Kiya Tadao

Kiya Tadao halála


Ködös éjszaka volt. A sírok közt teljes némaság. Vethe bácsi a temetőőr is összébb húzta magán a kabátját majd megsimogatta mellette kullogó kutyája fejét. Ő, aki már hozzászokott ezekhez az éjszakákhoz, még ő is érezte a gonoszságot, melyet ma este szinte lehetett vágni, mint a ködöt. Az öreg már jó ideje érezte, hogy őt már nagyon megviseli ez a munka. Azon gondolkozott és ezt a kutyájával is közölte már, hogy talán ez után az este után ideje lenne elmenni a falu elöljárójához és megkérni, hogy keressenek valakit mellé a feladatra. Egyedül már nem bírja. Ő maga sokáig tette a dolgát és sosem lehetett rá panasz. Még akkor sem mikor náluk temették el azt a latrot, aki hónapokig rettegésben tartotta a vidéket. Akkor rendszeresen betörtek és meg akarták gyalázni szegény fickó testét. Vethe bácsi hosszú élete során meg tanulta tisztelni a halottakat mindegy milyen emberek is voltak életükben. Ezen kívül a temető hangulatához is hozzászokott már. Nem is értette, hogy miért akart ma este gyorsabban végezni a szokásos temetői körútjával. Ezt is a kornak tulajdonította. Mikor a kis kunyhójába beért megkönnyebbülten sóhajtott fel. A kutyája egyből a tűzhely mellé telepedett. Ő még, szögre akasztotta a kabátját és kalapját, lerúgta a csizmát a lábáról és kényelmesebb papucsba bújt. Szerette ezt a kis kunyhót. Úgy érezte, hogy a hosszú évek alatt mióta itt van egy kicsit ő is a hely részévé vált és fordítva. Ismerősen recsegtek a deszkák, ahogy rájuk lépett és a foteljébe ülve jól megszokottan süppedt be alatta a sokat használt bútordarab. Mások azt mondanák rá, hogy régi, kemény és egy újat kéne venni, de Vethe bácsinak tökéletesen megfelelt. Szerette ezt a fotelt. Mindig itt szokott ülni és pipázgatni. Főleg mikor nagy viharok vannak, és nem tud aludni. Persze egy pár napig még nem kell félni az ilyen viharoktól. Húsz-harminc éve az öreg egy hasonlóan ködös estén beleesett egy kiásott sírgödörbe és eltört a lába. Akkor másik kutyája volt. Szerette azt a kutyát. Akkor este addig ugatott, míg valaki nem jött megnézni mi történt és találtak Vethe bácsira. Azóta a lábának már semmi baja, de érezni szokta, ha nagy vihar jön. Ezt az új kutyát is szereti. Játékos és vidám. Nélküle biztos sokkal szürkébbek lennének öreg napjai. Vethe bácsi kellemesen elmerengett a múlton, ahogy ott üldögélt és a ropogó tűzbe bámult. Néha tett a tűzre és a lángok fénye megvillant eres szemében és a tűz melege megcsapta ráncos, csontos és borostás arcát. Egy sokat megélt ember arcát, akinek az élete kemény munkával telt. Egyszer csak felállt, megköszörülte a torkát és a kamrába ment. Onnan egy kis kenyérrel és kolbásszal tért vissza majd feltett egy teát főni. Sosem kellett éheznie. Megfizették a munkájáért. Nem élt túl nagy lábon, de neki ez megfelelt. Viszont egyszer csak azt veszi észre, hogy a kutyája nagyon hegyezi a fülét és az ablak felé néz. Ismerte annyira, hogy tudja, ez jelenthet valamit. Vette hát a csizmáját, kabátját és kalapját majd kiment. Kint persze nem látott semmit. Hangosan felkiáltott: „Van itt valaki?” Nem érkezett válasz, úgyhogy elindult megnézni. Sétált a sírok között, de nem látott senkit. Valahogy megint hatalmába kerítette az a furcsa félelem, amit nem tudott megmagyarázni. Fiatalon mikor idekerült akkor esténként félt a sírok között, de ez elmúlt. Akkoriban érkezett ebbe a városba, mert az előző otthonában túl sokan voltak testvérek és nem tudott megélni egymaga. Itt idegen volt és ezt a feladatot kapta, amit az óta is tisztességesen lát el. Persze eleinte nem volt egyszerű az élet, de a helyiek nagyon rendesek voltak vele és megkönnyítették a beilleszkedést, mígnem sikerült sajátjává tenni ezt a helyet. Most mégis valahogy fagyos érzés fut végig az egész gerincén, ahogy a sírok között végighalad. Ahogy figyelmesen sétál a szokásos ösvényen látja, hogy az egész hely néma és mozdulatlan. Ez így van jól viszont akkor sem tetszik neki. Viszont nem lát semmit. Párszor még szólongatja az ismeretleneket, de nem történik semmi. Talán már el is menekültek. Mivel mást pedig nem tud tenni ismét, visszatér a kunyhójába. Ismét leveszi a kabátját, kalapját, lerúgja csizmáját és kényelmes papucsba bújik. Annyi haszna legalább volt a sétának, hogy a teája elkészült. Le is veszi a tűzről és a füvet kiveszi belőle. Önt belőle az öreg bögréjébe és ismét leül a tűzhöz. A kutyája is visszatér a helyére. Ő pedig fújja a teáját, hogy hűljön egy kicsit majd óvatosan belekortyol. Ez megnyugtatja egy kicsit, majd ismét elkönyveli magában, hogy sokat öregedett már. Fiatalon eljárt például néha napján a kocsmába, de manapság már a házát és a temetőjét is alig hagyja el. Ha az emberek nem látnák néha napján a temetőben járkálni, akkor azt is hihetnék történt vele valami. A két sírásóval és a pappal szokott azért ritkán napján beszélgetni. Ők rendes emberek. Az egyik sírásó fiatal és ugyan úgy nem helyi, ahogy Vethe bácsi sem. Valószínűleg ő lesz Vethe bácsi utódja. Meg is érdemli. Rendes fiú. A másiknak van családja és háza is, úgyhogy neki nincs szüksége erre. Ahogy így elmélkedik, a kutyája ismét jelez. Vethe bácsi itt már inkább bosszús, mint fél. Felpattan a foteljéből, az ajtóhoz siet, gyorsan felveszi a bakancsát és kisiet. Kikiált, hogy „Ki az már megint?” Válasz természetesen nem érkezik. Morgolódik, egy kicsit majd ismét elindul. Kezdi nagyon úgy érezni, hogy valami ízetlen tréfa áldozata. Abban pedig teljesen biztos, hogy nem fog semmit sem találni most sem. Viszont meg kell lepődnie. Ahogy halad a ködből valami magas fektetett dobozforma alak rajzolódik ki a földön fekve. Vethe bácsi egyből felismeri hisz nem egy ilyet látott már. Egy koporsó. Eddig nem volt itt. Valaki idehozta? Üres? Valahogy nagyon hűvös lett hirtelen. Vethe bácsi most vette észre, hogy a kabátját nem is vette fel. Nyelt egy nagyot és közelebb lépett a koporsóhoz. Nem volt rajta semmi dísz, és ahogy megfigyelte földes volt. Mintha most ásták volna ki. De miért és kinek a koporsója ez? A ködtől nem látott jól az öreg, úgyhogy nem tudta megállapítani. Az úttal párhuzamosan tették le annak a közepére. Vethe bácsi a koporsó mellé lépett, megtörölte ingujjával a homlokát majd kinyitotta azt. Nem volt üres. Egy fiatal férfikor határán lévő ifjú feküdt benne. Egészen frissnek tűnt és nem is látszott rajta a halálának az oka. Míg élt akkor sem szívesen találkozott volna vele Vethe bácsi. Magas nyúlánk alkatú volt, hosszú derékig érő hajjal, ovális arccal, szemkötővel és olyasfajta arcberendezéssel ami Vethe bácsit valami idős patikusra vagy könyvtárosra emlékeztette. Egyszer volt egy könyvtárban. Hatalmas volt, de a magas könyvespolcok szűk folyosókat alkottak és benne volt valami megmagyarázhatatlan félelem, hogy eltéved ott, a polcok rádőlnek és szétnyomják. Ez a nem túl kellemes emlék éledt fel benne az ifjú láttán. A szíve kicsit hevesebben vert. A testnek hullaszaga volt. Ezt ezer közül is megismerné az öreg. De miért most és ki ez egyáltalán. Mintha egy pillanatra megmozdult volna. Talán csak hallucinált? Miért feküdne egy fiatal srác egy koporsóban a temető közepén ilyen későn. Ennek semmi értelme. Halottnak kell lennie. Minden bizonnyal halott. Majd a test hírtelen összerándult és felült az újait görcsösen begörbítve. Vethe bácsi felkiáltott, reflexből hátrálni kezdett, megbotlott és ahol a talajnak kellett volna lennie ott nem volt semmi. Zuhanni kezdett. Ahogy látta a sötét eget egy még sötétebb verembe zuhanva az a gondolat futott át az agyán „Ez az alvilág. Elnyel az alvilág.” Majd földet is ért. Forróságot érzett a lábaiban és a szíve csak úgy kalapált. Ahogy pedig felnézett hirtelen megfagyott a vére. Két rothadó halott állt mellette. Az egyiket ismerte is. Cerd volt az, akit pár hónapja temettek el. Vethe bácsi hirtelen úgy érezte mintha valaki a mellkasán ülne és nem kapott levegőt. A mellkasához kapott, ujjai görcsösen belemarkoltak az ingének anyagába, de kiáltani már nem tudott. Pár pillanat múlva már nem is lélegzett.


