Az elveszett város (Tabuchi, Sormo, Kevin, Akamatsu)

Lassan már egy hónapja, hogy elváltak az útjaink a barátaimmal. Mióta Páva és Szürke nincs velem, nem érzem azt a késztetést, hogy keressem a kalandot és járjam az országot. Most is egy nevesincs falu fogadójában élek és tékozlom, el a drága időmet miközben nem csinálok semmit. Már én is éreztem, hogy lassan tennem kéne valamit, de nem éreztem magamban annyi erőt, hogy meg is tegyem. Az egyik nap reggelén éppen lementem a fogadó ivójába, hogy a szokásos ital adagomat kikérjem, amikor is megláttam valami érdekeset a fogadó hirdetőtábláján. Amikor odamentem és megláttam, hogy egy felhívásról van szó elkezdtem elolvasni.

’’Fiore mágusai!

Kis településünk mely a Worth erdőségtől van nem messze borzasztó napokat él át az utóbbi időkben. A hajadon lányok sorba tűnnek el éjszakánként és senki sem tudja, merre lehetnek. Hiába kerestük őket, sehol sem találtuk meg egyiküket sem. A szülők aggódnak és az egész falu rettegésben él. Kérem, ha bárki el tudja, vállalni a megbízást jelentkezzen a falu tanácsánál!

Tisztelettel
Coborno.„

Mikor a végére értem, azonnal leszedtem a papírt a hirdető tábláról és a zsebembe gyűrtem. Ezután visszamentem a pulthoz, majd miután megkaptam a ’’ reggelimet ’’ felmentem a szobámba. Miután bementem a szobámba bezártam magam után az ajtót, majd leültem az asztalomhoz és kivettem a zsebemből a papírt. Még sokszor elolvastam a papíron álló szöveget mire döntésre jutottam.
~ Itt az ideje, hogy újra a régi utamat járjam.
Letettem a cetlit a kezemből és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Addig nem is jöttem ki, míg nem voltam megelégedve magammal. Ezután gyorsan összepakoltam a holmimat, majd felkaptam a cuccaimat és elhagytam a szobát. Miután kifizettem minden tartozásomat a fogadósnak és leadtam a szobám kulcsát kimentem a főtérre, hogy a következő Worth Woodsea felé tartó fogattal el is induljak.

Nightmute is azok a kis falvak közé tartozott ahová épp eszű mágus nem teszi be a lábát szabad akaratából. Amint megjelentem a falu utcájában a helybeliek viselkedése szinte azonnal megváltozott. Bizalmatlan pillantásokat vetettek felé, és ahogy közeledtem feléjük nagy ívben kikerültek. Úgy gondoltam, hogy először a helybelieket kérdezem meg az ügyről a falu tanácsa helyett, ezért a kocsma felé vettem az irányt. Amint beléptem a kocsmában az ott lévő szabadidejüket töltőhelybeliek azonnal elhallgattak. Nem törődve az engem vizsgáló tekinteteket beljebb léptem és elindultam a söntés felé. Mikor odaértem odaszóltam a kocsmárosnak.
- Egy korsóval a legjobb borából.
Ha szemmel lehetett volna ölni a kocsmáros valószínűleg most megölt volna engem, de nem tehette, mert nem volt rá képes. Ehelyett kelletlenül kitöltött nekem egy korsó bort majd kitette elém a pultra. Annak ellenére, hogy számítottam rá nem köpött bele az italomba, pedig bizonyára nagyon is szeretett volna. Elvettem a pultról a korsót és lassan iszogatni kezdtem. Közben kifizettem a bort, majd végignéztem a bent ülő társaságon.
~ Na hogy is kezdjem? – gondoltam magamban.
Végül kiürítettem a korsómat, megtöröltem a számat majd miután összeszedtem minden bátorságomat hangosan felkiáltottam.
- Tud valaki nekem információval szolgálni a mostanában itt történt hajadon lányok eltűnésével kapcsolatban?
Akik eddig engem néztek most elfordultak és úgy tettek mintha ott sem lennék. Akár merre csak fordultam senki nem akart nekem segíteni.
~ Szép ki társaság. – gondoltam magamba.
A mellettem ülő hatfős társaság felé fordultam és megkérdeztem tőlük.
- Nem akarják, hogy visszahozzam az eltűnt lányokat?
Az egyikük egy nagydarab kopasz férfi felém fordul és mérgesen azt mondta.
- Már hogyne akarnánk maga fajankó. Mindenünket odaadnánk, hogy visszakaphassuk őket.
- Akkor miért nem segítenek nekem? – kérdeztem tőlük.
- Mert egy magadfajta csak azért jön a mi falunkba, hogy a ’’ segítségéért ’’ valami hasznot kaphasson. – mondta mérgesen egy másik helybeli.
- Biztosíthatom önöket, hogy… - kezdtem volna bele, de félbeszakítottak.
- Ne játssz nekünk itt az álszentet. – mondta egy harmadik. – Hiába tagadod úgy is tudjuk, hogy csak a pénz szaga hajtja a magadfajtát. Kár volt Coborno-nak kiküldeni azokat a felhívásokat. Most a nyakunkra hozz egy rakás pénzéhes mágust.
- Na, ez azért erős túlzás. Ez… - emelem fel a hangomat és lassan kezdek dühös lenni, de nem tudom folytatni, mert valami megint félbeszakít.
Érzem, hogy valaki közelít, felém ezért megfordulok. Megérzésem nem csal, valaki tényleg közelít felém. Egy fiatal magas srác volt a hátán pedig egy furcsa kinézetű nagy szemű macska. A macskát nem sokáig figyelhettem meg, mert, ahogy a srác felém közeledett leugrott a hátáról és eltűnt a szemem elől. Mikor a srác odaért elém rám nézett és azt mondta.
- Mi a bajod az emberekkel? Máshol kérdezősködj!
~ Mi van? Mit pattogsz itt? – gondoltam magamban.
Minden jó modoromat és türelmemet összeszedtem és csak az után válaszoltam neki.
- Nincs velük semmi bajom, csak nem hajlandóak segíteni nekem egy fontos ügyben, ami nekik is érdekük, hogy megoldódjon.
Mivel elég értetlenül nézett rám ezért tovább folytattam.
- Az ügy az itteni lányok eltűnésével kapcsolatos. Lassan már két hete annak, hogy eltűnt az első lány ezért fontos lenne, hogy minél előbb elkezdjük. És most ha megbocsájtasz. – ezzel lezártnak tekintem a beszélgetést és hátat fordítok a srácnak.
A srác nem tágít, a képembe mászik, és nem hagyja annyiban a dolgot.
- Talán nyomozol, talán nem, engem nem érdekel, de innen most távozni fogsz. Hagyd az embereket pihenni a munka után.
~ Magától ennyire értetlen vagy neki is fut hozzá? – gondolom magamban.
Mivel eléggé elszántnak látszik és a testbeszédéből arra következtetek, hogy balhézni akar, ezért megkérdezem tőle.
- Keresed a bajt kölyök?
- A baj inkább mindig megtalál, de még egyszer sem győzött le. - mosolyodik el a srác.
~ Ezt az arroganciát. Még ő teszi magát, hogy legyőzhetetlen. – gondolom magamban, majd vigyorogva azt mondom neki.
- Csak ne bízd el magadat túlságosan.
Miután kimondom, ezt a mondatot a bal kezem külső felével megpróbálom megütni őt, hogy letöröljem a vigyort a képéről. A srác elég gyorsan reagál és kitér a csapásom elől, nem csoda hisz fiatal kora ellenére igen kidolgozott izomzattal rendelkezik.
- Hát, ha lila foltokkal akarsz hazamenni, véres patakokkal díszítve, akkor kezdjük. – mondja, a srác majd egy jobb egyenessel válaszol az én ütésemre.
Jól karbantartott testemnek köszönhetően gyorsan reagálok és a bal kezemmel eltérítem az ökölcsapását majd a jobb kezemmel a gyomorszáját veszem célba. A srácon látszik, hogy máshova figyel, de még is sikerül neki kivédenie az ütésemet és rögtön rá egy könyökkel indított csapásra készül. Sikerül hátraugranom a csapás elől még mielőtt az arcomba talált volna. Ez után védekező állásba helyezkedem és várom, hogy a srác reagáljon rá. Éppen amikor a srác megindul, felém egy nagyon furcsa dolog történik. Nem voltam benne biztos, de mintha a fejemben megszólalt volna egy hang.
~ Miauu! Mögötted!
~ ÖÖÖÖ Mi van? Hangok a fejemben? Csak nem meglágyult az agyam a sok borivással kezdett nap után? – gondoltam magamban.
Botor módon annak ellenére, hogy láttam, ahogyan a srác felém közelít, megfordulok, hogy ellenőrizzem, mi van a hátam mögött. Mikor hátrafordulok, először nem veszek észre semmit, majd amikor a föld felé nézek, meglátom azt a furcsa macskát, aki a sráccal érkezett.
~ Ő lett volna? Az lehetetlen a macskák nem hogy nem értenek a telepátiához, de még beszélni sem tudnak. – gondolom, magamban miközben a macskát bámulom.
Figyelmetlenségemnek meg is lett az eredménye, egy tompa ütést érzek, a tarkómon majd a földre borulok és ott is maradok. A fogadóban lévő helybeliek éljenezni kezdenek, majd ismét megszólal a fejemben a hang.
~ Jah bocs, másik mögött!
Már semmit nem értek a z egészből már csak arra eszmélek, hogy két helybeli kipenderít a kocsmából és az utca poros földjén landolok. Mikor felállok, és éppen indulnék vissza, hogy másképpen oldjam meg ezt a dolgot eszembe jut valami.
~ Mi van, ha ők is az ügyben nyomoznak?
A kocsma ablakához megyek és bekémlelek rajta. A srác éppen a parasztokkal diskurál, de sajnos nem hallom, hogy miről. Lehuppanok a fal mellé, majd elmélkedni kezdek.
~ Ha valamilyen csoda folytán még is mágus a srác, akkor társulhatnák vele. De mért tenném? Hisz most látta el a bajomat. De ha azt a szempontot nézem, hogy együtt többre mennénk, mint én egyedül.
Még sokáig elmélkedek magamban és közben az idő is telik. Egyszer csak kilép a srác hátán a macskával és felém indulnak. Felkelek a földről, majd miután egy kicsit letisztogatom, magamat azt mondom.
- Na, sikerrel jártál? Viszont a második menettel várnunk kell, most dolgom van, tudod, a hirdetményen az állt, hogy aki a feladatra jelentkezni akar, azt a falu tanácsánál teheti meg. Én pedig jelentkezni fogok, majd esetleg utána tarthatnánk egy kis eszmecserét is.
Ezután elindulok a tanácsháza felé, de a srác nem igazán akar utánam jönni. Végül, amikor már kezdek lemondani arról, hogy társulunk, megszólal az az ismeretlen hang, de ezúttal nem a fejemben.
- Mi lenne, ha együtt mennénk, és együtt jelentkeznénk? Esetleg társulhatunk is.
~ Csak nem a macska volt. – gondolom magamban.
Mikor megfordulok, a macska ismét megszólal.
- Mit szólsz hozzá Kevin?
- Rendben Sormo. De, csak mert te mondtad. – mondja a srác a macskának.
A srác rám néz, majd azt mondja.
- De amint végzünk, jöhet a második menet.
- Rendben. – nyögöm ki végül fél perces késéssel.
- Akkor induljunk. – mondja a srác és elindul ő is.
Végül én is utánuk indulok, és közben azon agyalok.
~ Csak nem őrültem meg mégis?

