Diary of Jeanne

Jeanne újra körülnézett a csapat tagjain, ahogy mindenki felkészült az eligazításra.
Összesen öten voltak a tökéletesen rendezett irodában, vele együtt négyen diákok, valamint az akadémiai tanár.
Majin, az elsőéves srác idegesen gubbasztott a sarokban, szem alatti sötét foltjai nem sok alvást sejtetve elmúlt napjaiban. Egyébként is elég beteges alkatnak tűnt, fakó bőrével, valamint szürkés hajával. Bár Jeanne csak a saját magáról szóló pletykákra fordított figyelmet, néha megütötte a fülét, miszerint a fiú olyasfajta mágia birtokosa, amely illegális volna, ha nem tartozna a Mágus Tanács kötelékébe. Mondhatni, azért tanult rúnalovagnak, hogy szabadon használhassa az adottságait, legalábbis bizonyos határokig.
Bárhogy is, ő volt a szőke lányon kívül a csapat egyetlen, nem végzős tagja, amely furcsának számított, hisz az ilyesfajta gyakorlati küldetésekre általában csak olyan akadémistákat visznek, akik már képzésük legvégén járnak.
Az, hogy Jeanne is be lett válogatva, nem lepte meg különösebben a lányt. A varázsereje meghaladta sok, már állományban lévő rúnalovagét is, valamint széles körű támogató mágiái bármely csapatban megtalálnák helyüket.
Valamelyest ideges volt ő is, hisz életének legrosszabb napja egy gyakorlati kirándulás végeredményeképp született, ám azóta sok minden változott. Sok tapasztalatot szerzett Ceur-sama oldalán, továbbá Hargeon védelmében is aktív részt vállalt.
Mindezen felül, a gyakorlati-küldetés körülményei is mások voltak. Az Akadémia legjobbjait válogatták csak be, egy naprakész tanár vezetése alá.
- Kezdjük hát. - szólalt is fel az emlegetett vezető, Julius ezredes, harctéri-stratégia előadó, és végrehajtó rúnalovag. - Mint tudják, erre a gyakorlati kiküldetésre azért van szükség, hogy akadémiánk legrátermettebb diákjai kellő tapasztalatot szerezhessenek a különböző osztagok működéséről, és azok kooperációjáról éles bevetéseken. Általában csak olyan növendékeket viszünk hasonló eseményekre, akik már végzős éveik végét tapossák, mi pedig bepillantást adunk nekik a három különböző ág működésébe, ezáltal könnyítve csatlakozással kapcsolatos döntéseiket. Idén ugyanakkor teszünk pár kivételt, hisz az osztag minőségét akarjuk elsődlegesen szem előtt tartani. Épp ezért, akik most itt vannak ebben az irodában, büszkék lehetnek eddigi teljesítményükre, ritka mágiáikra, és a jegyeikre. - pillantott végig a négy hallgatón. - Ugyanakkor, senkinek nem ajánlom, hogy idejekorán fejébe szálljon a dicsőség. Aki a gyakorlat alatt csúnyán felsül, annak az bizony nyomot fogy hagyni a jövőjén... Ühm, na de... - köszörülte meg torkát a férfi. - Célpontunk az északi határ Bosco nemzetével. Különös híreket kaptunk a határhegység másik oldaláról, olyasféléket, amelyek a mi országunkra is kihathatnak, ha ignoráljuk őket. Az utat tömegközlekedési eszközök nélkül, gyalog és lóháton fogjuk megtenni, hogy szokják kicsit a terepet. - Jeanne meglepetésére senki nem háborodott fel ezen a kijelentésen. Ő közbe akart szólni, hisz utált kényelmetlenül utazni, de... az atmoszféra, és az általános komoly hangulat őt is csendes hallgatásra késztette. - A határvonalhoz már több rendfenntartó, és végrehajtó osztagot is kivezényeltünk, amelyeknek az irányítása Dianne Amarysth "Legátus" kezében van, aki a háborúban végrehajtott tetteiért mára a Tíz Szent Mágus egyike. - Julius kis szünetet tartott. - Bizony, igencsak komoly a helyzet. Ám egyet se féljenek, a mi feladatunk csak a megfigyelés, és támogató feladatok elvégzése lesz. Biztonságban lesznek a képzett lovagok védelme alatt,  hisz nem szeretnénk, hogy a jövő nemzedék nagyjait még csírájukban elfojtsa valami baleset... Ami pedig magát az utat illeti, ott én fogok felelni a csapat jólétéért. - mosolyodott el büszkén az ezredes.
Jeanne-t leginkább egy kalácsra emlékeztette a férfi arca, és nem adott számára túl nagy biztonságérzetet ez a látvány.