Kiya egy pár pillanatig még abban a görcsös pózban volt majd megrázta magát.
-Ááááh, de szörnyű mikor végigfut a hátadon a hideg. Csinálhatnák melegebbre is ezeket a tetves koporsókat. Mégiscsak a hideg földben vannak. Hogy rohadjanak meg!
Ezek után csodálkozva nézett körül. Meg mert volna rá esküdni, hogy a temetőőr itt volt az előbb és nem hallotta volna, hogy futni kezdene. Végül vállat rántott, kikelt a koporsóból, odasétált az imént kiásott sírhoz és belenézett. Hangos kinyújtott mutatóujjas „Ooooh!”-val megállapította, hogy ezek szerint ez történt. Egy öreg fickó feküdt a sírban, a mellkasát markolva és halálfélelemmel az arcára fagyva. Talán kicsit sok volt neki, hogy beesett egy sírba és két hulla állt mellette. Ilyet talán még nem tapasztalt az élete során.
~Pedig nem akartam gondot okozni. Na, mindegy. Kell még pár sírt kiásni és lépek innen.~
Ezzel ki is adta a gondolati parancsot a hulláinak és csettintett egyet mire az öreg teste is megmozdult. Az eddig használt két hulla kimászott a gödörből és a következőt kezdték ásni. Az öreg teste pedig szintén kimászott, de Kiya mellé lépett. A nekromanta pedig nagy láblendítésekkel el is indult arra amerre annak előtte a temetőőr viskóját látta. Odaérve hagyta, hogy a hulla lépjen be először. Ezt jól is tette, mert egy termetes kutya ment egyből oda hozzá és szaglászta meg annak kezét furcsállva. Érezte, hogy valami nincs rendben a gazdájával. Kiyát meglátva, pedig el is kezdett morogni. Egy gondolati parancs és az öreg átnyúlva az állat lábai alatt felemelte azt. A kutya hiába ficánkolt nem szabadult a szorításból. Kiya hagyta, hogy az öreg kivigye a kutyát így a karjaiban majd ő maga bement a kunyhóba. Megnyugodott, mert szétnézve agglegénylakásnak tűnt. Semmi dísz, régi randa bútorok. Egy nő legalább pár terítőt kirakott volna ha lenne. A kutya elkezdett ugatni, úgyhogy érkezett a következő gondolati parancs. „Fojtsd meg!” Mikor az állat elcsendesült ő maga szép nyugodtan átnézte a házat. Az egyik szekrényben a ruhák alatt megtalálta az öreg kuporgatott kis vagyonát. Nem sok, de aki a kicsit nem becsüli… Így azt magához vette meg néhány valahogy kinéző kabátot és csuklyát és kutatott tovább. Közben észrevette, hogy van tea, úgyhogy ivott egy bögrével. Nem is volt rossz. A kamrát is kifosztotta és minden értékesebb tárgyat is magához vett, hogy majd ahol tudja, eladja. Majd ezen szerzeményeivel, két ásóval és a döglött kutyáját cipelő öreggel visszament a másik két hullájához. Átadta nekik az ásót és hamar fel lett ásva pár sír. Több mint amennyi hulla kellett, mert Kiya szeret válogatni. Mikor meglett az öt „kiválasztott” a három még irányítatlan hullát Kiya az útra fektette, az öregnek meg megparancsolta, hogy kutyástól feküdjön be abba a sírba, amibe beleesett. Mikor ezt megtette akkor felszabadította a testet az uralma alól és egy csettintéssel a másik hármat vette az alá. Ezek után az öt hullájából négynek megparancsolta, hogy ássák be a sírokat, a maradék egynek pedig, hogy rongálja meg és írja át az azon a fejfán található nevet, amiben az öreg fekszik. Ha már megölte annyit igazán megtehet érte, hogy nevet ad neki.


Másnap Kiya már messze járt és a sírásók mikor megérkeztek a temetőbe azt tapasztalták, hogy Vethe bácsi és a kutyája eltűnt, néhány sírt látszólag frissen ástak ki majd temettek be és a pár hónapja temetett Cerd sírfájáról letörték a deszkát, amin a név volt, fordítva visszaszögelték és belevésték azt a nevet: Kiya Tadao.

Az erdő sötétje ellen csak két fényforrás vette fel a harcot. Az egyik a csillagok, a másik a tábortűz volt. A tűz mellett a nekromanta és az alakváltó nyugodtan eszegetett. Azt mondani, hogy megbarátkoztak túlzás lenne és ha valaki ezt ki is mondaná a társaságukban az illető minden bizonnyal számíthatna egy alapos verésre. Az viszont tény, hogy megszokták egymás társaságát. Ez persze magában foglalja azt is, hogy idejük nagy részét egymás szidásával és veszekedéssel töltötték, de nem ugrottak egymás nyakának. Most mégis mindketten csendben ültek a tűz mellett és ették szerény vacsorájukat. Ahogy végzett Garamaru a nekromantára nézett, aki unottan csócsálta a falatot a szájában. Az erdei ember meghúzta butykosát, kézbe vette kalapácsát és harsány hangján megszólalt.
- Elmesélem neked miképp tettem szert fegyveremre.
- Nem érdekel.
