Atsui - Rohandar

A pályázat értelmében én kapok 35.000 gyémántot, Atsui pedig kap tőlem egy Sand Storm Magic Staff-ot.

Utam Hargeonon keresztül vezetett, és mivel még mindig rengeteg eladatlan kovácstermékem volt, így tehát úgy döntöttünk Froo-val, hogy megkíséreljük egy kisebb bolt megnyitását. Az egész nem volt nagyobb, mint egy árnyékszék, és egy széknél meg pár lábakon álló deszkatákolmányon kívül nem is volt semmi berendezése, felettünk pedig csak egy ponyva fogta le a tűző napot, de ennyi is elég volt. Egy ideig csak unottan ültünk, mivel nem történt semmi, majd megérkezett az első nézelődő, bár nem éppen olyan, mit amilyenre számítottam volna. Egy kistermetű koala jött oda a kirakatomhoz, és össze-vissza tapogatta és méregettem az áruimat.
- Üdv! Kell valami? - kérdeztem kedvességet erőltetve a hangomba, hiszen mégiscsak egy vásárlóról volt szó.
- Kell. - felelte kurtán, és tovább matatott. - Egy bot kell nekem. – folytatta végül.
- Az bizony van az erdőben bőven. Miért kellek ehhez én? – gúnyolódtam, ha már egyszer ő is ilyen volt velem.
- Ő mégiscsak vásárolni akar nem? - szólt rám Froozer.
- Lényegtelen. – legyintettem.
Újdonsült barátunknak, aki nekem máris unszimpatikus volt, láthatóan nem nagyon tetszett a farkas, vagy legalábbis jól megnézte magának.
- Nekem egy mágikus botra van szükségem haver. Tudsz olyan kovácsot, aki ilyesmit is vállal? – mondta.
- Froozer is tud mondani, mert én az vagyok. Viszont egy ilyen botot nem olyan egyszerű ám csinálni. Arról van fogalmad például, hogy milyen mágiát szeretnél bele? – érdeklődtem, mivel ez volt a legsarkalatosabb pontja az egésznek.
- Ezt kéne belerakni. – fordult hozzám, miután a tatyójából elővett egy aranyszínű lakrimát.
- Na, ez mindjárt megkönnyítené a dolgokat. - hajoltam előre a székben, hogy szemügyre vegyem a lakrimát. - Pénzed is van, hogy kifizesd? – faggattam tovább, hiszen ingyen és hitelre sem voltam kapható a munkára.
- Van. Szóval... mennyiért vállalod, és mennyi ideig tart? – tért mindjárt a tárgyra, ami nekem is ínyemre volt.
- Kell egy nap, hogy megcsináljam. Az ár pedig... nos, az már egy másik történet. - egy kis ideig gondolkozom. - Magadnak kell a bot? – próbáltam infókat kihúzni belőle, mivel érdekelt, hogy egy ilyen állatka vajon kihez is tartozik.
- Igen, az enyém lesz. – bökte vissza.
- Egye fene, az áldott jó szívem fog egyszer a sírba vinni, de megcsinálom 35.000 gyémántért. – tettem meg neki az ajánlatomat.
- Még egy kikötésem lenne. - húzta visszább a lakrimát tartó mancsát. - A botot fegyverként is használni akarom, de ez csak másodlagos funkciója legyen. Így is marad az ár? – informálódott.
- Lásd kivel van dolgod, mivel úgyis kisebb kell neked, mint egy átlagos, így megcsinálom neked így is a már említett árban, de kézpénzben kérem, a felét most, a másik felét ha elkészültem. Így rendben van?
- Megegyeztünk. - jobb mancsát kézfogásra nyújtotta, majd miután ezen túlestünk, átadta a golyót is. - Akkor holnap jöhetek érte? – kérdezte, miután lerakta az előleget is.
- Igen, holnap dél körül már valószínűleg kész leszek vele. – válaszoltam.
- Itt leszek. – mondta, majd elment.
Én neki is láttam, hogy elkészítsem a botocskát. Eltartott valóban hosszú órákon keresztül, de csináltam már ilyet, tehát nem volt számomra meglepetés. Másnap pedig elérkezett a szállítás ideje.
- Nos? Elkészült? – kérdezte köszönés és minden egyéb helyett a koala, mikor megérkezett.
- Megfelel? - nyújtottam át neki a készterméket.
- Ezt csak akkor tudjuk meg, ha működik. – válaszolta, miután megvizsgálta az árut. - Tehát ki kell próbálnom.
- Ez már a te dolgod, de amíg nem fizetsz, eszedbe ne jusson elvinni, mert különben morcos leszek. - vontam össze a szemöldököm.