- A határ-menti helyzet pontos részleteiről a helyszínen adunk majd tájékoztatást önöknek, ahol mindenki megkapja a saját feladatait is. Bármi egyéb kérdés, mielőtt felkészülnénk az indulásra?
- Igen, uram! - jelentkezett az egyik végzős, kezét feltartva.
Csak akkor kezdett el beszélni, amikor Julius rábólintott gesztusára.
A lányt Okita... Okita valaminek hívták, Jeanne nem emlékezett már a pontos nevére.
Ugyanakkor elég feltűnő jelenség volt napbarnított bőrével, ezüstös hajzuhatagával, és személyre szabott egyenruhájával, amely könnyebbé tette számára a katana használatát.
Jeanne hallott olyasmi pletykákat, hogy a rúnalovagok a Grimoire Heart sötét céh egy telephelyén találtak a lányra fiatal korában, és fogékony az Elveszett Mágiák egy ágára. Ám ezeket Jeanne mindig elengedte a füle mellett, hisz ha Okita került szóba társasági körökben, gyakran feldobták, miszerint ő a legvonzóbb lány az Akadémián... Ezt a hülyeséget!
- Úgy tudtam, a csapatunk öt diákból, és Önből fog állni. Ám itt csak négyen vagyunk... Megtudhatom,  történt-e valami változás a felállásunkban?
- Szó sincs ilyesmiről, Okita-kun. - felelte nyájasan az ezredes. - A csapatunk ötödik tagja, Spectre-san már rég elindult a hátárhoz, hisz nem titkolt vágya, hogy a hírszerzési osztag tagja legyen, akik igényelték a segítségét pár felderítési munkálatban. Vele tehát ott fogunk találkozni.
- Köszönöm a választ. - tisztelgett a lány.
Jeanne ezt is viszonylag furcsának találta, hogy az agyondicsért, állítólag vérprofi hírszerzés egy akadémista segítségét kérje ki. Bár ez talán csak csapattagjainak rátermettségét bizonyította.
- Nekem is volna egy kérdésem, uram! - jelentkezett mosolyogva a másik végzős lány, ám ő nem várt jóváhagyásra, mielőtt beszélni kezdett. - Megtudhatnám, milyen lesz a csapaton belüli hierarchia?
Ó igen, a másik csodabogár.
Kyrie Yoshitsune - neki Jeanne jól ismerte a nevét, hisz Ceur-sama is érdeklődött utána. Valamiféle lakrimát ültettek a testébe, és abból nyerte erejének a nagyját.
Csinos lány volt, tengerkék-szín hajával, és hasonló árnyalatú szemeivel, persze Jeanne szerint őneki a nyomába sem érhetett.
Ugyanakkor, a kérdés, amit felvetett, érdekes volt.
- Természetesen én hozom majd a döntéseket, mindaddig, amíg el nem érjük a rúnalovagok táborát a határnál, ahol Amarysth legátusé a főparancsnokság. Persze, a közvetlen parancsokat ezután is tőlem kapják majd. - tartott egy kis szünetet a férfi. - Ezt leszámítva, a csapaton belül maguk mind egyenlőek, ilyen kis létszám mellett nem látom értelmét tovább bontani a hierarchiát.
- És ha váratlan helyzet esetén elszakadunk magától? - folytatta Kyrie.
- Ebben az esetben a vészhelyzeti protokoll áll fenn. Esprit-kun felelős a telepatikus csatornáink fenntartásáért, rajta keresztül bármikor kapcsolatba léphetnek majd a legközelebbi város rangidős rúnalovagjával, és erősítést is kérhetnek onnan. - pillantott az ezredes Jeanne-ra.
- Ez esetben lehetnék én a második a rangsorban. - vetette fel a szőke lány, teljes természetességgel levetve korábbi visszafogottságát. - Éles esetekben az egy embertől származó, magabiztos döntések életeket menthetnek a vitákkal szemben.
- Látom nagyon ragaszkodnak ehhez... - sóhajtott Julius. - Rendben hát. Ha elszakadnánk egymástól, azon felül, hogy azonnal kapcsolatba lépnek a legközelebbi rúnalovag-őrssel, és követik az ő utasításaikat, Okita-kun kezébe kerülnek a további döntések. Végtére is, ő rendelkezik a legtöbb gyakorlati tapasztalattal.
Az ezüsthajú lány csak bólintott, és bár Jeanne elégedetlen volt, ennek nem mutatta különösebb jelét.
- Ha nincsenek további kérdések, akkor ideje felkészülniük az útra. Holnap reggel indulunk. - kisebb szünet után az ezredes irodájának sarkába pillantott. - Ön is, Majin-kun. Kérem, ne itt aludja ki magát...

