Nagyküldetés - Bolyongás az ismeretlenben(Eddard, Rohandar, Mateus, Kato, Gempachi, Kao és Tabuchi)

A fák levelei már sárgába fordultak, és elkezdtek lehullani. Az időjárás egyre hidegebb lett, és odakint tombolt az eső, mely még barátságtalanabbá tette a külvilágot. Én Froozer társaságában a szobámban voltam éppen, mikor is az egyik céhtag hírül adta, hogy azonnal kapjam össze magam, mert a mester rám vár.
Ez már minden megközelítés szerint rosszat jelentett. Akkor szokott hívni, ha valami gondja van velem, vagy ha valamilyen feladatot akar a nyakamba varrni… nem is tudom, hogy melyik a rosszabb. De hát mit lehet tenni, ő volt a főnök, tehát kénytelen voltam a felszólításnak megfelelően cselekedni, és elsétálni a már jól ismert, ám annál inkább rühellt szoba felé. A farkas is velem tartott, készen állva arra, hogy elkísérjen, ha netán valamerre elküldene az öreg.
Bekopogtattam tehát az ajtón, majd beléptem a terembe.
- Csakhogy megérkeztél! – morogta kissé ingerülten a mester.
- Elnézést, azonnal jöttem, ahogy értesítettek. – mentegetőztem.
- Van egy fontos megbízatásom a számodra, és nem szeretném, ha csalódást okoznál nekem. – nézett rám komolyan és tekintélyt parancsolóan.
Ez kissé aggasztott, mivel idegesebbnek és morcosabbnak tűnt, mint máskor szokott.
– Hírek reppentek fel arról, hogy valaki vagy valami ismét befészkelte magát a Tower of Heaven maradványai közé. Nem tudni, hogy igazak-e a pletykák, de akárhogyan is, muszáj lesz utána néznünk. Nem hagyhatjuk, hogy bármi is a tudtunkon kívül folyjék ott. Menj oda és tudj meg minél többet! – adta ki az utasítást nekem.
- Értettem. De mégis mit keressek? – kérdeztem.
- Bármit, ami gyanús! – felelte burkoltan, hogy halvány lila gőze sincs róla.
Ezt követően távoztam a szobából, oldalamon Froozerrel.
- És most mi lesz? – kíváncsiskodott a familiárisom.
- Hogyhogy mi lesz? Elmegyünk, körülnézünk, aztán jövünk vissza. – válaszoltam egyszerűsítve a dolgokat. – Vagy talán úgy gondolod, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyhatnánk a kérését?
- Nem, ezt azért nem gondolnám. – vágta rá azonnal.
- Különben is, a megszerzett információk alapján jó esély van rá, hogy ott kell majd megütköznünk azokkal a mocskokkal, ráadásul lehet, hogy pont ők ténykednek ott. Akkor pedig már csak egy kis önzőségből sem árt, ha körbeszaglászunk. – határoztam el maga.
- Mondasz valamit. – ismerte el.
- Szóval indulás! Minél előbb végzünk, annál jobb! – kiáltottam fel.
Szokásunkhoz híven a szélmágiámat előtérbe helyezve lerepültünk a léghajóról, majd Hargeon felé vettük az utunkat, hogy találjunk egy megfelelő hajót, amellyel elutazhatunk a végső célunk felé. Nehéz lett volna olyan becsületes tengerészt találni, aki egyáltalán elvinne a szóban forgó helyre, nem hogy olyat, aki még nem is faggat túl sokat. Csábítóbb lett volna az az alternatíva, hogy egyszerűen csak elkössek egy hajót és egyedül menjek, de mivel nem értettem a vitorlásokhoz, annyi mágikus erőm pedig nem volt, hogy mágikus csónakkal menjek el addig, így nem maradt más lehetőség, mint hogy legénységgel menjek.
Megfordultam már néhányszor a városban, így felületesen csak, de ismertem a helyi viszonyokat, már ami persze az alvilág fellelhetőségét illeti. A legkézenfekvőbb ugyanis az volt, hogy bérelek egy nem egészen törvényes transzportert, nem egészen törvényes emberekkel a fedélzetén.
Bementem hát az alvilági figurák egyik kedvelt helyére, a Devil’S Nest nevű kocsmába, ahol is megmutatva a csaposnak a céhpecsétem, lejuthattam a földalatti szekcióba, ahol a többi illegális körökben mozgó jómadár vedelt.
- Lenne egy munkám a társaság valamelyik tagjának. Hajó kéne! – mondtam hangosan a terem közepén megállva.
- Biztos ez a legjobb módja az ügyintézésnek? – informálódott az oldalamon álló ordas.
- Miért, mi volt ezzel a gond? – értetlenkedtem.
- Nem fognak egymásnak esni vagy valami, hogy kié legyen a felkérés?
- És akkor mi történne? – kérdeztem teljesen nyugodt arccal.
- Végülis… - hagyta rám a kérdés eldöntését.
A felszólításomra nem volt akkora a tülekedés, mint vártam, de azért akadt három kapitány is, aki a megfelelő összegért cserébe örömmel elszállított volna erre-arra. Amikor azonban elárultam nekik a valódi célt, ahová tartok, mindegyik elkezdett ódzkodni:
- Nem hallotta a történeteket?
- Így van, ott lakik maga a gonosz! Oda még mi sem megyünk!
Érveltek sorra.
- Ugyan már barátaim, nem kell aggódniuk, hiszen én is magukkal megyek, és higgyék el, hogy én is tudok olyan rémisztő lenni, mint maga a gonosz! – néztem rájuk szúrós, „most megöllek” tekintettel, hogy ezt alá is támasszam.
- Egye fene, én elviszem oda, de csak kirakom és jövök is vissza! – szögezte le már előre.
Rövidke gondolkozás után beleegyeztem, és megegyeztünk a kifizetendő összeg mértékében is.
- Akkor holnap reggel ki is futhatunk. – mondta a kapitány, majd távoztam is a csehóból, miután rábólintottam.
- Biztos, hogy jó lesz ez így? – kérdezte Froo, miután kimentünk.
- Mégis mire gondolsz?
- Hát ha otthagynak minket, akkor mégis hogyan fogunk visszajutni? – faggatott.
- De legalább eljutunk odáig nem?
- Na jó, de akkor is… - húzta még mindig a száját.
- Ezen ráérünk majd gondolkodni akkor, ha ott leszünk. És különben is, szerintem meg fogjuk tudni beszélni vele, hogy megvárjon minket, nem kell ennyit aggodalmaskodni. – csitítottam.
- Ha te mondod... – jegyezte meg kissé gúnyosan, de végül elhallgatott.
Éjszakára kibéreltem egy szobát kettőnknek, s reggel újult erővel vághattunk neki a hosszú útnak. A kikötőben nem volt nehéz fellelni a rossz-arcú fickót, akivel a minap egyezséget kötöttem, s kifizettem neki az előleget, melyben már előzőleg megállapodtunk, majd felszálltunk Foozerrel a fedélzetre. Mindössze hat főből állt a legénység, és a hajó sem volt valami nagy, de így talán még jobb is volt, hiszen olcsóbban jöttem ki, no meg a feltűnés is kisebb volt.
- Akkor, ahogyan ígértem, elviszünk odáig, de aztán jövünk is vissza. – sulykolta tovább nem sokkal az indulás után a hajótulaj.
- Mondja csak kapitány, mégis mennyibe kerülne, hogy mégis csak maradjanak? – puhatolóztam.
- Semmi pénzért nem vagyunk hajlandóak ott vesztegelni, ezt jobb, ha az eszébe vési! – morogta vissza.
- Ugyan már, biztosan meg tudunk egyezni. – győzködtem tovább.
Hosszas egyezkedés volt, mire végre annyira rá tudtam őket venni, hogy öt nap múlva jöjjenek el ismételten arra a helyre, ahol kitesznek, s ha ott leszek, vegyenek fel. Ezt persze a tárcám is megsínylette, mivel az a fukar vénség nem adott előre semmit a felmerülő költségekre.
- De ezt akkor is be fogom rajta hajtani! – határoztam el magamban.
A szél egészen kedvező volt, így jó ütemben szelhettük a habokat. Nekem és társamnak nem volt dolgunk, mivel a legénység megcsinált minden szükséges feladatot, már persze ami a hajót illette. Leheveredtünk hát az egyik félreesőbb zugba, hogy lehetőség szerint ne legyünk láb alatt, és vártuk, hogy végre megérkezzünk. Hiába haladtunk gyorsan, mégis hosszú volt az út. Másnap láttuk csak meg a szigetet, melynek magaslata már egészen messziről is jól felismerhető volt. A parttól jó ötven méternyire horgonyoztunk le, s egy csónakot kaptam , hogy azzal ki tudjak evezni a partra.
- Akkor öt nap múlva ugyan itt ki fogunk kötni. Ha nem jelez, hogy érkezik, két óra elteltével elhajózunk! – szögezte le még a leszállásom előtt a kapitány.
- Megértettem, és köszönöm a fuvart! – biccentettem neki, majd lekecmeregtem a csónakba, majd megvártam, míg példámat Foo is követi.
- Egek, ez még rosszabb, mint egy vitorlás. – nyavalygott a farkas, bár jól látható volt az ábrázatán, hogy a gyomra bizony valóban rosszalkodhat.
- Ne aggódj, hamarosan szárazföldet érünk. – biztattam.
Majd elgondolkoztam, s meg is jegyeztem magamban, hogy ez alkalommal bizony nem is tűrte olyan rosszul az utazást a pajtásom, bár az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy eddig nem is voltak olyan nagyok a hullámok, mint az eddigi útjaink többségében voltak.
Az evezés kissé felélénkített, a sok tespedés után, így némileg energikusabban értem partot. Azonban még alighogy kiléptünk a partra, s megtettünk pár lépést, a föld beszakadt alattunk, és egy végeláthatatlan gödörbe kezdtünk el zuhanni mind a ketten.

A fák levelei lassan besárgultak és lehullottak róluk. Kint már egyre hidegebb volt így nem maradhattam az erdőben így a tenger felé vettem az irányt. Végül megszálltam egy tengerparti városban ahol a rossz idő miatt egyre többször volt ködös az idő. Ezért nem voltam hajlandó kimozdulni a városból egy fogadóban éltem napjaimat és vártam, hogy történjen valami. Mint máskor is a nap elejét szinte végiglustálkodtam a szobámban és vártam, hogy elérkezzen az este. Ugyan is este már volt értelme kimozdulnom a szobámból, mert akkor tévedtek be a városban lézengő kalandozók. A kalandozók pedig történetekkel és hírekkel szolgáltak minden egyes kupa sörért. Én már eléggé ismert voltam ebben a kis városban, így szinte már a legtöbb kalandozó csak azért jött, hogy meghívjam egy sörre. Így történt, hogy miután kimásztam a szobámból és lementem az ivóba. Mikor megjelentem a lépcsőn már is hívtak engem.
- Gempachi. Ha megtisztelsz azzal, hogy leülsz, mellém elmondom neked az összes új híremet.
- Szeretnéd hallani a legújabb történeteimet?
- Üdvözlet barátom. Ülj mellé és elmondom a legfrissebb híreimet.
Sok ajánlatot hallottam még különböző helyekről, de volt egy olyan érzésem hogy ne álljak meg náluk, hanem keressek tovább. Mikor leértem a lépcsőn végig pásztáztam a szobát, hátha meglátok valami olyat, ami rögtön megragadja a tekintetemet. Egyszer csak egy ismerős arc bukkant fel a látóteremen, rögtön arra is fordultam. Legnagyobb informátorom ült egy félreeső sarok asztalnál közben pedig kupával a kezében nekem integetett. Az informátoromat furcsa okok miatt Patkány becenévvel illették, amit előszeretettel használt is. Becenevét nem csak informátor munkája miatt kapta, hanem arcának furcsa formája miatt is, ami egy patkány pofájára emlékeztette az embert. Patkány volt az-az ember, aki ha a világ legeldugottabb zugában történt valami arról ő rögtön tudott. Nem lehetett tudni, hogy honnan, de abban biztos lehetett az ember, hogy Patkány információi a legmegbízhatóbb forrásból származtak.
~ Csak nem rád vártam? – kérdeztem meg magamtól.
Patkány felé indultam, majd amikor megérkeztem az asztala mellé leültem mellé. Patkány a kupája felé mutatott, én pedig tudtam mi a dolgom.
- Egy kupával a legjobb borból a barátomnak.
Nemsokára meg is érkezett Patkány fizetsége, amire rögtön le is csapott. Miután Patkány ivott egy-két kortyot a borból, majd rám nézett és az mondta.
- Ha meghallod, hogy mit csiripelnek, a madaraim el fogod dobni az agyadat.
- Csupa fül vagyok. – mondtam neki, majd a fejemet a kezemre hajtottam és felkészültem Patkány történetének meghallgatására.
- A madaraim hírt adtak, hogy a Tower of Heaven maradványainál ismét a gonosz munkálkodik.
- És ez miért is izgasson engem? – kérdeztem tőle tettetett unalommal.
- Te nem ismered a hely történetét?
- Te is tudod, hogy nem jártam és nem is hallottam még róla, úgyhogy kezdj hozzá a magyarázathoz.
- Rendben. – mondta Patkány. – Röviden annyit kell tudnod, hogy a Tower of Heaven egy kis szigeten helyezkedik el. A kis sziget mindig is vonzotta magához a gonoszt. Számtalanszor fordult elő a történelem folyamán, hogy sötét szekták végezték itt az ördögi kísérleteiket és szertartásaikat. Végül ez odáig fajult, hogy elkezdték megépíteni a Mennyország Tornya nevezetű építményt, ami kulcs egy ősi tiltott mágiához, az R-Systemhez. Végül egy volt tanácstag fejezte be az építkezést, ám mielőtt aktiválhatta volna a Mágus Tanács közbelépett és lerombolta az Etherionnal. A maradványai az óta is ott vannak, és ki tudja, talán most újra ellepi majd a gonosz a szigetet.
- Hmm. – nyögtem ki mikor Patkány befejezte a kis beszámolóját.
- Talán ez-az az esemény, amire eddig várakoztál.
- Meg lehet. Mindenesetre nem vesztek semmit azzal, ha odamegyek körülnézni. – mondtam Patkánynak.
- Holnap reggel indul egy bárka, ami elmegy az említett hely mellet. Ha akarod, feljuttatlak a hajóra. Körülbelül egy hét alatt elérheted a sziget partjait.
- Azt megköszönném. – mondtam neki.
- Akkor kapok még egy kupával? – kérdezte, majd felmutatta az üres kupáját.
- Hát persze. – mondtam neki. – Meg aztán egy ideig nem is leszek itt, hogy álljam a fogyasztásod.
Patkány rám vigyorgott, én pedig rendeltem még egy kupa bort.

