Kiya Tadao

//Ezzel a kalanddal akartam egy kis hátteret adni arról miképp lett a karimnak lakríma műhelye.//


Helyszín: Amberbreak. Egy közepes nagyságú városka, ami egy kereskedelmi út mellett fekszik. Főként polgárok lakják. A közbiztonság átlagosnak mondható. Az utcák viszonylag tiszták, de ha a szűkebb sikátorokon keresztülmegy az ember igencsak ijesztő helyeket találhat. Itt történt az eset. Korán reggel a Patkolt Póni fogadóban lesétált az emeletről a tegnap érkezett furcsa idegen. Nem túl bizalomgerjesztő kinézete volt az biztos. Magas, sovány testalkat, fekete köpeny, hátközépig érő haj, szemfedő és kicsit túlvilági arcforma. Mielőtt leült volna, még a fogadóshoz fordult.
- Rántottát, gyümölcslével.
Az bólintott, hogy megértette majd unott léptekkel hátra sétált. A vendég pedig leült egy hátsó asztalhoz és várt. Az asztalra könyökölt és kezébe temette az arcát. Lehunyta kicsit a szemét és pihent. Nem szeretett még úgy sem felébredni, hogy nem ébresztették. Pihenését léptek zaja törte meg. Felnézett és egy magas, rövid, kócos hó hajú kamasz fiút látott az asztala előtt. Elég viseletes ruhát hordott és az arcán egy sebtapasz jelezte, hogy valamikor a napokban megsérült.

A köpenyes azt is meg tudta állapítani, hogy nem csak elesett. A szem alatti függőleges vágást általában ember szokta okozni. A fiú tekintetében pedig kemény elhatározást látott. Valamit nagyon akart mondani. Méghozzá nem is tartotta magában.
- Maga egy erős mágus ugye?
A köpenyes egy pillanatot várt, majd unottan bólintott mintha azt mondta volna, hogy „Felőlem. Ha akarod, akkor legyen.” A fiú persze nem hagyta, hogy az idegen a nemtörődömségével összezavarja. Kimondta, amit akart.
- Ez esetben szeretnénk önt felbérelni.
A köpenyes a fiúra nézett, pislogott párat majd egy sóhajtás után legyintett.
- Kopj le kölyök!
A fiú viszont nem tágított. Az asztalra tenyerelt és a másik képébe hajolva annak a tekintetébe fúrva a sajátját mondta tovább.
- Van pénzünk. Tudunk fizetni magának. Legalább hallgasson meg Uram!
A köpenyes a fiú szemébe nézett és kétségbeesést látott. Szüksége volt segítségre és reménykedni akart benne. Sóhajtott egyet és megszólalt fáradt hangon.
- Ha nem kopsz le most, akkor a továbbiakban lehet, hogy már nem is lesz lehetőséged, mert hiányozni fog a lábad. Na, spuri!
Erre a nyílt fenyegetésre a fiúnak elkerekedtek a szemei, a szája tátva maradt majd magába zuhant és elfordult az asztaltól. Az idegen pedig unottan nézte, ahogy szomorúan elsétál az asztalától. Talán kicsit még büszke is volt magára. Viszont alig tett meg pár lépést a fiú, egy lány rohant be az ajtón és kezdett el szaladni az asztala felé. Ő is megviselt ruhát hordott és neki is ugyan olyan színű hala volt, mint a fiúnak csak az övé leért a csípője alá. Talán annál két évvel fiatalabb lehetett.

A fiú egyből rá is szólt feddve.
- Yui! Mondtam, hogy maradj kint!
A lány viszont nem törődött vele. Az idegen asztalához rohant és ahogy a fiú is tette pár pillanattal korábban annak lapjára tenyerelve az idegennek közvetlenül az arcába mondta el könyörgését.
- Uram kérem, segítsen nekünk! Tényleg megteszünk, bármit csak ne hagyjon minket magunkra.
A Fiú pedig megfogta a lány karját és úgy rántotta vissza.
- Yui! Hagyd!
Majd észrevette az idegen arcát és ledöbbent. Ugyanis az is így tett. Elkerekedett szemmel és nyitott szájjal nézett a lányra. Majd elmosolyodott, de nem túl bizalomgerjesztő módon.
- Üljetek csak le és meséljetek. Kiya bácsi most már meghallgat titeket.
Ebben a pillanatban már nem voltak olyan biztosak, hogy le akarnak ülni. Valahogy nem tetszett nekik az idegen arckifejezése és az főleg ahogy a lányra nézett. Viszont egymásra néztek és némán megállapították, hogy nincs más lehetőségük. Leültek. A fogadós pedig ekkor hozta meg az idegen rendelését, aki még visszatartotta őt.
- Nekik még gyümölcslevet és süteményt.
A fogadós furán nézett az alakra, aki korán reggel süteményt rendel idegeneknek, de végül bólintott. Meg tudja oldani. Mikor távozott akkor a Kiya bácsiként bemutatkozó a párosra nézett és nyájas mosollyal megszólalt ahhoz illő hangnemben.
- Tessék szépen bemutatkozni gyerekek és mondjátok miért kerestétek az elmúlás urát és a sötétség helytartóját?
A fiú szólalt meg. Nem volt olyan magabiztos a hangja, mint mikor egyedül volt.
- A nevem Kouichi Sonan. Ő pedig itt a húgom Yui. A szüleink herbalisták voltak és volt egy üzletük. Nem a legjobbak voltak, de nem kellett nélkülöznünk. Viszont pár hónapja érkezett egy csapat bűnöző a városba. A vezetőjük Tiburzio meglátogatott minket és azt akarta a szüleimtől, hogy neki dolgozzanak. A szüleim ezt megtagadták és Tiburzio azt mondta, hogy akkor a műhelyüket adják át. Azt is megtagadták. Akkor el is mentek, de pár nap múlva este visszajöttek. Fegyverekkel. Apa és anya azt mondta, nekünk, hogy meneküljünk és nem eshet bajunk. Azt mondták ők is velünk jönnek majd.
A fiú beszéde egyre szakadozottabb lett. Látszott rajta, hogy még ő sem tette túl magát a dolgon és talán felelősnek is érzi magát a történtek miatt. Kiya érzelemmentesen közbeszólt.
- Meghaltak. Miért nem a helyi fogdmegekhez fordultok? Miért hozzám? Azt akarjátok talán, hogy megbűnhődjenek a tettesek? A halálukat akarjátok?
- Félreismer minket. A helyi városőrség az ő kezükben van. Nem segítenek nekünk.
Kiya elmosolyodott és bólintott.
- Már értem. Ők tették ezt az arcoddal.
- Én… Én…
- Magad akartad megoldani az ügyet azzal nem is törődve, hogy a húgod magára hagyod, ha téged is megölnek. Szerencséd, hogy ennyivel megúsztad hülye gyerek.
A fiú lesütötte a szemét. Valószínűleg a húgától is kapott már fejmosást és tudja mekkora hibát vétett. Az igazat megvallva Kiya-t nem érdekli sem a húg sem az, hogy a másik megölette volna magát hirtelen elhatározásból. Csak megfelelő pozíciót akart kialakítani a tárgyaláshoz. Egy szemlesütött, reménytelen helyzetben lévő fiú, akinek vigyáznia kell a húgára pedig remek üzlettárs.
- Akkor térjünk rá a lényegre. Azt akarjátok, hogy egyedül intézzek el egy bűnbandát, ami kezében tartja a helyi rendvédelmi erőket. A történetetekből és abból, hogy még nem találtatok egy mágust vagy kalandozót, aki megpróbált volna segíteni nektek úgy sejtem, hogy az ezért a munkáért való jutalom hazugság volt hisz még lakásotok sincs igaz?
A fiú nyelt egyet. Általában ekkor veszti el a zsoldosok érdeklődését.
- A házban van pénzünk elrejtve. Ha…
- Ha még nem találták meg akkor megjutalmaztok. Meg kell hagyni nem nyerte meg az ajánlatotok a tetszésemet. Egy talánért tegyem fel az életemet? Ti megtennétek? Nem hinném. Elmondom az én ajánlatomat. Először is a házban talált zsákmány fele. Akkor is, ha az eredetileg a ti tulajdonotok volt. Másodszor, jog a házatok használatára akaratom szerint és végül, de nem utolsó sorban ti, ketten ha valaha parancsolok nektek valamit kötelesek vagytok azt minden esetben megtenni. Ezért cserébe elkergetem innen a bűnözőket, az eközben elkövetett bűnöket magamra vállalom és felelősséget vállalok értetek is. Benne vagytok?
A kölyök egyből felcsattant.
- Még mit nem! Azt akarod, hogy a szolgáid legyünk és mindenünket neked adjuk. Ez nem jó üzlet.
- Ez van. Ha nem tudtok mást adni, kérem amitek biztos van. A házban attól még élhettek.
- Akkor sem leszek a szolgád.
- Ez esetben nincs üzlet. Ha nem ér ennyit a házatok, az életetek és a bosszú akkor hagyjuk. Mennyetek haza.
Az utolsó mondatánál elvigyorodott mire a srác keze ökölbe szorult.
- A húgomat akkor sem hagyom.
A lány tiltakozón közbeszólt volna, de a srác leintette.
- Nem Yui! Nem hagyom, hogy bármi bajod essen. Megígértem apának.
A lány kétségek közt nézett a bátyjára, Kiya pedig unottan közbeszólt.
- Így nincs üzlet. Mindkettő vagy egyik sem. Ti egy kollekció vagytok. Külön kevesebbet értek. Hozzák a sütiket.
És a fogadós tényleg akkor érkezett meg a rendeléssel. Két krémes és egy-egy pohár gyümölcslé. A két fiatal szájában egyből összefutott a nyál, de az agyuk mégis azt mondta, hogy nem kéne elfogadni főleg azok után, hogy megtudták a másik szándékait. Kiya pedig ezt kitalálva sóhajtott.
- Egyétek csak meg. A vendégeim vagytok. Ez még nem jelent semmit.
Továbbra sem túl bizakodóan néztek a másikra, de megköszönték és elkezdték enni. Ha titkolni is akarták, hogy mennyire éhesek és mennyire kívánták a süteményeket ez nem sikerült nekik. Már az első falatnál látszott rajtuk, hogy életükben nem ízlett még úgy édesség nekik, mint az. Gyorsan el is fogyott a tányérjukról. Kiya pedig mosolyogva nézte őket. Mikor végeztek és a gyümölcslevüket is megitták akkor szólalt meg csak.
- Rendben. Akármit is gondoltok rólam, ha gonosz is vagyok és kegyetlen is, de zsarnok nem. A parancsok melyeket nektek adnék, nem olyasmik lennének melyeket szégyellnetek kéne, hogy megtesztek. Ha pedig úgy látnám, hogy üzletünk túl sokat vett el tőletek bár vissza nem adom, amit elvettem, de magatokra hagylak ismét, hogy szabadok legyetek, mint most is. Kegyes úr vagyok nemde? Persze ha nem kívánjátok az üzletet, akkor én távozok.
Ezzel el is kezdett felállni. Mindkét fiatal elég bizonytalan volt, de a lány mégis megállította.
- Várjon!
A bátyja pedig egyből rászólt.
- Yui!
- Nem Sonan. Nincs más lehetőségünk. Nem tudunk másoknak fizetni és nem segít nekünk senki. Nem hagyhatjuk, hogy megússzák.
A fiú elhallgatott Kiya arcán pedig széles vigyor terült el. Visszaült a székébe.
- Ezennel az üzlet megköttetett. Na, hadd halljam a részleteket arról a bandáról!
Már dél volt mire mindent átbeszéltek. A banda tizenhat emberből áll, nyolc herbalistából és van velük egy nő is. A ház egy kisebb emeletes épület pincével. Az alsó rész az üzlethelység és hátul van egy kis raktár, az emelten a hálószobák, a fürdő és a többi család által használ helység és a pincében a műhely. Ők hátul a hátsó ajtón menekültek el. Azon kívül egy kis ablak van, még amin a pincébe be lehet mászni. Ezeken kívül az emeleti ablakok vannak és nincs más bejutási mód. Eldugott környéken van. Ha valaki nem keresi, akkor talán rá se talál. A nekromantának tetszett, amit hallott. Támadt egy ötlete, amit meg is beszélt a fiatalokkal. Nekik kevésbé tetszett az ötlet, de a nekromanta nem a véleményükre való kíváncsiságból avatta őket be. Megebédeltek és előkészítették a tervet. Pár nap múlva Kiya egyedül ellátogatott az üzlethez. Megvárta, míg a kevés vásárló eltűnik majd bement. Olyan volt, mint ahogy a testvérpár mondta. Kedves kis üzlet. Oldalt polcok gyéren megpakolva termékekkel, hátul pult, ami mögött egy csinos hölgy álldogált és beszélgetett egy kopasz öltönyös fickóval. Az egész helyet gyógynövények erős szaga hatotta át. A nő észrevette őt, de nem fordított rá figyelmet.

Épp a kopasszal folytatott valami fontos beszélgetést. Kiya ki is használta a helyzetet. Feléjük nyújtotta a kezét, teremtett négy darab csontfogat és abból hármat a kopasz mellkasába lőtt, aki a falnak vágódott és bár kiáltani akart, de nem tudott. A maradék fog pedig a nőre mutatott akivel Kiya egy kedves mosollyal közölte.
- Nem sikítasz.
A nő a felé mutató fogra nézett majd a nekromantára és határozottan bólintott. Úgy látszik nem egy olyan cicababa, mint amilyennek elsőre látszott. Még a keze sem remegett, ami arra utalt, hogy veszélyes lehet, de Kiya nem csinált semmit.
- A bevétel kell nekem. Csendben egy zsákba teszed és ide dobod rendben?
A nő bólintott és el is kezdett pakolni, de ekkor hátulról egy öltönyös fickó jött elő. Mondani akart valamit, de meglátva a helyzetet csak felüvöltött és a fegyveréért nyúlt. Kiya gyorsabban lőtte fejbe, mint előránthatta volna. A nő pedig kihasználta a helyzetet és hátra rohant. Kiya mosolya ezt látva sem fagyott le.
~Na, innentől lesz vicces a játék. Kettő kifúlt van még öt meg a tudósok.~
Teremtett egy csontvázat a pult melletti ajtó túloldalára majd pont az ajtó mellett megállt és teremtett egy haláltüskét. Mikor hallotta a lépteket és látta a fegyverek csövét előbukkanni az ajtónál csettintett egyet és robbantotta fel a csontvázat. Ordítások hallatszottak és egy fickó szinte pont előtte esett el vérző lábbal üvöltve. Kiya a tüskével kíméletlenül ledöfte. Ezek után csettintett és megidézte az élőholtjait az ajtó túloldalán azzal a gondolati paranccsal, hogy minden élőt, amit látnak, öljenek meg. Hogy ezek után mi történt azt nem tudja, de az ordításokból és a fegyverek hangjából arra következtetett, hogy brutális mészárlás lehetett. Végül a lövések elhalkultak és a nekromanta teremtve egy csontvázat az ajtónál kirohant az üzletből. Azért még nem felejtette el az üldözőit megküldeni a felrobbant csontváz szilánkjaival. Az elmúlt napokat részben azzal töltötte, hogy tanulmányozta a terepet menekülés céljából. Megfelelő helyeken már helyezett el csontvázakat, amiket ügyesen fel is robbantgatott mikor az üldözői oda értek. Persze pár lövés még így is eldördült melyek miatt amennyire csak tudta behúzta a fejét, de reménykedett a sikerében. Mindent a következő utca döntött el. Abban reménykedett, hogy ellenfelei is ismerik ezeket a helyeket és annak a Tiburzio-nak van annyi esze, hogy megpróbálja csapdába csalni. Aki azt nem tudja, hogy minden úgy van, ahogy a nekromanta azt eltervezte. Ha itt szétválnak és két oldalról levágják az utat akkor elé kerülhetnek és  közre foghatják. De ha szétválnak, akkor pont lecsökkenhet annyira a számuk, hogy a nekromanta elintézze őket. Persze egy kis trükkel. A terep előre el volt készítve. Lefordult egy kanyarnál, egy golyó pont a feje mellett el. Az előre már oda teremtett csontvázat amire fekete köpenyt terített uralma alá hajtotta, megparancsolta neki, hogy álljon mozdulatlanul majd, beugrott pár odakészített doboz mögé és amennyire csak tudta összehúzta magát. Hallotta az ellenfelei megjelenését, a lövéseket, majd csontok hangját. Ekkor állt fel a dobozok közül és küldött csontfogakat üldözőire. Egy volt, csak aki el tudott hajolni a biztos haláltól, de neki is eltalálta a vállát. Mélyen belefúródott. A férfi a földre is vetette magát ordítva. A leírás egyezett ő lehetett Tiburzio. Kiya pár gyors szökelléssel egyből ott termett és kirúgta a kezéből a fegyvert. Majd vigyorogva lehajolt hozzá.
- Vesztettél.
- Ki a franc vagy te?
- Az ember, aki ma legyőzött titeket.
- Fogalmad sincs, kik vagyunk.
- De. Olyanok, akiket nem látnak itt szívesen.
Majd átvette az uralmat a három egykori üldözőjén és meghagyta parancsnak, hogy minden megjelenő öltönyösre nyissanak tüzet. Ezek után elszaladt vissza az üzlet felé. Hallotta, ahogy a lövések eldördültek mögötte és a hangos káromkodásokat. Fel is kacagott. Saját egykori cimborákat egymás ellen uszítani annyira gonosz varázslós dolog volt. Bár a futkározás nem volt sosem nagy erőssége el is fáradt. A megbeszélt épületnél lelógott a tetőről egy kötél, ami az előtt nem volt ott. Kiya tudta, hogy ez mit jelent. Maga köré tekerte, megkapaszkodott benne és megrántotta kétszer. El is kezdték felhúzni. Mikor felért gyorsan begördült a tetőre és lihegett a futás és önmagának tartásának fáradalmaitól. A testvérpár, akik felhúzták szintén lihegtek. A fiú megszólalt volna, de Kiya felemelt mutatóujjal jelezte, hogy várjon. Egy pár percig szuszogtak majd bőrcipők kopogása és a Tiburzio nevű fickó folyamatos üvöltése töltötte be az utcát.
- Találjátok meg! Találjátok meg és öljétek meg a férget! Sőt élve hozzátok el hozzám. Majd én megölöm. Nézzetek át minden egyes házat még a legótvarabb koldus vackát is és kerítsétek elő! Nem tűnhetett el.
Ahogy távoztak és egyre halkult a káromkodás Kiya rávigyorgott a testvérekre.
- Most már mondhatod.
- Megtaláltuk és nem vett észre senki.
- Mindet?
- Azt hiszem mindet.
- Ez nem elég csesszétek meg! Engem majdnem lelőttek!
A lány szólalt meg félős hangon.
- Ennél jobban nem hiszem, hogy átnézhettük volna a házat.
Kiya sóhajtott.
- Rendben. Akkor minden a terv szerint.
És minden a terv szerint is ment. A bűnözőket a helyi városőrség fogadta az üzletbe visszatérve. Így megcsappanva pedig és futkározástól kifáradva könnyű volt őket összefogdosni. Mit kerestek ott? Természetesen a tíz kollégájukat, akik a napokban tűntek el és egy névtelen levél szerint odamentek egyedül felszámolni ezt a helyet. Meg is találták őket ementáliként. Kiya most nem temetőből szerezte e hulláit. Mondhatni a banda majd minden tagját sikerült elfogniuk csak egy nőt, nem akinek nyoma is veszett. A ház emeletén kártyabarlangot, az alagsorban droglabort találtak. Bár voltak megmagyarázhatatlan körülmények, de az eljárás mégis meglepően gyorsan lezajlott és a ház az eredetileg oda bejelentett család árváinak birtokába került. Mi segítette gyorsan lezárni az ügyet? Talán az, hogy két személy, akik ismerték a házat centiről-centire a bűnüldözők előtt szétnéztek a házban kihasználva, hogy az öltönyösök kocognak, átnézték a helyet és találtak pár lakrima felvételt mely a városőrség házas parancsnokát elég félreértelmezhetetlen szituációban ábrázolta és nem a feleségével. Lényeg a lényeg minden jól alakult. Bár a testvérpár nem tudott a nekromanta azon tervéről, hogy a város őreinek testét mire akarja használni, de a megbeszélt üzletükhöz hűek maradtak és szorgos méhecskéi lettek a nekromantának. A bűnözők legtöbb otthagyott felszerelését, amit nem foglaltak le eladták, ahogy a szülők herbalista műhelyének eszközeit is és még a városőrségtől is busás kárpótlást kaptak az őket ért károkért. Vagy inkább lefizették őket? Ki tudja, de nem is fontos. A pénzből a nekromanta saját műhelyeket alakított ki a pincében. Egy műtőt és egy lakrima készítőt. Sok munkával, de végül sikerült belevágnia a szakmába meg pár testbe. Utóbbiból munkái nem voltak túl eredményesek még. A lakrimákkal kapcsolatban viszont sikerült eredményt produkálnia és munkái ki is kerültek nem a hűtő ajtajára, hanem az üzlet polcaira azt várva, hogy a vevők vegyék őket. Ezen kívül mivel pár zsibvásárba és hasonló helyre is ellátogatott a nekromanta más dolgok is a polcokra kerültek bár azok inkább kacatok. Mindenesetre az üzlet kinézete egész hangulatos lett.
A testvérpár pedig meg is kapta feladatát, ami nem volt más, mint hogy vigyázzanak a boltra amíg Kiya távol van. Ígérte, hogy néha haza látogat, de addig is minden az ő felelősségük. Kaptak otthont, munkát, életcélt, Kiya meg egy helyet ahol néha megpihenhet, főnökösködhet és feltöltheti az út közben megüresedett zsebeit. Végül abból a bizonyos rabszolgaságból inkább munkakapcsolat lett.

