Magánküldetés: A féreg verme (Atsui, Anoya, Reigen)

– Szóval ez valami közös ügy a többi céhvel, nerk?- kérdezte Nokinerk a repülő felhő hátuljáról.
– Így van. A Quatro Cerberus, a Blue Pegasus és a Fairy Tail van benne.- felelte Reigen a tájat kémlelve.
– Többet nem is mondott Goldmine, nerk?
– Nem. Csak annyit, hogy a részleteket majd ott megtudom.
– Szóval most se árult el többet a kelleténél. - mondta nagyot sóhajtva.
– Így van.- felelte egyszerűen, aztán már többet nem is igazán szóltak. Reigennek jobban kellett figyelnie ezúttal, ugyanis a tegnapi havazás eredménye még megmaradt és az egész táj hófehérségben pompázott. A csípős januári hideg miatt egyikük sem aggódott. Nokinerknek shugo lévén ott volt a vastag bundája, amit mintha csak a hideg miatt találtak volna ki. Reigen pedig egy vékony, hőszigetelő légréteggel vonta be a testét, ami melegen tartotta, mindezt a szokványos hétköznapi ruhájában tehette.
A gyors tempónak köszönhetően meglehetősen hamar feltűnt a horizonton a pegazusok háza. Kékes kupoláját most hófödte, ahogy a tetőteraszt is. Mályvaszínű téglái viszont már távolról kitűntek a fehér tájban, így Reigen könnyedén észrevette.
– Úgy tűnik meg is érkeztük - szólt hátra Reigen.
– Most egész gyors voltál, nerk. Múltkor olyan sokáig mentünk, hogy elzsibbadt a lábam. Nem értem miért nem használod a másikat, nerk.
– Mert az csak fele olyan gyorsan tud menni, mint ez és ketten ezen is tökéletesen elférünk.
Válaszképpen Nokinerk valamit mormogott az orra alatt, amit Reigen már nem értett.
– Ó nézd csak! Valaki vár ránk a kapu előtt! – pillantott meg egy vacogó alakot az épület előtt. Reigen ereszkedni kezdett, majd gondosan lelassítva teljesen megállt a lépcső tetején a kapu előtt és leszállt a narancsos felhőjéről.
– Reigen? – szólította meg bizonytalanul a lány – Tényleg te vagy? Alig ismerek rád - mondta közben továbbra is méregette, mintha nem hinne a szemének.
- Szia Atsui! Igen én vagyok - mondja kicsit zavarodottan - Te viszont semmit se változtál! Nem fog rajtad az idő? - kérdi nevetve, közben Nokinerk is leszállt a felhőről, ami aztán eltűnt.
- Üdv Atsu, nerk! - köszöntötte ő is.
- Szia Nokinerk! Hát én is öregedtem azért, de örülök, ha nem látszik. Gyertek be, Liz már előkészített pár pohár forralt bort.
Azzal Atsui megfordult és kinyitotta a kaput a vendégel előtt és kedvesen, de kellően sürgetve beterelte őket.
Belépve a két Quatro Cerberusos mintha egy nagyon elegáns pubban találta volna magát. A lámpák, hangulatos és halvány fénnyel világították meg a helységet. Atsui egy kényelmes, plüss borítású székekkel teli részhez vezette őket és letessékelte mindkettőjüket.
- Milyen puha, nerk... - tapogatja a fotelt, amibe lehuppantak.
- Az ám! - mondta csodálkozva Reigen és közben jobbra-balra nézelődött. Sosem járt még ezen a helyen és elég érdekesnek találta. Sokat hallott már a céhről, de valahogy nem így képzelte el és merőben más volt, mint a saját céhe, ami inkább egy magányos várra emlékeztethette az embereket.
A pult mögül aztán egy szőke tünemény libbent ki egy tálcával a kezében, rajta pedig három forralt boros pohárral. Gyorsan és elegánsan mozgott, egy szempillantás alatt, már a mágusok asztalánál termett és kedvesen, mosolyogva letette mindenki elé a sajátját.
- Köszönjük! - mosolygott vissza Reigen, amikor letette eléjük a poharakat. Nokinerk a pohár fölé hajolt és beleszagolt, aztán egy apró, leplezni próbált grimaszt vágott.
- Nem akarok illetlen lenni, nerk, de nincs esetleg egy kis forró tea helyette? És neki is. - bökött Reigenre, amikor észrevette, hogy nyúlna a poharáért.
- Itt bármit lehet, csak kérni kell. - mosolyogott tovább Liz, aztán visszasétált a pulthoz és nekilátott a rendelés elkészítésének. Közben pedig Atsui megfogta a poharát és lassan kortyolgatni kezdte a nedűt.
- Merre jártál mostanában? Olvastam az újságban, hogy külföldön voltál. Jó kis cikk volt, mindenki arról beszélt - eresztett meg egy mosolyt, majd újabb kortyolás következett tőle.
- Tényleg a cikk. - nevet fel zavarodottan, ahogy eszébe jutott a nyári interjú - Elég fura fickó volt ez a Jason, le se lehetett lőni. És igen külföldön voltam két évig és ott tanultam mágiát, de főleg túlélést. Néhány hónapja jöttünk haza Nokinerkkel. Már hiányoztak a többiek. És veled mi történt? Már idejét sem tudom mikor találkoztunk.
- Izgalmasan hangzik, biztos sok érdekes dolgot láttál. Nos igen, régen volt már az a kaland Oak Town-ban. Velem is sok minden történt. Pár hete jöttem haza egy szigetről, ahol mi is mágiát tanultunk Kokoval, amolyan önkéntes száműzetés volt ez, de nagyon jót tett – mosolygott felidézve az emlékeket.
- Az a fő! - nevetett fel Reigen.
- Tényleg és Koko hol van, nerk? - kezdte el keresni a szőrös kollégát.
- Jó kérdés - nézett körbe a lány - Biztos alszik valahol.
- Csak szeretnéd.. - hallatszódott egy hang lentről, aztán valami szürke felpattant a lány melletti üres fotelbe. - Hűha.. maga az Elemek Ura jött el hozzánk vendégségbe. Szia Reigen, szia Nokinerk. Hogy vagytok? - szögezte nekik az udvarias kérdést Koko.
- Szia Koko! - feleli a kórus - Éhesen - válaszoltak egyszerre a kérdésre, majd lassan egymásra néztek felvont szemöldökkel, aztán vissza a vendéglátóik felé.
- Na jó ez bizarr volt, nerk...
- Ja...
- Óó hát miért nem ezzel kezdtétek.. - nevetett fel - Liz! A vendégeinknek korog a gyomra… - integetett a pult felé.
- Azon bizony muszáj lesz gyorsan segítenünk - felelte kedvesen, aztán belökte a mályvaszínű ajtót és eltűnt a konyhában.
- Tényleg, nem tudjátok véletlenünk, hogy a Fairy Tailből kit küldenek? - fordult vissza a vendégekhez.
- Nem, igazából azt sem tudtuk, hogy te leszel innen - felelte a fejét vakarva Reigen.
- Goldmine szokás szerint nem látott el, minket túl sok információval, nerk. Csak annyit tudunk, hogy még egy Fairy Tailest várunk, nerk és itt elmondják a pontos részleteket.
- Tényleg, pontosan miről is van szó? - kérdezte Reigen, bár fél szemmel már a pult felé kacsingatott várva az ígért elemorzsiát.
- Bob Mester is titkolózott... ez biztos valami gyerekkori szokásuk, vagy ilyesmi - ejtett meg egy kuncogást Atsui, közben pedig Liz megjelent a konyhából két teli tányérral. A pultnál megállt és felpakolta a tálcára a két elkészült teát is, majd magabiztosan sugárzó mosollyal elindult feléjük.
- Apropó.. Rega azt mondta, látogassuk meg a műhelyben, ha mindenki befutott. - mondta Koko.
- Rendicsek - válaszolt Reigen automatikusan végig se gondolva az elhangzottakat, majd csillogó szemekkel bámulni kezdett a szőkeség felé, aki eléjük pakolta a tányérokat.
- Ismét köszönjük! - felelte vidáman, majd fölkapta a villát elkezdte habzsolni, mintha egy hete nem evett volna, pedig csak néhány órája volt csupán, hogy legutoljára étkezett.
- Ha ilyen ütemben zabálsz, még a végén eléred a 0,5 Reigent, nerk - felelte szemrehányóan a kis shugo, majd ő is nekilát az evésnek. A Quatro Cerberusban terjedt el ez a mértékegység, mely az evés sebességét mérte. A Reigen az a sebesség, amennyi idő alatt Reigen képes megenni egy tányérnyi kétfontos normál tápértékű, közepesen átsült marhahúst. Ez körülbelül fél percet jelent.
Míg falatoztak a céh épülete előtt egy mágikus motor parkolt be. A sofőr lecsatolta magáról az SE-csatlakozót, majd leszállt a járműről. Felsétált a lépcsőn, aztán belépett a kapun. Rengeteg céhbeli férfi szeme az új jövevényre szegeződött. Lassan körbenézett, aztán elindult a pult felé, menet közben pedig lecsatolta a bukósisakját, majd meglengette az előbukkanó hófehér hajzuhatagot.
Szeme sarkából Reigen is észrevette a műveletet és a haj színe furcsán ismerősnek tűnt neki, így teljesen odafordította a fejét.
- Amoja? - kérdezte Reigen tele szájjal, ami Anoyának akart hangzani, de ilyen, amikor az ember nem képes normális hangképzésre, mert valami gátolja ebben. Jelenesetben ez a szájában elterülő temérdek mennyiségű élelem volt, amit egy hörcsög is megirigyelhetett volna.
- Elnézést én… - kezdett volna bele a pultnál, amikor meghallotta a háta mögött a nevéhez hasonló szót. Hátrafordult és megpillantotta a hang lehetséges forrását egy huszonéves, hosszú barna hajú fiút, aki éppen evett, de közben rá-rá pillantott. Jobb szemöldökét gyanakvóan felhúzta és méregetni kezdte a mágust. Furcsán ismerősnek tűnt neki, így hát elindult felé, hogy még jobban szemügyre vegye. Mikor már csak egy-két méterre járt tőle kezdett egy lehetséges név kialakulni a fejében.
– Reigen? - mondta teljes megdöbbenéssel, mintha ő maga sem akarná elhinni.
– Hol van? Tartozik nekem! – kiáltott fel hirtelen a neve hallatán a fiú és kezdte el forgatni a fejét, mintha a név tulajdonosát keresné, aztán hirtelen abbahagyta és vigyorogva nézett vissza a jövevényre.
- Engem ne csapj be, tudom, hogy te vagy az! - szólt dorgálva, miközben rá emelte az ujját.
- Tehát ti már ismeritek is egymást, ez remek - állt fel Atsui a kényelmes ülőhelyéről és barátságosan oda nyújtotta a kezét a lánynak - Atsui Orestes, a Blue Pegasus színeiben. Öhm.. jól hallottam? Amoja?