Képek a csapattagokról:

Julius ezredes:

Spoiler:

Majin:

Spoiler:

Okita Mianmoto:

Spoiler:

Kyrie Yoshitsune:

Spoiler:

És persze Jeanne, ahogy másnap reggel idegesen elindul, tudván, végig kell gyalogolni a fél országot:

Spoiler:

- Aria, mi az?
Lucina kikukucskált a hátizsákomból miközben én az asztalnál ülve lapozgattam az egyik helyi újságot. A kocsmában felettébb elszabadult hangulat uralkodott és kifejezetten zajos volt, de egyikünket se zavart különösebben. Noha még csak pár hónapja, hogy kikelt, Lucina hamar megszokta, hogy az információgyűjtő hadjárataim bizony nem épp csendesek, ahogy azt is, hogy a sok furcsa szerzet miatt szerencsésebb neki, ha a táskámban marad. Ez volt az egyik elő szabály, és az egyik legfontosabb – a saját kényelmem és az ő biztonsága érdekében is az volt a legjobb, ha nem nagyon mutatta magát. Védtelen és nagyon fiatal volt még.
A szokásostól eltérően ezúttal nem a csinos női alakot vettem fel, mivel nem volt kedvem a részeg idióták csajozós szövegeit hallhatni. Annak érdekében, hogy kisebb feltűnést keltsek, egy korosabb férfi alakját öltöttem fel, így szinte senki még csak felém se pillantott – elvégre az átutazók nem voltak szokatlanok erre felé.
- Csak egy újságot olvasok. Gondoltam átnézem, hátha találok valamit, de egyelőre semmi… ez csak egy szokásos szennylap – sóhajtottam egy kisebbet, ahogy az utolsó oldalra lapoztam.
- Szennylap? – pislogott rám értetlenül.
Bébi lévén Lucina a legtöbb szót még csak most tanulta – noha el kellett ismernem, egész szép sebességgel. Ugyanakkor gyakorlatilag nem tudtam úgy elmondani három mondatot se egymás után, hogy ne kérdezze meg legalább egy szónak a jelenését. Néha kifejezetten fárasztó volt, mégsem tudtam mérges lenni rá miatta.
- Szennylapnak nevezzük azt, amiben semmi értelmesről vagy érdekesről nincs szó – magyaráztam neki türelmesen, ugyanakkor felettébb részlethiányosan és lebutítva, miközben ledobtam az újságot az asztalra, minden érdeklődésem elveszítve iránta.
- Mit keresel pontosan? – érdeklődött a csöppség, ahogy megpróbált kilesni mellettem, én viszont visszanyomtam a fejét a táskámba.
- Marad.
- Jó… - morogta egy picit kelletlenül, mire elengedtem a fejét.
- Azt, amit eddig is – válaszoltam kisebb habozás után. - Bármilyen démonokkal kapcsolatos hírt, szokatlan eseményt, ilyesmit. Valami jelet, ami alapján elindulhatnék. Emlékszel még, mik a démonok, ugye?
- Aria ellenségei! Gonoszak! – felelte felettébb büszkén, kicsit az év felé emelve a fejét.
- Alapvetően igen – eresztettem el egy halvány félmosolyt. – Annál egy kicsit bonyolultabb, de ha jelenleg ezt tudod, az elég.
Visszafordultam az asztalhoz és csak bámultam a rajta heverő újságot egy kicsit. Hosszabb idő telt már el nyomok nélkül, mint én szerettem volna, lassan pedig kezdett eluralkodni rajtam az unalom és a rossz hangulat is. Úgy éreztem, minél tovább ülök tétlenül, annál kisebb esélyem van arra, hogy megtaláljam a testvérem vagy Luftfararent. Szerettem volna, hogy történjen valami… hogy valami végre előre mozdítson.
Épp, mielőtt igazán elkapott volna a rossz hangulat, végre valami érdekesre figyeltem fel.
- … és csak úgy eltűntek, minden nyom nélkül! – mesélte nagy lendülettel az egyik részeges férfi pár asztalra tőlem.
Fél szemmel feléjük pillantottam. Társai hangosan kiröhögték, egymást és az asztalt csapkodva.
- Ugyan már, haver, olyan nincs, hogy valaki csak úgy felszívódik!
- Minden hülyeséget elhiszel, amit hallasz, ember!
- Lehet, hogy ti nevettek, de bizony a falu teljes lakosságának egyik napról a másikra nyoma veszett! Ráadásul nem ez volt az első eset, én mondom! Mindent megtesznek azért, hogy az információ ne terjedjen el túlságosan, hiszen hatalmas pánik lehetne belőle. Többen arra is tippeltek, hogy valami rejtélyes járvány vagy akár egy démon lehet az egész hátterében!
Részegsége ellenére kifejezetten tisztán, egyenesen és magabiztosan beszélt – utóbbi mondjuk lehet, pont az ital hatása miatt volt. Jobban feléjük fordultam, és vártam, hátha elkapok még valami részletet, lehetőleg megemlíti ismét a helyszínt. Szerencsém volt.
- Még ha történne is valami – legyintett az egyik férfi. -, azt mondtad az északi határnál, Bosco környékén volt, nem? Az épp elég messze van ahhoz, hogy ne érjen ide, akármi is az!
- Bizony, bizony!
Majd csak tovább folytatták a röhögést, én pedig még bámultam rájuk egy kicsit.
- Aria? – Lucina kissé aggódó pillantást vetett rám, mire megsimogattam a fejét.
- Indulunk. Vissza a táskába – utasítottam, aminek haladéktalanul eleget is tett.
Felkaptam a táskám és csendben kivonultam a kocsmából. Ez volt az, amire vártam. Végre jött egy jel, egy tipp, amire támaszkodva ismét elindulhattam. Annak ellenére, hogy számtalan ilyen pletyka hamisnak bizonyult már korábban is, mégis hirtelen lendület és lelkesedés öntött el, olyannyira, hogy még egy félmosolyra is futotta. Még ha esetleg csak egy sima pletyka is lenne, akkor is többre megyek vele, mintha csak egy helyben ülök és szennylapokat olvasgatok.
- Vonattal fogunk menni, ugye? – faggatózott Lucina, és némi remény csillant a szemében.  
Jól tudtam, hogy mindez a repülés iránti utálatának a jele csupán. Valamiért úgy tűnt, nem volt a kedvence a magasban röpködés, pedig jobb lett volna, ha hozzászokik. Elég sok ilyen utazás várt még rá, főleg, mivel én személy szerint jobban szerettem kihasználni a mágiám adta előnyöket, mintsem a tömegközlekedéseken nyomorogni. Nem állt szándékomban elkényeztetni őt a saját  kényelmem kárára.
Egy halk hümmögéssel elgondolkodtam, majd végigvetve a lehetőségeimet és a távolságot, bólintottam egyet.
- Túl messze van Bosco ahhoz, hogy az egész utat a mágiámra hagyatkozva tegyük meg. Nem tudom pontosan, mivel fogunk szembenézni, már ha egyáltalán lesz ott valami. Mindenesetre jobb az óvatosság… örülj, az utolsó állomást leszámítva vonattal megyünk.
- Örülök! – biccentett a fejével egy kisebbet, majd ismét eltűnt a táskám mélyén.
Noha úgy tűnt, tudja a helyét és az elvárásaimat felé, én azért még számon kértem rajta azt, amit minden induláskor, mióta kikelt a tojásából és szépen lassan elkezdett beszélni.
- Lucina, mi a legfontosabb feladatod?
- Nem szabad elmozdulnom a közeledből.
- Mit csinálsz, ha nem a saját alakomban vagyok, de összefutunk egy ismerőssel?
- Csendben maradok a táskában, láthatatlanul!
- Mikor szabad megszólalnod vagy kinézned?
- Amikor hozzám beszélsz és megengeded!
- Ügyes kislány – nyúltam bele a táskámba, hogy megvakarjam a füle tövét.
Egyelőre elég volt, hogy ezt tudta.  Hosszú út állt még előtte, és jelenleg az volt a legfontosabb, hogy ne is legyen láb alatt és saját magát se veszélyeztesse.
Miután minderről megbizonyosodtam, lendületes léptekkel folytattam utam a legközelebbi állomás felé anélkül, hogy visszatértem volna eredeti alakomba.