Egyszer volt hol nem volt, két vándor eltévedt a sűrű erdőben. Hiába próbáltak kijutni onnan nem sikerült nekik. Pedig az egyikük erdőben élte le az életét. Nem is érthette, hogy lehet ez. Eléggé éhesek és szomjasak voltak már, mikor ott, az erdőben, a semmi közepén egy kedves kis faházikó fogadta őket. Előtte rendes gondozott kertecske volt és a virágok között egy idős kis nénike hajlongott. Alig látszott ki a virágok közül. Csakis méretes kontyocskája. Mikor felegyenesedett akkor sem nőtt túl sokat viszont láthatóvá vált ráncos kis arca is. Mikor meglátta a két vándort összecsapta csontos kis kezeit és bekiáltott a házikóba.
- Jaj, nekem. Tomo! Gyere gyorsan Tomo! Vendégeink vannak.
Nem sokkal ezután ki is jött a házból még egy idős asszonyka. Ő már a másikkal ellentétben szép termetes néne volt. A répaszín haja két csurkába összefogva, ruhája pedig tiszta liszt. Ő is felkiáltott meglátva a vándorokat.
- Jaj, micsoda szép száll legények keveredtek hozzánk Masaki. Jöjjenek csak beljebb fiatalemberek. Biztos megéheztek és elfáradtak. Könnyen el lehet tévedni ebben az erdőben, ha nem ismerik az utat.

Nem is kellett több a két vándornak. Főleg a nagyobb darabnak, akinek egy furcsa fejfedője is volt, hiszen ő igencsak falánk természet volt. Egyből sietett is be a házba. A Tomo nevű nénike pedig egyből meg is kedvelte. A karjaiba csimpaszkodott és elkezdte befelé vezetni a házba. Közben meg is tapogatta azt a kart.
- Nézzenek oda micsoda izmok. Milyen jól jönne egy ilyen erős legény itt a ház körül.
Az a vándor ezen jót nevetett és megígérte, hogy ha tud akkor majd segít valamit. A másik vándor kicsit visszafogottabban követte barátját a házba. Ott is minden szép rendezett volt, a falakat szőttesek díszítették és készülő sütemények illata töltötte be az egész házat. Az éhes vándorokat az asztalhoz ültették és elkezdtek zöldséglevest melegíteni nekik. A zöldségek pedig természetesen a kertből valóak voltak. Szép káposztalevelek, sárgarépák, méretes zellergumók… A magasabb vándor még elkéredzkedett a mosdóba. A két néni útba igazította és figyelmük a nagyobb férfire terelődött. Jó alaposan kikérdezték. Honnan jöttek, merre tartanak, miért utaznak, van-e már barátnőjük? A másik pedig kellemesen elválaszolgatott és várta, hogy kész legyen a leves, aminek az illata szintén nagyon ínycsiklandó volt. A két néni is elmesélte, hogy sajnos ők itt egyedül élnek és igencsak ritkán érkeznek vendégeik. Örülnek hát az ilyen pillanatoknak. Ahogy elbeszélgettek szép lassan elkészült a leves és szedtek a vándoroknak. Közben a magasabbik is visszatért. Mielőtt viszont elkezdtek volna enni a magas megborsozta a sajátját, de a bors az orrába ment ezért egy hatalmasat tüsszentett, amivel véletlenül fel is rúgta az asztalt és a tányérjaik és a fazék bennük a levessel a földre estek és összetörtek. Lett is nagy riadalom. A két vándor sűrű elnézéskérések közepette próbálták összeszedni a tányérok darabjait. A nénik pedig először nagyon megijedtek, de aztán magukhoz tértek és mondták, hogy nehogy már a fáradt vendégek dolgozzanak. Megesik, az ilyesmi majd ők feltakarítanak. Elő is került gyorsan a seprű és a felmosórongy majd sec perc alatt tisztább lett a deszkapadló, mint annak előtte volt. A két vándor közben fel lett küldve a vendégszobába, hogy ne legyenek láb alatt. Ott a díszes fejfedőjű, haspók alaposan leszólta barátját annak balesete miatt viszont az nem mondott semmit. Ez meglepte a díszes fejfedőjűt ugyanis tudta barátjáról, hogy nem a csendességéről híres. Sőt, pont fordítva. Abbahagyta hát a hőbörgést és kényelembe helyezkedett. Jól esett neki megpihennie, de a hasa igencsak korgott. Ezért pedig továbbra is a barátjára haragudott. Így üldögéltek a maguk csendességében mikor a termetesebb nénike felment, hogy szóljon nekik sajnos leves már nincs, de csináltak helyette nagyon finom pörköltet. Nem nagyon kellett nekik kétszer mondani, hogy menjenek enni. Főleg a nagyobbnak nem, akinek a szeme szinte már kopogott az éhségtől. Mikor megérezte a sült hús illatát egyből el is felejtette minden haragját és figyelmét teljesen lekötötte az evés gondolata. Leültek hát ismét az asztalhoz és a két kedves néni jó alaposan megszedte a tányérjukat finom, szaftos, gőzölgő húsokkal és krumplival. Azért pedig, hogy le ne egyék magukat, kaptak egy-egy szépen összehajtogatott kockás kendőt. A furcsa fejfedős széthajtogatta a magáét és ügyesen az ölébe tette. A másik egy elegáns mozdulattal fel akarta kapni és kirázni, de véletlenül hozzáfogta a terítőt is és így egy szeleburdi mozdulattal maga felé rántotta az egész asztalterítőt. Az alaposan megpakolt tányérok pedig, de még maga a tál is amiben a hús és a krumpli volt hol az ölükben, hol pedig a földön landoltak tartalmukkal együtt. Na, ettől még nagyobb ribillió lett, mint a levesnél ugyanis a nagyobb darab vándor amint az ölébe kapta a gőzölgő pörköltet akkorát ordított, hogy szinte beleremegtek az ablakok és egyből fel is pattant az asztaltól. Ettől pedig nemcsak a nénik, de még a barátja is megijedt. Jobban, mint a tányértöréstől. Aztán a nagydarab amint kicsit megnyugodott észrevette, hogy nemcsak a nadrágja lett tiszta zsír, de még a finomnak tűnő pörkölt is a padlón végezte. Ettől pedig éktelen haragra gerjedt csak most már a barátjára. Alaposan lekiabálta a fejét és akkorát csapott az asztalra, hogy az majdnem összetört alatta. Barátja viszont nyugodt hangon csitítani kezdte és figyelmeztette, hogy vendégségben vannak és ne okozzanak még nagyobb problémát a vendéglátóiknak. Ha egyedül lettek volna akkor valószínűleg emiatt a nyugtatás miatt egy hatalmas nyakast lekever barátjának a furcsa fejfedőjű, de mivel még a nénik is csatlakoztak a tányérborogatóhoz és nyugtatták a fejfedőst, hogy a barátja minden bizonnyal nem direkt csinálta és nem kell így felkapni a vizet. Bár a néniken is látszott, hogy ezeknek az újabb tányéroknak és tálnak az eltörése és az újabb nagy adag étel kárba veszése bizony őket is kicsit kihozta a sodrukból. Rendezett kis frizurájukban meg-megjelent egy-egy rakoncátlan tincsecske. Arcocskájukról viszont a kedves mosoly mégsem hervadt le. Ez pedig a haragos vándort is megnyugtatta. Bár dühe nem csillapodott, de visszafogta magát és a két kedves nénike kérésére visszatért barátjával a vendégszobába. Ott viszont sem nem nézett rá a barátjára és se hozzá nem szólt. Eldöntötte, hogy amint visszatérnek a városba elvállnak az útjaik. Barátja túl fiatal és meggondolatlan számára pedig ő sem megfontoltságáról híres. Közben a nénik seprűt és felmosórongyot ragadtak, majd sec perc alatt olyan tisztává varázsolták a kis étkezőjüket mintha mi se történt volna. Meg is lehettek elégedve a munkájukkal bár eléggé elfáradtak. Ennek ellenére nem akarták, hogy vendégeik rosszul érezzék magukat náluk és gyorsan el is kezdtek a konyhában sürögni és forogni. Főleg a répa hajú nénike volt ügyes ott. Mire a két vándort lehívták már finom süteményekkel voltak az asztalok megpakolva. Voltak ott édesek és sósak egyaránt. Akár egy fővárosi pékség is elbújhatott volna amellett a kínálat mellett, ami őket ott fogadta. Alig bírtak pislogni. Büszke is volt magára a két néni. Kínálták hát a vándorokat és nógatták, hogy vegyenek csak nyugodtan. A nagyobbnak nem is nagyon kellett kínálgatni ő ugyanis az éhségtől már alig állt a lábán. Egyből le is kapott az egyik tányérról egy kekszet, azt remélve, hogy az majd száraz lévén, ha sokat eszik és ráiszik kellően kitöltheti a hasában lévő űrt. Már épp a szájához emelte és bekapta volna mikor váratlan dolog történt. Barátja kikapta a kezéből a kekszet, a földre dobta és rá is taposott méghozzá oly diadalittas arckifejezéssel, mint egy hadvezér mikor ellenfele előtte teszi, le a fegyvert és ismeri el vereségét. Ez a váratlan fordulat úgy meglepte nemcsak a furcsa fejfedőst, de a két nénit is, hogy hirtelen szóhoz sem jutottak. Majd az éhező felfogta mi történt, a barátjához fordult és artikulálatlanul annak képébe üvöltött. Olyan volt, mint akinek teljesen elment az esze. A másik pedig kicsit hátrébb hajolt tőle és arcán inkább az tükröződött, hogy az üvöltés zavarja őt és nem pedig a másik idegessége. Mikor hirtelen haragját kiadta a barátja akkor sem lett csendesebb, ugyanis mint egy vadállat üvöltött rá a fiatalra.
- Mi az istenverte bajod van neked?!
Barátja pedig fájdalmas arccal megtapogatta a fülét és a nénikhez fordult csevegő hangon.
- Mi van a kekszben?
Ők értetlenül összenéztek és a kontyos nénike zavartan elkezdett hebegni.
- Nincs ebben semmi különleges fiatalember. Tej, kókusz, tojássárgája, vaj, cukor, só és liszt.
- Most egy kicsit csalódtam. Azt hittem itt is fölhasználták azt a titkos hozzávalót, mint a levesben, meg a pörköltben.
A két néni ennek hallatán huncutul egymásra vigyorogtak és a mackó termetűbb játékosan odaszólt a másiknak.
- Jaj, jaj Masaki! Úgy látszik lelepleztek minket.
- Úgy látszik Tomo. Ez esetben korábban kell szüretelnünk.
Majd ráncos kezecskéjét a két barát felé nyújtotta és a házikó deszkapadlójából vastag liánok nőttek ki melyek körbetekeredtek rajtuk. A furcsa fejfedős, aki eddig sem értett semmit ettől teljesen összezavarodott.
- Mégis mi ez? Mi történik?
Barátja ránézve és meglátva az értetlenséget az arcán fájdalmasan felsóhajtott.
- Nagyon lassú felfogású vagy Garamaru. Éppen el lettünk fogva. Neked valószínűleg nem volt gyanús, hogy egy erdőbe ahol még állatokat sem láttunk két kedves néni éldegél és levessel meg pörkölttel kínál minket. Gondolom azt sem vetted észre, hogy miféle hús volt az. Szerintem az eltévedésünk is nekik köszönhetjük.
Barátja értetlen arcát látva rá kellett jönnie, hogy tényleg nem vette észre és elképzelni sem tudja. A répahajú néni nevetett fel élesen és kezdett neki.
- Persze, hogy nem vette észre. Most már mindegy is, hogy tudja, de azért majd én felvilágosítom, ne tudatlanul végeztessen be. Masaki-val együtt éltük le az életünket. Együtt nőttünk fel, együtt tanultunk mágiát, együtt házasodtunk meg és együtt is öregedtünk meg. Az öregkor pedig elég kellemetlen. Sok mindenre rá kell jönnötök. Beleértve, azt is milyen unalmas életetek is volt és milyen keveset is értetek el. Ezért jó, ha van valaki az ember mellett. Persze nem a férje, mert azok haszontalanok, főleg ha megöregszenek. Egy jó barátnő kell. Együtt eldöntöttük hát, hogy életünk utolsó éveit úgy éljük le, hogy valami nagyot alkotunk. Ez pedig a saját mágiánk tökéletesítése. Elkezdtük hát a kutatásunkat, ami remélhetőleg hamarosan végéhez közelít. Egy új alapanyaggal akartuk különlegessé tenni a mágiánkat. Masaki belesüti, a finomságaiba én pedig komposztnak használom, hogy különleges hatásokkal ruházzuk fel a létrejövő varázslatainkat. Kutatásaink első alapanyagai pedig a férjeink voltak, utánuk sok erre tévedt vándor következett, a legújabbak pedig ti lettetek.
Nevetett fel ördögien a két néni. A nagydarab vándor pedig a helyzetet megértve undorral nézett végig az addig ínycsiklandónak tűnő édességekkel megpakolt asztalon. Ezt meglátva a kontyos néni szinte más visító hangon szólalt meg.
- Belőletek kocsonyát fogok csinálni. Már látom is a fejeteket egy-egy tál, rezgő zselében.
Azt várta, hogy a nagy ember rosszul lesz ennek hallatán, de nem így lett. Sőt, ettől szedte össze magát. Feje kivörösödött, nyakán megdagadtak az erek és széttépte az őt fogva tartó liánokat és megindult a nénik felé. Ők megijedtek ettől. A répa hajú hat pingponglabda méretű kristálycukorgömböt lőtt a rá és ezzel kellően lelassította, hogy barátnője magokat szétszórva újabb indákat növesztett a földből, de ezek kupolaként fogják közre a nagydarab férfit, aki csak akkor vette észre, hogy baj van mikor már késő volt. Ugyanis az indák hirtelen a földhöz passzírozták és hiába próbált szabadulni ebből a börtönből, már nem sikerült neki. Segélykérőn nézett a társára.
- Csinálj valamit!
- Csak ha bocsánatot kérsz, amiért kiabáltál velem.
- Rendben bocsánat, hogy kiabáltam. Most már segíts.
- Így már rendben.
Vigyorgott a másik és csettintett egyet. A két néni pedig alaposan meglepődött ugyanis nem is gondolták volna, hogy a két vándor, akik hozzájuk keveredtek mindketten varázslók lennének. Csak akkor jöttek erre rá mikor a csettintés nyomán fekete villámok kezdtek cikázni a fejük felett és le nem szakadt az egyik vaskos gerenda, ami tartotta a tetőt. A lezúduló tető persze a két barátot sem kímélte bár nekik szerencséjük volt. Nem teljesen érte őket a törmelék. Persze a nagydarab barátja ettől még hangosan nyafogott.
- Ez fájt. Megütöttem magam. Ilyet még egyszer nem csinálok.
- Ne is próbáld meg! Majdnem mi is odavesztünk hülye gyerek!
Panaszkodott a nagydarab, aki most már elszakította a béklyóit és lelökte magáról a rázuhant törmeléket. Ezek után barátját is kiszabadította, aki hirtelen komolysággal fordult felé.
- Menjünk ki! Még nincs vége.
Gyorsan ki is siettek majd végignézték, ahogy a két néni is kikászálódik a romok alól. A répahajún cukorkapáncél töredékei maradtak csak meg, ami nagyrészt megvédte őt. A kisebbnek viszont látszott, hogy tiszta vér a feje és megsérült a hátából pedig három lián nőtt ki. Már egyikük sem a kedves idős néni látszatát keltette. A hajuk teljesen zilált volt és minden irányba állt, ruhájuk, koszos és szakadt, arcukról pedig színtiszta gyűlölet sugárzott. A kisebb néni mozdult először. A két barát közé magokat szórt, amiből magas tövisfal nőtt és választotta el őket. A répahajú pedig gumicukrot idézett a cipője köré és jó magasra ugrálva vele indult el a soványabb varázsló felé. A kisebb néni pedig újabb magokat elszórva hatalmas kilenc ember vastag bambuszerdőt növesztett, amire a hátából kinőtt liánokkal elkezdett felmászni. A két varázsló érezte, hogy most a nénik fognak dominálni és így is lett. A fiatalabb varázsló megpróbálta csonttüskékkel lövöldözni a répahajú nénit, de annak pattogása miatt nem tudott rendesen célozni. Így főként csak menekült a felé repülő méteres, hegyes végű nyalókáktól. A nagydarab társa még rosszabb helyzetben volt mivel ő pedig mászott volna fel a néni után a bambuszra, de az hangosan kacagva a magasban magokat szórt el melyekből tüskés növények nőttek ki, amik a nyúlványaikkal a varázsló felé csaptak mikor az a nád felé közelített. A tüskék pedig véresre szúrták már a mágus karjait. A helyzete hát mindkettejüknek elég vészesen alakult és a harc lassan a vége felé is közelített. Előbb a fiatal számára, akinek lába alatt a répahajú néni mézzel vonta be a földet és ő odaragadt. Nem tudott tovább menekülni. Majd a Nagydarabnak, aki észrevette, hogy saját ellenfele újabb magokat szórt el melyekből egy eddig nem látott növény nőtt lágyszárral, furcsa tölcsérszerű fejjel és abból húszcentis karókkal lövöldözte őt. Ő pedig hiába menekült egyre újabb és újabb ilyen növények nyíltak. Valószínűleg ha egyszerű hétköznapi mágusok lettek volna, akkor itt lett volna a végük, de nem így volt. A fiatal egy kíváncsi természetű és pont ezért igen eszes fekete mágus volt, a társa pedig egy sokat tapasztalt, erdőjáró, akihez a természet igencsak közel állt. Így hát ebben a reménytelen helyzetben is találtak megoldást. A fiatal be volt ragadva a mézbe és nyílt célpontot nyújtott a pattogó répahajú néninek, de volt még pár trükk a tarsolyában. Csettintett egyet mire a néni mikor következőnek pattant volna a földről csontvázkezek ragadták meg és tartották ott ahol volt. A néni ettől is megrémült, de ez csak nőtt mikor a fiatal varázsló következő csettintésére csontvázak vették őt körbe és hörögve belemélyesztették a fogaikat. Rémülten felsikoltott, de sikolya bugyborékolásba torkollott, ahogy az egyik élőholt átharapta a néni vaskos torkát, akár egy fonnyadt barackot. A sikolyra a másik néni is odakapta a tekintetét és ő is felsikított, de dühösen. Ekkor viszont lentről egy figyelmeztető kiáltás jött felé, hogy oda figyeljen. Mikor pedig lenézett látta a nagydarab varázslót egy kis fekete madárrá változni és könnyedén a karók elől körbe-körbe repülve a bambuszerdő teteje felé repülni. Erre nem számított. Az pedig még inkább meglepte mikor madárként felé repülve nem emberré változott vissza, hanem egy óriási majomszerű lénnyé. Ekkor már ő is rémületében sikoltott fel, de nem sokat tehetett. A hatalmas gorillaszerű lény könnyedén felkapta majd lelökte a bambuszról, amibe kapaszkodott és elkezdett zuhanni. A néni nem adta még fel. Újabb magokat szórt el melyekből egy négy méteres virág nőtt kocsonyás zselével a közepén. A néni arról a zseléről pattant vissza. Csak azzal nem számolt milyen magasra repül és hova érkezik. Ugyanis magasabbra pattant, mint az általa növesztett bambusz és egyenesen a hegyes növényre szúródott fel a kis teste. Az utolsó dolog, amit látott az-az volt, ahogy a piros vére végigcsurog a zöld bambuszon. A nagydarab mágus elszörnyülve nézte majd madárrá változott és lerepült. Barátja épp a tüskefalba törölte a méztől ragadó lábát. Mikor meglátta ismét emberré változó barátját vidám mosollyal nézett rá és jegyezte meg.
- Szép munka.
- Nincs ebben semmi szépség.
- Erről vitatkozhatnánk. Na, mindegy. Menjünk a házba a cuccainkért.
Így is tettek. A nagydarab varázsló magában azért hálát adott, hogy a fiatal ott volt. Ismét sokkal tartozik neki bár tudta ezt nem szabad bevallania, mert a barátja már így is túl beképzelt volt szerinte. Azt, azért eldöntötte, hogy mégis vele marad, mert még mindig egy érdekes alaknak tartja őt. Ilyen pozitív gondolatokkal vette magához a cuccait és ment le ahol, azt látta, hogy a barátja épp felforgatja a házat minden értékért. Egészen a városig vitatkoztak ezen. A mese tanulsága pedig az, hogy ha te egy emberevő őrült néni vagy akkor győződj meg róla, hogy az áldozataid nem varázslók-e.

