Nagyküldetés - Bolyongás az ismeretlenben(Eddard, Rohandar, Mateus, Kato, Gempachi, Kao és Tabuchi)

Ahogy a fekete falak elzúgnak mellettünk, egy furcsa, meglehetősen büdös szag üti meg az orromat, és biztosra veszem, hogy Tango szaglóérzékét is bántja a bűz, ám hozzánk képest Rin csak apró, elenyésző bukét érezhet a levegőben, ami eltér a fentitől.
Ahogy akarva-akaratlan beleszippantok a pállott, eltérő szagú levegőbe, egyre bódultabb állapotba kerülök – szemem le-lecsukódik, és csak hunyorítani tudok a távolodó fényre, és aggodalmam növekedésére enyhül a szorításom, pedig én nem akarom elengedni a két csatlósom; hála istennek ők karjaim oltalmában maradnak, de ez nem változtat a tényen, hogy közel állok eszméletem elvesztéséhez. ~ Magamnál kell maradnom. Igen. A saját testemnek én vagyok az ura, nem győzhet felettem holmi lépten-nyomon jött aroma! Ha eszméletemnél maradok, képes vagyok rájuk vigyázni… – Gondolom, és akkor érzem a becsapódás tompa fájdalmát, ami végigterjed zsibbadó testemen, majd mikor eljut a fejemig, az eszméletem zúgó hang kíséretében kikapcsol…

Csörr.
Csörr.
Csörr.
Láncok idegesítő zsivaja ébreszt fel az álmomból, és ingerülten mozdítom el a fejem; majdnem felmordulok elégedetlenségemben, s ami még rosszabb, nem sok választ el attól, hogy kinyissam szemeim, ám egy ismerős hang visszaránt a jelenbe, és ezzel szinte késztet arra, hogy továbbra is alvást színleljek.
- …ismered? – váltott témát hirtelen.
- Őt igen. - Rohandar az; hangjából szinte ki lehet lesni, hogy rólam beszél, amitől hirtelen undor fog el – a céhtagoknak úgy kéne hinniük, holt vagyok… - Illetve nem is tudom, csak hasonlít valakire, aki a céhtársam volt, de azt mondják, hogy az illető meghalt, így nem valószínű, hogy ő lenne... – Helyes, helyes. Maradjatok csak ebben a hitben, akkor mindenki boldog lesz, pláne én.
- Mi ez, céhtalálkozó?- Ez pedig… ahogy mondanák, „Nocturnus másik kutyája?” - Hárman is itt vagyunk? – Mégis kivel veszed magad egy kalap alá ennyire? Hát nem kéne a közösködés pedig, haver.
Idegesítő érzés fut végig rajtam; érződik, ahogy a tekintetük végigfut testemen, szemlélgetnek, elemezgetnek, vizsgálgatnak, és mindezt olyan fürkésző szemekkel, hogy akaratom ellenére is végigfut testemen a hidegség. Perverzek ezek, vagy mi van most, hogy ennyire érdekes lettem? Tudom, hogy szép vagyok, meg nagy a mellem, meg…
- Én ismerlek. – Szólal meg egy újabb hang. Fantasztikus. A szagokból ítélve egyedül én vagyok itt nő, szóval vélhetőleg körbe vagyok véve perverz és gyanakvó emberekkel, akik még ismerik is egymást. Egyre aggasztóbb körülmények… bár, várjunk csak, itt van Rin is, bár sajna ez nem segít a helyzeten.
- A tietek sem mozog? – Gyerünk, Egyértelmű Kapitány, oszd még az észt, kérlek! Még nem volt elég a bölcsességből. Nem, nem mozog… akármiről is van szó.
- Még itt lennénk szerinted? – Válaszol mogorván a Perverz 01 kódszámú férfi. ~ Hmm, ennél valami fantáziadúsabb kéne, nem?
- Nem én voltam! – Istenem, hányan vagytok még? - Miért hagyom magam folyton ilyen helyzetekbe keveredni? – Nyugalom, én is más helyre kívánlak most téged, szóval egy csónakban evezünk.
Nyújtózkodást hallok magam felől, ami nem sokáig tart, hiszen a cselekvő teste vélhetően újra elernyed, a láncok zörgéséből ítélve. Jól teszi, hogy nem ébred fel, mert most már kezd elegem lenni, és esküszöm, nem állok jót magamért…
- Mi a fene ez?! – Pattog a srác, mire idegesen nyitom ki a szemeimet. Fogcsikorgatva mérem fel a helyzetem, miszerint Tango és csatlósom még alszanak; Rohandar semmit se változott több mint fél év alatt; Nocturnus kutyája teljesen felismerhető; és a többi idegesítő elemmel pedig vagy nem találkoztam soha életemben, vagy ha igen, akkor gyorsan kitöröltem őket a memóriámból, hogy ne foglalják a helyet. Elnézve őket, nem is ártanak effajta óvintézkedések.
Alig pár másodpercre a pattogó akárki cselekedete után egy furcsa, fekete trutyi mászik ki a földből, én pedig lemondóan sóhajtok egyet. Elvégre, mi jöhet még? Csak azt ne mondja valaki, hogy ez a takony rám akar mászni, mert akkor én valamit lefejelek, esküszöm.
- Mégis mi ez az egész?! – Hála istennek, azaz izé a hiperaktív fickót veszi célba, és rá is mászik, én pedig elfolytok egy elégedett, gonosz vigyort. Meg is érdemli.
- Felébredt a másik két Csipkejózsika is. – Megkapod tőlem az év felfedező díját, oké? De akkor ígérd meg, hogy csöndben maradsz.
