Magánküldetés: A buja város (Aria, Jeanne, Ovan, Kes)

Valami baj van Ceur-samával.
Sosem fordult még elő, hogy Jeanne fuldokolna a közelében… A sárkányölő képes kordában tartani az erejét, ám az most mégis acélos súlyként nehezedik a lányra.
Mi több. a férfi arcát az egyik tenyerébe temeti, miközben ülve remeg az ágyán.
- Ceur-sama… - Kezd bele félénken a szőke lány. – Egy segélyhívást kaptunk nemrég… Úgy gondoltam, hogy…
- Nem alkalmas… Jeanne… - Ahogy a sárkányölő egyik szeme kicsúszik ujjai takarásából, úgy az akadémistán jéghideg vízként rohan végig a döbbenet. A máskor vérvörös írisz jelenleg olyan tisztán kék, akár az óceánok felszíne. – Nélkülem… Ágh… - Az elharapott szót újabb energia kilövések követik, mire a lány térdre rogy.
- Segíthetek valamiben… Ceur-sama…? – Bár lélegeznie is nehéz a férfi szinte teljesen elszabadult kisugárzásának közelében, nem akarja őt csak úgy otthagyni. – Fájdalmaid vannak? Beteg vagy? Mintha… harcolnál valakivel… Biztosan tudnék-
- Csak menj… - A rideg kijelentést követően a sárkányölő varázsereje már teljes egészében ránehezedik a szobára.
Karna az, aki beront a helyiségbe, majd pillanatok lefolyása alatt kimenti onnan az eszméletvesztés peremére sodródott akadémistát.
- Én mondtam, hogy most nem alkalmas… - Lihegi a lélekben ugyan még kölyök, ám testre már egy átlagos farkas méreteivel bíró sulekk.
A lány képtelen választ adni, olyan gyorsan kapkodja a levegőt, mintha életében először jutna hozzá.
- Nélküle kell felelnünk a segélykérésre.
- De… Ceur-samának szüksége lehet ránk…
- Ceur-ról van szó, biztosan megoldja nélkülünk is. – Jelenti ki határozottan a lángfarkas. – Ellenben Dr. Hiluluk régi megbízója a céhnek, és számít ránk, hisz egyértelműen kivehető volt, hogy nagy bajban van. Segítenünk kell rajta Jeanne… Ha pedig hazaérünk, újra meglátogatjuk Ceur-t. De szerintem addigra már jobban lesz.
Körülbelül félpercnyi gondolkodás után az akadémista beadja a derekát…
- Legyen… Mivel lényegében egy megbízásról van szó, valószínűleg fizetséget is kapunk majd. – Sóhajtja el magát, miközben feláll.


Majd egy óra elteltével, a szőkeség már az előcsarnok lépcsőin sétál lefelé, oldalán Karnával.
Mivel erősen izzadt Ceur-sama nehezen kordában tartott erejétől, alapos zuhanyt vett, majd előkerített pár ruhadarabot, amelyre szüksége lehet az út folyamán.
Társa szerint egy erdőségbe mennek, így hát egyik szőrmesegélyes kabátját magára öltötte, s egy pár magasított szárú, elegáns csizmát is húzott.
Olyan kevésbé fontos eszközöket, mint a robbanó lakrimáit, s rúnakardját a lángfarkas hozza számára, abban a dimenziós zsákban, amelyet sálként kötött fel nyakára. És ha belegondol, hogy még kellemes hőfokon is repülhet majd a hátán… Bizony, Karna hihetetlenül hasznos társ az élet valamennyi pontján.
- Nocsak... Hát ti merre? – Ó igen, a hasznos társak… És a jóval kevésbé hasznosak.
Jeanne unott arckifejezéssel néz végig a világos hajú lányon, aki úgy néz ki, mintha egy csatába indulna… Páncéldarabok illesztései, vízhatlan ruhadarabok, egy hosszú köpeny… „Micsoda tryhard.”
Talán Ahri-nak hívják… Vagy Arinak… Esetleg Ariának? Nem érdekli, nincs kedve hozzá.
Neki jelenleg is Ceur-sama mellett volna a helye, nem valami hülye alakhoz úton… Biztosan segíthetne valahogy!
Persze, ha Ceur-samáról van szó, nem lesz baj… De ápolhatná őt, könnyíthetne a fájdalmain… Na nem mintha annyira értene az ilyesmihez, deee…. Kitalálna valamit! Megoldaná!
- Nemrég kaptunk egy segélyhívást, azt megyünk kivizsgálni. – A sulekk persze a tőle megszokott lelkesedéssel válaszol, ő jól láthatóan kedveli Miss „Rád török, mielőtt megjutalmazhatna téged Ceur-sama”-t. - Mint itt lévő tagoknak kötelességünk menni, ha már szinte teljesen üres a kastély. – Mi van, ha direkt nyitott be olyankor a legutóbb…? Hát persze, féltékeny rá! Félt, hogy Ceur-sama megcsókolja, és… Szóval így állnak. Ezt jó lesz észben tartania.
- Ah... – Néz fel rá Ahri közönyös arckifejezéssel. - De nem a dzsungelbe kell mennünk? – Többes szám? Várható volt, hogy ő is jön, és igazából nem is zavarja Jeanne-t… Így legalább nem marad a kastélyban, miközben Ő el van gyengülve…
- Nos, állítólag egy városba, amit elnőtt a dzsungel... – Pontosít Karna. - Mert? – Kérdez vissza csodálkozva.
- Csak pár dolog okot ad a helyzet megkérdőjelezésére.... Jeanne sokkal inkább néz ki úgy, mint aki egy randira megy, mintsem a dzsungelbe dolgozni. – Ó, hát még piszkálódik is? Ráadásul azzal az irritálóan színtelen hangján…
- Az alakom teszi, nem a ruha... – Bár ezernyi aggodalma miatt csak egy félmosolyra telik tőle, a szőke lány azért elgörbíti ajkait, miközben tovább sétál. - Az tökéletes lesz bármilyen terepre. Mellesleg, Karnánál van váltó, ha rászorulnék. – Bök rá kisujjával a „Dimenion Warp” varázslatot rejtő zsákra.
- Hát, tény, hogy ha választani kéne, nem is az eszed lenne az, amiért elrabolnának téged... – Máskor talán jobban bosszantaná a szurkálódás Jeanne-t, ám jelenleg nem érdekli… Na jó, egy kicsit igen…
- Engem legalább lenne miért elrabolni. – Legyinti meg gabonaszőke hajzuhatagának egy részét felfújt arccal, majd kisétál a kastély főbejáratán.
A libasor követi őt, mögötte Karnával, majd végül Ari-val.
A hűvös hegyoldalra kiérve, szinte rögvest felszökken a lángfarkas hátára, kinek bokáin szárnyszerű, azúrkék lángok lobbannak életre. „És a bundája olyan kellemesen meleg… „
- Aria, ha gondolod, te is fel tudsz még... – Az akadémista szíve kihagy egy ütemet az ajánlat hallatán, majd gyorsan ránt egyet a sulekk fülén. Ő aztán nem fog testközelben utazni azzal az élményrontóval…
- Indulj inkább. – Szól rá unottan arra a túlságosan is nagylelkű lángfarkasra… - A megbízónk bajban van, meg minden...
- Ne aggódj, nekem itt van a mágiám. – Veti ellen Ahri, majd hátán két angyalszerű, tollas szárny ölt formát. Ezek szerint alakváltó mágiát használ... - Boldogulok egyedül. De azért köszönöm.
Jeanne csak vállat von, s hamarosan a csapat valamennyi tagja a levegőbe emelkedik.
Sajnos a fagyos, magashegyi ellenszél még Karna lángjai mellett is kellemetlenül csípi a lány bőrét, ám szerencsére hamar elhagyják a rideg éghajlati zónát.
- Remélem időben odaérünk. A lakrimafonban elég sürgősnek hallatszódott a helyzet. - Aggodalmaskodik a levegőben vágtázó lángfarkas. - Sok civil is bajba kerülhetett.
- Ha akarod, előre mehetek felmérni a terepet. – Ajánlja fel Ari, bár az akadémista ezt nem tartja a legjobb ötletnek.
- Rácsatlakoztam korábban a rúnalovagok pár hivatalos csatornájára, van pár központi vonalunk... – Kezd bele hanyagul, hisz nincs kedve az egészet elmagyarázni. Lényegében a legtöbb rúnalovag kapitány a ”Telepathy Transmission” segítségével kommunikál egymással, és beosztottjaival. Ez egy alapvető mágia, amellyel a hozzá nem értők is rácsatlakozhatnak már meglévő vonalakhoz, feltéve, hogy ismerik azokat… A Tanács szolgálói pedig mind ismerik őket, beleértve a szőke lányt is. Ő persze előnyben van, hisz mint a mágiaág egy szakértője, a ”Telepathic Defense”-t használva még el is rejtheti saját jelenlétét, miközben a különböző csatornákon hallgatózik. Túl jó vagyok… - Már valószínűleg hemzsegnek a környéken a rendfenntartók, és még a kihelyezett kapitány is érteni fogja a dolgát. Drosera-t csakis gyalog közelíthetjük meg, vagy kiszúrnak minket.
- Hmm... ez mind szép és jó, és javíts ki, ha rosszul emlékszem, de nekem nem lenne előnyös találkozni a rúnalovagokkal, nem igaz? Te egy külön téma vagy, de a céh alapvetően nincs jó kapcsolatban velük. Sőt.. talán inkább semmilyenben. – Mélázik el az alakváltó.