Spicces Medve. Rosszhírű késdobáló, amibe tényleg csak a város legalja gyűlik össze. Mivel az itteniek legtöbbje akkor iszik, mikor éppen van miből, ezért napszaktól függetlenül mindig van bent valaki. Időnként, ha városőrök tévednek ide, mert mondjuk, keresnek valakit, akkor szokott egy pillanat alatt úgy kiürülni a hely olyan gyorsasággal, mintha valami varázsló műve lenne. Pedig a legtöbb itt lebzselő semmirekellő csak sima zsebes, orvgazda, vagy hamiskártyás. Most kivételesen mégis van bent két mágus is, de ők is csak a belsőbb helységben. Egy magas, hosszú hajú, félszemű madárijesztő és egy nagydarab vadember egy méretes kalapáccsal. Egy alacsony, pocakos, pofaszakállas fickóval tárgyal a félszemű. Hosszú vita vagy ilyesmi nem lesz. A pofaszakállas megpróbálja feljebb emelni az árat, de a félszemű rideg pillantása meggyőzi, hogy jó lesz az előre megbeszélt összeg. Némi gyémánt és pár könyv gazdát cserél, majd a felek távoznak. A pofaszakállas visszatér a pulthoz elinni az újonnan szerzett keresetét, a két mágus pedig szó nélkül távozik az épületből. Mikor már az utcán járnak, akkor szólal meg a nagydarab.
- Megszerezted, amit akartál. Van még itt dolgod? Elegem van már ebből a városból.
- Egy kis időre ellátogatnék az egyik házamba.
A nagydarab ettől egy pillanatra megállt.
- Neked van házad? Méghozzá több is? Erről eddig nem is szóltál!
- Mert nem fontos. Kevesebb olyan város meg falu van ahol nincs házam, mint ahol van. Elég csak akkor szólni, ha olyan helyre megyünk, ahol van.
- És mégis hány házad van?
- Ejnye! Ilyesmire rákérdezni nem illik.
- Hagyd már ezt a baromságot! Mennyi? Háromnál több vagy kevesebb?
A félszemű mosolygott és játékosan válaszolt.
- Talán több, talán kevesebb. De az is lehet, hogy pont három. Ki tudja?
Az igazság az, hogy csak egy háza van. Papíron az sem az övé, de segített megbosszulni egy testvérpárnak a szüleik elvesztését és a házhoz kapcsolódó üzletbe időnként visz eladni való kacatot meg készít lakrimákat, amiket szintén eladnak, úgyhogy az ő háza is. Csak azért mondta, hogy van több háza is, mert szeret titokzatosnak lenni. A szeme elvesztéséről is több történetet mesélt már. Ahányszor kérdezik, mindig másikat talál ki. Az igazságot még sosem vallotta be. Kilőtte egy manófalu íjásza miközben megszöktette a menyasszonyát, bele állt egy alkarnyi faág miközben egy erdőben lakó sárkánnyal küzdött, de volt, hogy eladta egy démonnak a jövőbelátás képességéért. Elég kreatív tudott lenni a félszemű vagyis Kiya Tadao az ilyen történetek ki találásakor. A nagydarab vagyis Yanagizawa Garamaru pedig nagyon fel tudta magát húzni ezen a sok hülyeségen. Bár volt, hogy mikor már régóta semmi nem történt velük csak napok óta mentek akkor ő buzdította a félszemű nekromantát, hogy meséljen el egy ilyen lehetetlen történetet, aminek talán egy szava se volt igaz. Erről a bizonyos házról, vagyis házakról sem tudta mennyire hihet a másiknak. Lehet valami pletykát hallott és ezért akar abba az Amberbreak-be vagy hova menni. Út közben sem sikerült semmi értelmeset kihúznia a mágusból, amit elhihetett volna neki. Hallott történeteket nem is egyet, de hogy igaz lett volna bármelyik hát nem tett volna rá pénzt. Pedig féligazságok tényleg hangzottak el. A város megmentése, egy csinos lány tényleg volt, meg ha kötélen átlendülés nem is, de egy háztetőre tényleg felhúzták a nekromantát kötéllel. A vadember még mikor megérkeztek a városba sem volt benne biztos, hogy miért is jöttek oda. Kiya pedig továbbra se nagyon kívánta felvilágosítani őt. Csak mellé beszélt. A vadember pedig egyre inkább össze lett zavarodva mikor a nekromanta mindenféle vásárba meg kis üzletbe bement, hogy lomokat vásároljon.
- Mond, már el mire kellenek azok!
- Ajándékok hű szolgáim számára, amiért távollétemben is szolgálták az érdekeimet.
- Jó, de most komolyan mire kellenek? Mit akarsz csinálni például azzal a kitömött mókussal?
- Ez nem egy kitömött mókus, hanem egy élő mókus, amit elvarázsoltak.
- Ez nem igaz.
- Vagy csak nem elég erős a képzelőerőd.
A vadembernek elkezdett lüktetni egy ér a halántékán.
- Akkora képzelőerőm, mint neked tényleg nincs, mert te nem is ebben a világban élsz, hanem egy álomvilágodban, amit nem vagyok benne biztos, hogy meg tudsz-e különböztetni az igazitól. Áruld már el az igazi okot, amiért azokat vetted és amiért itt vagyunk!
- Elég türelmetlen fickó vagy.
Ekkor kapta fel a vadember a vizet.
- Egész ideáig vártam! Már napok óta követlek és fogalmam sincs hova vagy miért! Áruld, végre el mit keresünk itt ebben a tetves városban!
- Pedig már elmondtam.
- Mit? Melyiket? Házad van itt? Boltod van itt? Szolgáid vannak itt? Kastélyod van itt? A szíved ide rejtetted, hogy halhatatlan legyél? Házas vagy és itt a nejed? Melyik az igaz? Miért vagyunk itt? Miért vetted azokat? Miért húzod az agyam?
- Megjöttünk.
A vadember nevéhez méltón teljesen kiborult és szinte már eszelős tekintettel nézett a nekromantára, aki vele ellentétben teljesen nyugodt volt. Sőt, a szája egyenesen egy halvány mosolyra húzódott hisz élvezte a munkája gyümölcsét. Napokig húzni valaki agyát mindenféle álhírekkel és várni mikor kérdezi meg komolyan, hogy hova is mennek valójában. Szinte kezdett megijedni, hogy a másik tényleg türelmesen kivárja, míg megérkeznek az ő valódi üzletéhez, de nem így történt, sőt a legjobban időzítette a dührohamot. Most meg azzal a nagyon ostoba tekintetével néz rá, meg a boltra. Ez olyan jól sült el, hogy Kiya magában táncot jár, míg a külvilág számára csak halványan mosolyog. A vadember pedig néz az üzletre és nem is tudja hirtelen, hogy mit csináljon. Vajon a nekromanta megint csak át akarja őt verni? Megfontoltnak kell lennie. Így is nyit be. Bent szétnézve megállapítja, hogy nem tudja, pontosan miket árulnak itt. Volt néhány uborkásüveg, amikben zavaros fura levek lötyögtek, meg fel volt akasztva egy kitömött varjú is, az egyik polcon pedig csak randábbnál-randább kalapok voltak. Vagyis olyasmik, amiket a nekromanta vett ide. A pult mögött egy fiatal hó hajú lány várta a vendégeket és őket meglátva vidáman felkiáltott.
- Jaj, főnök nem is vártuk magát. Sonan! Itt a Főnök úr!
Egy hátsóbb szobából, valószínűleg a raktárból egy hó hajú fiatal srác lépett elő, aki nagyon hasonlított a lányra. Talán testvérek merült fel a Vademberben. A fiú szeme is felderült a nekromanta láttán. Ezek szerint tényleg ismerik.
- Üdvözlöm Főnök úr. Ha kívánja, intézem a szobáját.
Kiya mint egy valódi úr, aki parancsoláshoz szokott csak legyintett egyet miközben a pulthoz sétált és letette rá a zsákját.
- Elég lesz, ha estére megcsinálod. Ezeket majd eladhatjátok. Pár napig itt leszek, mert dolgozni fogok valamin. Ez a nagydarab velem van. A neve Garamaru. Ha tudtok, akkor szorítsatok neki is helyet.
A két fiatal lelkesen bólogatott a hullagyalázó szavaira, mint két okos kis alkalmazott. Az utolsó mondatra kapta a lány idegesen a szája elé a kezét.
- Jaj, Főnök úr, de nincs is annyi ágyunk, hogy vendégeket fogadjunk.
Kiya most is csak legyintett.
- Ugyan biztos vagyok benne, hogy megoldjátok. Ügyes méhecskék vagytok.
A lány alaposan gondolkozóba esett valami megoldáson mikor a Vadember előállt vele. Kinézetéhez nem illő udvariassággal szólt közbe.
- Ugyan! Nem akarok problémát okozni. Akár egy fogadóban is elalszok én. Semmi gond.
Ez a megoldás tetszett a két fiatalnak mivel tényleg nem volt hely a nagydarab idegennek a házban, talán csak ott lent a pincében ahova nem jártak le, mert a Főnök ott csinált olyan dolgokat, amikről inkább tudni sem akartak. A nekromantának viszont ez nem tetszett.
- Ugyan megoldják majd. Nehogy már egy fogadóban húzd meg magad miközben itt a házam is.
- De tényleg nem kell! Jó lesz nekem a fogadó is. Nem akarok gondot okozni nekik.
A nekromanta ezen meg is sértődött és elvonult hátra. Csak az ajtóból jegyezte meg szinte már gyerekes hisztivel.
- Rendben csinálj, amit akarsz!
A Vadember fáradtan sóhajtott és megvakarta a fejét. Időnként tényleg olyan érzése volt a társával kapcsolatban mintha egy nagy gyerek lenne. Egy nagy gyerek, aki ha kell, akkor bármilyen erkölcstelen és embertelen dolgot megtesz bűntudat nélkül. Ez a gondolat mindig megijesztette kicsit. A testvérpárhoz fordult.
- Ti, hogy bírjátok elviselni?
A lány ezen elmosolyodott, szinte ragyogott a mosolya.
-A Főnök úr kicsit fura, de ha kellő távolságtartással kezeljük, akkor csak egy folyton bohóckodó kedves figura lesz.
Érdekes szavak. El is gondolkozott ezen a Vadember majd észbe kapva kezet nyújtott a bátynak.
- Jaj, bocsánat bár már elhangzott, de Garamaru vagyok.
- Oh igen. A nevem Kouichi Sonan. Ő pedig itt a húgom Yui.
- Jó napot kívánok!
Meglepően átlagosaknak tűntek. A Vadember nem bírta megállni kérdés nélkül.
- És mondjátok mégis, hogy lettetek a hullagya…khm… a főnökötök alkalmazottai?
Összenéztek majd a fiú szólalt meg.
- Éppenséggel van egy kis időm. Ha érdekli, elmesélhetem. Addig is elkísérem a Patkolt Póniba. Az tiszta és rendes hely.
Út közben a fiú elmesélte a másiknak, néhány terhelő részletet kihagyva, hogy miképp mentette meg őket a nekromanta és szerezte vissza a házukat. Arról is mesélt, hogy lakrimákat szokott készíteni és azokat is kiteszik az üzletbe. A vadember ki sem nézte volna a hisztis kölyökből, hogy van ilyen jószívű. Sőt, egyáltalán az is új volt számára, hogy készít lakrimákat. Ezzel a képességével eddig nem dicsekedett el. Még nem is nagyon volt biztos pont, amit elhihetett a hullagyalázó történeteiből. Ez volt az első eset, hogy valamit bizonyítani tudott azokból a hihetetlen dolgokból. Egyébként azt sem tudja, biztosan, hogy hány éves a srác vagy hol született. Ide is csak, mint idegen érkezett. Jól csinálja, hogy rejtélyes maradjon, azt el kell ismerni. A fogadóhoz megérkezve meghívta volna a srácot egy italra, de az mivel nem fogadta el ezért elvitelre rendelt neki meg a húgának egy pár süteményt. Miután elköszöntek egymástól rögtön felment a szobájába és lepihent. Az út jobban lefáraszthatta, mint gondolta így csak este tért magához. Lemenve, meglepve fogadta, hogy még van élet a fogadóban. Az asztaloknál ott ülnek a falusiak, beszélgettek, iszogattak, jókat nevettek. Tényleg jó hely, állapította meg magában. Rendelt magának egy hatalmas adag sültet, amit egy ültő helyében elfogyasztott. Leöblíteni sörre hívták meg a helyiek, akik barátságosak voltak vele. Mint megtudta megszokottak errefelé az átutazók és örömmel is fogadják őket. Szívesen hallgatták a kalandjait ő pedig megtudta, hogy szokták látni a srácot, aki Kiya-nak dolgozik, mert segít, ahol tud, míg nem megy az üzlet kárára. Rendes fiú. A vadember nem is értette, hogy miképp lehet ilyen átlagos élete annak a fura figurának, aki denevérekkel teli kastélyokról ábrándozik. Miközben beszélgettek azért szép lassan fogyatkozott a társaság. Volt, aki, maga távozott volt, aki időre ment, de volt, akiért a gyerek vagy az asszony jött. Végül Garamaru magára maradt. Ivott még párat majd ledőlt pihenni még. Az utazás alaposan lefárasztotta. Reggel úgy ébredt, mint egy valódi herceg. Az esti dorbézolás és ivászat meg azoknak az alapos kipihenése tettvággyal töltötte el. A reggelije után, amire semmi panasza nem lehetett járt is egyet a városban. Az a környék ahol a nekromanta üzlete volt kicsit kívül esett a forgalmasabb részektől, úgyhogy úgy döntött ma arrafelé néz körül. A piac olyan volt, mint minden más piac, hasonló jó helyen fekvő városokban. Itt voltak a helyi árusok is a kis bodegáikkal árultak zöldségeket, gyümölcsöket, egy idős néni különböző gyógynövényeket, de a kereskedők nagyobb és színesebb választéka is feltűnt. Ruhák, sózott halak, fűszerek, díszes bútorok, tükrök, használati tárgyak. El lehetett ott nézelődni. Főleg mikor feltűnt egy színes kocsikaraván. A kocsik oldalain plakátok erőművészekkel, akrobatákkal idomított állatokkal, de a már-már szemet bántóan színes ruházatot viselő nyurga bohóc volt a legszembetűnőbb, aki a legmagasabb kocsi tetejéről kiabált az embereknek.

- Tisztes publikum! Szépasszonyok és jó urak! Tessék csak megnézni a híres neves Osvaldo társulat páratlan és lélegzetelállító műsorát. Láthatnak félelmetes vadmacskákat úgy meghunyászkodva akár egy kiscica a Rettenetes Matsuta idomár ostorától. Láthatják az Angyalarcú Akane-t, a levegő úrnőjét, ahogy hajmeresztő magasságokban egyensúlyozik a kötélen. Itt lesznek a Kimura testvérek, akik a súlyos fémgolyókat úgy dobálják, majd mintha pehelykönnyű papírból lenne. Ne, hagyják ki! Kedves társaságunk csak rövid ideig időzik itt a városban. Az első előadásunkat pedig még ma megtartjuk a város keleti kapujánál. Jöjjenek el és hozzák a barátaikat is. Hova? Hát megnézni a Híres neves Osvaldo társulat előadását. Láttak már félelmetes vadmacskákat úgy meghunyászkodni…
A Vadember az egyik kereskedő bódéja mellett nézte végig, ahogy a kocsik elmennek. El is döntötte, hogy este elmegy majd megnézni. Ki tudja, meddig tervez a hullagyalázó még itt maradni. Kár is lenne ezt kihagyni. Egy darabig még járkált a városban. Megnézte a helyi kereskedők üzleteit, a templomot, a főteret, fontosabb épületeket, majd dél körül visszatért a Patkolt Póniba. Az ebédjét nem magányosan töltötte mivel egy kereskedő társaságában étkezett, akivel akkor találkozott. Ahogy szoktak megosztottak pár pletykát egymással. A Vadember elmesélte milyennek találja a helyi piacot és, hogy miféle emberevő öregasszonyokkal találkoztak múltkor, a kereskedő meg, hogy az előző városban milyen olcsón jutott textíliához és hogy a környéken eltünedeznek a gyerekek. Sötét varázslókat sejtenek a dolog mögött. Garamaru is kifejtette a véleményét, hogy ha nincs jobb ötletük, akkor mondják mindig a sötét varázslókat. Jó hangulatban megebédeltek és a kereskedő is felment lepihenni. A Vadember még megjegyezte neki, hogy megérti ő is szinte átaludta az előző napot. Ezek után estig ott volt a fogadóban és iszogatott. Meg is ismert egy csinos nőt. Ő is csak átutazóban volt, de megbeszélték, hogy közösen elmehetnének a cirkuszba. A Vadember igyekezett elkápráztatni a nőt hősi történeteivel. Hogy ez mennyire volt sikeres, azt nem tudta, de úgy érezte jól halad. Mikor eljött az idő akkor el is indultak. Ahogy a bohóc mondta a keleti városkapuhoz. Nagy sátrak voltak felállítva és több bódé ahol finomságokat lehetett venni. Garamaru valódi úriemberként befizette a nőt és magát vattacukorra. Ahogy közösen megnézték mi van ott láthatták sok lehetőséget biztosít a hely a szórakozásra. A nekromantának dolgozó testvérpárral is találkoztak. Tőlük, mint megtudta a hullagyalázó sértettségében bezárkózott a pincébe és még az óta se jött elő. Még a cirkusz se érdekelte. Mikor eljött az idő mind bementek a legnagyobb sátorba megnézni a műsort. Teljesen olyan volt, ahogy egy cirkuszi sátornak ki kell néznie. Középen a porond, körülötte a nézőtér. A világítást fény lakrimákkal oldották meg. Megérkezett a korábban hallott bohóc és mindig ő olt az, aki felkonferálta az aktuális következő fellépőt. Persze bolondozva és a köré is műsort felépítve. Volt, hogy egy több méteres pergament húzott elő a zsebéből, hogy arról olvasson fel egyetlen nevet volt, hogy egy másik bohóc mindig megzavarta és nem hagyta, hogy elmondja, amit akar… A közönség mindenesetre nagyon jól szórakozott. A Vadember röhögése szinte elnyomta a többiekét. Neki különösképpen tetszett a festett képű hülyéskedése. Persze a fellépőkre se lehetett panasz. Matsuta idomár tényleg nagyon jól bánt az állatokkal. Hihetetlen mutatványokat csináltatott a tigrisekkel. Két lábra álltak, labdáztak, egy karikán átugrottak. Amit csak akart a mesterük. Ez is érdekelte a Vadembert hisz az állatok közel állnak hozzá. Bár inkább mind vadászatokon zsákmány és tisztelt ellenfél. Azért nem volt problémája ezzel se. Akane pedig tényleg nagyon csinos nő volt és ahogy abban a magasságban sétált azon a vékony kötélen a közönség lélegzetvisszafojtva nézte. A Vadember fejében azért megfordult a gondolat, hogy ő könnyebben átmenne ott. Például madárrá változva. De attól még tetszett neki a dolog. A dobok által keltett feszültség átragadt rá is és a nő által hordott a testére feszülő fehér ruha szintén sokat dobott az előadáson számára. A két izomember produkciója viszont nem nyűgözte le. Folyton a mellette lévőket zavarta azzal, hogy az semmiség ő is könnyedén megcsinálja. Sőt! Kétszer olyan nehéz súlyokkal is menne. A fináléban az izomemberek által kifeszített kötélen sétált át Akane miközben alatta a tigrisek feküdtek. A közönségnek nagyon tetszett. Mikor az előadásnak vége lett a Vadember a megismert hölggyel és a testvérpárral még sétáltak kicsit és megbeszélték mennyire élvezték az előadást. Mindenki meg volt elégedve. A fehér hajú húg még mindig a hatása alatt volt. Lelkesen ecsetelte milyen bátor volt az idomár vagy, hogy milyen ügyes a kötéltáncos vagy az erőművészeknek milyen ereje volt. A bátyja igyekezett tapintatosan a tudtára adni, hogy kicsit sokat beszél, de a Vadembert és a kísérőjét nem zavarta. Élvezték a tiszta szívű lány beszámolóját a műsorról, amit az előbb láttak. Akkor tört ki a káosz. Hirtelen sikolyok és menekülő emberek érkeztek az egyik sátor felől. A Vadember és Sonan a lányok elé álltak, hogy ne sodorja el őket a tömeg. Az utolsó menekülőnek egy kis cingár fiatal srácnak Garamaru megragadta a karját és nem túl bizalomgerjesztő hangsúllyal megkérdezte mégis mi történt. Próbálta volna tépni a szorításból ki magát a srác miközben mondta, hogy elszabadultak a tigrisek. Mivel tapasztalt volt már az ilyen helyzetekben a Vadember elengedte a srácot, hadd fusson és a bátynak meghagyta, hogy vezesse biztonságba innen a lányokat. Ő pedig elindult arra amerről a menekülőket látta. Közben lassan átalakult. Megnőtt, az arca és egy bikapofává alakult és szarvai nőttek. Megérkezve hamar felmérte a helyzetet, ami nem nézett ki jól. Három tigris körözött egy nő és a látszólag fia körül. A nő igyekezett úgy állni, hogy a gyereke és a vadállatok között legyen. A tömeg pedig csak állt és nem mert közelebb menni. Ebbe a szituációba robbant be a Vadember szó szerint. Az egyik tigrisbe akkorát rúgott nekifutásból, hogy az állat egy fájdalmas nyikkanással több métert repült és mikor földet ért úgy maradt. A másik kettő egyszerre ugrott a Vademberre. Az egyik a lábába, a másik a védekezésre emelt balkarjába harapott bele. A fájdalomtól a harcos felnyögött majd összeszedve az erejét megragadta a karjába harapó macskát és azzal kezdte el püfölni a másikat. Elég abszurd látványt nyújtott, ahogy a bikaember egy tigrissel csapkodott egy másikat. Főleg mert közben a háttérben a legnagyobb sátor mágikus fényjelenségek kíséretében beomlott. A Vadember amint végzett az ellenségével és eldobta érkezett is a városőrség. Alabárdos, páncélos katonák. Vezetőjük egy parancsoláshoz szokott hangú, bajszos férfi egyből kiadta az utasításokat és pár katonájával elindult a Vadember felé, aki kicsit azért aggódva várta mi fog történni. Mikor odaértek hozzá akkor ő is meglepődött, hogy a vezető kezet nyújtott neki.