Mocorogva fordulok ki a függőágyamból, majd tompán puffanok a kemény földön. Sziszegve kapom oldalamhoz a kezem, majd végigtapogatom az egész testemet. Akárki akármit mond, nem tudom száz százalékra, biztosra venni, hogy csontjaim utolsó repedései is beforrtak már, hogy nem vagyok már sebezhető; pedig most lettem igazán csak olyan, akit bántani lehet, míg kómában voltam, addig pedig maga voltam a nyugalom.
- Meddig alszunk még itt…? – Vissza kell fojtania az „anya” szót, nehezére válik neki is megjátszani a szerepét. Mindünk élete még egy fokkal nehezebb lett egy ideje, és egy kislánytól nem várhattam el, hogy egyből beletanuljon; még magam se értem teljesen, ki vagyok.
- Nyugalom, már nem kell sok. Sőt, egészen kevés hiányzik már ahhoz, hogy normális legyen az életünk… – Már, ha lehet valaha is normálisnak nevezni – teszem hozzá magamban, majd mikor kandúromat is kiborítjuk a rögtönzött ágyból, összerámolunk magunk után, és a város irányába indulunk el.
Zavartan igazgatgatom a szoknyámat, sőt, az egész ruhámat – familiárisom szól rám, hogy már megint szorongok személyazonosságommal kapcsolatban, mire nagyot nyelve hagyom abba a kényszeres igazítást. A közeli kisváros határához érve meglátom, hogy a legtöbb ember bezárkózik lakásába, van, aki engem és társaimat meglátva kezd el menekülőhelyet kutatni, és olyanok is akadnak, akik gyanakodva és távolságot tartva bár, de kinn maradnak; mintha őket bérelték volna fel, hogy megfigyeljék az embereket.
A pékség felé veszem az irányt, ám amint az áruslány meglát minket, ijedten húzza le a rolót, és csak félve néz ki mögüle. Pillantása után sikkantás hagyja el a száját, látván, hogy még mindig ott vagyunk.
- Kérem, szeretnénk vásárolni. – Szólítom meg szelíden, még egy mosolyt is villantok felé, ám ő csak ijedten megrázza a fejét.
- Zárva vagyunk, nem látja? – Kérdi remegő hanggal, majd újra elbújik a roló mögé.
- De hát…
- Éhesek vagyunk! – Sipítja a lány, mire a pék végleg megijed, és még csak érdeklődésként se dugja elő a fejét a továbbiakban. Grimaszolva rázom meg a fejem, majd tovább indulok, hisz magyarázatot akarok találni arra, hogy mégis mi folyik itt.
Egy öreg bácsi áll csupán rendelkezésemre, és valószínűleg ő is csak azért nem áll tovább, mert túlzottan fáj a lába, és nem szeretné erőltetni. Ő csupán csendesen vár, míg beérem őt, és csak akkor kérdez rá udvariasan, hogy mégis mire vagyok kíváncsi.
- Arra, miért ilyenek az emberek. – Válaszolok lényegre törően, mire a bácsika az előttünk lévő hirdetőtáblára tekint, és kis kutatás után letép egy hirdetményt, majd átnyújtja.

Fiore mágusai!

Kis településünk mely a Worth erdőségtől van nem messze borzasztó napokat él át az utóbbi időkben. A hajadon lányok sorba tűnnek el éjszakánként és senki sem tudja, merre lehetnek. Hiába kerestük őket, sehol sem találtuk meg egyiküket sem. A szülők aggódnak és az egész falu rettegésben él. Kérem, ha bárki el tudja vállalni a megbízást jelentkezzen a falu tanácsánál!

Tisztelettel
Coborno

Ezt írja a papír, én pedig még hosszú percekig tanulmányozom a tartalmát, és először nem is értem, hogy ennek mi köze az itteni falu állapotához – csak aztán esik el, hogy ez a kisváros, ahol most vagyok, szintén a Worth erdőség mentén helyezkedik el, és talán a hirdetményen említett helység nincs is olyan messze.
Egyből érdekelni kezd a dolog, és látszólag társaim is úgy vélik, hogy ez egy megoldásra váró probléma.
- Nagyon szépen köszönöm a segítséget. – Biccentek neki, majd összehajtom a papírt, és Rinnek átadva ő elteszi a zsebébe.
Hamar kifutunk a falutól tisztes távolságra, ott, ahol már nem figyelnek minket; itt Tango kitárja szárnyait, Rin pedig előveszi a mágikus deszkát, és így kezdünk el szállni a megfelelő útirányba.
- Erről a helyről már hallottam. – Csendül meg a felismerés hangjában. - A neve Nightmute, és kedves meséket még nem hallottam róla. – Nyelek egyet ennek hallatán, de úgy döntök, inkább nem válaszolok erre semmit, csupán intek neki, mikor már túl közel érnénk, s ekkor leszállunk. Amit fél perc alatt megtettünk volna repülve, az most negyed órás útba telik, és olyan helyre érkezünk, amilyet várunk; szomorú emberek, megrázott asszonyok és urak, síró, rokonaikat gyászoló gyermekek. Engem is letör a jelenet, amit látok, így magamat meghúzva sétálok be a faluba, mindenféle kérdezgetés vagy magyarázkodás nélkül.

