szádat, mielőtt szögeket verek bele, nehogy kinyisd még egyszer. - A vasszilánkot a levegőbe emelve készültem lesújtani vele a fickóra. A férfi hörögve próbált segítségért kiáltani, de a csapás pillanatában, csupán annyira volt képes, hogy becsukja a szemeit. A vasszilánk a fickó arca mellet landolt a fában.
- Most pedig húzz a büdös francba! És ha férfias méltóságodtól sértve tovább pletykálod ezt a beszélgetést a társaidnak , akkor teszek róla hogy a ma esti egy áldozat száma drasztikusan megemelkedjen... -itt elvigyorodtam.- ... még lenne is kire fogni a feletteseid előtt. -pillantottam a lányra, majd elengedtem a fickót aki fuldokolva és köhögve zuhant a földre, majd felpattanva futott vissza a társaihoz.
- T-te szörnyeteg! - morogta oda mielőtt távozott volna, én eddig csak elmosolyodtam a kijelentésén.
- Fogalmad sincs... - Visszamásztam a lány előtt levő sziklára, majd folytattam a célpont taktikai megfigyelését, amit a normális ember csak úgy írna le hogy "dühösen bámult arra aki az előző pillanatokban csúnyán helyben hagyta." A nő valóban rondán elintézte a karomat. Nem tagadom hogy kissé megorroltam rá. Talán úgy is fogalmazhatnék, hogy eléggé nehezteltem rá amiatt amit tett. Na jó ki akartam tépni a szívét hogy a lába közé dughassam majd a végtagjait levágva pofoztam volna az arcát a saját karjaival. De az ilyesfajta élvezeteket nem engedhettem meg magamnak a jelenlegi helyzetemben, és a küldetéshez kulcsfontosságú a lány, így nem eshetett baja. Egy kis idő elteltével a másik mágus odalépett hozzám. Nem szemrehányó szándékkal érkezett, mint az előző fickó, ez látható volt az arcán.
- Szívesen megnézném a foglyunkat a csatamezőn, ahova szánják, elég jó pusztítást végezne. - Ezzel kicsit mosolyra hajlott a szája. - Viszont valahogy oda is kell juttatnunk. Van valami ötleted a további szállítással kapcsolatban? -
-Verjük láncra a szajhát és vonszoljuk el a harcmezőig, vagy ha túl nehéz vágjuk darabokra és majd a helyszínen összevarrjuk.- Mondta teljesen korom és érzésektől mentes arccal.
- Abból amit eddig láttam, nem biztos, hogy szét tudnánk vágni, legalábbis biztos nem könnyen. A lánc nem rossz, de ha megunja úgyis szétveti, mint a ketrecet. - Kissé elvigyorodva. - Talán egy emberi áldozatot követne, de ezzel várhatunk reggelig. Nyugodtan menj aludni, nem fog megszökni, vagy ha megpróbál felkeltelek és szétvághatod. -
- Nem vagyok álmos.... jobb ha én fejezem be az őrködést, hamár elkezdtem ma este.- mozdulatlanul nézem tovább a lányt üveges tekintettel és rezzenéstelen arccal.
- Ahogy gondolod, viszont én is eleget pihentem, elmegyek gyakorolni, és figyelek, hogy nem akar e valami rajtunk ütni, a Paladinoiak azt mondták, hogy napfelkeltekor indulunk, légy résen. - Mondta közömbösen, majd távozott. Ezután a gondolataimba meredve, és a kicsavarodott bal karomat markolva bámultam tovább a lányt, gyilkos tekintettel a szemeimben.

A mágus lassan odasétált a ketrechez, majd megállt előtte. A holdat eltakarták a felhők, így Daniel csak homályosan látta mi történik, de azt látta, hogy a lány a ketrecben felkel a helyéről, és a mágus felé indult. Aztán a ketrec hirtelen szétrobbant, és a vasszilánkot szétrepültek a környezetbe. Az egyik pont Daniel felé repült, aki ezt hirtelen észrevette, és egy könnyed mozdulattal eldöntötte a fejét, így a szilánk elsuhant mellette.
- Nocsak, fejlődik az érzékelésed. - Mondta Darkos. - Viszont a társad eléggé pórul fog járni ha ottmarad. - Még mielőtt a mágus tehetett volna bármit, egy láthatatlan erő elkezdte hátrafeszíteni a bal karját. A karja pillanatok alatt kicsavarodott, majd a lány egyszerűen tovább állt. Ekkora már a Paladinoiak is felébredtek, és félelmükben Daniel mögé vonultak, védelmet keresve a kiszabadult "áru" ellen. Daniel Mortem markolatára rakta a kezét.