-Sander városőr parancsnok. Köszönjük a segítséget. Ön a nap hőse. Több ilyen emberre lenne szükség. Az embereim elkísérjék a helyi ispotályba, ha szükséges.
A Vadember elkezdte visszavenni az eredeti alakját és megrázta, azt a kezet.
- Köszönöm parancsnokúr, de nem szükséges. Örültem, hogy segíthettem. Egyébként Garamaru vagyok. Lehet sejteni mi okozta ezt?
- Még mi se tudjuk, de kiderítjük, abban biztos lehet.
Ekkor az egyik katona ordította a parancsnok nevét és a ponyva alól gyerekeket vezettek elő a társaival. Mindenki meglepődött ezen. Főleg mikor kiderült, hogy a környékről elrabolt gyerekek voltak azok. Azért rabolták őket, hogy olcsó munkaerőként használják őket. A cirkuszosok mind egy szálig eltűntek és a gyerekek pedig nem tudták elmondani mi történt. Annyit tudtak elmesélni, hogy mikor kint a tömeg sikított az állatok miatt, akkor hirtelen sötétség lett és bent a cirkuszosok se tudták mi történt. Előbb dühösek voltak, majd értetlenek, de elkezdtek sorban elcsendesedni és a félelem lett rajtuk úrrá. A gyerekek, azt hitték ők is sorra kerülnek, de nem. A ketrecekbe zártak is ki lettek szabadítva, de nem tudták kinek köszönhetik. A nyomozás se tudta ezt kideríteni vagy, hogy hova lettek a cirkuszosok. Bár a Vadembernek volt egy sejtése. Ő mindenesetre mikor visszatért a fogadóba megtudta, hogy a kísérője jól van, de a nagy ijedtség úgy kimerítette, hogy már lepihent. A testvérek is jól voltak. A hullagyalázó csak napok múlva volt hajlandó elhagyni a pincéjét. Fura fémes szag áradt belőle és a Vadember lemerte volna fogadni, hogy néhány termék, amivel bővült közben a bolt árukészlete a cirkuszból lett beszerezve. Matsuta idomár övét biztosra felismerte. Viszont Kiya egy szóval se utalt semmire és mintha a testvéreket se érdekelte volna a dolog. Garamaru szívesen rákérdezett volna, hogy mit tett a testekkel a nekromanta, de eszébe jutottak a fiatal lány szavai. „A Főnök úr kicsit fura, de ha kellő távolságtartással kezeljük, akkor csak egy folyton bohóckodó kedves figura lesz.” Így elfogadta, hogy megmentett egy csomó gyereket és nem érdekelték a részletek.

//Mivel kezd sok lenni a karakter kipróbálom a színek használatát a párbeszédeknél.
Kiya
Garamaru
Scitt//




-Ez volt az utolsó alkalom, hogy bármit is kértem tőled! Én, kövesselek városokon keresztül, sötét legalja késelőkbe, olyan ügyekbe, amik lehet törvénybe ütköznek úgy, hogy el se mondod, miről van szó, de te képtelen vagy egy vadászatra velem jönni anélkül, hogy ne vágnád folyton a fejemhez micsoda kegyet gyakorolsz ezzel!
-Pontosan! Már belefáradtam, hogy ennek a hullának a hátán üljek, meleg van, szomjas vagyok, unatkozom és ez nem egy város ahol van nézni való vagy valami, amiből hasznom származhat. Ez egy kopár hegy a semmi közepén. Méghozzá annak a bezárt bányavárosnak a temetőjét is feltúrta már valaki!
-Hallod mit beszélsz? Mit vársz? Avatassalak szentté, amiért hajlandó vagy egy oszló tetem hátán ülve elkísérni valahová úgy, hogy közben nem tudsz sírokat meggyalázni?
-Megérdemelném!
-Mindárt érdemelsz te olyat…
-Garamaru úr, kérem nyugodjon meg! Már mindjárt ott kéne lennünk a bánya bejáratánál.
Nem hétköznapi látványt nyújtottak. Egy hegy szinte függőleges fala mentén egy nagyjából fél méter széles kis ösvényen topogtak a falhoz lapulva. Elől ment Garamu az idegességtől és hőségtől vörös fejjel, ami színben így passzolt a sisakjához. Kiya épp egyes számú Kimura tesó nyakában ült egy fekete napernyőt tartva maga fölé. Mögöttük pedig Scitt sétált, az öltönyében, egy másfél méterszer, másfél méteres térképet tartva maga elé, ami mögül ki se látott rendesen. Ebből lett is baj ugyanis a lába levegőt ért és egy éles sikkantással megindult a mélység felé. Vagyis indult volna, ha korábban nem készülnek fel erre és kötik magukat egymáshoz Kiya elszakíthatatlan kötelével. Így a fiú csak kicsit megütötte magát a falnak csapódva, de azt leszámítva sértetlenül csüngött le az élőholt oldaláról. Viszont a térkép lassan ringva a levegőben, megindult a talaj felé.
-Gratulálok! Miért engedted el?
-Jól vagy fiú?
-Elnézést mester! Nagyon megijedtem.
-De ott van rajtad a kötél! Térképből meg csak az-az egy volt.
-Ne legyél már ekkora tulok kölyök! Húzd fel! Semmi baj fiú! Kiya repülj már le a térképért!
-Miért én?
-Mert te vagy a leggyorsabb a levegőben.
-Köszönöm az elismerést, de egész ideáig irányítottam Kimura Egyet. Teljesen kifáradtam. Nem tudok repkedni.
-Mi van? Máskor az se gond, ha egy napig cipelteted magad.
-Jaaaaj! Olyan meleg van!
-Hogy rohadna… Húzd fel a kölyköt én érte megyek.
-Elnézést Garamaru úr!
Kikötözte magát, feketerigóvá változott lerepült a térképért, ami szerencsére valami sziklába vert indokolatlannak látszó rozsdás fémrúdon fenn akadt, visszarepült ahol egy rántással fel lett már húzva a kölyök, annak a kezébe adta, előre repült, visszaváltozott és újra megkötötte a derekán a csomót.
-Jó sokáig tartott.
-Vártad volna meg fél lábon.
-Tessék?
-Láttam lent egy szép virágot!
-Oh, te kis romantikus lélek.
-Hogy nyalnád… A bányászok annak idején, hogy vitték itt le a köveket?
-Azt, olvastam, hogy kötélpálya volt építve és azon utaztatták le. Csak mikor a bánya bezárt, a fémköteleket visszabontották és a hegy túloldalán lévő akkori építkezésnél használták fel.
-Láttam is valami rudat, ami a hegy oldalába volt verve. Azokat miért nem vitték magukkal?
-Gondolom, mert sok munka lett volna kivenni onnan.
-Ez fura. Látnunk kéne a bánya bejáratát.
-Biztos jó az a térkép Fiú?
-Én…én…én…a Hivatalos Fiore-i Bányászcéhtől szereztem be. Jónak kell, hogy legyen.
-Pedig itt nincs semmi. Várjál már! Kiya ott van fölötted valami kiszögellés.
-Oh! Valóban… Talán ezt keressük…
-Egy kis lelkesedéssel, mennyivel jobb lenne ez... Hagyjuk! Van egy ötletem! Én kibogozom a kötelet, amivel a hulládhoz vagyok kötve, te is kikötöd magad, felállsz a nyakába és pont fel tudsz kapaszkodni oda. Ott meg valamihez kikötöd a kötelet és felmászunk.
-És ha leesek?
-Majd a hulla fogja a lábad. Meg én is elkaplak, ha zuhansz.
-Nem hangzik jó tervnek. Miért nem Scitt mászik?
-Én? Hát… Öhm… Hát…
-A fiú túl kicsi nem éri fel. Ne hisztizz már! Mindjárt ott vagyunk!
-Hé! Én nem hisztizek, hanem gonosz varázslóhoz méltó rideg logikával rávilágítottam a tervedben rejlő hibákra!
-Ez, de jól hangzott mester!
-Ez csak természetes.
-És mi a terved, óh nagy gonosz varázsló, aki fél a magasban.
-Mondjuk te felrepülhetnél madárként én meg feldobom a kötelet és elkapod.
-És ha leesik a kötél? Madárként, azt azért nem bírnám el.
-Akkor bikaként felemelhetnél engem meg Kimurát és nem kéne mászni.
-Akkor ha megcsúszik a lábam, akkor zuhanunk mind mert, hogy Scitt hármunkat nem tart meg az biztos.
-Olyan negatív vagy.
-Én csak tanultam tőled és gonosz varázslóhoz méltó rideg logikával rávilágítottam a tervedben rejlő hibákra.
-Garamaru úr, is felismeri a mester nagyszerűségét, hogy tőle tanul?
-Mi? Nem én csak…
-Oh, Vadember teljesen zavarba hozol. Persze nem lep meg a dolog, de nem hittem volna, hogy pont egy sziklaszirten jön a felismerés számodra milyen menő is vagyok.
-Hagyjatok már! Ezt nem hiszem el! Mi lenne, ha rákötnénk a kötél egyik végét az esernyődre, én felrepülnék és te azt nyújtanád fel.
-Hagyjuk felrepülök én.
-Mi? De, azt mondtad...
-Nem hallak! Süvít a szél a sziklák közt!
-Nincs is szél te kis…
De a nekromanta már fel is repült. Ezek után hamar feljutottak. Kimura visszatért a saját síkjára, ők meg egy nagyobb immár szekérnyi széles kiszögellésen álltak, ami egy barlang bejáratához vezetett. Látszott a mesterséges kialakítás rajta. Nemcsak a csákánynyomok és a tartógerendák miatt, hanem mert sínek vezettek benne, de a talpfák már olyan régiek voltak, hogy szét voltak korhadva. Már ameddig beláttak ugyanis a bánya mélyéről teljes sötétség nézett vissza rájuk. Tartottak is egy kis pihenőt. Ami, azt jelentette, hogy Kiya kicsit úriasan lecsüccsent, a Vadember ledobta magát, Scitt pedig föltekerte a köteleket eltette a nekromanta táskájába ás nekilátott előhalászni a fémbögréket, mindenkinek ő öntött bele vizet, az általa készített szendvicseket is előhalászta, kiosztotta azokat, adott szalvétát is, amit finoman az ölükbe helyezett. Mármint Kiyának mert Garamaru ekkor már rászólt.
-Ülj már le te is fiú!
-Hadd, tevékenykedjen! Az esernyőm nincs kezem tartani.
-Oh, azonnal mester!
-Ne használd már ki!
-Ez mióta kihasználás?
-Garamaru úr, engedelmeddel én már többször kifejtettem, hogy ezen, szolgálat megtiszteltetés…
-Ne beszélj már baromságokat! Nem látod, hogy csak ugráltat, mint valami szolgát!
-Nana! Ott még nem tartunk. A szolgámnak lenni kiváltság lenne.
-Elnézést mester amiért ilyen sokat gondoltam magamról!
-Beképzelt barom vagy te nem más.
-Az bezzeg nem ugráltatás, hogy te ide a semmi közepére elráncigálsz.
-Mit ráncigáltalak? Megkértelek, de már meg is bántam.
-Nem szégyelled magad, hogy így beszélsz velem azok után, hogy idekönyörögtél?
-Könyörögtem? Mindjárt lenyomom a torkodon ezt a…
-Jaj, kérem Garamaru úr, azt a szendvicset külön magának készítettem mivel múltkor említette, hogy szereti a lilavadkan sonkát.
Ezzel sikerült a Vadembert lenyugtatni. Meg is ebédeltek mind. Bár szegény Scitt napernyőt tartó keze igencsak elfáradt közben. De rögvest nekilátott elpakolni és előkeresni, a bányász sisakokat és a lámpásokat. Kiya ezt egykedvűen figyelte, de aztán csak közbe szólt.
-Nem jó.
-Bocsásson meg mester az ügyetlenségemért! Mi a probléma? Minden sisakot kifényesítettem és ellenőriztem a lámpásokat is, hogy megfelelő-e bennük az olajmennyiség.
-Ez csak kettő.
-Parancsol?
-Ez csak két sisak és két lámpás. A tied hol van?
-Ezt úgy érzem nem értem mester.
-Te sisak és lámpa nélkül akarsz bejönni?
-Én? Bemenni? Oda?
-Nincs mitől tartani fiú! Mi vigyázunk rád.
-Én nem. Aki, engem akar szolgálni, az tudjon magára vigyázni!
-Ne gonoszkodj már vele Hullagyalázó! Ne félj fiú nem lesz baj!
Ez a megnyugtatás nem volt túl meggyőző. Remegett a Scitt lába, ahogy beléptek a barlangba. Mindhármukat megcsapta a dohos levegő szaga és a kinti hőség után a benti hűvös egyiküknek se esett jól. Még a mágikus köpenyt hordó Kiyának is végigszaladt a hátán a hideg. Ahogy haladtak egyre beljebb, úgy szűnt meg minden fény körülöttük. Csak addig láttak amennyit a lámpások bevilágítottak. Hangok közül is csak a saját légzésük és a lépteik voltak, amiket visszavertek a falak. Ezt a kellemetlen csendet a legfiatalabb törte meg.
-Öhm…Izé…Elnézést, de…Garamaru úr! Lenne szíves elismételni miért is vagyunk itt?
-Wendigóra fogunk vadászni. Eltűnéseket jelentettek be a környékről. Úgyhogy van rá esély, hogy wendigók telepedtek be ide. Mikor pedig erről hallottam, azt gondoltam, de jó lehetőség ez. Megtanulnám felvenni az alakjukat és segítenénk újra népszerűvé tenni ezt a környéket.
-Attól még, hogy nincsenek emberevő szörnyek attól még ez egy unalmas hely marad ahol még a fű se nő.
-Akkor is megtanulnám felvenni az alakjukat és nem támadnának utána emberekre.
-Mit kell tudni a wendigókról Garamaru úr?
-Nos, nagyokat tudnak ugrani és gyorsak.
-…
-…
-…
-Ezen felül?
-Ennyi nem elég?
-Elnézést!
-Kicsit jobban is utána járhattál volna. Hogy néznek ki?
-Kék a lábuk és három lábujjuk van.
-Mekkorák?
-A lábuk akkora, mint egy emberé.
-Várj! Te szoktál olyat növeszteni. Csak annyit tudsz róluk, amennyit a lábukról tudsz?
-Természetesen nem! Utánuk jártam.
-És mit derítettél ki.
-Hogy a sziklák közt élnek barlangokban és itt egy régi bánya.
-…
-…
-…
-Ennyi?
-Mert?
-Múltkor is ez volt! Eljöttem veled vadászni te meg elfelejtettél utánanézni, hogy mit is kéne kiirtani arra a dögre meg nem hatott az árnymágia!
-Milyen állat volt az mester?
-Hát olyan izéféle állat. Kicsi.
-Óh, értem. Köszönöm a magyarázatot mester!
-Neki miért fogadod ezt el? Nekem meg csak hallgattál!
-Elnézést!
-Mindig csak bocsánatot kérsz!
-Amúgy tudod mi az a elnézés?
-Nem. Mi mester?
-Höhö!
-Mit röhögsz, te tudsz bikává változni?
-He? Te büdös!
-Előttünk van valami!
A folyosó kiszélesedett és egy nagyobb természetes barlangba léptek be. A plafont már be se világította a lámpák fénye olyan nagy volt a belmagasság. A sínek itt több folyosóra vezettek el. És volt valami faemelvény is, amiről mintha annak idején berakodni kellett volna valamit. Figyelmüket viszont nem ez, hanem a teremben szétszórt sziklahalmok keltették fel. Főleg a terem közepén volt egy nagyobb embermagas sziklarakás. Scitt volt, aki óvatosan rákérdezett.
-Öhm… Mester ezek micsodák?
-Ezek? Bányászkenyerek.
-Oh! Még nem hallottam róluk. Mire valók?
-Ezekből sütötték ki a vasat.
-Tényleg?
-Ne higgy neki! Csak hülyeséget beszél. Ahhoz kohó is kéne.
-Kivéve ha volt egy fémmágus.
-Fémmágus?
-Olyan mint a tűzmágus, de ő fémet tud teremteni és formázni.
-Ha lett volna itt egy ilyen, akkor miért nem a falból szítta ki a vasat? Miért kellettek volna bányászok.
-Mert így költséghatékonyabb.
-Mi? Mi költséghatékony? Ide felcihölni az ételt nekik, lecihölni őket, ha hazamennek, ha megsérülnek fizetni az ellátásukat, fizetni a bérüket...
-Mert szerinted mik ezek?
-Hát… Ezek…Olyan… Izék.
-A középsőn valami világit.
Tényleg valami visszaverte a lámpások fényét. Mikor odamentek akkor a vadember vette a bátorságot odamenni és közelebbről megnézni. Kézbe vette a szeméhez emelte majd rémülten eldobta.
-Ez egy fog! Aranyból!
-Aranyból? De… Várj csak… Azt, a sziklát vedd már el onnan!
-Mert?
-Mert azért! Mindjárt meglátod.
A vadember így tett majd meglepettségében le is ejtette a sziklát ugyanis az alól egy agyonnyomott ember maradványait világította meg a lámpafény. Még valamennyi haj is volt rajta.
-Na, mégiscsak lesz nekem is hasznom ebből.
-HOGY LEHETSZ EKKORA EGY TISZTELETLEN GÖRÉNY!
A férfi ordítása betöltötte a barlangot, aminek fala megsokszorozva verte vissza. Kiya csak vigyorgott ezen, de vigyora lefagyott mikor a fejük fölül, a hangok alapján, mintha az egész plafon megmozdult volna. Mindhárman behúzták a fejüket és a hangzavar egyre nagyobb lett. Mintha kövek csapódtak volna egymásnak és nemsokára egy nagyobb emberfej méretű szikla landolt Kiya mellett. Azt, pedig több tucat követte. Kisebbek nagyobbak. Az egyik dióméretű lepattanva eltalálta Scitt bokáját, aki elesett. Garamaru a karját balkanokéhoz hasonlóvá változtatva teljes erejéből feldobta a lámpását, ami nagy erővel nekicsapódott egy olyan lénynek, amiről nem kellett szakértőnek lenni, hogy felismerjék mi az. Igaz addig inkább csak épületeken látták faragva őket, de egyikükben se volt kétség, hogy az egy vízköpő lehet. Méghozzá látszólag megszámlálhatatlan mennyiségben röpültek fölöttük. Az eltalált azzal nem is foglalkozott, hogy olaj ég rajta. Az barlang oldaláról valami bemélyedésből egy sziklát tépett ki és hajította le rájuk. Megfigyelhették, hogy közben nem egyenesen repült, egyértelműen közelített hozzájuk. Ezen a kaotikus helyzeten Kiya próbált segíteni.
-Csukjátok be a szemeteket!
Majd egy fénytollat előkapva zöld gyöngybetűkkel felírta a levegőbe a Shine szócskát, ami vakító fehér fénnyel beragyogta az egész szobát. És… nem változott semmi. A Vadember az utolsó pillanatban ugrott el egy dinnyényi szikla elől, ami bezúzhatta volna a fejét.
-Kösz szépen Hullagyalázó! Hatalmas segítség vagy!
-Te bosszantottad fel a wendigóidat!
-Ezek nem is wendigók!
-Mester kérlek segíts!
-Maradj nyugton kölyök!
-Dobd be a csillébe és mássz be mellé. Van egy ötletem.
-Ha olyan…
-Kuss és siess!
Szívesen visszaszólt volna, de most lenyelte. Felkapta a kölyköt, behajította a kiskocsiba és mellé ugrott.
-Ez eddig hülye ötlet!
Kiya nem foglalkozott vele. Rohant ő is a kocsi felé és mikor beugrott melléjük fénytollával a Double és a Pillow szót írta egyenesen a fejük fölé. Ami, párnává változva rájuk zuhant. Továbbra is dobálták a vízköpők rájuk a sziklákat és a köveket. Mire leérkeztek a földre egész nagy halom alá sikerült őket temetni. Mikor mind összegyűltek akkor elkezdték óvatosan megközelíteni az új sziklahalmukat. Körbevették és az egyik le is borított róla egy nagyobb követ. Ekkor mintha csak papírból lettek volna lökte le magukról ezt az egészet a Vadember fekete bika alakban és suhintott kalapácsával a vízköpők közé. Szó szerint mintha sziklákat próbált volna szétcsapni. Csak egyet sikerült a másikhoz hozzácsapni, de túl nagy kár nem keletkezett egyikben se. Másik oldalról egy csettintés hallatszott mire négy lándzsás-pajzsos élőholt jelent meg és döftek a meglepett vízköpők felé, amiknek a bőrét nem ütötte át a csontlándzsa. Újabb csettintés és a nekromanta felrepült a levegőbe. A küzdelem igen rosszul alakult, aminek a vízköpők kőbőrén túl, a legfőbb oka az volt, hogy nem láttak az orrukig se. Egy éles karom végigszántotta a Vadember mellkasát, aki felhördült és visszakézből viszonozta. Csakhogy minden egyes csapása után érezte, ahogy megremegett a keze a kalapácsa nyelén. Hallotta maga mögött Scitt sikolyait és nem gondolkozott sokat. Teljes erejéből olyat rárúgott a csille hátára, hogy az úgy indult meg mintha ágyúgól lőtték volna ki. Közben három vízköpőt elsodort. Egy szikla miatt majdnem kisodródott. Méterekig szikraesőt húztak a kerekei, de aztán félrepattant az a kő a kölyök meg eltűnt a sötétségbe. Csakhogy az a szikraeső más előnyökkel is járt. Meggyújtotta a nekromanta korábban idézett párnáját. Ha akarta volna se sikerül ez így a Vadembernek. Ki is tervezte használni a szerencséjét és elkezdett hátrálni a tűz felé, hogy lásson. Közben felülről csettintések hangját verték vissza a falak és mintha itt-ott kövek koccantak volna egymásnak. Valahol csontok ropogtak. Garamarunak viszont nem volt ideje ezzel foglalkozni. Széles kalapácsütésekkel igyekezett távol tartani magától a támadóit, de azok kezdték körülvenni. Újabb és újabb kőkarmok hasították fel a testét és bár mindegyiket viszonozta egy-egy kalapácscsapással, de érezte, ahogy rohamosan fogy az ereje. A vérétől már sikamlós volt alatta a kő. Meg is csúszott és mikor lendítette a kalapácsát a legközelebbi kőpofa felé, már nem bírta, azt megtartani és kirepült a kezéből. A bikaalak is lefoszlott róla.
~Ez gond.~
Hallotta, ahogy, mint az élő szobrok közelítik őt meg az ellenfelei. A lépteik olyanok voltak, mint mikor kő kőhöz súrlódik. Nem akarta így végezni. Megrázta a fejét, felüvöltött és a lábát maga alá kapva közéjük vetette magát. Az utolsó pillanatban hajolt el egy karom alatt, átcsusszant támadója lábai között és annak térdhajlataiba rúgott teli talppal. Úgy látszik ezzel sikerült meglepnie a lényt. Főleg mikor pofára érkezve, azt tapasztalta, hogy hátracsavarják az egyik karmos kezét és két boka kulcsolódik a torkára, nem engedve őt felállni. A Vadember nem foglalkozott a lény csapkodásával, a közvetlen mellőle újult erővel felhangzó csont és kőzajjal, de még a húsába maró karmokkal se. Minden erejét megfeszítve tartotta a lényt és szép lassan elkezdett felfényleni. Az őt körülvevő csontvázharcosokat a legnagyobb szörnyeteg egy szárnycsapással félresöpörte, hogy megmentse a társát, de mikor felemelte a karmos kezét, hogy lecsapjon az utolsó pillanatban egy hangos robbanásszerű hang szakadt fel pont abból a karjából. Érezte a fájdalmat és egyből odakapott. Nem értette mi történt. Nem állt össze a fejében a nekromanta korábban odalőtt átka. Ő ugyanis nem csak semmit téve röpködött. Mivel csontfogai nem nagyon vitték át a vízköpők kemény bőrét átkokkal gyengítette őket, amik végre kezdték kifejteni a hatásukat. Kínok közt kezdett több is a földön vergődni, másoknak hangos reccsenéssel törtek el a különböző csontjai. Újabb csettintés  és csontkarok törtek fel a földből, hogy lefogják a vízköpőket köztük, azt is amelyiket a Vadember is tartott. Az, amelyik a legnagyobb hévvel próbálta megmenteni a társát az tört ki elsőnek ebből. Minden erejét megveszítette és bestiális vadsággal, a fájdalommal mit se törődve rontott a Vadembernek, aki már nem volt más csak egy fényalak. Kicsapta a szárnyait és azokkal csapva egy hatalmasat gyűjtött lendületet és ép kezének karmait felé nyújtotta, hogy az így gyűjtött lendülettel, ahogy a sziklákat szokta, úgy tépje szét áldozatát. Már majdnem elért hozzá mikor érezte, hogy valami megváltozott. Az ultrahangok másképp verődtek vissza. Mintha megnőtt vagy megváltozott volna az idegen. Nem tévedett. Garamaru bőre szürkévé és sziklaszerűvé vált, ujjai végén éles karmok nőttek, a hátán pedig méretes szárnyak sarjadtak és csupán szemei és fekete loboncos haja volt, ami megkülönböztette a többi vízköpőtől. Hangos reccsenéssel törte el az eddig lefogott kart. Érezte, ahogy kezei még remegtek az addigi megerőltetéstől, így a szárnyát kitárva csapta félre a teljes sebességgel felé repülő támadóját. Az egyenesen a lángok közé zuhant be. Elhalkult a csatazaj. A lefogott vízköpők vergődése, az őket lándzsáikkal kivégző csontvázak monoton mozdulatainak zaja és a Vadember fújtatása hallatszott csak. Ő is lehajolt a lényhez, aminek ellopta az alakját és megadta neki a végtisztességet. Ahogy karmai áthasították annak a torkát a tűzből abban a pillanatban suhant ki a korábban oda lökött lény és hihetetlen vadsággal rohamozott Garamaru felé. Akit ez bár meglepett, de kezeit a földre helyezve, lábait megfeszítve teljes összpontosítással várta a találkozást. Ami, amint megtörtént a két test szinte egymásba olvadva pörgött kicsit a levegőben majd csikorogva szikrákat hányva értek földet. Mikor megálltak az összecsapásuknak már vége volt. Bestia volt alul. A szárnya eltört, a Vadember karmai feltépték a mellkasát és még egy szikla is rosszul találta el, amitől a feje felismerhetetlenségig szétroncsolódott. Viszont a Vadember se úszta ezt meg sértetlenül. A gyomrán egy nagyon súlyos vérző seb keletkezett. Érezte, ahogy forog vele a világ, de minden maradék erejét összeszedve feltápászkodott és szárnyait kitárva felüvöltött. A még életben maradt vízköpők kitépve magukat a csontkezek közül ezt látva inkább menekülőre fogták. Kiya utánuk eredt volna hisz hasznos alapanyag lehet belőlük, de megállította, hogy látta Garamaru-t összeesni. Odarepült hozzá és lehajolva megnézte az épp visszaváltozott Vadember sérüléseit. Annak hevesen járt a mellkasa és homályos volt a látása. Szólni nem érzett magában erőt. Abban a pillanatban nem lepte volna meg az se, ha ez lett volna az utolsó harca. Hosszú percek vizsgálata után Kiya bólintott.
-Megmaradsz. De a következő vadászatodra hívj mást!
Megnyugodott, de röhögni még nem volt ereje. Ekkor a fejükben egyszerre szólalt meg Scitt hangja.
-Mester! Garamaru úr! Jól vannak? Nem mintha a mestert félteném. Tudom, hogy számára gyerekjáték elbánni ilyen szörnyekkel.
-Élünk.
-Hála az égnek! Akkor nem sérült meg egyikük se? Garamaru úrral minden rendben?
-Élünk.
-…Értem. Öhm… Ha idejük engedi, majd meg tudnának keresni? Azt, hiszem találtam valamit és ezt önöknek is látnia kellene.
Kifújták magukat és Kiya megidézte a két Kimura tesót. Az egyik vállára ő ült fel, a másik a sérült Vadembert kapta a fel.
-Ez büdös. Te, hogy bírod ezt elviselni?
-Nem értem miről beszélsz. Neked rosszabb szagod van. Szerintem minden patakban történő fürdésedkor kipusztítasz egy halpopulációt.
-…Csesződj meg hullagyalázó!
-Elég csúnya szavak ezek a megmentődhöz.
-De legalább őszinték.
-Hát kösz! Miért rúgtad így el szegény kölyköt? Azt, hittem nem utálod.
-Nem is azért! Megmentettem. Nem akartam, hogy baja essen.
-Jaaaa! Úgyhogy lerúgtad egy évtizedek óta nem használt bányászkocsin, egy hasonló állapotban lévő és lejtő sínpáron? Engem inkább ne próbálj megóvni.
-Úgy lesz. Ezt megígérem.
Mikor megtalálták a felborult kocsit, Scitt útmutatása alapján rátaláltak arra a járatra, amibe betévedt és elérték, azt a helyet, amit a fiú mutatni akart nekik. A falakon vérrel mindenféle ismeretlen szimbólumok voltak felfestve és valamiféle oltár lehetett a terem közepén, amit különböző állapotú emberi és állati csontok és koponyák alkottak. Ha ez nem lett volna önmagában elég a koponyák szájából, leégett gyertyákból maradt megkeményedett viasz volt kicsurogva, az oltár tetején pedig mindenféle ékszerek és gyémántok voltak felhalmozva. Kiya egyből fellelkesült.
-Micsoda sikeres találat! Hohó! Ezek földből kiásott csontok. Szóval idekerültek a bányaváros temetőjéből az emberek. Azok ott viszont frissebbek. Vadember a wendigóid szoktak ilyet építeni? Mi mindent tudnék ezekkel kezdeni?
Garamaru csak elborzadva nézte az oltárt. Scitt követte a mesterét és magát büszkén kihúzva örült, hogy ilyen hasznos tudott lenni.
-Ugye nem akarsz ezekkel?
-Ezekkel mit?
-Én… Inkább nem akarom tudni.
-Nyugi a kincseken megosztozunk.
-Én… Lehet abból se kérek…
-Nyugi! Az elkísérésért, megmentésedért és orvoslásért járó díjam előre kiveszem a te részedből.
-Nem azért. Meg nem is orvoskodtál!
-Rád néztem.
-A menyecskék is megnéznek az mégse orvoslás.
-Nem. Az undor.
-Te vagy az undor! Ez az egész dolog, ami itt van undor! Vérzek és hullaszagom van! Csak le akarok pihenni! És távol ettől a szentségtelenségtől.
-Kölyök kísérd ki és pihenjetek le. Mindjárt követlek titeket, csak megnézem magamnak a zsákmányt.
-Parancsára mester!
A nekromanta kacaját sokáig visszhangozták a folyosók, ahogy azok ketten a gyenge lámpafénynél botorkáltak a sötétségben, keresve az utat a felszínre.