- Te legalább jól megleszel velük...
Magam felé és alá nézve próbálom felmérni a helyzetemet; nagyon szorosan vagyok kiláncolva, és a hiperaktív ugrálásából ítélve, ha megpróbálom különösebben birizgálni a láncot, akkor talán átfordul rám az a takony, azt pedig nem szeretném.
Ekkor észlelem, hogy már Tango is magához tért, és Rin is éledezik – a kandúr teljesen értetlen, akárcsak én.
Percek telnek el, míg a minket körülvevő, többnyire jelentéktelen alakok beszélgetnek, és tapasztalataikat osztják meg – ez fáj, az fáj, bibis lett az ujjam, anya gyógyíts meg, és a többi, és a többi. Felesleges hiszti… viszont ennek ellenében, mintha csak megnyitnánk fölöttünk a helységet, nagyon sok fény zúdul be, mely hosszú pillanatokra elvakít, és még utána is csak zöld foltokban vagyok képes látni – ám ami nem tudja elkerülni a figyelmemet, az a kacagás, mely megtölti a börtönt, melyben vagyunk…

Ekkor a végtagjaim hirtelen elnehezedtek, és azt vettem észre, hogy már árnyékolni sem vagyok képes a kezeimmel mert azok mintha ólommá változtak volna. Aztán már nem csak a kezeim de a fejem is kezdett nehezedni, végül már nem bírtam tovább a nyomást és ott ültemben összeestem, mint valami rongybaba. Magatehetetlenül feküdtem, egy igen kényelmetlen testhelyzetben, mikor a börtönszoba közepén egy fura alak jelent meg.
Próbáltam húzódzkodni amennyire csak bírtam, hogy rendesen láthassam a két szememmel, de csak egy gyenge pillantásra futotta, majd az erős nyomás ismét a földbe passzírozta a fejemet, mint egy darab cigaretta csikket.
- Milyen szörnyen festetek…lehet nem kellene nektek kegyelmezni és azonnal meg kellene titeket ölni…- kezdett bele a már minden gonosztól elvárható lenéző hangnemben - De a gazdám nem engedi, hogy nagyobb bántódásotok essen. Ez olyan szomorú…
Senki egy szót nem szólt, valószínűleg ők is hasonlóan kényelmetlen helyzetben vannak mint én, de akárhogy is, ebből a testhelyzetből nem látom egyikőjüket se. Aztán egyszer csak valami fura füstszerű anyagra lettem figyelmes magam körül.
~ Mi ez az izé? Ez eddig nem volt itt... ~ gondoltam magamban, de már csak ennyire futotta ami a józan gondolatokat illeti, ugyanis a következő másodpercben minden átmenet nélkül elnyomott az álom.

A levegő selymesen könnyű volt. A nap sugarai gyengéden sütöttek keresztül az árnyékot adó lombkoronán. Egyszer csak érzem, ahogy a fény eléri az arcomat, majd a csukott szemhéjamon keresztül próbál ébredésre bírni. Én viszont makacsabb vagyok ennél. Túl jól érzem magam ahhoz, hogy a szemembe sütő nap felébresszen. Egy halovány szellő lobogtatta meg a hajam, melynek nagy része az arcomban kötött ki, de ez sem zavart. Hallottam ahogy a szél most a faágakat fújja, ide-oda mozgatva egy apró levelet, mely néha el-el takarta a szememet a napsugár elől, majd azonnal újra utat adott annak. Ezt már nem bírtam tovább és lassan a fény elé emeltem a kezem, majd felnyitottam a szemeimet is. A fényes kék ég, és a rikítóan zöld fű, vakítóan ragyogott a szemembe, mely azonnal könnybe lábadt én pedig hunyorogva álltam fel egy fa tövében.
~ Hol lehetek? ~ tettem fel magamban a kérdést, ahogy lassan hozzászoktam a rengeteg fényhez, és körülnéztem. Egy hatalmas, zöld tisztás közepén álltam. Az ég tisztán ragyogott és távolabb egy kisebb hósipkás hegy csoportot pillantottam meg.
- Milyen tiszta... - mondtam egymagam társaságában, ahogy elindultam az egyik irányba.
Nem éreztem mintha rossz helyen lennék, sőt! Mégis valami furcsa, üres érzés fogott el amióta felálltam. Valami hiányzik...
Tovább sétáltam a tisztáson, míg meg nem pillantottam egy szélesebb patakot. Ahogy közelebb értem, valami mozgolódást is észrevettem, és amint ráfókuszáltam a Szem mágiámmal rájöttem, hogy egy csapat gyerek játszik a patak vizénél. Ezzel egy időben, más-más irányból három másik alakot is megpillantottam.
Valószínűleg már ők is észrevettek engem és elindultunk egymás felé.
~ Miért? ~ szúrt meg hirtelen a kétely szilánkja, de azonnal ki is töröltem a fejemből. Tudat alatt, mintha csak ösztönből tettem volna, de feléjük közelítettem, és mosolyogva hallgattam, ahogy bemutatkoznak.
- Sziasztok, a nevem Rika Beilschmidt! Egy nevét vesztett faluból jöttem! - mosolygott jókedvűen a lány.
- Én is egy aprócska faluból származom! Üdvözlet Rika! Engem Eddard-nak hívnak! - mondta az egyik fiú.