Patkánynak igaza volt, az utat egy hét alatt sikerült megtennünk. Ennek ellenére az utazás gyötrelmes és végtelennek tűnő volt. A napok egyformán teltek, monoton kínná állnak össze a vízibetegség állandósága miatt. Naponta kétszer, hajnalban és szürkületkor kaptam enni, mindig ugyan azt: sózott halat, némi kenyeret és agy korsó vizet. Nem voltam hajlandó kimenni a kabinomból, míg meg nem érkeztünk ezért lassan, az izzadtság, a romlott étel és egyéb más szag tette még elviselhetetlenné az utat. Végül, ahogy közeledtünk a part felé egyre jobban kezdtem érezni magamat. Végre sikerül kimennem a kabinomból, a szobámban ismét tisztaság uralkodott és én is emberibbé váltam. Patkánynak hála sikerült megállapodni a kapitánnyal, hogy az egyik matróza kivisz engemet a partra, így nem kell nekem kiúsznom a partra. Mikor kiléptem a kabinomból, hogy elinduljak a csónakkal a sziget felé különös látvány fogadott. A tenger nyugodt és csendes, vékony pára gomolygott a fekete víztükör felett, kísértetiesen derengett benne a felkelő nap fénye. Miután kis csomagommal együtt beszállok, a csónakba elkezdenek leereszteni minket. Ezután, lassan de biztosan megindulunk a sziget felé. A mellém adott matróz szótlanul tette a dolgát, kicsit furcsálltam szótlanságát, de nem tettem szóvá. Végül megérkeztünk a partra, gyorsan kiszálltam és a matróz már fordult is vissza a kis csónakjával. Vállamra vettem a csomagomat, majd körbenéztem. Mivel nagy köd volt ezért nem nagyon láttam semmit sem a helyből.
~ Na, itt az ideje, hogy elinduljak. – gondoltam magamban.
Amikor elindultam befelé a partról egyszer csak beszakadt a lábam alatt a talaj. Megpróbáltam megkapaszkodni, de a kezemből minden kicsúszott és tovább zuhantam. A sötétség elnyelt és nem tudtam másra sem gondolni, minthogy meg fogok halni.

~ Átkozott időjárás! ~ morogtam magamban, miközben épp a Céh Épülete felé tartottam az esőben.
Épp Magnoliából tértem vissza mikor elkezdett zuhogni az eső, engem pedig rendesen bőrig áztatott egy perc alatt.
- Ha tudom, hogy ilyen idő lesz mire ideérek, Magnoliában maradok! - mérgelődtem tehetetlenül, míg végül el nem értem a céhházat, ahol le is dobtam magamat az egyik szabad székre.
~ Most még a szokásosnál is többen vannak itt. Biztos az eső... ~ gondoltam magamban mikor szétnéztem és megláttam az embertömeget. Legtöbbjük hozzám hasonlóan csöpögtek a víztől, a maradék pedig éppen száradt, így nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy szinte mindenki az eső elől menekült be ide.
Csendes magányban töltöttem az időt, próbálva minél több víztől megszabadítani a ruháimat, mikor egy hang ütötte meg a fülemet.
- Mateus! Jó hogy itt vagy, legalább nem kellett sokat keresgéljelek.
A hang irányába fordítottam a fejem, és megpillantottam egy harmincas éveiben járható, barna hajú férfi, erős arcszőrzettel.
- Segíthetek? - vonom fel a jobb szemöldököm, mivel az hétszentség, hogy én még sose láttam a fickót, Ő viszont ellenben a nevemet is tudja.
- A nevem Don, de ez nem számít. Xaundaras szólt, hogy mielőtt lelépek keresselek meg. Az öreg beszélni akar veled. - szólt majd minden további nélkül kisétál a nagyteremből az utcára.
- Ömm... oké, kösz? - bámultam értetlenkedve
~ Hát ez meg ki az ördög lehetett? Céhtag? Mindegy, nem érdekel. Viszont felteszem nem jókedvéből küldött Xaundaras Mesterhez, úgyhogy jobb ha megyek és utánajárok. ~
Azzal el is indultam a Céh edzőterme felé, ahol Xaundaras legtöbbször megtalálható, csakhogy ezúttal nem volt szerencsém. A mester nem az edzőteremben volt.
~ Akkor a dolgozószobája... ~
Felsiettem az emeletre, majd bekopogtam Xaundaras irodájába.
- Ki az, és mit akar? Nincs időm az ostobaságaitokra!
- Mester, Mateus vagyok.
- Akkor gyere be és ne álldogálj odakint! Nincs időm az ostobaságaidra!
Beléptem Xaundaras irodájába. Nem különbözött semmiben egy egyszerű hétköznapi irodától, az egyetlen ami igazából feltűnt az a polcokon tornyosuló porréteg, mely a hely használatba vételének rendszertelenségét mutatja. Xaundaras az asztalán ült feszülten. Első látásra megtudtam mondani, hogy nem miattam feszült, hanem mert nincs hozzá szokva a saját irodájához.
~ Nyilvánvaló, hogy nem szokta használni az irodát, bár ez nem nagy titok.. ~
- Hívattál, Mester?
- Felteszem hallottál a Mennyország Tornyáról? - tér azonnal a lényegre
- Nem vagyok idevalósi, de dióhéjban már hallottam róla.*
- Mostanában felütötte a fejét egy-két pletyka, a Torony Maradványairól. Állítólag néhány rossz arcú mágus ismét ott tevékenykedik.
- Az emberek pletykásak, főleg ha ilyesmikről van szó. Aggódnunk kéne néhány ostoba pletyka miatt, amivel valószínű csak a gyerekeket ijesztgetik az utcán?
- Valóban, nincs semmilyen bizonyíték a pletyka igaz voltára, de az ilyesmi felett egyszerűen nem hunyhatunk szemet. Ha a pletykák igazak, abból akár katasztrófa is lehet.
- Ha pedig nem igaz, akkor feleslegesen aggódunk miatta.
- Igen. Meglehet, hogy az egész csak egy légből kapott mese, de mindenképp meg kell bizonyosodnunk efelől. Ez a kötelességünk. Ezért küldelek most téged oda, hogy kivizsgáld a helyet.
- Engem? De miért?
- Mégse küldhetem a legjobb emberemet, hogy egy szóbeszéd után nyomozzon!
Ami azt illeti, tényleg nem mondott hülyeséget az öreg. Én is ugyanezt tettem volna.
- Igaz, rendben elvállalom. - mondtam olyan hangnemben, mintha egyébként be lennék listázva egész héten és szívességből szánok időt a Mesterre.
- Hát persze, hogy elvállalod, ez nem is volt a kérdés! Menj és szaglássz körül a torony romjai közt. Ha bármi valóságalapja van ennek a szóbeszédnek, azonnal cselekednünk kell! Már lebeszéltem egy hajós kapitánnyal a fuvarod a Hargeoni kikötőben, indulj el minél hamarabb!
Bár igazából nem örültem, hogy ilyen ítéletidőben, ilyen olcsó meló miatt ki kell mozduljak, felálltam és egy szó nélkül kinyitottam az ajtót, azonban még mielőtt kiléptem volna Xaundaras így szólt:
- Ne sírjon a szád kölyök, ha szerencséd van tényleg csak szóbeszéd, és a világ talán legkönnyebb munkáját tudhatod magadénak!

Azonnal elindultam Hargeonba aminek kikötőjében kis keresgélés után meg is találtam a kapitányt akit Xaundaras Mester említett. Bár úgy tűnik meggondolta magát, és először nem akart elvinni, de némi “győzködés” után hamar rábólintott az útra, és azonnal meg is kezdtük a kis hajóutunkat a Mennyország Tornyához.
Az út maga nem volt épp izgalmasnak mondható. A hajót dobálták kicsit a hullámok, de ez nem jelentett különösebb akadályt. Míg a vízen hajókáztam, volt időm elgondolkodni:
~ Mégis hogy kezdődik el egyáltalán egy ilyen pletyka? Ha nincs valóságalapja akkor ki lehet az a pihent agyú aki ilyenekkel traktálja a népet? Ha pedig van, akkor hogy lehet az, hogy fél Era erről sustorog most? Pont az ilyesminek kéne a legnagyobb titokban történnie... hacsak nem szándékosan terjesztették el a szóbeszédet. De miért, elrettentésül vagy valami más áll a dolgok mögött? Talán az is meglehet, hogy szándékosan terjesztik a pletykát az itt művelkedő fekete mágusok, hogy kíváncsiskodó mágusokat csaljanak ide... mint engem. ~
Ilyen és efféle gondolatok közt álltunk meg az aprócska sziget előtt.
Maga a sziget mely a Mennyország Tornyának maradványait hordozta hátán már látómezőben volt, bár eléggé messze ahhoz, hogy letehessenek a köves parton.
- Itt az út vége! Ennél tovább már nem vagyok hajlandó menni a torony felé. Biztos ide akart jönni?
- Igen. Tegyen le egy csónakot, innen már egyedül is megy. Nem tudom meddig tart de nem tervezem, hogy sokáig maradok úgyhogy vegyenek majd fel holnap ugyanekkor!
- Rendben van.
A kapitány kiosztotta a parancsokat, mire engem leraktak a vízre egy csónak és egy pár evező társaságában. Röpke 10 perc múlva már az aprócska sziget köves partját tapostam. Első pillantásra nem látok se a szigeten, se a romokon semmilyen árulkodó nyomot, mely látogatókra utalt volna, így azonnal neki is indultam a romokhoz, hogy egy közelebbi pillantást vehessek rájuk, azonban szinte alig tettem meg egy lépést, a talaj minden figyelmeztetés, vagy átmenet nélkül kámforrá vált a lábam alatt és elkezdtem zuhanni a feneketlennek látszó fekete mélységbe. Abban a szent pillanatban, hogy lenéztem a volt-nincs talajra rengeteg gondolat futott át a fejemen, de a legerősebb gondolat mind közül ez volt:
~ Azt hiszem kicsit mégis tovább maradok, mint terveztem... ~

*Sidenote:

Szorosabbra húztam magamon a kabátomat és kezeimet dörzsölgettem, hogy kicsit felmelegedjenek. Nem volt kifejezetten hideg, de az ég borús volt, felhők teremtette félhomály uralkodott a napszak ellenére is. A szél nem túl erősen, de mégis csípősen fújt és egészen vörösre festette az arcomat. A zsákomban lévő tojást is igyekeztem minél jobban bebugyolálni, nehogy a végén még baja essék, de a szokásos kedves és gondoskodó fogásom helyett akkor görcsös és ideges marokra fogtam Őt. Úgy éreztem nem tudok nyugton ülni a kis csónakban, de mikor fel akartam pattanni a hullámok erőssége, pontosabban a jármű instabilitása a hátsómra parancsolt mégis. Ezért csupán nyugtalanul feszengtem és mocorogtam a keresztdeszkán trónolva. A két halász csendben, de arcukon látható rosszérzéssel eveztek egyenesen a romos szigetmaradvány felé. Habár zsebüket jelentős összeg nyomta énáltalam most, hogy nemsokára megérkezünk, úti célunkhoz lelkesedésük alábbhagyni látszik. Rengeteg idő telt mire találtam valakiket, akik hajlandóak voltak elhozni ide, és ez az utazás komolyabb összegbe került nekem, amivel szinte teljesen lenulláztam minden utazásra félretett garasomat is, de abban a pillanatban nem érdekelt.
Türelmetlenül hátrakérdeztem, hogy nem tudnánk-e gyorsabban haladni, hisz a távolban látszó kristály, kő és romhalmaz képe pattanásig feszítette az idegeimet. Az öregebbik halász morgott valamit a terebélyes bajusza alatt, amit a fiatalabbik tolmácsolt nekem udvariasabban, de remegő hangom, miszerint így is mindent beleadnak. Sértődötten fordultam ismételten a közeledő célunk felé. Normális esetben bűnbánóan bocsánatot kértem volna a szemtelenségemért, de akkor teljesen mással voltam elfoglalva. Soha életemben nem éreztem ehhez foghatót, visszagondolva magam sem értem mi üthetett belém. Utazásaim során már sokféle dologról hallottam, sokféle lehetőség tárult elém különböző ígéretekkel, amit aztán végül igyekeztem teljes mértékben kihasználni képességeimhez mérten. Ilyen dologról viszont sosem hallottam így érthető, hogy mikor tudomást szereztem róla minden józanész elszállt a fejemből és csupán egy elvakult, céltudatos követelés maradt a szívemben. Tudnom kell, hogyan…
Nem szóltam többet a két halászhoz egészen addig, amíg meg nem érkeztünk végre valahára a célunkhoz. A romokból, főleg hatalmas és éles kristályokból alkotott parthoz érve szinte azonnal kiugrottam a csónakból és egy ’’köszönöm’’ félét dobtam a két halásznak. A pénzt már előre kifizettem, így ők nem is vártak tovább, azonnal megfordultak és elmentek, vissza a biztonságos és biztos kontinens felé. Nem hibáztattam őket, valamint abban a pillanatban nem is érdekelt a sorsuk.
Végigtekintettem a hegy nagyságú romszigeten. Nem tudtam mit keresek, nem tudtam, hol, jobban belegondolva azt sem tudtam, hogy miért, de tudtam, hogy meg kell találnom. Ha igaz a szóbeszéd, ha igaz, amit állítanak, így megtehetném azt…
Elindultam a sziget belseje felé, de nem telt bele néhány lépésbe mire furcsa reccsenő hangot hallottam, majd a talaj eltűnt a lábam alól és engem elnyelt a sötétség. Zuhantam, valószínűleg a biztos halálba. Milyen ironikus. Az életet és az újrakezdés lehetőségének csábítása miatt jöttem ide és végül csupán az én végemet találom? Igazán szánalmas…

Nem is emlékszem hogyan kerültem oda, azon az estén, ahhoz a bizonyos asztalhoz. A városban több kocsma illetve fogadó is volt szerte szét, de én valamiért mégis a ’’Fogadó a dagadt disznóhoz’’ nevű helyet választottam. Nem bántam meg hisz meleg étellel és hideg sörrel fogadtak, ami kifejezetten jól esett, hisz akkor volt negyedik napja, hogy számottevő pihenés nélkül csak koptattam az országutat. Hamar felfigyeltem rá, hogy az egyik sarokban lévő, nagy kerek asztal körül többen is összegyűltek és egy hosszú, ősz szakállú öregembert hallgattak, aki megállás nélkül csacsogott. Mikor befejeztem a vacsorámat egy korsót felmarkolva, érdeklődve közelebb húzódtam és füleltem. Pár perc múlva azon kaptam magam, hogy én is a nevetgélő, ámuldozó fiatalok körében tolongok az asztalnál és eszem az ember minden szavát.
Fantasztikus beszélőkéje volt, különféle varázslatos történeteket mesélt a tengeren és egyéb szinte hihetetlen helyeken töltött kalandjairól. Olyannyira jól tudott mesélni, hogy tényleg mind elhittük, hogy tényleg tengeri kígyókkal verekedett délen a reggeliéért, hogy aztán estére már egy északi hegységben élő gróf leányát szöktesse meg egy eljegyzési lakomáról. Szó szót követett, mi pedig csak hallgattuk, fogyott a sör, a sózott disznó, de a lelkesedésünk és az öreg tüdejében a szusz semmiképpen sem. Egészen éjfélig ment ez így, majd jó páran elkezdtek hazafelé szálingózni. Az öreg is kicsit visszavett a tempóból, megértve, hogy a fiatalok már nyugovóra térnének. Már csak én és még két férfi maradtunk ott és hallgattuk az öreg utolsó kalandjának, epikus részleteit. A végére érve felsóhajtott:
– Azok voltak ám a szép és vidám idők. Nem úgy, mint a mostaniak… – hangja elcsendesedett, arca hirtelen minden ok nélkül elkomorodott majd kicsit közelebb húzódott hozzánk és szomorú, mogorva arccal súgta – már érzem is a csontjaimban…
– Mire gondol apó? – kérdezte meg a tőlem balra ülő, magas, vörös hajú legény, akinek furcsán hosszú nyaka, de hozzá képest igencsak kerek teste volt.
– Nem hallottátok még a szóbeszédet? A Szigeten újra mozgolódik valami…
– A szigeten? Miféle ’’A Szigeten?’’ – húztam fel a szemöldökömet tudatlan kételkedésemben.
– Hát a Mennyország Tornyának maradványai! Az a Sziget! Te még nem hallottál róla? – okított ki a másik fiatal, aki ott maradt, az okoskodó hangnem tökéletesen illett jól fésült arcéhoz és szemüveges, kapafogas képéhez.
– Utazó vagyok, nem ismerem a helyi mondákat – vontam meg kicsit sértődötten a vállamat majd tovább szopogattam a sörömet.
– Ez nem holmi itteni parasztmese! – csattant fel a vörös hajú – az egész Királyságban nagy hír volt? Melyik lyukban élsz te?
Kicsit idegesen csaptam az asztalra a korsómat (még szerencse, hogy fából volt) de még mielőtt bármi történhetett volna az öreg halk, mégis határozott hangja egyéb cselekedet nélkül is mindannyinkat elhallgattatta.
– A Mennyország Tornya. Igen azon a bizonyos szigeten és még egyéb helyeken épített hatalmas építmény része volt az R-rendszernek. Egy borzalmasan erős és hatalmas varázs, ami képes lehet feltámasztani a halottakat és újra élők sorába emelni őket. Kis híján sikerült is egyszer vele felébreszteni pont Zeref-et, a valaha élt leggonoszabb varázslót. Szerencsére a Mágus Tanács közbelépett és a legerősebb fegyverükkel az Eterion-nal szétrobbantották az egész helyet. Csupán a romok maradtak. De most valami újra megvetette ott a talpát. Sokan azt mondják, újra akarja teremteni az R-rendszert és ismét meg akarja próbálni feléleszteni a halottakat. Mások szerint a robbanás után ottmaradó energiát akarják megzabolázni. Egy valami biztos. Bárki is legyen az és bármi is legyen a célja, ha ott kotorászik, abból semmi jó nem sülhet ki…
Pár óra múlva az ágyamban nehezen tudtam csak elaludni. Továbbra is az öreg szavai jártak a fejemben. Egy varázslat, amivel vissza lehet hozni a halottakat… Aznap álmot láttam. Az anyám arca jelent meg előttem, ahogy kedvesen mosolyog, ahogy vidáman nevet, majd végül, ahogy vérbefagyott arckifejezéssel összeesik…
Másnap reggel amint felébredtem, szó nélkül kifizettem mindent a fogadóban, majd egyenesen a legközelebbi kikötő felé vettem az utamat. Mindent felforgattam egy hajóért, ami elvisz engem erre a bizonyos szigetre. Nem érdekelt az ár, se a kényelem se semmi. El kell jutnom a szigetre. Muszáj. Ha tényleg igaz, amit mondanak. Ha tényleg feltámaszthatom…