Anoya egy lesújtó pillantással jutalmazta Reigent a félreinformálásért.
- De sokszor mondtam neked, hogy nyeld le, amit zabálsz mielőtt megszólalsz...- morgott a fiúra, aztán hirtelen mosolyra váltott és a vendéglátójuk felé fordult.
- Nem, a nevem Anoya De Hielo, a Fairy Tailtől - mutatkozott be ő is és megrázta a lány kezét.
- Oh elnézést. Örülök, hogy megismerhetlek. Foglalj helyet! Kérsz valamit enni? – kérdezte kedvesen, ahogy egy jó házigazdához illik, noha nem ő készítette volna el, de az már más kérdés. Közben pedig Liz, már ott is termett egy tálcával a kezében, amit aztán odacsúsztatott az asztalra. Egy bögre meleg tea és egy pohár forralt bort pillanthatott meg Anoya maga előtt.
– Teát, vagy forralt bort kérsz?
– Csak teát - felelte mereven, majd válaszolt a másik kérdésre is: - És nem, köszönöm, nem vagyok éhes.
Liz erre bólintott és leemelte a bögrét a tálcáról, amit Anoya elé rakott le, majd fogta a tálcát a maradék borral és visszasétált a pulthoz.
- Szia, én Koko vagyok, Atsu társa. – mutatkozott be végül Koko is az újdonsült csapattagnak.
- Áh ez jól esett! - dőlt hátra a kockás hasát paskolva Reigen, miután villámsebességgel befejezte a kaját.
- Ha jól számoltam ez 1,6 Reigen volt, nerk. Na mi az belassultunk? - bökte oldalba társát csipkelődve.
- Megzavartak - felelte kurtán a fiú. Anoya pedig csak hümmögött erre.
- És, akkor hárman vagyunk, mikor tudjuk meg a részleteket? - érdeklődött kíváncsian, ami minden bizonnyal a többieket is ugyanúgy érdekelt.
- Lassan mennünk kéne Regához - nézett Atsuira aggodalmasan Koko – Tudod milyen.. Felkoncol, ha nem szállítalak le titeket időben - húzta el a száját és sóhajtott, mintha a világ súlya nyomná a vállait, aztán néhány levelet teremtett a kezében, amit rágcsálni kezdett. Nokinerk ezt furcsának is találta, hogy valaki a saját mágiáját eszi.
- Rendben, akkor ne várassuk - állt fel Reigen a kényelmes foteljéből. A többiek úgyszintén fölálltak, majd Atsui a csapat élére állt és egy folyosóra invitálta őket.
- Rega a céh szabója - tájékoztatta a többieket, miközben a folyosón haladtak - Titokzatos egy figura, és borzasztóan goromba, de a ruhákhoz nagyon ért.
- Hát kíváncsi vagyok mit kell csinálnunk... - vigyorgott izgatottan. Annyit titokzatoskodott már mindenki ezzel az ügyben kapcsolatban, hogy Reigen már csak valami nagyon érdekes és izgalmas dologra számított.
Atsui egészen egy lépcsőig vezette a többieket, ahol is mind lementek a céh pincéjébe. Ott a falakon mind ruhaanyagoktól roskadozó polcok húzódtak. Az égvilágon minden anyagot megtalálhatott ott az ember. A kasmírtól kezdve, a szteccses szöveten át egészen a legritkább külföldi selyemig. Míg a többiek az anyagok sokszínűségén csodálkoztak Atsui finoman megköszörülte a torkát és a halántékán egy-két izzadságcsepp gördült végig.
- Khm.. Rega?
Válaszként csak egy trappolás hangzott, aztán megjelent az említett férfi. Egy Reigennél tíz centivel magasabb, vállig érő ősz hajú idősödő ember. Egy remekre szabott szmokingot viselt, amin messziről látszott, hogy kiváló mestermunka volt. Arcáról csak sugárzott, hogy csöppet sem örül látogatóinak és ezt leplezni sem próbálta.
- Na mi van? Már azt hittem elütött a vonat, vagy valami hasonló borzalmas szerencsétlenség ért titeket - morogta cinikusan.
- Elnézést. Ő itt Reigen Hawk... - kezdte volna a lány a bemutatást, de a férfi félbeszakította.
- Ki kérdezte kik ezek a balfácánok? - vágott a szavába, mire Atsui összerezzent és nem merte jó darabig kinyitni a száját.
- Mi nem járunk vonattal - jegyezte meg Reigen szerényen az öreg korábbi kijelentésére.
- Téged se kérdeztelek dzsungelfiú! Majd akkor szólalj meg, ha megtanultál rendesen felöltözni.. meg persze ha kérdeztelek.
- Cöhh! Vén habókos.. – morogta halkan, de szerencséjére a fickó nem hallotta meg vagy legalábbis nem tulajdonított neki különösebb figyelmet.
- Tényleg goromba, nerk - jegyzte meg epésen Nokinerk.
- Sss, biztos rossza napja van - csitította társát Reigen.
- Mindig rossz napja van… - motyogta halkan Atsui nekik.
- KUSS! – ordított a fiatalokra, miután megelégelte a duruzsolásukat - Ezeket Bob rendelte nektek - azzal Atsui kezébe nyomott egy rakat vastag, szőrmés kabátot.
- Köszönjük, de rám nincs hatással a hőmérséklet - mondta Reigen, mikor meglátta a köteg meleg ruhát.
- Nekem meg bundám van, nerk - vágta rá nyersen Nokinerk. Nem volt szimpatikus neki a zsémbes öreg és ezt igyekezett éreztetni a hangsúlyával.
- Ugyan ez rám is igaz, lehet bármilyen időjárás, nem érint.
– Reméltem is, hogy nem a szőrre érted.
- Leszarom! Bob megkért, hogy csináljam meg őket, hát megcsináltam. Na tűnés innen!- zavarta ki a mágusokat a saját kis rezidenciájáról.
- De hova? - kérdezett vissza Reigen, hisz abban reménykedett, hogy itt válaszokat kap nem pedig ruhákat. Azonban se az úti cél, se pedig a konkrét feladat nem derült ki.
Atsui megelőzve a további konfliktust megragadta Reigent a karjánál fogva és kihúzta a helyiségből, majd a lépcsőn felérve visszamentek a kantin részbe. Ott viszont már várta őket valaki.
- Jajj cuncimókusaim, örülök, hogy egyben ideértetek, hogy vagytok, jól? - lépett eléjük hirtelenjében egy termetes, kopasz, sminkelt, női ruhás, borostás hapsi. Az összkinézete eléggé groteszk látványt nyújtott
- Ő lenne... Bob mester? - hitetlenkedett Reigen. Anoya pedig teljesen leblokkolt és igyekezett feldolgozni magában a látottakat, de egyelőre még túl sok volt neki.
Atsui és Liz csak halkan kuncogtak az idegenek reakcióin.
- De azt hittem a Bob egy férfi név...
- És ő az is, nerk - suttogta halkan Nokinerk. Reigen miatt kezdet kissé kínosan érezni magát, hisz éppen akkor járatta le mindkettőjüket az ország egyik legnagyobb céhmestere előtt, aki akármilyen bizarrul is néz ki akkor is Fiore legkiválóbb mágusai közé tartozik.
- Oh... Ez megmagyarázza a borostát…
Anoya időközben valamennyire megbarátkozott a látvánnyal, de csak egy mondatott tudott kipréselni magából, méghozzá azt, ami először eszébe jutott:
- Ez meg miféle képződmény? - suttogta halkan.
- Milyen kis szótlanok vagytok bogyókáim.. – kuncogott a férfi, amitől csak még groteszkebbnek tűnt.
- Ugyan Bob, csak zavarban vanna - legyintett Liz nevetve.
- Van még egy meglepetésem nektek nyünyőkéim - mosolygott izgatottan - Ők itt a Lamia Scale küldöttei, elkísérnek titeket. - mondta, mire megjelent két alak. Egy idősebb fiú és egy fiatalabb férfi.
- Sir Arthur D. Tu… - akart meghajolni a szőke fiú, de társa félbeszakította
- III. Cipio a becses nevem – hajolt meg a barna hajú mellényes fickó.
– Miért nem engedted meg, hogy befejezzem? – sóhajtott fel.
- Nem volt kedvem, de hívjátok csak Égenjárónak
- Bocsássatok meg neki, nem szeret tömegben lenni. Egyedül, szólóban jobban el van.
– Semmi gond, én Anoya De Hielo vagyok.
- Én pedig Atsui Orestes, ő pedig itt Koko - mutat a mellette álló koalára.
– Sziasztok
– Én Reigen Hawkins vagyok.
- Nokinerk - biccentett feléjük a shugo.
– Ó csak nem Az Elemek Ura? - füttyentett elismerően Arthur.
– Már mindenki így ismer? - tette fel a költői kérdést Reigen kissé zavarodottan.
– Ilyen a hírnév. Jobb, ha hozzászoksz, nerk.
- Na és hova kísérnek el minket, Bob Mester? – érdeklődött Atsui mesterétől.
- Az Északi-hegységbe mentek, egy Hoarfrost nevű falucskába - mosolygott rájuk bájosan, amit csak tényleg a legnagyobb jóindulattal lehetett annak nevezni.
- És mit csinálunk ott pontosan? - próbált puhatolózni a lány, hátha sikerül valami kihúznia a Bobtól, ám ő ugyanolyan titokzatoskodó maradt, mint a többi céhmester.
- Vigyázzatok magatokra tütükéim, és öltözzetek melegen! - nyávogta kislányos hangon, aztán ellibegett a legközelebbi falon keresztül valahova máshova.
- Hát ez kimerítő tájékoztató volt… Ti sem tudtok semmit? - kérdezte a lány a két Lamia Scale-est, várva tőlük a megváltást, ám ők sem elégíthették ki az effajta igényét.
- Csak annyit amennyit ő maga nemrégiben elmondott nekünk, de akkor sem volt bőbeszédűbb - vakkantotta oda Cipio nekik.
- Remek.. Akkor? Indulhatunk?
– Persze - válaszolt rögtön Reigen. Bízott benne, hogy amint odaérnek többet fognak megtudni. Nokinerk először csak furcsállta, hogy hirtelen megjelent két Lamia Scale-es mágus is, holott Reigen nem említette neki, de aztán csak megvonta a vállát.
- Nincs más választásunk...a motort itt hagyjam? - gondolkodott hangosan Anoya és kinézett a céh ablakán az udvarra.
- Itt hagyhatod, ha gondolod, Liz biztos gondoskodik róla - mondta Atsui, mire a pultos lány, csak helyeslően bólogatott.
- Csak nem kötik el... - szúrta közbe Reigen.
- Nem fogják, ne aggódj.. - nyugtatgatta a lány Anoyát, aztán felkapta a pultról az odakészített táskáját és a kapuhoz lépett jelezvén, hogy indulásra kész.
- Rendben, megnyugodtam, akkor viszont ne késlekedjünk, indulás.
Mindenki egyetértett, így hát kiléptek a kapun és lementek a lépcsőn.