Az utazás kellemesebben telt, mint ahogy azt Jeanne elsőre gondolta volna.
Bár legtöbbször lóháton haladtak, ami sokszor felettébb kényelmetlennek bizonyult, gyakorta megálltak nagyobb falvakban, s kisebb városokban, ezáltal felbecsülhetetlen értékű pihenőkhöz juttatva a csapatot... és persze leginkább őt.
Mivel végül is egy rúnalovag különítményről volt szó, a települések elöljárói szívesen fogadták őket, amely együtt járt a forró fürdőkkel, és finom, készre főzött ételekkel.
A szőke lány jó ideig el is feledte a patakokban való tisztálkodástól, és konzervektől táplált rémálmait, ám ahogy közelebb értek Bosco hegyekkel szabdalt határvonalához, úgy a civilizáció rétegei is egyre vékonyodtak.
A szabadban, tábortűz mellett töltött éjszakák ideje is eljött... Hideg, hegyi levegő mardosta Jeanne arcát, ahogy undorodva nézett a kezében szorongatott levesszerű löttyre.
A lány az utazóköpenyének csuklyájába rejtőzve próbálta elrejteni ellenszenvét a helyzettel kapcsolatban, hisz olybá tűnt számára, hogy ő az egyetlen a csapatból, aki ilyen nehezen viseli a körülményeket.
A viszonylagos csendet végül az ezredes törte meg, ahogy üres agyagkupáját letéve megköszörülte a torkát, majd körbenézett a négy akadémistán.
- Már csak pár napi járóföldre vagyunk a határtól, szóval úgy hiszem, elárulhatok többet is abból, hogy miért mozgósít ilyen nagy erőket a Tanács a jelen történésekre reagálva. - állt fel a férfi, mindenki érdeklődését felkeltve. - Természetesen, ha pár hegyi településsel, és démonokkal kapcsolatos pletykákról volna szó, szokás szerint kiadnánk pár megbízást a máguscéheknek, hogy vizsgálják ki az ügyet, és ezzel letudnánk a problémát. Ám sajnos ennél többről van szó jelenleg. Feltételezem mind hallottak Bosco legnagyobb határ-menti védelmi rendszeréről.
- Az Alkonyat és Hajnal erődjei... - felelte halkan Okita.
- Pontosan. - bólintott Julius. - Az a két erődrendszer évszázadokon át elrettentésként szolgált egy esetleges háborútól északi szomszédainkkal szemben. Nem szeretnék államtitkok mezejére lépni, ám annyit elárulhatok, hogyha az ott telepített mágikus fegyver-arzenál rossz kezekbe kerülne, az hatalmas pusztítással járna, amelyből Fiore is jócskán megkapná a részét. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Bosco hivatalosan sosem hagyta jóvá a fegyveres erőink határátlépését, és belügyeikbe való beavatkozását. Dianne legátus persze próbálja diplomatikus úton kezelni a problémát, és minden módon biztosította már szomszédainkat arról, hogy szándékaink segítő célzatúak, ám a másik fél is vezényelt ki fegyveres alakulatokat az erődökhöz, és az összetűzés velük sem kizárt. - tartott egy rövidebb szünetet az ezredes. - Szóval, mint Erában is megmondtam, a helyzet igencsak bonyolult, és közel sem rózsás. Ám pont ezért mindenkinek meglesz a feladata, amelyeket a helyszínre érve pontosít a felső-vezetésünk. Kérdés?
- Nekem volna egy. - az ismeretlen, könnyed lejtésű női hangra mindenki oldalra kapta a fejét. - Mindig ilyen unalmasak ezek az eligazítások?
A jövevény első ránézésre gyönyörű, és hihetetlenül vonzó volt, másodikra azonban cseppet sem emberi.
Magas, nőies alakját lenge ruházattal fedte, míg kecsesen ívelt arcát hófehér hajzuhatag, s két, a fülei mögül kiálló szárny keretezte.
Hasonló, sötétvörös szárnyak a lapockái mögül is kiálltak, álmosan ölelve bőrkabátjának vállrészét.
Az idegen egyértelműen démon lehetett, azok alapján, amiket Jeanne tudott róluk, valószínűleg egy succubus
Okita, a mindeddig feljebbvalója beszédjére összpontosító lány szinte rögvest harcállást vett fel katanájával, s Kyrie is hasonlóképp járt el, karjai körül megfagyasztva a levegőt.
- Nyugalom, hölgyeim. - tartotta fel karját Julius ezredes. - Majin-kun, ha jól sejtem, ő itt a maga kéme.
Az unottan, már-már idegesen figyelő srác csak bólintott, majd a démonhoz sétált.
- Hát elmarad a szórakozás. - mosolyodott el a succubus, leengedve karjait. - És itt vagy te is, Szerződéskötőm. Elvégeztem a Paktum rám eső részét. - nyújtott át egy összehajtott tekercset az örökké fáradt arcú fiúnak. - Felderítettem minden közeli falut, ám csak az egyik szolgált bármi érdekesebbel. Pár csapatnyi bandita ugyanis elfoglalta, akadnak köztük mágusok is, bár a részleteket megtalálod a jelentésemben. Gondolom kihasználták a határmenti káoszt, vagy ilyesmi... - ásította el magát a másvilági szerzet. - Ó, és még valami. Feltűnt, hogy egy nagyobb farkasfalka követi ezt a szedett-vetett kis bagázst, aminek a tagja vagy. Gondoltam, nem árt, ha tudsz róla... Bárhogy is, az infókat megszereztem, a továbbiak már nem tartoznak rám. Ezzel teljesült a Paktum, nemde?
- Ahogy mondod... - felelte egykedvűen Majin.
- Akkor én távoznék is. Egy ideig nem találkozunk, de ha legközelebb szólítasz, valami mókásabb feladatot adj nekem, kérlek. - fordított hátat mindenkinek a démon. - Vigyázz magadra, és bánj jól a nővéreimmel, s fivéreimmel. - azzal a succubus alakja lángra kapott, majd egész lénye tűz és hamu martalékává válva a semmibe veszett.
- Ez meg mi volt? - kérdezett rá Kyrie megdöbbenten.
Mi tagadás, Jeanne is osztozott a kékhajú lány meglepettségén.
- Csak a mágiám egy része. Semmi különös... - felelete unottan Majin, majd, mintha csak terelni akarná a szót, a csapat feljebbvalójára nézett. - Tessék, a térkép, amit kért. Engem nem érdekel.
Julius ezredes bólintott, majd áttanulmányozta a tekercset.
- A falu, amelyet a banditák elfoglaltak, fél napi járásra van tőlünk. Nem szeretnék késlekedni, ám ezt az atrocitást sem hagyhatjuk válasz nélkül, mint Fiore rúnalovagjai. - nézett Jeanne-re a férfi. - Esprit-kun, lépjen kapcsolatba a határmenti végrehajtó-alakulatainkkal. Adja meg az én azonosítóimat is, ha kell, de szerezzen nekünk egy osztagnyi erősítést. Felszabadítjuk azt a falut.
- Biztos, hogy megbízhatóak annak a démonnak az információi? Mármint, ez valami csapda is lehetne... - vetette fel Kyrie.
- Nem az. - szólt közbe Majin. - Ael'shan sosem hazudhatna nekem semmilyen formában, a Szerződésünk ezt tiltja. Ami a tekercsen van, az mind az ő kezétől származik, ezáltal mind a valóságot fedi.
- Készüljenek hát. Holnap reggel egyesülünk a végrehajtó-osztag tagjaival, és elkergetjük azokat a banditákat jóravaló polgáraink falvából. Pihenjék ki magukat alaposan. - adta ki utasításképp Julius. - A farkasok ellen pedig elhelyezek pár védelmi rúnát a környéken, hátha szerencsét próbálnának a készleteinkkel. Úgyhogy emiatt senki ne maradjon álmatlan.
Jeanne, miközben kapcsolatba lépett a rúnalovagokkal, elméjének sarkában egy másik telepatikus csatornát is megnyitott.
~ Karna, ne csinálj semmi hülyeséget, és tartsd féken azt a hülye falkát is, ami követ téged. Mi majd megoldjuk a helyzetet a faluban, ennyi rúnalovaggal gyerekjáték lesz. Te csak maradj veszteg! ~ adta le gondolatait ellentmondást nem tűrően.