//Megelőztelek az általános ismeretek tanulásával és igen, még mindig szeretem megadni a módját. Úgy néz ki ez a Silva - Garamaru harc megihletett és egy egész történetszáll kijön belőle. Jöhet a Rocky bármelyik edzős zenéje!//

Ahogy megbeszélték első mestere Fehér Toll volt. Garamaru nagy lelkesedéssel állt a feladathoz. Miután elfogyasztotta bőséges reggelijét rohant is a korai találkozójukra. Ugyanis a törzsfő már napfelkelte előtt a falu szélén várta a fiával. Mindketten arcukon, komoly tekintettel várakoztak és néztek kelet felé. A férfi csendesnek nem nevezhető csörtetésére se fordultak az irányába. Azt, ez nem különösebben zavarta. Odaérve széles vigyorral rákérdezett.
-Na, mikor kezdünk?
A törzsfő úgy válaszolt, hogy továbbra se fordult felé.
-Ülj le Vörös Bölény!
Garamaru így tett. Majd vártak. A Vadember hamar elunta a várakozást. Dobolni kezdett a combján és összébb húzta magán a bizánbőr takaróját.
-Jön majd még valaki vagy mi lesz?
Nem kapott választ. Sóhajtott egyet és várt tovább. Már kezdett elege lenni ebből az ücsörgésből mikor az első fénysugarak felbukkantak a horizonton. Nem akármilyen látvány volt, ahogy a sötétség szép lassan eloszlott és a leghihetetlenebb színek kezdtek kergetőzni az égbolton és mártóztak meg a folyó vizében is.
~Gyönyörű!~
Garamaru teljesen bele is feledkezett a látványba. Fehér Toll szakította ki ebből.
-A nagy öregek, azt tanítják, adjunk hálát a napnak, mert életet ad és elűzi a sötétséget. Nélküle a világ nem ébredne fel. Növények, medvék és sok más állat örökké aludná álmát. A fagyos szelek pedig elfúnák az emberek lelkét. Hogy megtaláld, azt amit keresel a napnak kérjük majd a segítségét. Minden reggel köszöntjük majd és minden este búcsúztatjuk. Ő néz, majd le rád, ahogy véreddel és verítékeddel oltod a préri szomját és küzdesz. Ha sikerül szíved kitárnod, majd a szavait is megtanulod megérteni. Ahhoz viszont el kell indulnod a mi harcosaink útján. Ismered a fiam. Első lépésként vele fogod összemérni az erőd.
A Vadember ezen meglepődött. A fiú határozottan bólintott és felállt. Garamaru azért még bizonytalan volt.
-Biztos ez?
-Egyszer beszélek. Ha az én szavam nem hallod, napnak hangját nem is fogod.
-Jó, hát nem bánom. Legyen ahogy gondolod!
Azzal felállt ő is. Egyértelmű volt, hogy ebből a harcból melyikük kerül ki győztesen. Megropogtatta a nyakát és hátra lendítette a kalapácsát.
~Azért csak óvatosan.~
Majd a gyerek felé suhintotta, aki szinte át csusszant a fegyver alatt és már villant is a kezében valami. Garamaru késve mozdult és fájón felszisszent. Lévén a fiú túl közel volt ahhoz, hogy a kalapácsát meglendítse, így a lábával rúgott felé, ami talált és sikerült elrepítenie magától. Az oldalához nyúlt és nem túl súlyos, de vérző sebet érintett. Látta is a nehezen feltápászkodó kölyök kezében a kést. Úgy néz ki lebecsülte a kis fegyvermágust. Elkezdett szaladni a kölyök felé és már lendítette a kalapácsát, de annak felfénylett a kezében a kés és egy lándzsává nyúlt, azzal törte meg a férfi rohamát, aki alig tudott elhajolni a trükkös támadás elől és csak kalapácsa nyelével sikerült mellbe vágnia a kölyköt. Fehér Toll megköszörülte a torkát.
-Elég volt! Vörös Bölény nagy harcos. Karja ereje eddig megóvta, de fegyverére nem figyelt. Én leszek a következő ellenfele.
Azzal nyugodtan felállt felemelte a kezeit, amibe szinte fényből egy hatalmas kalapács jelent meg, majd várakozón nézett a Vadember felé. Annak ez a kihívás már inkább ínyére volt. Ellenfele kisebb darab volt nála, de a határozott tekintete tetszett neki. Nekirontott és egy széles csapással megpróbálta megkínálni. A férfi gyors léptekkel hátraszökkent, majd vissza és törzsből megindítva gyomorszájon vágta a még lendületben lévő nála nagyobb ellenfelét a kalapácsa nyelével, majd egy gyors mozdulattal kilökte a lábat is alóla. Garamaru pedig meglepetten fenékre ült. A következő már lendületből érkező őt célzó csapást alig bírta hárítani kalapácsa nyelével. Fel is szántotta a préri homokját, ami csak úgy porzott utána. Viszont egyből talpra állt és felüvöltött. Eldöntötte ezt a harcot komolyan fogja venni. Egyik karja balkankar lett, másik fekete bika, lábai wendígólábak lettek és a hátára két vízköpő szárny nőtt. Felugrott nyolc méter magasra és szárnyait kitárva Fehér Toll felé kezdett siklani a levegőben. Az, ezt látva eldobta a kalapácsát és kezét széttárva, lábát enyhén megrogyasztva várta a találkozást. A Vadember látta az ellenfelét, csapott felé a kalapácsával, de mire a fegyvere elérte volna, az indián már felé ugrott. Érezte, ahogy a nála kisebb izmos test, mint valami kígyó rátekeredik. Két láb átölelte és egy alkar a torkára kulcsolódott. Becsapódott a földbe és igyekezett lerázni magáról az ellenfelét, de az úgy kapaszkodott belé, hogy semmit se tudott ellene. A levegő pedig egyre csak fogyott. Tudta valamit ki kell találnia. Ismét felugrott a levegőbe, de most hátra érkezett. A becsapódás előtti utolsó pillanatban látta kigurulni maga alól az indiánt, majd megtörtént a találkozás a földdel. Ami, maradék levegő maradt benne az abban a pillanatban kipréselődött belőle. Az bestiatestrészek lefoszlottak róla és nagyokat fújtatott. Maga mellé nézett és látta fehér tollat, akit szintén kicsit megviselt ez a küzdelem, de feleannyira se, mint őt.
~Ez így nem jó.~
A földre csapott egy nagyot. Apa és fia összerezzente ettől. Garamaru, pedig elkezdett feltápászkodni és alakot váltani. A lábai patákká alakultak, fekete szőr nőtt rajta és teljesen felvette egy fekete bika alakját. Lehajtott fejjel indult meg Fehér Toll felé, hogy felöklelje, de az ügyesen kitért és térdhajlaton rúgta. Ismét felszántotta a prérit, de hála a visszazúzás képességének előtte még tudta viszonozni, azt a rúgást, amitől a törzsfő is térdre rogyott. A Vadember vérben forgó szemekkel fordult újra Fehér Toll felé, de most már lassan kimérten közelítette meg az ismét talpra álló őt gyanakodva méregető indiánt. Garamaru támadt először a másik felé. Egy széles balhoroggal akarta megkínálni, de az lehajolt és a bordáira vitt be egy ütést, csakhogy legnagyobb meglepetésére abban a pillanatban lesújtott a bikaököl és mintha egy pöröllyel csapták volna meg olyat kapott a vállára. Lendült megint Garamaru karja, de a törzsfő átgurult a lába között és mire felé fordult volna az már talpon volt és meg is kínálta egy jobbegyenessel. Amit ő vissza is adott. Erre értelem csillant annak tekintetében.
-Mikor megütlek visszaütsz.
-Ez a titok!
Azzal Garamaru elkezdte hatalmas csapásokkal támadni a másikat, aki gyorsan taktikát váltott. Elhajolt, kigurult, igyekezett a nála nagyobb vakpontjain maradni. Néha megborította, a szarvát megrántotta, de nem támadott rá. A Vadember bömbölt, csapkodott, ahányszor földre került mindig felkelt, de néhány szerencsés csapás kivételével alig tudott a másikhoz érni. Végül mikor már levegőt se kapott és szó szerint ömlött róla a veríték és már a bikaformát se tudta fenntartani akkor lendült előre a szintén fáradt ellenfele és vitte földre nálánál nagyobb férfit egy jobbhoroggal. Garamaru útkeresésének első tíz napja így telt. Minden reggel korán kelt előbb a törzsfő fiával, majd Fehér Tollal, volt, hogy kettejükkel felváltva kellett harcolnia fegyverrel vagy fegyver nélkül. Küzdelmeik során a törzsfőtől sikerült pár fogást ellesnie mind a fegyverének, mind pedig a testi erejének jobb kihasználása érdekében. És mindegy mennyire volt fáradt, de míg a nap le nem ment addig küzdenie kellett. Nem pihenhetett. Hogy a nap szavát meghallotta-e ez alatt az idő alatt abban nem volt biztos. De a törzsfő fiának makacssága és annak az ez alatt a pár nap alatt észrevehető jelentős fejlődése inspirálta őt is, hogy hozzá hasonlóan mindig felálljon ő is. Az utolsó napon egyszerre kellett megküzdenie az apával és a fiával. Mondani se kell esélye se volt és azok ketten nem kímélték. Az-az egy nap jóval komolyabb kihívás volt számára, mint az, azt megelőzőek, de talpon maradt. Tele volt sebhelyekkel és zúzódásokkal, de mikor úgy ment le a nap, hogy ő annak ellenére, hogy elájult is állva maradt, a törzsfő és fia elismerően néztek rá és vitték be a sátrukba lepihenni. Tudták a következő próbák legalább ilyen nehezek lesznek számára és szüksége lesz az erejére.
 