- Kussolj nekromanta! Szóval ez még ifjúkoromban történt. Akkoriban családom gyakran elhagyta a falut és tett hosszú utazásokat, hogy vadászatokat tartsunk különleges bestiákra. Ezeken váltunk többé, mint egy egyszerű család és a fiatalok ezeken váltak gyerekekből férfiakká. Azon a napon a Hakobe hegy lábától pár napra található pusztákon vadásztunk. Nyolcan voltunk. Velem együtt öt fiatal és három tapasztaltabb vadász. A három tapasztalt volt Háromujjú Marsden, aki puszta kézzel szét tudott törni egy sziklát, Mogorva Malder, aki száz lépésre is pontosan lőtt nyíllal és az apám Damion a Megveszekedett, aki biztosra állíthatom, hogy a legtökösebb fickó volt, akit nemcsak, hogy életemben láttam, de aki a családomban valaha született. Nekünk, fiataloknak ilyen szép címeink még nem voltak. Ott volt Warton, Torold és Wilfrid akik mindhárman csatabárdot forgattak. Rajtuk kívül Dudley az íjász és én, aki akkoriban még hálóvetéssel próbálkoztam. Mondanom sem kell nem túl nagy sikerrel. A puszta viszont kegyes volt hozzánk. Zsákmányban és tapasztalatban bőséges vadászataink voltak. Mikor ez történt talán másfél hete lehettünk már ott. Gondolkoztunk rajta, hogy tovább kéne állnunk és túladni zsákmányunkon mikor is egy fekete bika pár területére tévedtünk. Ez persze önmagában még nem volt veszélyes, de az már inkább, hogy találkoztunk is azzal a párral. Az út során össze szokott csapatunk gyors csak-csak tőmondatokból álló tanácskozással hamar megtervezte mit fogunk tenni. Marsden és Malder a nagyobbikat támadták, meg míg mi fiatalok apám irányítása alatt a kisebbet próbáltuk elintézni. Azt, hogy milyen alakzat legyen és hasonlók nem is kellett megbeszélnünk. Már magától jött. A három csatabárdos közvetlenül megtámadta a bikát, míg én őket követve vártam a lehetőségre és Dudley messzebb a harctól biztonságban célzott. Egy fekete bika veszedelmes ellenfél. Az a lény volt vagy két és fél méter magas, tiszta izom és hatalmas kalapácsát lengetve rohant felénk. Bár Dudley lövése eltalálta a karján, de nem fékezett le. A három csatabárdoshoz érve egy erőteljes suhintással Wilfridet elsodorta vagy két- három méterre. Torold és Warton nem várták meg, hogy ők következzenek. Lecsaptak a bikára és próbáltak úgy mozogni, hogy közrefogják a lényt. Az persze nem hagyta magát. Úgy suhogtatta kalapácsát mintha az élete múlna rajta. Ugyanis valóban az élete múlott rajta. Hatalmas méretei miatt pedig kellően távol tartotta a fiúkat ahhoz, hogy azok ne tudjanak támadni. Itt jöttem én a képbe. Hálómat a lény fejére dobtam, ami hála annak, szarvainak ügyesen megakadt, megvetettem lábaimat és teljes erőmmel húztam a lény fejét magam felé, hogy kizökkentsem, azt az egyensúlyából. Büszke volnék rá, ha azt mondanám, hogy megfeleltem a feladatnak, de nem így van. Olyan erő volt abban, a bikában, amit egyszerű ember el sem tud képzelni. Viszont megzavartam. Ez és Dudley nyilai ügyesen lefoglalták a lényt ahhoz, hogy a két fiatal a közelébe kerüljön és méretes fegyvereikkel megsebezzék. Az oldalába és a lábába hatolt bele a két csatabárd. Ettől a lény felüvöltött és olyan erővel csapta el magától a két harcost, amitől azok még Wilfred-nél is messzebb repültek és engem is elrántott. Bár én amint földre kerültem oldalra gurultam és felpattantam. Semmi bajom nem esett és láttam, hogy a lény egyenesen Dudley felé megy. Látszott a mozgásán, hogy fájlalta a sérült lábát. Ezt kihasználva teljes erőmből oldalról neki rontottam. Felüvöltött és fölre került, de nem adta még fel. Méretes kezeit a torkom köré fonta és elkezdte szorítani. Nem kaptam levegőt. Megpróbáltam lefeszíteni annak ujjait, de nem sikerült. Karjai meg olyan hosszúak voltak, hogy nem értem el annak arcát, hogy szemei kinyomásával csökkentsem szorítása erejét. Fuldokolva néztem hát annak randa pofájába miközben tapogatóztam magam körül és egyszer csak valami nyél akadt a kezembe. Megragadtam, fejem fölé emeltem, éreztem, hogy súlyos valami lehet, a fogása kicsit kényelmetlen volt, majd lesújtottam egyenesen a bika pofájába a saját kalapácsával. Ezt pedig még ő is megérezte. Újra emeltem a fegyvert, de azt már nem várta meg, hogy ismét lesújtsak lelökött magáról. Gurultam is kicsit a földön és kapkodtam a levegőt. Mikor összeszedtem magam azt láttam, hogy a már csak fél térden lévő bikát, akiből több nyílvessző is kiáll, Warton és Torold ügyesen fárasztják ki és a megfelelő pillanatban egy ügyes csapással megölték. Wilfrid bár megsérült, de nem súlyosan, a másik bikával pedig az öregek végeztek. A mellkasuk akkor tanultam meg magamra ölteni. Fáradt voltam, de büszke. Éreztem, hogy mindent beleadtam. Akkor apám odalépett hozzám. Megveregette a vállam és a kezembe adta a bika kalapácsát. Persze azóta átesett némi személyre szabáson, hogy jobban illeszkedjen a kezembe, de az óta is ezt a fegyvert forgatom. Hé! Várjunk már? Te alszol? Mit gondolsz, kinek mesélek én? Hálátlan hullagyalázó.

Már későre járt. A Szomjazó Démonban viszont akkor kezdődött az élet. A préri söpredékét fújta össze a szél abban a kis istenháta mögötti lebujban. Ruháik és ők maguk se a legigényesebb fajtából származók voltak. Szegény város lakói. Méghozzá ezen a kietlen vidéken nem is akkora divat az ápoltság. Sőt, aki túl sokat törődik a külsejével meg is kaphatja, hogy olyan, mint egy nő. Aférfiak errefelé mocskosak és pofátlanok. Az ilyen férfiállatok jó hangulatú társalgása hangja töltötte be a helyet. Páran a helyi táncos lányokat próbálták elcsábítani, voltak, akik egy asztalnál kártyáztak, voltak, akik csak magukban beszélgettek és az aznap megkapott kevés bérüknek próbáltak a nyakára hágni. A pultnál csak egy alak ült magányosan. Idős szinte betegesen sovány férfi.  Barna ingben, fekete mellénnyel és szintén fekete nadrágban. Övén revolvere pihent. Sötét viseletes csizmáin jól látszott, hogy gazdájuk otthona a végtelen út és ritkán száll meg valahol. Hosszú rendezett őszes tincsei kibújtak barna kalapja alól és csontos arcát egy hosszú harcsabajusz díszítette. Nem ismerték errefelé. Csak aznap tévedt oda és nem is nagyon szólalt meg. A köpcös kopaszodó idős csapos se faggatta a szótlan figurát míg fizetett. Csak adta neki a kért italát és nem törődött vele. Nyugodt csendes estének tűnt az aznapi. Persze meg kell hagyni nem épp a legúribb népek szoktak oda látogatni, de komolyabb gond már nagyon rég nem volt. Az utolsó nagyobb összezörrenés is csak egy szerelmi perpatvar volt. A kisebb verekedéseket meg időben el lehet simítani. Kihasználva, hogy épp senkit nem szolgál ki nekiállt a poharak áttörölgetésének mikor ismét kinyílt a kocsma ajtaja. Az új látogatóról is szinte lerítt, hogy nem helyi. Hosszú fekete viseletes kabát volt rajta, fekete cipővel és csizmával. Hasonló színű kalapját az arcába húzta, megigazította a fegyverövét, majd nyugodt léptekkel a pulthoz sétált. Rozsdás sarkantyúi minden lépésénél megcsörrentek. Pontosan a barna kalapos mellé sétált. Odaérve pedig mély síron túli hang hagyta el a torkát, amitől minden jelenlévőbe belefagyott a szó.
-Egy whiseky-t nekem és egyet az új barátomnak.
Mutatott a barna kalaposra és nézett a pultos arcába. A arca beesett és koszos volt. A bőre meg akár a papír. Halk sugdolózás kezdődött mögöttük. A barna kalapos felé fordult a székén és jégcsap nyugalommal szólította meg.
-Köszönöm uram, de jobb szeretem a tequilát.
Az ismeretlen felmordult, a másik elé tolta a kitöltött italt és túlvilági ridegséggel nézett rá.
-Én választom a piát, te csak lehúzod. Különben kiderül melyikünk lő gyorsabban.