Ahogy haladtunk az utcán újdonsült társaimmal egyszer csak egy fiatal fiú, aki a futárok szokásos egyenruháját viselni, jelenik meg a mellettünk lévő kis utcából. Megállunk mivel a srác Kevin elé lép és átad neki egy levelet. Miután Kevin kifizeti a postázási díjat és a futár elmegy, kinyitja a levelet és olvasni kezdi. Miután elolvassa, a levelet a zsebébe gyűri, majd sarkon fordul és elindul az ellenkező irányba, ahonnan jöttünk.
- Te meg hova mész? - kérdezem meg Kevintől.
- Az nem a te dolgot. - feleli flegmán Kevin. - A lényeg az, hogy nem tartok veletek erre a megbízásra. A kis szőrmókot meg rád bízom. Innentől kezdve magatokra vagytok utalva.
- De hát ... - kezdem mondani neki, de befordul az egyik mellékutcába és eltűnik a szemem elől.
~ Hát ezért ez aztán pofátlanság. - gondolom magamban, majd mellettem lévő megmaradt útitársamra pillantok.
- Ugye... nem fogsz megenni? - kérdezi félénken Sormo.
- Miért ennék meg egy ilyen szőrös izét, mint te? - kérdem tőle viccelődve.
- Háát... mert... akkor nem fogsz? - fordítja el a fejét Sormo.
- Persze hogy nem. - mondom, vigyorogva közben pedig finoman megsimogatom a fejét - Most még úgy se vagyok éhes.
- Akkor jó. - feleli mosolyogva Sormo, majd tovább indul az úton.
Utána indulok, közben pedig megkérdezem tőle.
- Tulajdonképp mi is vagy te?
- Egy Edolas nevű világból származom, exceed vagyok. Egy itteni mágus nevelt fel és tanított engem. - válaszolja Sormo, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne.
Már éppen szóvá akarnám tenni a dolgot, amikor is az egyik kis utcából egy csuklyás alak lép elénk. Már éppen készülnék, hogy megidézzek egy fegyvert és rá támadjak, amikor megszólal és a tervemet rögtön el is felejtem.
- Gondolom, maguk lennének a mágusok, akik a felkérésre jöttek. Eléggé kitűnnek a helyről, szóval biztos vagyok benne. Kérem, kövessenek. - mondta majd elindult a falu utcáján a tanácsháza irányába.
Nem telik sok időbe és meg is érkezünk a tanácsházára, majd miután belépünk az épületbe egy kis bolyongás után beinvitál minket az irodájába és hellyel kínál minket. Mikor belépek, a szobába alaposan körülnézek. A szoba igen szegényesen van berendezve. Egy szekrény sincs a szobában, viszont annál több könyv hever egymás hegyén-hátán a szoba minden részén. Egy asztalon és pár széken kívül más bútor nincs is bent. A falon egy hatalmas festményt pillantok meg, mely kissé elmosódva, de egy várost jelenít meg, mely a fák takarásában áll. Még meg sem tudtunk mukkanni, amikor is Coborno így szól.
- Nem tudom mit műveltek, hogy felmérgesítették az itteni embereket, de lehetnének egy kicsit visszafogottabbak is. - mondja és közben megköszörülte a torkát. - Nos, had mutatkozzam be, az én nevem Coborno a falu vezetője vagyok! - mutatkozik be, majd leül a székébe.
- Az én nevem Sormo, archívum mágus vagyok és bocsánatot kérek a rendetlenkedésért. - nyávogja halkan Sormo.
- Én Akamatsu Gempachi vagyok, fegyver mágus. Rendben van. Máskor megígérem, hogy tapintatos leszek. - mondom, majd helyet foglalok és várom, hogy elkezdje a mondókáját.
Nem is kell, sokat várni az öreg elkezdi felvázolni a helyzetet.
- Tudjátok, hogy eltűntek a faluból a hajadon lányaink és emiatt a faluban, ha nem is látszik kitört a pánik. Fogalmunk sincs kivel állunk szemben, nem tudjuk, kinek lehet ez érdeke. Kérlek titeket, mentsétek meg a lányainkat! - mondja már-már sírós hangon az öreg.
Ekkor Sormo odasétált az öreghez és rátette a kezére a mancsát.
- Megtaláljuk őket! - mondta magabiztosan.
Hogy én se maradjak, ki a dologból felkelek a székemből és azt mondom.
- Ha az életünk árán is, de ígérem, visszahozzuk a lányaikat!
Ekkor Coborno leveszi a fejéről a csuklyát és meglátom, hogy a kopasz fején egy hatalmas vágás okozta heg éktelenkedik.
- Ki tette ezt önnel? - kérdezem az öregtől és a sebre mutatok közben.
- Nagyon régen…már talán nem is emlékszem rá pontosan, volt valaki, aki miatt a falu már egyszer veszélyben volt. A heg miatt mindenképp emlékszem az illetőre, de ő tudtommal meghalt. Ha mégsem akkor nagy bajban vagyunk… - mondja majd visszahúzta a csuklyát.
Bólintok, mert nem akarom tovább feszegetni ezt a témát ezért inkább más valamit kérdezek.
- Esetleg van valami tippje, hogy hol kezdjük a kutatást?
Coborno bólint, majd elénk tol pár térképet és azt mondja.
- Tessék, ez alapján tudtok tájékozódni az erődben. Nem tudom, hogy hova vihették a lányainkat, de szerintem a régi városba…mi azonban oda nem merészkedünk főleg, hogy még mágikus erőnk sincs.
Bólintok, majd elveszem a térképet és azt mondom.
- Akkor indulunk is. Minél előbb elindulunk, annál hamarabb megtaláljuk és visszahozzuk a lányokat.
- Kérlek, vigyázzatok magatokra és sok szerencsét kívánok nektek. - mondja búcsúzóul Coborno.
- Viszlát. - mondom neki, majd intek Sormonak hogy jöjjön utánam.
- Viszontlátásra. - köszön el Sormo is, majd utána szalad.
Mikor kilépünk, az épületből megállok egy pillanatra, mert érzem, hogy valami nincs rendben. Mikor körbenézem meg is tudom az okát. Sormo megállt a lábam mellet és akkora nagy könyörgő szemekkel nézett rám, amit még más macskáktól nem igazán láttam.
- Jöhetsz a vállamon kivételesen, de a karmaidat benntartod. Mert ha nem akkor pedikűrözni fogom a körmödet a kardommal.
~ Megígérem, hogy nem karmollak meg. - hallatszik Sormo hangja a fejemben, majd felhuppan a vállamra és kényelmesen elhelyezkedik.
Miután ismét kiheverem a fejemben duruzsoló hang okozta sokkot elindulok a térkép által megjelölt úton. Lassan elhagyjuk a város és bevetjük magunkat az erdőbe. Mikor már jócskán bent vagyunk az erdőben és egy erdei úton haladunk a célunk felé hangosan így szólok.
- Szóval arhívum mágus vagy mi?
- Igen. Innen a telepátia is, ha még nem tűnt volna fel. - felei egyszerűen Sormo.
- Hát igazából nm nagyon értek a mágiádhoz, úgyhogy nem tudom mire vagy képes. - felelek gorombán vissza Sormonak.
- Információ tárolásához és átadásához - mondja Sormo.
Mivel valószínűleg elég értetlen arcot vághattam ezért Sormo azt mondta
- Várj, megmutatom. - ugrik le a vállamról. - Add csak ide azt a térképet.
Kiveszem a csomagomból a térképet, majd miután leraktam elé megkérdezem tőle.
- És értesz olyanhoz is, amivel támadni tudsz?
- Één... hát nem igazán. - pirul el Sormo.
- Hát akkor úgy látszik, én leszek, aki mind a kettőnkre fog vigyázni. - mondom kissé szomorú mosollyal az arcomon.
Sormo nem válaszol a kijelentésemre, láthatóan erősen koncentrál valamire. Csöndben letelepedek mellé és figyelem, hogy mit csinál.
- Archive Magic! Fiore Map Stock! Add Map! - kezdi sorolni a varázsigéket, mire előtte létrejön egy különös szerkezet, melynek képernyőjén különös szimbólumok sorakoznak. Sormo hosszasan végignéz a térképen, majd elkezd pötyögni a gépen, mire annak képernyőjén megjelenik a térkép pontos mása. Kisvártatva mikor befejezi, amit csinál a következőket mondja Sormo.
- A hely, amit keresünk, kb. 3655-méterre van innen, északnyugati irányba. - mondja, majd megnyom, egy gombot a monitoron mire az kikapcsol és eltűnik.
- Hmmmmmm. Akkor kicsit siethetnénk.
Elrakom, a térképet majd a zsákomat a vállamra veszem.
- Arra. - erősíti meg ismét az irányt Sormo a mancsával is.
- Vettem. - mondom, majd tisztelegtem és vigyázzba vágom magamat.
Sormo erre csak felnevet a maga vékonyka hangján, majd visszaugrik vállamra, a helyére. Miközben futva megindulok a mutatott irányba megkérdezem tőle. - Mi volt az a furcsa dolog, amin járattad a mancsodat?
Egy számítógép, amit az információk tárolásához és előhívásához használok. Lényegében minden, ami benne van, az én fejemben is benne van, csak így könnyebb előhívni.
- Értem. Akkor a mágiádhoz szükséges eszköz.
Egy ideig nem szólunk egymáshoz, csak a szuszogásom töri, meg a csendet miközben futok a megadott irányba. Végül Sormo töri meg ismét a csendet.
- Te milyen mágiát használsz mellesleg?
- Van egy két fegyveridéző mágiám. Hasznos is lesz erre a munkára, ha beüt valami gikszer. Mert valószínűleg nem lesz egy gyerekjáték ezt megcsinálni.
- Az lesz... - mondja Sormo, miközben arrébb hajtja a fejét egy alattomos lefelé nyúló ág elől.
- De egyébként van fegyvered mások ellen. - jegyzem, meg mellékesen miközben futok tovább. - Az a fejben beszélős izé a tudatlanabb ellenségeket megtéveszteti.
- Hát igen, az ész sokat segít azoknak, akik tudják használni. - nevet fel Sormo.
- Amúgy... tudok repülni is. - jegyzi meg Sormo mellékesen.
- Igen ??? - csodálkozok fel a kijelentés hallatán. - És még is hogyan?
- Így! - kiáltja Sormo, mire két szárny nő ki az oldalán és a következő pillanatban már mindketten a levegőben suhanunk.
- Bocsi a karmokért. - nevet Sormo, miközben igyekszik megtartani engem a levegőben.
~ Most az izgat a legkevésbé. - gondolom magamban.
Az erdei utat lassan magunk alatt hagyjuk, és szédítő sebességgel elindulunk felfelé az ég felé közben pedig haladunk tovább a cél felé. Nem tudom miért talán az adrenalin löket, vagy az a tudat, hogy repülök, kihozza belőlem a még bennem élő gyereket és elengedek egy hangos örömkiáltást. Ezután elengedtem magamat és csak a táját figyeltem és élvezetem ezt a csodálatos élményt. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de lassan mintha látni kezdtem volna az erdő végét, ami mögött a romváros helyezkedett el.
- Meddig megyünk? - kérdezem Sormot.
- Tekintve hogy mindjárt kifulladok, már nem sokáig. - lihegi Sormo a nyakamba a választ.
- Nos, akkor ereszkedjünk le. Nem akarok még meghalni. Ráadásul nem akarok úgy kinézni a saját temetésemen, mint egy adag rántotta. - válaszolom vissza neki.
- Még bírnám egy picit, de a fák túloldalán már a romok vannak, félek, hogy meglátnak. - szól aggódva Sormo.
- Értem. - mondom neki, közben pedig figyelek.
Egy tisztásféle helyen szállunk le, amelyet nagy, odvas fák vesznek körül. Sormo leugrik a vállamról, hogy egy kicsit szusszanjon ez után a kis akció után. Én pedig miután körülnézek, és ismét megállapítom, hogy a fák mögött már a romok vannak koncentrálni, kezdek.
- Dual Ex-quip: Pistols. - mondom végül és a kezembe megjelenik a két elmaradhatatlan pisztolyom. Sormo erre nem mondd semmit, csak megnézi, a pisztolyaimat és várja, hogy mondjak neki valamit. Rá vigyorgok, és azt mondom neki halkan.
- Nos, akkor mehetünk is. Gyere.
Sormo bólint, majd miután elindulok a romok felé lesunyva a fülét és lassan követ.