De most csak zuhanok. Sötét van semmit sem látok és csak esek. A hátamra fordulok a zuhanásban habár fogalmam sincs, merre van a fel és le, majd magamhoz szorítom a zsákomban nyugvó tojást. Önkénytelenül is elvigyorodok a helyzetem röhejességén. Sajnálom anya, talán mégis véget ér itt az utam…

Magányos léptekkel járom a tisztásokat, szokásomhoz híven. Arcomra kiül a magányos szomorúság, és ahogy az eget kémlelem, ez az érzés még jobban elterjed bennem. Mióta felébredtem, semmi sem jobb. Mióta már nem is én vagyok én, vagyis hogy nem ő vagyok, tehát én már én vagyok… öhm…
- Fel a fejjel. – Bök meg a kandúr, aki magára mutatva kuncog. - Én még azt se tudom, hogy is hívnak engem. Majd kialakul… – Megjegyzésére próbálok mosolyt erőltetni magamra, majd a mellettem sétáló lányra pillantok. Sok másodpercig csak a zavartalan lépteit, nyugodt légzését figyelem, és egy fél perc múlva veszi észre, hogy mennyire nézem őt. Akkor viszont pislant egyet, és széles mosoly terül el az arcán, majd szemeit becsukja, és csak akkor nyitja ki újra, mikor visszanéz előre, és megy tovább.
Megnőtt. Akárhányszor ismétlem el magamnak, és csodálkozok rá napról napra, a tény nem változik, hogy ő mennyire más lett az alatt a fél év alatt, és mégis mennyivel ragaszkodóbbá, közvetlenebbé vált, mióta a húgomat tisztelhettem benne.
Ennek ellenére még idegennek érzem az új életet, a más külsőt, és természetesen azt is, hogy bujkálnom kell Hades mester elől. Roppant kellemen hobbimmá nőtte ki magát a rejtőzködés, hisz ezért is vagyok most ebben az erdőben, hogy annál is kevesebb feltűnést vonjak magam köré, amíg tényleg bele nem törődnek, hogy meghaltam, vagy legalább alább hagy az üldözés.
- Éhes vagyok! – Nyöszörgi szenvedve a lány, és mikor először csak zavart nevetgélést kap válaszul, a kezemre is ráakaszkodik, hogy nyomatékosítsa a hisztijét. Nagyot sóhajtva vakargatom meg a fejem, és leakasztom a kis zsákomat, ahol az aprómat tartom. Grimaszolva állapítom meg, hogy a sok nasi, meg folyamatos „éhínség”, plusz a „jaj, csak ma aludjunk hotelben!” akciók rendesen megtépázták és felemésztették az ilyesfajta tartalékainkat, de a nagyobb pénzhez valahogy ilyenkor még nem jó nyúlni. Túl hamar elköltenénk így minden pénzt.
- Arra számíts, hogy most semmi drágát nem veszünk. Natúr péksütemény, és nincs nyöszörgés. – Melodia… apropó, Rin meglepő örömmel fogadja még ezt a hírt is, pedig erre csak egy szomorú „jó”-t szokott válaszolni; hamarosan azt is megtudom, hogy a kandúrom áll e mögött. Mikor azt hiszik, nem figyelik rájuk, gonosz tekintettel néznek össze, majd mikor kifigyelik, hogy láttam a jelzést, ártatlannak tettetve magukat lépdelnek tovább. ~ Szóval nem csak én költekezek a saját pénzemből. Hát jó, legyen…
Fél óra csöndes lépdelgetés után érjük el a közeli kisvárost, ahol az emberek gyanúsan összenézve beszélgetnek, pletykálgatnak. Látszólag valami nagyon böki a csőrüket, mivel engem is sokan mérnek végig, már majdnem azt hiszem, hogy valami nyilvános körözést adtak ki rám, és épp azt tárgyalják, hogy felismertek engem, és mit is tegyenek, mikor egy izgága nő picsogása zökkent ki paranoiámból.
- Jaj, tegnap este a szeretőm annyira megijesztett! – Riaszt fel a sipákolásával. - Éppen szokásos dolgainkhoz készülődtünk, mikor úgy tűnik, meggondolta magát, és mindenféle rémtörténeteket kezdett el mesélni! Valami R-rendszer, meg Zeref, meg tornyok…
- A Mennyország Tornya, amit a Tanács lerombolt, mert sötét dolgok voltak ott? – Szakítja félbe egyik szemöldökét felhúzva a barátnője.
- Igen, nagyon ijesztő volt! Még jó, hogy ilyenek nem történnek. – Kezdi el legyezgetni magát hosszú körmeivel tarkított kezével, megkönnyebbülten sóhajtozva mellé.
- Kár, hogy ezek igazak. – Feleli ridegen beszélgetőpartnere, visszazökkentve a nőt a gonosz valóságba, aki ezt a megjegyzést követően újra sipítozni kezd, én pedig a fejemet rázva állok tovább.
Amúgy is, miért lett ilyen érdekes a Mennyország Tornya? Rég lerágott csont, aminek már talán évekkel ezelőtt véget is vetettek, és akkor is csak pár hetet foglalkoztak vele, no és azok természetesen, akiket érdekelt is a dolog. Nem ettől zengett az összes utca, és ezzel töltötték ki a kis tinik a mindennapi beszélgetéseiket.
Viszont furcsállásom ellenére egyre több ilyen beszédfoszlányt tudok kiragadni a tömegből, hisz még a boltban is erről beszélnek, minden sarkon van legalább egy olyan társaság, ahol ez a téma.
-…valami ott munkálkodik, és…
- …mindenki azt hitte, hogy vége, de…
- …ha valami tényleg lesz, ideje elbújnunk…
- … de ne szólj erről senkinek…
Szinte minden férfi és nő mást mond, máshogy adja elő, és természetesen különbözik a forrás, akitől hallották. Nem tudok épszerű sztorit összerakni, hogy mégis hogy terjedhetett el valami ennyire; de abban biztos vagyok, hogy utána kell járni.
A kiflit rágcsáló kishúgomra nézek, aki értetlenül viszonozza pillantásom.
- Azt hiszem, ideje megmozgatnom magam kicsit.

Egy óra se telt el azóta, hogy a pletykákból összeraktam magamnak valami magyarázatot, hogy kétségbeesetten a Torony felé vegyük az irányt. Csak Tango szárnyainak a susogása, és Rin ügyetlenkedése a mágikus deszkán hallatszódik a víz zaján kívül – minden olyan nyugodt, túlzottan is, ahhoz képest, miket hallhattunk. Már látóhatárban a célunk, s mégis, semmi se történik.
Talán magamnak se vagyok képes teljesen bevallani, miért rohanok egyből oda; hogy azt sejtem, Ő megint bajt kevert maga körül, és talán ott lehet. Hogy megláthatom újra, hogy megölelhetem újra…
Fejemet megrázva szórom ki szemeimből a gyűlő könnyeket, és arra koncentrálok, hogy hamarosan leszállunk; hosszadalmas folyamat is az, mióta Tango elszokott a repüléstől, Melodia… vagyis Rin pedig nem tud landolni a deszkával. Összességében, mind taknyolunk egyet.
Morogva poroljuk le magunkat, familiárisom pedig négykézlábra ereszkedve nyújtózkodik ki, és elindulunk a Torony felé.
Az egyetlen gond, hogy már első lépésünknél beszakad alattunk a töredezett föld, én pedig rögtön reflexszerűen magam elé kapom két társamat, megölelem őket, s testemet vaspikkelyekkel vonom be. Az önkényes mozdulat újabb könnyeket csal a szemembe, mikor a majdnem halálos sebeim, és az elvesztegetett idő jut eszembe, mikor lezuhantunk a kazamatákba…
- Most nem hagylak cserben. – Hunyom le a szemeimet, és hagyom, hogy a sötétség bekebelezzen minket…

Teljesen átlagos nap. Azt leszámítva, hogy szakad az eső. Nem elég, hogy ősz van, és hamarosan itt a tél, meg a hó, meg a hideg, most még az eső is neki áll zuhogni. Borzasztó, komolyan mondom, az embernek kedve sincs kimozdulni a meleg lakásból, vagy valaki mégis rákényszerül, akkor viselje azt a következményt, hogy bőrig ázik. Utálom az ilyen időt, mert nem tud az ember mit csinálni. Ül az ablaknál és bámul kifelé. Ennyi, slussz-passz. Mocsok egy dolog. Nekem viszont megadatott a lehetőség, hogy azon elmélkedjek, mi a fene lehet ebben a vörös tojásban, és hogy mikor fog végre kikelni. Már azon gondolkodtam, hogy megeszem, mert megzápult, vagy ilyesmi. Újabb tisztítást végzek, egy vizes ruhával áttörlöm, hogy tiszta legyen, és amint végzek, épp csak nem csillog a felülete.
- Rendben is vagyunk. – kicsit megkocogtatom, majd odarakom a fülem, hátha hallok bentről valamit, de csak síri csend. Újra megkopogtatom, várok egy fél percet, és folytatom:
- Hahó! Van odabent valaki? Vagy valami? – épphogy csak nem kiáltok rá a tojásra, de persze ismét semmi. Ah, mindegy, visszateszem a helyére, és megnézem, hogy hogy áll az idő. Amint az ablakhoz érek, örömmel nyugtázom, hogy elállt az eső. Végre valami jó is ebben a napban. Be kellene mennem a céh házba, de nem igazán akar összejönni a dolog. Mindig történik valami. Végeredményben, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed meg a hegyhez. Összepakoltam a legtöbb cuccom, ami feltartott otthon, így esett, hogy egy teljesen random tárolót raktam össze a vörös tojásnak, amit ezután a hátamra kaptam. Erre a táskára volt ráerősítve a mágikus deszkám, amit ha akartam volna, bármikor lekaphatok, és már száguldhatok, ha akarok.
A céh házig gyalog mentem, így most jobbnak láttam, és a friss levegőtől kicsit kivertem a fejemből a kábaságot is. Mielőtt elindultam úgy éreztem, hogy szinte bárhol, bármikor el tudnék aludni, de ezt most a kicsit csípős reggel mind eloszlatta. Ezzel együtt rácsesztem: elkezdett esni, és szépen lassan átáztam, kénytelen voltam kicsit megszaporázni a lépteimet. Mire elértem a céhhez, már mindegy volt. Egy alapos szárítás tökéletesen rám fért volna, de erről is le kellett tennem.
- Jaj de jó, hogy jössz! A mester már keresett. – Lizlet épp csak a nyakamba nem ugrott, amikor beléptem a céhünkbe. Nagyon bírtam, már mióta beléptem a Blue Pegasus-ba. Mindig vidám, mosolyog. Kellemes látvány, és emellett van benne egy aprócska kislányos ártatlanság, amitől csak még inkább megkedveltem.
- Miért keres? – kérdeztem vissza. Ha Bob mester keres, akkor annak elég nyomós oka kell, hogy legyen. Nem sűrűn szokta csak úgy keresni a tagokat a céh feje. Lizlet megrázta a fejét, hogy nem tudja, majd vettem egy nagy levegőt, és elindultam, hogy kiderítsem, mifélével kell ma szembenéznem.
- Arra az esetre, ha nem jönnék ki, viseld gondját ennek az állatnak, ha kikelt. – tettem le a pultra a táskát, amiből kikandikált a vörös színű tojás. A lány csak elmosolyodott, és bólintott, bár tudta, hogy úgyis csak viccelek. Bob mestertől nem kell tartani. Épp elindultam, amikor a mester baktatott le a lépcsőn és már meg is pillantott.
- Kato, Kato! Remek, már mindenhol kerestelek. Gyere fiam, szeretnék veled beszélni egy kicsit. – mondta szokásos fura hangján. Nyeltem egyet, és irány a mester.
- Volt némi teendőm, azért nem jöttem hamarabb. Lizlet csak most mondta, hogy keresett. – Bob mester csak bólogatott, majd lassan bele kezdett a mondandójába.
- Aggasztó hírek kaptak szárnyra az utóbbi időben Fiore szerte. Azt beszélik, hogy a Mennyek tornya maradványainál ismét mozgolódik valami. – a mester tekintetéből ítélve elég komoly a dolog. Ha jó a memóriám – és eddig még jó volt – sosem láttam még tőle ezt a komor tekintetet.
- Sajnos részleteket senki nem tud, de a múltban történt események fényében egy ilyen pletyka nyilván nem alaptalanul kelt szárnyra. Nem szeretnénk feltételezésekbe bocsátkozni, de muszáj kideríteni, hogy mi folyik ott. Szeretném, ha utána néznél a dolognak, nem nagyon tudom másra bízni ezt. Megtennéd, hogy elmész a maradványokhoz, és utánajársz, van-e alapja a pletykáknak, vagy csupán rosszálló szóbeszédek? – szinte megfagyott a levegő körülöttünk. Bob mestert tényleg aggasztották a hírek.
- Persze, mester! Más dolgom nincs, így rögtön indulhatok is.
- Lekötelezel, köszönöm, Kato. – otthagytam a mestert, és visszatértem Liz-hez.
- Mindegy mit adsz, csak erős legyen. – erre most hirtelen nem jutott jobb eszembe. Végig a komor hangulat járt a fejemben, és Bob mester arca. A céh feje az esetek nagy többségében vidám, és szinte nem lehet lelőni, de most valami más volt. Egy laza mozdulattal ledöntöttem, amit Liz kitett elém, és pár pillanattal később már éreztem is, ahogy marni kezdi a torkom.
- Látom nagy gond lehet. – kezdi a lány, de én csak bólintok.
- Bob mester sem tud elsiklani a Mennyek tornya maradványairól szóló pletykák felett. Megkért, hogy nézzek utána. – Liz-en volt a bólintás sora, erre ő nem tudott mit felelni.
- Reméljük semmi komoly. – mondta a lány, és egy félmosoly szaladt át arcán. Visszaadta a tojást és a többi felszerelésem, amit itt hagytam az imént, majd jó utat kívánt.
- Köszi, Liz, és reméljük, hogy minden rendben lesz. – ekkor teljessé vált a mosolya. Már épp indultam volna, de még valami visszatartott, amire nem találtam magyarázatot. Nem vészes a dolog, odamegyek, visszajövök, legalábbis ezt reméltem, ám az utóbbi időben felgyorsultak az események és a sziget, valamint a belső civódásom után jött Raven, még vele is kezdenem kell valamit. Mindezek hatására, mintha elpattant volna bennem valami, és már cselekedtem is:
- Remélem nem haragszol meg ezért. – mondtam Liz-nek, majd magam alá kaptam a deszkám, fellebegtem vele, egyensúly megtart, Liz-hez hajol és hát…megcsókoltam, na. Igen, ez van. A lány eléggé meglepődhetett, és amint valamennyire észbe kaptam, elemeltem ajkaimat az övétől, és a deszkán kiszáguldottam a céh házból – sajnos még nem volt naplemente, pedig akkor királyabb lett volna, de így is ütött. Azt hiszem.
A vonatállomásra kiérve olyan tömeggel kellett szembesülnöm, amit életemben nem láttam még. Mindenki menni akart valahová, vagy épp most érkezett. Mi a fene lehet ez a felfordulás? Az első tippem, hogy mindenki látogatóba jön, vagy megy. Nagy nehezen sikerült átverekednem magam a tömegen, és végre jegyet vennem a nyomorult vonatra Akane Resort¹-ba. Nem akartam végig a deszkával megtenni az utat, az azért eléggé húzós lett volna, de így belegondolva, lehet jobban jártam volt. A jegy megvolt, késő bánat, eb gondolat. Ismét túl voltam egy masszív ellenálláson és sikerült felszállnom a vonatra, ami nemsokára indul. Még annyi időm volt, hogy leellenőrizzem, minden cuccom és a tojás is megvan. Táska és tojás, pipa, mágikus deszka pipa, egy pár mágikus pisztoly, pipa. Lakrimák a táskában, minden a legnagyobb rendben. Leültem, és már el is indultunk. Az úton kipihentem magam, és ahogy Akane Resort-ba értünk mindenféle szerencsét próbáló dolgot figyelmen kívül hagyva haladtam célomig: a partig. A maradványokhoz – ami a vízen van – a deszkámmal gondoltam eljutni. Az eddig a nyakamban lógó fejhallgatót a fejemre kaptam, zene² bekapcs, varázserő a deszkába koncentrál, majd még egy kicsit rányom, és már hasítottam is a levegőt. A víz felülete megtört, ahogy a deszkával elhaladtam fölötte, a zene pedig rendíthetetlenül szólt, így némileg felpörgetve az elkövetkezőre. Hamarosan megpillantottam a Menny tornyának maradványait, ami nem volt épp szép látvány. Elég szépen leamortizálták az évek során, és most úgy néz ki, mi is elveszünk belőle egy kicsit. Legalább akkor már nem lesznek ilyen gondjaink, mint most. Ahogy a „szigetre” tettem a lábam, volt egy „ez-most-nem-tetszik-nekem” érzésem. Azt tudtam, hogy a tojás jól le van rögzítve, a deszkával való utazást ugyanis nem bízom a véletlenre. A járművet a hónom alá csapom és el is indulhatok a belseje felé. Vagyis csak indulhatnék, ugyanis alig teszek meg pár lépést, a talaj beszakad alattam, és én megállíthatatlanul zuhanok a mélybe. Na mit mondtam, hogy nem árt az elővigyázatosság? Ja, csak arra nem számítottam, hogy a táskám lecsúszik a vállamról, és engem megelőzve veszi irányát az alant tátongó sötétség felé.
- Ne már! – kiáltok fel, majd kénytelen vagyok ismét akcióba helyezni a mágikus deszkát, ami most baromi jól jön. A lábam alá csapom, és a táska után „vetem” magam, természetesen sikerül elkapnom.
- Ez meleg volt! – könnyebbülök meg, majd a hátamra veszem a táskát, és lelassítom a deszkát, majd szépen lassan elkezdek lefelé csorogni, remélve, hogy azért van ennek az izének alja is.