- Én pedig nem! - mondtam széles vigyorral - A nevem Mateus egyébként! - intettem,
- Hello, Kato lennék, és hogy honnan jöttem, felesleges. - mosolygott a másik fiú akit furcsán ismerősnek találtam, de amikor megpróbáltam felidézni, hogy honnan, csupán csak az üres érzés erősödött bennem.
- Lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb idő, de valaki tudja esetleg, hogy hol a fenében vagyok? - ez már egy ideje bökte a csőrömet, hogy hol lehetek és, miért vagyok itt, persze nem mintha panaszkodnék a helyre.
- Ezt én is szeretném tudni de valahogy nem emlékszem... meg igazából nem mindegy? Szerintem kellemes ez a hely - vigyorgott az Eddard nevű fickó.
- Hát... tényleg nem rossz. - bólintott Rika azzal Ő le is dobta magát a fűre.
- Nem lényeg, hogy hol és mikor. Most itt jó és kész.
- Hát... jól van. - törődtem bele majd én is lehuppantam a fűbe.
- Azok a kölykök... viccesek. - mutatott Rika a gyerekek felé, akikről hirtelen teljesen elfeledkeztem.
- Úgy tűnik jól érzik magukat! - csattant fel Eddard és elkezdett feléjük szaladni.
- Akkor ne zavard őket. - intettem, de én is felálltam.
- Játszunk velük, naaa! - mondta Kato, bármelyik gyereket meghazudtoló szemekkel.
Úgy tűnik viszont, hogy a gyerekek már nem akarnak játszani, inkább ők is oda szaladtak felénk amint megláttak és így szóltak:
- Hé bácsik és néni, nem segítenének nekünk halat fogni? Nekünk még egyet sem sikerült, és kellene haza anyának, meg apának. - kérleltek minket.
- Halat? - ismételtem majd a többiekhez fordultam. - Tud valaki halat fogni?
- Nem, de gyorsan tanulok...azt hiszem. - tárta szét karjait Kato, majd a következő pillanatban Eddard belevetette magát a patak közepébe, és így kiált:
- Most majd kiderül!
- Eddard, ne ronts bele a vízbe mint egy félnótás, elijeszted a halakat! - kiáltottam felé, de szavaim siket fülekre találtak.
- Kéne valami hosszú bot, vagy ilyesmi... - motyogtam magamban, majd megpillantottam Rikát aki, mint valami medve, úgy leste a halakat, és csapott le rájuk időről időre a fémbe burkolt kezével.
~ Nahát... ~ ámultam el Rika érdekes képességén.
A gyerekek a partnál figyeltek minket, majd egy idő után ráuntak és tovább folytatták a játékukat.
Szememmel Kato után kutattam, aki épp egy három három ágú tőrszerű fegyverrel próbált halakat fogni, több-kevesebb sikerrel.
Csendesen figyeltem, ahogy a többiek lelkesen vadásszák ki a patak halállományát. Úgy gondoltam több segítség már nem kell nekik, így csak leültem a patak partján, és pihentem.
A nap lassan lemenőben volt. A parton már egy egész szép mennyiségű hal gyűlt össze.
- Szerintem elég halat fogtunk. - mondtam - Mint gondoltok ennyi elég lesz? - kérdezem a többieket mire Eddard fáradtan, de hevesen bólogat.
- Ideje lenne haza mennetek gyerekek! Kezd besötétedni. - mondtam a gyerekeknek, akik erre csak összenéztek majd egyikük így szólt:
- Segítenének elvinni ezt a sok halat hazáig? Kéééééreem? - néztek ránk nagy boci szemekkel.
Egy szót sem tudtam szólni, a többiek azonnal vágták a választ a kérésre:
- Nanáhogy. - mosolygott a Kato.
- Hát persze. - válaszolta vidáman Rika.
- Természetesen!
~ Azt hiszem ez eldöntetett. ~ gondoltam majd egy nagy zsák hallal a hátunkon elindultunk, hogy hazakísérjük a gyerekeket.
Útközben semmi érdemleges nem történt. A gyerekek tovább játszadoztak, mi pedig csendesen vonultunk utánnuk. Már teljesen besötétedett mire elértük a gyerekek faluját. A lakosok nyugodtnak, és boldognak tűntek. A házak takarosak és ápoltak voltak, sőt mindegyik mellett ott volt egy aprócska kert telis tele szebbnél szebb virágokkal. Valóban, mintha csak maga a paradicsom lenne az egész falu és környéke, elképzelni se tudtam volna szebb és boldogabb helyet.

A fény kialudni látszik, és a nevetés is egyre közelebbről hallatszik, ám ezzel együtt mintha megnőtt volna a tömegvonzás. Már majdnem a padlóhoz tapadok, amikor megpillantom a fura – és egyben bizarr – női alakot, aki felénk közeledik, majd meg is szólít minket.
- Milyen szörnyen festetek…lehet nem kellene nektek kegyelmezni és azonnal meg kellene titeket ölni… - sóhajtott fel. - De a gazdám nem engedi, hogy nagyobb bántódásotok essen. Ez olyan szomorú… – eléggé fura egy nőszemély. Nos, két fajta ember létezik ezek szerint: az egyik aki mágus lesz, és a másik, amibe ez a nő is tartozik, szarka lánnyá változik, és úgy ugrál, ahogy a szarka fiú fütyül neki. A madárlábak, amik a nőt jellemzik, eszméletlen bizarrak, és fogalmam sincs, hogy honnan szerezte be ezeket, de jobb munkát is csináltathatott volna. Egy bottal jár, amin kicsit sem lepődöm meg a lábait elnézve.
