Az elveszett lány visszatérése (+18)

A viskón kívül az idő szeles, hallatszódik a suhogása, a falevelek csörgése, mikor nekiszállnak a fából felhúzott falaknak. Legalább a deszkákból összetákolt fal jól meg van csinálva, így a szél nem tud bejutni. Néhol felfedezhető egy-egy kis javítás, de a vadász, akié korábban lehetett a kis kalyiba, jó munkát végzett az összerakásakor. Valaha csapdák, prémek, puskák, esetleg nyúzókészlet díszíthette a helyiséget, most viszont csak egy asztal foglal helyet az egyik sarokban, melyen rengeteg bizarr szerszám, fogó meg istennyila van, amivel többnyire fájdalmat lehet osztani, s a szadok igazi álma lenne.
Az kis viskó egyetlen ajtójával szemben, az egyik sarokban, hol félhomály uralkodik, egyetlen kis napsugár tör a tetőablak felől, s világít meg egy erőtlen, ködös tekintetű arcot. Egy arcot, mely egykoron szép volt, derűs, mosolygós, most viszont koszos és sebes. Érzelmeket aligha lehet rajta felfedezni, az idő mindet eltüntette róla. A lány, akinek eme arc a tulajdonában van, Zariiin Meido, a Dragon Fangból.
A lány egy széken ül, melyhez oszló hullák idegtől összerándult karjai tartják leszögezve. Minden végtagjába két-két halott kapaszkodik, s nem bír tőlük megmozdulni, jóllehet már rég meg se próbálta. Egész testében le van gyengülve, az alultápláltság nyomai mindenhol felfedezhetők rajta. Arca mindkét oldala is be van esve.
Nem mindig volt így tartva: székhez "láncolva", víz és élelem nélkül. Ez csupán pár hete van így, de ő ezt nem tudja, mert teljesen elvesztette az időérzékét, már rég óta. Korábban a falhoz volt láncolva, de mióta az egyik fogva tartója, a "kedvesebbik" meghalt, azóta ilyen bánásmódban részesül...

A lány fülei kicsit megmozdulnak, mikor odakintről tücskök ciripelését hallja.
- Lisa, megint este van... - nyögi a lány majd hegyezi a fülét. Újabban felvette ezt a rossz szokásai közé, mikor kérdez valamit a "jobbik énjétől" hiába a fejében kapja a választ, akkor is a fülével akarja hallani. Talán jobb is így, csökkenti azt az érzetet, hogy egyedül van a problémájával.
- Ahh, jól van királylány, cseréljünk helyet... - egy mogorva női hang válaszol neki.
Teste elernyed egy pillanatra, majd új erő száll bele. Egy határozottabb.
- Ne aggódj királylány, ma lelépünk innen... Elég erőt gyűjtöttem egy ex-quipre, de ha végeztem, neked kell átvenned, menni fog?! - mosoly húzódik az arcára, de van benne valami furcsa, amitől kirázza az embert a hideg. Olyan, mint amikor valaki őrültségre készül, mégis már előre élvezi a pillanatot, mikor az bekövetkezik. Egy halovány, félelemmel teli hang válaszol:
- I-Igen. Akár milyen rossz is lesz, kibírom... - ezután csönd következik.
Lisa az ajtóra szegezi a tekintetét, hangokat hall, léptek hangjait, aztán azt, hogy az ajtóval babrálnak, biztos lakat van rajta. A csörgés abbamarad, majd az ajtó szépen lassan nyikorogva kitárul.
- Na gyere te mocsok, végezzünk minél előbb, nem érek rá..! - mondja Lisa, s szavai mögött utálat bujkál.