- Senkinek sem lenne előnyös. – A Griffek nem egy, egész Fiore-ban hírhedt, sötét múltú mágusnak adnak otthont, akikről az Akadémián külön órákat is tartanak. Egy-kettőnek a vérdíjából egy egész életre meg lehetne gazdagodni… - Ha engem meglátnak veletek, majd azonosítanak titeket, még én járok a legrosszabbul... – Ilyesfajta alakokkal szövetkezni egy dolog. Ilyesfajta alakokkal szövetkezni, miközben a Tanács hű szolgájának adod ki magad… Jóval kellemetlenebb.
- Értem. Ez esetben megbeszéltük. Később találkozunk. Majd adok valami jelzést, ha meglátlak titeket. – S azzal Ari egy kisebb széllökés kíséretében szabályosan kilövi magát a levegőben, hamar elhagyva társait.
”Most fel akar vágni, vagy mi? Háromszor láttam már Ceur-samát harcközben kislány, aligha tudnál meglepni…”
- Ha elkapják, előre szólok, nem lesz mentőakciód... – Szögezi le már most a szőke lány Karnának, hisz ő még figyelmeztette is azt az idiótát. Hogy az önfejűsége miatt nem fogja lebuktatni az álcáját, és börtönbe menni – távol Ceur-samától… - az egyszer biztos…


A lángfarkas Drosera városától pár mérföldre, a déli napsütésben sziporkázó erdőség peremén szál le, s oltja ki kékes lángjait.
Jeanne gyors felméri a környezetük, majd a nyilvános csatornákat, s megkönnyebbülten állapítja meg, hogy a rúnalovagok nem tudnak még ittlétükről.
Ave Marble vezeti a mentőcsapatukat… Tipikus, kirakatba illő kapitánynő, erős jellemmel, és igazságérzettel. Ha ő elkapja a lányt, miközben egy törvényen kívüli céhnek segédkezik… Még belegondolnia is rossz.
Meg egyébként is, mit művelhetett ez a Dr. Hiluluk, hogy egy hozzá hasonlót küldtek ide?
- Indulunk. Még innen is látni a tornyot… - Pillant fel az akadémista egy, a távolban elmosódott épületre, amelyet valamiféle inda tekert körbe.
Nem sokat haladnak előre, mikor egy apró, medveszerű állatka mászik közelükbe az egyik bokor takarásából.
A lány nem vesz különösebben tudomást a vörös szőrmekabát-alapanyagról, de társa mintha képtelen volna maga mögött hagyni… Többször is beleszagol a levegőbe, ám nem mozdul.
- Jeanne, szerintem megtalált minket Aria... – Jelenti ki izgatottan Karna. „Csodás, mit kezdjek vele?”
Az akadémista vállrándítva megy tovább, körülményesen odafigyelve minden egyes sártócsára, nehogy a kelleténél jobban összekoszolja csizmáit… Drága darabok voltak.
- Mi vár ránk, Aria? Jutottál valamire? – A sulekk persze továbbra sem bír izgatottságával, rögvest beszédbe akar elegyedni az alakváltóval…
- Ha elmondom, Jeanne ki fog akadni… - Feleli a megszólított még mindig kisállatként követve őket, ezáltal igencsak magas hangon beszélve. - Majd kicsit később. De semmi túl jó nem vár ránk. A te megnyugtatásodért, eddig bárki volt bajban, megúszta, senkit nem láttam meghalni. Mást viszont igen... – Csodás…
- Cöh.... – Szökik ki az akadémistából, majd lábát erősen megfeszítve félrerúg egy újabb gallyat útjából.
Miért kell ennek a hülye erdőnek a szélén sétálnia, hogy aztán valami idióta feltaláló félresikerült kísérlete után takaríthasson?
- Ave Marble rúnalovag rendfenntartókból álló osztaga Drosera városában menti a túlélőket, valamint a dzsungelbe is behatolnak majd hasonló célokkal. – Fejti ki végül hangosan a tényeket, amelyeket gondolati síkon hall ki. - Ó, anyám... Mindenféle idióta, mozgó növényekkel vannak tele a kommunikációs csatornáik. Karna, készítsd a lángjaidat légyszíves, irtani fogjuk kicsit a természetet... – Két ujját a halántékán tartva figyelmezteti lángfarkas társát. Csak az kéne még, hogy még ennél is jobban összesározza pár nyomi inda… - Mi a toronyhoz megyünk , szóval amíg tudom, hogy merre küldik ki az osztagaikat, elkerülhetjük őket.
- Ha a természet is úgy akarja. – Szól közbe Ahri, mire a szőke lány homlokán kidagad egy ér. ”Muszáj még neki is ennyire irritálónak lennie? Nem tudná értékelni, amit csinálok, hogy biztonságban tartsam a pökhendi seggét a rendfenntartóktól, neeeeeem… „Ha a természet is úgy akarja”… Persze…”
- A természet akarata egy cseppet sem hat meg. – Feleli fújtatva.
- Majd fog, emiatt ne aggódj... – Jeanne már majdhogy belerúgna az összement medvébe, mire ő pont visszaveszi emberi alakját… Így inkább hagyja…
Vissza a dzsungel akadályaihoz…
Egyre több pocsolya, sűrűbb növényzet, tüskésebb indák, párás levegő.
Ha mindez nem volna elég, kisvártatva egy különös, perverzen vigyorgó tök mászik elő pár fatörzs árnyékából, növényszerű karjait a csapat felé tárva.

Spoiler:

- Váááá, mi a franc ez?! – Rezzen össze az akadémista, majd szinte azonnal visszaugrik a sulekk mögé.
- Égesd szét, szedd szét, harap... ! – Sürgeti őt mihamarabbi cselekvésre.
A lángfarkas mély levegőt vesz, majd azúrkék lángjait kifújva szétégeti a bizarr lény… „haját”.
A tűzre kapott tök felsikít, majd könnyeit vízesésként maga mellett húzva visszarohan a dzsungel biztonságába.
- Heeeee?! Mi a franc volt ez? Miért nem nyírtad ki? – Fordítja Karna arcát maga felé a szőke lány.
- Háth meht... élőlényh ő is... – Próbálna felelni a két tenyér közé szorult sulekk, felfújt pofazacskóival küszködve.
- Hülye, hülye, túl együtt érző farkas! – Jeanne gyors ütemben vagy öt pofont lekever társának. - Legközelebb nyírd ki! Hallod?!
- Kivételesen Jeanne-nal vagyok. Karna, ha továbbra is ilyen kedves maradsz hozzájuk, előbb vagy utóbb Jeanne-t ezek fogják megerőszakolni. – Támogatná az akadémistát Aria, bár valamiért még ezt is idegesítően teszi… Miért is? Áááá persze, mert még most is beszól neki…
- Váááááá! Nem hagyhatod, hogy akárcsak egy is a közelembe érjen! – Nyomatékosítja Karnában a lány. - Ezt meg... - Nyúl a dimenziós zsákba. - Add ide. - Húzza elő a keresztmarkolatú, két varázslakrimával felerősített rúnakardját, majd úgy fog rá annak végére, akár… Egy totál kezdő tenné. - Á, inkább hozd te. – Adja a lángfarkas szájába. - És ezeket is add ide. – A zsákból ezúttal vagy kéttucatnyi robbanó lakrimát húz elő, amelyeket aztán elrejt a különböző zsebeiben, valamint a mellei közti helyen…. Mi van? Elférnek.
- Most már jobb... De azért égesd szét, bármi is megközelítene. - Veszi újfent tenyerébe könnyű pengéjét, hisz rájön, hogy az útjában volna a farkas lángjainak.
- Volt pár szerencsétlen ember, akiket elragadtak, így láttam, mi lesz velük. Ha egyszer elkapnak, az indák mindenhová bejutnak. Mindenhová... remélem az tudod, mit jelent… - Magyarázza Ahri, ahogy a szőke lány harci előkészületeinek végéhez ér.
- Cöh. Engem aztán nem kapnak el. – Lóbálja meg rúnakardját, annak szépségéhez méltatlan ügyetlenséggel… - Engem, akit Ceur-sama képzett ki, pár hülye, perverz inda soha- – Szavai sikolyba fulladnak, ahogy hirtelen elveszíti lábai alatt a talaj biztos nyomását, s a levegőbe röppen.
Jeanne hamar rájön, hogy bizony egy inda ejtette foglyul, s lóbálja őt éppen fejjel-lefelé…
Szerencséjére Karna gyorsan reagál, s ezúttal már a könyörtelenség is ott lángol azúrkék tüzében… Hisz azzal a növény törzsét perzseli szét, eltépve így a gaztevőt.
A szőkeség a porba zuhan, igencsak megütve a mellkasát…
- Hogy is volt az a soha? Nem sikerült befejezned... – Hallja ki az alakváltó ezúttal már inkább pimaszkodó, mintsem közönyös kérdését.
- Égj el tűzben. – Feleli szárazon, ahogy két lábra áll, s megpróbálja leporolni ruháit… Igencsak fájnak újonnan szerzett zúzódásai.
- Inkább mellőzném, ha egy mód van rá. – Válaszol ferde mosollyal Ari. - Egyébként... mivel neked figyelned kell a csatornára is, gondolom másfelé még kevésbé jut a figyelmedből, mint általában. Ha akarsz, mehetsz Karna és közöttem... akkor két oldalról védve leszel. Általában hallani lehet, ha feléd kúsznak az indák, bár ez a méretüktől is függ.