- Azt nem igazán ajánlom. - Mondta Darkos. - Jobban járnál, ha inkább te is minél távolabb húzódnál a lánytól. - Danielnek nem volt ideje eldönteni, hogy hallgasson e a benne lakozó démon szavára, mert a lány hirtelen előtte termett. A lány vigyorogva nézte Danielt, aki épp elugrott volna a közeléből, de ez sajnos sikertelen volt, a Paladinoiak egyöntetűen áldozatnak szánták Danielt, és hátulról egy jó nagyot löktek rajta. Daniel előreborult, egyenesen rá a lányra, de már nem érkezett rá a furcsa erővel rendelkező emberre. A levegőben hirtelen szorítást érzett, és minden irányból égető érzés nyomult bele a testébe. Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan vége is szakadt az érzésnek, és a láthatatlan erő kipördítette a lány útjából, aki hisztisen felnyüszített. A földön landolva az előbbi erő nem hagyta békén, arrébb lökte még párszor. Daniel visszanézett a táborhely felé, a lány továbblépett a Paladinoiak felé. A nagy részének volt elég esze ahhoz, hogy elhátráljon, de az egyik katona teljesen besokkolt a látottaktól, és szinte már sírva fakadt. Ahogy a lány lassan vigyorogva lépdelt felé, térde rogyott. A teste is felmondta a szolgálatot, akárcsak az agya tette pár másodperccel ezelőtt. A lány a fanatikus vigyorral az arcán felemelte a kezét, mire a férfi is emelkedni kezdett. A férfi teste hirtelen mégis meggondolta magát, és kétségbeesetten kapálózni kezdett a levegőben, de már késő volt. A testét hirtelen elhagyta minden vér, majd a belső szervei követték a testnedveit. A lány elképedve bámulta a lehulló, élettelen testet, élvezte, ahogy a vérpermet lassan lehull rá, és belepi. A lány mintha megnyugodott volna, leült a földre és a csillagok nézésével folytatta az ámokfutását. A Paladinoi lovagok még pár percig a félelemtől bénulva álltak egyhelyben, majd lassan felolvadtak, és mindenki gyanakvóan visszament a helyére. Kivéve a csapat Paladinoi mágusa, aki odament a másik mágushoz, és mérgesen elkezdte leszidni, Daniel nem figyelt a beszélgetésre, visszasétált az alvóhelyéhez és leült, majd a lány felé fordította tekintetét.
- Amikor a mágiájával megfogott éreztem valamit. - Mondta Darkos. - Igen, biztos vagyok benne, a lány meg tudja érinteni a lelkeket. -
~ Ezt hogy érted? ~ Gondolta Daniel. ~ Megérintette a lelkemet és a tiédet is? ~
- Igen, találkoztam már ilyesféle mágiával, de nem emlékszem pontosan hol...Utána nézek, majd szólok ha találok valamit. Addig is maradj távol tőle. - Mondta Darkos, majd Daniel érezte, hogy eltűnik a tudatából a démon. Pár perc múlva a Paladinoi mágus dühösen csörtetett el Daniel mellett, látszólag nem tetszett neki, amit a társuktól hallott. Meglátta Danielt, megfordult és odalépett hozzá. Dühösen magyarázott Danielnek arról, hogy a másik kísérő milyen inkompetens, és veszélyezteti az egész csapatot, de számít rá, hogy legalább Daniel rendesen teljesíti a feladatát. Daniel némán bólintott, mire a mágus kissé nyugodtabban távozott, de még visszaszólt, hogy napfelkeltekor indulnak, és legyen készen. Daniel pihenni próbált, de nem ment neki, a kis akció teljesen felébresztette. Körülnézett. A lány még mindig a tisztás közepén ücsörgött a már megalvadt vérben, és az eget bámulta. A másik mágus nem messze ült a lánytól egy sziklán, és a lányt bámulta, enyhén érzéstelen arccal.
~ Bosszúálló típusnak tűnik, bizonyára nem tetszett neki amit a lány művelt vele. ~ Gondolta Daniel. ~ Itt az idő, hogy megismerkedjek vele. ~ Odasétált a társához, és megszólította.
- Szívesen megnézném a foglyunkat a csatamezőn, ahova szánják, elég jó pusztítást végezne. - Daniel szája kissé mosolyra hajlott. - Viszont valahogy oda is kell juttatnunk. Van valami ötleted a további szállítással kapcsolatban? - Kérdezte.
- Verjük láncra a szajhát és vonszoljuk el a harcmezőig, vagy ha túl nehéz vágjuk darabokra és majd a helyszínen összevarrjuk. - Mondta a másik mágus éréstelen arccal. Daniel kissé felhúzta szemöldökét, mintegy furcsállását jelezve, de nem nézett a mágus felé.
- Abból amit eddig láttam, nem biztos, hogy szét tudnánk vágni, legalábbis biztos nem könnyen. A lánc nem rossz, de ha megunja úgyis szétveti, mint a ketrecet. - Kissé elvigyorodott. - Talán egy emberi áldozatot követne, de ezzel várhatunk reggelig. Nyugodtan menj aludni, nem fog megszökni, vagy ha megpróbált felkeltelek és szétvághatod. -
- Nem vagyok álmos... jobb ha én fejezem be az őrködést, ha már elkezdtem ma este. - A társ tovább bámulta a lányt, rezzenéstelenül.
- Ahogy gondolod, viszont én is eleget pihentem, elmegyek gyakorolni, és figyelek, hogy nem akar e valami rajtunk ütni, a Paladioniak azt mondták, hogy napfelkeltekor indulunk, légy résen. - Ezzel közömbösen távozott az erdő felé. Arrább vonult a többiektől, és elkezdte gyakorolni a Darkos által megtanított mozdulatokat Mortemmel, majd pusztakézzel. Mikor befejezte, már kezdett kékellni az ég alja. Leült az egyik fa tövébe, hogy szusszanjon egyet.