Ahogy Lucinának megígértem, valóban a táv legnagyobb részét vonattal tettük meg – az ő legnagyobb örömére.  Ugyan még vonattal is beletelt pár napba az út, mindketten jól viseltük. Én alapvetően szerettem utazni, Lucina pedig teljesen rendben volt mindaddig, amíg nem próbáltam meg felvinni a magasba. Remélem, hogy elhagyja ezt a félelmét és érzékenységét, mikor kicsit idősebb lesz, mert nem állt szándékomban állandóan miatta variálni az elképzeléseimen. Kicsi volt, így még nem kerítettem akkora feneket a dolognak, de eszem ágában sem volt elkényeztetni.
Amikor már nem volt annyira messze a határ, megszálltunk az egyik kisvárosi fogadóban. Szerettem az ilyen helyeket, mivel alapvetően olcsók is voltak, és egy kisebb-nagyobb hangzavar elviselése mellett a közeli kocsmákban sokféle információkhoz is hozzá lehetett jutni.
Ennek volt köszönhető az is, álcás italszürcsölgetés közben egy érdekes pletykára füleltem fel. A tőlem pár asztalra lévő fiatal férfiak teljes lendülettel és áhítattal beszéltek a nemrég hallott durva pletykákról, kissé olyan érzést keltve, mint egy csapat szószátyár nő.
- Elvileg a Rúnalovagok egy hatalmas sereget küldenek a határhoz!
- Ne már, komolyan? – kérdezett vissza az egyik ámuldozva.
- Biztos találtak valami félelmetes fegyvert!
- Ja, ja, tudjátok, mint azok a tömegpusztító cuccok! – röhögött fel az egyik. – Csak elfordulsz egy pillanatra és BAMM! Halott vagy!
- Én mondom nektek, itt a világvége! Igyunk rá! – azzal csak hangos röhögéssel vettek magukhoz egy újabb adag piát.
- Mi több, elvileg egy csapat bandita elfoglalt egy falut a határ közelében!
- Komoly? – harsant fel a nevetés ismét. – Ember, szegény lakosok! Jól veri őket a sors… erre is inni kell!
Rezzenéstelen arccal néztem rájuk, de legbelül csak arra tudtam gondolni, mekkora idióták. Ekkora poént kreáltak abból, ami akár valósággá is válhatott… tényleg úgy tűnt, nem volt semmi érzékük merész felvetéseik valóságalapjának átgondolásához. Könnyen lehetett ez csupán az ital miatt, de valamiért az volt az érzésem, ők alapjáraton is ennyire idióták lehettek.
Egy ideig csak bámultam feléjük az emberi hülyeségen merengve, de aztán kis társam hangja visszarázott a valóságba.
- Aria, mindenki meg fog halni? – suttogta Lucina óvatosan, mire visszatuszkoltam a fejét a táskám mélyére.
- Dehogy. Legalábbis, valószínűleg nem – biztosítottam, majd miután eltüntettem a maradék italt, felkeltem és elindultam kifelé.
Kocsmatúráim felettébb rövidek szoktak lenni és egy korsó bornál több sose ment le a torkomon. Azt is csak azért ittam, hogy ne lógjak ki a sorból.
Odakint már sötét volt és kissé hűvös, én pedig ráérősen lépkedtem a macskakövezett, kivilágított úton. Alig pár ember járta az utakat annak ellenére, hogy messze nem volt még késő; legalábbis az én nézőpontom szerint.
Elgondolkodtam azon, amit odabent mondtak a srácok. Amennyiben a Rúnalovagok tényleg egy egész sereget küldtek a határhoz, valóban lehet ott valami. Elképzelhetőnek tartottam, hogy azok a démonokról szóló pletykák akár igazak is legyenek… az megmagyarázta volna a nagy erőket. Ha megindultak oda, valaminek lennie kellett ott. Már csak arra kellett rájönnünk, hogy pontosan minek.
Első körben meg akartam keresni azt a bizonyos falut, noha konkrét információkat nem kaptam róla, melyik is az. Térkép szerint tudtam, hogy két falu van nagyjából ugyanakkora távolságra innen, az egyik kelet felé fordulva, a másik pedig nyugat felé. Elég közel voltak ahhoz, hogy pár óra alatt repülve megtegyem a távot, bár amennyiben nem az elsőnek ellenőrzöttnél lesz a probléma, a másodikat már csak másnap reggel terveztem felkutatni. Valamennyit azért aludni is akartam volna.
- Repülni fogunk, Lucina – jegyeztem meg, ahogy már aktiváltam is az angyalszárnyaimat.
- Jaj, ne már… - nyüszítette kelletlenül, miközben éreztem, hogy a táskám legmélyére bújik.
- De már – feleltem közömbösen, majd a földről elrugaszkodva egy erőteljes szárnycsapással megemelkedtem a magasba.