~ Láncok, mágia elszívó kis fekete trutyik a földből, egy nő, aki kacag, és láthatóan élvezkedik rajtunk. A szitu nagyon ismerős, de hogy honnan. – a botjából füst gomolyog ki folyamatosan, ami hamarosan belengi a termet, vagyis ahol épp vagyunk, és érzem, hogy álmosodni kezdtem. Próbálom nyitva tartani a szemem, és fel-felpattanok, de végül teljesen elnyom az álom, és esélyem sincs védekezni ez ellen.

Mikor felébredek egy füves tisztáson. Csobogást hallok, víz van a közelben. Amikor teljesen magamhoz térek, az elém táruló látvány teljesen magával ragad. Mintha a paradicsomban lennék – bár nem szeretem a paradicsomot – de ez akkor is gyönyörű. Amint felülök, meglátom a patakot, aminek az imént a csobogását hallottam, és a benne álló gyerekeket, akik épp valamivel foglalatoskodnak, bár innen nem látom, hogy pontosan mivel.
~ Mi ez a hely? – kérdezem magamtól, amint körbe néztem, és felmértem mindent magam körül. Elindultam a gyerekek felé, hogy megnézzem, mit csinálnak, és alkalom adtán be is száljak hozzájuk játszani, azonban megpillantottam három másik embert, és nem messze a kicsiktől értük el egymást.
- Sziasztok, a nevem Rika Beilschmidt! Egy nevét vesztett faluból jöttem! – mutatkozott be a lány.
- Én is egy aprócska faluból származom! Üdvözlet Rika! Engem Eddard-nak hívnak!
- Én pedig nem! – mi nem? Itt kicsit elvesztem. - A nevem Mateus egyébként! – mutatkozott be harmadikként.
- Hello, Kato lennék, és hogy honnan jöttem, felesleges. – mondtam én is mosolyogva. Mindenki olyan barátságos volt, nehogy már én legyek a kakukktojás.
- Lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb idő, de valaki tudja esetleg, hogy hol a fenében vagyok? – kérdezte Mateus.
- Ezt én is szeretném tudni, de valahogy nem emlékszem... meg igazából nem mindegy? Szerintem kellemes ez a hely.
- Hát... tényleg nem rossz. – kontrázott Rika is, és már le is dobta magát a fűbe.
- Nem lényeg, hogy hol és mikor. Most itt jó és kész. – csatlakoztam az előttem szólókhoz, és néha hevesen bólogattam is, hogy megerősítsem az igazukat.
- Hát... jól van. – mondta kissé szomorkásan, beletörődve.
- Azok a kölykök... viccesek. – mutatott a gyerekek felé Rika.
- Úgy tűnik jól érzik magukat! – csattant Eddard és már rohant is a gyerekek felé.
- Akkor ne zavard őket. – szólt utána Mateus, bár ez aligha ért valamit.
- Játszunk velük, naaa! – kérleltem boci szemekkel.
- Hé bácsik és néni, nem segítenének nekünk halat fogni? Nekünk még egyet sem sikerült, és kellene haza anyának, meg apának. – szóltak oda nekünk a gyerekek.
- Halat? – kérdezett vissza Mateus. - Tud valaki halat fogni?
- Nem, de gyorsan tanulok...azt hiszem. – tártam szét a karjaim, mire Eddard se szó se beszéd belevetette magát a vízbe, és mint egy ragadozó hal, próbált ő is valamiféle sajátos stílusban halat fogni.
- Most majd kiderül! – kiáltotta közben.
- Eddard, ne ronts bele a vízbe, mint egy félnótás, elijeszted a halakat! – kiáltott utána Mateus, de ismételten teljesen feleslegesen. Mindenki a maga módján próbált boldogulni, Mateus tanakodni látszott, és valamit motyogott, Eddard…nos ő ellubickolt a vízben, így próbálva kifogni az úszó állatokat, Rika pedig fura, fémbe burkolt kezével leste a halakat, mint egy maci a lazacot. A gyerekek figyelmét is sikerült lekötni egy darabig, ám hamar ráuntak, és folytatták a félbehagyott játékukat, mi azonban töretlenül halat akartunk fogni. Egy sai-t húztam elő a pecsétből, amivel aztán próbáltam megfogni, illetve inkább nyársra tűzni a halakat, több-kevesebb sikerrel.
Eléggé elment az idő, és fel sem tűnt, hogy a nap lemenőben, mikor Mateus hangját hallottam:
- Szerintem elég halat fogtunk. Mint gondoltok ennyi elég lesz? – kérdezte, mire Eddard csak hevesen bólogatott
- Ideje lenne haza mennetek gyerekek! Kezd besötétedni. – erre a kijelentésre a gyerekek összenéztek, majd vissza ránk:
- Segítenének elvinni ezt a sok halat hazáig? Kéééééreem? – néztek ránk ártatlan szemekkel, amiknek nem igazán lehetett nemet mondani.
- Nanáhogy. – vágtam rá rögtön, mosolyogva.
- Hát persze. – helyeselt Rika is.
- Természetesen! – egy zsák hallal indultunk a gyerekekkel vissza a falujukba. Néha-néha ásítottam egyet, de a táj gyönyörű volt, és amint elértük a falut, más pozitív tapasztalatom is volt. A falusiak is mind boldogok és barátságosak. A házak szépek, és tiszták, és mindegyikhez tartozik egy-egy kert, tele virágokkal, amik még inkább feldobják a falu szépségét. Egyszerűen lenyűgöző.

Miután a plafonból érkező fény elhalványult, mintha csak tucatnyi ember kapaszkodott volna belém, olyan súlynövekedést éreztem a végtagjaimon, és úgy összességében az egész testemen.