~ Még mindig nem tudok elég jól vívni Mortemmel, túl nehéz a gyors mozdulatokhoz, nem igazán illik a stílusomhoz. A mesterem sokkal masszívabb testalkatú volt mint én, neki bizonyára jobban ment a használata. Lehet, hogy nekem inkább elsősorban pusztakézzel kéne harcolnom. ~ Gondolta Daniel. ~ De egyenlőre nem változtatok semmin. A küldetést véghez kéne vinni, de nem biztos, hogy mozgásra tudjuk bírni a lányt. A Paladinoiak meg nem mondták meg, hogy még milyen messzire kell mennünk. A társam igaz jó harcosnak tűnik, de mintha nem lenne tiszta az elméje. A küldetés után ki kéne próbálnom magam ellene, hogy mennyire erős hozzám képest. ~ A nap vörös korongja megjelent a horizonton. Daniel feltápászkodott, és elindult vissza a tábor felé. ~Mindenesetre vigyáznom kell vele, az biztos, a küldetés alatt csak óvatosan figyelhetem meg a képességeit. ~ Visszaért a táborba, ahol már mindenki készülődött a másik máguson kívül, aki még mindig a sziklán ülve bámulta a szállítmányt. A csapat összeszedelőzködött, és lassan készen álltak az indulásra. A rúnamágus megközelítette Danielt, gyanakodva megkérdezte, hogy hova tűnt az éjjel, Daniel csak annyit válaszolt, hogy gyakorolt. A rúnamágus bólintott, de még egy kicsit kérdezősködött, bizonyára aggódott, hogy ha az egyik kísérő beszámíthatatlan, a másik pedig áruló, akkor mit fog tenni. Megmondta Danielnek, hogy indulás van, és kövesse. Négyen maradtak a kísérőcsoportban, és a szállítmány kiszabadult. Jó kilátásokkal vethették neki magukat az új napnak.

Telefonrol potyogok, ugyh a szoveg csunya lesz es valszeg csak tobb posztba fer majd bele..
Az ejszaka esemenytelenul telt, a hajnal pedig gyorsan eljott. A paladinoi magus hamar prezentalja a megoldast a szallitasra. Talan mar lathattatok a karavanok indulasakor, milyen konnyen el lehet buvolni ezeket a lanyokat nehany lengedezo, magikus runaszalaggal. Orommel koveti oket, igy a tovabbhaladas kerdese megoldodott.
Orak ota elhagytatok mar a hegyen atvezeto, szeles, barlangokkal teletuzdelt kanyon bejaratat, mikor az elol halado magus megall. Tarsaval egyutt Daniel melle all, igy szembe kerulve Shikivel.
-Eljott az ido magus. - intezi szavait danielhez, majd kisse orulten shikire rivall.
- Nem fogod nekem elszurni az elso utam. Itt az ideje, mar reg itt volt az ideje, hogy meghalj. Hisz csak ezert hoztunk. Azt hitted tan, hogy barmi masra is jo vagy? - uvolti
Lathatoan osszetort a nehezsegek sulya alatt es nem ura onmaganak vagy szavainak.
Csak halkan kerdeznem meg, szoval vehetitek isteni szikranak is,

Hogy vajon kulonbnek tartottak e mar a kezdetektol danielt, mint shikit, vagy ot is csak meghalni hoztak.
Idokozben darkos a kutatas vegere jutott, de az esemenyek tulsagosan is felporognek. Mogottetek, a kanyont egy robbanas fustje tolti meg. A robajt, egy a porfelhobol elotuno tor is koveti, amely nesztelen szalad at a runamagus torkan. A fustben egy gyorsan kozeledo no sziluettje rajzolodik ki, mig a kanyon masik vegebol patadobogas hangja erkezik. Nem tiz vagy otven es nem is szaz allate. A megmaradt paladinoi arulast kiallt es ketsegbeeseseben a falon felkapaszkodva probal menekulni, de a kanyaron tulrol, a dobogas iranyabol lenyilazzak. Harman maradtatok a nyugodt lanykaval...
Megjegyzes: Lehet hogy gyilkol es kozben mosolyog, lehet hogy a majdnem teljesen csupasz testere szaradt verrel es csapzott hajaval ugy fest mint egy szornyeteg, de a tekintete es az orome egy artatlan gyermeke. Mindig is az volt es mindig is az marad.

Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjszaka alatt, csupán a gyermekien nyögdécselő és vigyorgó lányt bámultam gyilkos tekintettel az arcomon. Szinte egy szemvillanás alatt eljött a hajnal, és különösebb esemény nem történt a katonák reszkető suttogásain kívül. A paladínói mágus a reggel beköszöntével előállt a tervével. A másik felbérelt mágus is figyelemmel kísérte ahogy a paladínói egy fénylő rúnaszalagot teremtve felkelti a lány érdeklődését, aki kacarászva igyekezett elkapni azt. A szalag lágyak a lány körül lebegett, majd mikor a lovagok elindultak a szalag követte őket, a mosolygó lánnyal együtt. Feltápászkodtam, majd elengedve a kicsavart karomat indultam el a holmimért. A lány mellett sétáltam el pár centivel, aki felpillantott rám és furcsa arcot vágott, majd visszatért a rúnaszalag kergetéséhez. A jobb karommal a hátamra kötöttem a csomagom, majd egy helyben állva jeleztem, hogy készen állok. A paladínói mágus akit az este megfenyegettem félelemmel és dühvel vegyes tekintettel pillantott rám, valahányszor a tekintetünk találkozott. Kiadva a parancsot a lovagok és a rúnamágus elindultak, mi pedig a másik mágussal követtük őket. A zöldellő mezők végtelen tengere órákig kísért minket , míg a hegységhez nem értünk. A hegységet több szűk völgy és tucatnyi barlang éktelenítette. Az gyalogtúra majdnem egy fél napot vett igénybe, át a kanyargós és veszélyes kanyonokon. Többször megálltunk, mivel a katonák nem éppen erre a terepre voltak felkészülve, így hamar kifulladtak. Meglepően tapasztaltam, hogy a lány még mindig a szalaggal játszadozott.