– Ha sietünk még elérhetjük a legközelebbi vonatot…
– Én tudok valami jobbat… szólalt meg a fiú és intésére egy kis narancsosan lángoló felhő jelent meg előttük.
- Nem lesz ez kicsi ennyiünknek?
- Ez igen, de ez már nem - csettint Reigen és a felhő az ötszörösére nőtt. így már akár tíz személy kényelmes szállítására is alkalmas volt.
- Ez nem semmi… - pattant fel rá egyből a kis koala, aki imádott repülni, majd szép lassan mindenki követte. Végül Reigen is felmászott legelőre és lekuporodott törökülésbe. A felhő lassan emelkedni kezdett és nyugat felé vette az irányt.

Csípős, kora januári délután volt; a Nap halványan, erejét vesztve izzott a vastag, szürkés-fehér felhőtakaró mögött. Fénye annyira tompa volt, hogy nyugodtan nézegethettem, akár szabad szemmel is. Kihasználtam a lehetőséget; már legalább tizenöt perce szuggeráltam, reménykedve, hogy meghallja imáim, és kicsit erősebb fokozatra kapcsol, de sajnos a hőn áhított meleg nem akart jönni háttérbe szorított csillagunk felől. Még jobban összehúztam hát magamon a kabátot, és próbáltam úrrá lenni a vacogáson – kevés sikerrel. A céh díszes kapujában ácsorogtam, Bob Mester jóvoltából már legalább huszonöt perce; jó szándék vezérelte, de néha hajlamos volt túlzott jelentőséget tulajdonítani az előzékenységnek és az udvariasságnak. Vendégeket vártunk aznap, szám szerint kettőt, de arról szokás szerint fogalmam sem volt, hogy miért. Bob csak annyit árult el, hogy régi barátaival – Goldmine Mesterrel és Makarov Mesterrel – egy közös küldetést szerveznek, hogy erősítsék a céheik közti kapcsolatokat. Ez mind szép és jó, de a vendégek általában tudnak kopogni, nem kell órákig várni rájuk a kapuban. Bob minden bizonnyal jó benyomást akart kelteni, ezért nem is neheztelhettem rá, de jótét gondolataimat akkor még erősen elnyomták a fagyás korai tünetei, amiket testem egyre több részén véltem felfedezni. Már a végrendeletemen filozofáltam, amikor egy furcsa, narancsszínű, habos felhőcske ereszkedett elém a lépcső tetejére. Egy pillanatra azt hittem már hallucinálok is, de aztán a gomolyagról egy igencsak ismerős alak lépett le – jobban mondva nem is egy, hanem rögtön kettő.
– Reigen? – nyögtem ki a nevet, amin gondolkodnom sem kellett, de a sok hasonlóság mellet oly’ nagy különbségeket is láttam, hogy mégis hezitáltam egy pillanatig. – Tényleg te vagy? Alig ismerek rád – mondtam, de még mindig nem voltam teljesen biztos a dolgomban.
- Szia Atsui! Igen én vagyok - erősített meg kicsit zavarodottan - Te viszont semmit se változtál! Nem fog rajtad az idő? - nevetett, miközben mögüle előlépő, apró társa megerősített benne, hogy tényleg Reigen és Nokinerk áll előttem.
- Üdv Atsu, nerk! – köszönt a tudálékos szőrmók is.
- Szia Nokinerk! Hát én is öregedtem azért, de örülök, ha nem látszik. Gyertek be, Liz már előkészített pár pohár forralt bort. – intettem nekik, majd nekigyürkőztem a súlyos faajtó egyik szárnyának, és betessékeltem vendégeimet.

Miközben ők a fejüket forgatva körbenéztek, én integettem Liznek, hogy jöhet a forró orvosság, majd az egyik kényelmes, puha plüssel kárpitozott boxba ültettem Reigenéket. Magam is lehuppantam, de a kabátot még nem vettem le; túlságosan átfagytam, még kellett néhány perc, amíg abbamaradt a vacogás.
- Milyen puha, nerk... - tapogatta az ülést Nokinerk, aki egyébként maga is felért egy plüssjátékkal.
- Az ám! - lelkesedett a fiú is, miközben folytatta a terepszemlét, én pedig elmosolyodtam gyermeki reakcióikon. Teljesen magamra ismertem; találkozás, rácsodálkozás az újra, az ismeretlenre. Nem is volt ehhez fogható érzés. Liz eközben – nagy megkönnyebbülésemre – elindult a forró italokkal a pult mögül.
- Köszönjük! - viszonozta Reigen Liz ellenállhatatlan mosolyát, mikor megérkezett az asztalunkhoz. Én azonnal a forró bögrére tapasztottam mindkét tenyerem, majd közel hajoltam, és lassan fújni kezdtem az italt, de csak annyira, hogy a meleg gőz, kipirosodott arcomra szálljon. Nokinerk nem volt ennyire lelkes; az egyik bögre fölé hajolt, és egy szagminta után grimaszolva visszahúzódott.
- Nem akarok illetlen lenni, nerk, de nincs esetleg egy kis forró tea helyette? És neki is. – bökött parancsolón Reigenre, aki már nyúlt volna a saját poharáért.
- Itt bármit lehet, csak kérni kell. – mosolygott lehunyt szemekkel a szőke lány, aztán vissza is libbent a pulthoz, hogy előkészítse a teákat.
- Merre jártál mostanában? Olvastam az újságban, hogy külföldön voltál. Jó kis cikk volt, mindenki arról beszélt – mosolyogtam, és közben kortyolgattam a még mindig jólesően égető italt.
- Tényleg a cikk. - nevetett fel kissé zavartan. Úgy látszik még nem szokott hozzá a hírnévhez. - Elég fura fickó volt ez a Jason, le se lehetett lőni. És igen külföldön voltam két évig és ott tanultam mágiát, de főleg túlélést. Néhány hónapja jöttünk haza Nokinerkkel. Már hiányoztak a többiek. És veled mi történt? Már idejét sem tudom mikor találkoztunk.
- Izgalmasan hangzik, biztos sok érdekes dolgot láttál. Nos igen, régen volt már az a kaland Oak Town-ban. Velem is sok minden történt. Pár hete jöttem haza egy szigetről, ahol mi is mágiát tanultunk Kokoval, amolyan önkéntes száműzetés volt ez, de nagyon jót tett – lelki szemeim előtt megjelent Shimao mester, Jimmel, a lazaccal a kezében. Csak egy hajszálon múlt, hogy a nevetést sikerült mosolygássá redukálnom.
- Az a fő! – nevetett fel a fiú. Állandó jókedve valahogy Lizre emlékeztetett; megnyugtató volt a társasága.
- Tényleg és Koko hol van, nerk? - nézett körbe Nokinerk a kantint fürkészve.
- Jó kérdés – csatlakoztam a kutatáshoz. - Biztos alszik valahol.
- Csak szeretnéd.. - a hang lentről érkezett, de tulajdonosa máris felmászott mellém, és az asztalra könyökölt. - Hűha.. maga az Elemek Ura jött el hozzánk vendégségbe. Szia Reigen, szia Nokinerk. Hogy vagytok? – Kokot teljesen elbűvölte a fiúról szóló cikk a Heti Mágusban, többszöri olvasás után is megtartotta azt a példányt, még tán magával is hordta; tudtam, hogy valamilyen módon meg fogja említeni, ha egyszer újra találkozunk Reigennel.
- Szia Koko! – felelték a vendégek kórusban - Éhesen – jött a folytatás még mindig kánonban.
- Na jó ez bizarr volt, nerk...
- Ja...
- Óó hát miért nem ezzel kezdtétek.. - nevettem végül el magam - Liz! A vendégeinknek korog a gyomra… – integettem lelkesen a pult felé.
- Azon bizony muszáj lesz gyorsan segítenünk – mosolygott vissza a szöszi, s azzal el is tűnt a konyhában.
- Tényleg, nem tudjátok véletlenünk, hogy a Fairy Tailből kit küldenek? - fordultam vissza a vendégekhez.
- Nem, igazából azt sem tudtuk, hogy te leszel innen - felelte a fejét vakarva Reigen.
- Goldmine szokás szerint nem látott el, minket túl sok információval, nerk. Csak annyit tudunk, hogy még egy Fairy Tailest várunk, nerk és itt elmondják a pontos részleteket. – jellemző..
- Tényleg, pontosan miről is van szó? - kérdezte a fiú, miközben a pult felé nézelődött. Úgy látszik az étvágya megmaradt a réginek.
- Bob Mester is titkolózott... ez biztos valami gyerekkori szokásuk, vagy ilyesmi - kuncogtam magamban. Miközben én elképzeltem a három flúgos mestert fiatalon, Liz újra előbukkant a konyhából, felkapta a teáscsészéket is a tányérok mellé, és elindult ismét az asztalunk felé.
- Apropó.. Rega azt mondta, látogassuk meg a műhelyben, ha mindenki befutott. – szólalt meg hirtelen Koko, kizökkentve így mélázásomból.
- Rendicsek - vágta rá Reigen, bár valószínűleg fogalma sem volt miről van szó, de úgy tűnt nem is érdekelte; a közeledő ételkupac mindenről elvonta a figyelmét.
- Ismét köszönjük! - biccentett Liznek, majd olyan tempóval látott neki az étel elfogyasztásának, hogy szemmel alig tudtam követni a villáját. Hiába.. van, ami sosem változik..
- Ha ilyen ütemben zabálsz, még a végén eléred a 0,5 Reigent, nerk – szólt neki szemrehányóan a kis Shugo. Bár fogalmam sem volt miről beszél, remekül szórakoztam rajtuk.
Miközben a hasukat tömő vendégeket figyeltem, kintről valami furcsa, berregő zaj szűrődött be. Jármű lehetett, efelől nem volt kétségem, azonban mire rádöbbentem, hogy talán a másik vendég érkezhetett meg, már késő volt. Éppen felálltam volna, hogy kiszaladjak elé, amikor már nyílt is a kétszárnyú ajtó. Kecses nő lépett be rajta, aki a melegre beérve, azonmód megszabadult motoros sisakjától, szabadjára engedve rakoncátlan, hófehér hajzuhatagát. Férfi céhtársaim persze olvadozva bámulták a tüneményt, kicsit el is szégyelltem magam miattuk; de persze már megszokhattam volna az évek során. Minden szép lányra ilyen zavarba ejtően reagálnak. A lány a pult felé vette az irányt.
- Amoja? – köpte Reigen teli szájjal az új jövevény felé. Tehát ismeri őt?
- Elnézést én… - szólt volna Liznek, de úgy tűnt felismerte a nevét, és azonnal az eltorzult hang irányába fordult. Lassú léptekkel közelített felénk; szemeiben ugyanazt a gyanakvó bizonytalanságot láttam, mint amit én éreztem, amikor megláttam a fiút. Valószínűleg ő is legalább olyan régen nem látta Reigent, mint én, és a változás bizony zavarba ejtő volt.