- A fenébe, így nem fogok tudni sok mindent csinálni. – mérgelődtem magamban.
A nevetés egyre közelebb és közelebb jött, míg végül már megláthattuk a forrását is. Egy eléggé fura alak állt a terem közepén. Nem volt túl egyszerű már az sem, hogy egyáltalán szemügyre vegyem, mivel a fejem sem volt éppen a legkönnyebb, de amint megvizslattam, még inkább furcsa volt. Nem tudtam eldönteni, hogy fiú lehetett-e vagy lány, mivel a fejét egy igen furcsa, számomra idióta fejfedő volt rajta, a lábai inkább karmokban sem mint lábfejekben végződtek, olyan volt, mint egy madáré. A kezében pedig egy szintén különleges botot fogott, amelyről szinte biztos voltam, hogy valamiféle varázspálca. Ezt az is alátámasztotta, hogy füst áramlott ki belőle.
- Milyen szörnyen festetek… lehet nem kellene nektek kegyelmezni és azonnal meg kellene titeket ölni… - szólalt meg, majd egy sóhaj következett. - De a gazdám nem engedi, hogy nagyobb bántódásotok essen. Ez olyan szomorú…
Eléggé sok infót hordozott már ez a kevéske megszólalása is. Egyrészről ha valaki eddig nem lett volna biztos benne, hogy egy gonosz emberrel állunk szemben, akkor most már tuti az lehetett. valamint az is kiderült belőle, hogy ő csak egy nagyobb erő szolgája, ami számomra nem volt valami szimpatikus.
- Lehet, hogy ő is Black Star-ékhoz tartozik? – gondolkodtam magamban, mivel tenni nem tudtam semmit, ami fel is dühített.
Eközben a füst, amit a bot eregetett, egyre jobban betöltötte a helyet, és a szempillám pedig egyre jobban elnehezült, amivel nem voltam egyedül, mivel a többi fogoly is kókadozott. Egy darabig ugyan tudtam küzdeni, de végül alul maradtam, és elnyomott az álom.


A levegő olyan friss volt, amilyet még életemben nem szívtam be. A természet látványa is kellemes volt a szememnek. A hegyek, melyek a legtávolabb voltak tőlem, s a végtelennek tűnő mezők, melyek előttem és alattam nyúltak el, csak úgy hívogattak. A tavak, melyek a fűtengert megszakították, szintén csak arra vártak, hogy beléjük csobbanjak. A lelkem szinte teljesen lecsendesült. Nem volt semmi és senki, aki zavarjon, és minden olyan idilli volt, hogy legszívesebben csak leheveredtem volna a zöld fűbe a kék ég alá, és néztem volna az elvonuló bárányfelhőket, akár naphosszat is.
Messzebbről azonban gyerekek hangja hallatszott, ami felkeltette az érdeklődésemet, így arra vettem az irányt. Amikor megleltem a játszadozó gyerekcsapatot, éppen sárkányokat eregettek. Illetve csak eregettek volna, ha a szóban forgó játékszer nem akadt volna fenn az egyik fán.
Közömbösen néztem őket egy darabig. Eléggé veszélyes módon próbálkoztak, mivel egyikük felmászott a fára, melynek ágai nem voltak éppen valami vastagok, így bármelyik pillanatban letörhettek alatta. Én azonban, mivel nem voltam egyiknek sem az apukája, sem pedig legalább az ismerőse, így nem ártottam bele magam a dolgukba egészen addig, míg egy óvatlan mozdulatnál a fán lévő kisfiú le nem esett.
A többi gyerek, aki még mindig játszott a saját sárkányával, mivel ahogyan megszámoltam őket, hat fiú és négy lány is volt, nos, a többiek is odasereglettek, hogy lássák, nincs-e baja a barátjuknak. Én is odamentem hát, és nem voltam egyedül ezzel. Két másik fickó is odajött, akik nyilvánvalóan nem a gyerekekhez tartoztak, mivel ők is úgy szemlélték a történteket, mint én. Egyikük, egy barna hajú, egyszerű ruhákat viselő, szemüveges fickó volt, aki nagyon ismerősnek tűnt, de mégis biztosan tudtam, hogy nem ismerem, és egy másik, aki szintén szemüveges volt, de fehér ruhát viselt, a haja pedig hosszabb volt és fekete. Egyszerre értünk oda a pórul járt kisgyerekhez, aki láthatóan meg is sérült a balesetben.
- Sziasztok! Rohandar vagyok! – köszöntem úgy összességében mindenkinek.
- Üdv. Engem Akamatsu Gempachinak hívnak. – köszönt vissza egyikük.
A gyerekek örültek, hogy akadt segítségük, és hogy nem kell nekik megoldani a gondokat. bemutatkoztunk egymásnak a srácokkal, és míg a másik kettő ellátta a fiúcskát, addig én felmásztam és megkaparintottam a sárkányt, bár nem sok híja volt, hogy le ne szakadjon alattam az ág, melyen fennakadt.
Ezek után elkísértük a kis csapatot az otthonukig, mivel szerették volna kifejezni hálájukat, ráadásul pedig esteledett is, így jó ötletnek tűnt, hogy fedél kerüljön a fejünk föle. Különösen azért is, mivel nekem legalábbis fogalmam sem volt, hogy honnan is jöttem ide, és hogy hol szoktam esténként nyugovóra térni.