~Hogy hogy nem unja meg azt a szart?~ néztem őt merengve és egyre több módot találtam ki arra, hogy hogyan is ölhetném meg a lány és állhatnék bosszút a karomért. Annak ellenére, hogy fél karomra lebénultam, még mindig harcképes vagyok, jobb ha ezt a rúnamágus is feléri ésszel. Hosszú és unalmas órák vették kezdetüket, mialatt a hegységet szeltük át. Néhány távoli vadállat kiáltása és pár sziklaomlás volt az egyetlen amely megtörte a menetelés csendjét. Talán a hegylánc közepénél járhattunk mikor a karaván elején levő mágus megállj parancsolt és intett a lovagoknak. A lovagok egymásra néztek és sorba rendeződve követték a rúnamágust. Eleinte azt hittem, hogy a lányhoz mennek, ám elsétáltak mellette, igaz megtartva a tisztes távolságot tőle. A lányt túlságosan is lekötötte a rúnaszalag, hogy a kibontakozó eseményeket kövesse. A katonák egyként sorakoztak fel a fiatal mágustársam mögött, majd odasúgták neki.
- Eljött az idő mágus.- mondta neki, majd felém fordulva hirtelen kikelt magából.
- Nem fogod nekem elszúrni az első utam. Itt az ideje, már régóta itt az ideje, hogy meghalj. Hisz csak ezért hoztunk. Azt hitted tán, hogy bármi másra is jó vagy?- Üvöltötte torkaszakadtából a fickó, majd ingerülten hadonászni kezdett felém, miközben beszélt. A társai is fegyvert ragadtak és ingerülten pillantottak felém. Leemeltem a hátamról a táskámat és a földre dobtam, majd a béna karomhoz nyúltam.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - Igyekeztem észben tartani Viona tanításait. "Az igazán erős ember nem mutatja ki az igazi erejét, így az ellenfele alábecsülheti őt és nála lesz az előny." - ennek tudatában nem teremtettem egy fegyvert sem csupán egy helyben álltam előttük és komor arccal bámultam a fickóra, aki ettől még idegesebb lett.
- Tudtam, hogy nem szabadott volna a magadfajta gyenge férgeket a sorainkba fogadni.- A mondandójára csak felsóhajtottam és rávillantottam a vörös szemeim.
- Gyenge mi? Való igaz, hogy csak pár hete tanulok mágiát használni, de még így is legyőzlek öreg.- vicsorítottam rá kihívóan mialatt még több hazugságot ötlöttem ki.
- Arrogáns kis féreg vagy! Ideje hogy a pokolba küldjünk! - Amikor a fickó kiáltozni kezdett egy hatalmas robbanás zökkentette ki a körülötte állókat, majd pár másodperc után őt is. A füstfelhő egy szemvillanás alatt lavinaként zúdult ránk, körbeölelve a kanyonban levőket. A kiáltozó rúnamágus torkát hirtelen egy tőr szúrta át és a katonák ijedten fordultak körbe, fegyvereikkel a kezükben. Igyekeztem eltávolodni tőlük mialatt a támadóinkat kerestem a füstbe.A robbanást egy hosszú morajlás követte. Mintha csak egy újabb vadállatcsorda igyekezett volna felénk, ám ezúttal rengetegen lehettek. A túlélők elkezdtek félelmükben a hegy falán felkapaszkodni ám hirtelen nyílzápor zúdult rájuk és holtan hullottak vissza a földre. A káosz olyan hamar eloszlott, mint ahogy jött. Én a fiatal mágus és a lány maradtunk hárman túlélők a kanyon alján. Én és a mágus értetlenül álltunk a történtek előtt, a lány pedig talpig véresen mosolygott az ég felé.

Az egész csapat készén állt az indulásra. A rúnamágus kiállt a csapat elé, hogy megválaszolja a kérdést, ami mindenkinek a fejében járt, hogyan fogják mozgásra bírni a szállítmányukat? A rúnamágus elmagyarázta, hogy a lányt valamiért nagyon érdeklik a rúnaszalagok, melyeket idéz,és el akarja kapni őket. Megidézett egy említett rúnaszalagot, és a lány valóban követni odalépdelt hozzá, és gyermeki mosollyal bámulta. Utánakapott, de a rúnamágus arrébb mozgatta. Elindultak. Az erdőből kiérve ismét a végtelen zöld mezők várták őket. Hamar megtalálták az utat, és továbbmentek rajta. A távolban lassan hegyek jelentek meg, és pár óra gyaloglás után az út elkezdett felkanyarodni a helyek közé. Lassan haladtak fölfelé, és sokszor álltak meg pihenni, mivel a velük tartó lovagok nem bírták nehéz teljes páncélzatukban a hegyek közt egyre inkább fölfele kúszó úton való menetelést. Már vagy fél napja meneteltek, és a nap magasan járt az égen, amikor egy kanyonon haladtak keresztül. A rúnamágus egyszer csak felemelte a kezét, és jelezte, hogy álljanak meg. Elsétált a lány és a kicsavarodott kezű mágus mellett, majd Daniel mellett állt meg. A lovagok követték. Daniel felé fordult.
- Eljött az idő mágus. - Mondta, majd a másik mágus felé fordult.
- Ne fogod nekem elszúrni az első utam. Itt az ideje, már régóta itt az ideje, hogy meghallj. Hisz csak ezért hoztunk. Azt hitted tán, hogy bármi másra is jó vagy? - Üvöltötte a másik mágusra. A lovagok mind fegyvert rántottak, Daniel viszont csak kissé előrébb rakta egyik lábát a másiknál és levitte a súlypontját, hogy bármikor tudjon támadni egy kitöréssel ha szükséges. Az egyik kezét Mortem markolatára csúsztatta, és figyelt.
~ Mit reagálsz? ~
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - Kérdezte a mágus komoran. A rúnamágus még idegesebben kiáltott rá.
- Tudtam, hogy nem szabadott volna a magadfajta gyenge férgeket a sorainkba fogadni. -
~ Ez egyre érdekesebb lesz, mit lépsz mágus? ~ Felsóhajtott, majd a rá kiabáló szemébe nézett.