 
 




Következő tanítója Szürke Farkas volt. Bár még nem pihente ki az előző nap fáradalmait se, mégis ez az indián is korán érkezett hozzá és határozottan kijelentette, hogy jöjjön, mert hosszú út vár rájuk. Nem túlzott. Fél napig gyalogoltak a perzselő prérin, míg el nem értek egy egyértelműen mesterséges valamiféle kiképzőpályát. Nagy területet foglalt el és már messziről látható volt. Közelről jobban fel tudta mérni, hogy mindenféle törzsi szimbólumokkal ellátott rudak és cölöpök alkották. Voltak, amik szorosan egymás mellett álltak ki a földből, hogy akadályozzák az áthaladást, de volt mászóka, cölöpfal, szúrós cserjékkel benőtt a földtől egy, fél méter magasan emelt hosszú faszerkezet, ami alatt látszólag át kellett mászni és helyenként lengő akadályok is nehezítették a dolgot. A nyakában farkas karomból készült nyakláncot viselő, hosszú, fekete hajú harcos büszkén nézett a munkájára.
-Hitünk úgy vallja, hogy a mágia a szellemek ajándéka. Úgy kell használnunk, hogy tiszteljük az ősöket és megbecsüljük ezt az adományt. Én a fák erejét bírom. Azt, mondják egyes erős harcosok és bölcs sámánok fákban élnek tovább. Tudom, te a vadak erejét bírod. Viszont nem elég birtokolni valamit. Használni kell és megtanulni sajátodnak tudni. Ebben fognak neked ezek a fák segíteni. Remélem a bennük rejlő ősök szellemei segítenek jobban megismerni az erődet. A feladatod az lesz, hogy*Egy dobbantásával maga mellé idézett egy hatalmas fából készült napórát.*elrejtettem a pályán három szobrocskát. Azokat kell adott idő alatt megtalálnod és elhoznod nekem. Közben a pálya fog akadályozni ebben. Ha pedig nem hozod el mind a hármat addig, míg az árnyék a napóra következő jelzésére vetül, újra kell kezdened a feladatot. Indulj Vörös Bölény!
Nem kellett kétszer mondani. Garamaru, mint a kilőtt nyílvessző vetette magát az akadályok felé. Teljes erejéből megindult a legközelebbi oszlop irányába. Közben, hogy könnyítse a dolgát balkan-á változott, de amint már a levegőben volt, közvetlen előtte egy újabb facölöp nőtt ki a földből. Nem tudott már megállni és fejjel fogta fel a becsapódást. Dühösen hátra nézett Szürke Farkasra, de annak szeme se rebbent.
-Ha csak, azt látod, ami a szemed előtt van akkor nem fog sikerülni.
Dühösen fújt egyet és elkezdett felmászni az újonnan elé került oszlopra. Mire a földből egy faököl félbetörte a cölöpöt, amin mászott és egyenesen bezuhant a pálya belsejébe. Ezek után a legváratlanabb trükkös csapdák támadták őt minden irányból. Alig tudott elhajolgatni és elugrálni előlük. Hogy bármiféle szobrocskával foglalkozzon arra ideje se volt. Alig állt a lábán mikor végre elcsendesedett körülötte a megelevenedett pokol. Szürke farkas hangja szólalt meg a távolból.
-Az idő lejárt. Így nem fog sikerülni a feladat.
A Vadember dühösen visszaordított.
-Hogy találnék meg bármit is, ha minden agyon akar ütni?
Némi csendet követően a nomád nyugodt válasza hangzott.
-A nap sugarai élettelenné égetik a hegyek oldalát a sziklák pedig élesek, mint a penge. Az ott élő állatok mégis megélnek. A préri leghidegebb éjszakáin olyan fagy van, hogy a kint hagyott hordókba belefagy a víz, mégis megél a préda és a vad is. Vadak közt mikor anyja magára hagyja a kölykét, az nem kérdi, hogy mit tegyen. Megtanulja, mert a vérében van. Ez lesz a te feladatod is. Folytassuk!
Azzal ismét megélénkült a környezet a vadember körül. A nap végére tele volt új zúzódásokkal és bár egy szobrot se sikerült találnia, de érezte, hogy határozottan kezdi kiismerni ezt a pályát és hogy mire kell számítania tőle. Ezért is fogadta őt teljesen váratlanul az elkövetkező nap mikor, azt tapasztalta, hogy növények nőttek az addig csak fából és pár helyen szúrós cserjékből álló pályára. Így könnyebb lett elveszni is benne. Tanítója nem szólt semmit csak útjára indította. Mikor megindult várva a megszokott csapdákat, ismét csalódnia kellett. Ugyanis a növények majdnem mindegyike szintén felé támadt. Indák tekeredtek rá, váltak öklökké és csaptak felé. Voltak olyanok is, amik hegyes töviseket lőttek rá. Amit előző nap megszokott, azt újra kellett tanulnia. Mondani se kell a sebhelyein kívül más eredményt nem sikerült elérnie aznap se. Csalódott volt és kezdte reménytelennek érezni a dolgot. Azzal, hogy harmadnap megint változott a pálya csak még inkább csökkent a harci kedve. Ekkor már véletlenszerűen felbukkant valami kocsonyás növény általában akkor mikor valahonnan leugrott és arról elpattant a pálya egy teljesen másik részére ahol általában már várta egy csapda. Ezen a napon se talált egy szobrot se. Következő nap pedig már hatalmas vénusz légycsapóira is figyelnie kellett, amik közül az egyik bekapta őt és akárhogy erőlködött nem bírta szétfeszíteni a száját. Az egyik karját vízköpőéhez kellett alakítania úgy kivágnia magát. Ahogy ez a sok csalódás halmozódott úgy vált a reménytelensége napról-napra haraggá. Dühös volt a csapdákra és a növényekre, amik az útjába kerültek és önmagára is amiért nem tudott rajtuk túljutni. Ez a harag pedig erőt adott neki ahhoz, hogy minden egyes alkalommal újra felkeljen és megint megpróbálja. Akkor is mikor az ötödik naptól valami színes növény miatt úgy kezdett bűzleni az egész pálya amilyen irdatlan szagot még ő is alig bírt elviselni és ezzel együtt megszaporodtak a bogarak, amiknek a zümmögése újabb okot szolgáltatott a Vadember dühének. A hatodik napon fordult elő először, hogy megtalálta az egyik szobrocskát. Az egyik oszlop tetején üldögélt az a nyúl. A többi viszont nem lett meg és a nyúl a pálya egy másik pontján lett elrejtve. De ezek után napról-napra egyre jobb lett. Szinte előre átlátta néha milyen csapda próbálja meglepni és hogy milyen alakot kell felvennie, hogy elkerülje azt. Elkezdett aktívan odafigyelni rá, hogy Szürke Farkas ne lássa őt így ugyanis az ő meglepetéseitől nem kellett tartania.  Képessé vált kiszűrni az apró furcsaságokat, amik utalhattak egy-egy figura hollétére és egyre gyakrabban volt olyan próbálkozása, hogy egyet, később már kettőt is sikerült megtalálnia. Megtudta, hogy nyúl mellett hód és varjú szobrok voltak. Majd eljött az utolsó nap. Csak a feladat volt a szeme előtt. Szinte gépiesen falta be a reggelijét, ami valamiféle kukoricakenyér volt, fűszeres darált hús és gyümölcsök meg zöldségek keverékéből készült valamiféle laktató feltéttel a tetején. A gyümölcsök és zöld növények gyanúsan hasonlítottak azokra, amiket ő előző nap kigyomlált a pályáról, de ezzel nem foglalkozott. Utolsó napra az egész pályát egy cölöpfal vette körbe. El kellett ismernie Szürke Farkas kreatív volt ezekkel a nehezítésekkel. Feketerigóként repült fel és repülte körbe a pályát. Az egyik külső falhoz tartozó cölöpön ott volt a hód szobra. Közvetlenül két vénusz légycsapója között. Madárként vett lendületet, majd vízköpővé alakulva felgyorsult és úgy kapta fel a szobrot, hogy a két növény utána se tudott kapni. Aztán repült a buja növényrengetegbe. Az orrát meg is csapta az orrfacsaró bűz. Elmanőverezett pár lengő cölöpcsapda között és balkanformába alakulva nemcsak elhajolt a felé csapó indák elől, hanem azokat megragadva lendítette magát tovább. Tekintete közben folyamatosan mérte fel a környezetét. Ki is használta azt. Mikor tövisek indultak meg felé akkor egy cölöpfa mögé bújt a támadás elől. Kereste a szobrokat a lombok fölött és alatt is. Az első szinte ajándék volt a többi nem annyira. Viszont észrevette, hogy a pálya egyik részén jóval több csapda található. Mintha Szürke Farkas nem akarta volna, hogy könnyen oda tudjon jutni. Vénusz légycsapói, a töviseikkel támadó növények és lengő cölöpcsapdákkal kellett szembenéznie. Megindult oda balkan alakban indáról-indára ugrálva majd mikor az első lengő cölöpcsapda közelébe ért akkor alakot váltva fekete bikaként kapta, azt el, tépte le és hajította az őt támadó tüskés virágokra. A vénusz légycsapóinak a fejét lehajtva szarvval rontott neki és tépte szét őket. Legnagyobb szerencséjére az egyikben megtalálta a varjú szobrát. Két szobor megvolt, már csak egy volt hátra. Arra viszont nem akart rátalálni. Eszébe jutott tanítója mondása, ha csak, azt látja, ami a szeme előtt van akkor nem fog sikerülni.
~Hát persze! Ez egy csapda!~
Ismét felrepült és körbejárta úgy is a pályát. A fal célja nem az, hogy körbezárja a területet hanem, hogy eltakarja az egyik szobrot. Ezért volt olyan egyszerű megtalálni az elsőt. Az volt a figyelemelterelés. Magától értetődő volt. De mégse látott semmit. A két fal tetején lévő Vénusz légycsapójára támadt. Az egyiket könnyedén széttépte, de a másik alatt megnőtt a cölöp, amin volt és elkezdett az ég felé magasodni. Egyértelmű volt, hogy jól gondolta. Balkan-á változott és minden erejéből mászott fel az oszlopon, hogy elérje, azt a gazt, ami sikerült is. Megragadta a száránál letépte a fejét és széttaposta, azt viszont nem volt benne semmi. Szürke Farkas megtréfálta. Garamaru egyre idegesebb lett és mivel rálátott a napórára az is egyértelmű volt, hogy nincs már sok ideje.
~Valami, ami nincs a szemem előtt. Mi nincs a szemem előtt? Mindent megnéztem, ami nincs a szemem előtt. Vagy a fülem előtt? Orrom előtt? Szám előtt? Szemem mögött? Garamaru, össze kell szedned magad! Mi volt eddig szabály a többi pályán, ami alapján meg lehet találni. Az, hogy mindig kicseszett velem. Oh!~
Alakot váltott és vízköpőként indult meg ismét le a zöld rengetegbe.
Szürke Farkas egykedvűen ücsörgött és hosszúakat pislogva nézett a napórára. Az árnyék már majdnem elérte, azt a kisebb rudat, ami jelezte volna a vadembernek, hogy lejárt az ideje mikor a pályát körülvevő cölöpfal oldalának, a hozzá közel eső oldalán, mint egy menydörgés olyan erősen csattant valami. Hallotta a Vadember ordítását és elkerekedett a szeme mikor a vaskos fatörzsek elkezdtek megrepedni és felé dőlni. Egyből felpattant és elkezdett szaladni. Megcsúszott és az utolsó métert arccal szántotta fel, de szinte közvetlenül mögötte csapódott be a vaskos facölöp. Hátranézve pedig látta a vérben forgó tekintetű, dühösen fújtató Garamaru-t, aki fekete bika alakban lassan megindult felé. Ettől azért végigfutott a hátán a hideg. Nyelt egy nagyot és épp meg akart szólalni mikor kellően közel ért hozzá a dühös férfi és megcsapta őt a gyomorforgató szag. Egyből könnyek szöktek a szemébe és a másik csak közeledett, így mivel töményebb lett a szag is, így az indián elkezdett öklendezni is. Látta már a sárgás kipárolgást is, ami körülvette a Vadembert és annak hatalmas ökölbe szorított ökleit. Talán most egy kicsit túlzásba vitte. Szívesen mondott volna valamit, de nem akarta kinyitni a száját a másik közelében. Garamaru mikor odaért szó nélkül csak ledobta elé a három szobrocskát. Az indián még a cölöpök áldal kidöntött napóra irányába nézett, de meghallva a Vadember felmordulását inkább csak nem túl szívből jövően, de rávigyorgott.
-Sikerült. Gratulálok. Most fürödj és pihend ki magad, mert megérdemled. Nekem… dolgom van.
Azzal sietősen elszaladt a szagló férfitől. Akiben egy halvány sikerélmény azért megjelent erre.
 
 
 
 
 
Másnap lóháton eljött hozzá az utolsó tanítója is. A nyakában tigriskarmokat viselő Szótlan Puma kimérten közelítette meg a sátrat, ami előtt már várta őt a Vadember és Szürke Farkas. Mikor eléjük ért akkor a két indián kezet fogott és Farkas Garamaruhoz fordult.
-Puma barátom tanítása más lesz, mint az előző kettő volt. Itt a válaszokat nem magadban kell majd megtalálnod, hanem meg kell hallanod és meg kell értened, mit mondanak neked.
A Vadember bólintott erre. A két indián újra kezet fogott, Szótlan Puma a lováról a Vadember kezébe nyomta a felszereléseit, amiben látszott sátor is volt és a fejével intett, hogy kövesse. Majd gyalog elindult a préri felé, de nem a falu irányába. Garamaru követte.
-Öhm…Hova megyünk? Csak azért, hogy mire készüljek.
Nem érkezett válasz. A Vadember egy darabig hallgatott majd újra megszólalt.
-Ennek a hallgatásnak van valami jelentősége? Úgy értem észrevettem már, hogy errefelé nem szokás sokat beszélni. Sértődés még nem volt belőle, hogy én járattam a szám csak nem tudom, hogy amúgy ez tényleg ilyen helyi szokás vagy van valami oka is.
Az indián továbbra se válaszolt. Garamaru folytatta.
-És mi lesz a lecke? Volt már harc, meg ilyen gyakorlópálya. Láttam, hogy nem a falu irányába megyünk. Gondolom valami olyasmi lesz a lecke, amit a faluban nem tudnék megtanulni. Vagy egy olyan helyen, ami külön emiatt, az edzés miatt lett létrehozva. Amúgy ugye nem zavar, hogy ennyit beszélek? Ez direkt ilyen csendes gyaloglás lenne? Szürke Farkas erre utalt azzal, hogy meg kell hallanom a tanításokat? Ez olyan, amire nem kellett volna rákérdeznem, hanem alapból tudnom kellett volna? Azzal a végső megmérettetés dologgal egyébként mi a helyzet? Arról se mondott nekem senki semmit. Csak, hogy lesz. Meg valamit segíteni kell majd a falunak. Bár ha a többiek se mondtak semmit, akkor tőled főleg nem kapok majd erre választ. Bár Fehér Toll és Szürke Farkas azért ilyen tanításokat mondtak. A hitetekről meg ilyenek. Nem mindet értettem vagy nem tudom jól étettem-e. Olyat kapok tőled is?
Semmi válasz. Garamaru pedig nem kérdezett többet. Nézte a tájat. A horizontot. A fűcsomókat, amik mellett elsétáltak. A távolban köröző madarakat. Észrevette, hogy azok irányába tartanak.
-Azokhoz a madarakhoz megyünk?
Semmi. Sóhajtott és várt. Gondolkozott rajta, hogy előre rohanjon-e, de tartott tőle, hogy akkor nem hallja meg azt a tanítást, amiről Szürke Farkas mesélt neki, hogy meg kell hallania. Így csak lassan közelítettek a madarakhoz, amikhez közelebb érve egyértelművé vált, hogy azok keselyűk. Épp valami nagyon megviselt zerge tetemét ették. Közeledtükre a madarak szétrebbentek és csak messziről figyelték őket. Tanítója felmutatott az égen repkedő madarakra aztán a tetemre. Lassan bejárta a tetem környékét. Közben a fűben és a homokban mutatott valami nyomokat, majd lehajolt hozzá és megvizsgálta a testet is. Harapásokra mutatott és megszólalt.
-Farkasok. Azok kergették, arról bekerítették. Körbevették, előbb hátulról támadtak rá, megmarták. Mikor sok vére elfolyt rávetették magukat mind és elharapták a torkát.
Miközben magyarázott a földön és a testen mutatott mindenféle nyomok felé. Garamaru figyelmesen hallgatta a szűkszavú beszámolót. Közben a szakállába túrt.
~Szóval erre fog engem megtanítani.~
Figyelt és csak egy dologra kérdezett rá.
-Mikor történt?
-Rossz kérdés.
Erre elkerekedett a szeme. Gondolkozott kicsit, vakarta a fejét, de nem akarta megvilágosodni.
-Mi a jó kérdés?
-Hogy miért hagyták itt a testet.
Erre tényleg nem gondolt. Ez egyértelművé tette számára, hogy megint csak jó tanítót fogott ki. Nézte a nyomokat meg a tájat szakáll vakargatva. Hangosakat hümmögött és megint Puma felé fordult.
-Miért hagyták itt a testet?
Az indián biccentett és kicsit odébb sétált a tetemtől ahol arrébb húzott egy fűcsomót. Garamaru megnézte és egy méretes patanyom volt ott.
-Szerintem nem a zergéé.
Bólintás volt a válasz.
-Bizán?
Fejrázás.
-Nem tudom.
-Fekete bika.
Erre felcsillant a Vadember szeme.
-Levadásszuk?
Fejrázás.
-Miért?
-Hasznos.
-Mert?
Erre már nem kapott választ. Az indián tovább indult. A Vadember elkezdte követni, közben pedig agyalt. Most nem kezdett el valamit szövegelni. Már második órája gyalogoltak mikor váratlanul felkiáltott.
-Mert elűzi a farkasokat!
Az indián megriadt és egy kicsit értetlenül nézett felé. Majd eszébe jutva miről volt szó lassan bólintott. Garamaru büszkén vigyorgott. Aztán rákérdezett.
-Amúgy honnan van a neved?
Erre tanítója az előzőnél is lassabban felé fordult, de nem szólt semmit.
-Mármint a Puma. A szótlant sejtem.
Hosszasan sóhajtott a másik. Utána mesélni kezdett.
-Mielőtt nem voltak lovak nem követtük a bizánok nyomát. Más ösvényt jártak a kétlábúak és a négylábúak. Ha találkoztunk, akkor tudtuk csak vadászni őket. Nagy dicsőség volt egy bizánt elejteni. Ügyesség és ész kellett hozzá. Szakadékba kergettük őket vagy állatbőrbe bújva a közelükbe osontunk.
Ez után hallgatott. Garamaru várta a folytatást majd mikor észrevette, hogy az nincs akkor értőn bólintott.
-Szóval azért mert jó vadász vagy.
-Is.
-Meg?
-Mert bőreváltó is.
Azzal felmutatta a manccsá változott kezét. Erre Garamaru szinte felkiáltott.
-Take over mágus vagy te is? Hát ne már? Miért nem mondtad korábban?
Csak egy sóhajt kapott válaszként. Az elkövetkező napokban ezzel a szótlan alakkal járta be a prérit és annak környékét. Közben megismerhette a különböző területeken található állatokat. Azok szokásait és becserkészésének módozatait. Még első nap levadászott egy lilavadkant. Hála annak, hogy az kedveli a mocsaras, saras közeget könnyű volt rátalálni. Vadul ellenállt és bár a harc végére Garamaru nem volt megkülönböztethető egy két lábon járó sárkupactól, de győzött. Az esti sült vadkan pedig mindenért kárpótolta a férfit. De fokozatosan egyre nehezebben becserkészhető és legyőzhető bestiákhoz vezette őt Szótlan Puma. A közeli goblintörzseket is meg kellett reguláznia. Azokra se volt nehéz rátalálni mivel azok nem voltak kevesen és apró méretük ellenére igencsak nagy zajt tudtak csapni. A csapdáikkal megnehezítették a Vadember dolgát, de Szürke Farkashoz képest nem voltak sehol a szakmában. Következőnek bizánra vadásztak. Tényleg sokat tudott ezekről az állatokról a tanítója. Volt mit eltanulni tőle. Itt már ő is aktívabban részt vett és nem csak megfigyelő volt. Így a Vadember pár fogást is el tudott lesni tőle. Ezek után tovább nőtt a kihívás. Nem a falu közeli, hanem vele rivalizáló, kicsit elszaporodott fekete bika törzsre csaptak le. Eddig lehetett elmondani, hogy szinte pihenés volt Garamaru számára ez az út. A sérülései begyógyultak. Annyi dolga volt, hogy cipekedjen, egy kis harcocskával, de semmi komoly. A fekete bikák viszont nem adták magukat olyan könnyedén. Tudott hasznosítani pár Fehér Tolltól elsajátított kalapácsforgatási trükköt. Végül győztek, de zsebre tett pár fájó pofont. Örült, hogy Szótlan Puma ott volt mellette és védte a hátát. Viszont tanítója nem adott neki sok pihenőt.  Következő útjuk a hegyek lábához vezetett ahol páviángyíkok nyomait kellett megkeresnie és segítséget se kapott. Nem meglepő módon első dolga az volt, hogy eltévedt. Szótlan Pumát pedig hiába kérdezte, nem segített neki. Végül talált egy bokrosabb területet, amin egyértelműen meg tudta állapítani, hogy azoknak a gyümölcseit egy nagyobb csapat nagytestű lény lelegelte. Ezek után már nem okozott gondot meg is találni azokat. Levadászni őket viszont már más helyzet volt. Kövekkel hajigálták őket és úgy ugráltak a sziklák között mintha kecskékből volnának. Végül visszavonultak és taktikát változtattak. Föléjük kerültek és úgy támadtak. Így se volt könnyű dolguk, mert még vízköpő alakban is úgy meg tudták szorongatni Garamaru-t, hogy majdnem otthagyta a fogát. Ez egy határozottan veszélyes vadászat volt. Végül elmenekültek előlük a páviángyíkok. Azok közt volt, aki ott maradt ők pedig mindegy milyen állapotban, de még éltek. Ami, egyet jelentett a győzelemmel. Tanítója az utolsó két vadászatra sem kis vadat választott ki. De nem csak arra figyelt oda, hogy ne legyen könnyű dolga, hanem arra is, hogy legyen motiváció. Az első bestia egy vértigris volt. Egy olyan lény, ami legalább olyan jól ismeri a vadászat csínját-bínját, mint maga Szótlan Puma. Jó darabig kellett keresni mire találtak egyet, de végül elárulta magát. Az első nap ellesett módszerrel találták meg. A keselyűk mutatták meg a zsákmányát, ami elvezette őket hozzá. Keményen küzdött ellenük. Nem egy karmolást és harapást begyűjtöttek. Viszont mikor összemérte az karmai erejét a vértigris és Garamaru vízköpő alakja akkor előbbi bukott el. Méltó ellenfél volt. A Vadember a legnagyobb tisztelettel másolta le annak az alakját. Ami, viszont ez után következett. Arra nem volt egyikük se felkészülve. Szótlan Puma pár hónapja felfigyelt rá, hogy az egyik erdőben valami megváltozott. Beköltözött oda egy lény, ami folyamatosan elkezdte ritkítani az ottani állatállományt és a fák kérgén hatalmas karmolás nyomokat hagyott. Méghozzá a vadállomány olyan veszélyesebb tagjai is meg lettek ritkítva és olyan tempóban, hogy ő maga, egyedül nem mert volna a dolgoknak utána járni. Eredetileg Szürke Farkassal ezt akarták felderíteni mikor vele összetalálkoztak, de úgy néz ki, hogy kettejükre maradt ennek a rejtélynek a felderítése. Mélyen jártak már az erdő belsejében mikor a Vadember is figyelmes lett azokra a karomnyomokra, amikről tanítója beszélt. Naivan medvére számítottak. Mindkettejüket váratlanul érte mikor egy magányos valunár rontott rájuk. Pumát súlyosan megsebezte és Garamaru számára is hamar egyértelművé vált, hogy egyedül nem bír vele. A lény bizarr természetellenes mozgását egyszerűen nem bírta átlátni. Azok a karmok pedig nem csak a fák kérgeit voltak képesek felsérteni. Kalapácsa elől olyan pózokban mozgott ki a lény, ahogy nem szabadott volna és olyan szögekből karmolt végig a Vademberen, amire ő nem is számított. Mikor fekete bika alakot vett fel akkor a visszacsapás képességének hála kicsit kiegyensúlyozottabb lett a küzdelem, de érezte, hogy rajta csak egyre több és több seb keletkezik, de ellenfele vadsága kicsit se enyhül. Ekkor tért vissza a küzdelembe Szótlan Puma nevéhez illő humanoid vadmacska formában. Igaz, hogy habitus és neveltetés szempontjából nem hasonlítottak a Vademberrel, de ez volt az a pillanat mikor a két vadász szíve egyszerre dobbant. Ő is vértigris alakot vett fel és bár egy az egy ellen az a lény el tudott volna bánni velük, de a két akrobatikus ellenfél ügyes csapatmunkájával nem tudott mit kezdeni és egyre inkább kezdett hátrálni. Megpróbált volna menekülni is, de két vadász ellen, főleg ennyi vérző sebbel esélye se volt meglépni. Két vadmacskakarom együttes csapása végezte be az életét. Garamaru-nak pedig lehetősége lett egy újabb méltó ellenfél erejét a sajátjává tenni. Miközben tanítójával csurom véresen egy fának dőlve pihegtek és próbálták összeszedni az erejüket az összecsapás után, Szótlan Puma felé biccentett. Nem kérdezett rá. Értette ez mit jelent. Készen állt.