– Reigen? – mondta ki végül a nevet, amiben biztos volt, mégis alig hitt a szemének.
– Hol van? Tartozik nekem! – pattant fel a fiú kiabálva, fejét kapkodva, mintha keresne valakit, aztán visszahuppant, és vigyorogva nézett a lányra.
- Engem ne csapj be, tudom, hogy te vagy az! – szólt megrovón, mutatóujjával nyomatékot adva szidalmának. Én pedig úgy döntöttem ideje bemutatkozom.
- Tehát ti már ismeritek is egymást, ez remek - felálltam, és kezet nyújtottam a lánynak. - Atsui Orestes, a Blue Pegasus színeiben. Öhm.. jól hallottam? Amoja?
- De sokszor mondtam neked, hogy nyeld le, amit zabálsz mielőtt megszólalsz...- jött az újabb dorgálás, aztán arca mosolyra váltott, miképp viszonozta gesztusom.
- Nem, a nevem Anoya De Hielo, a Fairy Tailtől - mutatkozott be végül.
- Oh elnézést. Örülök, hogy megismerhetlek. Foglalj helyet! Kérsz valamit enni? – játszottam a házigazdát, miközben Liz meg is érkezett a tálcájával. Ezúttal felkészült volt; egy csésze teát és egy bögre forralt bort is hozott, nehogy megint többet kelljen fordulnia. Bár Lizt ismerve, ez egyáltalán nem lett volna ellenére.
– Teát, vagy forralt bort kérsz?
– Csak teát - felelte hűvösen. - És nem, köszönöm, nem vagyok éhes.
Liz szívélyesen bólintott, majd a teáscsészét leemelte, a többit pedig visszavitte a pulthoz.
- Szia, én Koko vagyok, Atsu társa. – mutatkozott be Koko is.
- Áh ez jól esett! - Reigen végzett az étellel, és elégedetten hátradőlt, miközben izmos hasát paskolgatta. Volt egy gyanúm, hogy lenne még ott hely további adagoknak. Elmosolyodtam, és figyeltem Nokinerk csipkelődését.
- Ha jól számoltam ez 1,6 Reigen volt, nerk. Na mi az belassultunk? - bökte oldalba a fiút.
- Megzavartak - felelte Rei, Anoya pedig csak hümmögött. Ahogy egymás mellett ültek, szinte mellbevágó volt a köztük lévő különbség. Mégis úgy tűnt, barátok lehettek – vagy legalábbis valami afféle.
- És, akkor hárman vagyunk, mikor tudjuk meg a részleteket? – tette fel Anoya a mindannyiunkban ott motoszkáló kérdést.
- Lassan mennünk kéne Regához - nézett rám aggodalmasan Koko – Tudod milyen.. Felkoncol, ha nem szállítalak le titeket időben – elhúzta a száját és sóhajtott, aztán saját maga megnyugtatására, idézett néhány kékes-zöld levelet a mancsába, és a szájába tömködte. Koko a lazaság mintapéldája volt, azt hiszem Rega volt az egyetlen ember, aki még őt is zavarba ejtette. Meg tudtam érteni.
- Rendben, akkor ne várassuk - pattant fel a jóllakott Reigen, mi pedig követtük példáját, s az én vezetésemmel, elindultunk a zsémbes öreg műhelye felé.
- Rega a céh szabója – adtam gyors tájékoztatót, miközben a wellness szárny felé vezető folyosón haladtunk. - Titokzatos egy figura, és borzasztóan goromba, de a ruhákhoz nagyon ért.
- Hát kíváncsi vagyok, mit kell csinálnunk... - vigyorgott izgatottan Reigen, míg én egyre feszültebb lettem, ahogy közeledtünk ahhoz a bizonyos ajtóhoz.
Egy pillanatra megálltam, és vettem egy mély levegőt, mielőtt benyitottam, aztán intettem, hogy kövessenek lefelé a lépcsőn. Az utolsó fokról leérve ismét megtorpantam.
- Khm.. Rega?
Válasz természetesen nem érkezett, csak a lépések zaja ficánkolt át a polcrengetegen – amitől nem mellesleg kis híján megállt bennem az ütő.
- Na mi van? Már azt hittem elütött a vonat, vagy valami hasonló borzalmas szerencsétlenség ért titeket – morogta a tőle megszokott cinizmussal.
- Elnézést. Ő itt Reigen Hawk... – nem is értem, miért akartam bemutatni a vendégeket. Ostoba, botor próbálkozás volt..
- Ki kérdezte kik ezek a balfácánok? - vágott közbe, én pedig összerezzentem, és mukkanni sem mertem.
- Mi nem járunk vonattal - szegény fiú még nem tudta, hogy itt jobb, ha befogja a száját.
- Téged se kérdeztelek dzsungelfiú! Majd akkor szólalj meg, ha megtanultál rendesen felöltözni.. meg persze ha kérdeztelek. – vigyorgott ördögien.
- Cöhh! Vén habókos.. – morogta Anoya, de Rega úgy tűnt nem is óhajt róla tudomást venni. Szerencsés nap ez a mai!
- Tényleg goromba, nerk - jegyzte meg Nokinerk is.
- Sss, biztos rossza napja van - csitította Reigen.
- Mindig rossz napja van… – tettem hozzá halkan, de éreztem, hogy ez már sok lesz..
- KUSS! – ordította. - Ezeket Bob rendelte nektek – nyomott a kezembe 3 nagy, szőrmés kabátot. Nagyon jól néztek ki, és igazán melegnek tűntek. A Regától megszokott minőség.
- Köszönjük, de rám nincs hatással a hőmérséklet – megint kezdik..
- Nekem meg bundám van, nerk - vágta rá nyersen Nokinerk.
- Ugyan ez rám is igaz, lehet bármilyen időjárás, nem érint.
– Reméltem is, hogy nem a szőrre érted.
- Leszarom! Bob megkért, hogy csináljam meg őket, hát megcsináltam. Na tűnés innen!- hessegetett, én pedig már szedtem is a lépcsőfokokat. Egész olcsón megúsztuk.
- De hova? – Reigen mégsem látta át a helyzet komolyságát; megragadtam hát a karjánál fogva, és felvonszoltam a lépcsőn. Mire visszaértünk a kantinba, Bob Mester már a pultnál várt ránk, feltehetően Lizzel cseverészett, amíg mi horrortúrán voltunk Regánál.
- Jajj cuncimókusaim, örülök, hogy egyben ideértetek, hogy vagytok, jól? – lépett elénk hirtelen Bob.
- Ő lenne... Bob mester? - nézett maga elé Reigen, mintha nem hinne a szemének; Anoya eközben fagyosabb lett, mint eddig – szó szerint egy jégszoborra hasonlított, úgy tűnt, teljesen leblokkolt. Lizzel egymásra néztünk, és óhatatlanul kuncorogni kezdtünk. Mindig remekül szórakoztunk azokon, akik életükben először találkoztak Bobbal.
- De azt hittem a Bob egy férfi név...
- És ő az is, nerk - Nokinerk láthatóan kínosan érezte magát Reigen reakciója miatt; nem tudhatta, hogy aggodalma teljesen felesleges, Bob Mester ugyanis nem szokta magára venni az ilyesmit; valószínűleg az agya automatikusan átkonvertálja valami kedves bókra.
- Oh... Ez megmagyarázza a borostát…
Anoya is magához tért közben.. legalábbis sikerült megszólalnia.
- Ez meg miféle képződmény? - suttogta.
- Milyen kis szótlanok vagytok bogyókáim.. – kuncogott Bob, mintha meg sem hallotta volna.
- Ugyan Bob, csak zavarban vannak - legyintett Liz nevetve.
- Van még egy meglepetésem nektek nyünyőkéim - mosolygott izgatottan - Ők itt a Lamia Scale küldöttei, elkísérnek titeket. - két fiatal férfi lépett ki mögüle. Elegánsan voltak felöltözve, az összhatás mégis kicsit idegen volt nekem.
- Sir Arthur D. Tu… - hajolt meg a fiatalabbnak kinéző, szőke hajú legény, de társa félbeszakította.
- III. Cipio a becses nevem – hajolt meg a barna hajú.
– Miért nem engedted meg, hogy befejezzem? – sóhajtott fel – nem ez lehetett az első elrontott bemutatkozása.
- Nem volt kedvem, de hívjátok csak Égenjárónak
- Bocsássatok meg neki, nem szeret tömegben lenni. Egyedül, szólóban jobban el van.
– Semmi gond, én Anoya De Hielo vagyok.
- Én pedig Atsui Orestes, ő pedig itt Koko – mutatkoztunk be szépen sorban.
– Sziasztok
– Én Reigen Hawkins vagyok.
- Nokinerk - biccentett a shugo.
– Ó csak nem Az Elemek Ura? - füttyentett elismerően Arthur.
– Már mindenki így ismer? – Reigen most már tényleg zavarba jött.
– Ilyen a hírnév. Jobb, ha hozzászoksz, nerk. – ez bizony igaz.
- Na és hova kísérnek el minket, Bob Mester? – vettem át a kezdeményezést.
- Az Északi-hegységbe mentek, egy Hoarfrost nevű falucskába - mosolygott bájosan.
- És mit csinálunk ott pontosan? – próbálkoztam tovább, bár nem fűztem túl nagy reményeket a sikerhez.
- Vigyázzatok magatokra tütükéim, és öltözzetek melegen! - nyávogta , aztán se szó se beszéd, tovalibbent a pult mögötti falun keresztül.
- Hát ez kimerítő tájékoztató volt… Ti sem tudtok semmit? - kérdeztem végső tanácstalanságomban a két Lamia Scale-es fiút, de ők sem tudtak többet mondani.
- Csak annyit, amennyit ő maga nemrégiben elmondott nekünk, de akkor sem volt bőbeszédűbb – felelte Cipio.
- Remek.. Akkor? Indulhatunk?
– Persze – vágta rá Reigen.
- Nincs más választásunk...a motort itt hagyjam? - nézett ki az ablakon Anoya.
- Itt hagyhatod, ha gondolod, Liz biztos gondoskodik róla – mondtam, Liz pedig egy bólintással meg is erősített feltevésemben.
- Csak nem kötik el... - szúrta közbe Reigen.
- Nem fogják, ne aggódj.. – nyugtattam meg Anoyat, majd felkaptam Rega kabátját, a hátamra vettem a pult mellé készített táskámat, és elindultam a kijárat felé.
- Rendben, megnyugodtam, akkor viszont ne késlekedjünk, indulás.
– Ha sietünk még elérhetjük a legközelebbi vonatot…
– Én tudok valami jobbat… szólt közbe Reigen, s azzal újra előhívta habos felhőcskéjét.
- Nem lesz ez kicsi ennyiünknek?
- Ez igen, de ez már nem - csettintésére a felhő sokszorosára nőtt, így már mindenki kényelmesen felfért rá.
- Ez nem semmi… - természetesen Koko volt az első, aki felpattant a lebegő „járműre”, mi pedig szó nélkül követtük. Miután mindenki kényelmesen elhelyezkedett, felemelkedtünk, és elindultunk észak felé.