1:

2:

Miközben zuhantam, valami furcsa, kissé talán émelyítő szag ütötte meg az orromat, melyet Froo is érezhetett, mivel mondani akart nekem valamit, de nem tudott, mivel elvesztette az eszméletét, amely rövidesen nálam is bekövetkezett. Nem tudtam semmit sem tenni, még a repülés bevetéséig se jutottam el. Azt hiszem, hogy az eszméletvesztésem előtt még földet érhettem, de erre se mernék megesküdni, mivel olyan állapotban voltam, a szag pedig olyannyira erős lett, hogy minden összefolyt előttem.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, amíg szundikáltam, de az biztos, hogy hosszabb ideig voltam kiütve. Mikor magamhoz tértem, le voltam láncolva, és alig tudtam mozdulni is. Egy meglehetősen sötét, talán barlangban lehettem, és nem voltam egyedül. Körülöttem a félhomályban több embert is ki tudtam venni, ismerősöket és ismeretleneket egyaránt. Ott volt például Tavara, és a bandája is Lance, Kuudo és Shasu személyében, valamit nagy meglepetésemre egy céhtársat is megpillantottam, akivel ugyan még sohasem beszéltem, de mivel fém sárkányölő volt, így hallottam róla ezt-azt a céhben, legújabban például azt, hogy bedobta a pacskert és átköltözött az örök vadászmezőkre. Ott volt természetesen Foozer is, valamint még pár ember, akiket nem ismertem fel. Rajtam kívül még mindenki öntudatlan állapotban volt, és nem volt kevésbé leláncolva, mint jómaga.
Az első ébredező Tavara volt.
- Látom, megint egy veremben vagyunk. – mondtam neki köszöntés gyanánt.
- Akár együtt is jöhettünk volna a hegyekből… – válaszolta miután gyorsan vizitet tartott a termen belül.
- Akkor vissza kellet volna jönnöd velem, a céhünkbe.
- Végül is annak is ideje lenne már... A többieket ismered? – váltott témát hirtelen.
- Őt igen. - néztem rá a lányra, aki éppen ekkor kezdett ébredezni. – Illetve nem is tudom, csak hasonlít valakire, aki a céhtársam volt, de azt mondják, hogy az illető meghalt, így nem valószínű, hogy ő lenne... - tűnődtem el.
- Mi ez, céhtalálkozó?- szólt egyből a régi ismerős. - Hárman is itt vagyunk? –nézett rám azon a megszokott, jelentőségteljes nézésével, és már magát is élből beszámította a bandába.
Nem javítottam ki, mivel nem tudtam eldönteni, hogy valóban ő-e az a valaki, hiszen mégiscsak másképp nézett ki, de a hasonlóság szembetűnő volt. Aztán, mintha úgy vettem volna észre, hogy a lány fel is ébred, de meg sem moccant, és nem szólalt meg, mégis, szinte ösztönösen éreztem, hogy magánál van, ami persze hidegen hagyott, hisz nem voltam az a közösségi ember.
- Én ismerlek. – szólt közbe a következő ébredező rám nézve, de én nem tudtam, hogy ki a manó lehet, viszont ráhagytam.
Itt már elhallgattam, jobban mondva elgondolkoztam, hogy új csatornát kéne nyitnom a kommunikációra, méghozzá a telepatikus utat, hiszen nem akartam egy csomó idegennel is megosztani bármilyen információt.
- A tietek sem mozog? – folytatta, miután kissé megrángatta a saját láncait.
- Ez de hülye. – gondoltam közben, és vártam, hogy Froo is magához térjen.
- Még itt lennénk szerinted? – válaszolt neki helyettem is Tavara, helyre téve a hülye kérdését, mivel hülye kérdésre hülye válasz dukál, noha én csak annyit mondtam volna, hogy „szerinted?”.
- Nem én voltam! – kiáltott fel egy újabb versenyző, ami csak még idegesítőbbé tette a dolgot, hiszen kezdtünk túl sokan lenni. - Miért hagyom magam folyton ilyen helyzetekbe keveredni? – folytatta inkább csak magának, sem mint nekünk.
Aztán felkelt még egy delikvens, azaz csak majdnem. Ugyanis magához tért, és motyogott is valamit azt hiszem, és mint aki egy jó kis alvás után kel, nyújtózkodni kezdett, noha a láncok nem túl sokáig engedték a mozdulatait. Aztán szótlanul végigmért mindannyiunkat, majd a saját láncaira vetett egy pillantást, s utána elaludt megint.
- Na ez a nem semmi! – gondoltam már-már elnevetve magam, mivel ennyire féleszű nem sok ember lehetett a földön, vagy ha nem is volt ostoba, szórakozott az biztosan.
Aztán rövidesen megint csak felébredt, de ezután más sokkal drasztikusabban, ugyanis felpattant, vagyis fel akart volna, ha nincsenek útban a láncok, miközben azt kiáltotta, hogy:
- Mi a fene ez?!
Aztán a földből előjött valami fekete dolog, amit eddig még nem láttam életemben, sőt, hirtelen azt sem tudtam, hogy ott volt-e eddig, vagy csak most került elő, a lény, hogy rámászott az üvöltöző srácra, aki valószínűsíthetően ettől a dologtól egyre jobban legyengült és abbahagyta a ráncigálást.
- Mégis mi ez az egész?! – kiáltotta, amikor felfedezte a rá mászó tagot.
- Felébredt a másik két Csipkejózsika is. – konstatálta a fickó, aki azt mondta, hogy ismer engem.
- Te legalább jól megleszel velük... – vonta meg vállát Tarava nekem beszélve, miközben a többi ismerős, Tavara társai és az én farkasom is magukhoz tértek.
~ Csak hogy végre te is magadhoz tértél cimbi. – szóltam oda neki egy telepatikus csatornát nyitva.
~ Mi ez az egész, hol vagyunk? – kérdezte.
~ Nem tudom, de már kezd kialakulni bennem egy terv, szóval figyelj!... Ha alkalom nyílik rá, én a Shadowstep-pel megpróbálok kijutni ebből a láncból, és ha ez megvan, akkor kijuttatlak téged is innét, rendben?
~ Benne vagyok. – vágta rá.
- Nos, kissé szorult a helyzetünk. – bökött a fejével ismét az imént szóló a láncokra. - Valamit ki kéne találni, vagy valakinek, valaminek a vacsorája leszünk. – figyelmeztetett mindenkit.
- Öcsi, nem eszik meg senki engem, de csodálom, hogy eljutott az agyadig, hogy ki kéne jutni. – gondoltam lenézően.
- Kezd kicsit unalmas lenni, hogy mindig leláncolnak valahová, akármit csinálok. – kezdett bele megint egy másik, lassan már kezdett zsongani a fejem, hogy ki is beszél éppen hiszen a félhomályban nehéz volt követni, bár azon is eltűnődtem, hogy egyáltalán engem miért is érdekel, hogy a többi ostoba mit beszél.
~ Nem kéne Tavarát és az embereit is kivinni innét, vagy legalábbis kiszabadítani? – kérdezett rá az ordas.
- De gyorsnak kell lennünk, máskülönben úgy járunk, mint ő... – szóltam közbe én is, miközben a fekete gombóc által kiütött pukkancsra böktem a fejemmel. – Remélem elterelik az őrök figyelmét, vagy azokét a fekete valamikét, ha van belőle több is. – gondoltam reménykedve, mivel mindig is jó szolgálatot tettek a hiszékeny, jóra törekvő bolondok.
~ Figyeltél te rám? – szólt hozzám ismét Froo.
~ Lehet, hogy valóban ki kéne hozni őt is. – válaszoltam neki is.
- Hé ti! Tudjátok mi ez az egész?! Gyanúsan nyugodtan trécseltek... kivele mi folyik itt! – akadékoskodott már megint Nyughatatlan Uraság.
- Annyit tudunk, mint te, és nem akarunk úgy járni. Így jobb dolgunk nem lévén, inkább elütjük az időt egy kis trécseléssel.
- Igen, de csak ti. – gondoltam magamban.
- Mi is kezdjünk őrjöngeni mint te? Te se mentél sokra vele. Kezdem unni ezeket az antimágikus láncokat. Teljesen elveszik a mágiahasználat értelmét. – panaszkodott egy másik, teljes joggal persze.
Nem sokkal ezután pedig a felettünk tornyosuló plafon, melyre egészen eddig meg mertem volna esküdni, hogy egy hegyet tesz ki, megmozdult, sőt mi több, szétnyílt felettünk, nyomában pedig hatalmas fényforrás keletkezett, amely elárasztotta fénnyel a szobát, és noha a szememet bántotta az erős fényerőváltozás, mégis örültem neki, hiszen ahol fény van, ott mindig lesz árnyék is, és nekem most éppen pontosan arra volt szükségem a leginkább a tervemhez. Nem csak fény, de hang is bejutott hozzánk, méghozzá egy nevetés formájában.
- Vajon miért van ez, hogy mindig gonoszan nevetnek, ha elfognak? – tűnődtem, de nem aggódtam, mivel az esetek legtöbbjében eddig még mindig én nevettem utoljára.
- Ki ez a vicces kedvű? – szólalt meg egyik emberke, akit hirtelen nem is láttam, hogy ki.
Nem nagyon érdekelt, hogy a többiek mit is csinálnak, mindössze gyorsan bővítettem a csatornát, és Tavarának, a társainak és persze Froozernek is közvetítettem a következőket:
~ Ha alkalom adódik rá, a Shadowstep-pel kijövök a láncokból, és titeket pedig kiszabadítalak. Rendben?
Tavara bólintott, Froozer pedig szintén nyugtázta a dolgot, én pedig máris nekiálltam latolgatni, hogy vajon milyen árnyékit is használjak fel a hirtelen keletkezettek közül.

Spoiler:

Semmi esélyem nem volt az ellenkezésre. Maga tehetetlenül zuhantam a semmibe, mint egy zsák krumpli. Próbáltam a lyuk széle felé kalimpálni, de semmire sem mentem vele. Lenéztem a mélybe mely még mindig a monoton fekete űrt tárta elém, majd ekkor egy furcsa szagra lettem figyelmes. Nem is maga a szag lepett meg hanem, hogy a jelen körülmények között is ilyen erőteljesen érzem.
~ Mi kelthe... ~
Eddig jutottam a gondolatom menetében, ugyanis ekkor a szag felerősödött az testem pedig ugyanebben a pillanatban bemondta az unalmast, én pedig ájultan zuhantam tovább a semmibe.