-Mégis kinek képzeled magad?
Csattant fel az öreg és fúrta tekintetét a másikéba. Úgy néz ki őt nem ijesztette meg a sötét alak fenyegetése. Az továbbra is csak nézett rá a szinte élettelen fényű szemeivel majd mély síron túli hangján mesélésbe kezdett.
-A nevem Stanton Cree és három éve haltam meg. Lelőttem egy fickót a piájáért, amiért fel is kötöttek. De ez nem volt elég büntetés számomra. A bűnöm átka miatt járom Earthland-et és minden este kihívok egy embert ivó vagy pisztolypárbajra.
Néma csend borult a kocsmára, amiben még a részeg szúnyogok zümmögését is hallani lehetett volna. Az emberek halálsápadtan szinte lefagyva figyelték a jelenetet. Közbeszólni egy se mert. A barnakalapost nem hatotta meg a dolog. Felháborodottan válaszolt. Látszólag őt, hogy mivel ült szemben egy cseppet sem ijesztette meg.
-Na, várjunk egy percet uram, engem nem ver át! - Tolta vissza az italt. – Férfi vagyok, szóval a piát nem vetem meg, de ez egy vesztes játék. Inni vagy párbajozni valakivel, aki már halott ez egy őrült dolog lenne.
A Stanton Lee feljebb húzta a kalapját miközben hátborzongató nevetése bejárta a kocsmát és minden ott lévőnek félelmet csempészett a szívébe.
-Te is látod, az istenek megátkozták a lelkem annak a szerencsétlennek a kinyírásáért. Nincs más esélyed csak, hogy legyőzöl. Akkor szabad leszel, én pedig végre békében rohadhatok.
Az élőholt egyik keze a fegyvere felé csusszant, amit az öreg is látott. A fogadósra nézett, akinek jól láthatóan gyöngyözött a homloka és lassan bólintott felé. Végül szinte lemondón, mélyet sóhajtott és lehúzta az italt. Hogy ezek után mi történt, azt nehéz szavakkal kifejezni. Reménytelen küzdelem volt ezt mindenki tudta és a sajnálat mellett némi tisztelettel néztek az öregre, aki egymás után húzta le a piákat. A fogadós meg csak némán töltötte. Látszott azon is ahogy a torka elszorult. Mintha ő lenne szerencsétlen öreg hóhéra. Ez a szinte magasztos hangulat uralkodott miközben elfogyott egy üveg Whiskey és egy üveg tequila. Onnantól már szinte hitetlenkedve nézték az öreget, ahogy lefolyt a torkán az a mennyiségű ital, amitől egy átlagos ember biztos meghalna. Mire a vodka és a rum is elfogyott már egyenesen drukkoltak annak a szemükben valóságos hősnek, aki előtt a sok pohár már alig fért el. Mire pedig a gin-el is végzett nemcsak, hogy felkelt a nap, de a fekete kabátos élőholt is megfejelte az asztalt, amit egy hatalmas éljenzés kísért felébresztve a város kocsmához közel lakókat. A hír azok után, mint a szélvész járta körbe a várost. Soka hálóruhában rohantak a kocsmába megnézni igaz-e, amit mondanak. Hogy az elfogyasztott italmennyiség után emlékezett-e rá az öreg az nem biztos, de egyből egy fényképészt hívattak, hogy egy lakrímafényképezővel megörökítse őt és Stanton Cree testét, amit később a helyi temetőben helyeztek végső nyugalomra. Természetesen az esti számláját a város állta, ahogy a szállását is, ami nagyon ráfért. Másnapra pedig mikor felkelt, megtudta, hogy egy ünnepséget rendeztek neki. Ott a város polgármestere személyesen mondott köszönetet neki, amiért megmentette őket egy élőholttól és felajánlotta, hogy ha nincs hova mennie, akkor maradhatna náluk és egy hozzá illő posztot betölthetne, mint a város hőse. Amit mindenki legnagyobb örömére el is fogadott. Aznap szinte nem is hagytak neki nyugtot. Minden helyi előkelőség, vagyis a polgármester, a boltos, a pap, az orvos és a kocsmáros, mind beszélni szerettek volna vele és még a kocsma népe is. Mindenkinek a gratuláció mellett volt egy két ötlete, hogy mit lenne jó, ha a város új hőseként megtenne vagy a nyíltabbak egyenesen elő is adták a kéréseiket neki. Hosszú egy nap volt az.
 
 
 
 
 
 Nem is volt nyugta egészen estig. Akkor is alig akarták elengedni. Mégis mikor egy kellemes fürdő után végre bedőlhetett az új ágyába egyből kipattant a szeme. Nem látott semmit még a hold ablakon beszűrődő fényét se. Mintha a sötétség egyenesen körbeölelte volna. Egyedül egy vörös szem szegeződött rá a szoba egyik végéből. Nem ígért sok jót.
-Az üzlet megköttetett. Már csak az alku rád eső része maradt öreg.
Felült az ágyában, ősz tincsei a vállára omlottak, végigsimított a bajszán és elvigyorodott.
-Nagyon jól szerepeltél kölyök. Mondjuk hamarabb is kidőlhettél volna. Ma olyan macskajajom volt, azt hittem szétrobban a fejem a polgármester beszéde alatt. Ez a játék meg felesleges. Ahogy megígértem mesélek a mesteredről.
A sötétség eloszlott és ismét látta legalább a holdfény által körvonalazódó árnyakat a szobában. Beleértve a magas, karcsú, srácot. A fekete köpenyében, szemkötőjével és hátra omló hosszú fekete hajával srácot, ahogy a szoba másik sarkában egy széken ült és a lábait kinyújtva, egyik kezével a szék háttámlájára könyökölve felé nézett. Nem jött zavarba a fiataltól. Az éjjeli szekrényén lévő tequilás üveghez nyúlt és töltött magának. A vendége felé nyújtotta kérdőn, de mivel az nem reagált így csak vállat rántott és belekortyolt az italba.
-Így máris kellemesebb. Nos, régen volt már ez. Akkoriban más idők jártak. Ezek a területek teljesen kiszolgáltatottak voltak és szabadon lehetett garázdálkodni. Volt itt minden, amit csak el lehet képzelni. Emberkereskedelem, kábítószerek, csempészet, állatviadalok… Rablóbandák járták a környéket, ami ellen a hatóságok bár próbálkoztak fellépni, de nem túl nagy sikerrel. Igazi paradicsom volt a magunkfajtának ez a vidék. Én akkoriban még olyan voltam, mint egy veszett egér. Ahova csak tévedtem bajt kevertem és mindenkitől loptam. Emiatt az alapuló serifségen kívül jó pár zsivány is a fejem akart, de mindig elszöktem előlük. Az egyik leggyorsabb kezű párbajozó voltam és ezt tudtam is magamról. Annyi pénzt loptam és vertem el néha hülyeségekre, hogy így utólag belegondolva egészen hihetetlen. Egyike voltam azoknak, akik kiemelkedtek a sok semmirekellő közül és nevem is volt. Úgy emlegettek a Kölyök. Voltunk egy páran, de mind a saját szakállunkra tevékenykedtünk. Ilyen volt a Sír…köhm…a mestered is.
-Ki?
Sóhajtott.