Bár az ajánlat meglehetősen kecsegtető, az akadémista sosem adná le annyira büszkeségét, hogy Ahri védelméből kérjen…
- Cöh! Tudok vigyázni magamra! – Bök rá fegyverével a távolban meredező toronyra. - Inkább haladjunk, ha a megbízó meghal, mire odaérünk, elbukjuk a küldetést... – Lóbálja tovább a kardot nagy büszkén. - Menj előttem, Karna. – Azért a biztonság kedvéért lábával maga elé tessékeli a lángfarkast.
Nem telik sokba, hogy újabb akadályokba ütközzön a Griffek apró csapata… Ezúttal már több tucatnyi, a dús növényzetből előtűnő inda képében.
A vaskos, tüskés növények nem tétováznak sokat, jól összehangolt támadást indítanak a dzsungelük behatolói ellen.
Jeanne egy kissé pontatlan, ám viszonylag erős vágással kettészeli első molesztálóját, bár sikerét inkább a penge minőségének köszönheti, mintsem saját képességeinek… Ezt követően kevesebb szerencséje akad, hisz míg a lángfarkast támadja a legtöbb inda, ő saját magára szorulva kényszerül egyre több ellenféllel szembeni harcra.
Próbálja rúnakardjával védeni törzsét, ám egyszerűen képtelen egynél több növényszárra figyelni, így hamar a levegőben találja magát, két inda által kifeszítve… Vörös arccal, egyre dühösebben veszi tudomásul, ahogy az egyik zöldség végigsimítja melleit, mire azok labdákként meglebbennek.
Utolsó csepp türelemmorzsáját is elveszíti, amikor egyik társának hála – nem tudja megfigyelni, melyiknek – jobbja kiszabadul, majd rögvest lakrimái után kap.
- HÜLYE, NYOMORULT, IDIÓTA PERVEZRZ DZSUNGEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEL! - Ordítja el magát torka szakadtából, majd eldobál vagy öt robbanó kristályszilánkot, amelyek közt akad egy-kettő a nagyobb fajtákból is… Így szinte mindent elpusztít önmaga gyűrűjében.
Nemcsak fogvatartói, de a talaj, a bokrok, s a fák is áldozatul esnek a detonációknak, nagy lángokkal, és ricsajjal átadva létezésük az enyészetnek.
- Úúúú.... – Fújja ki magát Jeanne, kissé megkönnyebbülten. - Franc, az egyik csatornán irányított osztag hallott minket... Erre kanyarodtak.... – Rohan végig rajta a felismerés.
- Váááááááááááááááá! – Minden megmaradt erejével rohanni kezd a torony felé, mit sem érdekelve már őt, mennyire lesz sáros a csizmája. - Nem kaphatnak el minket. Nem szakíthatnak el Ceur-samától! – És csak rohan tovább a dzsungel mélyébe…

Spoiler:

Nyugodtan üldögéltem lapozva egy újságot miközben egy üvegsört iszogattam. Épp valami jól fizető munkát kerestem. Ami nem nagyon akadt tekintve az ország anyagi helyzetét. Így csak lapozgattam és olvastam a híreket. Amik nem nagyon tudtak érdekelni. De jobb ötletem nem volt. Mivel a nyilvános mindenkinek szóló felkérések, amik az épület egyik falán lógtak szinte semmit sem értek. Csak a napi szükségleteket fedezték volna. De én ennél valamivel jobban fizetőt kerestem. Ami nem akart meglenni. Egy jókora korty leküldése után a sörből épphogy letettem az üveget. Egy férfi rontott be az ajtón és hangosan kezdett kiabálni.
- MINDENKI FIGYELJEN! Szörnyű dolog történt Drosera városát katasztrófa sújtotta! Az emberek bajban vannak. Minden segítségre szükség van. Aki tud, az siessen gyorsan a város és az emberek segítségére. A rúna lovagok már a helyszínen vannak és várják a mágusok segítségét a mentésben és a katasztrófa elhárításában. Aki segít, az megkapja érte a megfelelő jutalmat. -
Alig hagyta abban és máris mindenki zúgolódni kezdett. Mivel a férfi, aki a híreket hozta maga is rúna lovag volt. Egy ilyen felhívás érthetően felverte a port. Voltak, aki azonnal szedelődzködtek és útnak is indultak. Én azonban még meg ittam a sörömet és megvártam, míg mindenki kimegy, akiben a segítőkézség hirtelen felébredt. Csak ez után indultam meg én is. Fel vettem a táskám és megigazítottam a benne pihenő apró tojást. Ezt követően kisétáltam az épületből. Aztán meg indultam a kifelé a városból. Mivel sejtettem hogy minden ki vonattal próbál meg eljutni Droserába. Ami miatt tumultus alakult ki és így a vonat kocsija olyanok lettek, mint a teletömött marhavagonok. Én ennek elkerülésé végett nem is próbáltam meg feljutni a vonatra, hanem inkább az állomástól nem messze megálltam és aztán elkezdtem koncentrálni. Kis idő múltával lassan elemelkedtem a talajtól majd egyre magasabbra és magasabbra emelkedtem. Amikor már elég magasan voltam meg indultam a megfelelő irányba repülni. A sok szerencsétlen csak bámult, ahogy elhúztam a csíkot, mint a vadliba. Az egyik legjobb módja az utazásnak a repülés. Érezni a simogató sellőt az arcon miközben az ember nézi az alatta elterülő tájat nem is olyan rossz. Csak épp sok energiát emészt fel. De legalább itt nem nagyon zavarják az embert. Kivéve a madarak de azoknak van annyi esze, hogy kitérjenek az útból.
- Na majd te is repülni fogsz. – Mondtam a táskámban pihenő tojásnak. Akit az egész nem nagyon bírt érdekelni. Azonban én elővettem a mágikus fejhallgatóm és egy kis metál zenével dobtam fel az utamat. Amit így teljes kényelemben folytathattam. És mivel volt időm gondolkodni azon, hogy hogyan tudnám még jobbá tenni az utazást, anélkül hogy a drága vonatjegyre pazarolnám a pénzem. És nem meríti ki az embert túlságosan. Amikor is tök jó zeneszám kezdett el üvölteni a fülembe a motorokról. Na pont ez kell. A zene tényleg hasznos tud lenni. Na ha, már ha elég jól megfizetnek a munka után talán nem ártana beruházni egyre. Ezzel a gondolatmenettel szálltam tovább a célig. Ám amikor meg láttam a várost furcsa látvány fogadott. A várost teljesen ellepték a növények sajnos nem a jó értelemben. Mintha csak a természet hirtelen megvadult volna ész elkezdett növekedni. Egy ilyen flórával szembenézni az átlag embernek szinte lehetetlen. Nem véletlenül lármáztak fel annyi embert. Lassan leereszkedtem és landoltam a város határán nem messze a növényektől. Megérkezve a földre még szörnyűbb látványt nyújtott a város, mint amilyenek fentről tűnt. Hatalmas fák, amik az épületeket hol szétfeszítették, hol össze akarták roppantani. Ott állva néztem az egészet. Szükségem volt egy kis pihenésre, amit arra használtam, hogy felmérjem a helyzetet. Ami számomra gyönyörűnek tűnt. A természet mindig visszaveszi azt, amit az ember elvesz tőle. De itt most ez túl gyorsan történt. Ami abból fakadhat, hogy valaki szórakozott valamivel, amivel nem kelet volna. Közelebb sétáltam a növényzethez. Egy hatalmas növény szárával álltam szemben, ami akár egy vastagabb fa is lehetett volna. Sajnos a szegényes botanikai ismeretem miatt nem tudtam, beazonosítana az előttem tornyosuló növényt. Azonban nem is volt rá szükségem hisz számomra csak egy növény volt se, több se kevesebb. Ott állva egyszer csak valami húzni kezdte a táskám, előbb gyengéden aztán egyre erősebben. Odanéztem mi az. Egy növény indája volt az, ami próbálkozott. Már-már egy erősebb ember erejével kezdte el húzni a táskám, amikor is egy határozott mozdulattal megragadtam a gyomot és letépem a batyumról. Amire egy hatalmas valami takarta el a napot felettem. Felnéztem m is lehet az. És akkor láttam meg egy vékony zöld száron egy hatalmas bolyhos gömb. Ami éppen készült engem agyon ütni. Amire én ösztönösen ugrottam el a támadás elől. A földbecsapódó növény nagy port kavart. Én felálltam a földről és próbáltam kitalálni mi támadott meg. Ahogy a növény felemelte a fejét rájöttem, mivel is van dolgom. Egy hatalmas és veszélyes pitypang volt a támadóm. Nem haboztam, azonnal összecsaptam a két tenyerem és aztán a kezemre, alkottam az acél karmaimat, amik birtokában megindultam rohanni a növény felé. Könnyedén vágtam át a szárat. Mintha csak papírból lett volna. Támasz nélkül zuhant a földere gyom. Ám ahogy elterült a szárából valamilyen ragacsos tutyit okádott rám, ami betakarta az arcomat. Letöröltem az arcomról az undorító nedvet. Majd egy jó nagyot köptem mivel a számba is jutott egy kevés belőle.
- VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! SEGÍTSÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉG! – Hallatszott egy női hang messziről. Odakaptam a fejem a hang irányába. Egy fiatal lány volt az, aki segítségért kiáltott. Miközben rohant felem, ahogy csak bírt. Utána egy túlméretezett dinnye loholt venyige lábakon. De nem sokáig mivel a lány megbotlott néhány indában, amik azután elkezdtek a testére fonódni. Szerencsétlen teljesen meg volt rémülve és kinjában torkaszakadtából kezdett el sikítani. Miközben a támadója ezzel nem is törődött. Az egész tőlem nem messze történt ám a növényzet ez idáig eltakarta a lányt előlem. Szerencséje hogy segíteni jöttem máskülönben nem is, törődtem volna vele és csak úgy tovább álltam volna. Így azonban nem volt időm tétovázni, ahogy megláttam rohanni, kezdtem felé. Az indák bár teljesen behálózták a szerencsétlent. A dinnye szörny ép rá vetette magát, amikor oda értem és az öklömbe sűrített több száz kiló vas erejével cafatokra zúztam szét a növényt. Aminek leve beterítette nem csak az én testem de a lányét is. Aki a földön fetrengett megkötözve indákkal. A szemében könnyek gyűltek miközben teljes testében megfeszült. Nagyon fiatal volt talán tízen hat, ha lehetett és erről a teste is mutatta. Még nem fejlődtek ki a nőies domborulatai. Amiket a növényi indák sem tudta túlságosan kiemelni bármennyire is szorongatták a lányt.
- Ne! Ne! Közelebb ne! Ne engedje közelebb! – Kérlelt már majdnem síró hangon. Én nem értettem mit akar mondani, mit ne engedjek. Azonban furcsa lüktetést kezdtem el érezni a lábam alatt. Lenéztem és akkor láttam hogy egy indán álok aminek a vége éppen a szerencsétlen áldozata rövidke szoknyája alá igyekezett bejutni. Még szerencséje, hogy véletlen ráléptem arra az indára. Amit rendesen megtapostam, hogy elvegyem a kedvét a tovább haladástól. Épp kezdtem volna nyúltam volna, hogy a lányt megszabadítsam az indáktól. Amikor is egy újabb hatalmas sikítást hallatott. Az biztos hogy a tüdeje jól fejlett vagy az átlagnál jobban is fejlődött. Így már csak az azt borító zsírpárnáknak kellet csak fejlődnie. De mivel a női veszélyjelző berendezés így figyelmeztet a veszélyre nem is kelet több. Azonnal magam mögé néztem akkor láttam, ahogy egy hatalmas alma repül felém. Ép csak előre tudtam ütni a kezemmel és ezzel a karmaimba ugrott. Amik felnyársalták a gyümölcsöt. Azt nem tudtam honnan jött, de nem is érdekelt. Letoltam a karmaimról a gyümölcsöt. Ész aztán levágtam a kacsokat a lány testéről. Ami miatt a ruhája is megsérült. De ez nem zavarta annyira, mint a növények.
- Köszönöm hogy meg mentett. – Hálálkodott, ahogy felsegítettem. Megrázta magát aztán elindult ki az erdőből sietősen. Mihamarabb biztonságos távolban akart lenni a növényektől. Én követtem, nehogy valami megtámadja. Alig hagytuk el a hatalmas növényeket máris emberek, kezdtek el rohanni felénk. Az egyikük agy nő volt, aki már érettebb testel, rendelkezet, mint a lány akit én az előbb megmentetem. A nőt pár rúna lovag követte, akik azonnal pártfogába vették a szerencsétlen lányt. A nő aki látszólag vezetőként funkcionált odaállt elém.
- Ava Marber Kapitány vagyok. Maga biztos egy mágus. Kérem segítsen, még vannak bent emberek. Hozzon ki minél többet, ha lehet és ne aggódjon nem ingyen kérem. Az állam busásan megfizet a fáradozásit. Most induljon! – Mondta ezt és aztán hátat fordított és a katonáival és a lánnyal el is mentek. Én ott álltam és elővettem a táskám. Beletekintettem és ellenőriztem az apró tojást, aki még mindig ott pihent teljesen sértetlen. Miután meggyőződtem a sértetlenségéről meg indultam az erdőbe. Nesze semmi és menj a francba dolgozni paranccsal. Ami azért nem a legjobb dolog a világon. Ráadásul az erőmet is vissza kelet valahogy nyerjem éppen ezért az előzőleg elintézett almát, megkerestem és egy jókora darabot, kivágtam belőle a karmaimmal. Az almával a kezemben, ami egy jókora dinnye darabnak tűnt. Meg indultam az ismeretlenben közben a gyümölcsöt kezdtem el falni.

Éppen a szobámban olvastam az egyik könyvemet, amikor befutott egy értesítés. Egy Doctor Hiluluk nevű személy szorult segítségre, akinek a kísérlete meglehetősen balul sült el, a végeredménnyel pedig a pusztulás szélére sodort egy egész várost. Ami pedig a legfontosabb lett volna, az az ő seggének és a kutatási anyagainak a kimentése lett volna onnan. Ezért nem szerettem én sose a tudósokat…
Túl sok információ nem állt rendelkezésre, a segélykérés tömör és gyors volt. Az egyetlen, ami biztosra lejött belőle az volt, hogy elég nagy gáz volt.
A cél Shirotsume és Magnolia között légvonalban félúton feküdt; egy Drosera nevű népes város. Nagyjából képben voltam azzal a térséggel, ahová menni kellett volna. Évekkel ezelőtt egyszer keresztülmentem már a városon, bár egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy nézett ki. Hamar kiszelektálódott…
Egy pillanatig azért eljátszottam a gondolattal, hogy otthagyom a tudóst a fenébe, végül viszont arra jutottam, hogy egyébként is unalmasabb pillanataimat tengettem, belefért egy ilyen kiruccanás. Annyira azonban nem siettem el, előbb még befejeztem a könyvem adott fejezetéből hátra maradt néhány oldalt.
Amikor azt is letudtam, a mellettem heverő tojásra pillantottam. Lucina még mindig nem kelt ki, és túl kockázatos lett volna magammal vinnem. Így csak betakartam egy takaróval, majd megsimogattam, s elpakolva szokásos felszereléseimet a táskámba el is indultam le a csarnokba, hogy elhagyjam az épületet. Csak remélni mertem, hogy annyira nem fog hosszúra húzódni a dolog.

Nem igazán voltam benne biztos, hogy jó vagy épp rossz érzéseket keltett bennem a látvány, ami az előcsarnokban fogadott. Azt hiszem a kettőnek egyfajta furcsa keveréke lehetett… Karna örömmel töltött el, a vele lévő szőke nő látványára azonban egy pillanatra elfintorodtam. Lőn egy azok közül az emberek közül, akikkel nem tudtam megférni – nem, mintha különösebb erőfeszítéseket tettem volna rá, hogy kommunikáljak Jeanne-nal.
- Nocsak... Hát ti merre? – szólítottam meg végül őket.
Jeanne unott arccal fordult felém és végigmért engem, én pedig viszonoztam a cselekedetet. Kételkedtem benne, hogy egyáltalán ez a lány járt már valaha erdőben. Annál nagyobb hülyeséget nehezen lehet csinálni, mint magassarkút venni egy erdei túrára… majd cipelheti a hátán Karna, ha kitöri a bokáját.
- Nemrég kaptunk egy segélyhívást, azt megyünk kivizsgálni – felelte Karna a tőle megszokott kedvességgel. - Mint itt lévő tagoknak kötelességünk menni, ha már szinte teljesen üres a kastély.
- Ah... – Végül letudtam az egészet ennyivel, és Jeanne-ra fordultam.
Ugyan Karnára figyeltem korábban, de éreztem magamon a lány vizslató tekintetét. Fogalmam sem volt róla, mire gondolhatott, de annyira nem is érdekelt. Úgyis biztos valami hülyeség volt… ahogy azzal is tisztában voltam, hogy amennyire én nem örülök az ő társaságának, ő annál is kevésbé örül az enyémnek. Összenéztem vele.
- De nem a dzsungelbe kell mennünk?
Vagy legalábbis valami olyasmibe, azt hiszem.
- Nos, állítólag egy városba, amit elnőtt a dzsungel... – pontosított a megfogalmazásomon Karna. - Mert? – kérdezte csodálkozva, s szemmel láthatóan ő se volt tudatában a magassarkú hátrányának.
De tőle még legalább érthető is volt farkas lévén. Az a bundás cucc is kilógott a képből, de akkor is Jeanne magassarkúja bántotta a legjobban a szemem. Hogy fog majd visítani, ha hanyatt esik valamiben… élmény lesz.
- Csak pár dolog okot ad a helyzet megkérdőjelezésére.... Jeanne sokkal inkább néz ki úgy, mint aki egy randira megy, mintsem a dzsungelbe dolgozni – jegyeztem meg színtelen hangon, csupán a tényeket közölve.
- Az alakom teszi, nem a ruha... – Eresztett el egy félmosolyra emlékeztető arckifejezést.
Jó emberismerő képességeimhez mérten már ennyiből rájöttem, hogy nem elég, hogy Jeanne is jön, de úgy tűnt, nincs is épp jó hangulatában. Más se hiányzott, mint, hogy még lelki fájdalmai is legyenek… ez az út egyre fárasztóbbnak ígérkezett. Mentális szinten legalábbis biztosan.
- Az tökéletes lesz bármilyen terepre. Mellesleg, Karnánál van váltó, ha rászorulnék – bökött egy zsák irányába.