Ezután sokáig fogalmam se volt mi történik. Néhány hang eljutott a fülemig, de nem voltam képes elkülöníteni őket.
- A tiek sm zog? - vettem ki egy férfi hangját, amit továbbra sem értettem de utána valahogy mintha kizökkentem volna az eszméletlen állapotomból.
- Még itt lennénk szerinted? - hallok egy elégedetlenkedő hangot melyet végre teljesen ki tudtam venni csak azt nem tudtam, hogy honnan jött.
A hangzavar ekkor teljesen kizökkentett és a szokásos reflex kíséretében felriadtam mintha csak egy vödör vizet zúdítottak volna rám.
- Nem én voltam! - kiáltottam majd azonnal berémlenek az ezelőtti események, és a környezetemre egy pillantást se vetve néztem a láncaimra.
- Miért hagyom magam folyton ilyen helyzetekbe keveredni?
Ekkor feltűnt, hogy többen is vannak körülöttem ráadásul egyikük épp most kapott előttem pánikrohamot.
- Mi a fene ez?! - kiállt miközben vadul kalimpál arra számítva, hogy a láncok majd lehullanak.
Ekkor egy mindenki által váratlan dolog történt: A földből hirtelen sok apró gömbszerű valami emelkedett ki majd tapadtak a toporzékoló barátunkra, aki ettől csak jobban rákezdte:
- Mégis mi ez az egész?! - hallatta hangját még utoljára mielőtt elernyedt a földön.
Nem tűnt halottnak, láttam ahogy lélegzik és szótlanul minket kémlel, de úgy nézett ki mintha hirtelen elfogyott volna minden ereje.
- Felébredt a másik két Csipkejózsika is. - jegyezte meg a mellettem lévő fickó.
~ Csak nem azok a fura lények voltak azok? ~ nézek ámulva ~ A láncok miatt lehet? Már megint ezek a vicces láncok. ~
- Te legalább jól megleszel velük... - szólt egy ismeretlen hang, de nem figyeltem rá.
- Nos, kissé szorult a helyzetünk. - bökött fejével a mellettem lévő alak a láncokra. - Valamit ki kéne találni, vagy valakinek, valaminek a vacsorája leszünk.
- Kezd kicsit unalmas lenni, hogy mindig leláncolnak valahová akármit csinálok. - szóltam miután levettem a szemem a földön rángatózó alakról.
- De gyorsnak kell lennünk, máskülönben úgy járunk, mint ő... - szólal meg hirtelen a fekete hajú alak aki barátjával beszélt meg valamit egy perccel ezelőtt.
- Hé ti! Tudjátok mi ez az egész?! Gyanúsan nyugodtan trécseltek... ki vele mi folyik itt! - szól durván felénk a földön fekvő fickó. Hangja erőteljes volt de kihallatszódott belőle a piócák által okozott kimerültség.
- Annyit tudunk, mint te, és nem akarunk úgy járni. Így jobb dolgunk nem lévén, inkább elütjük az időt egy kis trécseléssel. - válaszolt a mellettem lévő fickó aki erősen emlékeztet engem valakire, de hogy kire az nem ugrik be.
- Mi is kezdjünk őrjöngeni mint te? Te se mentél sokra vele. Kezdem unni ezeket az anti-mágus módszereket. Teljesen feleslegessé teszi a mágiahasználat értelmét. - panaszkodtam
~ Bár ezt mondtam, legszívesebben én is ugyanúgy rángattam volna a láncokat mint Ő. Az egyetlen oka, hogy nem tettem az az, hogy az előbb láttam eme cselekedet következményeit. Nem kérek belőle köszönöm! ~
Szerencsére még éppen elértem a pisztolyom. Az volt vele a tervem, hogy majd kilövöm a láncokat és mielőtt elkapnának a piócák, őket is elintézem néhány tükörszilánk segítségével.
A tervem azonban egyenlőre csak terv maradt, ugyan is ebben a pillanatban hatalmas fényáradat úszott be a terembe a plafonon keresztül, mely csapóajtó szerűen megnyílt. Mindeközben valami rettentően idegesítő nevetés is felhallatszott... valahonnan.
- Ki ez a vicces kedvű? - nézek szét a nevető hang forrását kutatva. Pisztolyommal árnyékolva a szemeim, de senkit sem látok.
~ Sosem jó jel ha valaki így nevet. Ilyenkor valaki mindig meghal... ~

Miközben zuhantam, valami furcsa, kissé talán émelyítő szag ütötte meg az orromat. Már éppen azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon most ér véget a pályafutásom az életben, amikor is földet értem és elvesztettem az eszméletemet.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, amíg nem voltam magamnál, de abban biztos voltam, hogy nem egy két perc telt el az óta. Mikor magamhoz tértem a karomon és a lábamon bilincsek lógtak, amiből hosszú nehéz lánc lógott ki. Megpróbáltam megmozdulni, de mivel még egy kicsit kába voltam nem tudtam megmozdulni. Így hát mozgás helyett inkább körülnéztem és felmértem a terepet. Egy meglehetősen sötét, talán valamiféle barlangban lehettem, és nem voltam egyedül. Körülöttem a félhomályban több ember alakját is láttam, ismerősöket és ismeretleneket egyaránt. Ott volt például Kato Brightmore, aki egyszer vett tőlem két remek minőségű mágikus pisztolyt, valamit nagy meglepetésemre egy volt Mágus Arénás ellenfelemet is megpillantottam Mateus Grandus. Rajtam kívül még mindenki öntudatlan állapotban volt, és nem volt kevésbé leláncolva, mint én. Néhány percen belül elkezd éledezni a társaság, majd kicsit később beszélgetni kezdenek egymással.
- Látom, megint egy veremben vagyunk. – mondta az egyik srác akit nem ismertem.
- Akár együtt is jöhettünk volna a hegyekből… – válaszolt a másik ismeretlen srác.
- Akkor vissza kellet volna jönnöd velem, a céhünkbe. - mondta neki a srác.
- Végül is annak is ideje lenne már... A többieket ismered? – váltott témát hirtelen a másik.
Ezután egy ideig nem figyeltem a beszélgetésre, inkább a gondolataimba mélyedtem és elmélkedtem.
~ Vajon most mi lesz? Mi fog velünk történni? Vajon ki tart minket fogva? Hogyan fogunk kijutni innen? Meg tudunk szabadulni a béklyóinktól? És kik a többi ismeretlen ember?
Akkor figyeltem fel ismét a társaságra, amikor is az egyik ismeretlen tag megpróbált kiszabadulni a láncaiból.
- Mi a fene ez?! - mondta az, miközben vadul rángatta a láncait.
Egyszer csak a földből előjött valami furcsa fekete lény, amit eddigi pályafutásom során még nem láttam, és rámászott az üvöltöző srácra.
- Mégis mi ez az egész?! – kiáltotta, amikor felfedezte a rá mászó lényt.
A srác még egy ideig küzdött a fekete lényecske ellen, majd mintha csak elszívták volna minden erejét rongybabaként terült el a barlang kövezetén.
~ Most már tudom, hogy nem érdemes próbálkozni a kiszabadulással. - gondoltam magamban
- Nos, kissé szorult a helyzetünk. – bökött a fejével Kato a láncokra. - Valamit ki kéne találni, vagy valakinek, valaminek a vacsorája leszünk. – figyelmeztetett mindenkit.
- Kezd kicsit unalmas lenni, hogy mindig leláncolnak valahová, akármit csinálok. – kezdett bele Grandus a nyavalygást.
- De gyorsnak kell lennünk, máskülönben úgy járunk, mint ő... – szólt közbe a másik srác is, miközben a fekete gombóc által kiütött srácra bökött a fejével.
Az nem rég kiütött srác felkelt a földről, mintha mi sem történt volna és azt mondta.
- Hé ti! Tudjátok mi ez az egész?! Gyanúsan nyugodtan trécseltek... Ki vele mi folyik itt!
- Annyit tudunk, mint te, és nem akarunk úgy járni. Így jobb dolgunk nem lévén, inkább elütjük az időt egy kis trécseléssel. - mondta Kato.
- Mi is kezdjünk őrjöngeni, mint te? Te se mentél sokra vele. Kezdem unni ezeket az antimágikus láncokat. Teljesen elveszik a mágiahasználat értelmét. – panaszkodott Grandus ismét.
Egyszer csak a barlang teteje mintha csak egy ajtó lenne, lassan kinyílt. A nyíláson vakítóan erős fényforrás szökött be a barlangba, ami mindenkit elvakított, legalább is én ezt gondoltam. Nem sokkal később hangos nevetés hangzott fel, de az forrását nem tudtam meghatározni.
- Ki ez a vicces kedvű? – szólalt meg Grandus.
Egyenlőre, nem csináltam semmit, csak vártam, hogy mi fog történni, mivel nem tudtam, hogy az ismeretlen nevető ellen melyik fegyveremmel tudnék szembe szállni főleg úgy hogy le vagyok láncolva.

Épphogy csak sikerült elkapnom azt a nyomorult tojást, és elrendeznem a dolgokat, már haladtam is tovább lefelé. Viszonylag rövid távot kellett már csak meg tenni, és hamarosan talajt értünk, de jó ideje éreztem valami furcsa szagot, ami nem hagyott nyugodni. Honnan jön, és pontosan mi is ez? Már nem igazán volt időm gondolkodni, éppcsak össze tudtam csukni a deszkát, amikor hirtelen megszédültem, majd váratlan képszakadás, és magához ölelt a végtelen sötétség.
Fogalmam sincs, hogy meddig lehettem kiütve, de nem tetszett a dolog. Épp egy nem túl régen elvégzett küldetésben is hasonlóan jártunk, csak ott később el lettünk engedve. Itt az volt az érzésem, hogy ez nem fog menni. Próbáltam kitisztítani a fejem, és ésszerű megoldást találni erre az egészre, de nem ment. Még egy kicsit bohókás voltam, és a látásom is mostanság kezdett tisztulni. Körül néztem, és egy beszélgetés végére sikerült visszanyernem a tudatom. Körbe fordultam, és mellettem hevert a vörös színű tojás, szintén leláncolva, bár számára egy elég speciális bilincs készült. Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülésem jeléül, majd a másik két alak felé fordultam.
- …így nem valószínű, hogy ő lenne. – itt tértem teljesen magamhoz, és már csak ezt sikerült elkapni, abból, amit mondtak egymásnak.
- Mi ez, céhtalálkozó? – értetlenül néztem rá, de nem válaszoltam. - Hárman is itt vagyunk? – néma csend következett, volt némi erőfitogtatás, de komolyabb harcokra nem került sor, bár hogy is kerülhetett volna, ha mind oda voltunk kötözve ahhoz a nyomorult falhoz.
- Én ismerlek! – kiáltottam fel Rohandar-ra nézve, de látszólag teljesen hidegen hagyta, hogy egyáltalán megszólaltam.
- A tietek sem mozog? – picit megrángattam, de nem akartam túlzásokba esni, hátha valami csapdát aktivál, így inkább nyugton maradtam.
- Még itt lennénk szerinted? – válaszolt vissza kicsit furán, de lehet, hogy ezt is csak én reagálom túl.
- Nem én voltam! – újabb delikvens ébredezik, az előző után pedig aligha lenne szerencsés „méltón üdvözölni” köreinkben.
- Miért hagyom magam folyton ilyen helyzetekbe keveredni? – fortyogott Mateus, bár meg tudom érteni. A helyzeti előny nálunk, ezek a láncok legalább nem csapolják le az energiánkat, mint legutóbb. Alighogy Mateus befejezte, még egy felkelt. Kicsit nyújtózkodott, már ameddig a láncai engedték, aztán, mint aki otthon van a saját ágyában, fogta magát és azzal a lendülettel vissza is aludta.
~ Ez aztán… – jegyzem meg magamban, közben arra gondolok, hogy én is akarok így aludni, ahogy ő. Nem telt bele sok idő, ismét magához tért, ám mostmár talán fel is fogta, hogy hol is van, és mi is történik vele valójában.
- Mi a fene ez?! – megpróbált kiszabadulni, de ekkor olyan történt, amit senki nem várt. Valami fekete…izé…giliszta-szerű dög előmászott a földből, vagy épp csak felépült a talajból, és rácuppant a srácra, aki ki akart volna szabadulni. Szerencsétlen pára jól megszívta, mert lassan, de biztos eldőlt oldalra, mint egy krumplis zsák.
- Mégis mi ez az egész?! – kérdezte ismét.
- Felébredt a másik két Csipkejózsika is. – na, akkor azt hiszem mind meg is lennénk, itt az ideje terveket szövögetni, hogy ebből a kalamajkából hogy mászunk majd ki.
- Nos, kissé szorult a helyzetünk. – kezdek bele, és fejemmel a láncok, és a béklyók felé bökök. - Valamit ki kéne találni, vagy valakinek, valaminek a vacsorája leszünk. – címeztem mindenkinek. Senki halálát nem kívántam, még akkor sem, ha ellenség. Legalábbis most még.
- Kezd kicsit unalmas lenni, hogy mindig leláncolnak valahová, akármit csinálok. – folytatta a dühöngését Mateus továbbra is.
- De gyorsnak kell lennünk, máskülönben úgy járunk, mint ő... – ezzel sajnos egyet kell értenem, és ahogy elnéztem elsőre, nagyon nem volt kedvem, hogy beszerezzek egy olyan izét.
~ Mi van, ha ez a dög felmászik az orrunkba, vagy a fülünkön keresztül? – tűnődtem el, hogy a kis girnyók meddig képesek elmenni, illetve egyáltalán képesek-e valamire.
- Hé ti! Tudjátok mi ez az egész?! Gyanúsan nyugodtan trécseltek... kivele mi folyik itt! – szólalt meg ismét az, akit az imént leterítettek.
- Annyit tudunk, mint te, és nem akarunk úgy járni. Így jobb dolgunk nem lévén, inkább elütjük az időt egy kis trécseléssel. – válaszoltam vissza.
- Mi is kezdjünk őrjöngeni mint te? Te se mentél sokra vele. Kezdem unni ezeket az antimágikus láncokat. Teljesen elveszik a mágiahasználat értelmét. – ott a pont. Igazából nem kellene sok mindent csinálnom, el kell, hogy érjem a zsebem, hátha ki tudom halászni a lakrimát. Még mielőtt megmozdulhattam volna, valami megmozdult. Először nem tudtam micsoda, de ahogy felerősödött a fény, rájöttem, hogy az eddig fölöttünk masszívan álló plafon nyílik ki szépen lassan. Ezen keresztül tódul be fény, amire úgy nézek, mint aki soha életében nem látott még fényt, vagy a napot. Egy fura nevetésre ocsúdom fel, és meg kell mondjam: nem tetszik. Menekülnék, de egy gondolat még átfut az agyamon:
~ Ha ez szét tud nyílni, akkor viszonylag könnyű, mi van, ha ránk szakad?
- Ki ez a vicces kedvű? – kérdezte Mateus, de nem jött rá semmilyen válasz. Na asszem sikerült elérni a méteres robbanót, ez talán elég kicsi ahhoz, hogy ne okozzon komolyabb sérülést, de mégis képes leválasztani a láncot a falról. Majd meglátjuk mi jön ki ebből. Ellenkező esetben, szimmetrikus lesz az arcom.