Nagyjából másfél órát repülhettem, amikor végre egy falu képe sejlett fel előttem a távolba. Már a magasból is úgy tűnt, mintha nem lett volna minden rendben, noha nem láttam elég messzire ahhoz, hogy erről megbizonyosodhassak. A falutól nem túl messze, de még tisztes távolságban leszálltam az egyik magasra nyúló fa ágaira. Ugyan kissé bizonytalanok voltak a látási viszonyok a sűrű lomboktól, de leláttam a tőlem nem messze futó földes útra, valamint a falu egy kis része is szem előtt volt.
Levettem a táskám, és ügyesen kiegyensúlyozva letettem az egyik széles ágra.
- Maradj itt, és ne mozogj túl sokat, mert le fogsz esni – figyelmeztettem Lucinát, miközben a kis törpe kidugta a fejét, hogy rám nézzen.
- Messzire mész? Nem akarok itt maradni egyedül… - jegyezte meg némileg aggódva, mire megsimogattam egy kicsit a fejét.
- Csak körberepülök sasként a falu fölött és visszajövök. Felmérem a terepet, nagyjából tíz perc lesz – tájékoztattam, mire ugyan kelletlenül, de végül bólintott egyet.
- Rendben… várok.
- Helyes – biccentettem, majd elugrottam a méretes faágról, azzal egy időben pedig át is váltottam sas alakba.
Felemelkedtem a magasba és a falu fölé repültem, tudván, hogy így már gyakorlatilag esélytelen, hogy kiszúrjanak. Ha pedig észre is vettek volna, kötve hittem, hogy szerintük egy madár különösebb figyelmet igényelt volna.
Jól sejtettem; a falu fölé érve megbizonyosodhattam arról, hogy valóban megszállták a banditák, és mindez nem csak pletyka volt. Nagyjából háromtucatnyi fegyveres banditát számoltam, de esélyes volt, hogy lehetnek még néhányan, akiket nem láttam. Különösebben nem tűntek fenyegetőnek, de jól éreztem, hogy legalább négy, esetleg öt közülük mágus lehetett. A falusiak egy nagy központi épületbe voltak összeterelve, fentről pedig láttam, ahogy az egyik bandita megragadja egy hosszú, szőke hajú, vélhetően felettébb csinos nő haját, és ránt rajta egyet, majd a földön húzva elkezdi hurcolni az egyik épület felé. Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy rájöjjek, mi lehetett a szándéka, de idióta se voltam, hogy beugorjak segíteni. Nem véltem magam gyengének, de messze nem voltam elég erős ahhoz, hogy ennyi embert egymagam legyűrjek. Öngyilkosság lett volna, az a tipikus idióta hősködés, amit ki nem állhattam, és ami nem volt az én stílusom.
Miután felmértem a terepet annyira, amennyire lehetőségem volt rá, visszarepültem Lucinához. Amint megérezte, hogy landoltam az ágon, már ki is guta az orrát, mire büntetésből rákoppintottam egyet a csőrömmel.
- Na! Ezt miért kaptam? – nyafogott sértetten, mialatt visszaváltoztam emberi alakomba, és leültem a faágon.
- Mert megint buta vagy. Többször is elmondtam már, hogy csak akkor gyere elő, ha szólok. Mi lett volna, ha nem én vagyok? – szidtam le nyugodt, kimért hangon, miközben füleit lelapítva, morcosan bámult vissza rám.
- Nem hiszem, hogy bárki más épp ide landolna…
- Nem hinni kell, hanem biztosnak lenni benne.
- Találtál valamit? – váltott inkább témát, valószínűleg azért, nehogy még jobban kioktassam.
- Igen. Elég nagy a káosz odaát, nagyon úgy tűnik, hogy a falusiakat fogságban tartják – bólintottam, ahogy a fa takarásából a falu felé fordultam.
- Akkor segítenünk kell nekik! – felelte azonnali lelkesedéssel, mire csak nyakánál megfogva kiemeltem a táskámból.
- Mintha bármit is tudnál tenni, amíg ennyire pici vagy. Az aranyosságoddal akarod megfélemlíteni őket? – érdeklődtem szurkálódó hangon, mire láttam, hogy elszégyelli magát és meg is sértődik.
- Azért én is tudok csinálni valamit… - morogta, mire az ölembe tettem, és nyugtatóan simogatni kezdtem a hátát.
- Persze, persze – hagytam rá inkább. – Egyébként segítenék is nekik, ha tudnék, de nem az én javamra billennek az erőviszonyok, öngyilkos pedig nem szeretnék lenni. Alszunk egyet, aztán holnap reggel tovább megyünk.
- Itt hagyjuk a falusiakat?
- Elvileg a rúnalovagok egyébként is erre tartanak, és biztosra veszem, hogy nem egymagukban. Az ilyen feladat inkább nekik való. Mi most egyelőre pihenjünk.
- Rendben… - felelte, noha hallottam a hangján, hogy nem igazán ért egyet nézeteimmel.
Mindenesetre nem próbált meg különösebben rábeszélni arra, hogy változtassak a véleményemen, ebben pedig kifejezetten örültem. Ugyan néha felszólalt ellenem, de észérvekkel mindig meg lehetett győzni, akkor is, ha biztos voltam benne, jó részét még nem értette meg annak, amit mondtam. További vita helyett csak kényelmesen elhelyezkedtem a terebélyes faágon, és lehunytam a szemem.

Nem vagyok benne biztos, mennyit aludhattam a fa tetején, de arra lettem figyelmes, hogy Lucina gyakorlatilag az arcomba mászik, és ráharap az orromra. Kissé morcosan nyitottam ki a szemeim, és azonnal észrevettem, hogy még gyakorlatilag félhomály volt; a Nap épp, hogy elkezdett felkelni a horizonton.
- Mi olyan sürgős…? – kérdeztem, ahogy egy ásítást követően a kis törpe felé fordultam.
- Embereket hallok, Aria!  - újságolta, és szemmel láthatóan nagyon büszke volt magára, amiért ilyesmit észrevett. – Arra vannak!
Kissé még kómásan követtem tekintetemmel az irányt, amerre mutatott, és némi döbbenettel vettem tudomásul, hogy egy közel százfős rúnalovag osztag menetelt az általam tegnap este feltérképezett falu felé.