- Hát, tény, hogy ha választani kéne, nem is az eszed lenne az, amiért elrabolnának téged... – jegyeztem meg, tovább vizsgálva a hangulatát.
Meg azért is, mert egyébként se hagyhattam ki egy ilyen beszólást.
- Engem legalább lenne miért elrabolni – legyintette hátra szőke hajának egy részét felfújt arccal, majd kisétált a főbejáraton.
Legszívesebben erre is beszóltam volna, hogy kettőnk közül még külsőre is inkább engem vinnének el, mivel akárkinek az alakját felvehetem, és akármennyire szép lehetek, de úgy döntöttem, túl nagy erőfeszítés lenne.
Még a kastély ajtajában megtorpantam egy pillanatra és visszafordultam. Csak akkor jutott eszembe, hogy a társaság egy tagja mintha hiányozna… a két lábon járó sötét és csendes légkör – Ceur. Jeanne-t nem nagyon láttam még nélküle… talán ha egyszer, a folyosón véletlenül, de akkor is biztos, hogy hozzá ment.
Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy megkérdezzem-e mi van vele, de amint elképzeltem magamban a szőke lány reakcióját erre, egy fintorral elhessegettem a gondolatot, jó messzire. Egész biztosan félreértené és elszabadulna a fantáziája… a fenének se hiányzik az. Így is elég fájdalmas már a szituráció.
Ahogy kiértünk a hegyoldalra, Jeanne felugrott Karna hátára, akinek a bokáin megjelentek az azúrkék lángok. Így nézve nagyon szép mágiája volt. Nagyon kíváncsi voltam már, hogy Lucina milyen lesz, amikor végre kikel…
- Aria, ha gondolod, te is fel tudsz még... – ajánlotta Karna, Jeanne viszont gyorsan megrántotta a fülét.
- Indulj inkább – siettette. - A megbízónk bajban van, meg minden...
Képzeletben megforgattam a szemeimet, de egyébként tartottam a megszokott pókerarcomat. Elég látványosan utál, az már biztos. De hát egészségére, ha neki ez jól esett.
- Ne aggódj, nekem itt van a mágiám – ráztam meg a fejem Karnára nézve, majd megidéztem a hatalmas angyalszárnyaimat. - Boldogulok egyedül. De azért köszönöm.
Azzal elrugaszkodtam a földről, s Karna mellett haladva megindultunk a cél féle.
- Remélem időben odaérünk. A lakrimafonban elég sürgősnek hallatszódott a helyzet – aggodalmaskodott Karna a levegőben szökdelve. - Sok civil is bajba kerülhetett.
- Ha akarod, előre mehetek felmérni a terepet – pillantottam rá, tudván, hogy az alakváltó képességemmel erre tökéletesen alkalmas lennék.
- Rácsatlakoztam korábban a rúnalovagok pár hivatalos csatornájára, van pár központi vonalunk... – kezdett bele Jeanne, noha szemmel láthatóan semmi kedve nem volt magyarázni… ahogy itt lenni sem. - Már valószínűleg hemzsegnek a környéken a rendfenntartók, és még a kihelyezett kapitány is érteni fogja a dolgát. Drosera-t csakis gyalog közelíthetjük meg, vagy kiszúrnak minket.
Nem volt csoda, hogy így vélekedett, hiszen nem tudott semmit a mágiámról. Meg rólam se, de kölcsönösen érdeklődés hiányát mutattunk egymás megismerése iránt.
- Hmm... ez mind szép és jó, és javíts ki, ha rosszul emlékszem, de nekem nem lenne előnyös találkozni a rúnalovagokkal, nem igaz? Te egy külön téma vagy, de a céh alapvetően nincs jó kapcsolatban velük. Sőt… talán inkább semmilyenben.
- Senkinek sem lenne előnyös – felelte kedvetlenül. - Ha engem meglátnak veletek, majd azonosítanak titeket, még én járok a legrosszabbul...
Nos, ennek elkerülésére van egy elég könnyű mód. Úgyis Jeanne lenne az utolsó, akinek a terveit szándékomban állna követni akkor is, ha nem lennék alapból ennyire szabadszellemű. Márpedig az vagyok.
- Értem. Ez esetben megbeszéltük. Később találkozunk. Majd adok valami jelzést, ha meglátlak titeket. – azzal egy nagyobb széllökés keretében kilőttem, s előre siettem a hűvös szélben.

Szerencsére az odafelé vezető út sokán sikerült lenyugodnom, és máris sokkal jobban éreztem magam, hogy egyedül voltam. Karna kellemes társaság volt, az a lány viszont hosszútávon mintha leszívta volna az energiám. Elég rossz lesz, ha ez nem változik meg…
Közelebb érve még tisztes távolságban átváltottam egy sas alakjára, s körberepültem a területet. Így természetesen senki részéről nem keltettem feltűnést – egy az égen repkedő madár egyike volt azoknak, amik a lehető legkevésbé érdekelték őket. A látvány azonban sokkal durvább volt, mint amire számítottam volna.
Több méter magas, gigantikus növények lepték el az egész területet, famatuzsálemek roppantották össze az épületeket játszi könnyedséggel és mindenkire rárontottak, aki a hely közelébe ment. Nem tudtam eldönteni, hogy hátborzongatónak vagy inkább röhejesnek kellett volna-e találnom az emberek után futó hatalmas, vérszomjas kukoricákat és paradicsomokat. Nem igazán tudtam komolyan venni a helyzetet…
Nem, egészen addig, amíg a szemem láttára fel nem kapott az egyik elfajzott növény egy fiatal nőt, utána pedig a barátnőjét is. A rúnalovagok hamar kimentették őket, de volt szerencsém látni, hogy, ha azok az indák elkapnak, akkor bizony mindenhová bejutnak.
- Uhh… Egy tudós, aki nem csak elfajzott, de perverz növényszörnyeket is hozott létre… ez egyre jobb lesz.
Jeanne visítani fog, ha ezt megtudja – és nem az örömtől. Így hát már előre eldöntöttem, hogy az utolsó pillanatig nem fogom erről tájékoztatni. Egy ideig még köröztem a levegőben, megjegyezve az útvonalat Hiluluk tornyához – ami igencsak otromba volt -, aztán amikor a távolban kiszúrtam Karnáékat és megállapítottam merrefelé mennek, leszálltam. Az erdőbe érve felvettem egy vöröspanda alakját, ami pontosa beleillett az itteni környezetbe és még kényelmes is volt.
Egy idő után, amikor elértek hozzám, kimásztam a bokrok közül és mögéjük csapódtam. Jeanne egy pillantással letudott, egyértelműen azt gondolva, csak egy itteni látványosság vagyok, Karna orrát viszont nem tudtam becsapni. Többször is a levegőbe szimatolt és engem vizslatott.
- Jeanne, szerintem megtalált minket Aria... – jelentette ki izgatottan, mire csak intettem egyet a mancsommal, jelezve, hogy talált a megállapítása.
A szőke lány letudta ezt egy vállrándítással, én pedig békésen kocogni kezdtem Karna mellett.
- Mi vár ránk, Aria? Jutottál valamire? – érdeklődött, mire csak félrebillentettem a fejem és megmozgattam a füleimet, az eshetőségeket latolgatva.
- Ha elmondom, Jeanne ki fog akadni… – Mivel továbbra is állatalakban voltam, hangom magas és vékony volt, én viszont aranyosnak találtam. - - Majd kicsit később. De semmi túl jó nem vár ránk. A te megnyugtatásodért, eddig bárki volt bajban, megúszta, senkit nem láttam meghalni. Mást viszont igen...
- Cöh.... – Jeanne hatalmas lendülettel rúgott odébb egy gallyat az útjából, mintha legalábbis azon próbálná meg levezetni a feszültségét. - Ave Marble rúnalovag rendfenntartókból álló osztaga Drosera városában menti a túlélőket, valamint a dzsungelbe is behatolnak majd hasonló célokkal – tájékoztatott minek a jelenlegi helyzetről, és az egyetlen, amit jó pontnak tudtam nevezni nála, az a mágiája volt. - Ó, anyám... Mindenféle idióta, mozgó növényekkel vannak tele a kommunikációs csatornáik. Karna, készítsd a lángjaidat légyszíves, irtani fogjuk kicsit a természetet... Mi a toronyhoz megyünk, szóval amíg tudom, hogy merre küldik ki az osztagaikat, elkerülhetjük őket.
- Ha a természet is úgy akarja – szóltam közbe színtelen hangon.
Olyan kis naiv volt… mintha ez majd annyira könnyen menne.
- A természet akarata egy cseppet sem hat meg. – fújtatott, s láthatóan a megjegyzésemmel sikerült még jobban felbosszantanom.
- Majd fog, emiatt ne aggódj...
Azzal, észlelve, hogy közeledünk a városhoz, visszaváltoztam emberi alakomba. Ahogy közelebb értünk,az erdőség egyre sűrűbbé és kuszábbá vált, de nekem nem esett nehezemre kikerülgetni őket. A fák közül kitűnő, vigyorogva felénk igyekvő tök már felkeltette az érdeklődésem.
- Váááá, mi a franc ez?! – ugrott meg Jeanne, s bátorsága bizonyítása révén aznnal Karna mögé ugrott. - Égesd szét, szedd szét, harap... ! – sürgette, konkrétan hadarva egymás után a szavakat.