Nem emlékszem mikor merültem álomba. Egy furcsa émelyítő illat, csupán ami élénken él az emlékeimben a kétségbeejtő, valószínűleg halálos zuhanás környékéről. Álmomban sok furcsaságot láttam. Alakokat, akik valódi vonásaik kivehetetlenek voltak igaz, de mégis mintha ismerősek lettek volna. Egy fémkezű ember, egy férfi egy hatalmas lándzsával, egy nő, aki csodás táncot lejt, egy kisgyermek és egy furcsa, hegyes orrú kutya. Ide-oda forgolódtam, ahogy a földön feküdtem, de lelki szemeim előtt ez egy csodálatos fekhely volt, egy mennyeien puha párna, egy csodálatosan süppedős matracon, ami mintha csak a felhőkből lett volna szőve. Átfordultam egyik oldalamról a másikra, hallottam valami csörgő hangot, mintha fém lenne, de nem igaz törődtem vele. Emberek hangja röppent át a levegőn, értettem a nyelvüket és szavukat, de fel már nem igaz fogtam azok jelentését. Ismét oldalt váltottam majd lassan nyitogatni kezdtem a szememet.
Felültem, ásítottam, nyújtózkodtam, habár valami visszatartott a túlzott mozgásban, biztos a fáradtság… nagyokat pislogva végignéztem a társaságon, majd letekintettem a kezeimet és lábaimat fogva tartó láncokra. Kényelmesen visszafeküdtem, hogy folytassam az alvást.
Láncok? Félhomályba burkolózó hatalmas barlang? Egy rakás idegen arc? Felpattant a szemem. Ijedten körbekémleltem, hogy megbizonyosodjak mi az álom és mi a valóság. Azonnal talpra ugrottam, de a láncok visszarántottak és a földhöz csaptak, nem engedtek túlzottan nagy mozgásteret. A szememmel a zsákomat kerestem, ott volt velem, a kardom is, mindenem, de fogságban voltam. Rettentő düh fogott el és megfeszítettem izmaimat. Rángatni kezdtem a láncaimat, kezeimmel és lábaimmal feszegettem annak határait, a kiszabadulás érdekében.
- Mi a fene ez?! – tört ki belőlem és futott végig a szemem a népes társaságon, akiket a helyzet miatt nem volt sem időm, sem kedvem jobban megnézni magamnak, de eléggé vegyes arcokkal büszkélkedhetett a terem. Teljes erőmet beleadtam a küzdelembe, amikor észrevettem, hogy a földből valami számomra ismeretlen, furcsa lény mászik elő. A kis fekete valami rám emelte furcsa szemét majd elkezdett rám mászni. Megpróbáltam levakarni magamról, de túl gyorsan futkározott végig a testemen.
– Mégis mi ez az egész?! – kiáltottam fel de utána el is akadt a szavam.
Furcsa érzés fogott el, hirtelen elkezdett elpárologni belőlem az erő. Izmaim elernyedtek, elzsibbadtak majd teljesen feladták a szolgálatot és én ismét a földnek csapódtam. A kis valami mintha minden erőmet elszívta volna. Kétségbeesetten, de inkább dühösen kémleltem körbe a földön fekve és habár megpróbáltam újra felküzdeni magam, nem sikerült, így be kellett látnom, nem megyek semmire a ficánkolással. Kénytelen voltam lenyugodni és az erő helyett inkább ésszel mérlegelni a helyzetet. Amíg én megpróbáltam megzabolázni az indulataimat és sorba venni a gondolataim és érzelmeim, addig a többi ott tartózkodó teljes nyugalomban, mintha minden rendben lenne cseverésztek:
- Nos, kissé szorult a helyzetünk. Valamit ki kéne találni, vagy valakinek, valaminek a vacsorája leszünk.
- Kezd kicsit unalmas lenni, hogy mindig leláncolnak valahová, akármit csinálok.
- De gyorsnak kell lennünk, máskülönben úgy járunk, mint ő... Remélem, elterelik az őrök figyelmét, vagy azokét a fekete valamikét, ha van belőle több is.
Egyre jobban elfogott a gyanú. Ezek csak itt beszélgetnek, semmi reakció a helyzetükre, a velem történtek pedig szinte nem is érdekelték őket, csupán objektív megfigyeléssel konstatálták a történtet, mint a kísérleti egereket vizsgáló kutató. Ez valamennyire dühített, hisz ez azt is jelentheti, hogy ők benne vannak ebben… bármi is az, amit itt folyik. Nem tetszett nekem ez az egész, így szót is adtam gondolataimnak.
- Hé ti! Tudjátok mi ez az egész?! Gyanúsan nyugodtan trécseltek... Ki vele mi folyik itt! – követeltem a válaszokat.
- Annyit tudunk, mint te, és nem akarunk úgy járni. Így jobb dolgunk nem lévén, inkább elütjük az időt egy kis trécseléssel. – a fiú nemtörődöm, már-már flegma válasza szinte semennyire nem csillapította a vádjaim erejét, sőt olaj volt a tűzre. Továbbra is igyekeztem most már jóval kevésbé vadabbul, de mégis nyugtalanul szemmel tartani őket és a történéseket.
- Mi is kezdjünk őrjöngeni, mint te? Te se mentél sokra vele. Kezdem unni ezeket az antimágikus láncokat. Teljesen elveszik a mágiahasználat értelmét. – jött egy másik oldalról is a panaszos megjegyzés.
Ekkor hirtelen rengeteg fény tódult be a helyiségbe, valami barlangféleségbe, most így jobban végignézve rajta. Szinte teljesen elvakított az ereje így nem láttam forrását annak a valakinek vagy valaminek, aki felnevetett a vakságunk közben. Két férfi megjegyzését még hallottam, de nem igazán figyeltem rájuk, inkább csak újra megpróbáltam összekaparni minden maradék erőmet, hogy kitéphessem magamat a rabláncokból…

Ahogy a fekete falak elzúgnak mellettünk, egy furcsa, meglehetősen büdös szag üti meg az orromat, és biztosra veszem, hogy Tango szaglóérzékét is bántja a bűz, ám hozzánk képest Rin csak apró, elenyésző bukét érezhet a levegőben, ami eltér a fentitől.
Ahogy akarva-akaratlan beleszippantok a pállott, eltérő szagú levegőbe, egyre bódultabb állapotba kerülök – szemem le-lecsukódik, és csak hunyorítani tudok a távolodó fényre, és aggodalmam növekedésére enyhül a szorításom, pedig én nem akarom elengedni a két csatlósom; hála istennek ők karjaim oltalmában maradnak, de ez nem változtat a tényen, hogy közel állok eszméletem elvesztéséhez. ~ Magamnál kell maradnom. Igen. A saját testemnek én vagyok az ura, nem győzhet felettem holmi lépten-nyomon jött aroma! Ha eszméletemnél maradok, képes vagyok rájuk vigyázni… – Gondolom, és akkor érzem a becsapódás tompa fájdalmát, ami végigterjed zsibbadó testemen, majd mikor eljut a fejemig, az eszméletem zúgó hang kíséretében kikapcsol…

Csörr.
Csörr.
Csörr.
Láncok idegesítő zsivaja ébreszt fel az álmomból, és ingerülten mozdítom el a fejem; majdnem felmordulok elégedetlenségemben, s ami még rosszabb, nem sok választ el attól, hogy kinyissam szemeim, ám egy ismerős hang visszaránt a jelenbe, és ezzel szinte késztet arra, hogy továbbra is alvást színleljek.
- …ismered? – váltott témát hirtelen.
- Őt igen. - Rohandar az; hangjából szinte ki lehet lesni, hogy rólam beszél, amitől hirtelen undor fog el – a céhtagoknak úgy kéne hinniük, holt vagyok… - Illetve nem is tudom, csak hasonlít valakire, aki a céhtársam volt, de azt mondják, hogy az illető meghalt, így nem valószínű, hogy ő lenne... – Helyes, helyes. Maradjatok csak ebben a hitben, akkor mindenki boldog lesz, pláne én.
- Mi ez, céhtalálkozó?- Ez pedig… ahogy mondanák, „Nocturnus másik kutyája?” - Hárman is itt vagyunk? – Mégis kivel veszed magad egy kalap alá ennyire? Hát nem kéne a közösködés pedig, haver.
Idegesítő érzés fut végig rajtam; érződik, ahogy a tekintetük végigfut testemen, szemlélgetnek, elemezgetnek, vizsgálgatnak, és mindezt olyan fürkésző szemekkel, hogy akaratom ellenére is végigfut testemen a hidegség. Perverzek ezek, vagy mi van most, hogy ennyire érdekes lettem? Tudom, hogy szép vagyok, meg nagy a mellem, meg…
- Én ismerlek. – Szólal meg egy újabb hang. Fantasztikus. A szagokból ítélve egyedül én vagyok itt nő, szóval vélhetőleg körbe vagyok véve perverz és gyanakvó emberekkel, akik még ismerik is egymást. Egyre aggasztóbb körülmények… bár, várjunk csak, itt van Rin is, bár sajna ez nem segít a helyzeten.
- A tietek sem mozog? – Gyerünk, Egyértelmű Kapitány, oszd még az észt, kérlek! Még nem volt elég a bölcsességből. Nem, nem mozog… akármiről is van szó.
- Még itt lennénk szerinted? – Válaszol mogorván a Perverz 01 kódszámú férfi. ~ Hmm, ennél valami fantáziadúsabb kéne, nem?
- Nem én voltam! – Istenem, hányan vagytok még? - Miért hagyom magam folyton ilyen helyzetekbe keveredni? – Nyugalom, én is más helyre kívánlak most téged, szóval egy csónakban evezünk.
Nyújtózkodást hallok magam felől, ami nem sokáig tart, hiszen a cselekvő teste vélhetően újra elernyed, a láncok zörgéséből ítélve. Jól teszi, hogy nem ébred fel, mert most már kezd elegem lenni, és esküszöm, nem állok jót magamért…
- Mi a fene ez?! – Pattog a srác, mire idegesen nyitom ki a szemeimet. Fogcsikorgatva mérem fel a helyzetem, miszerint Tango és csatlósom még alszanak; Rohandar semmit se változott több mint fél év alatt; Nocturnus kutyája teljesen felismerhető; és a többi idegesítő elemmel pedig vagy nem találkoztam soha életemben, vagy ha igen, akkor gyorsan kitöröltem őket a memóriámból, hogy ne foglalják a helyet. Elnézve őket, nem is ártanak effajta óvintézkedések.
Alig pár másodpercre a pattogó akárki cselekedete után egy furcsa, fekete trutyi mászik ki a földből, én pedig lemondóan sóhajtok egyet. Elvégre, mi jöhet még? Csak azt ne mondja valaki, hogy ez a takony rám akar mászni, mert akkor én valamit lefejelek, esküszöm.
- Mégis mi ez az egész?! – Hála istennek, azaz izé a hiperaktív fickót veszi célba, és rá is mászik, én pedig elfolytok egy elégedett, gonosz vigyort. Meg is érdemli.
- Felébredt a másik két Csipkejózsika is. – Megkapod tőlem az év felfedező díját, oké? De akkor ígérd meg, hogy csöndben maradsz.
- Te legalább jól megleszel velük...
Magam felé és alá nézve próbálom felmérni a helyzetemet; nagyon szorosan vagyok kiláncolva, és a hiperaktív ugrálásából ítélve, ha megpróbálom különösebben birizgálni a láncot, akkor talán átfordul rám az a takony, azt pedig nem szeretném.
Ekkor észlelem, hogy már Tango is magához tért, és Rin is éledezik – a kandúr teljesen értetlen, akárcsak én.
Percek telnek el, míg a minket körülvevő, többnyire jelentéktelen alakok beszélgetnek, és tapasztalataikat osztják meg – ez fáj, az fáj, bibis lett az ujjam, anya gyógyíts meg, és a többi, és a többi. Felesleges hiszti… viszont ennek ellenében, mintha csak megnyitnánk fölöttünk a helységet, nagyon sok fény zúdul be, mely hosszú pillanatokra elvakít, és még utána is csak zöld foltokban vagyok képes látni – ám ami nem tudja elkerülni a figyelmemet, az a kacagás, mely megtölti a börtönt, melyben vagyunk…

Ekkor a végtagjaim hirtelen elnehezedtek, és azt vettem észre, hogy már árnyékolni sem vagyok képes a kezeimmel mert azok mintha ólommá változtak volna. Aztán már nem csak a kezeim de a fejem is kezdett nehezedni, végül már nem bírtam tovább a nyomást és ott ültemben összeestem, mint valami rongybaba. Magatehetetlenül feküdtem, egy igen kényelmetlen testhelyzetben, mikor a börtönszoba közepén egy fura alak jelent meg.
Próbáltam húzódzkodni amennyire csak bírtam, hogy rendesen láthassam a két szememmel, de csak egy gyenge pillantásra futotta, majd az erős nyomás ismét a földbe passzírozta a fejemet, mint egy darab cigaretta csikket.
- Milyen szörnyen festetek…lehet nem kellene nektek kegyelmezni és azonnal meg kellene titeket ölni…- kezdett bele a már minden gonosztól elvárható lenéző hangnemben - De a gazdám nem engedi, hogy nagyobb bántódásotok essen. Ez olyan szomorú…
Senki egy szót nem szólt, valószínűleg ők is hasonlóan kényelmetlen helyzetben vannak mint én, de akárhogy is, ebből a testhelyzetből nem látom egyikőjüket se. Aztán egyszer csak valami fura füstszerű anyagra lettem figyelmes magam körül.
~ Mi ez az izé? Ez eddig nem volt itt... ~ gondoltam magamban, de már csak ennyire futotta ami a józan gondolatokat illeti, ugyanis a következő másodpercben minden átmenet nélkül elnyomott az álom.

A levegő selymesen könnyű volt. A nap sugarai gyengéden sütöttek keresztül az árnyékot adó lombkoronán. Egyszer csak érzem, ahogy a fény eléri az arcomat, majd a csukott szemhéjamon keresztül próbál ébredésre bírni. Én viszont makacsabb vagyok ennél. Túl jól érzem magam ahhoz, hogy a szemembe sütő nap felébresszen. Egy halovány szellő lobogtatta meg a hajam, melynek nagy része az arcomban kötött ki, de ez sem zavart. Hallottam ahogy a szél most a faágakat fújja, ide-oda mozgatva egy apró levelet, mely néha el-el takarta a szememet a napsugár elől, majd azonnal újra utat adott annak. Ezt már nem bírtam tovább és lassan a fény elé emeltem a kezem, majd felnyitottam a szemeimet is. A fényes kék ég, és a rikítóan zöld fű, vakítóan ragyogott a szemembe, mely azonnal könnybe lábadt én pedig hunyorogva álltam fel egy fa tövében.
~ Hol lehetek? ~ tettem fel magamban a kérdést, ahogy lassan hozzászoktam a rengeteg fényhez, és körülnéztem. Egy hatalmas, zöld tisztás közepén álltam. Az ég tisztán ragyogott és távolabb egy kisebb hósipkás hegy csoportot pillantottam meg.
- Milyen tiszta... - mondtam egymagam társaságában, ahogy elindultam az egyik irányba.
Nem éreztem mintha rossz helyen lennék, sőt! Mégis valami furcsa, üres érzés fogott el amióta felálltam. Valami hiányzik...
Tovább sétáltam a tisztáson, míg meg nem pillantottam egy szélesebb patakot. Ahogy közelebb értem, valami mozgolódást is észrevettem, és amint ráfókuszáltam a Szem mágiámmal rájöttem, hogy egy csapat gyerek játszik a patak vizénél. Ezzel egy időben, más-más irányból három másik alakot is megpillantottam.
Valószínűleg már ők is észrevettek engem és elindultunk egymás felé.
~ Miért? ~ szúrt meg hirtelen a kétely szilánkja, de azonnal ki is töröltem a fejemből. Tudat alatt, mintha csak ösztönből tettem volna, de feléjük közelítettem, és mosolyogva hallgattam, ahogy bemutatkoznak.
- Sziasztok, a nevem Rika Beilschmidt! Egy nevét vesztett faluból jöttem! - mosolygott jókedvűen a lány.
- Én is egy aprócska faluból származom! Üdvözlet Rika! Engem Eddard-nak hívnak! - mondta az egyik fiú.
- Én pedig nem! - mondtam széles vigyorral - A nevem Mateus egyébként! - intettem,
- Hello, Kato lennék, és hogy honnan jöttem, felesleges. - mosolygott a másik fiú akit furcsán ismerősnek találtam, de amikor megpróbáltam felidézni, hogy honnan, csupán csak az üres érzés erősödött bennem.
- Lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb idő, de valaki tudja esetleg, hogy hol a fenében vagyok? - ez már egy ideje bökte a csőrömet, hogy hol lehetek és, miért vagyok itt, persze nem mintha panaszkodnék a helyre.
- Ezt én is szeretném tudni de valahogy nem emlékszem... meg igazából nem mindegy? Szerintem kellemes ez a hely - vigyorgott az Eddard nevű fickó.
- Hát... tényleg nem rossz. - bólintott Rika azzal Ő le is dobta magát a fűre.
- Nem lényeg, hogy hol és mikor. Most itt jó és kész.
- Hát... jól van. - törődtem bele majd én is lehuppantam a fűbe.
- Azok a kölykök... viccesek. - mutatott Rika a gyerekek felé, akikről hirtelen teljesen elfeledkeztem.
- Úgy tűnik jól érzik magukat! - csattant fel Eddard és elkezdett feléjük szaladni.
- Akkor ne zavard őket. - intettem, de én is felálltam.
- Játszunk velük, naaa! - mondta Kato, bármelyik gyereket meghazudtoló szemekkel.
Úgy tűnik viszont, hogy a gyerekek már nem akarnak játszani, inkább ők is oda szaladtak felénk amint megláttak és így szóltak:
- Hé bácsik és néni, nem segítenének nekünk halat fogni? Nekünk még egyet sem sikerült, és kellene haza anyának, meg apának. - kérleltek minket.
- Halat? - ismételtem majd a többiekhez fordultam. - Tud valaki halat fogni?
- Nem, de gyorsan tanulok...azt hiszem. - tárta szét karjait Kato, majd a következő pillanatban Eddard belevetette magát a patak közepébe, és így kiált:
- Most majd kiderül!
- Eddard, ne ronts bele a vízbe mint egy félnótás, elijeszted a halakat! - kiáltottam felé, de szavaim siket fülekre találtak.
- Kéne valami hosszú bot, vagy ilyesmi... - motyogtam magamban, majd megpillantottam Rikát aki, mint valami medve, úgy leste a halakat, és csapott le rájuk időről időre a fémbe burkolt kezével.
~ Nahát... ~ ámultam el Rika érdekes képességén.
A gyerekek a partnál figyeltek minket, majd egy idő után ráuntak és tovább folytatták a játékukat.
Szememmel Kato után kutattam, aki épp egy három három ágú tőrszerű fegyverrel próbált halakat fogni, több-kevesebb sikerrel.
Csendesen figyeltem, ahogy a többiek lelkesen vadásszák ki a patak halállományát. Úgy gondoltam több segítség már nem kell nekik, így csak leültem a patak partján, és pihentem.
A nap lassan lemenőben volt. A parton már egy egész szép mennyiségű hal gyűlt össze.
- Szerintem elég halat fogtunk. - mondtam - Mint gondoltok ennyi elég lesz? - kérdezem a többieket mire Eddard fáradtan, de hevesen bólogat.
- Ideje lenne haza mennetek gyerekek! Kezd besötétedni. - mondtam a gyerekeknek, akik erre csak összenéztek majd egyikük így szólt:
- Segítenének elvinni ezt a sok halat hazáig? Kéééééreem? - néztek ránk nagy boci szemekkel.
Egy szót sem tudtam szólni, a többiek azonnal vágták a választ a kérésre:
- Nanáhogy. - mosolygott a Kato.
- Hát persze. - válaszolta vidáman Rika.
- Természetesen!
~ Azt hiszem ez eldöntetett. ~ gondoltam majd egy nagy zsák hallal a hátunkon elindultunk, hogy hazakísérjük a gyerekeket.
Útközben semmi érdemleges nem történt. A gyerekek tovább játszadoztak, mi pedig csendesen vonultunk utánnuk. Már teljesen besötétedett mire elértük a gyerekek faluját. A lakosok nyugodtnak, és boldognak tűntek. A házak takarosak és ápoltak voltak, sőt mindegyik mellett ott volt egy aprócska kert telis tele szebbnél szebb virágokkal. Valóban, mintha csak maga a paradicsom lenne az egész falu és környéke, elképzelni se tudtam volna szebb és boldogabb helyet.