- Csak én érzem úgy, hogy figyelnek minket? – Kérdi bizonytalanul a kandúr, mire én hátrébb húzom kapucnimat, s kinézek belőle. Amint valamelyik emberre pillantok, ő rögtön elkapja a tekintetét, de így csak még erősebbé válik a rossz érzés, hogy a bizalmatlan tekintetek és szándékok kereszttüzébe kerültünk. Azzal vigasztalgatom magam, hogy ha rám támadnának, úgyis leverném őket; de nem akarok vérengzést rendezni, így remélem, elkerülhetjük ezt a kellemetlen összecsapást.
Egy fogadót keresve gyorsítom fel lépteimet, majd meglazítom a brosst mely a köpenyemet tartja össze, s levetem magamról a csuklyát, hiszen nem észlelek olyan mágiaforrást, ami veszélyes lehetne rám, illetve talán a falusiak is jobban hisznek bennem, ha láthatják az arcom, a hajam színét; de sajnos ez sem segít, sőt. Fehéres, ezüstöt hajam és vörös szemeim úgy tűnik, démoni képet idéznek a lakók elé, így az ijedt asszonyok megilletődötten vezetik be házaikba gyerekeiket. Elhúzom a szám, majd familiárisomra emelem a tekintetem – lehet, hogy egy hóleopárd se túl bizalmat keltő tényező.
Belecsípek Rin vállába, mire ő elégedetlenül felszisszen, és hirtelen megáll, mivel ha nem szólok rá, elbotlott volna az előtte lévő kőlépcsőben. Ő is lehúzza a kapucnit, majd felnézek az előttünk lévő épületre; A méhser mindenre vigasz, hirdeti a tábla, amiből arra merek következtetni, hogy ez, még ha csak nem is fogadó, de legalább egy kocsma, és a célnak az is megfelel. Magam mögé terelve társaimat lépünk be az ajtón, ahol a kinti rossz hangulat ellenére itt mégiscsak van egy kisebb-nagyobb zsivaj, melyet az ivászat válthat ki az emberekből.
A pult felé veszem az irányt – csak mikor benyomakszok a tahó férfiak között, akkor tűnik fel, hogy egy –feltehetőleg- hajadon a kiszolgáló. Remegő alakja rettentő törékenynek tűnik, rézvörös haja ziláltan hullik vállaira, szemein kialvatlanság tükröződik, és tekintete ide-oda villódzik, gyanús elemekre vadászva.
- Elnézést. – Szólítom meg, mire ő felém kapja a fejét, és ijedten felsikkant. Hirtelen egyre jobban elkezdem őt sajnálni, már-már úgy érzem, védelmem alá kéne vennem, s talán a segítségével könnyebben fel is hajthatnánk a küldetést.
- I…igen, hölgyem, mi-mi-miben segíthe-tek? – Hangja folyamatosan elcsuklik, szemeit minden szó után lesüti.
- Coborno urat keresném, a megbízómat. – Mikor ezt hallja a lány, egy kicsit mintha felderülne, és apró mosolyt erőltet magára.
- Igen, nem… nem túl ré-ég jött vissza. – Dadogja, majd hirtelen sarkon fordul, s eltűnik az italok mögött.
Türelmetlenül kezdek el dobolni az ujjaimmal, és pár percen belül int a lányka, én pedig odafurakszok, mire a hátsó ajtóhoz közeli szobában kötünk ki, ahol egy nagydarab ember vár csuklyával fején, aki sokkal magabiztosabban néz ki, mint a legtöbb faluban lévő, nyeszlett férfi. Lehet, hogy ő maga a gyanús elem!
- Üdvözletem, uram. Az én nevem Rika Beilschmidt, ő pedig a húgom, Rin Beilschmidt. – Mutatok egykor még Melodiaként ismert társamra, majd familiárisomra bökök. - Habár veszedelmes állatnak tűnik, ő szintén segítőm.
- Gondolom nekem felesleges bemutatkoznom. – Bólintok. - Annyit azért érdemleges lenne tudnod, de talán kikövetkeztethetted a megbízásból, én a falu vezetője vagyok. Kérlek, gyere velem, hogy megbízhatóbb helyen beszélhessük át a részleteket. Sharon, köszönöm, elmehetsz, a vendégek már biztos várnak. – A fiatal nő bólint, majd elviharzik, Coborno pedig a hátsó ajtót kinyitja, előreenged, s pár perces sétába kezdünk. Szerencsére maga a falu se túl nagy, s háza egészen közel van.
Amint beérünk, azonnal beinvitál apró irodájába – a berendezés elég szegényes, de mondhatni épp elég, egy ilyen kis falu vezetéséhez nem is kell annyi dolog és irat, hogy hatalmas épületeket kelljen a fenntartására fordítani. Mindketten leülünk egy-egy székbe, majd belekezd a beszédbe.
- Talán észrevehetted, hogy az emberek nem a legbizalmasabbak… elnézést ezért, de sajnos a hajadonokból egyre kevesebb van, nem tudjuk, ki okozhatja ezt, s miért. Belső, külső ember? Vajon mi is áldozatok leszünk? Nem tudjuk! De kérlek, segíts, hogy megmenthessük elveszett lányainkat, és magunkat! – Veszi le a csuklyáját, ezzel felfedve tar fején egy hatalmas heget. ~ Talán egy lány védelmezésekor szerezte?
- Még régen… ki tudja mikor… volt egy személy, akitől ezt a sebet szereztem. Úgy tudom meghalt, legalábbis mind reméljük ezt – ha nem így van, akkor hatalmas veszélyben vagyunk… – Rázza meg fejét szomorúan, s ezt követően vissza is húzza fejére a csuklyát, hogy elrejtse a sebet, majd a kezembe tol egy térképet. - Ennek segítségével tudsz tájékozódni az erődben, ahová menned kell. Csak találgathatjuk, hová vihették, lányainkat, de én úgy tartom, hogy a régi városban lehetnek, de mi nem merészkedhetünk oda, hisz még mágiánk sincs! Akinek esetleg mégis, az vajmi kevés. Remélem, szerencsével jártok. – Biccentek neki, majd társaimmal kimegyünk a rezidenciából.
- Akkor hát szálljunk. – Nézek le, de familiárisom addigra már a magasba ragad, és Rin is a mágikus deszkáján száll mellettünk. A falusiak felnéznek ránk, ki reménykedve, ki még jobban félve.
Természetesen alig telik pár percbe, hogy a Coborno által kijelölt helyre érünk, így a romokat meglátva leszállunk, és onnantól már sétálni kezdünk befelé.

Ámulva nézek körül a helyszínen, és az engem körülvevő romokra emelem tekintetem. Mindegyik oromzatára borostyán kúszik fel, a téglák rései közül több futónövény is kibukkan, s magukat az építőelemeket is moha borítja. Olyan területen járunk most, amit a természet már régen visszahódított magának; a legtöbbek bizonyára már rég elfeledték ezt a helyet. Habár nagyon poszt apokaliptikus a hely, a látvány teljesen magával ragad – beleélem magam, milyen lehetett akkoriban, mikor még az épületek hiba nélkül, stabilan álltak, amikor az emberek kuncogva beszélgettek egymással az utcákon, és a piac nyüzsgött az emberektől. Egy idő után megrázom a fejemet, és tovább indulok.
Zavartan figyelem meg, hogy itt bizonyára járhatott előttem valaki, vagy éppen valakik, mivel tárgyak hevernek szanaszét, melyeket pár méterről odébb valamelyik burjánzó növény öleléséből szakítottak ki. Elgondolkozok, hogy talán valaki mást is érdekel a megbízás, melyet kaptam, aztán sokkal aggasztóbb ötlet ugrik be: mi van akkor, ha az a régi személy itt tervezgeti bosszúját?
- Nem túl biztató hely, valljuk be. – Szólalok meg, mire Tango egyetértően biccent. - Az itteni, ártatlannak tűnő szépség lehet, hogy rosszabbat takargat előttünk, mint hinnénk. – Gondolkozok hangosan, majd tovább lépdelek. Gyakran megcsúszok, mivel a macskaköveket is benőtte a sikamlós moha, illetve egyéb, számomra ismeretlen, de magukból nedvet kiárasztó növények.
Hirtelen elbizonytalanodok azzal kapcsolatban, hogy mégis mit kéne keresnem – de leginkább, hogy azt hol, vagy éppen miben kéne megtalálnom. Gyanakodva bár, de végül elkezdem követni az ahhoz hasonló nyomokat, mint amit nem rég találtam; sok növény benövései közül vannak kitépkedve dolgok, és egyre sűrűbben, ráadásul egy bizonyos pont felé vezetnek. Mire magamhoz térek, egy hatalmas, meglehetősen furcsa szobor magasodik felém: a többi díszítőelemhez képest meglepően nagy, ám ez is tarkafoltos a mohától és az egyéb futónövényektől. Az eső megkoptatta a monumentális faragványt, ám még így is halványan kivehetőek az alatta lévő rúnák, amit az irónia kedvéért… egyáltalán nem értem.
- Csodálatos. – Grimaszolok, majd Melodia felé fordulnék. - Te esetleg érted… – Kérdezném, ám sehol se látom. Nagyot dobban a szívem, s kérdőn familiárisomra pillantok, aki megrázza a fejét, jelezve, hogy nem tud magyarázatot adni. A fejem vörösbe borul, hirtelen megszédülök – a legkevésbé erre számítottam, hogy a lány eltűnik.
Sokáig állok még egy helyben, és gondolkodok, ám mikor lábamat lendítem, hogy keresésére induljak, társam hangja szakít félbe.
- Várj. – Vakargatja meg a fejét. [color=lightcoral]- Ez a város egy labirintus. Nem tudjuk most megtalálni. Viszont… itt van egy lépcső, ami lefele vezet. [color=lightcoral]- Mutat jobbra, és tényleg ott van lejáró; eddig észre se vettem, túlságosan másra gondoltam. - Tudom, hogy legszívesebben utána rohannál, de szerintem le kéne oda mennünk. Bizonyára nem véletlen van itt. – Habár a gondolatok ésszerűtlenül kavarognak a fejemben, zavartan bólintok. Igaza van, és már kezd sötétedni, nem találnánk meg őt… talán elbújt valahová, és biztonságban van. Bizonyára nincs baja, tűnt már el sokkal nagyobb veszélyben is.
- Nos akkor, induljunk meg. – Nyelek egyet, és óvatosan, a falhoz szorítva a kezemet elkezdek lefelé sétálni a csigalépcsőn. A falak hidegek, nyálkásak és nyirkosak, a lépcsőkön pedig hasonlóan nehéz közlekedni, mint fenn a macskaköveken. Nagyon lassan és fegyelmezetten kell lépkednek, hisz tudom, nagyon kellemetlen lenne, ha itt leesnék; persze Tangonak könnyű dolga van, ő ellebeg mellettem, habár felemelni engem már nem tud, ahhoz túl szűk ez a lejárat.
Sok-sok, végtelennek tűnő percen át sétálunk lefelé, és kezd nagyon elveszett érzésem lenni, mikor már csak a fáklyák kevés bolygófénye világítja meg a lépcsőket, s fentről már nem érkezik semmiféle fény. Úgy érzem, mintha egyre szűkebb helyen lépkednék, és a levegő is egyre pállottabb. Sűrűbben veszem a levegőt, kezdek pánikba esni, és a lihegéstől egy idő után szédülni is kezdek.
- Tabu! Tabu! Hé, térj magadhoz, hé! – A hang először halk, aztán egyre erősödik, mire magamhoz térek.
- Bocsánat… már megint pánikrohamom volt? – Kérdem zavartan. Egyre sűrűbben szokott rám jönni a kellemetlen roham, amikor számomra minden megszűnik létezni.
Tango szomorúan bólint, aztán tovább indulunk. Hála istennek csak kevés lépés kell, hogy lelépjünk a csigalépcső utolsó fokairól, így nincs időm, hogy újra elvesszem elmém felett az irányítást. Barlangszerű terembe érkezünk; kiráz a hideg a nyirkosságtól, ám meglepetésemre itt nincs semmilyen megvilágítás, még fáklya se, mégis, valami kék bolygófénynek köszönhetően látok. Lepillantok a kandúrra, aki immáron leszállott a földre, és meredten bámul oldalra – követem a tekintetét, ami egyenesen egy tőlünk jobbra álló, hatalmas üvegfalra mutat, ami a helység egyik falát helyettesíti.
Ám a furcsaságnak még nincs vége – az üvegen túl, mintha csak egy túlméretezett akváriumot látnék, egy várost látok meg, mely a vízben van, és körülötte cápa méretű halak úszkálnak, a legtöbb nagyobb, mint én. A városnak gyönyörű, figyelemre és irigylésre méltó a felépítése; olyan, mintha egy elveszett kultúrára találtam volna, a halak pedig szebbek, mint amiket valaha életemben látni véltem.
- Hal… – Nyögi ki nyálát csorgatva, ösztöneire hallgatva a kandúr, aki elképedve simul hozzá az üveghez, mintha be akarna törni oda, hogy felfalja az összes ott élő lényt. - De még mennyi, és mekkorák!
Rögtön érdekelni kezd, hogy mégis miféle civilizáció élhet odabenn, már, ha él ott bárki is – és felötlik a fejemben, hogy mégis, mit keres egy ilyen dolog egy ilyen helyen?