Karna vett egy jó mély levegőt, majd lángjait kifújva kicsit megpörkölte a szörnyet – aki erre azonnal elszelelt. De nem mondhattam volna, hogy a sulekk túl nagy erőfeszítést vitt bele a támadásba.
- Heeeee?! Mi a franc volt ez? Miért nem nyírtad ki? – ragadta meg Jeanne Karna pofáját, majd maga felé fordította.
- Háth meht... élőlényh ő is... – próbálta meg kimagyarázni magát a tenyerek szorítása alatt.
- Hülye, hülye, túl együtt érző farkas! – azzal gyors ütemben lekevert neki pár pofont. - Legközelebb nyírd ki! Hallod?!
Egyetlen szerencséje az volt, hogy a kiosztott pofonok nem voltak nagyok… ha egy kicsivel is több erőt vitt volna be, garantáltan tőlem kapta volna vissza mindegyiket.
- Kivételesen Jeanne-nal vagyok. Karna, ha továbbra is ilyen kedves maradsz hozzájuk, előbb vagy utóbb Jeanne-t ezek fogják megerőszakolni. – pillantottam rá, s igyekeztem ezzel nyomatékosítani a helyzet komolyságát.
Ha én valamiben hajlandó voltam egyet érteni Jeanne-nal, az reméltem eléggé jól kifejezi már a dolog fontosságát.
- Váááááá! Nem hagyhatod, hogy akárcsak egy is a közelembe érjen!  Ezt meg... – nyúlt bele a zsákba, és kihúzott velőle egy keresztmarkolatú kardot. - Add ide.
Komolyan mondom, fájt látni, ahogy megfogta azt a fegyvert. Még én is szebben tartottam volna, pedig nem igazán szoktam hozzá a kardok használatához. De ennyire bénán már igazi tehetség volt tartani azt a szép kardot.
- Á, inkább hozd te. – adta át a farkas szájába, se nem tudtam eldönteni, hogy vajon rájött, hogy mennyire hülyén nézett ki vele, vagy csak lusta volt cipelni. - És ezeket is add ide.
Másodjára már több tucat robbanó lakrimát húzott elő, amelyeket mindenhol elrejtett a ruhája alatt – még a mellei között is. Inkább nem kommentáltam a dolgot… akár még ott is hasznára válhatnak később.
- Most már jobb... De azért égesd szét, bármi is megközelítene. - s ezekkel a szavakkal újra visszavette a kardot.
Ugyanolyan borzalmas tartással.
- Volt pár szerencsétlen ember, akiket elragadtak, így láttam, mi lesz velük. Ha egyszer elkapnak, az indák mindenhová bejutnak. Mindenhová... remélem az tudod, mit jelent… – Úgy döntöttem, ennél jobb alkalom nem lesz arra, hogy ezt közöljem vele.
- Cöh. Engem aztán nem kapnak el – lóbálta meg a kardot elképesztő ügyetlenséggel. - Engem, akit Ceur-sama képzett ki, pár hülye, perverz inda soha-
Szavai azonban egy sikolyba torkollottak, ahogy egy inda megragadta a lábát és fellendítette a magasba. Én csak néztem a jelenetet és eszembe se volt megmozdulni – tudtam, hogy Karna úgyis megmenti majd. Egyébként se állt szándékomban segíteni neki addig, amíg nem volt életveszélyes helyzetben. Akkor majd talán teszek érte valamit… talán…
Ezúttal Karna már nem kímélte az ellenséget, s szétperzselte a szörny törzsét erőteljes lángjaival, minek eredményeként Jeanne hatalmas puffanással landolt a földön. Ha akartam volna, simán elkaphattam volna, hogy ne essen, de mivel tudtam, hogy köszönetet úgyse mondana érte, csak kárörvendően végignéztem, ahogy földet fogott.
- Hogy is volt az a soha? Nem sikerült befejezned... – kérdeztem immár egy pimasz mosollyal.
- Égj el tűzben – Felelte mérgesen, ahogy felkelt s leporolta magát.
- Inkább mellőzném, ha egy mód van rá – vontam vállat, tartva a kötekedő arckifejezést. - Egyébként... mivel neked figyelned kell a csatornára is, gondolom másfelé még kevésbé jut a figyelmedből, mint általában. Ha akarsz, mehetsz Karna és közöttem... akkor két oldalról védve leszel. Általában hallani lehet, ha feléd kúsznak az indák, bár ez a méretüktől is függ.
Biztos voltam benne, hogy nem fogja elfogadni az ajánlatott, mivel úgy tűnt, a büszkesége mindennél nagyobb. Mégis úgy éreztem, ha most ezt felajánlom neki, később nem mondhatja majd, hogy nem tettem érte semmit.
- Cöh! Tudok vigyázni magamra! – irányította fegyverét nagy lendülettel a célpontunknak számító toronyirányba.
Ahogy arra számítottam is, visszautasította az ajánlatot. De hát annyi baj legyen, kevesebb dologra kell majd figyelnem. Az nekem csak jót jelent.
- Inkább haladjunk, ha a megbízó meghal, mire odaérünk, elbukjuk a küldetést... – legyezett továbbra is a szerencsétlen fegyverrel, s jobbnak éreztem tisztes távolságba maradni tőle. - Menj előttem, Karna.

Nem telt sok időbe, amíg egy újabb problémára akadtunk – vagyis problémákra…
Több tucatnyi elfajzott növény kerített be minket, egyszerre támadva ránk. Mivel úgy tűnt, a tűz használ ellenük, felvettem Nathaniel karját s azzal igyekeztem elpusztítani őket. Egyedül még nem is lett volna különösebb gondom ezzel, viszont felettébb frusztráló volt Jeanne szerencsétlenkedését látni. Értem én, hogy támogató jellegű a mágiája, de legalább akkor egy kardot tanuljon már rendesen használni… Egy növényt átszelt ugyan, de mertem állítani, hogy az csak a vakszerencsének volt köszönhető.
Karna igencsak elfoglalt volt a növények hadával, így nekem kellett bizonyos szinten szemmel tartani Jeanne-t. Persze nem állt szándékomban annyira aktívan segíteni őt, de ha éppen arra jártam, elporlasztottam a közelébe kerülő förmedvényeket is.
Mindezek ellenére pillanatokkal később Jeanne már a levegőben lógott kifeszítve két inda által… tudtam, mindjárt kezdetét veszi majd a parádé. Rezzenéstelen arccal néztem, ahogy az egyik inda hozzáért a melléhez – Jeanne viszont ennek a nyugalomnak a negyedét se mutatta. Irdatlan haragra gerjedt és mérgében – meg szerintem zavarában is – elárasztotta az arcát a vörösség. Mivel azért mégse akartam végignézni, ahogy megerőszakolják, az  egyik indát elperzselve kiszabadítottam neki a jobb karját.
Ennyi már elég is volt: megragadta a nála lévő robbanó lakrimákat
- HÜLYE, NYOMORULT, IDIÓTA PERVEZRZ DZSUNGEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEL! – ordította el magát torka szakadtából, fülsértő hangot megütve, majd őrült módjára kezdte hajigálni a lakrimákat.
Azt se figyelte, merre repültek - meg se lepett volna, ha engem vagy Karnát is eltalál. Odébb kellett ugranom, nehogy véletlenül én is áldozatául essek a házisárkány tombolásának. Konkrétan mindent letarolt maga körül, aminek egyetlen előnye az volt, hogy kis is szabadult.
- Úúúú.... – fújta ki magát némi megkönnyebbüléssel. - Franc, az egyik csatornán irányított osztag hallott minket... Erre kanyarodtak....
Akaratlanul is megfordult a fejemben, hogy olyan éles és nagy hanggal tud visítani, hogy ezek szerint jelzőrakéta helyett is hasznát lehetne venni.
- Váááááááááááááááá! – visította kértsége esetten, ahogy nagy lendülettel elkezdett rohanni előre. - Nem kaphatnak el minket. Nem szakíthatnak el Ceur-samától!
- A fontossági sorrend azért befigyel… - sóhajtottam csak úgy magamnak, ahogy Karnával együtt az erdő mélyébe rohanó nőszemély után indultunk.

Különös volt az időjárás. Alig egy héttel korábban még mindenki kabátban járkált, bár a tél így is enyhének számított, hó nem társult a hűvös levegőhöz. Aznap viszont nemhogy hideg, de kifejezetten meleg volt. Hétágra sütött a nap Margaret Town-ban, én pedig a parkban töltöttem a reggelt. Ahogy a korábbi éjszakát is. Volt valami kellemes abban, ahogy az évszakkal ellentmondásban a természet tavaszi tempót diktált. Kihajtottak a növények. Madarak ciripeltek a fákon és tücskök énekeltek a fűben. Esetleg fordítva, többet kellett volna aludnom az élvezkedés helyett. De jó kedvem volt, karikás szemeim, szénaboglyaként szétálló hajam és jó munkával szerzett pénzem. Úgy döntöttem, hogy gyümölcsteával koronázom meg a reggelt, hiszem illik a hangulathoz.
Egy kedvesnek tűnő boltba tértem be, papírvékony falakkal. Jobban megnézve ténylegesen papírból voltak, igen kellemes, meleg színű papírból, amit itt-ott piktogramok díszítettek. Valószínűleg a bolt ismertető jegyei lehettek, ugyanis az itallap is piktogramokból állt. Lefagytam. Tudtam én olvasni, de ez a fajta írás eddig kimaradt. Mielőtt egy sült hal benyomását keltettem volna, gyorsan kértem abból, amiből a mellettem ülők is ittak. Aztán vártam és igyekeztem értelmesnek tűnni. Meglehet, hogy nem sikerült.