Minden szükségesnek mondható kelléket bepakoltam a nagy útra. Minden tökéletesen meg, gyönyörű reggel volt...csak egy valami zavart...
-Anoya, még mindig nem akarod, hogy veled menjek? Lehet, hogy szükséged lesz rám, lehet olyan szituációba keveredtek ahol hasznotokra lehetnék?-erősködött csatlósom.
-Hányszor magyarázzam még el Tsubame, hogy megértsd? A Quarto Cerberus és a Blue Pegasus is egy nagyon erős máguscéh, nyilvánvalóan olyan embert választanak erre a küldetésre aki velem nagyjából egy szinten van ami a varázserőt illeti, vagy akár még erősebb is, tehát nem kel féltened, olyanokkal megyek akik mellett biztonságban tudhatsz. És amúgy is, mi lenne ha nem aggódnád magad ahogy folyton folyvást?
-Na de..-erősködőt.
-Nincs de, ez alkalommal egyedül megyek. Kérlek maradj itt és segíts Mira-nak a kiszolgálásban, valamint néha nézz rá a tojásra, mert lehet hamarosan ki fog kelni, értetted?
-Még mindig nem tudom ezt elfogadni.-morgott
-Jó, akkor mondom másképp. Nem kérlek, parancsolom, hogy maradj itt. Így jobb?- kérdeztem egyik szemöldökömet felhúzva. Tsubame nagyot sóhajtott majd igenlően meghajolt.- remek.-csatoltam be táskámat és a földszint felé vettem az irányt. A szokásos ulticsomagomat felvéve el is indultam. Tsubame még kikísért.
-Még meggondolhatod magad.
-Hmm.-gondolkoztam el.- vajon mivel menjek. Ki kellene próbálnom az új járművemet. -néztem az új szerzeményemre egy mágikus sportmotor. Fehér volt, fekete és világoskék díszcsíkokkal az ülése fekete bőr.-igen, azt hiszem motorral megyek.
-De az elszívja a varázserődet.-ellenkezett.
-És? Nem szív el annyit hogy ne maradjon későbbre elég, meg aztán csak a Blue Pegasushoz megyek motorral, utána a többiekkel azzal amivel óhajtanak, szóval maradj veszteg!-mondtam neki, majd felszálltam a motoromra. Mielőtt feltettem volna a bukósisakot kontyba kötöttem a hajam, hogy aláférjen a bődületes hajtömeg. Felvettem a táskámat, integettem Tsubame-nak, majd elindultam. Éreztem ahogy a csatlakozó kiszivattyúzza belőlem a varászerőmet, de nem volt vészes.Jó pár óra száguldás után, néhány elakadás a hókupacokban és eltévedés után megérkeztem a Blue pegasus céházáshoz. Dübörögve álltam meg,majd parkoltam le. Olyan csicsás volt ahogy a mester is leírta. Azonban a fehér hóhoz pont illet ez az enyhén világos rózsaszínes árnyalata az épülethez. A motorom az épület falához állítottam. kinyitottam az épület kapuját majd beléptem. Tűsarkam nagyot koppant a márványpadlón. Óvatosan leoldottam fejemről a bukósisakomat amiből nagy lendületem omlott vállaira hófehér hajzuhatagom. Lassan lépdeltem befelé. odabent mindenhol kiéhezett férfiak pillantásába botlottam. Ekkor fordult meg a fejemben a gondolat, hogy talán nem kellett volna bikiniben meg bornadrágba elindulni...
- Óh, királynőm büntess meg!
- A tiéd vagyok szerelmem!
- Mit kívánsz? Bármit megteszek!
- Légy az enyém!-állták utamat a kéjenc barbárok, de ügyet sem vetve rájuk a pulthoz sétáltam, fogy utánaérdeklődjem a küldetésnek, és a társaimnak, és csak remélni tudtam, hogy nem valami perverz lesz az egyik...
-Elnézést én a küld..-ám ekkor mintha a nevemet hallottam volna a hátam mögött...
- Amoja? -hangzott egy ismerős hang. Valaki teli szájjal beszélt...A hang forrása felé indultam el. Egyre felgyorsítottam a lépteimet, közben kezeim remegni kezdtek és nem a fáradtságtól. Jól ismertem ezt a hangot, s ahogy egyre közelebb értem a melegség érzése és az emlékek egyszerre öntöttek el...
~ "Te igen hülye!! Nincs most idő zabálásra, told ki gyorsan a képed különben…"
~" Szerintem meg rád, mert... mert... izé... csináltál valamit, amit nagyon nem kellett volna, de te mégis megtetted, ők pedig nem úgy reagáltak rá, ahogy te szeretted volna ezért jönnek most agresszív véleménycserés fejekkel felénk?"
~"- Te meg ki vagy?
- A nevem Reigen Hawkins"
Két éve már, hogy eltűnt a szemem elől és most, a tűzmágus társam újból itt van. Majdnem elbőgtem magam amikor odaértem elé, de nem akartam, hogy sírni lásson. Nyeltem egy nagyot a szemébe néztem. Mikor megláttam kissé tétováztam mivel rengeteget változott a külseje, de a közelségében lévő érzés, a hangja a kisugárzása, valamint a szeme is a régi volt, azé a bohóc gyereké aki mindig azt a szokatlan mosolyt és vidámságot csalta a szívembe.
– Reigen?-kérdeztem. A hangom majdnem elcsuklott a meghatódottságtól.
– Hol van? Tartozik nekem! -kiáltott fel, s körbenézett a helyen, aztán visszanézett rám.
- Engem ne csapj be, tudom, hogy te vagy az!-mutattam rá mutatóujjammal.
- Tehát ti már ismeritek is egymást, ez remek -eddig még észre sem vettem, hogy egy lány társaságában ücsörög itt a fiú. Nagyon szép, hosszú, barna hajú lány volt, kedves mosollyal az arcán. Felállt , majd a kezét nyújtotta felém.
- Atsui Orestes, a Blue Pegasus színeiben. Öhm.. jól hallottam? Amoja?-egyből Reigen felé kaptam a fejem amiért sikerült kifiguráznia a nevem. Megvető, lesújtó pillantásokat vetettem rá, majd rendesen bemutatkoztam a lánynak.
color=deepskyblue]- De sokszor mondtam neked, hogy nyeld le, amit zabálsz mielőtt megszólalsz...[/color]- morogtam a fiúra.- Nem, a nevem Anoya De Hielo, a Fairy Tailtől -ráztam vele kezet.
- Oh elnézést. Örülök, hogy megismerhetlek. Foglalj helyet! Kérsz valamit enni?-kérdezte kedvesen, s közben a pultos leányzó libbent oda mellénk aki szintén rendkívüli kedvességgel szólt felém.
– Teát, vagy forralt bort kérsz?
– Csak teát -mondtam egyszerűen.- És nem, köszönöm, nem vagyok éhes.-a kisasszony elém rakott egy gőzölgő bögrét majd elvonult, én pedig a meleg ital mámorába estem. Nem fáztam sehol sem, de jó érzés volt ahogy a forró gyümölcstea lecsorog a torkomon.
- Szia, én Koko vagyok, Atsu társa. – köszönt rám egy...koala..
~Ez meg...?-pislogtam nagyokat,de ráhagytam a dolgot.
- Áh ez jól esett! -dőlt hátra jóllakottan Reigen.
- Ha jól számoltam ez 1,6 Reigen volt, nerk. Na mi az belassultunk? -most ettem csak észre, még egy "állatka" volt közöttünk, de nem hirtelen nem tudtam eldönteni hirtelen kihez tartozik, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy Reigen a jogos tulajdonosa.
- Megzavartak - célozgatott Reigen, mire én csak halkan hümmögtem egyet.
- És, akkor hárman vagyunk, mikor tudjuk meg a részleteket? -érdeklődtem.
- Lassan mennünk kéne Regához -szolt ismét a kis bundás pajtás. -Tudod milyen.. Felkoncol, ha nem szállítalak le titeket időben -sóhajtott Koko, majd a következező pillanatban néhány levelet kezdett el aranyosan majszolni. Nem tudtam ki az a Rega, de ebből egyből megtudtam, hogy nem egy türelmes ember, vagy épp kedves.
- Rendben, akkor ne várassuk - -állt fel Reigen foteljéből, majd kis csapatunk Atsui vezetésével útnak is indult az említett személyhez. Egy folyóson kellett végighaladnunk, hogy megérkezzünk Regához.
- Rega a céh szabója - magyarázta, miközben sétáltunk. - Titokzatos egy figura, és borzasztóan goromba, de a ruhákhoz nagyon ért.
~Valahogy sejtettem.
- Hát kíváncsi vagyok mit kell csinálnunk... - vigyorgott izgatottan. Ez engem is érdekelt. A mester se volt túl bőbeszédű, így az én kiváltságomat is egyre jobban felkeltette.
Atsui levezetett minket a céh ház pincéjébe. odabent egyből egy kisebb szabósági multiverzumba csöppentünk. A falakon telis teli , mindenhol anyagok voltak kemény kartonra csavarva a jó tárolás érdekében. Hátul olló csattogott. Atsui félénken, de határozottan megköszörülte a torkát.
- Khm.. Rega?-kérdezte Atsui félősen. Egyből értettem a helyzetet. Azért él a pincében mert jó pár éve megállás nélkül olyan hangulata van mint aki pokrócot reggelizett, így az emberek félni kezdtek tőle.
Válasz nem jött, csak hallottuk, hogy valaki közeledik felénk. Aztán megjelent ő. Ruházata tökéletes volt, elég magas annak ellenére, hogy már megjelentek rajta az idő vésetei. Arca mogorva és beesett volt, szeme megvetést szikráztatott.
- Na mi van? Már azt hittem elütött a vonat, vagy valami hasonló borzalmas szerencsétlenség ért titeket - morogta.Felvontam az egyik szemöldökömet.
~Önnek is jó napot kívánunk...
- Elnézést. Ő itt Reigen Hawk... - kezdte volna Atsui de a lovagiasság koronázatlan bajnoka belevágott mondandójába.
- Ki kérdezte kik ezek a balfácánok? - hadarta hangosan, erre szegény lány apróra zsugorodott a hangos szavak hallatára.
- Mi nem járunk vonattal - jegyezte meg Reigen szerényen.
- Téged se kérdeztelek dzsungelfiú! Majd akkor szólalj meg, ha megtanultál rendesen felöltözni.. meg persze ha kérdeztelek.
- Cöhh! Vén habókos.. – bukott ki ajkaim közt de szerencsére az öreg már volt annyira süket, hogy ne vegyen róla tudomást.
- Tényleg goromba, nerk
- Sss, biztos rossza napja van - csitította társát Reigen.
- Mindig rossz napja van… - motyogta halkan Atsui.
- KUSS! – ordított - Ezeket Bob rendelte nektek - azzal Atsui kezébe nyomott egy rakat vastag, szőrmés kabátot.