- Azt várod, hogy kifizetem, miközben azt sem tudom, hogy működik-e? - nézett rám, mint egy hülyére, ami kifejezetten idegesített.
- Én csináltam, tehát működik. Ha nem tetszik, visszaveszem és nem kell többet fizetned, az előleget sajnos pedig nem áll módomban visszafizetni. - vettem fel egy szánakozó arckifejezést.
- Bocs öreg, de én akkor is kipróbálom. - viszonozta a tekintetemet. - Sajnos itt túl sok az ember, de ott - mutatott néhány elhagyatott dokkra nem messze attól, ahol álltunk. - nyugodtan tehetnék egy próbát. - visszafordult hozzád. - Nézd én nem akarok akadékoskodni, egyszerűen csak biztosra akarok menni. Stimm? El is kísérhetsz, te vagy a társad. Elsütöm egyszer, aztán tiéd a pénz. Na mit gondolsz?
- De utálom a makacs embe... lényeket. – javítottam ki magam. - Froo, kísérd el aztán hozd vissza a pénzt! – testáltam rá a feladatomat a segédemre.
- Mi, miért én? - lepődött meg a farkas.
- Mert én azt mondtam. - válaszoltam egyszerűen.
- Hogy te milyen lusta vagy!
- Elvégre pihenni jöttem. - ráztam le magamról egyszerűen.
Így tehát ketten elmentek, és én már csak azt vettem észre, hogy a pajtim visszajön és a pénzt hozta magával a másik tag feje helyett, így feltételeztem, hogy nem akadt semmi gond, s hátradőltem, várva az újabb kuncsaftokat.

A hajó, amivel Koko megérkezett Hargeonba, még alig futott be a kikötőbe. Abba a kikötőbe, ahol utazó kereskedők állandó vásárral várták a portékáik után érdeklődőket. Volt itt minden, mi szem-szájnak ingere, a kis koalát azonban csak egy féle áru érdekelte; egy kovácsmestert keresett. Oldalán lógó tarisznyájában már ott pihent az aranyszín lakrima, amit Atsuval még Mortre villájából hoztak magukkal egy véletlen folyamán, és Kokonak feltett szándékában állt kideríteni, hogy milyen varázslatot tárol a csillogó gömb; és persze, ha már ott volt, jó lett volna hasznossá is tenni. Nem kellett sokat keresgélnie, hogy ráakadjon a megfelelő standra. A finom, tavaszi napsütésben a csillogó fegyverek szinte hívogatták üzletelni kívánó tekintetét.
- Üdv! Kell valami? – kérdezte az árus, ahogy Koko a legnagyobb nyugalommal elkezdte pakolászni, és nézegetni az árut; fiatal fiú ücsörgött a ponyva árnyékában, láthatóan nem abból élt meg, amit éppen csinált. Sötét, unott ábrázata épp annyira nem illett a vásári kofák világába, mint egy szúette fakard a szikrákat szóró fémfegyverek közé.
- Kell. - felelte a koala kurtán, és tovább turkált a standon. - Egy bot kell nekem. – tette hozzá lustán.
- Az bizony van az erdőben bőven. Miért kellek ehhez én? – a gúnyos modor tán indokolt reakció volt a fiú részéről, ám ezzel csak megerősítette Kokoban a gyanút, hogy nem az üzletelés lehet a főprofilja.
- Ő mégiscsak vásárolni akar nem? - szólt egy másik hang a szék lába mellől. Egy farkas volt, Koko azonnal kiszúrta, hogy egy hozzá hasonló teremtmény is jelen van, azonban egyelőre szándékosan nem nézett rá.
- Lényegtelen. – intette le a fiú társát, Koko pedig úgy döntött, ideje szemügyre vennie az állatot.
- Nekem egy mágikus botra van szükségem haver. Tudsz olyan kovácsot, aki ilyesmit is vállal? – kérdezte még mindig a bundás négylábút figyelve. Akaratlanul is Sho jutott róla eszébe. Igazából szívesebben kötött volna üzletet a farkassal, hiszen egyértelműen ő is magasabb szinten állt, mint ember társa.
- Froozer is tud mondani, mert én az vagyok. Viszont egy ilyen botot nem olyan egyszerű ám csinálni. Arról van fogalmad például, hogy milyen mágiát szeretnél bele? – Froozer. Tekintetét végre nagy kegyesen az ember felé fordította, miközben előhalászta lakrimáját a szütyőjéből.
- Ezt kéne belerakni. – adta át a gömböt.
- Na, ez mindjárt megkönnyítené a dolgokat. – hajolt előre, hogy jobban megnézze. - Pénzed is van, hogy kifizesd? – talán mégiscsak ragadt rá valami, amíg itt múlatta az idejét a vásárban.