Az egész törzs összegyűlt úgy várták az öregek érkezését. Garamau, tanítói társaságában, magát büszkén kihúzva kalapácsára támaszkodva állt. Hiába kérdezte korábban, nem kapott választ, hogy mi is lesz, az a bizonyos végső kihívás vagy mire számíthat az öregek próbáival kapcsolatban. Alaposan próbára tették a türelmét, de eldöntötte, hogy kiállja ezt a tesztet is. Lassan feltűnt a horizonton a három öreg. Mindhárman lovon érkeztek. Éhes Varjú egy hozzá hasonlóan girhes gebe hátán ült, aminek szinte minden csontja kilátszott és valósággal tapadt a koponyájához a bőre. Nem tűnt egészségesnek. Fehér Hód lova egy nagyon öreg állat volt. Alig vonszolta magát. A nyergében pedig most is mintha aludt volna a kisöreg. Le volt horgasztva a feje és fel se nézett. Szökellő Nyúl pedig egy izmoktól dagadozó póni hátán közelített. Majdhogynem lefojt róla és a lába szinte súrolta a földet, de ez látszólag nem zavarta. Mikor közel értek akkor Fehér Toll köszöntötte őket.
-Nagy öröm számunkra, hogy a három bölcs ismét ellátogatott hozzánk. Kérésetekhez hűen legjobb tudásunk szerint vezettük Vörös Bölényt vissza az ő ösvényére és az ezen útja során ejtett vadakból, kívánunk titeket lakomával várni amennyiben elfogadjátok.
A csontos vénember miközben óvatos mozdulatokkal épp lekászálódott a lováról szokásához híven lefitymáló hangnemben károgott közbe.
-És miféle lakoma volna az? Én jól tudnék lakni vele?
A Vadember épp kinyitotta volna a száját, hogy mivel lakhatna jól, de a törzsfő megelőzte.
-Lilavadkan ragú, fekete bika a gyomrába töltve, bizán roston sütve, sült páviángyík darabok botra tűzve, napon szárított vértigris hús gyümölcsökkel tálalva és valunar velő főzve. Remélem ez a szerény lakoma a bölcsek kedvére lesz.
A felsorolás hallatán egyre feljebb ment a két ébren lévő indián szemöldöke a valunár említésére pedig Varjúnak a földön koppant az álla. Miután rendezte a vonásait csak elhúzta a száját.
-Megjárja.
Szökellő Nyúl viszont nagyon jót kacagott.
-Remek! Kitűnő fogások ezek és ha rajtam múlna, kisé meg is éheztem az út során, én már most azonnal nekilátnék harapni valamit, de fontosabb dolgunk is van és a falatozást nem lehet elsietni úgyhogy előbb a kötelesség, utána az élvezetek. Meg gondolom, Vörös Bölény is várja már, hogy megmutassa nekünk a tudását. Melyiktek kívánja elsőnek próbára tenni a fiatalt?
Hód egyértelműen aludt. Még le se szállt a lováról, aki nekiállt legelni, de a falattal a szájában az is elszenderedett. Varjú pedig szótlanul épp a távolba nézett. Nem jött zavarba a termetes karamellmassza. Továbbra is vigyorgott, úgy fordult a Vademberhez.
-Ezek szerint enyém a szerencse. Nos, a feladatod egyszerű lesz. El kell kapnod engem.
A vigyorgó Nyúl és az alvó Hód kivételével mindenki olyan komoly arcot vágott, hogy Garamaru zavarba is jött. Némi kínos csönd után odasétált az öreghez, aki mozdulatlanul ált és épp rátette volna a kezét annak vállára mikor megmozdult alatta a föld és egy kőoszlop fellőtte őt a levegőbe. Erre nem számított. Főleg mert nem aprózta el az öreg. Már kezdte, azt gondolni, hogy meg se áll vele az-az oszlop. Azért a felhők közül rálátni a falura nem volt egy rossz érzés. Csak kicsit hűvös volt. Alakot váltott és vízköpőként kezdett suhanni az öreg felé, aki olyan távolról csak egy pont volt. Ilyen magasból megindulva úgy fel tudott gyorsulni, mint még soha. Kezdett is aggódni a földdel való találkozás miatt. De nem becsülhette le az öreget. Fehér Toll nem véletlenül beszél vele olyan nagy tisztelettel. Minden ügyességére szüksége lesz ehhez a próbához. Nem az öregre, hanem elé célozta be az érkezése helyét és az utolsó pillanatban változtatta meg a zuhanása irányát, hogy szemből kapja el áldozatát. Egy szempillantás alatt történt minden és csak arra lett figyelmes, hogy mikor hozzáért Nyúlhoz az tényleg úgy folyt szét rajta mintha olvadt karamellből lenne. Ez úgy meglepte, hogy az útjába kerülő két-három sátrat észre se vette. Mikor kimászott azok alól rémülten nézte meg a kezén az öreg indián maradványait és csak ekkor jött rá, hogy az nem karamella csak sár. Ekkor mászott ki vidám kacagással a földből a bölcs.
-Majdnem fiam. Majdnem!
A Vadembernek nagy kő zuhant le a szívéről, hogy nem ölte meg az öreget. De a helyzet ugyan az volt. Meg kellett fognia a papót. Vértigrissé változva négykézláb indult meg felé hihetetlen sebességgel. Csakhogy a talaj a lába alatt sárrá változott, fejjel végigszántotta, azt és elkezdett süllyedni. Hiába kapálódzott nem sokat ért vele. Lassan el is nyelte a föld. Feszült várakozással nézett mindenki oda ahol korábban Garamaru volt. Mindenki szinte egyszerre sóhajtott fel megkönnyebbülten mikor a sárból egy hatalmas fehércápa ugrott ki és landolt előttük mindent sárral beterítve. Varjú ezen elkezdett panaszkodni, Nyúl pedig a szeméből elkezdte kitörölni a latyakot miközben egy hatalmas sárhullámot indított meg a cápa formájú Vadember felé. Mikor újra látott valamit megállapította, hogy ez jobban sikerült, mint tervezte.  Ugyanis a törzs minden tagjára jutott belőle. A legnagyobb természetességgel minden sarat egy intéssel eltűntetett róluk és kereste a Vadembert, de nem találta. Eltűnt. Megvakarta a fejét. Varjú károgva odalépett mellé.
-Elfutott. Nem vártam mást!
-Hova gondolsz barátom. Hé!
Két dolog lepte meg az indiánt. Az egyik, hogy Varjú hogy álldogálhat meglepetten pislogva tőle méterekre, ha épp most lépett mellé, a másik pedig, hogy a mellette lévő barátja a legnagyobb természetességgel karolta át és változott át a képébe vigyorgó Vörös Bölénnyé.
-Átmentem?
Úgy kacagott, hogy csak úgy remegett tőle a tokája.
-Át bizony. Sikerült meglepned. Kezdek, valamit ezzel a mocsokkal aztán következhet a második próba.
Lepergett a kosz a sátrakról is és felszáradt a sár. Garamaru elismerőn bólogatott. Nyúl ezek után a másik két öreghez fordult.
-Na, kitaláltátok már ki legyen a következő?
Varjú a kis mazsola felé bökött a fejével.
-Legyen a fiatalabb.
A megszólított erre horkantott párat és felemelte a fejét. Bágyadtan szétnézett és egy fáradt sóhajjal benyúlt a rongyai közé, kivett onnan valamit, de nem mutatta meg.
-Ha a kitalálsz egy dolgot, mi van a kezemben úgy, hogy csak olyan kérdést teszel fel amire igennel vagy nemmel válaszolhatok akkor átmentél a próbámon.
A Vadember nem is gondolkozott.
-Vér!
Döbbent csend. Az öreg ránézett a keze tartalmára majd értőn felcsillant a szeme.
- Az tényleg van a kezemben. Átment.
A törzs nem egy tagja felröhögött ezen az elmés megoldáson. Varjú viszont felkapta a vizet.
-Soha semmit nem vesz komolyan! Egy tejfölös szájúnak hagyja, hogy viccet csináljon belőle!
Hód ezzel nem is törődve visszaaludt. Nyúl veregette meg háborgó barátja vállát.
-Ugyan barátom. Mi a gond? A te próbád még hátra van. Ha kétségeid vannak, akkor itt a lehetőség.
Szemmel láthatóan dühös volt az öreg. De ezen elgondolkozott. Megvakarta az állát és elkezdett fel-alá járkálni. A jelenlévők közben a szemükkel követték. A törzs tagjainak egyértelműen aggodalom látszott az arcán, ami nem nyugtatta meg a Vadembert se. Az öreg egyszer csak megállt és gonosz vigyorral fordult felé.
-Okosnak gondolod magad ugye Vörös Bölény? Na, majd meglátjuk az én eszemen is túl tudsz-e járni. Három lehetőséged van kérdezni tőlem. Ha tudsz olyat kérdezni, amire tudom a választ, de nem akarom elmondani akkor átmentél az én próbámon is.
Nem akadt fent most se a Vadember. A kérdés egyértelmű volt.
-Mi a legszégyenletesebb dolog, amit valaha Éhes Varjú tett, de még nem beszélt róla soha senkinek.
Az öreg gonosz mosolyát látva Garamaru-ról lehervadt a magabiztos vigyor. Varjú pedig a legnagyobb természetességgel megszólalt.
-Én űztem halálba a saját népem tagjait.
Erre senki se számított. Nyúl arcán harag gyúlt ennek hallatán, a törzs tagjai pedig lesápadtak. A csontos öreg viszont félelmetes mosolyával visszakérdezett.
-Mi a másik két kérdésed Bölény?
Garamaru kérdőn szétnézett, de nem kapott semmi segítséget. Megvakarta hát a fejét. Jól megnehezítette a dolgát az öreg. Nem ismeri. Honnan tudna olyan titkot róla, amit nem mondana el. Főleg, hogy ilyesmit a legnagyobb természetességgel vallott be. Egyáltalán mi van vele? A másik két öregen nem, de rajta egyértelműen érződik, hogy nem szimpatizál vele. Méghozzá hiába tömeggyilkos úgy néz ki, a többi öreg bár nem szívleli, de szóltak semmit, hogy ez kiderült. Ekkora nagy ember lenne, hogy neki nincs mitől félnie? Talán ez a megoldás.
-Mi az a szégyenletes dolog, amit egy szerettéről tud és ha kiderül annak baja származhat belőle?
Ezen a vénember felröhögött.
-Okosnak hiszed magad, de a pusztai szélben több a bölcsesség, mint a levegőben, ami a te szádat elhagyja. Az unokám emberevő volt! Bár meghalt mégis baja származik abból, hogy ezt elmondtam hisz így szentelt földben nem nyugodhat és a sírját meggyalázzák majd. Már csak egy kérdésed maradt! Mondanám, hogy jól gondold meg mi lesz az, de a te fejeddel gondolkodni olyan, mint kivájt bányában vasat keresni. Felesleges. Ez a baj a fiatalokkal. Mindig csak a szájuk nagy, de nincs bennük tapasztalat. Az élet csupán, ami emberré tud nevelni. Ezért is felesleges minden, amit az elmúlt napokban tettél. Három tanító? Verébfiókák inkább. Sokat elmond róluk, hogy állításuk szerint mindent megtettek és csak ennyi eredményre futotta csupán. Menj haza kövek közül érkezett és kergesd az ottani ábrándjaidat. Nincs itt helyed!
Garamaru-t zavarta, hogy őt gyalázta az-az öregember. Az is, hogy a teljesítményét becsmérelte. Az is hogy valami érthetetlen oknál fogva utálta őt és hogy a tanítóit is le merte szólni, de hogy mindezt a törzs és azok gyerekei előtt tette attól felment benne a pumpa. Erélyesen a vénemberre ordított.
-Mért félsz tőlem öreg?
A három tanítója egyből közé és Varjú közé ugrott a legrosszabbtól tartva. Az viszont elvigyorodott.
-Tiszteletlenség az idősebbel szemben. Tabu. Mint mondtam nincs helyed köztünk.
A Vadember remegett a dühtől, de látta, hogy az előtte álló három indián erre lesüti a szemét. Szégyen volt rajtuk mintha az ő hibájuk lenne. Ez pedig őt is megütötte. Ebben a pillanatban szólalt meg a Fehér Hód. Hangja határozott volt tekintete pedig szinte ölni tudott volna.
-Nem válaszoltál a kérdésre Éhes Varjú! A tesztnek így még nincs vége.
Az öreg felháborodottan ránézett, majd a szintén szigorúan őt néző Nyúlra, megremegett a szája az idegtől és hátat fordított mindenkinek.
-Átment. A teszten átment. De a tabu…
A kis mazsola hangja elnyomta az övét.
-Átment a teszten! Varjú szava károgás?
A csontos öreg egész testében megfeszült. A törzs tagjai levegőt se mertek venni és Garamaru is látta, hogy tanítói is megrettentek. De Varjú kis idő múlva lazított a tartásán.
-Együnk és mondjátok akkor el neki a feladatát. Fehér Toll vezess ahhoz a lakomához, Szökellő Nyúl már éhes!
Erre mindenki megnyugodott és a törzsfőnek se kellett kétszer mondani. Varjú ezek után egy szót se volt hajlandó szólni. Hód visszaaludt, Nyúl viszont beszédessé vált és mindenről tudni akart. Miképp képezték a Vadembert. Mit tanult ez alatt az idő alatt, milyen volt az első mestere, aki bevezette a mágiába, otthonról milyen bölcsességeket hozott, miért akar Silva-nak megfelelni. Az eddigi vadásztrófeái történetét is szívesen meghallgatta, amit a Vadember nagy örömmel mesélt el. Ezek a történetek a törzs többi tagjában is érdeklődést váltottak ki. A hangulat egyértelműen javult főleg a nagyon jól elkészített ételeknek hála. A felszolgált gyümölcsök és saláták, hála Szürke Farkas kiképzésének, nem voltak ismeretlenek a Vadember számára. Mesélt a termetes öregnek és közben döbbenten nézte, hogy az bár nem zabált, de mindig volt valami étel a kezében vagy rágott valamit. Ahogy a különböző történetek fogytak úgy tűnt el kimért tempóban, de elképesztő mennyiségű étel az öreg indián tányérjáról. Mikor pedig már mindenki jól lakott és sok történet elhangzott, akkor a nők és a gyerekek távoztak, hogy csak a férfiak és öregek maradjanak. Nyúl pedig elkomorodott
-Itt az idő, hogy halld a végső próbatételt. Ennek a feladatnak komolyabb tétje lesz, mint az eddigieknek. A sikereden életek fognak múlni. Komoly problémával kerültünk szembe. A puszta szellemei haragra gerjedtek és már nem egy törzs áldozatukká vált. Hogy mi bőszítette őket fel, azt nem tudjuk. Mindhárman próbáltunk már beszélni velük, de nem hallgattak a szavunkra. Ezért jöttünk el közösen ide. Ez a törzs lesz a szellemek haragjának következő áldozata. Fehér Hód érti a csillagok szavát és azok megjövendölték, hogy egy harcos szerencsét hoz majd nekünk. Egy harcos, aki ügyességét már bizonyította. Nem gondoltuk, hogy te leszel az a harcos és még kevésbé, hogy elveszettként érkezel hozzánk az utadat keresve. Szeretném hinni, hogy Fehér Toll, Szürke Farkas és Szótlan Puma segítettek visszatalálni és segítségükkel képes leszel békét hozni a puszta szellemeinek lelkébe. Nehéz harc lesz ez, ami rátok vár. Mi hárman barátaimmal itt maradunk a törzs többi tagjával. Bár a harcot nem bírjuk már úgy, mint annak idején, de rájuk vigyázni, hogy ti teljes erőtökből küzdhessetek, arra képesek vagyunk még mindig. Ha sejtéseink igazak a szellemek serege holnap ér ide és a sötétséggel együtt fognak érkezni. Látom, vannak kérdéseid Vörös Bölény. Hallgatlak.
Garamaru erre tényleg nem számított. Ki gondolta volna, hogy itt ekkora bajok vannak? Elég váratlanul érte őt ez. Magába is zuhant. A körülötte lévők aggodalommal az arcukon várták, hogy mit fog majd mondani. Pár percnyi csend után fordult a testes indiánhoz.
-Az elmúlt napok alatt megismertem annyira az itt élők lelkét, hogy tudjam, a szellemek nagyon fontosak mindenki számára. Tisztelik és becsülik őket. Tanítók a puszták népe számára. Az őseik szellemei. Nem szívesen fognék ellenük fegyvert. Szívesebben próbálnám megbékíteni őket.
Ez meglepte az öreg indiánt. Elmosolyodott és hálásan nézett a fiatal férfire.
-Fehér Toll jó embert választott és van, szeme hozzá kit nevezzen a barátjának. Sajnos mi már megpróbáltuk ezt, de talán te sikerrel jársz. Hálás volnék ha megpróbálnád. Köszönöm Vörös Bölény. Ma estére ezzel el is tenném magam. Elfáradtam mára.
Nem egyedül volt ezzel. Mindhárom öreg így tett. A fiatalabb harcosok Garamaru-val együtt még maradtak egy kicsit. Beszélgettek, tervezgették a holnapi napot. De utána ők is nyugovóra tértek.
 