- Köszönjük, de rám nincs hatással a hőmérséklet -ellenkezett Reigen.
- Nekem meg bundám van, nerk
- Ugyan ez rám is igaz, lehet bármilyen időjárás, nem érint.-csak akadályozna bármiben is egy ekkora cucc...
– Reméltem is, hogy nem a szőrre érted.
- Leszarom! Bob megkért, hogy csináljam meg őket, hát megcsináltam. Na tűnés innen!- zavart el minket, mint a fiatalok a téri galambokat, s mint a madarak gyorsan fel is szálltunk a céh ház meleg ebédlőjébe.
- De hova? -értetlenkedett Reigen. Mikor felértünk már várt ránk valaki. Nem sok érzelem szokott az arcizmaimból kipréselődni de ez a jelenség megért egy szemkiguvadást meg egy alléesést. A Bue Pegasus céhmestere rózsaszín toppban, kopaszon, kis fehér póniszárnyakkal állt előttünk kecsesen, ha lehet ezt mondani mivel elég dundi testalkata volt, és ne feledkezzünk meg a merőben nőies borostájáról sem, ami még inkább dobott a képen...
- Jajj cuncimókusaim, örülök, hogy egyben ideértetek, hogy vagytok, jól?
- Ő lenne... Bob mester? - hitetlenkedett Reigen
Atsui és Liz csak halkan kuncogtak.
- De azt hittem a Bob egy férfi név...
- És ő az is, nerk
- Oh... Ez megmagyarázza a borostát…-bólintott a fiú.
- Ez meg miféle képződmény? - suttogtan még mindig döbbenten.
- Milyen kis szótlanok vagytok bogyókáim.. –nevetgélt ez a... lény...amitől az egész kép még inkább ellentmondásosnak tűnt...
- Ugyan Bob, csak zavarban vannak. - legyintett Liz nevetve.
- Van még egy meglepetésem nektek nyünyőkéim - mosolygott izgatottan - Ők itt a Lamia Scale küldöttei, elkísérnek titeket. - mondta, mire megjelent két férfi.
- Sir Arthur D. Tu… - lassan meghajolt volna a szőke, de a másik félbeszakította.
- III. Cipio a becses nevem – hajolt meg a barna hajú mellényes fickó.
– Miért nem engedted meg, hogy befejezzem? – sóhajtott fel.
- Nem volt kedvem, de hívjátok csak Égenjárónak
- Bocsássatok meg neki, nem szeret tömegben lenni. Egyedül, szólóban jobban el van.
– Semmi gond, én Anoya De Hielo vagyok.-mutatkoztam be méltóságteljesen.
- Én pedig Atsui Orestes, ő pedig itt Koko - mutatott a mellette álló koalára.
– Sziasztok
– Én Reigen Hawkins vagyok.
- Nokinerk
– Ó csak nem Az Elemek Ura? - füttyentett elismerően Arthur.
~Elemek Ura?-néztem kérdően...~mintha erről kissé lemaradtam volna...
– Már mindenki így ismer?
– Ilyen a hírnév. Jobb, ha hozzászoksz, nerk.
- Na és hova kísérnek el minket, Bob Mester? – érdeklődött Atsui mesterétől.
- Az Északi-hegységbe mentek, egy Hoarfrost nevű falucskába -mosolygott, de én már nem is akartam ránézni sem.
- És mit csinálunk ott pontosan? - puhatolózott a lány.
- Vigyázzatok magatokra tütükéim, és öltözzetek melegen! - nyávogta kislányos hangon, aztán ellibegett a legközelebbi falon keresztül valahova máshova.
~Átment...átment azon a falon átment...átment a falon...-mutattam ujjaimmal felé és közben tényleg már nem hittem el ait látok...~Egy szellem...
- Hát ez kimerítő tájékoztató volt… Ti sem tudtok semmit? - kérdezte a másik kettőt Atsui.
- Csak annyit amennyit ő maga nemrégiben elmondott nekünk, de akkor sem volt bőbeszédűbb - vakkantotta oda Cipio nekik.
- Remek.. Akkor? Indulhatunk?
– Persze - válaszolt rögtön Reigen.
- Nincs más választásunk...a motort itt hagyjam? -gondolkodtam. Azt volt az alap terv, hogy itthagyom, de nem volt fogalmam róla, hogy mikro térek vissza, és nem akartam kint hagyni a havazásban...
- Itt hagyhatod, ha gondolod, Liz biztos gondoskodik róla - mondta Atsui, mire a pultos lány, csak helyeslően bólogatott.
- Csak nem kötik el...
- Nem fogják, ne aggódj.. -nyugtatott meg aztán felkapta a táskáját és az ajtóba állt indulásra készen.
- Rendben, megnyugodtam, akkor viszont ne késlekedjünk, indulás.-indultam el én is.
– Ha sietünk még elérhetjük a legközelebbi vonatot…
– Én tudok valami jobbat… -szólalt meg Reigen majd egy kis lángoló felhőcske képződött elénk.
- Nem lesz ez kicsi ennyiünknek?-hitetlenkedett Cripio.
- Ez igen, de ez már nem - csettint Reigen és a felhő az ötszörösére nőtt. Így már akár tíz személy kényelmes szállítására is alkalmas volt.
~Mikor legutoljára láttam még kisebbet tudtál csak csinálni..milyen erős lehetsz most...Reigen?
- Ez nem semmi…
Szépen sorba mindannyian felpattantunk gyorsan megalakult járművünkre, majd felemelkedtünk a jeges szelek közé. Engem mondjuk nem zavart, sőt, élveztem a kilátást, és boldogsággal töltött el, hogy egy régi kedves barátommal újra egy új kalandba vághatok, és persze, hogy új társakat is szerzetem ilyen rövid idő alatt, de hát egy mágus élete már csak ilyen gyors.

A szerény létszámú csapat jócskán maga mögött hagyta a Blue Pegasus céhépületét és a mellett elterülő várost is. Mind a heten kényelembe helyezve magukat nézelődtek a felhőről. Csodaszép táj terült a szemük elé, bár volt, aki tekintetéről áradt, hogy nem először lát ilyet. Egyre közelebb értek a hegyekhez és szokatlan módon a hó egyre inkább csak fogyott. A hideg viszont annál inkább fokozódott, bár Reigen ebből nem sokat érzett, hisz már ide úton bevonta magát a láthatatlan mágikus szelével, ami állandó harminchét fokon tartotta a testhőmérsékletét és nem engedte, hogy kihűljön.
Ahogy haladtak tovább hátra tekintve a többiekre észrevette, hogy többen is vacognak a meleg ruháik ellenére is.
– Fáztok?
– Igen, mert nekünk nincs ilyen mágiánk, amivel villoghatunk, nerk - vágta rá morcosan Nokinerk. Ingerlékenységének főleg a csalódás volt az oka, mivel még sosem volt rá példa, hogy a jó meleg és vastag bundája cserbenhagyja. Sokszor voltak már hideg helyeken, de még egyszer sem fázott ott és a mostani helyzete eléggé bosszantotta.
– Nem villogok vele - válaszolt vissza meghökkenve.
– Milyen mágia? - érdeklődött Arthur, aki nem messze Reigen mögött ült.
– Egy speciális lég mágia, amit nem rég fejlesztettem ki. Megtartja a mágus hőmérsékletét. A hidegben nem fázol vele, a melegben, pedig nincs meleged - magyarázta.
– Ez érdekesen hangzik. Megtudnád tanítani nekem?
– Konyítasz a lég mágiához?
A kérdés hallatán Arthur elvigyorodott, mintha csak erre a kérdésre várt volna. Az üléséből oldalra gurult, lefelé a felhőről. először mindenki megijedt és valósággal kihagyott a szívük egy dobbanást, egyedül csak Cipio forgatta a szemét. A következő pillanatban a felhő másik oldalán felbukkant Arthur és párszor körbe repülve a felhőt visszaszállt a korábbi helyére.
– Igen, mondhatjuk - válaszolt vigyorogva.
– Most már mindenki láthatja, hogy miért is nevezik az Égenjárónak
– Ó, remek! Akkor könnyű dolgom lesz… - azzal Reigen bele is vetette magát a magyarázatba. Érdekes módon jó tanárnak bizonyult, legalábbis Nokinerk érdeklődve figyelte, hogy meglepő módon jól magyaráz. Arthur pedig tehetséges tanulónak mutatkozott, mivel elég hamar elsajátította Reigen mágiáját.
– Tényleg nem fázok! Működik! - mondta ujjongva.
Ezután az ifjú mágus vidáman fordult vissza a felhő eleje felé, hisz boldoggá tette a tudat, hogy örömet okozott másnak. Valamint a tudás átadása is új és örömteli volt számára. Eddig mindig csak ő volt a szorgalmas nebuló és most először az élet tanárrá léptette elő.
Ahogy haladtak a hegyek között egyre jobban közeledtek az úticéluk felé. Már látszódott a horizonton a város körvonala, amikor is Reigen felhője lassan ereszkedni kezdett.
- Már közel van Hoarfrost, innen gyalog sincs messze, nem árt egy kis séta- nézett hátra társaira mosolyogva. Lentebb ereszkedve jobban látszódott az alattuk elterülő egyre inkább ritkuló fák. Leszállva pedig leginkább már csak maguk mögött látszódott a zöld élet lenyomata. Előttük a táj sivár és üres volt, akár egy puszta vagy sivatag. Messze a távolban még a földről is látszódtak a magasabb épületek teteje. Amint mindenki eltűnt a felhő összement, míg végül teljesen eltűnt.
- Nincs is messze, bírjátok ki! - bíztatta Anoya az embereket - Mondjuk a táj nem túlbíztató... - tette hozzá.
- Szerintem is különös. Azt hittem, hogy fehérebb lesz minden...
- Nem túl átlagos a terep...nyilván járt itt valaki aki nem szívleli a hófödte tájat.
- Ki tudna eltűntetni ennyi havat? És miért tenné? – húzta a száját Atsui.
- És miért akarjuk mi ezt megtudni? - teszi hozzá Koko szemforgatva.
- Ennyi havat, tűzmágus...de lángok nyomát nem látom - válaszolt Anoya a másik lány kérdésére.
- Lehet, hogy kapcsolódni fog a feladatunkhoz, végül is még azt se tudjuk mi lesz az... - érkezett Reigen válasza Koko kérdésére.
- Így van, előbb jussunk el a faluba, de gyorsan, mert a többiek nem bírják sokáig.
Többen is futó pillantásokat váltottak egymással, hogy mégis kire gondolt a leányzó. Arthur és Cipio összenéztek, csakúgy, mint Atsui és Koko, illetve Reigen és Nokinerk, majd érkezett a váltás.
Ahogy haladtak tovább egyszer csak egy női hangot sodort feléjük a szél:
– Segítség! Segítség!
A két Lamia Scales srác egy szempillantásnyi teketóriázás nélkül a hang irányába vetette magát.