Sürgősen keresnem kellett valamit, ami mögé elbújhattam szégyenemben, az élet viszont nem kínálgatta a lehetőségeket. Az itallap kevés volt. A terítő máltóságon aluli. Valamint nem volt sehol azokból a nagy vázákból, amikben a könyvek orgyilkosa és gyáva főhősei, természetes nem egyszerre, szoktak elrejtőzni. De ekkor édeni hang ütötte meg a fülemet. A szomszédos asztalnál valaki papírt lapozott. Az alapos megfigyelő, mint jómagam, észrevehette, hogy ezen említett hang éppen azt jelzi, miszerint nyájas olvasója végzett az újságjával. A hatalmas, gazdáját jól kitakaró újságjával. Légy zümmögése hallatszott, kiemelve a helyzet feszültégét. Előre dőltem. Az újság az asztalra került, felfedve előttem a tulajdonosát, egy elegáns zakót. A további részleteket nem tartottam fontosnak, csak azt, hogy Zakó úr elfordult, a levegőbe emelkedett, majd kisétált a teázóból. A lehetőség adott volt.
Mint a prédájára lecsapó kaméleon, úgy nyúltam ki és martam el az újságot. Győzelem könnyei szöktek a szemembe, ahogy ujjaim a száraz papírt érték. Gyorsan visszarántottam magam a székbe és… a győzelem könnyeinek helyét a fájdalom könnyei váltották fel. Elfeledkeztem arról, hogy bár a szomszédos asztal fölé, de a saját asztalom alatt nyúltam. Bizonyára ezért forog minden irányba a kaméleonok szeme. A kis rohadékok alaposan felkészültek. De mindegy is volt, hozzájutottam egy fedezékhez, amit rögvest elő is készítettem a szétnyitásra, de megláttam a szalagcímet.
Drosera városa romokban, emberek ezrei ragadtak a gyárak és a lakóházak dzsungelében! Forrásaink szerint elszabadult a vadon! A Mágus Tanács emberei már kivonultak a helyszínre, hogy megkezdjék a mentést, de több városban és a nagyobb céhházakban és toboroznak mágusokat, hogy segítsék a munkájukat. Részletek a 3. oldalon…
~ Komolynak hangzik. Ritkán hall olyat az ember, hogy elszabadul a vadon. Persze részeivel gyakran megesik, vegyük például a szó első három betűjét. Na de egy egész vadon?
Rögtön az újság végére lapoztam. ~ Előbb a vicc, utána jöhetnek majd a világ bajai. ~ mondtam magamban, de nem volt vicc. Sőt, még csak csattanós végű cikk se. Elszomorított a dolog. Tragédiák idején van a leginkább szükség egy kis humorra. Ehelyett mindössze különböző elérhetőségeket találtam a katasztrófával kapcsolatban. Visszalapoztam hát a harmadik oldalra és böngészni kezdtem a némileg szenzációhajhász, de nagyrészt jogos cikket a történések részletezéséről. Minden bizonnyal úgy tűnt, hogy egy jó ideig nem olvashatok vicceket az újságban. Elült rajtam az aggodalom, amikor tapintást éreztem a vállamon. Meghozták a teámat. Narancssárga volt. Tennem kellett valamit.
Sietve elfogyasztottam az italt, fizettem, majd, szintén sietve, távoztam a céhház felé tartva. Mihamarabb megoldást akartam találni az ügyre, az utcakövek úgy suhantak el a lábam alatt, mint vonatúton a táj, holott én nem gőzzel működtem. Furán is nézett volna ki. Így hát végső soron sebesen, de bármiféle légnemű víz kavargása nélkül futottam be a céhházba, ahol aztán meglepődtem. Időnként biztosan alkalmi vakság törhetett rám, mert a Droserával kapcsolatos felhívások tömkelegét csak egy idióta nem vette volna észre. Legalább a tábla felét belepték, ha nem többet. Bőven el voltam látva lehetőségekkel. Túlzottan is. Komoly dilemmába kerültem a választás kapcsán, de végül igazán jó döntésre sikerült jutnom. Elmartam az elsőt, ami kellően hivatalosnak nézett ki, elvégre ilyesmi még sosem sült el balul. Nem akartam sokat vesződni az adminisztrációval sem, így hát gyorsan felírtam a legfontosabb tudnivalókat egy papírra, amit a zsebemben találtam, majd leraktam azt a pultra. Különös, de úgy rémlett, hogy valamiért fontos volt az a darab papír. Talán a másik oldalán volt a lényeg. De mindegy is, az már nem számított. Csakis Drosera.
~ Drosera. Kinn van a fenében. Vonat kizárva, nem érnék vele semmit. ~ fontolgattam. ~ Onibus van hozzá a legközelebb, de még így is hosszú lenne az út, arról nem is beszélve, hogy előbb el kéne jutnom Hargeonba a vonatra szálláshoz. ~ gondoltam tovább. Kocsival kellett mennem, de nem lelkesedtem az ötletért. Eddig valahogy mindig sikerült elkerülnöm az ilyesmit, és ezt szerettem volna továbbra is így tartani. Egy kocsiban nem tudja az ember magára zárni a fülkét. Vonaton igen, legfeljebb rossz szemmel nézik. Másfelől az is problémát jelentett, hogy nem tudtam, mégis honnan indulnak kocsik. Mármint derengett olyasmi, hogy kell léteznie erre kijelölt helynek, de a részletek valahogy kimaradtak.
~ A központban kéne lennie, nem? Oda fut be minden, az utak, a hírek, a posta… ~ megálltam egy pillanatra. ~ A posta! ~ hasított belém. ~ Hát persze! Katasztrófák esetén mindig mennek bőven levelek az adott városba, lesz hová felkéredzkedni! ~ örültem meg a briliáns ötletemnek, és rögvest a posta felé vettem az irányt. Arról legalább tudtam, hogy hol van. A főtéren. Hol másutt?
A tökéletes tervemhez szükségem volt még valamire, így egy kisebb kitérőt tettem a posta felé tartó úton, és vettem magamnak papírt, de nem ám akármilyet. Elegáns és igazán fontosnak tűnő papírt. Szóval amolyan világosbarna volt. Gyorsan meg is írtam rá a bevásárló listát, majd szépen összehajtottam és zsebre tettem. ~ Minden készen áll.
Akkor láttam életemben először postát, és meg kell mondjam, többre számítottam. Nagyobb sürgés-forgásra például. Ehelyett egy kifejezetten szűkös folyosón találtam magam, a végén egy ablakkal, amihez oda is battyogtam. Egy láthatóan alváshiányban szenvedő fiatal fiú szólt hozzám mögüle.
- Jó napot! Miben segíthetek? - köszöntött.
- Á! Helló! Egy rendkívül fontos és felettébb sürgős üzenetet kéne elküldenem Droserába. Valamint volna egy némileg… személyes… kérésem. – köhintettem.
- Mármint, hogy értve személyes?
- Ó, semmi különös. Csupán szeretnék biztosra menni, hogy megérkezik a levél, ezért én is a postakocsin utaznék.
A fiú meglepetten pislogott.
- Uram, biztosíthatom, hogy a levele épségben meg fog érkezni a címzett városba, ahogy a posta történetében eddig minden levél tette. Kivéve természeti katasztrófa, banditatámadás, vagy bürokráciai zavarok esetén. A posta ilyen esetekben nem tartozik és nem is vállal felelősséget, mint ahogy az írásba is van foglalva. – tette hozzá illedelmesen.
- Igen, nos, de valahogy mégsem bízom magukban. Talán ön is jobban bízna bennem… - nyúltam a zsebembe – ha… - markoltam meg egy kisebb köteg pénzt – némileg ösztönözném.
- Ez itt húsze… tíze… ömm… egy marék gyémánt, természetesen szabad felhasználásra, ennyiért hajlandó vagyok őrizni a postakocsit. Tudja, természeti katasztrófa, banditatámadás, vagy bürokráciai zavarok esetére.
- Maga… meg akar vesztegetni? – állapította meg helyesen.
- Igen. És hogy ne említse senkinek a megvesztegetést, itt van még egy marék gyémánt. – nyújtottam egy újabb adagot felé. Láttam a vágyakozást a szemében. Ő csakis a köteg pénzt nézte. A részmunkaidős fiatalokat különösen vonzza az ilyesmi.
Elmosolyodtam. Ő is elmosolyodott. A pénz eltűnt az ablak párkányáról.

Egy órával később könnyebb zsebekkel és postai küldemények társaságában kocsikáztam Drosera felé. A fiú rokonaként mutatott be, mint alkalmi testőrt, és valahogy sikerült meggyőznie a jelenlévőket, hogy igenis szükségük van egy testőrre. Olyan érzésem támadt, hogy ha több pénzt adok neki, akkor ténylegesen lyukat beszél az emberek hasába. Most beértem azzal, hogy ezt átvitt értelemben tette.
Elgondolkodtam azon, vajon alhatok-e egy postakocsiban. Nem éreztem helyesnek. Fájdalom. Szívesen érkeztem volna kipihent állapotban, Droserába, de komolyan kellett vennem az áltestőri feladatomat. Így hát olvasni kezdtem, hogy mégse unatkozzak. Ragasztó nem volt nálam, a lebukástól pedig féltem, így elkezdtem olvasni a címzetteket. Sőt, az a zseniális ötletem támadt, hogy megjegyzem Drosera utcát, mintegy segítendő az eligazodásban. Az eszembe se jutott, hogy térkép nélkül fogalmam se lesz, melyik utca mégis hol található és mely utcákat keresztezi. De a lényeg, hogy elvoltam. Nagyon is. Csak akkor vettem észre a várost, amikor már jócskán közel jártunk hozzá. A látvány pedig… közel sem volt átlagos.