A másnapcsendes volt. Garamaru Fehér Tollal együtt korán kelt, hogy megnézzék a napfelkeltét. Gyönyörű látvány volt. Közben nem szóltak egymáshoz. És a törzsfő nemsokára dolgára ment. Ezek után a Vadember járt egyet az ébredező faluban. Érződött a levegőben a feszültség. Senki nem mondta ki, de az emberek aggódtak. A tervet már tegnap átbeszélték a többiekkel, hogy először majd megpróbálnak szót érteni a szellemekkel és ha nem járnak sikerrel, akkor a helyi harcosok miképp védjék a nőket, öregeket és gyerekeket. Azok viszont állítólag csak éjszaka jöttek elő. Addig is el kellett ütni valamivel az időt. Gondolkozott is, hogy mit tegyen mikor meglátta Szürke Farkast. Már épp megindult felé mikor észrevette, hogy a fiával van. Komoly képpel magyarázott valamit a gyereknek, aki szemét lesütve, az apjára sem nézve bólogatott. Garamaru értette, hogy ezt a pillanatot nem szabad megzavarnia, úgyhogy tovább állt. Szótlan Pumába botlott, aki hozzá hasonlóan csak ténfergett. Képén széles vigyorral köszöntötte tanítóját.
-Jó lenne már túl lenni rajta mi?
Az bólintott.
-Ez is része a harcnak.*A Vadember értetlen képét látva folytatta.*A várakozás a gyenge elmét felmorzsolja, hogy csak az erős maradjon.
-Azt, mondod ezért támadnak éjszaka?
-Azt, nem tudom.
-Hát, az biztos, hogy engem eléggé bosszant ez a semmittevés.
-Körbe terveztem járni, hogy felderítsem a falu környékét. Vörös Bölény velem tarthat, ha szeretne.
-Az jó lenne! Addig se hülyeségeken járna az agyam.
Valószínűleg a másik is főként ezért kívánt járni egyet és nem azért mert várt volna bármi eredményt. Nem is kapott. Az egyetlen, ami szóra érdemes volt az pont az, hogy semmi életnek a nyomát nem látták a környéken. Még madarakét se. A faluba visszatérve ettek, ami során az öregek mind mondtak egy-egy beszédet. Még a kis mazsola is beszélt a hagyományok megőrzésének fontosságáról és a dicső múltról. Nyúl, azt hozta szóba, hogy nincs olyan sötétség, amit a nap fénye ne űzne el, Varjú pedig azokhoz, akik félnek intézett pár becsmérlő szót, hogy szégyellhetik magukat az őseik előtt ezért és össze kell szedni magukat. Összességében mindhárom illő és bátorító beszéd volt. A nap további részében a három öreg felkészítette őket a harcra. Különböző harci festékeket festettek rájuk, kántáltak és füstöt fújtak köréjük. Garamaru nem teljesen értette, de a törzsfő elmondta neki, hogy ezek megvédik őt a gonosztól és a harc során elűzik belőle a félelmet. A félelem nem zavarta. Az ezt követő várakozás már annál inkább. Főleg mivel a három öreggel együtt kellett töltse a sátorban. Azok pipára gyújtottak, amitől egy-kettő olyan sűrű füst lett, hogy látni se lehetett benne. Kaparta Garamaru torkát, de a vele lévő Toll, Farkas és Puma is jól tűrték ezt. Nem tehette meg, hogy egyedül ő panaszkodik. Már kezdett szédülni mikor berobbant a sátorba egy harcos és szólt, hogy jönnek. Nem a harci kedv, inkább a friss levegő hiánya űzte őt ki onnan. Jól esett szabadon lélegezni, de ezt hamar elfeledte mikor meglátta miről van szó. A pusztai éjszaka nem nevezhető vaksötétnek ugyanis a hold és a csillagok fénye bevilágítja. Nos, ezeket egy, a horizonton egyre növekvő, feléjük közeledő fekete folt kezdte el kitakarni. Nem volt sok idejük. Az öregek még megveregették a vállukat és sok szerencsét kívántak ők pedig lovakra pattantak és megindultak a fekete tömeg felé. A falu népén látszott a félelem. A legutolsó háznál a törzsfő és Farkas fia várták őket. Nem szóltak semmit csak néztek az apjuk felé. Azok feléjük se fordultak úgy mentek el mellettük. Biztos távolban azért a Vadember megjegyezte.
-Valamit azért mondhattatok volna.
Fehér Toll válaszolt.
-A szívünknek most erősnek kell lennie. Ha csak rájuk néztünk volna az elég lett volna, hogy elgyengüljünk.
Ezt Garamaru meg tudta érteni. Szótlanul haladtak a fekete tömeg felé, ami az egész eget eltakarta. Mikor biztos távolban voltak akkor megálltak. Farkas hatalmas oszlopokat emelt ki a földből egymástól négy-ötméternyi távolságra, Fehér toll kezében pedig megjelent egy hajlított, vörös pengéjű másfélkezes kard, amivel suhintott vízszintesen kettőt és a csapásai hatására két félhold alakú lángnyelv hasította át a levegőt és gyújtotta meg az oszlopok végét. Ez segített nekik abban is, hogy jobban lássanak és abban is, hogy ők feltűnőbbek legyenek. Arra a fekete tömegre is jobban ráláttak így. Ki tudták venni, hogy több száz tollas fejű, törzsi mintás takarókat és ruhákat viselő nagyjából fél méter magas fabábú repült az égen.

Garamaru ezen meglepődött.
-Ők volnának a szellemek?
A három indián arca változatlan volt. Fehér Toll válaszolt.
-Szellem bábok. Nagyra becsült ősök szellemei vannak bennük.
A Vadember nem erre számított. Nem mintha panaszkodna amiatt, hogy nem egy átlátszó kísértetsereggel kell beszélnie. Ezek barátságosabbnak néztek ki. A bábok az ő vonalukban megálltak és nem mozdultak. A törzsfő előre lépett a lovával.
-Fehér Toll vagyok mélyen tisztelt szellemek a Laughing Smoke törzs főnöke. Barátsággal fogadjuk látogatásotokat és köszöntelek titeket.
Nem érkezett válasz. A bábok csak lebegtek az égen. Kis idő múlva egy kivált közülük és lassan elkezdett lejjebb ereszkedni. Látszólag semmiben nem különbözött a többitől. Mikor már szemmagasságba került a lovon ülőkkel akkor szólalt meg belőle egy fiatal férfihang.
-Mi vagyunk a Lost Sun törzs tagjai. Kárpótlást akarunk.
Ezen a három indián meglepődött. Farkas oda is súgta a Vadembernek az okot.
-Nekik több tíz éve már, hogy nyomuk veszett.
A törzsfő határozottan folytatta.
-Mi nem kívánunk haragban lenni veletek. Sosem ártott egymásnak a két törzs és most is békét szeretnénk. Mi okból kívántok kárpótlást tőlünk és mit szeretnétek?
-Törzsünk mikor utoljára tárgyalt a békéről akkor elárultak minket és elűztek a kövek közé ahol nem termett meg a kukorica és nem járt vad. Mikor segítséget kértünk egykori szomszédainktól, hogy hazatérhessünk azok nem segítettek. Sokat sínylődtünk és éheztünk. Gyermekeink sorban haltak meg, harcosaink ereje pedig napról napra apadt. De jött egy idegen. Segítséget ígért. Szava reményt hozott a már megfáradt szívünkbe és erőt, hogy fegyvert ragadjunk és bosszút álljunk. De ismét becsaptak minket. Megöltek és a testünket elégették, lelkünket pedig ezekbe a hideg fákba tették. A puszta végignézte, ahogy saját népünk, mint az űzött vadat hajtott, fárasztott és vadászott le. A húsotokat és a véreteket kérjük ezért kárpótlásul.
Abban a pillanatban egy sugárnyaláb indult meg a fabábú szeméből Fehér Toll felé, aki az utolsó pillanatban vetette le magát a nyeregből, hogy kitérjen. Az égből megannyi fénynyaláb megindult Garamaruék felé is. Farkas egy cölöpfalat idézett maguk elé, ami felfogta, azt és elszabadult a káosz. Körbevették őket és minden irányból elkezdték lőni. A lovak szétszaladtak, ők földre kerültek. Fehér Toll valami könnyedebb ruhát varázsolt magára egy látszólag üres tegezzel a hátán. Abból kivett és csak az íja idegére téve láthatóvá váló nyilakkal lőtte az égen lévőket hihetetlen ügyességgel, Farkas facölöpöket idézett, hogy legyen menedékük a támadások ellen csak azokat folyamatosan pusztították a bábok, nem hagyva sok időt pihenni a növénymágusnak. Ezért Garamaru wendigo lábakat növesztve pattant fel a levegőbe, akaszkodott rá az egyik bábúra és okozott azok sorai közt egy kis kavarodást. Puma pedig Vadmacskaalakban vadászta a földre kerülő ellenfeleket. Annak ellenére, hogy azok nem számítottak veszélyesnek és hullottak rendesen, nem akartak elfogyni. Nem tellett sok időbe, míg a talaj tele nem lett sérült bábokkal ők pedig kisebb-nagyobb sérülésekkel, de a roham még tartott. Garamarut teljesen váratlanul, a levegőben a feje fölül támadta meg egy báb, ami olyan sebességgel repült neki, mint egy ágyúgolyó. Pár pillanatra el is ájult, ami alatt a kalapácsát is elengedte. Ha nem jelenik meg alatta egy általa már ismert zselés belsejű növény, akkor nagy bajba került volna. Így viszont Vízköpő alakot vett fel és a növényről elrugaszkodva fellőtte magát a magasba karmaival pedig áttörte a bábok falát. Újra rálátni a holdra és a csillagokra még ebben a helyzetben is felemelő dolog volt számára. De látott mást is. Hogy a falu mellett egy hatalmas földfal nőtt, amit mellettük átjutó bábok folyamatosan lőttek, a falu férfijei pedig nyilakkal viszonozzák ezt a támadást. Ott volt a kis mazsola is, aki tornádókat idézett és a csontos öreg, aki pedig füstfelhőt fújt az égre, ami nagy területet elfedett és abba nem is nagyon mentek bele a bábok. Amik mégis azok hamar élettelenül zuhantak ki belőle. Jobban nem látta mi történik ott ugyanis messze volt. Szívesen oda ment volna segíteni, de tudta, hogy ennek nem most van az ideje. Ez annak az ideje volt, hogy kiderüljön mi az erősebb a kő vagy a fa. Alakot váltott. Vízköpőszárnyak és karmok az egyik kezén, feketebika mellkassal és karral a másik kezén. Szárnyait összehúzva megindult lefelé suhanva, majd azokat hirtelen kitárva irányt változtatott és függőlegesen repült a bábok közé. Karomcsapásai és ütései hatására hármasával hullottak azok az égből. Alaposan rendet vágott köztük mikor hirtelen mintha egy falba ütközött volna úgy kenődött fel pár szorosan összezárt bábura. És ami ennél is veszélyesebb volt. A körülötte lévő bábok nem támadtak egyből rá. Valami, megérzés azt súgta neki, hogy baj van. A szárnyait maga köré vonta pont időben, mert már meg is történt a robbanás. A bábok körülötte egyszerre robbantak fel. Úgy érezte mintha abban a pillanatban minden irányból hatalmas súlyok nyomnák össze a testét. A tüdejéből kinyomta a levegőt, érezte ahogy a szabad bőrfelületeit égette a tűz és a robbanás hangja után csak zúgást hallott. Elkezdett zuhanni. A szárnyait kitárva tompította az esését, de így is gurult kicsit a földön. Nem hallott semmit és kicsit szédült. Mikor felnézett csak másodjára jött rá, hogy facölöpök vannak ott ahonnan zuhant. Puma is melléugrott és aggódó arccal kérdezett valamit, de ő nem értette. Megrázta a fejét, de nem szűnt meg a zúgás. Az indián megkönnyebbülten megveregette a vállát. Ekkor az előttük lévő cölöpfal szabályosan szétrobbant, aminek az ereje hátravetette őket. Mikor a Vadember megint fölült akkor nem semmi látvány tárult elé. A bábok leszálltak a földre, felsorakoztak alakzatba és legelöl egy több bábból álló négy méteres monstrum állt. Fehér Toll hosszasan beszélt vele valamit. Ezek után Garamaru felé fordult és neki is valamit odakiáltott. Ő bátran visszaordított a törzsfőnek.
-Mutassuk meg nekik!
Az erre elmosolyodott és lassan bólintott. Ezek után elkezdett hátrálni. A Vadember értetlenül nézett a társaira, akik hasonló mosollyal körbevették őt. A fényt az gyújtotta a fejében mikor a kalapácsát a kezébe nyomták, a mellé érő törzsfő pedig bátorítón megveregette a vállát.
-Én megyek?
Ezen kérdésére meglepett arcokat kapott. Úgy néz ki a többiek számára ez természetes volt. Ő meg nem akarta ezt a kellemetlen félreértést tovább nyújtani.
-Akkor jó.
Valamit mondott neki Fehér Toll, amire ő csak bólintott.
-Úgy legyen!
Azzal megindult a monstrum felé. Pár normális méretű báb is elindult az irányába. Vértigrissé alakulva tért ki azok elől. Közben le se lassított. A következő rohamot egy kalapácscsapással sodorta el. Már kezdett biztos lenni a dolgában mikor kilőtték a kezéből a fegyverét és egy bábfal jelent meg előtte. Alakot váltott. Ugyan úgy nézett ki, mint korábban a levegőben csak most a lábai is átalakultak wendigolábakká. Azokkal ugrotta át a falat, ami mögött már várták őt lebegő bábok, akik abban a pillanatban, hogy felbukkant egyszerre lőtték meg mágikus nyalábokkal és passzírozták bele a préri földjébe. A bestiatestrészei eltűntek ő pedig csak ott feküdt a földön megtörten. Ekkor tért vissza a hallása és hallotta mentorai hangját, akik korábban keveset, de azt mindig megfontoltan és nyugodtan mondták. Na, azok most torkuk szakadtából ordították a nevét és hogy keljen fel. Ez erőt adott neki. Egy hangos ordítással felpattant és újra megindult a fal felé. Most viszont fekete bikává alakulva a fejét lehajtva, a szarvait előre szegezve rontott annak. A becsapódás hatalmas volt. Érezte, ahogy az egész testén végigszalad az ütközés ereje, de a bábok megadták magukat. Szétrobbantak az útjából. Ő pedig a felé lövő nyalábokkal mit sem törődve rohant tovább. Érezte, hogy már rohamosan fogy a mágikus ereje és ezt nem bírja sokáig. De eldöntötte akkor se fogja feladni! Már ott volt a bábszörnyeteg előtt, ami hatalmas öklével felé csapott. Mintha egy kifejlett fával próbálták volna arcon vágni, de ő felfénylett és valunárként természetellenes kilencven fokban hátradöntötte a gerincét, becsúszott a lény lábai alatt, telitalppal megrúgta ott ahol annak a térhajlata lett volna, majd mikor az meglepetten fejjel a földre zuhant, rávetette magát annak hátára és fogait a fej szerepét ellátó bábúba mélyesztette. Eközben az eszébe se jutott, hogy ez nem egy élőlény, hanem több bábú állt össze és így a fej szerepe talán nem is fontos számukra. Azok abban a pillanatban szétrebbentek alóla, de csak lebegtek fölötte. Ebből és tanítói ujjongásából arra jutott, hogy győzött. A bábok szó nélkül szinte egy emberként megfordultak és elrepültek a messzeségbe. A Vadember pedig visszaváltozott. A három indián önmagából kikelve szinte a nyakába ugrott mikor odaértek hozzá. Fájt mindene, ömlött róla a víz, alig kapott levegőt és valami szúrta az ínyét. Benyúlt a szájába, kivette és megnézte mi az.
 
A falu harcosai mindent megtettek, hogy megvédjék a többieket. Az öregek nélkül biztos mind odavesztek volna. Így is több sátor és wigwam odalett, de szerencsére senki nem halt meg. Csak sérültek voltak. Kitörő örömmel fogadták a visszatérő hősöket, akik csak szerényen mosolyogtak. A két fiú nem is tudta miképp üdvözöljék az apjukat. Azok mikor ezt meglátták akkor a karjukba kapták gyerekeiket. Garamarunak is mindenki megveregette a vállát vagy csak végigsimított a ruháján és megannyi hálakönnyektől csillogó szempár nézett rá. A három öreg szótlanul kivárta, míg lecsillapodik a hangulat. Utána léptek elő. Nyúl kezdte a szót.
-Gratulálok a győzelmetekhez és örömmel látom, hogy mind épségben tértetek vissza. Ezt a napot sokat fogják még emlegetni a tábortüzek körül.
Hód folytatta.
-A harcos, aki tanulni jött remélem megkapta a válaszokat, amiket keresett. A törzsfő ismét bizonyította, hogy nevét nem véletlenül emlegetik tisztelettel szerte a prérin. A két helyi harcos pedig tovább növelte dicsőségüket. De a törzs minden férfija bizonyította ma este a bátorságát. A Laughing Smoke törzs ma nagy tettet vitt végbe és ez mindenkinek az érdeme.
Varjú zárta a sort.
-Mielőtt barátaim lakomához ülnének és ünnepelni kezdenének, ne feledjük el a holnapot se. Ez egy győztes küzdelem volt. De, hogy a szellemek haragját mi robbantotta ki, azt nem tudjuk.
Fehér Toll erre felszólalt.
-Mi tudni véljük.*Erre kíváncsi szempárok fordultak feléjük a törzsfő pedig folytatta.*A Lost Sun törzs tagjai keresték a bosszújukat, akiket több ízben elárultak és még haláluk után se hagytak nekik nyugodalmat.
Ezt hallva Varjú felcsattant.
-Haláluk után se? Ez gyalázat! Barátaim engedjétek meg, hogy személyesen járjak ennek utána és legyek legnagyobb ellensége annak, aki a holtak nyugalmát megzavarta. Éhezem a húsukra!
Azok zordan biccentettek, de Toll folytatta.
-Nem szükséges keresni a tettest bölcsek. Ismerjük jól. Ezt Vörös Bölény az egyik szellembábúban találta.
Azzal felmutatott egy megrágott varjútollat. Minden tekintet egyből a csontos vénemberre szegeződött. Az szétnézett, elhúzta a száját, megvonta a vállát, a zsebébe nyúlva előkereste a pipáját. Tüzet kérve társaihoz fordult, de azok csak gyilkos pillantásokkal válaszoltak. Erre eltette az eszközt és csak egy szót szólt.
-Érdekes.
Azzal egész teste füstté vált és a törzs tagjainak kiáltásai kíséretében eltűnt az éjszakában. Hiába üldözték nem találták meg. Így zárult le a történet. Napok múltán mikor a sebei teljesen begyógyultak engedték útjára a Vadembert. A két öregtől bőséges jutalmat kapott hőstetteiért és a törzs is meglepte őt. Korábbi bizánbőr takaróját felújították vadászata trófeáival. Az alját a tíz vespida fullánkkal díszítették fel. A tetejére pedig a pterovern karomból készítettek egy gombot, amivel össze lehetett tűzni és köpenyként hordani. Ezen kívül a bal vállára díszítésnek még az eszudó pikkely is odakerült. Olyan ruhát kapott, amiben kitűnik a tömegből és büszkén hordhatja, mert győzelmei ékes bizonyítéka. Nagyon örült neki. Megköszönt mindent, amit itt tanult, az indiánok pedig sok sikert kívántak neki és hogy legközelebb mikor találkozik Silva-val, akkor az itt magára szedett tudással győzelmet arathasson ellene. Garamaru csak mosolygott. Ő tudta Silva ellen kiállni nem a győzelemről vagy a dicsőségről szól. Vele minden harc egy lecke. És most majd kiderül milyen diák volt. Köpenyét a hátára kapta, kalapácsát a vállára és elindult a prérin. Úgy érezte most képes lesz lenyűgözni mesterét.