Miután átvágunk a kiszáradt fák között furcsa látvány tárul a szemünk elé. Régi épületek romjait láttam, meg ami a burjánzó zöld levél és moharéteg alatt bújt meg. Több romról is fel lehet ismerni milyen épületek is voltak hajdanán. Közel hozzánk pár lépésnyire egy volt lakrima boltot és egy volt fegyverkovácsműhelyt ismertem fel a romokból. Pisztolyaimat magam elé tartva elindultam a romváros belseje felé. Nagy házak, templom és kertekben lévő szobrok maradványai vettek körül minket miközben egyre beljebb hatoltunk a szellem városba. Az épületek környékén továbbá játékok, evőeszközök és egyéb olyan tárgyakat is láttunk, melyeket a lakók használhattak mikor még itt éltek. A tárgyakból és az épületek romjaiból megállapítottam, hogy valaha ez egy gazdag vidék lehetett. Sajnos mára már a természet vette át az uralmat a város felett, így régi pompáját a városnak már nem láthattuk.
Egyszer csak Sormo szaglászni kezd, majd végül azt mondja.
- Nem érzek idegen szagot.
Bólintok, majd leeresztem a fegyvereimet, amikkel eddig céloztam és válaszolok neki.
- Akkor nézzünk körül. - mondom és a romváros előttem lévő utcájába intek. - Te menny arra.
Ekkor elindulok egy másik utcába, de még mielőtt eltűnnék Sormo szeme elől visszafordulok, és azt mondom.
- Ha találsz valamit, akkor szólj.
Sormo csak bólint, majd elindul amerre mutattam neki.
Mikor elindulok, a pisztolyaimat eltüntetem, helyette a nagyapámtól kapott íjat és kardot idézem meg. A kardot felcsatolom az övemre, az íjat a tegezzel együtt pedig átvetem a vállamon. Ezután nekilátok a romok átvizsgálásának. Nem tudom, hogy mennyi ideje már annak, hogy a romok között kutakodok, amikor egyszer csak meghallom Sormo nyávogást. Azonnal abbahagyom a kutatást és elindulok amerről hallani véltem Sormo hangját. Egy kis idő múlva végre megérkezek, Sormohoz, aki éppen egy szobrot vizsgálgat.
- Hmm. Nem semmi szobor. - mondom, majd én is megvizsgálom
Egy ideig eltart, míg minden zegét-zugát megvizsgálom, de számomra semmi érdekest nem vélek felfedezni rajta. Miután végeztem tájékoztatom Sormot az utamról.
- Nem találtam semmit és senkit a romok között. Teljesen lakatlan az egész.
Mivel Sormo még mindig a szobrot nézi, ezért megkérdezem tőle.
- Mi olyan érdekes ebben a szoborban, ha megtudhatnám?
- Nézd meg a szobrot! Írás van rajta és ilyen különös mélyedések mintha passzolna ide valami, olvastam erről egy könyvet régen.
Újra megnézem ahol Sormo a szoborra mutat és most már én is felfedezem, amikről beszélt. Miközben megnézem a szoborban lévő mélyedéseket, valami az eszembe jut.
~ Mintha láttam volna valami hasonlót. De hol is? Mindegy, nem rágódok ezen.
Ellépek a szobor mellől majd Sormo felé fordulok és megkérdezem a szoborról, mivel többet szeretnék megtudni.
- Mit olvastál róla?
- Régen, akkor használtak ilyeneket, ha el akartak rejteni valamit, vagy valamilyen mágiát megidézni, talán illenek kövek a mélyedésekbe. – mondja Sormo, minthogyha csak a könyvből olvasná.
És ekkor eszembe, jut, hogy amikor Sormo nyávogását meghallottam, mintha találtam volna pár olyan követ, ami a szoborban lévő mélyedésekbe illene.
- Mintha láttam volna pár hasonló követ, ami talán beleillenek a mélyedésekbe. - közlöm vele.
- Nézzük meg őket. – mondja Sormo tettre készen.
- Rendben. Kövess. - mondom, majd intek és elindulok amerről jöttem.
Kis idő múlva és pár méterrel arrébb meg is érkezünk ahol kutakodtam és megmutatom a köveket. Sormo elkezdi vizsgálni őket én közben pedig figyelem őt. Mint kiderült a kövek nagy része értéktelen kavics volt és csak két darab volt, ami tényleg beleillik a szoborba.
- Menj és tedd be őket, én keresek még. - nyávogja Sormo majd felrepül és eltűnik a szemem elől.
Felkapom, amikre azt mondta, hogy vigyem és elindulok velük vissza a szoborhoz. Mikor visszaérek, elkezdem belepróbálgatni a köveket a résekbe, majd pár perc múlva sikerül is a helyükre tenni őket. Ezután várakozni kezdek, mivel meg akarom várni, hogy Sormo mire jutott. Nem telik el sok idő és Sormo visszaér, szájában egy kővel.
Miután leszáll elém, a követ a kezembe rakja, és azt mondja.
- Csak ezt az egyet találtam, egy hajdani torony tetején.
- Értem. - mondom és azt is beleillesztem a helyére.
Miután ezzel is megvolnék Sormo felé fordulok, és azt mondom.
- Nos, akkor menjünk még keresgélni. Most már csak négy darabot kell megtalálnunk. Te is menj még keresgélni, de most maradja földön és nézzél be minden kis lyukba, amit látsz.
Meg sem várva a válaszát elindulok az egyik irányba, hogy felkutassam a többi darabot. Sok idő telik el és nem találok meg egy darab követ se. Közben pedig az idő is egyre röpül. Már lassan vége a reggelnek és közeledünk a délutánhoz is. Éppen az egyik régi épület romjai között kutatok, amikor is megnyílik a lábam alatt a talaj és zuhanni kezdek. Még meg sem tudok lepődni, amikor földet is érek. Mire sikerül magamhoz térnem feltápászkodok és körbenézek magam körül. Egyszer csak észreveszem, hogy nem messze a lábamtól ott pihen az egyik keresett darab. Mikor éppen felvenném a követ Sormo hangja megszólal a fejemben.
- Találtam még egyet. - mondja zavartan - De neked kell kiszedned.
- Mindjárt megyek, csak fel kell másznom innen. - mondom gondolatban - Merre vagy?- teszem még hozzá
- Egy kútnál.
Elvigyorodok az irónián " csöbörből vödörbe " majd miután felszedem a követ és sikerül kimásznom elindulok megkeresni Sormot. Mikor végre valahára megtalálom, odamegyek a kút széléhez és belenézek. Megállapítom, hogy elég mély ezért Sormo felé fordulok és megkérdezem tőle.
- Miért nem te mész le érte? Te tudsz repülni, simán lemehetnél.
- Mert... nem szeretem a vizet... – válaszolja Sormo szégyenkezve, majd hozzáteszi. - De leeresztelek a vízig, ha gondolod és utána kihúzlak.
- Hát az jó lenne. - mondom vigyorogva és közben ledobom a cuccaimat, amit nem akarok a kút mélyére magammal vinni.
Sormo válaszolva, grimaszolva ránéz a kút mélyén lévő vízre, majd pár másodperccel később szárnyakat növeszt és miután felkapott lassan elkezd leereszteni a víz közelébe. Mikor már majdnem elértük a vízhez Sormo hirtelen elenged és ő kilövell a magasba. Ennek következtében én egy hatalmas csobbanással beleérkezek a kút jéghideg vizébe. Miután sikerül a víz felszínén maradnom egy kis ideig, felnézek a kút szájához és felszólok.
- Hát nem egészen erre gondoltam.
Mivel nem érkezik semmi válasz, elkezdem keresgélni a követ. Annak ellenére, hogy jó mélyen lehetek, a kútban elég nagy világosság van ahhoz, hogy meglássam a kút alján a követ. Miután felkészültem a merülésre veszek egy jó mély lélegzetet és elkezdek lefelé úszni a kőért. Szerencsére sikerül felkapnom elsőre a követ és felúsznom vele mielőtt elfogyna a levegőm. Miután egy kicsit kifújtam magamat felszólok a kútból.
- Sormo! Megszereztem. Húzzál most már innen ki!
Sormo leereszkedik és némi tétovázás után, odanyújtja a mancsát, majd miután belé kapaszkodok, várom, hogy felvigyen. Érzem, ahogy Sormo megborzong, de végül készségesen felvisz a kút mélyéről. Mikor felérünk, letesz a földre, majd ő is leül tisztes távolságra tőlem. Miután kifújtam magamat azt mondom Sormonak.
- A többi már rád vár. Én megyek és megszárítkozom. Ha kell segítség, akkor csak szólj.
Sormo méltatlankodva morog egyet, de végül elindul keresni.
Miután eltűnik, a szemem elől felkapom a cuccaimat és elindulok a szobor felé. Miután odaérek, beillesztem a két újabb darabot. Ezután tüzet gyújtok, és miközben szárítkozom, várom, hogy Sormo visszatérjen. Lassan már hajnalodik, ezért előveszek a kajámat és falatozni kezdek. Már éppen elkezdenék bosszankodni Sormo késése miatt, amikor is hirtelen megjelenik lőttem. Amint meglátom, tudom, hogy valami nincs rendben ezért odasietek hozzá és amikor a közelébe érek meg is bizonyosodhatok arról, hogy Sormoval valami nincs rendben. Sormo pofáján és testének különböző pontjain horzsolások látszanak, bundájába tüskék akadtak. A szájában lévő követ ledobja elém, majd könnytől csillogó szemmel a mancsát nyújtja felém, amiben egy igen nagy tüske van beakadva.
- Hát veled meg mi történt? - kérdezem, miközben megpróbálom óvatosan kiszedni a tüskét a mancsából
- Tarajos sül. - motyogja bágyadtan Sormo, majd nyávog egyet, amikor kihúzom a tüskét.
- Tarajos sül? Hát jól elintézett nem mondom. – mondom neki vigyorogva.
- De én nyertem! – mondta diadal ittasan Sormo. - Viszont nem találtam meg az utolsót... - tette hozzá, majd elsántikált a tűz fele.
Amikor Sormo leült a tűz mellé hirtelen felpattan és felkiáltott. Miközben Sormo ezt csinálta belerúgott abba a valamibe, amire ráült. Megnézem azt a valamit, és amikor észreveszem, hogy az a valami a keresett kövek utolsó darabja elsötétül az arcom és felkiáltok.
- EZ EDDIG ITT VOLT? ÉS ÉN MEG NEM VETTEM ÉSZRE? Ó HOGY, AZ A MENNYBÉLI.......
Eközben Sormo türelmetlenül benyomkodta a köveket a szoborba.
Erre a szobron felfénylett az írás, majd rázkódni kezdett. Felállok és csodálkozva nézem a történéseket. A szobor egyszer csak megállt, majd elmozdult, felfedve ezzel a titkos lejáratot.
Sormo sokatmondó, önelégült tekintettel nézett rám.
- Mi van? – kérdezem.
- Én mondtam. - felelt mancsát nyalogatva Sormo.
- Igen megmondtad. De elég a dumából. Inkább menjünk.– mondom, majd felkapom magamra a megszáradt ruháimat, majd a cuccaimat és elindulok lefelé a lépcsőn, amely körkörösen halad lefelé. Nem látom, de még is tudom, hogy Sormo követ. Szinte évekig tűnő lépcsőzés után végre leértünk és ekkor egy fantasztikus helyen találtuk magunkat. Egy barlang kellős közepén köttök ki, amelynek nagyobb része egy hatalmas tó volt, amiben gyönyörű tavirózsák voltak. A barlangot még számtalan vörös rózsa és oly ritka virágok ékesítették még az összképet, melytől elállt a szavunk is. Végül csak nem maradtunk csöndben, Sormo halkan nyávog egyet én pedig hosszan füttyentettem ámulatomban.