- Van. Szóval... mennyiért vállalod, és mennyi ideig tart? – tért a tárgyra Koko. Sosem szerette a kertelést; kiváltképp akkor nem, ha kajáról, vagy pénzről volt szó.
- Kell egy nap, hogy megcsináljam. Az ár pedig... nos, az már egy másik történet. - elgondolkodott. - Magadnak kell a bot? – puhatolózott.
- Igen, az enyém lesz.
- Egye fene, az áldott jó szívem fog egyszer a sírba vinni, de megcsinálom 35.000 gyémántért. – tett végre ajánlatot.
- Még egy kikötésem lenne. - húzta visszább a lakrimát tartó mancsát. - A botot fegyverként is használni akarom, de ez csak másodlagos funkciója legyen. Így is marad az ár?
- Lásd kivel van dolgod, mivel úgyis kisebb kell neked, mint egy átlagos, így megcsinálom neked így is a már említett árban, de készpénzben kérem, a felét most, a másik felét ha elkészültem. Így rendben van?
- Megegyeztünk. – megtörtént a kézfogás, az üzlet megköttetett. Koko átadta a lakrimát. - Akkor holnap jöhetek érte? – kérdezte, miután az összeg felét leszámolta előlegként.
- Igen, holnap dél körül már valószínűleg kész leszek vele. – felelte.
- Itt leszek. – azzal céltalan bolyongásba kezdett. Alaposan feltérképezte a várost, ha már úgyis ráért, aztán jobb híján keresett egy nyugodt helyen lévő, kényelmes fát, felkúszott rá, és egészen másnap délig aludt. Akkor aztán felkelt, és mint egy beprogramozott robot, már indult is vissza a kikötőbe.
- Nos? Elkészült? – kérdezte köszönés nélkül, amint visszaért a standhoz. Izgatott volt, de ez olyan érzelem, amit sosem mutatott volna ki; nem is esett nehezére visszafojtani.
- Megfelel? - nyújtotta át a vadonatúj fegyvert.
- Ezt csak akkor tudjuk meg, ha működik. – válaszolta, a botot vizslatva. - Tehát ki kell próbálnom.
- Ez már a te dolgod, de amíg nem fizetsz, eszedbe ne jusson elvinni, mert különben morcos leszek. – próbált keménykedni. Nem tudhatta, hogy valószínűleg Földvilág legmakacsabb lényével hozta össze a sors.
- Azt várod, hogy kifizetem, miközben azt sem tudom, hogy működik-e? – nézett rá felvont szemöldökkel Koko; ez volt az a nézést, amitől a szenvedő fél akaratlanul is, borzasztóan hülyének érezte magát. A fiú láthatóan nem volt ilyen pimaszsághoz szokva.
- Én csináltam, tehát működik. Ha nem tetszik, visszaveszem és nem kell többet fizetned, az előleget sajnos pedig nem áll módomban visszafizetni. – replikázott szánakozó képet imitálva.
- Bocs öreg, de én akkor is kipróbálom. - viszonozta a gesztust. - Sajnos itt túl sok az ember, de ott - mutatott néhány közeli, elhagyatott dokkra. - nyugodtan tehetnék egy próbát. – fordult vissza. - Nézd én nem akarok akadékoskodni, egyszerűen csak biztosra akarok menni. Stimm? El is kísérhetsz, te vagy a társad. Elsütöm egyszer, aztán tiéd a pénz. Na mit gondolsz? – magyarázott idegőrlő lazasággal.
- De utálom a makacs embe... lényeket. – sóhajtott. - Froo, kísérd el aztán hozd vissza a pénzt! – adta be végül a derekát, amit Koko csak egy elégedett vigyorral nyugtázott; persze csak diszkréten.
- Mi, miért én? – ellenkezett az ordas.
- Mert én azt mondtam. – legyintett a fiú; egyre szimpatikusabb volt Kokonak.
- Hogy te milyen lusta vagy!
- Elvégre pihenni jöttem. – magyarázkodott, miközben Koko és Froozer elindultak a szebb napokat is megélt dokkok felé. A koala aktiválta a lakrimát, mire a botból elsöprő erejű homokvihar tört elő, alaposan felbolygatva a szárazföldet védelmező kőfalat mosó sós víztömeget. Erős szél kerekedett, a levegő pedig megtelt a szemcsék háborgó tengerével. Koko szája tátva maradt, a varázslat múltával is kellett neki néhány másodperc, amíg magához tért. Eztán vigyorra húzta száját, és vidáman adta át a hiányzó összeget Froozernek. Még jó, hogy nem a vásár kellős közepén próbálta ki új szerzeményét – gondolta a vasútállomás felé sétálva. Következő megálló, a Blue Pegasus!