– Hé! várjatok meg minket is! - kiáltott utánuk Reigen, majd Nokinerket felkapva a ő is a nyomukba eredt, csakúgy, mint a többiek.
– Jjj, most mit kell futkosni? - kérdezte Koko megjátszott szenvedéssel
- Ne dumálj, hanem gyere - torkolta le egyből Atsui.
Egyre visszább haladtak a fák között és a női hang is egyre közelebbről szólt. Amint pedig elérték a feltételezett forrást senkit nem láttak és a hang is elhalt, mintha sosem lett volna. Reigen kizárta a félrehallás lehetőségét, hisz mindannyian hallatták és ugyanazt a hangot.
- Valami itt nem stimmel... - dörmögte bizonytalanul és körbe kémlelt. Abban a pillanatban indák tekeredtek mindenki lábára, és érkezett a rántás, aztán már mindenki fejjel lefelé lógott.
- Ez egy csapda! - érkezett Reigen szájából a mindenki számára már egyértelművé vált tény.
- Nem mondod Reigen... - vágta rá cinikusan Atsui.
– De ki az? Ki van ott? Ki csinálta ezt? – morogta Anoya.
– Átkozott korrigan! Ha lejutok innen, esküszöm…
– Csak juss le innen! – szakította félbe társát Arthur.
Ahogy mindenki lenézett a földre megláthatta miről is beszélt Cipio. Egy körülbelül fél méteres köpenyes alak sétált feléjük bottal a kezében. Hozzájuk érve levetette a csuklyáját szabaddá téve ezzel zöld, hosszú fülű, ráncos fejét. A szabad kezéből egy tölcsért formált és a szája elé tette, majd kiabálni kezdett.
– Segítség! - hallatszódott a korábbi női hang.
– Ő csalt tőrbe minket! - hallatszódott az újabb felismerés, mire a korrigan arcán egy ördögi vigyor jelent meg.
– Gihihihi… gihihihi – kezdett ek kuncogni, majd elindult, hogy összeszedje a leejtett táskákat.
- Hé a táskám! Teszed le de rögtön, nerk! - kiáltott rá Nokinerk, de mit sem ért vele.
- Eressz el te apró kis mocsok! – kiáltott Anoya is, közben próbált kiszabadulni az inda szorításából, de túl erősnek bizonyult számára.
- Cehh... gyenge… - szólalt meg Koko, aztán varázslatba kezdett és a következő pillanatban mindenki bokáját elengedte az inda, aminek eredménye képpen a legtöbben arccal előre esetek a földre. Kokot természetesen előtte megfordították a liánok és mint egy királyt úgy engedték le elegánsan a földre.
- Ezt lágyabba is lehetett volna...
- Reklamációt távozás után nem fogadok el… - magyarázta tudálékosan Anoyának.
A kis zöld teremtmény, ahogy meglátta, hogy elszabadultak a foglyai elhajította a táskákat és megpróbált eliszkolni. Reigen felnézett rá a földről és kinyújtotta felé a kezét, mire azonnal egy vízgömb jelent meg a korrigan körül és bebörtönözte. Azonban sajnos a sors úgy gondolta, hogy nem lesz ilyen egyszerű a dolgok. A zöld lény intett a kezével, mire indák jelentek meg és kirántották a hatalmas vízgömbből. A többi mágus sem tétlenkedett, amint felpattantak a földről már repkedtek is a szél, fény, jég és homok mágia, de egyszerűen elugrált mind elől. A végén pedig már el is tűnt a bozótban.
Épp csak összeszedte mindenki a cuccát mikor is tapsot hallottak abból az irányból, amerről korábban jöttek.
- Hát a Mesterek küldöttei megérkeztek. - hangot a mondat egy fiatalabb nő szájából. Még a nagykabátja alatt is látszódott a vékony alkata. Minden ivarérett hímnemű a csapatban egyértelműen elismerte magában a nő szépségét. A nő csípőre tett kézzel állt és nézte őket, közben pedig mellé bicegett egy sárga bádog ember.
– Ki vagy te? -érdeklődött Reigen, miután alaposan végigmérte az idegent. Nokinerket azonban a nő kesztyűje érdekelte, ami fölöttébb ismerős volt számára. Leginkább egy gólemanta kesztyűjére emlékeztette.

Az út, amint azt már korábban is sejtettem, sokkal kényelmetlenebb volt, mint a vonat, főként a hideg, és egyre hidegebb menetszélnek köszönhetően. Természetesen volt előnye is, például az, hogy gyorsabb volt, és persze „háztól házig” vitt, így kevesebbet kellett gyalogolni. Bár felkészültem a csípős északi klímára, így is vacogtam, és nem csak én. Koko és Nokinerk a vastag bundázatuk ellenére is látszott, hogy néha összerezzennek.
– Fáztok? – kérdezte Reigen kissé meglepődve, amikor már elég nyilvánvaló volt, hogy bizony mi tényleg fázunk.
– Igen, mert nekünk nincs ilyen mágiánk, amivel villoghatunk, nerk - vágta hozzá durcásan Nokinerk.
– Nem villogok vele – felelte meghökkenve a fiú.
– Milyen mágia? – érdeklődött a Reigen mögött helyet foglaló Arthur.
– Egy speciális lég mágia, amit nem rég fejlesztettem ki. Megtartja a mágus hőmérsékletét. A hidegben nem fázol vele, a melegben, pedig nincs meleged - magyarázta. Hasznos kis varázslat, azt meg kell hagyni.
– Ez érdekesen hangzik. Megtudnád tanítani nekem?
– Konyítasz a lég mágiához?
Arthur elvigyorodott, majd fogta magát, és egyszerűen leugrott a felhő egyik oldalán, de mire felfoghattam volna, hogy valaki a szemem láttára lett öngyilkos, már fel is bukkant a túl oldalt. Osztoztam Cipio szemforgatásán, Reigen viszont nagyon lelkesnek tűnt. Bár ő mindig annak tűnt..
– Igen, mondhatjuk – válaszolta még mindig vigyorogva.
– Most már mindenki láthatja, hogy miért is nevezik az Égenjárónak
– Ó, remek! Akkor könnyű dolgom lesz… – azzal a fiú heves magyarázásba kezdett. A felét nem értettem annak, amit mondott, de ez egyáltalán nem zavart. Még jobban összekuporodtam, és az alattunk elsuhanó tájat figyeltem, ami lassan teljesen kifehéredett, amint a hegyek közéé értünk.
– Tényleg nem fázok! Működik! – mi viszont igen..
Mire Arthur elsajátította Reigen varázslatát, a horizonton feltűnt Hoarfrost kicsinyke sziluettje. A kis dobozok halmaza lassanként házakká fejlődtek, mi pedig ereszkedni kezdtünk – nagy örömömre. Hiába szerettem a repülést, nyáron mégiscsak nagyobb élmény volt.
- Már közel van Hoarfrost, innen gyalog sincs messze, nem árt egy kis séta- nézett hátra mosolyogva Reigen kapitány, a felhőcske pedig már majdnem talajt fogott. A táj furcsa volt. Néhány perccel korábban még hóval takart fenyvesek felett szálltunk, azonban a fák hirtelen ritkulni látszottak, majd szinte teljesen el is tűntek. Egy kopár, kiszikkadt, sivatagos sztyeppén landolunk, pedig hátra nézve, a távolban még láttam a fehérre festett erdőséget. ~ Valami itt nagyon nincs rendben. ~ állapítottam meg magamban.
- Nincs is messze, bírjátok ki! – szólt bátorítoan Amoja… mármint Anoya. - Mondjuk a táj nem túl biztató... - tette hozzá.
- Szerintem is különös. Azt hittem, hogy fehérebb lesz minden...
- Nem túl átlagos a terep...nyilván járt itt valaki aki nem szívleli a hófödte tájat.
- Ki tudna eltűntetni ennyi havat? És miért tenné? – húztam el a számat elgondolkodva.
- És miért akarjuk mi ezt megtudni? - tette hozzá Koko szem forgatva, én pedig válaszul csak megcsaptam az egyik fülét.
- Ennyi havat, tűzmágus...de lángok nyomát nem látom – felelte Anoya szintén a megoldáson tűnődve.
- Lehet, hogy kapcsolódni fog a feladatunkhoz, végül is még azt se tudjuk mi lesz az... - jött Reigen válasza Kokonak, aki ezután számon kérőn rám nézett. Amolyan „Látod, nem is volt értelmetlen a kérdésem..” nézés volt ez. Megcsóváltam a fejem, és visszafordultam a többiek felé.
- Így van, előbb jussunk el a faluba, de gyorsan, mert a többiek nem bírják sokáig.
Nem értettem mire gondolt a lány, kérdőn Kokora néztem, aki viszonozta értetlen pillantásom. Arcáról sütött a fáradt megvetés. Ismertem már ezt a gesztust. Nyilván újra megerősödött benne a tudat, hogy az emberi faj nagyon is korlátolt, pedig Anoya biztos csak jót akart. Csupán azt nem tudtuk eldönteni, hogy kinek.
Miközben mindenki a lány kijelentésén tanakodott, a szél egyszer csak egy női hangot sodort hozzánk.
– Segítség! Segítség!
Arthur és Cipio azon nyomban a segélykérő kiáltások felé vetették magukat, mi pedig gondolkodás nélkül követtük őket.
– Hé! várjatok meg minket is! – kiáltott utánunk Rei, majd felkapta Nokinerket, és ő is megiramodott.
– Jajj, most mit kell futkosni? - kérdezte Koko megjátszott szenvedéssel, pedig mágikus cipőivel nem esett nehezére tartani velünk a tempót.
- Ne dumálj, hanem gyere – torkoltam le.
A fák újra sűrűsödni kezdtek, ahogy egyre közeledtünk a hang forrásához, azonban amikor azt hittük, végre elértük, senkit sem láttunk, a kiabálás pedig megszűnt.
- Valami itt nem stimmel... – állapította meg Reigen az egyértelműt, és bizony valami nagyon nem stimmelt. Amint a mondat végére ért, indák tekeredtek a bokáink köré, majd egy rántással később, már mindannyian fejjel lefelé csüngtünk egy faágról.
- Ez egy csapda! – kedves barátom ismét rátapintott a lényegre..
- Nem mondod Reigen... - vágtam rá cinikusan.
– De ki az? Ki van ott? Ki csinálta ezt? – morogta Anoya.
– Átkozott korrigan! Ha lejutok innen, esküszöm… – mérgelődött Cipio. Egy korrigan?
– Csak juss le innen! – élcelődött társán Arthur.
A földre nézve már mi is kiszúrtuk az alacsony, köpenyes alakot. Csuklyáját lehajtotta, felfedve így ráncos, zöld színű fejét, amiből két nagyobbacska, hegyes fül meredt oldalra. Bizarr külseje volt, bár olvastam már a korriganokról, még eggyel sem találkoztam. Kezeiből tölcsért formált a szája előtt, és kiabálni kezdett.
– Segítség! – ugyanaz a női hang volt, amivel odacsalt minket.
– Ő csalt tőrbe minket! – tényleg?.