Karna csak futott, mígnem az északi erdőségek örökzöldjei elnyúzott hullámokká olvadtak körülötte, egységes képüket fenntartani képtelen a négylábú sebes víziójában.
A lángfarkas nem értette pontosan miért, ám több tucatnyi farkas követte őt, még ha általában jócskán le is hagyta őket... Igaz, másfél héttel korábban megmentette a falkát pár erdei démontól, ám nem örült neki különösebben, hogy távoli rokonai ily módon akarták kifejezni hálájuk.
Neki küldetése volt, mégpedig szemmel kellett tartania Jeanne-t, ha pedig úgy hozza a szükség, védelmére kelnie. Ez természetesen veszélyes helyzetek tucatjaival járhatott, amely az átlagos, vadon élő farkasoknak talán túl soknak bizonyult volna.
Ám hiába futott néha mérföldekkel a falka előtt, az minduntalan követte őt, lerázhatatlan árnyékként ragaszkodva megmentőjéhez.
Karna kommunikálni is megpróbált velük, ám megszólalni képtelen volt az állatok módján, hisz mióta az eszét tudta, emberek társalogtak körülötte, így csak az ő nyelvüket értette. Sejtette, hogy talán testbeszéddel, s hasonló gesztusokkal kellene szándékait közölnie, de azok sem mentek neki különösebben... Így hát idővel beletörődött követőinek jelenlétébe, még ha nap nap után meg is próbálta végleg maga mögött hagyni őket.
~ Karna, ne csinálj semmi hülyeséget, és tartsd féken azt a hülye falkát is, ami követ téged. Mi majd megoldjuk a helyzetet a faluban, ennyi rúnalovaggal gyerekjáték lesz. Te csak maradj veszteg! - közölte vele egy éjszaka Jeanne, s válaszra sem várva megszakította a telepatikus csatornát.
A lángfarkas nem értette ezt a felszólítást. Miért csinálna ő bármi hülyeséget?
Hisz mire az üzenet elérte, már rég körbevették a banditák falvát, s szerencséjére a többi farkas is veszteg maradt mindaddig, amíg ő nem tett ellenkezőképp.
Már csak a megfelelő pillanatra várt, hogy a szőke lány és társai felszabadító-hadműveletébe becsatlakozhassanak. Biztos volt benne, hogy Jeanne nagyon örülni fog a segítségének!


Kiril hálásan meghajolt a hajóskapitány előtt, majd végignézett a ködben meglapuló, számára idegen ország apró városkáján.
Bár a lakóházak, s az óceán partján felépített fogadó alapanyagai hasonlónak tűntek az általa megszokottakhoz, azok színén jól látszott, hogy inkább a párát, s váltakozó hőmérsékletet tekintették magukénak, mintsem a nagy síkságok állandó melegét.
Az emberek, kik itt élhettek, már mind otthonukban pihentek, elkerülve a ködtakaró, s az éjszaka hozta bonyodalmakat. Bár a fogadóból kiszűrődő halvány fény még párak éberségét sejtette, a keleti utazó nem engedhette meg magának a tető felett eltöltött est luxusát.
Épphogy befejezte kiképzését gárdájában, és császárának szavai nagyon is élénken csengtek fülében. "Az öcsém saját akaratából ment nyugatra. Ha úgy véled, mellette a helyed, nem fogom szavaimmal tiltani elhatározottságod, bár te is tudod, hogy minden emberre szükségünk van a démoni fronton..."
Kiril úgy gondolta, mielőbb eredményeket kell mutatnia, és sikeres jelentéseket küldenie az anyaországba, hogy igazságalapot adjon ügyének, s ezzel is kiérdemelje uralkodója bizalmát. Ugyanakkor persze önmagát is meg kellett győznie, hisz tudta, leginkább személyes indokok hajtják küldetésében.
Nővére megszegte a hercegnek tett esküt, akit gyerekkorától kezdve oltalmazott... Ezt ő maga mesélte neki, mielőtt nyugatra indult. Kiril nem hagyhatta, hogy áruló testvére találjon rá előbb Hakushuu Seiryuu-ra.
Meg akarta őrizni családjuk becsületét, még akkor is, ha azért ő mindeddig semmit sem tett, s mindent csakis nővérének köszönhetett... Ostoba, képmutató gyökerekből nőtt elszántság volt hát az övé, tudta jól. De ezt érezte kötelességének, mint Mintsrel királyi testőrségének tagja...
Még egy utolsó pillantást vetett a kényelemmel, s meleg étellel kecsegtető taverna irányába, ahol még nyelvtudását is próbára tehette volna, ám a fiú újfent csak megrázta fejét... Nem vesztegethette az időt.
Ránézett császári ajándékára, majd egy tigris alakját felvéve futásnak eredt az előtte kirajzolódott irányba.


- Nem hittem volna, hogy őket valaha újra látom...  Ceur'caelestos, Dún Scaith Őrzője, egykori hibáid ezt a világot is elérik hát. - mosolyodott el Nashan, ahogy végignézett a hatalmas, elkerekített asztalra kivetített képen. - De nem vagy olyan állapotban, hogy tégy ellene. Ha így folytatod, még a listán lévő helyedhez is méltatlanná válsz...
- Nashan-sama. - sétált be a helyiségbe egy szőke nő, ki egyik szemét mágikus kötésekkel takarta a külvilág elől. - Hívattál, nemde?
Az emberi bőrbe bújt sárkány kényelmesen megfordult székén, s szembenézett a jövevénnyel.
A mai napig élesen élt emlékeiben, milyen kellemetlen is volt elsőre a halandó lények alakját magára öltenie. Mintha csak a pikkelyei összeszűkültek volna rajta, s ő szüntelen szétnyomta volna azokat abban a gyönge, s törékeny börtönben, amelyet akkor már fakó bőr fogott körbe.
Ám idővel megszokta ezt az alakot, és annak minden előnyét is. Így bárhova beférhetett, s bárhová ellátogathatott különösebb feltűnés nélkül, amelyre a csillagok által neki ajándékozott formájában aligha lett volna lehetősége.
- Testamen, Elfeledett Titkok Hordozója... - szólította meg Nashan a szőke nőt, ahogy rápillantott a kezeiben szorongatott vaskos, elsárgult lapoktól nehézkes grimoárra. - Szeretném, ha Fiore északi részére utaznál. Egy olyan lény akar betörni ebbe a világba, akinek a jelenléte még a mi terveinket is bemocskolhatná. Segíts azoknak, akik tenni akarnak ez ellen, vagy gátold meg a térszakadást egymagad.
- Értem, Nashan-sama. - hajolt meg a felszólított. - Akkor gondolom a Pergrandre-ba tett utamnak várnia kell.
- Amiatt ne aggódj. - emelte meg balját a sárkány. - Már a Névtelen Királyt is odaküldtem. A lista újra kisebb lesz, a te jelenléted már szükségtelen volna ott. És különben is... Fiore-ban talán két legyet üthetsz egy csapásra. Akkor pedig egy másik személyt is lehúzhatunk a listáról.
Testamen csak bólintott, majd varázskönyvét felnyitva egy lilás térkaput vájt a terem végébe, amelyen kisvártatva át is sétált, újfent magára hagyva az Árnyvilág, s számtalan más létsík árulóját...