-A Sírásó. Ez volt az ő beceneve. Egy alkalommal egy egész várost kiirtott és csak egy rövid, de velős üzenetet hagyott a főterén. Azt, hogy „Itt járt a Sírásó.” A nyomok alapján a város lakói egymást mészárolták le. Egy dalt is írtak róla, amit akkoriban a rosszhumorúak énekeltek. Az volt a lényege, hogy eljön és elás téged is. Pusztán a felbukkanása elég volt ahhoz, hogy káosz törjön valahol ki. Engem egyik nap mikor egy meló után meghúztam magam egy kis, hála nekem elhagyatott farmon, ott kerestek fel.  Az üzenet tömör volt. Találkozzunk a Grey Stone hegyen. A feladó egy másik akkoriban nagynevű rosszéletű volt Fekete Ló Vincent. Lehetett csapda is, de tudtam, hogy ha akarnak, akkor így vagy úgy, de úgyis megtalálnak. Persze leginkább azért mentem, mert érdekelt miről van szó. A megbeszélt időpontra megjelentem, de legnagyobb meglepetésemre nem voltam egyedül. A nagyok szinte kivétel nélkül jelen voltak. A Sírásó, Gőzös Mic, Nagy Bum, Esőjáró… Az ott összegyűlt mágikus energiáktól a hideg futkosott a hátamon. Tudtuk, hogy itt valami nagyon ütős dolog van készülőben. Majd megjelent a Fekete Ló is. Fekete kalap, fekete kabát röviden fekete mágus. Az ajánlata egyszerű és visszautasíthatatlan volt. Gondolom már rájöttél, de azért voltunk a legjobbak, mert mind mágusok voltunk. Ő pedig, azt akarta, hogy alapítsunk egy sötét céhet. Kezdésnek pedig egy egész mágikus vonatnyi robbanó lakrimát ajánlott fel a közösbe és hogy hasonlóan jövedelmező vagy jövedelmezőbb munkákat is fog tudni szerezni. Így alapult a Killer Cloud céh. Na, azok voltak csak az idők. Szabályosan rettegtek minket és olyan bulikat csaptunk, amiket el se tudsz képzelni. Vonatokat, bankokat fosztottunk ki. Az alapuló serifséget nem is egyszer teljesen szétvertük. Mi voltunk a vidék urai és dúskáltunk a pénzben. Fekete Ló pedig valami nagyobb, valami monumentális dolgot tervezett. Amivel bebetonozzuk majd a hatalmunkat. Mégpedig, hogy egy elfeledett ősi mágiát megszerezzen. Nem tudom én sem pontosan, hogy miről volt szó, de valami baromi veszélyes időjárás befolyásoló mágiát akart. Nem terveztük használni, de az lett volna a céhünk aduásza. A titkos fegyverünk. Viszont mielőtt megtudtunk volna komolyabb részleteket lecsapott ránk a Mágiatanács. Alig volt, aki megúszta, hogy elkapják vagy ott helyben kivégezzék. Én és a mestered a szerencsések közt voltunk. Fekete Ló azok közt volt, akik inkább ott pusztultak. Csak, hogy értsd milyen kaliberű összecsapás is volt az, az akkor elszabadult mágikus energiák nagyon súlyos károkat okoztak a Grey Stone hegyen ahol nagyon sokáig utána nem csak élet nem maradt meg, de különböző veszélyes kreatúrák is felütötték a fejüket, amit csak nagy sokára sikerült onnan kiűzni. Akik megmaradtunk szétszéledtünk utána és soha nem is találkoztunk. Ez volt a csapatunk története, de te gondolom a mesteredről szeretnél többet megtudni. El sem hiszem, hogy a saját tanítványának se árulta el a titkait. Mondjuk az is érdekes, hogy fogadott tanítványt az-az antiszociális pszichopata. Honnan jött és mi a múltja, azt nem tudom. Bár társak voltunk, de a nevén kívül mást nem nagyon tudtam meg róla én se. Csak, hogy fura vonzalma volt a kislányokhoz. Mindegy. Mint mondtam neki a jelenléte is elég volt ahhoz, hogy akár egy egész kisvárosban káosz törjön ki. Ez az ő saját mágiájának volt köszönhető. Nem tudtam rájönni soha, de az átokmágiát emelte szinte felfoghatatlan magaslatokba. Megjelent és valahogy az aurájába szőtte bele az átkait, amit aztán kiterjesztett az egész városra és a benne lévők egyszerűen megőrültek vagy amit ő éppen akart. Ez volt a legendája mögött a rettenetes igazság. A Cloud feloszlása után csak annyit tudok róla, hogy elhagyta Fiore-t és jó ideig Bosco-ban tevékenykedett és kutatott valami után.
-Bosco? Hmmm…
Látta a kölykön, hogy mintha ez fontos lenne, de inkább nem kérdezett utána. Már megkapta, amit akart nem tervezett belefolyni.
-Nincs hozzá semmi közöm mit kezdesz ezekkel amit most elmondtam neked. De mikor ismertem a mestered egy dolgot biztosan tudtam róla. Mégpedig, hogy valami nagyon nem volt rendben a fejében. Őt nem a pénz vagy a kaland mozgatta. Még csak a hatalomvágy se. Hogy mi volt, amit keresett, azt nem tudom, de a módszerei alapján a nyakamat tenném rá, hogy jobb a világnak, ha nem tudja senki.
-Értem.
Állt fel a srác a székről lépett az ablakhoz és nyitotta ki, hogy aztán távozzon, de az öreg még utána szólt.
-Várj! Mond… Neki milyen halála volt?
A srác lassan visszanézett rá és elvigyorodott. Szegény nem volt túl szerencsés ábrázatú.
-Epikus! Egy feketesárkánnyal küzdött!
Azzal kiugrott az ablakon és egy fekete árnyként elszállt az éjszakában, míg az öreg elakadt lélegzettel ült az ágyán.
~Egy feketesárkánnyal? Mi? Ez… Ez… Mi?~
Haláláig eszében volt ez a történet és nem tudott rájönni, hogy igazat mondott az a rejtélyes, fura srác vagy nem. Őt mindenesetre csak másfél év múlva, ágyban vitte el a halál. Szörnyű csillogó fekete pikkelyekről, a kolosszális szárnyakról és a vérfagyasztó bestiális üvöltésről szóló álmából soha nem kelt fel.

Szörnyű forró nap volt. A lelátókon meg lehetett főni és szinte az egész aréna, mint valami felfűtött kemence ontotta magából a meleget. Egy hórihorgas fekete köpenyes alak sasszézott végig a kilátón az emberek előtt. A legrosszabbul az a fickó járt, akinek az italába leüléskor belelógott a haja. Felháborodott kérdésére, hogy „Mit csinálsz ember?”, csak pár lenéző pillantást kapott. Méghozzá a vele érkező túlöltözött kölyköt is jobban lefoglalta, hogy a másik haját elkezdje törölgetni. „Jaj mester, remélem nem fog nagyon ragadni. Érdemesebb lenne mielőbb lemosni.” Radd magába szívta a haragját. Nem ezért jött ide, hanem kicsit kikapcsolódni. Ez egy szörnyű hét volt. Minden nap, az épp válófélben lévő idegbajos főnök és a hisztis vevők hülyeségeit hallgatta, otthon meg az asszony és az anyós rágta a fülét, akiknek természetesen semmi se volt jó amit csinált. Rég eltervezték már, hogy eljönnek és bár a többi haver az utolsó pillanatban lemondta, de ő csak azért is itt van. Bezzeg mikor fuvar kell vagy segítség akkor meg tudják találni egyből. Francba már! Megérdemli ezt a napot és nem ronthatja el semmi! Nem fogja a sörét annak a baromnak a fejére önteni. Hátradől és élvezi, ahogy két mágus veri bucira egymást. Már ha kilátna-e mögül a colos mögül. Ez így nagyon szép lesz. Jó kicsit oldalra kell döntenie a fejét, de rálát valamennyire, ami lent történik és a kivetítők is segítenek. Na, kezdődik! „Kapd el pajtás, a ketrecben nem tud hova menekülni! Száz gyémántott tettem rád!” Radd, kapkodja a fejét a colos mögött és próbálja értelmezni a történéseket. A mellette ülő inkább széles, mint magas nagydarab fickó rá is szól, hogy”Ne, ficánkoljá’ má’!” Mit csináljon, ha nem lát? Amúgy is az beszél, akinek a zsíros karja az ő kartámláját is elfoglalja? Nyugodj meg ember, nyugodj meg! Nem balhézni jöttél. A meccs miatt. Vesz pár nagy levegőt. Kifújja, máris jobb. Megpróbál a kommentátorra odafigyelni, de az előtte ülő épp a mellette lévő kölyöknek magyaráz valami történetet valami Vademberről és a kölyök szintén nem zavartatja magát és hasonló hangerővel dicséri az illetőt. Ezt tényleg most kell megbeszélni. Egyáltalán az ilyen mit keres itt? Nyugodj meg, nyugodj meg, nyugodj meg! Törli a verítékező homlokát, veszi a nagy levegőket, felnéz a kivetítőre és az embere épp a fémrácsoknak repül.”Mit csinálsz, te barom kellj már fel!” Felkelt. Jó nincs minden veszve. A kölyök feláll és egy „Hozom azonnal!” búcsúval távozik. Így legalább hallgatni lehet majd megint a meccset. Látni is jó lenne, ha nem mocorogna ez a colos. Mit nézel dagadt? Nem látod, hogy ez mit csinál előttem? Nyugodj meg Radd! Nyuggodj meg! Mit fütyürészik? Mit fütyörészik? „Ne fütyöréssz már jóember!” És hátrafordult kérdő tekintettel, egy könyvvel a kezében.