Elgondolkodva bámulok az akváriumra, majd Tangora, akinek csodálata a halak iránt beteges éhségből adódó nyáladzásba csap át. Szemöldökömet felvonva markolok bele hátul a szőrébe, majd előrenézek, és elindulok, magam után húzva a kandúrt.
- Hé, hé ne! Ott vannak a halak… Tudod milyen érzés ez? Hát mit szólnál, ha én rángatnálak el a svédasztal látványától? - S csak folytatja, folytatja hisztijét, mikor egy újabb üvegfalhoz érek, mely egy másik „világot” tár elém: csöndre intem őt, ő pedig durcásan bár, de végül befogja.
Hosszú, lefele lejtő úton sétálok monoton, hosszan telő perceken át, s néha a falok eltűnnek, helyében az üvegek jelennek meg, egy-egy új nézetből felfedve a tengeri életet. Egyáltalán, hol van itt tenger?
Hamarosan az alagút szélesedni kezd, mígnem egy terem rajzolódik ki előttem, melynek látványa már elsőre annyira megrendít, hogy egy bizonyos pontnál nem is merek tovább nézni. Itt nincs üvegfal, mely belátást nyit a nyugodt, vízi életmódba: a falakon több tucat hulla lóg, melyeknek bőre groteszk módon elszürkült a haláltól. Arcuk, bár holtukban is szenvedés jele mutatkozik azon, valaha bájos és szép volt, testük aprósága pedig arra enged következtetni, hogy ők a hajadonok, melyek eltűntek a faluból.
Hidegrázás kezd el futkosni a testemen, és érzem, hogy a kandúrén is, majd folytatom a körülkémlelést: a szoba közepén kőemelvény emelkedik ki a földből, melyen egy, a többiekhez hasonló nő fekszik.
Most először vagyok képes megnyitni a légáramlataim, és nagy levegőt szippantani, ám hamar meg is bánom; a levegő dohos, haláltól büdös, és csak remélhetem, hogy nem kaptam el valami kórt ezektől a gyötrelmektől.
Közelebb lépek az emelvényhez, és végignézek az egykori szűzön: melleire pentagramma van felfirkantva, szemei pedig undorító módon nyitva maradtak. Kémlelni kezdem a testét, ám semmilyen jelet nem találok arra, hogy ölhették meg: még meg se fojthatták, mivel nincsenek zúzódások a nyakán.
A többi szűz sem sebesült. Akkor mi lehet ez?
Átsétálok a kőemelvény másik oldalára, hogy megnézhessem, mit rejt a magasba emelkedő tartón a vastag könyv: egyből fel is csapom a fedelét. Pállott por szag késztet tüsszentésre, ám amint leáll a roham, olvasni kezdek.
Legalábbis próbálok – minden ügyködésem ellenére, egy szót se értek a könyvből. Ismeretlen betűk és jelentések vannak az egészben, pedig biztos hasznomra lehet…
Vállamat megvonva tépek ki egy lapot, amit úgy gondolok, hogy fontos lehet, majd még egyszer körülnézek.
- Itt semmi sincs, Tango, és kilel a hideg. Menjünk innen: túl sokszor voltam már tanúja annak, ahogy a holtak újra élni kezdenek. - Mordulok fel, majd megrázom magamat, hátha letéphetem az undor béklyóit, ám mind hiába.
- Egyetértek. - Hangsúlyából kiszűrődik az is, hogy még inkább oda van az ötletért, hisz újra láthatja a halakat.
Mivel a szobából más út nem vezet, csak az, ahonnan jöttem, nagy léptekkel el is indulok, ám váratlanul egy hulla robban a látóterembe, amit én heves sikoltozással fogadok.
A halott egyből a földre rogy, én pedig heves szívverésem közepette felé lendítem a lábam, hogy arrébb rúgjam – ejj, mikor lettem én ennyire hullagyalázó? – mikor ő nemes egyszerűséggel ráfogott a bokámra, még egy sikítást kiváltva belőlem.
Remegve emelem fel a kezem, mely fémes pendülés és fehéres fény közepette karddá változik, majd egyszerűen csak kettémetszem a zombi fejét, és lerázom magamról a testet. Hörgést hallok meg magam mögül: mindegyik kedves nőszemély elkezd lemászni a falakról, és egyenesen felém vonszolják magukat.
- Erről beszéltem. - Nyögöm iszonyodva, grimaszolva, és levágom a következő zombit, aki túl közel ér. Undor fog el, hogy nekem kell még egyszer megölnöm azt, aki egyszer már meghalt.
Tango feléjük száll, és tűzlabdákat hajigál mindenfelé, ezzel elszenesítve egy-egy fejet: nagyjából hattal sikerül végeznie, mire sóhajtva visszaszáll a hátam mögé, és pihegni kezd.
Folyamatosan hátrálok az alagútban, és sorra nyesem az életre kelt halottakat: legtöbbjük bután elesik a másik holttestben, van, amelyik a kardomba dől, de nem túl nagy meglepetésemre, egyik se lehet túl nagy kihívás. Egymást akadályozzák, lökdösik, hogy hozzám férjenek.
- Az én húsomból nem kaptok! Iron Dragon’s Roar! - Ordítok a maradék nagyjából egy tucat felé, mire azok –újra- holtan terülnek el, én pedig remegve kezdek el futni vissza, ahonnan jöttem.