- Gyenge mi? Való igaz, hogy csak pár hete tanulok mágiát használni, de még így is legyőzlek öreg. - Vicsorított rá.
~ Szóval megpróbálod felidegesíteni, hogy hibát vétsen. Úgy látom sikerült. ~ Daniel izgatottan, de hidegvérrel figyelte az eseményeket.
- Arrogáns kis féreg vagy! Ideje, hogy a pokolba küldjünk!- Kiáltotta a rúnamágus.
- Megvan halandó, megtaláltam amit kerestem! - Mondta Darkos, de nem volt ideje elmondani a dolgokat, túl gyorsan következtek az események. Hirtelen egy robbanás rázta meg a kanyont. Daniel először azt hitte, hogy a rúnamágus műve, de amikor újra felszólalt volna és a torkába álló tőr miatt csak egy utolsó hörgést tudott megejteni, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy nem így van. Füst borította be őket. Daniel látni vélte egy nő alakját a füstben, aki feléjük közeledett. Előhúzta Mortemet, és védekező állást vett föl. A távolból rengeteg állat patadobogása hallatszott, mintha egy csorda közeledett volna feléjük, de nem lehetett megállapítani, hogy milyen állatok voltak azok. Az utolsó Paladinoi felkiáltott:
- Árulás! - Aztán futni kezdett a legközelebbi menekülési útvonal: a kanyon fala felé. A lovagok követték. Nem sokáig tudtak azonban mászni, mert nyilak szelték keresztül a testüket, és holtan hullottak alá. Hárman maradtak, Daniel, a másik mágus, és a lány, aki egyhelyben állt, és arcára rászáradt mosollyal és vérrel nézte az eget, ahogy a füst kavargott körülöttük.

A füstből előbukkant a már előbb látott alak. Az a mágus volt, aki velük együtt "nem Paladinoi"-ként jelentkezett a küldetésre, és egy másik karavánnal indult el.
- Menjetek a közeléből, ti nem tudjátok. Az egy szörnyeteg és mi vagyunk az úti eleség. - Mondta a lány kétségbeesetten, miközben a mellettük lévő lányra mutogatott. Magyarázni kezdett, de Daniel nem hallotta mit mond, Darkos sokkal hangosabban kezdett el beszélni a fejében.
- Megvan, az ilyenek úgy hívták, hogy csonkalelkűek. -
~ Csonkalelkűek? Felvilágosítanál? ~
- Nos, emberből készült fegyverek, de nem igazán vannak kontroll alatt,a gondolkodások is szakadozott. -
~ De legalább nem férgek. ~
- Nem, de nem lehet jó egynek lenni közülük. Meg van repedve a lelkük, és állandóan még több emberi lélek elfogyasztására vágynak. A lelkük repedéseiből kiáramló energia adja az erejüket, de egyre növekszik az étvágyuk, és bizony egy idő elteltével a természet is kiveti magából ezeket a lényeket. -
~ Maguktól megsemmisülnek? ~
- Úgy van, egy szép kis robbanás keretében, nem lenne jó a közelükben lenni amikor ez bekövetkezik. Ha jól emlékszem úgy "készítik" őket, hogy mikor megszületnek sorozatosan megölik őket, majd visszarántják őket a halálból. Ettől reped meg a lelkük. Egyedül, elzárva tartják őket, így nem kapnak szeretetet, ami amúgy is egy szánalmas dolog, és nem forrnak be lelki sebeik. Olyan másfél évtized alatt eléggé szétesik a lelkük ahhoz, hogy ilyen erősek legyenek. -
~ Hogyhogy mind lányok? ~
- Jobban ragaszkodnak az élethez. Elvileg. Láttam én már férfit úgy ragaszkodni az élethez, hogy majd belehaltam az undorba. Mindenesetre távolodj el tőle inkább. -
~ Jókor szólsz. ~ Az előttük lévő lány gyomrán egy hatalmas lyuk keletkezett, majd a levegőbe emelkedett, és a teste kifacsarodott, mint az eddigi áldozatoknak. A háta mögül előbukkant az a lány, aki az ő szállítmányát képezte. A lány azonban szerencsére nem Danielt és a másik mágust szemelte ki, hanem a másik szállítmány felé kezdett lépkedni. A másik csonkalelkű is észrevetette a hasonszőrű lányt, és érdeklődve közeledni kezdett felé. Hirtelen egy kis lökéshullám indult, ahogy közeledtek egymáshoz, ami felkavarta a port körülöttük. Az aurájuk egymásba ért, és ahogy haladtak egymás felé leszakadt minden ruhájuk, majd a bőrük is. A húsukból is cafatok kezdtek repkedni, de szintre rögtön beforrtak sebeik, és ismételten bomlásnak indultak. Miközben a lányok hihetetlen regenerációját nézte, Daniel lassan elfele sétált tőlük. Patadobogás egyre hangosabb lett. Daniel megpördült, és ötszáz lovassal találta szemben magát. Az első sor már rohamozott is feléjük, amikor boldog nevetés hallatszott. Daniel átnézett a válla fölött, de csak fényességet látott, és a lányok ölelésben egyesülő alakját. A fényesség hirtelen jött, és hirtelen ment. A lányok úgy néztek ki, mint valami repedezett agyagszobor. A sarkaikon ültek térdelve, és a hátuk össze volt nőve. A kezeikkel önmagukat ölelték, és mindkét lány homlokából egy-egy szarv nőtt ki előre fölfele, melyeket egy glória kötött össze a lányok közös feje felett. És az egész lény olyan húsz méter magas lehetett. Daniel csodálkozásában majdnem elejtette kardját, de nem volt ennyire kezdő. A lovasok is megtorpantak. A glóriákból tüskék kezdtek el kinőni. Daniel futni kezdett a lovasok felé.