- Honnan jöttetek? Ti tudjátok, hogy vagyunk? Sajnos én nem, mert számomra nem ismerős a környék. Ha szabad megkérdeznem ti mivel foglalkoztok? - ontotta magából a szót útközben Gempachi.
- Hát... nem is tudom, messziről jöttem, az biztos. - vakargattam a fejemet. - A terepről pedig fogalmam sincs, de szép nem? - tereltem el a témát akaratlanul is.
- De igen. - felelte rövidesen a kérdező.
Szerencsére nem kellett túl sokat gyalogolnunk, hogy elérjük a települést. A terep itt is kifejezetten kellemes látványt nyújtott a szemnek. A házak mérnöki precizitással helyezkedtek el, pontosan egymással szemben. A fű benn a faluban is ugyanolyan zöld és üde volt, mint kinn a mezőn, és a szellő is lágyan simogatta az ember arcát. Nem sokat beszéltünk. Nekem sem volt kedvem kifejezetten mondani semmit, és a többiek sem voltak azok a nagy dumagépek. Így leginkább csak a gyerekek zsivaját lehetett hallani, miközben közeledtünk a házakhoz, de hogy miről beszéltek, már nem tudnám felidézni.
Az emberek, akikkel a faluban találkoztunk, mind olyan egészségesnek és boldognak tűntek, hogy az ember már-már valami turpisságot sejtett a dolog mögött, mivel ennyire tökéletes hely nem lehet sehol, de persze ha az ember ott van, ez nem biztos, hogy a szemébe ütközik.

Amit fény felvillant előttünk, ugyan olyan hamar el is kezd halványodni – s amíg eddig, míg ha nagyon korlátozottan is, de tudtunk mozogni, most testünk egy tapodtat, se moccan. A lélegzés is nehezebb lesz, úgy érzem, mintha valami erő folyamatosan nyomna lefelé, vagy inkább, mintha magával akarna rántani.
A fénnyel jött nevetés egyre hangosabban cseng a fülemben, mire ideges grimasz ül ki az arcomra, és látszólag a többiek se élvezik a fülsüketítő kacajt. Amint felnézek, a félhomályból egy furcsa alakot látok kirajzolódni – nem látom teljesen, hogy mi is ő valójában. Pár pillanattal később tudatosul bennem, hogy ő egy emberszerű női lény, de a teste korántsem rendelkezik teljesen egy ember tulajdonságaival.
A rajta lévő kevés ruhának köszönhetően meg is tudom állapítani, hogy miért néz ki ilyen bizarrul: lábai olyanok, mintha egy madáré lennének, lapockájából csontszárnyak állnak ki, s arcára se látok rá, mivel egy hatalmas, undorító kalap árnyékolja be előlem. A botra emelem a tekintetem, melynek tetején koponya van, s bizarr, vészjósló füstöt ereget magából.
- Milyen szörnyen festetek…lehet nem kellene nektek kegyelmezni és azonnal meg kellene titeket ölni… – Magyarázza egy sóhajtás közben; hangjából szánalom tükröződik. - De a gazdám nem engedi, hogy nagyobb bántódásotok essen. Ez olyan szomorú… – Folytatja gyötrődve, mire a koponya még erőteljesebben kezd el füstöt köpni.
Ahogy elér engem, köhögni kezdek, és próbálok nem mély levegőket venni, mikor látom, hogy körülöttem a fejek egyre csak lekonyulnak, ahogy elnyomja őket az álom. Próbálom akaratommal kipeckelni a szemhéjamat, de nem sikerül ellenállnom; mintha valami ki akarna szorítani a tudatomból, hogy a valóságot egy mesevilág váltsa fel… újra…

A puha fűben fetrengve térek magamhoz. Hirtelen hatalmasat szippantok, és a tüdőm megtelik a tiszta levegővel; úgy érzem, hogy nagyokat kell lélegeznem, pedig nem tudom, miért. Talán csak berögződésem ébredés után, amire eddig nem fordítottam figyelmet? Nem tudom, de nem is érdekel – túl boldog vagyok ahhoz, hogy ilyen dolgokon izgassam magam!
A selymes, zöld gyepet markolászva felülök, és azonnal fülelni kezdek. Vidám, játszadozó gyermekek hangja üti meg a fülemet, és ezt hallván egyből mosolyra húzódik a szám. Úgy döntök, megnézem a kis lurkókat, hátha együtt játszadozhatunk!
Nem kell sokáig kutakodnom, hogy megtaláljam a hangoskodó kölyköket egy közeli, tisztavizű pataknál: három kisfiú, és ugyanennyi kislány kergeti a vízben lévő halakat, s ahogy jobban körülnézek, észreveszem, hogy nem vagyok egyedül, másokat is ide csábított a boldog gyermekek rikoltozása.
- Sziasztok, a nevem Rika Beilschmidt! Egy nevét vesztett faluból jöttem! – Szólítom meg őket barátságosan.
- Én is egy aprócska faluból származom! Üdvözlet Rika! Engem Eddard-nak hívnak! – Feleli egy szelídnek tűnő fiú.
- Én pedig nem! – Kontrázik rá párbeszédünkre egy újabb ismeretlen. - A nevem Mateus egyébként!
- Hello, Kato lennék, és hogy honnan jöttem, felesleges. – Mutatkozik be utolsóként.
- Lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb idő, de valaki tudja esetleg, hogy hol a fenében vagyok?
- Ezt én is szeretném tudni, de valahogy nem emlékszem... meg igazából nem mindegy? Szerintem kellemes ez a hely.
- Hát... tényleg nem rossz. – Hm, miket beszélek? Nem csupán „nem rossz”, hanem egészen fenséges hely! Nem értem, hogy kerültem ide, de felesleg is tudni.