– Gihihihi… gihihihi – gonosz kis kacajt hallatott, majd kényelmesen odasétált elhullajtott táskáinkhoz, és elkezdte összeszedni őket.
- Hé a táskám! Teszed le de rögtön, nerk! - kiáltott rá Nokinerk, de az indák nem engedték, hogy mozduljon.
- Eressz el te apró kis mocsok! – dühöngött Anoya is, miközben az indákkal vívódott.
- Cehh... gyenge… – forgatta a szemét Koko, majd egy intésére az indák hirtelen elengedték a lábainkat, mi pedig arccal előre a földre zuhantunk. Nyöszörögve tápászkodtam fel, miközben figyeltem, ahogy a koalát lassan megfordítják a liánok, és finoman leengedik a földre. Sóhajtottam egy mélyet, és megfogadtam, hogy ezért még kiosztok neki egy nyaklevest.
- Ezt lágyabban is lehetett volna...
- Reklamációt távozás után nem fogadok el… - magyarázta tudálékosan Anoyának.
A zöld kis gonoszság megrökönyödve figyelte, hogy kiszabadultunk, de gyorsan kapcsolt. Eldobta a táskákat és menekülőre fogta, azonban nem volt szerencséje, mert Reigen gyorsabb volt nála. Még mindig a földön feküdt, de egy intésére a korrigan körül vízbuborék jelent meg. Talán mégiscsak szerencséje volt,mert egy pillanattal később, indák csaptak a vízgömbbe, megragadták a lényt, és kirántották a börtönből. Gyorsan feltápászkodtunk, és már záporoztak is felé a legkülönbözőbb elemi varázslatok, ám ő mindegyik elől képes volt elugrani. Egyikünknek sem sikerült eltalálnia, aztán fel is adtuk a próbálkozást, amint eltűnt a rengetegben.
Kissé megszégyenülve bár, de összeszedtük a holminkat a földről, amikor valaki tapsolni kezdett a hátunk mögött. Megfordultunk.
- Hát a Mesterek küldöttei megérkeztek. – Egy fiatal lány volt az, s bár jókora kabátba burkolózott, látszott rajta, hogy nagyon is csinos. Bob Mester biztos lecsapott volna rá.. Egyik kezén egy nagyobb fémkesztyűt viselt, mellette pedig egy sárga bádogember állt. Az összkép így nagyon furcsa volt.
– Ki vagy te? –tette fel Reigen a mindannyiunkban megfogalmazódott kérdést.

csapatunk rendületlenül haladt előre Reigen puha felhőjén. A kilátás páratlan volt. Fenyőkkel tarkított domboldalak, hósapkás hegycsúcsok szegélyezték utunkat. Alattunk kisebb nagyobb házikók meredeztek az ég felé, de letekintve ekkora magasságból, igencsak apróknak tűntek, nem is beszélve az ott lakókról. Reigen kényelmesen hátradől a felhő elején, s nem igen foglalkozott az egyetlen zavaró dologgal, a hőmérséklettel. A többiek már vacogtak, mert egyre csak hidegebb lett, a fiú azonban mintha meg se érezte volna, ahogy én se éreztem túl sokat a dologból, szinte kellemes is volt ez a karcos szél, ahogy a hajamba kap, de nem igazán tetszett, ahogy a többiek reszketnek a sikító hidegben, de nem igen tudtam tenni értük, mivel csak egy ember rendelkezett oylan mágiával amely felmelegítette volna őket, de ő épp nagyon kényelmesen érezte magát...
– Fáztok?-fordult meg.
~ Jé, végre felfigyelt , hogy egy seregnyi hamarosan jégkockává fagyó ember veszi körül...-morogtam magamban, de külsőleg persze faarcot vágtam, mindenre.
– Igen, mert nekünk nincs ilyen mágiánk, amivel villoghatunk, nerk-szólt duzzogva Reigen kis társa, akit ha jól emlékeztem Nokinerk-nek hívtak. Aranyos lényecske volt, aki minden mondata után azt mondta nerk.
- Nem villogok vele - válaszolt.
- Milyen mágia? - kíváncsiskodott Arthur.
- Egy speciális lég mágia, amit nem rég fejlesztettem ki. Megtartja a mágus hőmérsékletét. A hidegben nem fázol vele, a melegben, pedig nincs meleged - magyarázta.
- Ez érdekesen hangzik. Megtudnád tanítani nekem?
- Konyítasz a lég mágiához?-kérdezte.
~Na, zsák a foltját...
Reigen kérdése után Arthur fogta magát és levetette magát a felhőről. Szinte mindenki együtt pattant fel, hogy hova zuhant társunk,kivéve Cipiot aki csak unottan forgatta a szemeit, és ekkor hirtelen megjelent a felhő másik oldalán. Repült. Ezt megcsinált párszor, majd visszalandolt Reigen mellé.
- Igen, mondhatjuk - válaszolt fülig érő mosolyával.
- Most már mindenki láthatja, hogy miért is nevezik az Égenjárónak
- Ó, remek! Akkor könnyű dolgom lesz… -lelkesedett Reigen.
Megpróbált mindent elmagyarázni az ifjú mágusnak amire csak szüksége lehetett. próbálgatta, majd pár perc múlva sikerült is a mágia. Reigen megfelelő tanárnak bizonyult.
– Tényleg nem fázok! Működik! - mondta ujjongva, aztán Reigen visszafordult. Arthur élvezte a körülötte lévő meleget, azonban a többiek még mindig fagyoskodtak. Ahogy haladtunk előre, a távolban már látni lehetett a helyet ahova atrtunk..illetve némi furcsaságot a környezetben is megfigyeltünk...
- Már közel van Hoarfrost, innen gyalog sincs messze, nem árt egy kis séta.-biztatott minket, majd a felhőcske ereszkedni kezdett, míg végül földet rétünk. Ahogy légúrlatunk róla összezsugorodott, majd el is tűnt a kis segédeszköz.
- Nincs is messze, bírjátok ki!-mondtam társaimnak, akik még mindig vacogtak, én meg egy szál bikini felsőben, kis gatyában meg csizmában jöttem, szerintem ahogy rám néztek már attól kirázta őket a hideg. - Mondjuk a táj nem túl biztató...-az enyhe kifejezés volt. A táj úgy nézett ki, mintha a fákat egyenesen leborotválták volna a földről a hő ami eddig mindenhol megjelent nyomát se láttuk, s az egész annyira kopár, sivár és élettelen volt, hogy csodálkoztam volna ha egy bogár szembe jön velünk ezen a vidéken...
- Szerintem is különös. Azt hittem, hogy fehérebb lesz minden...
- Nem túl átlagos a terep...nyilván járt itt valaki aki nem szívleli a hófödte tájat.
- Ki tudna eltűntetni ennyi havat? És miért tenné?
- És miért akarjuk mi ezt megtudni?
- Ennyi havat, tűzmágus...de lángok nyomát nem látom -nézelődtem.
- Lehet, hogy kapcsolódni fog a feladatunkhoz, végül is még azt se tudjuk mi lesz az...
- Így van, előbb jussunk el a faluba, de gyorsan, mert a többiek nem bírják sokáig.-javasoltam, majd elindultam előre a falu irányába.
– Segítség! Segítség!-hangzott hirtelen a fák közül egy segítségért kiáltó női hang.
A két Lamia Scales srác nem totojázott, egyből a hölgy megmentésére sietett.
– Hé! várjatok meg minket is! - kiáltott a fiúk után Reigen, majd mise tétováztunk sokat, a fiuk után futottunk.
– Ajj, most mit kell futkosni? - kérdezte Koko lustán.
- Ne dumálj, hanem gyere
Ahogy futottunk előre, a hang egyre csak közeledett. A még épen álló fák közé futottunk, majd hirtelen mindenki megállt. Körbe kémleltünk, de nem láttunk sehol senkit. Rossz előérzetem támadt...
- Valami itt nem stimmel... - dünnyögte, közben mindenki ide-oda kapkodta a fejét, keresve a bajba jutott hölgyet, majd a következő pillanatban mindenkinek bokájára egy-egy inda tekeredett, s hamar fejjel lefelé csodáltuk a világot...
- Ez egy csapda! jelentette ki Reigen, de ez egy felesleges kijelentés volt,mind tudtuk, hogy pácban vagyunk.
- Nem mondod Reigen... - forgatta a szemeit Atsu.
– De ki az? Ki van ott? Ki csinálta ezt? – rángatóztam, s próbáltam kiszabadulni, s közben kertesem az ellenséget.
– Átkozott korrigan! Ha lejutok innen, esküszöm…
– Csak juss le innen!
Aztán megpillantottuk kiről is van szó. Egy miniatűr körülbelül fél méteres , köpenyes alak közeledett felénk, aztán levetve kapucniját az arcát is megláthattuk. Egy manóhoz hasonlatos alak volt, nagy fülekkel és zöld bőrrel, kezében egy bottal. Szó nélkül szabad kezével egy tölcsért formált, majd hirtelen leesett, hogy kitől származik a segítség kiáltás valójába.
– Ő csalt tőrbe minket!
– Gihihihi… gihihihi – -nevetett ördögien, majd elindult, hogy összeszedje a rólunk lepotyogó táskákat.
- Hé a táskám! Teszed le de rögtön, nerk! - kiáltott rá Nokinerk, de mit sem ért vele.
- Eressz el te apró kis mocsok! -kiáltottam, s közben megpróbáltam elérni kezeimmel az indákat, hogy megfagyasszam őket, de pár centi híján végül tervem kudarcba fulladt.
- Cehh... gyenge… -mondta Koko öntelten, majd varázsolni kezdett, s mágiájának hatására, mind egy kettőre a földön találtuk magunkat. Néhányan pofára estek a sárba, én még sikeresen magam elé tettem a kezem, de nem volt túl kellemes földet érés bezzeg Koko, aki mint egy fenséges úr ereszkedett le bársonyosan a talajra.
- Ezt lágyabba is lehetett volna...
- Reklamációt távozás után nem fogadok el… -mondta vigyorogva a koala.
miután kiszabadultunk a kis zöld lény megijedt, elhajította a táskákat, majd menekülőre fogta, azonban Reigen még időben egy vízgömbbe zárta, de ez nem tartott sokáig, ugyanis a kis moszat kirántotta magát egy két indával a vízbörtönből, s ismét próbált eliszkolni, mikor mind rátámadtunk, de minden támadást sikeresen kivédett, s végül el is tűnt a bokrok között. Összeszedtük a motyónkat, amikor hallottuk ahogy valaki tapsol.
- Hát a Mesterek küldöttei megérkeztek.-szólalt meg egy gyönyörű, karcsú hölgy. Még nekem is szembe tűnt a szépsége, bár nem szokásom nőket csodálni, a fiúk meg egyenesen kidőltek tőle.
Reigen felé tett egy lépést, majd megkérdezte:
– Ki vagy te? -választ egyenlőre nem kapott, csak láttuk ahogy nő mellé biceg egy sárga, páncélos ember.