A fény kialudni látszik, és a nevetés is egyre közelebbről hallatszik, ám ezzel együtt mintha megnőtt volna a tömegvonzás. Már majdnem a padlóhoz tapadok, amikor megpillantom a fura – és egyben bizarr – női alakot, aki felénk közeledik, majd meg is szólít minket.
- Milyen szörnyen festetek…lehet nem kellene nektek kegyelmezni és azonnal meg kellene titeket ölni… - sóhajtott fel. - De a gazdám nem engedi, hogy nagyobb bántódásotok essen. Ez olyan szomorú… – eléggé fura egy nőszemély. Nos, két fajta ember létezik ezek szerint: az egyik aki mágus lesz, és a másik, amibe ez a nő is tartozik, szarka lánnyá változik, és úgy ugrál, ahogy a szarka fiú fütyül neki. A madárlábak, amik a nőt jellemzik, eszméletlen bizarrak, és fogalmam sincs, hogy honnan szerezte be ezeket, de jobb munkát is csináltathatott volna. Egy bottal jár, amin kicsit sem lepődöm meg a lábait elnézve.
~ Láncok, mágia elszívó kis fekete trutyik a földből, egy nő, aki kacag, és láthatóan élvezkedik rajtunk. A szitu nagyon ismerős, de hogy honnan. – a botjából füst gomolyog ki folyamatosan, ami hamarosan belengi a termet, vagyis ahol épp vagyunk, és érzem, hogy álmosodni kezdtem. Próbálom nyitva tartani a szemem, és fel-felpattanok, de végül teljesen elnyom az álom, és esélyem sincs védekezni ez ellen.

Mikor felébredek egy füves tisztáson. Csobogást hallok, víz van a közelben. Amikor teljesen magamhoz térek, az elém táruló látvány teljesen magával ragad. Mintha a paradicsomban lennék – bár nem szeretem a paradicsomot – de ez akkor is gyönyörű. Amint felülök, meglátom a patakot, aminek az imént a csobogását hallottam, és a benne álló gyerekeket, akik épp valamivel foglalatoskodnak, bár innen nem látom, hogy pontosan mivel.
~ Mi ez a hely? – kérdezem magamtól, amint körbe néztem, és felmértem mindent magam körül. Elindultam a gyerekek felé, hogy megnézzem, mit csinálnak, és alkalom adtán be is száljak hozzájuk játszani, azonban megpillantottam három másik embert, és nem messze a kicsiktől értük el egymást.
- Sziasztok, a nevem Rika Beilschmidt! Egy nevét vesztett faluból jöttem! – mutatkozott be a lány.
- Én is egy aprócska faluból származom! Üdvözlet Rika! Engem Eddard-nak hívnak!
- Én pedig nem! – mi nem? Itt kicsit elvesztem. - A nevem Mateus egyébként! – mutatkozott be harmadikként.
- Hello, Kato lennék, és hogy honnan jöttem, felesleges. – mondtam én is mosolyogva. Mindenki olyan barátságos volt, nehogy már én legyek a kakukktojás.
- Lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb idő, de valaki tudja esetleg, hogy hol a fenében vagyok? – kérdezte Mateus.
- Ezt én is szeretném tudni, de valahogy nem emlékszem... meg igazából nem mindegy? Szerintem kellemes ez a hely.
- Hát... tényleg nem rossz. – kontrázott Rika is, és már le is dobta magát a fűbe.
- Nem lényeg, hogy hol és mikor. Most itt jó és kész. – csatlakoztam az előttem szólókhoz, és néha hevesen bólogattam is, hogy megerősítsem az igazukat.
- Hát... jól van. – mondta kissé szomorkásan, beletörődve.
- Azok a kölykök... viccesek. – mutatott a gyerekek felé Rika.
- Úgy tűnik jól érzik magukat! – csattant Eddard és már rohant is a gyerekek felé.
- Akkor ne zavard őket. – szólt utána Mateus, bár ez aligha ért valamit.
- Játszunk velük, naaa! – kérleltem boci szemekkel.
- Hé bácsik és néni, nem segítenének nekünk halat fogni? Nekünk még egyet sem sikerült, és kellene haza anyának, meg apának. – szóltak oda nekünk a gyerekek.
- Halat? – kérdezett vissza Mateus. - Tud valaki halat fogni?
- Nem, de gyorsan tanulok...azt hiszem. – tártam szét a karjaim, mire Eddard se szó se beszéd belevetette magát a vízbe, és mint egy ragadozó hal, próbált ő is valamiféle sajátos stílusban halat fogni.
- Most majd kiderül! – kiáltotta közben.
- Eddard, ne ronts bele a vízbe, mint egy félnótás, elijeszted a halakat! – kiáltott utána Mateus, de ismételten teljesen feleslegesen. Mindenki a maga módján próbált boldogulni, Mateus tanakodni látszott, és valamit motyogott, Eddard…nos ő ellubickolt a vízben, így próbálva kifogni az úszó állatokat, Rika pedig fura, fémbe burkolt kezével leste a halakat, mint egy maci a lazacot. A gyerekek figyelmét is sikerült lekötni egy darabig, ám hamar ráuntak, és folytatták a félbehagyott játékukat, mi azonban töretlenül halat akartunk fogni. Egy sai-t húztam elő a pecsétből, amivel aztán próbáltam megfogni, illetve inkább nyársra tűzni a halakat, több-kevesebb sikerrel.
Eléggé elment az idő, és fel sem tűnt, hogy a nap lemenőben, mikor Mateus hangját hallottam:
- Szerintem elég halat fogtunk. Mint gondoltok ennyi elég lesz? – kérdezte, mire Eddard csak hevesen bólogatott
- Ideje lenne haza mennetek gyerekek! Kezd besötétedni. – erre a kijelentésre a gyerekek összenéztek, majd vissza ránk:
- Segítenének elvinni ezt a sok halat hazáig? Kéééééreem? – néztek ránk ártatlan szemekkel, amiknek nem igazán lehetett nemet mondani.
- Nanáhogy. – vágtam rá rögtön, mosolyogva.
- Hát persze. – helyeselt Rika is.
- Természetesen! – egy zsák hallal indultunk a gyerekekkel vissza a falujukba. Néha-néha ásítottam egyet, de a táj gyönyörű volt, és amint elértük a falut, más pozitív tapasztalatom is volt. A falusiak is mind boldogok és barátságosak. A házak szépek, és tiszták, és mindegyikhez tartozik egy-egy kert, tele virágokkal, amik még inkább feldobják a falu szépségét. Egyszerűen lenyűgöző.

Miután a plafonból érkező fény elhalványult, mintha csak tucatnyi ember kapaszkodott volna belém, olyan súlynövekedést éreztem a végtagjaimon, és úgy összességében az egész testemen.
- A fenébe, így nem fogok tudni sok mindent csinálni. – mérgelődtem magamban.
A nevetés egyre közelebb és közelebb jött, míg végül már megláthattuk a forrását is. Egy eléggé fura alak állt a terem közepén. Nem volt túl egyszerű már az sem, hogy egyáltalán szemügyre vegyem, mivel a fejem sem volt éppen a legkönnyebb, de amint megvizslattam, még inkább furcsa volt. Nem tudtam eldönteni, hogy fiú lehetett-e vagy lány, mivel a fejét egy igen furcsa, számomra idióta fejfedő volt rajta, a lábai inkább karmokban sem mint lábfejekben végződtek, olyan volt, mint egy madáré. A kezében pedig egy szintén különleges botot fogott, amelyről szinte biztos voltam, hogy valamiféle varázspálca. Ezt az is alátámasztotta, hogy füst áramlott ki belőle.
- Milyen szörnyen festetek… lehet nem kellene nektek kegyelmezni és azonnal meg kellene titeket ölni… - szólalt meg, majd egy sóhaj következett. - De a gazdám nem engedi, hogy nagyobb bántódásotok essen. Ez olyan szomorú…
Eléggé sok infót hordozott már ez a kevéske megszólalása is. Egyrészről ha valaki eddig nem lett volna biztos benne, hogy egy gonosz emberrel állunk szemben, akkor most már tuti az lehetett. valamint az is kiderült belőle, hogy ő csak egy nagyobb erő szolgája, ami számomra nem volt valami szimpatikus.
- Lehet, hogy ő is Black Star-ékhoz tartozik? – gondolkodtam magamban, mivel tenni nem tudtam semmit, ami fel is dühített.
Eközben a füst, amit a bot eregetett, egyre jobban betöltötte a helyet, és a szempillám pedig egyre jobban elnehezült, amivel nem voltam egyedül, mivel a többi fogoly is kókadozott. Egy darabig ugyan tudtam küzdeni, de végül alul maradtam, és elnyomott az álom.


A levegő olyan friss volt, amilyet még életemben nem szívtam be. A természet látványa is kellemes volt a szememnek. A hegyek, melyek a legtávolabb voltak tőlem, s a végtelennek tűnő mezők, melyek előttem és alattam nyúltak el, csak úgy hívogattak. A tavak, melyek a fűtengert megszakították, szintén csak arra vártak, hogy beléjük csobbanjak. A lelkem szinte teljesen lecsendesült. Nem volt semmi és senki, aki zavarjon, és minden olyan idilli volt, hogy legszívesebben csak leheveredtem volna a zöld fűbe a kék ég alá, és néztem volna az elvonuló bárányfelhőket, akár naphosszat is.
Messzebbről azonban gyerekek hangja hallatszott, ami felkeltette az érdeklődésemet, így arra vettem az irányt. Amikor megleltem a játszadozó gyerekcsapatot, éppen sárkányokat eregettek. Illetve csak eregettek volna, ha a szóban forgó játékszer nem akadt volna fenn az egyik fán.
Közömbösen néztem őket egy darabig. Eléggé veszélyes módon próbálkoztak, mivel egyikük felmászott a fára, melynek ágai nem voltak éppen valami vastagok, így bármelyik pillanatban letörhettek alatta. Én azonban, mivel nem voltam egyiknek sem az apukája, sem pedig legalább az ismerőse, így nem ártottam bele magam a dolgukba egészen addig, míg egy óvatlan mozdulatnál a fán lévő kisfiú le nem esett.
A többi gyerek, aki még mindig játszott a saját sárkányával, mivel ahogyan megszámoltam őket, hat fiú és négy lány is volt, nos, a többiek is odasereglettek, hogy lássák, nincs-e baja a barátjuknak. Én is odamentem hát, és nem voltam egyedül ezzel. Két másik fickó is odajött, akik nyilvánvalóan nem a gyerekekhez tartoztak, mivel ők is úgy szemlélték a történteket, mint én. Egyikük, egy barna hajú, egyszerű ruhákat viselő, szemüveges fickó volt, aki nagyon ismerősnek tűnt, de mégis biztosan tudtam, hogy nem ismerem, és egy másik, aki szintén szemüveges volt, de fehér ruhát viselt, a haja pedig hosszabb volt és fekete. Egyszerre értünk oda a pórul járt kisgyerekhez, aki láthatóan meg is sérült a balesetben.
- Sziasztok! Rohandar vagyok! – köszöntem úgy összességében mindenkinek.
- Üdv. Engem Akamatsu Gempachinak hívnak. – köszönt vissza egyikük.
A gyerekek örültek, hogy akadt segítségük, és hogy nem kell nekik megoldani a gondokat. bemutatkoztunk egymásnak a srácokkal, és míg a másik kettő ellátta a fiúcskát, addig én felmásztam és megkaparintottam a sárkányt, bár nem sok híja volt, hogy le ne szakadjon alattam az ág, melyen fennakadt.
Ezek után elkísértük a kis csapatot az otthonukig, mivel szerették volna kifejezni hálájukat, ráadásul pedig esteledett is, így jó ötletnek tűnt, hogy fedél kerüljön a fejünk föle. Különösen azért is, mivel nekem legalábbis fogalmam sem volt, hogy honnan is jöttem ide, és hogy hol szoktam esténként nyugovóra térni.
- Honnan jöttetek? Ti tudjátok, hogy vagyunk? Sajnos én nem, mert számomra nem ismerős a környék. Ha szabad megkérdeznem ti mivel foglalkoztok? - ontotta magából a szót útközben Gempachi.
- Hát... nem is tudom, messziről jöttem, az biztos. - vakargattam a fejemet. - A terepről pedig fogalmam sincs, de szép nem? - tereltem el a témát akaratlanul is.
- De igen. - felelte rövidesen a kérdező.
Szerencsére nem kellett túl sokat gyalogolnunk, hogy elérjük a települést. A terep itt is kifejezetten kellemes látványt nyújtott a szemnek. A házak mérnöki precizitással helyezkedtek el, pontosan egymással szemben. A fű benn a faluban is ugyanolyan zöld és üde volt, mint kinn a mezőn, és a szellő is lágyan simogatta az ember arcát. Nem sokat beszéltünk. Nekem sem volt kedvem kifejezetten mondani semmit, és a többiek sem voltak azok a nagy dumagépek. Így leginkább csak a gyerekek zsivaját lehetett hallani, miközben közeledtünk a házakhoz, de hogy miről beszéltek, már nem tudnám felidézni.
Az emberek, akikkel a faluban találkoztunk, mind olyan egészségesnek és boldognak tűntek, hogy az ember már-már valami turpisságot sejtett a dolog mögött, mivel ennyire tökéletes hely nem lehet sehol, de persze ha az ember ott van, ez nem biztos, hogy a szemébe ütközik.