~ Túl sokan vannak, de amíg le vannak döbbenve el tudok haladni mellettük. ~
- Ne legyél benne biztos, történik valami. - A démonnak igaza volt. A tüskék a glóriáról szabályosan kilőttek, és szanaszét repkedtek. Daniel beért a sorok közé, és szerencséjére a legtöbb katona figyelmét elvonták a lövedékek, így nem figyeltek a köztük futó szürkés fekete ruhás alakra. A tüskék kb akkorák voltak, mint egy emberi láb, és rengeteg volt belőlük. Ahogy futott becsapódtak mellette a tüskék. Volt ami csupán a földbe fúródott, de volt olyan ami egy-egy szerencsétlen lovat, vagy katonát talált el. Elsuhant egy Daniel mellett, majd egy következő pont a teste felé tartott, amikor Mortem jelzésére félrevetődött és egy gurulással ismét talpon volt. A lövedékek rendesen megszedték a sereget. A másik mágusnak nyoma se volt, de távolabbról csatazajok hallatszottak. Továbbindult, de nemsokára világossá vált, hogy a kijutás nem lesz egyszerű művelet. A tüskékből furcsa lények fejlődtek ki. Daniel egy átszúrt ló mellett haladt el, amikor a folyamat beindult. Szörnyedve nézte, ahogy a tüskéből egy cápafejű tigris jött létre, és a ló teste teljesen kifacsarodott, belekerült a lény testébe.
~Mik ezek a korcsok? ~
- Őszintén szólva? Fogalmam sincs. - Mondta Darkos kissé izgatottsággal a hangjában. Az átalakult lény kb két-három ló vastagságú volt, és vicsorogva vetette magát a legközelebbi élő dolog felé, ami Daniel szerencséjére a lovat birtokló katona volt. Távolabb kisseb lények is létrejöttek, ahol a földbe fúródtak a tüskék, de még azok is egy nagyobb házőrző kutya méretének feleltek meg. A sereg teljesen szétesett a lények támadásától, és úgy nézett ki, hogy végre szabad az út a távozáshoz. Ahogy azonban elindult volna, Mortem ismét figyelmeztette a közeledő veszélyre. Előre ugrott, és mögötte egy kard csapódott a földbe. Megpördült. Egy öregebb katonával találta szemben magát. A tekintetéből a félelem sugárzott, és a légzése zihált volt.
- Ez biztos a te műved, rohadt Paladinoi! - Mondta, majd a feje fölé emelte kardját, és ordítva megrohamozta Danielt, aki várt az utolsó pillanatig, majd ellépett az öreg mellett, miközben végighúzta Mortemet a hasán és az oldalán. A katona hörögve esett össze. Daniel futásnak eredt, túl sok lény volt ahhoz, hogy konfrontálódjon velük és a katonákkal is, a menekülés is elég küzdelemforrásnak tűnt.
- Ó, nem is mondasz neki valami pikánsat? - Kérdezte a démon.
~ Nem, az idióta nem érdemli meg, hogy rá pazaroljam az értékes időt. ~ Darkos röhögéssel nyugtázta a választ. Daniel egy ideig zavartalanul tudott haladni, mivel a szörnyek és a katonák lefoglalták egymást. Az előbbiekből viszont egyre több lett, és visszanézve látta, hogy a szarvakon is újabb lövedékek nőttek. Olyan gyorsan próbált haladni, ahogy csak tudott. Kezdett kiérni a katonák közül, amikor egy teljesen kifejlett cápatigrissel találta magát. A lény ráordított, és támadni készült.
- Üsd le a korcsot, minden meghalt ha levágod a fejét. - Mondta Darkos. Daniel felvett egy védekező állást, és mágiát kezdett formázni. Ahogy a lény futva megindult felé, és kitátotta a száját, hogy ráharapjon, Daniel egyenesen a szájába lőtt négy darab csontfogat. A lény viszont nem állt meg, így kénytelen volt vetődni. Megrengett a föld ahogy a lény landol mögötte. Gyorsan felkelt, és arrébbugorott. A cápatigris szájából fröcsögött a vér, és hörögve ordított. Daniel, látván, hogy a lény nem hajlandó ettől megdögleni, még négy csontfogat eresztett a fejébe. A lény nem állt le, és felé fordult. Támadni készült, és a démonmágus most szintén rohammal válaszolt. Megindultak egymással szemben. Daniel két kézzel ráfogott a kardjára, és a sötétség körbefonta az egyik lábát. Elrugaszkodott az aurás lábával. A cápatigris kitátotta a száját, de Danielnek sikerült felugrania az állkapcsa tetejére, és beletaposott a szájába. Ráállt a lény fejére, amiből néhol csonttüskék álltak ki. A két kezére is sötétség aurát idézett, majd a kardján is megjelent a vérvörös aura. Minden erejével lesújtott oldalról a lény nyakára, a kard mélyre csúszott, de nem sikerült rögtön eltávolítani a lény fejét. Az említett mérgesen mozgolódni kezdett, és Daniel majdnem leesett róla, de sikerült ismét csapásra emelnie a kardját, és levágta a lény fejét. Leugrott a zuhanó fejről, és a lény előtt landolt. A fej gurult egy kicsit a földön, de ami aggasztó volt azok a lény nyakából kinövő újabb tüskék voltak.