- Nem lényeg, hogy hol és mikor. Most itt jó és kész. – Teszi hozzá csapatunk negyedik tagja hevesen bólogatva.
- Hát... jól van. – Motyogja beletörődve.
- Azok a kölykök... viccesek. – Mutatok a gyerekek felé kuncogva, hogy vidámabb vizekre evezzünk.
- Úgy tűnik jól érzik magukat! – S mire észbe kapnánk, már ő is jól szórakozva rohan a gyermekek felé, hogy játékosan megkergethesse őket.
- Akkor ne zavard őket.
- Játszunk velük, naaa! – Kérleli főként a velünk maradt fiú tagot bociszemekkel.
- Hé bácsik és néni, nem segítenének nekünk halat fogni? Nekünk még egyet sem sikerült, és kellene haza anyának, meg apának. – Kérdik reménykedve a gyermekek, mire én széles mosolyra húzom a számat. Hát nem édesek?
- Halat? Tud valaki halat fogni? – Néz ránk bizonytalanul. Ah, komolyan, ez a srác minden boldog dologba belekavar ilyen buta apróságokkal!
- Nem, de gyorsan tanulok...azt hiszem. Alig, hogy ő kimondja ezeket a szavakat, Eddard, mint valami ősragadozó, úgy veti bele magát a vízbe, és már igyekszik is kifogni valami halacskát.
- Most majd kiderül! – Kiáltja ki evickélés közben, majd én is kiülök a partra.
- Eddard, ne ronts bele a vízbe, mint egy félnótás, elijeszted a halakat! – Ordít a fiú után, mire én csak kuncogásba kezdek. Miért ne ronthatna bele a vízbe? Hisz ez olyan mókás!
Ujjaimat fém karmokká változtatva, akár egy macska, úgy nyúlkálok be a folyóba, hogy halat fogjak – meglepetésemre nagyon is jól sikerülnek a kísérleteim, és egyre több hal halmozódik fel mellettem; ennek örömére arra eszmélek, hogy nap már elbújni készül a dombok mögött, és Mateus szokásához híven elrondítja örömünket.
- Szerintem elég halat fogtunk. Mint gondoltok ennyi elég lesz? – Kérdi, mire Eddard hevesen bólogat, én pedig feltápászkodom a víz mellől.
- Ideje lenne haza mennetek gyerekek! Kezd besötétedni. – Természetesen a gyermekek nem hagyják, hogy övé legyen az utolsó szó; egymásra néznek, aztán kérlelően ránk néznek.
- Segítenének elvinni ezt a sok halat hazáig? Kéééééreem? – Nyújtják el a szavakat ártatlan, nagyra nyílt, csillogó szemek kíséretében.
- Nanáhogy.
- Hát persze. – Biccentek nekik.
- Természetesen!
A halat természetesen a fiúk hozzák –nehogy már a nő dolgozzon – így én kiélvezhetem a falunak minden egyes gyönyörű részletét. A tökéletes, hibátlan zöld gyepet, a sorba ültetett virágokat, a rendszerezett kerteket… a kifogástalan utcákat. Tátva marad a szám ahogy végignézek a házakon, és megállapítom, hogy soha életemben nem voltam még ilyen első osztályú helyen.

Miután a fentről érkező fény elhalványult, olyan súlynövekedést éreztem a végtagjaimon, mintha csak egy hosszú és nehéz munkanap után valaki nehéz súlyokat tenne rám, és ezt az egész testemre kiterjedt.
~ Tennem kéne valamit, mert valami itt nem kóser. – mérgelődtem magamban.
A nevetés egyre közelebb és közelebb hallottam, míg végül már megláttam a forrását is. Egy eléggé fura szerzettől érkezet, aki most állt a terem közepén. Nagy nehézségeket okozott, hogy szemügyre vegyem, mivel a fejem is borzasztóan nehéz volt arra az irányba tartani ahol állt, de végül sikerült alaposan megnéznem. Nem tudtam eldönteni, hogy fiú-e vagy lány, mivel a fején egy igen furcsa, kalapszerű fejfedő volt. A lábai inkább karmokban, mint lábfejekben végződtek, olyan volt, mint egy ragadozó madáré. A kezében pedig egy szintén számomra érdekes és különös botot tartott, amelyről meg voltam győződve, hogy valamiféle varázspálca, csak a rendeltetését nem tudtam eldönteni.
- Milyen szörnyen festetek… lehet, nem kellene nektek kegyelmezni és azonnal meg kellene titeket ölni… - szólalt meg, majd egy sóhaj következett. - De a gazdám nem engedi, hogy nagyobb bántódásotok essen. Ez olyan szomorú…
~ Azonnal ki kell, hogy szabaduljunk innen. Valami baj közeleg, csak nem tudom, hogy mi.– gondolkodtam magamban.
Annak ellenére, hogy az eszem tudta, hogy nem sikerülhet minden erőmet beleadtam, hogy ellenszegüljek az engem és társaimat földre vivő béklyóknak. Lassan sikerült azt elérnem, hogy lóállásba tornázzam fel magamat, de kínszenvedés volt idáig eljutni és tartani is a pozíciót. Fegyvereim megidézésével nem próbálkoztam, mivel sejtettem, hogy nem sokat érnék velük, és ha mégis tudnék, velük mit kezdeni lehet, hogy az egyik foglyot találnám el a fiú vagy lány helyett. Közben a füst, amit a bot eregetett, egyre jobban betöltötte a helyet, és elkezdett legyengíteni. Egy darabig próbáltam nem belélegezni a füstöt, de végül nem bírtam tovább, és elnyomott az álom.