- Fáradok, Gabriel. - lihegte Sho, ahogy az eget hasítottuk. Csendben bólintottam, és megpaskoltam az oldalát.
Hetek óta nem voltunk otthon, igazából ha valaki kérdezné, meg sem tudnám mondani, hogy mit csináltunk azóta, hogy a tragédia óta visszatértünk Erába, aztán egyszer csak eltűntünk a céhházból. Lehet már keresnek minket. Ki tudja? Everoth rám hagyta, hogy maradjak kéznél, ha bármi információval tud szolgálni, azonnal értesít, de ő bármikor megtalál, gyakorlatilag bárhol.
- Keressünk valamit, ahol meg tudjuk húzni magunkat, és kialusszuk magunkat. - leheltem magam elé. Én sem gondolkodtam komolyan, hogy be tudom ezt mesélni magamnak. Két hét telt el azóta, és összesen nem aludtam annyit, mint azelőtt két nap alatt. - Vagy legalábbis... pihenünk.
- Rendben. - szólt, és némán haladtunk tovább.
Alattunk sötét, átláthatatlan erdő terült el, fogalmam sem volt róla, hogy merre járunk, és melyik a legközelebbi város, de mérget mertem volna venni rá, hogy Sho igen. Kettőnk közül ő volt az, akinek jobb volt a tájékozódási készsége, és az igazat megvallva engem egyáltalán nem is érdekelt. Nekem már nincs hova mennem...
- Ahhoz mit szólsz? - szólt hosszú, hallgatással eltöltött percek után, fejét kissé jobbra fordítva, ahol szinte kiütötte az ember szemét egy kisebb tisztás a sűrű fák lombjai között. - Erdészháznak nézem, de nem látom jól.
- Ha nem is az, nem megyünk tovább, pihenned kell... Egész héten nyúzta-
- Hallgass! - fojtotta belém a szót, és egészen addig meg sem szólaltunk, míg le nem szálltunk a tisztáson.
A repülés lendületétől még pár lépést megtett a földön, aztán megállt, és megvárta, míg leszállok. A nap, mintha félne valamitől, egyre gyorsabban ment lefelé, utolsó sugarai viszont még megvilágították a viskót. Egy darabig csak álltunk ott. Éreztem, hogy a szél játszik a hajammal, Sho bundája olykor hozzá-hozzá ért a vállamhoz, és bár jó tíz lépésre álltunk a kuckótól, hallani lehetett, ahogy süvít a levegő a falakon. Nem az a hang volt, amit akkor hall az ember, amikor átfütyül rajta, hanem amikor folyamatosan ostromolja azt.
Végül elindultam, Sho mellettem. Az ajtó látszólag gondosan be volt zárva, s bár nem pislákolt semmilyen fény odabentről, ez arra engedett következtetni, hogy van is bent valaki, nem szeretné, ha szó nélkül rátörnénk az ajtót.
Megfogtam a kilincset, lenyomtam, de hiába szaladt le könnyen, az ajtó nem nyílott, sőt, apró szemű lánc csörrent meg rajta.
- Ebben sem lakik már senki. - jegyezte meg Sho.
- Mhm. - dünnyögtem, aztán leakasztottam a kardom, és lefeszítettem a lakatot, ami összezárta a láncot. Benyitottam az ajtót, és gyorsan végigfutott a tekintetem az egész helyen, azonban csak egyetlen ponton akadt meg. Azon az egyetlen helyen, ahova még a tetőablakon bevilágított egy fénysugár. Egyszerre csak hullaszag csapta meg az orrom, mielőtt közelebbről szemügyre vehettem volna a sarkot, aztán...
Groteszkebb látványt normális ember nem igen láthat, de engem már meg sem lepett. A sarokban egy csont és bőr lány ült egy széken. Szemeiben semmilyen értelem nem csillogott, de még határozottan élt. Egyetlen érzelem sem volt leolvasható az arcáról, több, mint valószínű, hogy az éhség miatt ilyen kába, szinte félholt. Karjait és lábait a legritkább, és legundorítóbb kötél tartotta; hullák szorították mindenét, moccanni sem tudott.
- Az istenekre! - emelte fel a hangját Sho, de nem tudott közelebb lépni, ahhoz alakot kellett volna váltania, de én szapora léptekkel haladtam.
- Hé! - emeltem fel a hangom, ahogy a lány mellé értem. - Hé, hallod, amit mondok? Sho, fényt!
Az ajtóban álló farkas lefeküdt, hátán lévő lángok magasra csaptak, és beragyogták az egész viskót. A felismerés olyan volt, mintha kalapáccsal vágtak volna fejbe, hiszen én ismerem ezt a lányt ez.. az nem lehet, már régen nem is kereste a céh... ez..
- Mei, te vagy az?!