~ Tehát nem dögölnek meg olyan könnyen. ~
- Balról! - Mortem már harmadszorra figyelmeztette, de nem tudott kitérni a támadás elől. Egy kisebb cápatigris volt az, akit nem vett észre, mert a másikhoz képest sokkal kisebb volt. Ráharapott a bal karjára, de az aura miatt nem okozott túl nagy sebzést. Daniel gyorsan egy köríves rúgással távolította el a cápatigrist a kezéről, de annak állkapcsa elég erős volt, és a fogai sebeket húztak a kezébe, ahogy lecsúsztak róla. De sikerült leszedni. A rúgástól megszédül lény mögé lépett, és ezúttal, talán a kisebb méret miatt is, sikerült levágnia a lény fejét rögtön. Érezte, hogy az oldalába áll valami. A nagy lény nyakából kilőtt tüskék egyike volt az. Daniel gyorsan elengedte az egyik kezével a kardját, és kitépte magából a tüskét, mielőtt cápatigrissé kezdett volna fejlődni a testében.
- Menned kell, mielőtt kifejlődnek a új lények, túl sokan vannak. - Daniel egyet értett a démonnal. Visszanézett még egyszer a kanyonra. A sereg egy része harcolt, a nagyobb része halott volt. A szoborszerű képződmény amit a lányok összeforrt teste alkotott még mindig állt, és épp kilövődött a második adag tüske. Daniel ismét futásnak eredt, és kis idő múlva kiért a kanyonból. Hamarosan a másik mágus is beérte, és ketten értek oda a kanyon után állomásozó, látszólag nemrég érkezett sereghez. A sereg élén büszkén feszített a lován a megrendelőjük.
- A "szállítmány" végzett a másik sereggel a kanyonban. Csak mi maradtunk életben a kísérők közül. - Mondta Daniel, a másik mágus némán bámulta a lordot. Az említett hümmögött egy kicsit, majd válaszolt.
- Szép munka! Szép, valóban. De ez Krucifix seregének csak a fele, mi pedig nem ebben állapodtunk meg, így alkunk semmis. De én kegyes nagyúr vagyok. - Intett, és valaki az emberei közül két zsák gyémántot dobott le a földre a két mágus elé.
~ Inkább beképzelt, mint kegyes. ~
- Örülj, hogy ezt csak én hallom. A gyalázatos emberek nem szeretik, hogy ha kritizálják hibák jellemüket. - A sereg elvonult. Daniel és a másik mágus maradt már csak a kanyon bejáratánál a hegyekben. Biccentettek egymásnak, és elindultak két különböző irányba.
~ Nem lenne túl biztonságos társaság az utazáshoz. ~
- A testvéred sem az, mégis utazgatsz vele. Erről jut eszembe, a két lány valószínűleg egy testvérpár volt, azért történhetett ilyesmi. - Daniel elcsodálkozott.
~ Ilyen ereje lenne a testvéri kötelékeknek? ~ Darkos hangot adott megvetésének.
- Ugyan már, ezt tud be a csonkalelkűségüknek, a szánalmas emberi érzelmek és kötelékek nem tesznek erősebbé, csak hátráltatnak. - Danielben egy pillanatra ellenkezés fogalmazódott meg, de amilyen gyorsan jött az érzés olyan gyorsan szét is foszlott, és helyette érzéstelen, nyugodt állapot alakult ki.
~ Lehet, hogy igazad van, Lord Darkos. ~
- Nem csak lehet, biztos. Ha valaki olyan hatalmas erővel bír mint én akkor megtapasztal egy-két dolgot, de ilyet még se láttam még, mint ami itt történt ma. - Mondta a démon, majd felröhögött. Daniel is kissé elmosolyodott, és maga mögött hagyta az időközben beomlott kanyont, hogy új lehetőségek

A kavargó füst csak lassan kezdett el leülepedni. Ahogy a távoli morajlás egyre erősödött a porfelhőben egy ismeretlen alak tűnt fel, egy női alak. Ahog a nő egyre közeledett úgy bontakoztak ki előttünk egy ismerős lány arcának vonalai. A másik mágus "társunk" volt az, a lány eléggé megviseltnek tűnt, de minden erejét összeszedve igyekezett felénk. Amikor a közelünkbe ért kinyújtotta a kezét és figyelmeztetni próbált minket.
- Menjetek a közeléből, ti nem tudjátok. Az egy szörnyeteg és mi vagyunk az utieleség.- A tekintetem ekkor a csomagunkra szegeződött. A lány a kavargó felhő és a tájat figyelte vigyorogva, ekkor szinte egy másodperc leforgása alatt villantak be a fejembe az emlékek. Emlékek egy beszélgetésről, amelyben megtudtam ezeknek a lányoknak a múltját. A csapatunk parancsnoka nagyon készséges volt és mesélni kezdett pár fenyegető szó után.
- Oké pajtás, itt az ideje, hogy elbeszélgessünk.- szorítottam a fickót a fához, a társa pedig a félelemtől ittasan mozdulni sem tudott. A parancsnok pedig megpróbálta még egyszer utoljára erősnek mutatni magát előttem, nagy kár hogy nem tudott megfélemlíteni.
- Hogy merészeled te féreg, engedj el különben...! - Megszorítottam a torkát, majd egy őrült vigyort villantottam rá.
- Különben? Elmondom mi lesz, te most elkezdessz nekem csicseregni erről a szukáról itt. - böktem a vérben úszó lány felé.- És ha kielágítőnek találom a válaszodat talán nem fogom felvágni a hasadat, hogy a beleiddel fojtsalak meg.- A fickó arcára elég nagy mértékű félelem ült ki, hogy lássam, mostmár gond nélkül fog nekem beszélni.
- A-a fegyverek... illetve a lányok egy projekt résztvevői. Azért kellettek, hogy kísérletek által kifejleszthessünk egy végső fegyvert.