Jó döntést hoztam. Varázslókkal nem szabad szórakozni. Rohadjanak meg! Olvassa akkor a könyvét! Nyugodj meg Radd! Veszel egy sört, meg egy perecet és visszamész. Itt legalább kicsit hűvösebb van. Mi ez a sor? Jó kivárom. Amúgy is láttam, hogy az emberem kiesett. Ezt már buktam. Majd a következő meccs. Na, jó ez egy örökkévalóság! Te meg akarod venni az egész büfét? Mi az, hogy van-e nagyobb szalvéta? Töröld a ruhád ujjába, mint minden normális ember. Na, végre! „Egy sör és egy nagy perec lesz. Akkor csak egy sör.” Kinél fogyna el ha nem nálam? Jól van. Ezeket miért töltik mindig csurig, hogy kilögyböljem, csak míg a számhoz emelem leinni a tetejét? Legalább ne lenne húgy meleg? Mindegy. Nézd már! Ott a túlöltözött gyerek! Mi van a kezében? Egy hegynyi perec? Ki se lát alóluk? Ki eszi azt meg? Ezért fogyott az el! Rohadjál meg! Na, jól van. Nyugodj meg Radd!„Ne gyere már nekem te barom! Nézd meg mit csináltál? Jaj, elnézést uram.” Ki az, aki a szabadnapján is össze tud futni a főnökével? Ennek még lesz következménye. És, hogy tud a sor nagyobb lenni, mint az előbb? Te meg felvásárolod, amit a korábbi meghagyott? Mi az, hogy kisebb pohár? Ha egy sört nem tudsz meginni, maradj otthon! Köszönöm! „Még egy sör lesz! Tudod mit? Legyen kettő!” Hogyne ömlene a tálcára! Miért nézne bárki a szeme elé? Gyere nekem! Ez az! Még csörgök is? Ezt a lakimafont is ezért érte, meg megvenni. Nem használja senki, de ha tele a kezem, akkor tudnak hívni. Remek, pont te! Annyit tud beszélni. Nem veszem fel! Nézd meg és újra hív! Igen azért nem veszem fel, mert nem hívtál eleget. Nem hagyja abba, ezt nem hiszem el. Ez mi? Áll a székemen a sör? Ez ki volt? A colos meg szerzett maga mellé egy másik böhömöt is? Te meg nyomd már el magad! „Szevasz! Bocs, de épp az arénában vagyok, nem érek rá. Visszahívhatlak? Igen itt is meleg van. Nem ők nem jöttek el.” Hoppá! Nézzenek oda! Ez nem tetszik varázsló úr? Akkor nesze neked. „Igen jó meccsek vannak. Például az-az ember, akit múltkor mondtál, hogy elkenték a száját. Az a szarvsisakos tulok! Mit miért tulok? Megint kiállt a rézbőrűvel, most ketrec volt körülöttük, de még így se bírt vele az a hülye. Szánalmasabb volt, mint amit te meséltél. Oh! Ne! Uram én..én nem úgy…”

Remek. Már én is ázok a sörben nem csak a székem. Legalább itt is hagyták a helyüket. Még ezt az utolsó meccset megnézem. Pisztolypárbaj. Remélem ez a Blaylock gyerek jobban érti a dolgát.

//Időrendben elhelyezve ez az esemény közvetlenül a Hullajó hóbortos hétvége kaland és a prérik tanítása élménysorozat között helyezkedik el//

Erősen sütött a nap. A város polgármesterének házán dolgozó melósokról is ömlött a víz. De mit lehetett tenni. Az a fickó egy valódi rabszolgahajcsár volt. Ha arra jött volna haza, hogy alig haladtak valamit akkor hallgathatják megint a panaszáradatot és megint levon a bérükből, ami ellen szót se emelhetnek, mert a helyi ácscéh az ő kezében volt. Hogy időközben az asszony megkínálta volna őket valami frissítővel vagy meghívták volna őket ebédre arról még csak nem is álmodhattak. Nem is csoda, hogy közben már csak azért is, hogy jobban teljen az idő ökörködtek kicsit. Húzták egymás agyát viccelődtek, röhögcséltek. Ekkor történt, hogy egyikük egy csinos kis szőke nőcskére figyelt fel az utcán. Épp egy fonott kosárral a kezében megállt egy gyümölcsárusnál, akinél nekiállt válogatni. Volt mellette egy kis barna lányka is fekete köpenyben, de nem meg lepő módon inkább a nő maga volt, aki felkeltette mindenki figyelmét. Hosszú lábak, kerek mellek, darázscsípő. A banda legbátrabbika oda is kiáltott.
-Hé kisanyám! Tudod mi hiányzik belőled? Az, ami…
Eddig jutott, mert a szőke az egyik ládából kikapva tökéletes pontossággal fejbe hajította az illetőt egy méretes almával, de olyan erővel, hogy a gyümölcs szabályosan szétrobbant az illető fején. A fickó egyből ki is dőlt. Szerencséjére ki volt kötve. Egyből csend lett, de a szőke erre még rá is tett ugyanis nem túl nőies hangnemben felordított hozzájuk.
-Kezetek járjon, ne a pofátok mocskos banda!
Egyszerre érkezett a válasz.
-Igenis asszonyom.
Ezek után, míg a nő el nem tűnt már a szemük elöl is addig egy szó se hangzott el tőlük. Az, megszívta magát, turházott egyet és visszafordult az árushoz, aki ezek után, jóval nagyobb kedvezménnyel adta a portékáját neki, mint eredetileg tervezte. Még az elhajított almát se engedte kifizetni. Majd a kislánnyal együtt mentek tovább. Útjuk a fogadóba vezetett. Nem volt ott senki. A nő a megtermett favágószerű szakállas fogadóshoz fordult.
-Szobánk megvan?
-Meg asszonyom. Itt a kulcsa.
-Kancsó víz?
-Ahogy kérte már ott várja.
Biccentett és felsétáltak a lépcsőn az emeletre, majd be az említett szobába. Ott a nő ledobta magát az ágyra, fénybe borult az egész alakja és egy nagydarab szőrös, vörösre festett lilavadkan sisakot viselő, szakadt és sérülésekkel teli, idősebb fickóvá változott. A lány árnyékából pedig kiemelkedett egy magas félszemű, igencsak viseletes és szakadt ruhájú, csurom vér, nem túl barátságos ábrázatú fiatal srác, aki odavánszorgott a kosárhoz azzal a szoba másik ágyához és fáradtan ledobta magát rá. A kislány egyből mellé ugrott, elterült az ágyon és lelkesen elkezdte dicsérni.
-Kiya bácsinak igaza volt. Tényleg nem voltunk feltűnőek.
A megszólított fáradtan sóhajtott.
-Főleg a gyümölcsösnél.
Vadember erre felmordult.
-Örüljön, hogy nem a dinnyét vágtam hozzá!