A levegő olyan friss volt, amilyet utoljára még gyerekkoromban szívtam be, mikor a szüleimmel leutaztunk vidékre, hogy kikapcsolódjunk. A vidék látványa is hasonló volt csak néhány dologban különbözött. A hegyek, melyek igen messze voltak tőlem, s a végtelennek tűnő mezők, melyek körös-körül, mint valami óriási puha zöld szőnyeg, csak arra vártak, hogy bejárjam őket. A tavak, melyek a fűtengereket szétválasztották, hívogatóan vártak arra, hogy lehűtse magát bennük az ember. A lelkem teljesen lenyugodott, elcsendesült. Nem volt semmi és senki, aki megzavarjon ebben, és minden olyan idilli volt, hogy legszívesebben csak lefeküdtem volna a fűbe és nem csináltam volna semmit. Meg is tettem ezt, és amikor a fűben hevertem már és a felhőket nézegettem, egy zavaró gondolatom támadt.
~ Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Van valami dolgom itt? Áh. Ez most nem érdekel, a lényeg hogy nincs semmi gond és jól érzem magamat.
Miközben ez járt az eszem a közelből gyerekek hangjára lettem figyelmes, és mivel nem volt más dolgom, felkeltem és elindultam, hogy megnézzem őket. Amikor megtaláltam a gyerekcsapatot, éppen sárkányokat eregettek. Illetve csak eregettek volna, ha az egyik sárkány nem akadt volna fenn az egyik közelükben lévő fa ágára. A három gyereken kívül, akik a fennakadt sárkány próbálták kiszabadítani még hat fiú és négy lány volt, akik tovább játszottak a saját sárkányával. De a gyerekeken és rajtam kívül mások is voltak ott. A közelben még két alakot láttam, de mivel messze voltak és úgy látszott, hogy ők is a gyerekeket nézik, nem törődtem velük. Egy darabig csak néztem a gyerekeket, amíg az egyik kisfiú, aki megpróbálta leszedni a sárkányt le nem esett a fáról. Ekkor már a többiek is odasereglettek, hogy lássák, nincs-e baja a barátjuknak. Én is odamentem hát, de nem voltam egyedül ezzel. A másik két fickó is odajött, akik eddig úgy szemlélték a történteket, mint én. Egyikük, egy barna hajú, egyszerű ruhákat viselő, szemüveges fickó volt, a másik meg egy hosszú fekete hajú, sötét ruhákat viselő, kissé ijesztő fickó volt. Egyszerre értünk oda a pórul járt kisgyerekhez, aki láthatóan meg is sérült a balesetben.
- Sziasztok! Rohandar vagyok! – köszönt mindenkinek a fekete hajú srác.
- Üdv. Engem Akamatsu Gempachinak hívnak. – köszöntem én is mindenkit.
A gyerekek örültek, hogy akadt segítségük, és hogy nem kell nekik megoldani a gondokat. Míg én és a másik srác elláttuk a fiúcskát, addig Rohandar felmászott a fára és megkaparintotta a sárkányt, bár nem sok híja volt, hogy le ne szakadjon alatta az ág. Szerencsére nem esett komolyabb baja a srácnak, de mivel nem nagyon akaródzott neki a hazáig vezető utat végigmenni felnyaláboltam és megígértem neki, hogy hazáig elviszem. Ezek után elkísértük a kis csapatot az otthonukig, mivel szerették volna meghálálni a segítségüket, ráadásul már esteledett is, így jó ötletnek is tűnt, hogy az éjszakát nem kint a szabadban tölteném. Miközben mentünk ismét eszembe jutott az a gondolat, ami a gyerekekkel és a két új ismerősömmel való találkozás előtt gyötört. Kíváncsi voltam, hogy mennyire vannak beszélgetős kedvükben és mivel egy kicsit meg akartam ismerni őket ezért megkérdeztem tőlük.
- Honnan jöttetek? Ti tudjátok, hogy vagyunk? Sajnos én nem, mert számomra nem ismerős a környék. Ha szabad megkérdeznem ti mivel foglalkoztok?
Egy kis idő múlva a Rohandar nevű gyerek felém fordul és azt mondja.
- Hát... nem is tudom, messziről jöttem, az biztos. - vakargatja a fejét. - A terepről pedig fogalmam sincs, de szép nem?
~ Valamiért nem akar válaszolni a harmadik kérdésemre. Csak nem rejteget valamit ? De nekem végül is mindegy. Majd minden szépen kiderül, ha eljön az ideje. - gondolom magamban.
- De igen. - válaszolom egy kis idő múlva, majd mély hallgatásba merülök.
Szerencsére nem kellett túl sokat gyalogolnunk, hogy elérjük a helyet ahol a gyerekek laknak. A házak mérnöki precizitással helyezkedtek el, pontosan egymással szemben, szinte mintha nem is emberkéz, hanem valami felsőbb hatalom rakta volna le őket úgy egybe a helyükre. Kérdéseim után nem sokat beszéltünk, csak a gyerekek zsivaját lehetett hallani, miközben közeledtünk a házakhoz, de nem igazán figyeltem miről beszéltek. Az emberek, akiket láttam, mind olyan egészségesnek és boldognak tűntek, hogy az már szinte mesébe illő. Egy ideig még ezen a mesébe illő helyen járt az eszem, de végül elhessegetem a dolgot és inkább élveztem az idilli hangulatot.