Amit fény felvillant előttünk, ugyan olyan hamar el is kezd halványodni – s amíg eddig, míg ha nagyon korlátozottan is, de tudtunk mozogni, most testünk egy tapodtat, se moccan. A lélegzés is nehezebb lesz, úgy érzem, mintha valami erő folyamatosan nyomna lefelé, vagy inkább, mintha magával akarna rántani.
A fénnyel jött nevetés egyre hangosabban cseng a fülemben, mire ideges grimasz ül ki az arcomra, és látszólag a többiek se élvezik a fülsüketítő kacajt. Amint felnézek, a félhomályból egy furcsa alakot látok kirajzolódni – nem látom teljesen, hogy mi is ő valójában. Pár pillanattal később tudatosul bennem, hogy ő egy emberszerű női lény, de a teste korántsem rendelkezik teljesen egy ember tulajdonságaival.
A rajta lévő kevés ruhának köszönhetően meg is tudom állapítani, hogy miért néz ki ilyen bizarrul: lábai olyanok, mintha egy madáré lennének, lapockájából csontszárnyak állnak ki, s arcára se látok rá, mivel egy hatalmas, undorító kalap árnyékolja be előlem. A botra emelem a tekintetem, melynek tetején koponya van, s bizarr, vészjósló füstöt ereget magából.
- Milyen szörnyen festetek…lehet nem kellene nektek kegyelmezni és azonnal meg kellene titeket ölni… – Magyarázza egy sóhajtás közben; hangjából szánalom tükröződik. - De a gazdám nem engedi, hogy nagyobb bántódásotok essen. Ez olyan szomorú… – Folytatja gyötrődve, mire a koponya még erőteljesebben kezd el füstöt köpni.
Ahogy elér engem, köhögni kezdek, és próbálok nem mély levegőket venni, mikor látom, hogy körülöttem a fejek egyre csak lekonyulnak, ahogy elnyomja őket az álom. Próbálom akaratommal kipeckelni a szemhéjamat, de nem sikerül ellenállnom; mintha valami ki akarna szorítani a tudatomból, hogy a valóságot egy mesevilág váltsa fel… újra…

A puha fűben fetrengve térek magamhoz. Hirtelen hatalmasat szippantok, és a tüdőm megtelik a tiszta levegővel; úgy érzem, hogy nagyokat kell lélegeznem, pedig nem tudom, miért. Talán csak berögződésem ébredés után, amire eddig nem fordítottam figyelmet? Nem tudom, de nem is érdekel – túl boldog vagyok ahhoz, hogy ilyen dolgokon izgassam magam!
A selymes, zöld gyepet markolászva felülök, és azonnal fülelni kezdek. Vidám, játszadozó gyermekek hangja üti meg a fülemet, és ezt hallván egyből mosolyra húzódik a szám. Úgy döntök, megnézem a kis lurkókat, hátha együtt játszadozhatunk!
Nem kell sokáig kutakodnom, hogy megtaláljam a hangoskodó kölyköket egy közeli, tisztavizű pataknál: három kisfiú, és ugyanennyi kislány kergeti a vízben lévő halakat, s ahogy jobban körülnézek, észreveszem, hogy nem vagyok egyedül, másokat is ide csábított a boldog gyermekek rikoltozása.
- Sziasztok, a nevem Rika Beilschmidt! Egy nevét vesztett faluból jöttem! – Szólítom meg őket barátságosan.
- Én is egy aprócska faluból származom! Üdvözlet Rika! Engem Eddard-nak hívnak! – Feleli egy szelídnek tűnő fiú.
- Én pedig nem! – Kontrázik rá párbeszédünkre egy újabb ismeretlen. - A nevem Mateus egyébként!
- Hello, Kato lennék, és hogy honnan jöttem, felesleges. – Mutatkozik be utolsóként.
- Lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb idő, de valaki tudja esetleg, hogy hol a fenében vagyok?
- Ezt én is szeretném tudni, de valahogy nem emlékszem... meg igazából nem mindegy? Szerintem kellemes ez a hely.
- Hát... tényleg nem rossz. – Hm, miket beszélek? Nem csupán „nem rossz”, hanem egészen fenséges hely! Nem értem, hogy kerültem ide, de felesleg is tudni.
- Nem lényeg, hogy hol és mikor. Most itt jó és kész. – Teszi hozzá csapatunk negyedik tagja hevesen bólogatva.
- Hát... jól van. – Motyogja beletörődve.
- Azok a kölykök... viccesek. – Mutatok a gyerekek felé kuncogva, hogy vidámabb vizekre evezzünk.
- Úgy tűnik jól érzik magukat! – S mire észbe kapnánk, már ő is jól szórakozva rohan a gyermekek felé, hogy játékosan megkergethesse őket.
- Akkor ne zavard őket.
- Játszunk velük, naaa! – Kérleli főként a velünk maradt fiú tagot bociszemekkel.
- Hé bácsik és néni, nem segítenének nekünk halat fogni? Nekünk még egyet sem sikerült, és kellene haza anyának, meg apának. – Kérdik reménykedve a gyermekek, mire én széles mosolyra húzom a számat. Hát nem édesek?
- Halat? Tud valaki halat fogni? – Néz ránk bizonytalanul. Ah, komolyan, ez a srác minden boldog dologba belekavar ilyen buta apróságokkal!
- Nem, de gyorsan tanulok...azt hiszem. Alig, hogy ő kimondja ezeket a szavakat, Eddard, mint valami ősragadozó, úgy veti bele magát a vízbe, és már igyekszik is kifogni valami halacskát.
- Most majd kiderül! – Kiáltja ki evickélés közben, majd én is kiülök a partra.
- Eddard, ne ronts bele a vízbe, mint egy félnótás, elijeszted a halakat! – Ordít a fiú után, mire én csak kuncogásba kezdek. Miért ne ronthatna bele a vízbe? Hisz ez olyan mókás!
Ujjaimat fém karmokká változtatva, akár egy macska, úgy nyúlkálok be a folyóba, hogy halat fogjak – meglepetésemre nagyon is jól sikerülnek a kísérleteim, és egyre több hal halmozódik fel mellettem; ennek örömére arra eszmélek, hogy nap már elbújni készül a dombok mögött, és Mateus szokásához híven elrondítja örömünket.
- Szerintem elég halat fogtunk. Mint gondoltok ennyi elég lesz? – Kérdi, mire Eddard hevesen bólogat, én pedig feltápászkodom a víz mellől.
- Ideje lenne haza mennetek gyerekek! Kezd besötétedni. – Természetesen a gyermekek nem hagyják, hogy övé legyen az utolsó szó; egymásra néznek, aztán kérlelően ránk néznek.
- Segítenének elvinni ezt a sok halat hazáig? Kéééééreem? – Nyújtják el a szavakat ártatlan, nagyra nyílt, csillogó szemek kíséretében.
- Nanáhogy.
- Hát persze. – Biccentek nekik.
- Természetesen!
A halat természetesen a fiúk hozzák –nehogy már a nő dolgozzon – így én kiélvezhetem a falunak minden egyes gyönyörű részletét. A tökéletes, hibátlan zöld gyepet, a sorba ültetett virágokat, a rendszerezett kerteket… a kifogástalan utcákat. Tátva marad a szám ahogy végignézek a házakon, és megállapítom, hogy soha életemben nem voltam még ilyen első osztályú helyen.

Miután a fentről érkező fény elhalványult, olyan súlynövekedést éreztem a végtagjaimon, mintha csak egy hosszú és nehéz munkanap után valaki nehéz súlyokat tenne rám, és ezt az egész testemre kiterjedt.
~ Tennem kéne valamit, mert valami itt nem kóser. – mérgelődtem magamban.
A nevetés egyre közelebb és közelebb hallottam, míg végül már megláttam a forrását is. Egy eléggé fura szerzettől érkezet, aki most állt a terem közepén. Nagy nehézségeket okozott, hogy szemügyre vegyem, mivel a fejem is borzasztóan nehéz volt arra az irányba tartani ahol állt, de végül sikerült alaposan megnéznem. Nem tudtam eldönteni, hogy fiú-e vagy lány, mivel a fején egy igen furcsa, kalapszerű fejfedő volt. A lábai inkább karmokban, mint lábfejekben végződtek, olyan volt, mint egy ragadozó madáré. A kezében pedig egy szintén számomra érdekes és különös botot tartott, amelyről meg voltam győződve, hogy valamiféle varázspálca, csak a rendeltetését nem tudtam eldönteni.
- Milyen szörnyen festetek… lehet, nem kellene nektek kegyelmezni és azonnal meg kellene titeket ölni… - szólalt meg, majd egy sóhaj következett. - De a gazdám nem engedi, hogy nagyobb bántódásotok essen. Ez olyan szomorú…
~ Azonnal ki kell, hogy szabaduljunk innen. Valami baj közeleg, csak nem tudom, hogy mi.– gondolkodtam magamban.
Annak ellenére, hogy az eszem tudta, hogy nem sikerülhet minden erőmet beleadtam, hogy ellenszegüljek az engem és társaimat földre vivő béklyóknak. Lassan sikerült azt elérnem, hogy lóállásba tornázzam fel magamat, de kínszenvedés volt idáig eljutni és tartani is a pozíciót. Fegyvereim megidézésével nem próbálkoztam, mivel sejtettem, hogy nem sokat érnék velük, és ha mégis tudnék, velük mit kezdeni lehet, hogy az egyik foglyot találnám el a fiú vagy lány helyett. Közben a füst, amit a bot eregetett, egyre jobban betöltötte a helyet, és elkezdett legyengíteni. Egy darabig próbáltam nem belélegezni a füstöt, de végül nem bírtam tovább, és elnyomott az álom.


A levegő olyan friss volt, amilyet utoljára még gyerekkoromban szívtam be, mikor a szüleimmel leutaztunk vidékre, hogy kikapcsolódjunk. A vidék látványa is hasonló volt csak néhány dologban különbözött. A hegyek, melyek igen messze voltak tőlem, s a végtelennek tűnő mezők, melyek körös-körül, mint valami óriási puha zöld szőnyeg, csak arra vártak, hogy bejárjam őket. A tavak, melyek a fűtengereket szétválasztották, hívogatóan vártak arra, hogy lehűtse magát bennük az ember. A lelkem teljesen lenyugodott, elcsendesült. Nem volt semmi és senki, aki megzavarjon ebben, és minden olyan idilli volt, hogy legszívesebben csak lefeküdtem volna a fűbe és nem csináltam volna semmit. Meg is tettem ezt, és amikor a fűben hevertem már és a felhőket nézegettem, egy zavaró gondolatom támadt.
~ Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Van valami dolgom itt? Áh. Ez most nem érdekel, a lényeg hogy nincs semmi gond és jól érzem magamat.
Miközben ez járt az eszem a közelből gyerekek hangjára lettem figyelmes, és mivel nem volt más dolgom, felkeltem és elindultam, hogy megnézzem őket. Amikor megtaláltam a gyerekcsapatot, éppen sárkányokat eregettek. Illetve csak eregettek volna, ha az egyik sárkány nem akadt volna fenn az egyik közelükben lévő fa ágára. A három gyereken kívül, akik a fennakadt sárkány próbálták kiszabadítani még hat fiú és négy lány volt, akik tovább játszottak a saját sárkányával. De a gyerekeken és rajtam kívül mások is voltak ott. A közelben még két alakot láttam, de mivel messze voltak és úgy látszott, hogy ők is a gyerekeket nézik, nem törődtem velük. Egy darabig csak néztem a gyerekeket, amíg az egyik kisfiú, aki megpróbálta leszedni a sárkányt le nem esett a fáról. Ekkor már a többiek is odasereglettek, hogy lássák, nincs-e baja a barátjuknak. Én is odamentem hát, de nem voltam egyedül ezzel. A másik két fickó is odajött, akik eddig úgy szemlélték a történteket, mint én. Egyikük, egy barna hajú, egyszerű ruhákat viselő, szemüveges fickó volt, a másik meg egy hosszú fekete hajú, sötét ruhákat viselő, kissé ijesztő fickó volt. Egyszerre értünk oda a pórul járt kisgyerekhez, aki láthatóan meg is sérült a balesetben.
- Sziasztok! Rohandar vagyok! – köszönt mindenkinek a fekete hajú srác.
- Üdv. Engem Akamatsu Gempachinak hívnak. – köszöntem én is mindenkit.
A gyerekek örültek, hogy akadt segítségük, és hogy nem kell nekik megoldani a gondokat. Míg én és a másik srác elláttuk a fiúcskát, addig Rohandar felmászott a fára és megkaparintotta a sárkányt, bár nem sok híja volt, hogy le ne szakadjon alatta az ág. Szerencsére nem esett komolyabb baja a srácnak, de mivel nem nagyon akaródzott neki a hazáig vezető utat végigmenni felnyaláboltam és megígértem neki, hogy hazáig elviszem. Ezek után elkísértük a kis csapatot az otthonukig, mivel szerették volna meghálálni a segítségüket, ráadásul már esteledett is, így jó ötletnek is tűnt, hogy az éjszakát nem kint a szabadban tölteném. Miközben mentünk ismét eszembe jutott az a gondolat, ami a gyerekekkel és a két új ismerősömmel való találkozás előtt gyötört. Kíváncsi voltam, hogy mennyire vannak beszélgetős kedvükben és mivel egy kicsit meg akartam ismerni őket ezért megkérdeztem tőlük.
- Honnan jöttetek? Ti tudjátok, hogy vagyunk? Sajnos én nem, mert számomra nem ismerős a környék. Ha szabad megkérdeznem ti mivel foglalkoztok?
Egy kis idő múlva a Rohandar nevű gyerek felém fordul és azt mondja.
- Hát... nem is tudom, messziről jöttem, az biztos. - vakargatja a fejét. - A terepről pedig fogalmam sincs, de szép nem?
~ Valamiért nem akar válaszolni a harmadik kérdésemre. Csak nem rejteget valamit ? De nekem végül is mindegy. Majd minden szépen kiderül, ha eljön az ideje. - gondolom magamban.
- De igen. - válaszolom egy kis idő múlva, majd mély hallgatásba merülök.
Szerencsére nem kellett túl sokat gyalogolnunk, hogy elérjük a helyet ahol a gyerekek laknak. A házak mérnöki precizitással helyezkedtek el, pontosan egymással szemben, szinte mintha nem is emberkéz, hanem valami felsőbb hatalom rakta volna le őket úgy egybe a helyükre. Kérdéseim után nem sokat beszéltünk, csak a gyerekek zsivaját lehetett hallani, miközben közeledtünk a házakhoz, de nem igazán figyeltem miről beszéltek. Az emberek, akiket láttam, mind olyan egészségesnek és boldognak tűntek, hogy az már szinte mesébe illő. Egy ideig még ezen a mesébe illő helyen járt az eszem, de végül elhessegetem a dolgot és inkább élveztem az idilli hangulatot.