Erre Kiya megforgatta a fél szemét és a kosárba nyúlt. Elsőként egy kis világoskék ruhácskát vett ki belőle. Azt, a mellette fekvő kislányra terítette és hümmögött. A Vadember erre aggódva felszólalt.
-Kicsi lesz?
-Cuki lesz.
-Az nem érdekel. Jó rá?
-Hogyhogy nem érdekel? Az a leglényegesebb dolog!
-Hagyjál már!
Inkább hátat is fordított a komolytalan hullagyalázónak, aki ezek után egy kék ruhácskát, majd egy sárga felsőt és egy zöld kisszoknyát nézett így a lányhoz végül pedig egy zöld virágos pizsamát.
-Fel tudod próbálni ezeket?
Az egyből elpirult Garamaru meg, dühösen felült.
-Neked elmentek otthonról?
Kiya lefagyott ezektől a reakcióktól.
-Úgy értem...*Csettintett és minden fény kialudt a szobában, amitől teljes sötétség lett.*Most mikor nem lát senki.
A Vadember közbeszólt.
-Te tudtommal látsz.
-Én nem nézek oda. A saját sebeim látom el közben.
-Na, persze!
Erre a kislány hangja határozottan csendült fel.
-Én bízok Kiya bácsiban, mert tudom, hogy ő úriember, aki sosem csinálna illetlen dolgokat.
-Olyan kis édes vagy! Meg lehet zabálni!
-Túl sokra tartod ezt a semmirekellő perverzt te lány.
-Kiya bácsi nem is olyan!
-Nem. Valóban nem vagyok!
-Persze.
Ezek után mindenki elhallgatott. Csak a kislány irányából hallatszott egy kis motozás mikor hirtelen a nekromanta felsikkantott.
-De kis cuki feneked van!
-Te mocskos disznó!
-Még nem is vettem le semmit csak Kiya bácsi köpenyét!
-Csak vicceltem!
-Beverném a pofád, ha látnék.
-Vetkőzz csak nyugodtan kicsi kincsem. Tényleg nem nézek oda.
Ezek után a lány irányából és a nekromanta felöl is motozás néha egy-egy felszisszenés hallatszott. A Vadember pedig ebben a sötétben kicsit el is álmosodott. Kifárasztotta az éjszakai menekülés. Már csukódott is volna le a szeme mikor hallatszott a lány hangja.
-Kész.
És figyelmeztetés nélkül fény gyúlt. A nekromanta félmeztelenül ült az ágyon és egy alkoholba áztatott ronggyal épp a sebeit tisztogatta a kislány pedig a ruhájában pörgött a szoba közepén. A Kiya megmosolyogta a dolgot.
-Nagyon cuki vagy.
Az pironkodott, de széles mosoly volt az arcán.
-A többit is felpróbálom jó?
-Rendben.
Újra sötétség. Garamaru fáradtakat pislogott. Próbált ellenállni a rátörő álmosságnak, de nem ment neki. Legyőzte. Éles fájdalom ébresztette fel és mikor kipattant a szeme már ütött volna, de a hullagyalázó volt az ágya mellett hasonló alkoholos ronggyal, amivel magát is rendbe rakta. Végzett a dolgával és a lányka a kis pizsamájában ült a hullagyalázó ágyán. A Vadember morcosan az őt felébresztő kölyökhöz fordult.
-Mi van?
-Ha a sebeid nem látjuk el, akkor elfertőződhetnek.
-Most hagyjál!
-Rendben. Amúgy is ihletett állapotban vagyok. Belőled milyen szolga lehetne?
-Akkor csináld, rohadj meg!
Felült és hagyta ténykedni a kölyköt. Az egész teste tele volt sebekkel. Fáradt volt és mogorva. Az fütyörészve ténykedett.
-Képzeld megtaláltuk.
-Mit?
-A nevét. Mármint nem biztos, hogy az igazi, de kitaláltunk egyet, hogy tudjuk valahogy hívni.
-Oh. Értem.
-Sophia! Röviden Sophy. Illik hozzá nem?
-Hát… Lánynév.
-Eléggé bunkó vagy most tudod. Nem ég le a bőr a képedről, hogy Sophy, akinek a nevét is nekem kellett kitalálnom és aki ugyan, azt élte át este mint te, sokkal érettebben viselkedik nálad és nem hisztizik.
-Menjünk ki!
-Megláthatnak.
-Most!
A fiatal az idősebb haragtól eltorzult képébe nézett, majd hátrafordult a megilletődött lánykához.
-Mindjárt visszajövünk.
Azzal felálltak és kimentek. Viszont amint bezárult az ajtó már meg is lett ragadva és a falhoz lett nyomva a Vadember által, aki a foga közt szűrve, amilyen halkan csak tudott sziszegett a képébe.
-Mégis mi a terved vele, te barom? Ruhát veszel neki, elnevezed, játszod az agyad? Ugyan, azt láttad mint én. Ő se igazi.
A nekromanta egykedvűen kezét a másikéra tette, de az nem eresztette el. Úgy néz ki igazán begorombult a Vadember. Sóhajtott egyet.
-Tényleg hülyének nézel? Ha nem élne, akkor már gondoskodtam volna róla, hogy az így is maradjon. Vagy alakváltó, vagy pedig meg van bűvölve. Előbbinek nem láttam semmi nyomát. Ha észreveszem, akkor meghal. Utóbbi esetben pedig szerencsés.
-Mitől?
-Mert én nem ölök gyereket. Te, hogyan tennéd meg?*Garamaru szeme erre a kérdésre elkerekedett, de a nekromanta nem hagyta abba.*Kézzel? Megfojtanád vagy azzal a gorillaököllel ütnéd agyon? Esetleg gyorsabb módszer és kalapáccsal. Aztán lemosni a fejéről a rátapadt…
-Fogd már be!
-Mert mit akarsz? Tudta hol vagyunk. Egyértelmű, hogy megfigyelnek. Róla legalább tudunk. Lehet álmunkban öl meg, de tudjuk kitől várjuk a hátba szúrást. Ha otthagyjuk, valahol akkor vagy utánunk jön ő vagy egy más, aki talán észrevétlenül tud követni. Ha nem gyerek én ölöm meg megnyugtatlak.
-Ha pedig az és álmodban elvágja a torkod?
Ezen elmosolyodott.
-Cuki lenne bár gyerek kezébe kés nem való. Mindenesetre nem ölök kislányt már mondtam. És az előbb te se tűntél túl elszántnak ezzel kapcsolatban.
-Akkor?
-Megfigyelünk. Haza nem megyek a szemért úgy, hogy ő látja, mert veszélyes. Az elkövetkező napokban meglátjuk mi lesz. Hosszútávon ki akarom deríteni mi volt ez az egész.
-A rúnalovagok?
-Szerencsés esetben megpróbálják eltitkolni mekkora bakot lőttek velünk.
-Ha meg nem akkor…
-Akkor adj fel.
-Hülye vagy!
-Nem viccelek. Persze nem adom magam könnyen. Lehet pont megszökök az átadás pillanatában, de ha elhiszik, hogy őszintén próbálkoztál és még közben meg is sérülsz miközben a testeddel véded a mágustanács nagyra becsült tagjait talán akkor elnézik a botlásod. Bár szerintem nem.
-Te tényleg…
-Tényleg mi?
-Bűnöző akarsz lenni?
Ezen a nekromanta felkacagott.
-Attól a pillanattól kezdve, hogy megismertem a halál titkait már bűnöző voltam a tanács szemében. Most pedig, hogy választhatok tudom, hogy így is jobban jártam mintha besorozható, agymosott közvarázsló lennék.
-Csak a szád jár megint.
-Nem tudod, hogy háború során köteles vagy bevonulni? Kortól, nemtől, ideológiától függetlenül. Ha pedig egy hasonlóan járt kisgyerekkel kerülsz szembe, akinek annyi a bűne, hogy szerette a könyveket csak rossz helyre született akkor hazafias cselekedet őt megölnöd, mert ő egy ellenség.