Miközben ámultunk a látványon furcsa dolog történt. Egyszer csak egy megvadult hal repült ki a tóból, és belecsapódott Sormo arcába. Ezt a kis balesetet egy egyre hangosodó robajlás követett, majd egy cápa tör elő a földből, és megzabálta Sormot aki még mindig azzal foglalkozott, hogy megszabaduljon a pofájába csapódott haltól. Ezután a gravitációnak engedve a cápa visszasüllyed a földbe.
~ Hát ez meg mi a fene volt? Na, mindegy, úgy látszik, hogy egyedül kell megoldanom az ügyet. – gondoltam magamban miközben felmértem a környezetemet esetleges tovább jutási útvonalat keresve.
Miközben kerestem a tovább vezető utat, mivel közben rájöttem, hogy teljesen feleslegesen bámulnom az előttem lévő nagy halom vizet. Ekkor hirtelen a víz elkezdett újra fodrozódni, újból felhangzott az ismerős robaj, egyszóval ugyan az a folyamat előjeleit kezdtem el felfedezni, mint ami Sormot végzetét okozta.
~ Na, már csak az kéne, hogy én is eltűnjek egy nyavalyás cápa gyomrában. Azt már nem! Én nem leszek haleledel. Most azonnal elhúzom innen a csíkot. – gondoltam magamban, miközben megpróbáltam minél távolabb kerülni az előző tartózkodási helyemtől.
Azonban ez nem sikerült, mivel egy nagy erejű rengés rázza meg a vájatot, aminek következtében az egyensúlyomat vesztettem és a földre kerültem. Már éppen felkészültem, hogy itt a vég és egy cápa martalékává válok, helyette viszont egy jókora hal jelenik meg a vízben, ami egyszer csak kidugta a teljes testét a vízből és rám nézett. Egy ideig vártam, hogy a hal elkezdjen fuldokolni a szárazon, de ez elmaradt, sőt még valami váratlan dolog is történt.
- Üdv. Végre valahára idevetődött valaki aki, talán jelent egy kis kihívást a számomra. Mióta el vagyok zárva az otthonomtól, semmi szórakozásom sincs, és így kénytelen vagyok itt halálra unni magamat. De most talán újra kiszórakozhatom magamat. Bár ahogyan elnézlek, te sem fogsz valami sok vizet zavarni. Hamar végzek veled, is mint a többiekkel.
~ Ez most komoly? Először a társamat felfalta a föld alól előtörő cápa. Most meg egy beszélő hal szól be nekem, aki még ráadásul még meg sem fullad a szabad levegőn. Ez már kezd kissé sok lenni. – gondoltam magamban, miközben feltápászkodtam a földről.
Mivel nem jutott semmi más kérdés az eszembe ezért megkérdeztem tőle:
- Nem nagyon értem, hogy miről beszélsz. De remélem megoldhatjuk békésen is a dolgot. Nem akarok én semmi rosszat. Lennél olyan szíves és megmondanád, hogy hol vagyunk? Nagyon hálás ennék érte.
- Nem vagyok köteles válaszolni a kérdésedre. – válaszolta a hal flegmán. – De ha esetleg legyőzöl, akkor talán elmondom neked. De mivel ez biztosan nem fogod tudni megcsinálni, így sose fogod megtudni.
- Azt majd meglátjuk. – mondtam idegesen, majd egy kis koncentrálás után megidéztem a pisztolyaimat.
- Hmm. Talán még sem vagy olyan reménytelen, mint az elsőre láttam. Egy biztos, hogy én nagyon jól fogok szórakozni. – mondta a hal és nekem támadt.
Egy ideig azt hittem, hogy gyerekjáték lesz legyőzni ezt a kis felfuvalkodott vakarcsot, de ahogy elkezdődött a harc megváltozott a helyzet. A hal ismét meglepett engem. Szinte állandóan rengette a földet, közben pedig villámokkal lövöldözött felém. Hiába, hogy eleve egy különleges lényről volt szó, de nem néztem volna ki, hogy ilyenekre képes. Hiába vetettem be minden tudásomat és erőmet, mégsem tudtam legyőzni a folytonos egyensúlyvesztés, és a jól időzített villámok miatt. Helyzetem egyre kilátástalanabbá vált, de egyszer csak a vízből előmászott egy férfi, amire a hal is felfigyelt így egy kis lélegzetnyi időhöz jutottam. Miközben pihentem a fickóra néztem, hogy jobban megnézzem magamnak, hogy ki is ő. A fickó tiszteletet parancsoló jelenség volt, abban nem volt semmi kétségem. Szálfatermetével, behízelgő vigyorával, szőkés-vöröses üstökével jó benyomást keltett, furcsa mégis tetszetős öltözékével hasonló feltűnő egyediséget véltem felfedezni, mint egykori társamban, Pávában.
- Uhh. Végre sikerült. Átúszta az átúszhatatlan tavat! Én vagyok az egyetlen, aki képes volt erre a bravúrra. – mondta a fickó, miközben gyöngyházfényű mosolyát ránk villantotta.
A hal egy ideig csak tátott szájjal bámulta a fickót, valószínűleg őt is meglepte, hogy került ide a fickó; majd miután visszatér a lélekjelenléte hitetlenkedve megkérdezte a fickótól.
- Te meg hogy kerültél ide?
A fickó a halra nézett, majd büszkén kihúzta magát és azt mondta.
- Láttam egy rést a falon miközben erre tartottam és áttörtem. - válaszolta nemes egyszerűséggel a fickó.
- Micsoda? De az lehetetlen. Hogy voltál képes áttörni a falat? – kérdezte a fickótól, majd meg sem várva a választ dühöngeni kezdett. – Te semmirekellő. Most elintézlek, amiért tönkretetted a gyönyörű otthonomat.
Miközben a hal készült, hogy nekitámadjon a fickónak, az sem volt rest és felé lendült közben pedig a semmiből egy pörölyt kapott elő. A fickó mikor már a hal előtt lát nem szórakozott vele, egyszerűen kupán csapta a halat. A hal kidől, én pedig hitetlenkedve bámultam a jelenetet.
~ Ezt meg hogy az ördögbe csinálta? Én nem voltam képes még egy kis sebet sem ejteni rajta, a fickó meg egy csapásra elintézte a halat. Ha erre képes volt, biztos valami hatalmas erejű mágus lehet. – gondoltam magamban, majd mikor visszanyertem a lélekjelenlétemet megkérdeztem tőle.
- Ki vagy te?
- Szerénység nélkül állíthatom, hogy a világ legerősebb, és legjobb képűbb egyénéhez van mákos, kis haver. -mondta vigyorogva a fickó.
Egy ideig egymással szemben álltunk és csak bámultuk egymást, majd végül megkérdeztem tőle.
- Velem tartasz e a küldetésemben?
- Küldetés? Miféle küldetés? - hirtelen felcsillant a szeme. - Hercegnők várják lovagi belépőnket? Királykisasszonyok dobják le értünk hajtömbjeiket? Kincsek hegye, sárkányok szele? Egye fene, meggyőztél törpicur, veled tartok.... és akkor mond meg, merre kell menni. - nézett közben körbe.
- Egyenlőre én se tudom, hogy merre tovább, úgyhogy menjünk és keressük meg együtt. - mondtam, majd elindultam egy irányba.
A fickó csak bólintott, majd elindult velem együtt keresni a tovább vezető utat. Egyenlőre úgy döntöttem, hogy még nem mondom el neki, hogy mire vállalkozott, majd később mondom csak el neki.Miközben keresgéltünk, néhány újabb kérdés jutott eszembe, amit rögtön meg is kérdeztem tőle.
- Mi a neved?
- Szólíts Dekar-nak, de az izomkolosszus névre is hallgatok.
- Honnan jöttél?
- És még engem neveznek tompának, hát a vízből, nokedli.
- Mi dolgod van itt?
- Háááát.... öhh, elfelejtettem. - mondta kissé megszeppenve Dekar.
- Ki küldött ide?
- A sors, és a reggeli testmozgás. Tudod, ha nem tartom kondícióban magam, akkor hamarabb elszáradok, mint egy csiga a sótól.... ami elég hamar teszi azt. - mondta Dekar, közben pedig magabiztos fejet vágott.
Ezek után úgy döntöttem, hogy elég lesz a kérdezősködésből, inkább a feladatomra koncentráltam, hogy végre tovább jussunk innen.