- Miféle fegyvert?-
- A lányokat még csecsemő korukban és kisgyermekként is többször a halál szélére taszították, majd viszahozták őket az élők sorába, aztán többször bántalmazták őket addig amíg lelkileg össze nem törtek és ilyenekké nem váltak. -
- Hogy hozzák vissza őket az élők közé? -
- Ahhoz neked semmi közöd. - Ekkor a fába ütöttem a feje mellett amely egy kissé megrepedt az ütés erejétől.
- Fekete mágiát használtunk, és ezután egy részleges agymosást, hogy a mi rúnaszalagjainkkal irányíthatóak lehessenek. - a fickó ijedtében egyre többet és többet mondott. - A lelkükön keletkezett résekből hatalmas energia áramlik ki, hasonló az Etherionhoz. Ez az energia a közeli emberekből szívja ki a saját lélekenergiájukat, lényegében így csillapítják az "éhségüket". A fizikai és mágikus támadások hatástalanok, minden seb amit ejtenek rajtuk begyógyul, és ha egyszer beindulnak igazi mészárlógépek lesznek. Az volt a terv, hogy az ellenfél seregének indítunk párat és így nyerünk teret a csapatainknak. De ennyit tudok, komolyan!
- Hmm - tűnődtem el, majd elengedtem a fickót aki a társához rohant félelmében. A fickó elmondta hogy a lányok "kódneve" a csonkalelkűek. Amint a lány befejezte a mondandóját hirtelen egy fekete lyuk jelent meg a gyomra helyén és vér kezdett el ömleni belőle, ezt követően a lány a levegőbe emelkedett és összecsavarodva tört darabokra mint egy baba. A háta mögül a leülő füstből egy újabb lány bújt elő. A másik csonkalelkű volt és elég határozottan közeledett felénk arcán pedig széles vigyor ült. Teljesen figyelmen kívül hagyott engem és a másik srácot, miközben elsétált mellettünk és a mi lányunk felé igyekezett. Közben a morajlás egyre erősödött és amint leült a füst több tucat lovas képe rajzolódott ki a távolban. Felkészültem a harcra, de mint kiderült felesleges volt. A lányok egyre csak közeledtek egymáshoz, és az energiájuk is összeütközött, ennek következményeképp egy egyre erősödő fény kezdett körülöttük izzani. Amikor egymáshoz értek hirtelen vakítóan erős fényrobbanás tört ki. A közeledő sereget és minket is elvakított a robbanás, majd mikor a fény lecsillapodott a lányok helyett valami teljesen más várt minket. A két lányból egy órisási szobor lett, testük egymásba forrt és a fejük velett valami kő karika lebegett két szarvon ami a fejükből nőtt ki. A lovasok ledöbbenve nézték ahogy a szobor tetején levő karikából tüskék kezdenek kinőni. A munka mostmár értelmét veszítette, az új cél az volt, hogy élve kijussak innen. A tüskék egyre csak nőttek, majd amikor elérték végleges méretüket amely nagyjából egy férfi lábának a hossza volt, kilővelltek a karikából egyenesen a lovas sereg felé. A tüskék váratlanul érték az emberek többségét és gond nélkül átdöfték a páncéljukat. A tüskék ezután elkezdtek nőni az emberekben, és ahogy nőttek kezdtek alakot válatni, míg végül egy furcsa állati lényt nem alkottak. Nekiiramodtam a káoszt kihasznákva. A lovasok eleinte nem figyeltek rám, így könnyedén átsiklottam közöttük. Ekkor tüskék újabb hulláma kezdte el ostromolni a népet. Az egyik ilyen tüske a bokámba fúródott és látván, hogy mit művelt az itteniekkel, jobbnak láttam azonnal kitépni magamból. A tüske ugyanúgy nőni kezdett, ám ezuttal egy kisebb lény termett belőle, amelyet azonnal le is vágtam a katanámmal.
- Úgy tűnik harc nélkül nem jutok ki, ez eléggé bosszantó, vagy várjunk csak. Éppen ellenkezőleg, ez mámorító. - kacagtam fel őrülten a semmibe, amellyel felhívtam magamra a figyelmet. Három bestia kezdett el felém rohanni.
- Kansou! - kiáltottam és a Kamikirim a kezemben termett, a tüskés pengéjével felhasítottam a bestiákat nyaktól felfelé.
- Tetsukami no Genkotsu !- A pengém izzani kezdett és a kard lapjával előresuhintva vágtam bele a bestiákat a szikla falába. Pár lovas felfigyelt rám és mrgindult felém. Szegények nem sokáig futottak lóháton, mivel a láncfűrészes pengéimmel hamar felvágtam a lovakat, és a lezuhanó lovagok ezután csupán kis hangyáknak tűntek akiket nevetve taposhattam halálra, de komolyan csak egy csizma kellett hozzá és pár perc, sok perc , de végül belehaltak a sok taposásba. Láttam hogy a fenti karikából újabb tüskék kezdtek kinőni, és a kanyon kijárata már olyan közel volt. A sebességmágiámat ahsználva élő mágikus kétkerekűként süvítettem végig a kanyonon egészen a kijáratig, ott hagyva mindenkit. A haláluk nem érdekelt különösebben. Amikor kiértem a kanyonból a mezőkön egy újabb sereg várt rám, de ezuttal a megbízómé volt a sereg. Lord Xerath szigorú tekintettel mért végig, ezután tisztáztam magam előtte és fellélegezve csak ennyit mondott.
- Szép munka, szép valóban. De ez Krucifix seregének csak a fele, mi pedig nem ebben állapodtunk meg, így az alkunk semmis. De én egy kegyes nagyúr vagyok. - Majd odahajíttatott elém egy zsk gyémántot, én pedig felkapva azt léptek ki ő és serege útjából, majd eltüntetve a fegyverem indultam el a céhházba belevigyorogni Jack arcába, mivel a szadista terve ezuttal kudarcba fulladt.