-Csakis a király…
-A király persze. Ha ő mondja, akkor ölni nem bűn. Mert a magasztos célok, mint a föld és a hatalom lovagot teremt a zsarnokokból és hullagyalázót belőlem.
-Talán nem vagy hullagyalázó?
-A lovagok tényleg lovagok?
-Mivel a koronát…
-Ja igen. Fényes páncélban taposni el az embereket és hullahegyeket gyártani nem bűn, ha a sérthetetlen koronát szolgálják. Ne gondold egy percig se, hogy annál a tudásnál, ami miatt én bűnöző vagyok annál betegebb és embertelenebb fegyverek nincsenek a dicső lovagok fegyvertárában. Ne is mond! Csakhogy ők a lovagok. Egyedül a megszólítás és az háttér, ami megkülönböztet engem tőlük. Ha volna egy ország a hátam mögött, vasmarokkal irányítanék minden céhet és jog szerint az én tulajdonomat képezné az összes rám is veszélyt jelentő tudás és fegyver, sőt még azt is teljesen szabadon eldönthetném ki a bűnös és ki nem akkor nem kizárt, hogy ugyan azt tenném, mint ők. Csak nem én döntök erről. Maradt az, hogy viselem a gonosz varázsló és a bűnöző címeket, mert feltámasztok még tizedannyi holtestet se, mint ahány ártatlant ők megölnek.
-Csak próbálod kimagyarázni magad.
-Egy szóval se mondtam, hogy nem vagyok hullagyalázó. De a világ döntötte ezt el, hogy engem így kell hívni a hullagyárosokat meg lovagnak és felségemnek.
-Ők tesznek valamit a világért.
-Megpróbáltam megmenteni egy családot, élve kijuttattalak abból a darálóból téged és azt a két marhát és nem ölök gyereket.
-Csak magadért tetted ezeket.
-A tanács miért szolgálja a királyt? A király miért üldözi a rendbontókat? Hogy móka és kacagás legyen a népnek élni vagy mert kellenek neki az adók és hogy egy biztos, erős rend legyen az országában, ami csökkenti az esélyét, hogy lázadás tör ki ellene. Láss már tisztán!
-Te nem látsz tisztán! Játszod a lázadó kölyköt, akit nem érdekel semmi és a felnőttek mocskok, gonosz a világ és önsajnáltatás közben mondja a szerinte hangzatos szövegeit. Nem érted, hogy ha így folytatod nem lesz jövőd?
Kiya rideg érzelemmentességgel nézett a másik arcába, aki teljes testével magyarázott neki, hogy átadja, amit akart hátha úgy meg tudja győzni. Fagyos hangnemben érkezett a válasz.
-Öltem már. Hamar meg kellett tanulnom, hogy csak magamban bízhatok és ezt a leckét olyan komolyan vettem, hogy ma este is többször bebizonyítottam, én túlélő vagyok. Nélkülem te is ott maradtál volna a romok alatt, sőt odáig se jutottál volna el élve. Az elborult agyaddal halálba küldesz mindenkit már az emeleti folyosón mikor tesztelték, hogy kinek pattan el előbb az agya.
-Végül a te…
-NEM! VAGYOK! KÖLYÖK!
Haragosan szemeztek egymással és végül a Vadember szólalt meg újra.
-Eszes vagy igen, de a tapasztalat…
Kiya letépte a szeméről a szemkötőt, amitől a Vadember egyből undorodva elfordult tőle.
-Itt a tapasztalatom! Nézd meg jól! Ez a tapasztalat! Higgy, amiben akarsz és holnapra döntsd el végre mit akarsz. Ez volt az utolsó alkalom, hogy én meghallgattam a gyerekmeséidet! Csinálj fel valakit, ha apucit akarod játszani engem meg kímélj meg tőle!
Azzal otthagyta őt. A szemkötőjét visszatéve bevonult a szobába. Garamaru fel tudott volna robbanni. Magában mindennek elmondta a kölyköt és bele is vert egy olyat a falba, amivel átlyukasztotta azt. Erre megindultak fel a lépcsőn és ő inkább visszatért a szobába. Az ágyon ott aludt a lány, mellette a fal felé nézve hullagyalázó feküdt. Garamaru a saját ágyán még ott látta az elővett kötszereket és alkoholos üvegcsét. Lesöpörte azokat onnan és ledőlt. De nem aludt el. A kislányt figyelte. Abban a kölyöknek igaza volt, hogy tényleg élő gyereknek nézett ki. Még a fáradtság és meggyötörtség is látszott rajta. De a férfi minden idegszála, azt súgta, hogy nem bízhat meg benne. Addig figyelte az alvó lányt, míg őt is el nem nyomta az álom. Reggel kávé, kolbász és rántotta várta. A nekromanta kérésére a lány hozta fel nekik a reggelit. Ő nem szólt semmit csak a kölyök beszélt a lányhoz. Hogy aludt, mit álmodott, eszébe jutott-e valami a múltjából, fáj-e valahol ahol tegnap megsérült… Tényleg mintha igazi lenne. Majd felvette a köpenyét és odafordult hozzá.
-Döntöttél?
Pofán tudta volna vágni.
-Menjünk!
Azzal a nekromanta egybeolvadt a lány árnyékával, ő pedig felvette a tegnapi alakját és lesétált. A pultos megkérdezte ízlett-e a reggeli és meglepetten látta, hogy minden elfogyott. Ezek után megkérdezte tegnap nem-e hallott ott fent valamit, mert valami vandál lyukat ütött a falba. Nem hallott semmit fáradtak voltak és hamar lefeküdtek. Fizetett bőséges borravalóval majd távoztak. Megindultak ki a városból mikor feltűnt neki valami az egyik ház falán. Egy poszter, ami tegnap még nem volt ott. Azon egy nem túl szépen ábrázolt félszemű gonoszan vigyorgó hosszú hajú fiatal srác és egy hasonlóan nem túl bizalomgerjesztő bajszos, szakállas szarvsisakos férfi volt látható alattuk nagy betűkkel, hogy „Körözött bűnőzők!”. Egyből elkezdett forogni vele a világ. Főleg mikor elkezdte olvasni alatta a szöveget:
Tiltott mágiák ismerete és használata
Közrend megzavarása
Gyilkosságban való részvétel
Gyilkosság
Mágia használatára képtelen személyek mágiával történő megfélemlítése
A mágustanáccsal való közreműködés megtagadása, azok tagjai elleni erőszakos fellépés
Ha tudomásukra jut, ezen személyek holléte vagy bármi információ a képen látható illetőkről, keressék fel a mágustanács önökhöz legközelebbi kirendeltségét és értesítsék az ottani lovagokat. Fiore békéjét szolgáljuk! Ezen plakát a mágustanács utasítására lett kirakva, eltávolítása törvénybe ütközik.
 
Az árnyékból egy pillanat alatt kinyúlt a nekromanta és tépte le a papírt a falról majd bújt vissza. A Vadember meg ráordított a helyére.
-Eszednél vagy?
Többen furán néztek rá mit ordibál kora reggel, de inkább kikerülték. A földről halkan suttogva érkezett a büszke válasz.
-Bekereteztetem.
-Te esküszöm nem vagy komplett! Ennyi volt! Én erre te arra! Ilyen nincs. Nem is értem mit fáradozok érted.
Azzal megindult az egyik irányba. Egy fickó elé lépett és elkezdett magyarázni neki, hogy „Hölgyem a lánya…” De belökte a közeli kukába az alakot, ami után már nem merték többen az útjába állni. Inkább a kislány felé indultak meg, aki értőn bólogatott valamit majd elkiáltotta magát, hogy „Akkor papával maradok!” Azzal elszaladt a másik irányba. Páran hallani véltek valami, kicsit perverznek tűnő férfisikolyt ez után, de ez csak egy furcsa reggeli jelenet volt. Mindenki ment a dolgára.