Testamen:

Spoiler:

Jeanne örült annak, hogy nem neki kellett foglalkoznia a formalitásokkal.
Az erősítés, amelyet Julius ezredes kérvényezett, reggelre megérkezett, s ennek fényében a rangidős férfi is volt az, aki köszöntötte a körülbelül száz fős alakulat tisztjeit.
A banditák által kézre kerített falvat hamar be is kerítették, ám a felszabadításból a diákoknak is ki kellett venniük a részüket. Bár képzett lovagok támogatták őket, azok legtöbbje nem bírt varázserővel, pusztán mágus-ellenes felszereléssel, így a törvényen kívüliek mágusai ellen elengedhetetlen volt a négy akadémista fellépése.
~ Rendben, rendben, a hálózat él. - adta tudtára Jeanne a társainak, ahogy összekapcsolta gondolatait a többi diákkal, s az ezredessel. ~ Én és Majin itt vagyunk a déli részen, húsz rúnalovaggal kiegészülve.
~ Kyrie és én is felvettük a helyzetünket a fali északi kijáratánál. - közölte Okita a hálózatba. ~ Két csapat minket is támogat. A banditák már rég felfigyeltek ránk, de egyelőre nem támadunk.
~ Ne is! - parancsolta Julius. ~ Én, és az erősítés java a faluház felé vesszük az irányt, magunkra terelve a banditák figyelmét. Remélhetőleg a legtöbb mágusuk is ránk összpontosít majd. A ti feladatotok a település peremének biztosítása, és minden menekülési kísérlet elvágása. Remélem világos.
Mindenki helyeselt, mire a lovagok legnagyobb oszlopa meg is indult a központ irányába.
Ugyanakkor nem telt sok időbe, hogy a szőke lány, s bajtársai helyzetét vagy tucatnyi bandita rohanja meg, köztük egy férfival, ki bőrét már futás közben fémmel vonta be.
- Valamiféle alakváltó... - motyogta Majin, miközben lábai mellett lilás lángok kaptak életre, amelyekből aztán apró, démonszerű lények másztak elő. - Megpróbálom feltartani.
- Tedd azt! - parancsolt rá Jeanne, miközben a rúnalovagok mögé szaladt. - Én összezavarom a többit.
Miközben a két apró harcvonal egymásnak feszült, a szőke akadémista alkarjai körül felizzottak fehéres pecsétjei.
Mivel az átlagos emberekre koncentrált, a legtöbb bandita körül képes volt illúziókat szőni, amelyek aztán elégnek is bizonyultak ahhoz, hogy a képzett rendfenntartók leterítsék, s fegyvertelenítsék megzavart prédáikat.
Ám akadt egy célpont, aki elől a páncélos lovagok súlytalan rongybabákként repültek hátra, s még Majin teremtményei sem állhatták útját.
- Engem nem visztek vissza a börtönbe! - ordította a törvényen kívüliek mágusa, ahogy egy újabb rendfenntartót ütött félre vonalából vastag fémkarjával. - Engedjetek! - s azzal újfent rohamba kezdett.
- Ez baj! - ordított fel Jeanne. - Majin, csinálj már valamit! A hülye kis szörnyeid nem bírnak vele!
- Én is látom... - sziszegte a srác, miközben a bandita egyre közelebb ért hozzá. - Francba az egésszel!
S azzal a fiatal, szürkés-hajú mágus tenyerei lángra gyúltak, majd ahogy az égnek ajánlotta őket, a rohamozó bandita mögött két feketés, képlékeny lyuk szakadt a térbe, mintha csak valaki kávéfoltokat öntött volna annak szöveteire.
A hasadásokból szinte rögvest egy-egy vaskos, vágásoktól eltorzult túlvilági kéz tört elő, amelyek csuklójánál megragadták a törvényen kívüli mágust... S ahogy Majin saját kezeivel elszakította a levegőt önmaga előtt, úgy tépték le a túlvilági végtagok áldozatuknak fémes karjait is.
- Hú ez.... elég menő volt... - nézett Jeanne elkerekedett szemekkel, ahogy a megcsonkított mágus összeesett előttük.
Bár Majin kapott pár hitetlen, néhol szúrós pillantást rúnalovag társaitól, a szőke lány nem értette őket. Ez itt egy csata volt, a másik akadémista pedig csak használta a rendelkezésre álló eszközöket ahhoz, hogy győzhessenek.
Mindenesetre, a vérveszteség túl nagy volt, így a rendfenntartóknak nem akadt választása... Egyikük átdöfte az ordibáló férfi torkát, miközben a maradékot megkötözve egy halomba hordták, későbbi elszállításra.
~ A déli rész biztosítva, megpróbált egy csoport áttörni, de mindet semlegesítettük. - adta le jelentését a szőke lány saját hálózatán.
~ Az északi front is rendben. Okita nagyon menő volt! - örvendezett Kyrie, még ha csak telepatikus úton is. ~ Felénk jött egy őrült, aki valami bestiává változott, de Okita megfagyasztotta a levegőben a mozgását, majd a lovagok egyszerűen ráadták a mágia-elnyelő bilincseket!
~ Igen-igen. - szólt közbe a másik lány. ~ Ezredes, önnél is minden rendben? Hogy áll a központ biztosítása? Szüksége van további erősítésekre?
Ám a férfi ekkorra már rég kivonta magát a telepatikus csatornából...