Hosszas keresgélés után sem találtunk tovább vezető utat Dekarral. Így végül azt javasoltam, hogy menyünk vissza oda ahonnan én jöttem, hátha találunk ott tovább vezető utat. Így hát elindultunk Dekarral visszafelé a járaton. Miközben haladtunk visszafelé, egy gócponthoz értünk ahová még két járat csatlakozott. Az egyik felől hangokat hallottam, így intettem Dekarnak, hogy készüljön, hátha szükség lesz a kezében tartott pörölyre. nem kellet sokat várnunk, és a járatból kilépett egy lány egy exceed társaságában. A lány azonnal kiszúrt minket, és egy ideig csak egymást figyeltük. Eközben végigmértem a két új jövevényt. A lány fiatalabb volt nálam, de ennek ellenére az arckifejezése többet mutatott róla. Pár centivel alacsonyabb volt nálam, bár nem ez tűnt fel legelsőnek. Csinos lány volt, ezen még az sem tudott változtatni, hogy szeme karmazsinvörösen villant felém és haja, mint az öregeké ezüstfehéren csillogott. Ruhája annak ellenére, hogy egyszerű volt mégis arra utalt, hogy nem az itteni falu elrabolt lányai közé tartozik. Meg aztán ott volt az exceedje is, amit leginkább varázslók szoktak társul választani. Az exceedje igen furcsa volt, bundája a hó párducokét idézte, fehér alapon fekete pöttyös volt, látszólag dús és selymes. Ennek ellenére a teste nem volt olyan, mint az átlagos exceedeké, nyúlánk volt végtagjai pedig izmosak voltak. Ezen felül, ráadásul igen morcos képet vágott, mintha csak valaki igen felbosszantotta volna. Végül aztán Dekarra figyeltem fel, mivel eléggé bámulta az újonnan érkezett lányt. Félő volt, hogy egymásnak ugranak, ezért inkább elé álltam.
~ Akár hogy is, de addig nem bízhatok meg bennük, míg nem tisztázzuk ezt a helyzetet. Ami eddig itt történt eléggé paranoiássá tett. – gondoltam magamban.
- Helló... gondolom, a küldetésre jöttél te is. Mi a fene hozna ide bárkit is? A nevem Rika. Örülök, vagy mi. – szólalt meg aztán a lány, mintha csak a kínos csendet akarná megtörni.
A macskája nem mutatkozott be, továbbra is morcosan áll a gazdája mellet.
- Üdv. Akamatsu Gempachinak hívnak. Örvendek a találkozásnak. – mutatkozok be én is, majd megjegyzem - Nem is tudtam, hogy az öreg még egy csapatot küldött a lányok felkutatására.
- Talán biztosra akart menni... – mondta Rika.
Bólintottam, majd megkérdezem.
- Csak ti vagytok?
- Csak mi. Nem, mintha ti többen lennétek. – válaszolja Rika, majd megkérdezi. - Mihez akartok kezdeni?
- Hát mi többen kezdtük, de aztán lemorzsolódtunk út közben. - mondom kissé szomorúan, majd visszatér a régi átlagos arckifejezés és megkérdem - Akkor innentől együtt folytatjuk? És ha igen akkor tartanánk-e egy rövid információ cserét?
- Együtt. - fintorog - Megtaláltam a szüzeket. Mind holt, és mégis élnek.
- Hmm. Csak nem egy fekete mágussal hadakoztál? - kérdem, miközben feljebb tolom az orrnyergemen a szemüvegemet.
- Csak a holtakkal. – jelenti ki egyszerűen.
- Akkor a mágusunk nem bukkant még elő. - jegyzem meg kissé mérgesen, majd azt mondom. - Velem semmi érdekes nem történt. Találtam egy helyet, ami eléggé bizarr egy ilyen helyen. Hogy pontosabb legyek valami földalatti tavat vagy valami hasonlót, amiben egy elég furcsa beszélő hal élt. Ott ismerkedtem meg új társammal. - bökök a mellettem álló Dekarra aki ép az orrát túrja bőszen. - Ennyi az én történetem röviden. - Akkor ezek szerint vége a megbízatásnak? - kérdezem majd miután hagytam egy kis gondolkodási időt neked.
- Ja. Mehetünk a pénzért... – mondja Rika
- Épp ezt akartam mondani. - mondom mosolyogva, majd intek a kijárat felé és azt mondom.- Csak utánad.
Rikat és az exceedjét követve elindulunk, hogy elhagyjuk ezt az átokverte helyet. Miközben ballagunk, kifelé azon gondolkodom.
~ Hát ennyi lett volna? Vége van az egésznek. Pedig még azt hittem lesz még valami.
Gondolatmenetemet megszakította, hogy egyszer csak észrevettem, hogy a kifelé vezető járat le van zárva. Ekkor Rika nekiesett a nyílásnak először mágiával, majd pedig a karddá változtatott kezével. Mivel nekem már máskor is volt tapasztalatom hasonló helyzetekkel, meg sem próbáltak erőszakkal kinyitni a nyílást.
- A francba!- káromkodja el magát Rika, majd hátrafordul és megkérdezi. - Mi ez?
- Úgy látszik valaki lezárta a kijáratot. – jegyzem meg.
- Azt hiszem, valaki jó megfigyelő. – mondja gúnyosan Rika, majd elindul visszafelé.
- Most hova mész? - kérdésemre nem válaszolt, ezért én se kérdek, többet csak utána indulok és követem.
Egy ideig semmi sem történt, csak haladtunk előre Rikat követve, majd egyszer csak megéreztem az elmúlás eltéveszthetetlen szagát.
~ Szóval a lányokhoz megyünk. Talán ott lesz a fekete mágus is, aki az egészért felelős. – gondoltam magamban, miközben megidéztem a két pisztolyomat. Ezután beléptem a terembe, ahol iszonytató látvány tárul a szemem elé. A lányok testei a falakról lógtak, arcuk különös és rémisztő grimaszba borul, szinte minta egy rossz álomba csöppentem volna. Továbbá egy fekete taláros alak volt előttünk, akinek sötét arca, sötét haja, sápadt bőre volt.
~ Megvolt hát, akit kerestünk. Itt a fekete mágus. – gondoltam magamban, miközben közelebb léptem.
- Ha itt lettem volna, a gonosz erő sosem tudott volna szűzvérhez jutni. – jegyeztem meg mellékesen Deka, mikor ö is színre lépett.
- Te meg ki az ördög vagy? Csak nem te gyilkoltad le a lányokat? – kérdezem aztán, mikor ismét visszanyertem az önuralmamat.
- Nem hiszem, hogy válaszol. - morog Dekar megjegyzése után, majd karddá változtatja a kezét, és nekiront a fickónak.
Ekkor a férfi intett egyet, és az egyik hulla lejött a falról. Mintha csak egy marionett bábuval játszana, úgy mozgatta az ujjait, a hulla pedig engedelmeskedett neki. Rika nem teketóriázott egyetlen csapással kettészelte a felé közeledő hullát. A fickó elmosolyodott, majd ismét intett egyet, viszont ezúttal az összes holtest lejött a helyéről.
- Vessétek be magatokat ti is, én egyszer már eljátszottam ezt a játékot! – mondta Rika, miközben belevetette magát a küzdelembe.
Rika semmilyen technikát nem használt, egyszerűen és brutálisan pusztítani kezdte a zombikat.
- Nem játszani jöttem! - mondtam dühösen, majd becéloztam a tőle legtávolabbi kis csoportot és egy Crystal Shot-ot küldtem feléjük. Már éppen készültem, hogy szóljak Dekarnak is, amikor észrevettem, hogy már javában írtja a zombikat a pörölyével. Mivel a maradékkal ketten is el tudtak bánni én ezért a fickót céloztam be, és elküldtem felé egy Mad Shot-ot. Kis ideig kénytelen volt irányítás nélkül hagyni a zombikat, amíg kitért a lövedék elől. Nem kellet sok idő, és az összes zombival végeztünk
Miután Tabu az útólsóval is végzett leteperte a férfit, és a torkának szegezte a pengéjét.
Eközben közelebb mentem hozzájuk és azt mondtam.
- Ne volt valami nagy kihívás. Azt hittem többre képes a fickó.

Felrohantam az alagúton, és majdnem belerohantam két másik jövevénybe: az egyik egy nálam magasabb, fekete hajú, és igencsak vékony testalkatú srác volt, míg a másik egy egészen együgyűnek tűnő, hatalmas termetű férfi volt. Sokáig csak álltunk, néztük egymást, ő pedig leplezetlenül végigmért engem, majd Tangot is. Zavart a tekintete, legszívesebben kitekertem volna a nyakát – tanulja meg, mit bámul…
- Helló... gondolom, a küldetésre jöttél te is. Mi a fene hozna ide bárkit is? A nevem Rika. Örülök, vagy mi. – Szólaltam meg végül. Nem volt kedvemre a beszélgetés, de rá kellett kényszerülnöm, hogy infókat tudjak meg róla.
- Üdv. Akamatsu Gempachinak hívnak. Örvendek a találkozásnak. – Mutatkozott be válaszként. – Nem is tudtam, hogy az öreg még egy csapatot küldött a lányok felkutatására.
- Talán biztosra akart menni... - Motyogtam, ő pedig bólintott.
- Csak ti vagytok?
- Csak mi. Nem, mintha ti többen lennétek. – Szemrehányásnak szántam, de ő ezt látszólag nem vette fel magára. - Mihez akartok kezdeni? – Tértem a lényegre.
- Hát mi többen kezdtük, de aztán lemorzsolódtunk út közben. - Elszomorodott. - Akkor innentől együtt folytatjuk? És ha igen akkor tartanánk-e egy rövid információ cserét?
- Együtt. – Elfintorodtam a szó hallatán. Ez volt a legutolsó dolog, amiről hallani akartam, de nem tehettem mást. - Megtaláltam a szüzeket. Mind holt, és mégis élnek.
- Hmm. Csak nem egy fekete mágussal hadakoztál? – Feltolta a szemüvegét, én pedig megráztam a fejemet.
- Csak a holtakkal. – Ennyit reagáltam még hozzá.
- Akkor a mágusunk nem bukkant még elő. – Mérgelődött. - Velem semmi érdekes nem történt. Találtam egy helyet, ami eléggé bizarr egy ilyen helyen. Hogy pontosabb legyek valami földalatti tavat vagy valami hasonlót, amiben egy elég furcsa beszélő hal élt. Ott ismerkedtem meg új társammal. – Rámutatott az együgyű férfire, aki intelligenciáját megmutatva, szinte könyékig elmerült az orrában. - Ennyi az én történetem röviden. Akkor ezek szerint vége a megbízatásnak?
- Ja. Mehetünk a pénzért... – Feleltem hanyag módon. Tényleg nem érdekelt már más, csak az, hogy elmenjünk innét.
- Épp ezt akartam mondani. - Elmosolyodott, és a kijárat felé intett. - Csak utánad.
Rögtön el is indultam előre, Tangóval az oldalamon; ám nem számítottam arra a kellemetlen csavarra, hogy a kijárat le van zárva. Úgy gondoltam, hamar át tudom törni: az Iron Dragon’s Roarral próbálkoztam, ám miután az egy karcolást is alig hagyott a torlaszon, a karddá változtatott kezemmel kezdtem el csépelni – sajnos ez se vezetett eredményre.
- A francba!- Szidtam a torlaszt, majd hátrafordultam. - Mi ez?
- Úgy látszik valaki lezárta a kijáratot.
- Azt hiszem, valaki jó megfigyelő. – Kezdtem el gúnyolódni rajta, majd elindultam abba az irányba, ahonnét jöttem.
- Most hova mész? – Kérdezte, de én csak haladtam előre. Majd meglátja!
Szinte berobbantam a terembe, ahonnan nemrég még kifutottam. A zombi lányok visszamásztak a helyükre, és a terem közepén egy új jövevény állt, egy fekete csuklyás mágus.
- Ha itt lettem volna, a gonosz erő sosem tudott volna szűzvérhez jutni. – Nyögte be az együgyű. Fáradtan felsóhajtottam.
- Te meg ki az ördög vagy? Csak nem te gyilkoltad le a lányokat? – Egyre fárasztóbbnak éreztem, ahogy az önjelölt hősök felesleges kérdéseket tesznek fel.
- Nem hiszem, hogy válaszol. - Mormogtam, majd újra karddá változtattam a karomat, és nekirontottam a csuklyásnak.
A mágus egyből maga elé rántott egy hullát, én pedig egy lendületes csapással kettészeltem azt.
- Vessétek be magatokat ti is, én egyszer már eljátszottam ezt a játékot! – Kiáltottam nekik, és egy újabb hullát vágtam szét. Nem értettem, hogy tudnak ilyen gyorsan regenerálódni, de mindegy volt. Zombit zombi után öltem, és ez volt a lényeg.
- Nem játszani jöttem! - A „dühös” megjegyzéstől nevethetnékem támadt, de inkább visszafojtottam. Az együgyű pöröllyel, a másik a pisztolyaival harcolt, így rájuk hagytam azokat, amik túl távol voltak még tőlem. Legalább tudtam azoknak a szétvágásával foglalkozni, akik közeledtek; hamar vége lett a csatának, és miután az utolsót is kettévágtam, letepertem a férfit, és a karddá változtatott karomat a torkának szegeztem.
- Ne volt valami nagy kihívás. Azt hittem többre képes a fickó. – Újabb fáradt sóhaj hagyta el a számat – miért próbál hatásvadászkodni?