Kezdjük azzal, hogy Drosera nagyon fontos helynek számít a mezőgazdaság terén, így elvárható a növényekben gazdag táj. Arra viszont nem számítottam, hogy a táj mintegy pulóverként terpeszkedjen el a városon. Olyan pulóverként, ami jó pár számmal kisebb lett a mosásban, majd azt rátuszkolták az idősebb testvérre, mert a fiatalabb nem kért belőle. Ha a város élőlény lett volna, akkor azt mondanám, hogy fojtogatta a növényzet. Ami épület kilátszott a növények sűrű szőnyegéből, az az összedőlés szélén állt.
~ A fene vinné el. Jobban bele kellett volna ásnom magam a növény alapú mágiákba. Némi gyenge alapismeret ide nem lesz elég.
Egyre lassabban haladtunk, már-már a megállás szélén. Kikandikáltam a postakocsi elején és megláttam a kocsis arcát. Természetesen falfehér volt.
- Uram, minden rendben? – kérdeztem meg tőle, majd meglendített előtte a kezem. Semmi reakció.
- Erről ennyit. – mondtam, és kiugrottam az útra, hogy gyalog folytatom azt.
Nem sok alkalmam nyílt a nézelődésre. Egyrészt erőltetett menetben hamar elértem a várost, másrészt ott váróbizottság fogadott. Nem az öltönyös, inkább a katonai fajta. A Mágus Tanács emberei. Nem is emlékszem, mikor láttam őket utoljára. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy sokkal komolyabb ügybe keveredtem, mint azzal valaha is dolgom akadt. Felvettem a komoly ábrázatomat. Ez most nagybetűs küldetés. KÜL-DE-TÉS.
Regisztráltak. Fogták magukat és regisztráltak. Felírták a nevem, a tanult mágiáim, és tintásra kenték az ujjam. Ezt a részt nem értettem, viszont biztos nagyon fontos lehetett, ugyanis emberek tucatjaival játszották végig. Ilyesmit nem szokás csak a vicc kedvéért. Továbbá megbízást is kaptam, utat kellett vágnom a dzsungelben és túlélőket keresnem. Ez gondolatnak szép és jó, de vágóeszközzel nem ruháztak fel. Arról sem adtak felvilágosítást, hogy mit kezdjek a túlélőkkel. Logikusnak tűnt, hogy valahogy ki kéne juttatnom őket, csak hát a teherbírásom nem volt túl nagy, teleportációs mágiákhoz meg nem konyítottam. Semennyit se.
Szóval bármilyen különösebb segítség nélkül beküldtek a növényrengetegbe, pontosan egy abban kivájt ösvénybe.
~ Hohó! Valaki megpucolta előttem az utat! Mégis jó dolgom lesz. ~ gondoltam, aztán eltévedtem. Kellett hozzá vagy két perc. Szerintem rekordot döntöttem.
Kapkodtam körbe a fejem, hátha észreveszek valami használhatót, és meglepetésemre ismerősöket pillantottam meg. Érett és lédús kígyóuborkákat. Habár azok nem szoktak haragosan nézni az emberre, és nem szoktak fenyegetően közelíteni felé. Rossz sejtésem támadt.
- Nézzétek, tudom, hogy sok rokonotokat megettem már, de igazán nem kéne rajtam kitölteni a dühötöket. Mármint, gondoljatok bele, ez egészen természetes dolog. Egyesek sokkal rosszabb dolgokat tesznek az uborkákkal, például bizonyos testnyílásaikkal kapcsolatban. Én ártatlan vagyok!

Tovább haladtam a városban, amit a növények teljesen elleptek. Mindenütt ágak, indák és gyökerek voltak. A házak úgy néztek ki, mintha már évszázadok óta nem lakott volna bennük senki. Mégis volt olyan, amit csak nem rég építettek. Nem véletlen hogy így néz, ki hiszen emiatt hívtak ide. Bár csak növények, mégis képesek hatalmas károkat okozni mindenben. Teljesen elnyomva az emberkéz építette épületeket. Olyan volt az egész táj mintha csak egy erdőben jártam volna. Az utam rengeteg levél és ág próbálta meg elzárni. Amiket az acél karmaimmal vagdostam le. Nem volt túl nehéz könnyedén vágták a borotva éles karmaim a nagyobb ágakat is amik az utamba álltak. Azonban mégis lassan tudtam csak haladni. Mivel olyan szűrű volt a növényzet min a búzamezőn a búzasálak. Így ha haladni akartam utat kellet vágnom magamnak.
- VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – Hallatszót fel hirtelen a távolból egy igen hangos kiáltás. Ami nem jelenthetett mást, mint azt, hogy valaki bajban van. Azonnal meg indultam futni a hang irányába. Nem is kellett sokat rohannom, hogy megtaláljam a forrását. Néhány ember volt egy nagyobb nyílt területen, aminek közepén egy fa matuzsálem állt. Aminek gyökere éppen készültek össze roppantani egy-két férfit. Nem volt túl sok időm gondolkodni mivel szerencsétlenek fejei már elkezdték felölteni a kék és lila árnyalatait. A távolság nem kedvezett a karmaim használatának éppen ezért. Összecsaptam a két tenyerem és eztán a jobb kezem előre nyújtva, elkezdtem acél nyílvesszőket lőni az indákra vagy inkább gyökerekre. A nyilak feje nagy és széles volt félhold kialakítással. Ami inkább szolgált vágásra, mint szúrásra. Az ilyen fejű nyílvesszőket leginkább madarak levadászására szokás használni de most én az indák átvágására használtam. A mágia meg is hozta a hatását. Az indák elengedték az embereket, akik csak úgy potyogtak a földre, mint az érett almák. A fa ezt nem vette jó néven. Ész a törzsén egy hatalmas repedés jelent meg. Ami aztán kinyílt és hangos üvöltés hallatszott belőle. Ez meg lepett mivel nem mindennapi látvány az, ha egy fának szája van és használja is azt. Azonban nem akadhattam fenn ilyen apróságon. Mivel most már én lettem fő célpont, akit el akart kapni. Gyökér ostorai felém tartottak. Összecsaptam a tenyerem és aztán előre tartottam, majd elkezdtem ontani a vas lövedékeket. Amik minden találatnál súlyosan roncsolták a növényt. Ezzel megfékezve a támadását. Ami üvöltésre késtette a növényt. Nem tudtam, miért üvölt. Mérgében vagy a fájdalomtól. Azonban hatalmas lombkoronáját megrázta, ami csak úgy suhogott a levegőben. Ezt követően hatalmas piros és érett almák kezdtek el záporozni rám, mintha csak ágyúgolyók lettek volna. Ahogy megláttam az almákat, azonnal tudtam hogy az alma, ami nem rég engem vett célba ennek a fának a termése volt és biztos csak eltévedt. De ezek most nem eltévedt lövedékek voltak és nem távolról indultak. Hanem tőlem nem messze és engem vettek célba. Nem volt időm gondolkodni azonnal mozogni kezdtem és a testem acéllá változtatni. Ezzel védve magam a támadások ellen. Amiknek a nagy részét sikerült is elkerülnöm azonban volt egy, ami eltalált. Az alma szétcsattant a testemen és nem maradt más belőle csak püré. Én meg vagy két-három métert gurultam a földön. Ahogy meg álltam olyan gyorsan pattantam fel, ahogy csak bírtam. Ez volt az a pillanat, amikor is már tényleg nem foghattam vissza magam. Mivel ha így folytatom, még legyőz egy fa. Épp nyúltam volna a táskámba a fegyveremért, amikor is szörnyű tényként ért a felismerés. Eltűnt a táskám. Azonnal keresni kezdtem a földön. De nem találtam sehol sem. Mikor azonban felnéztem az ellenfelemre, akkor láttam meg, hogy a táskám az egyik gyökerén van, ami tőlem egyre csak távolodott. Tudtam jól, hogy mi van benne. És az aggasztott a legjobban hogy egy acél dobozban ott pihent egy barna foltos hollótojás ami még váratott a kikeléssel. Olyan gyorsan indultam meg rohanni, ahogy csak bírtam. Meg kellet szereznem a táskám és tartalmát minél hamarabb. Azonban a fa sem maradt tétlen. A gyökér korbácsaival próbált meg összezúzni. Egyik a másik után csapódott a földnek, ahogy elkerültem őket. Mivel bármilyen gyorsak is voltak én gyorsabb és ügyesebb voltam. Azonban volt egy-kettő amik képesek voltak eltalálni azonban acélos testemben semmi kárt nem tudtak tenni. A gyökerek leküzdése érdekében mind a két kezemet pengévé változtattam. Majd szélsebesen elkezdtem forogni, mint egy búgócsiga. Így a nekem támadó további korbácscsapásokat ledaráltam apró darabokra. Így egy elég nagy lyukat tudtam csinálni a gyökér rengetegben. Azonban a forgás miatt fellépő szédülés meg akadályozta az azonnali indulást. Az értékes másodpercek, amik elvestek, míg összeszedtem magam. Elég időt adtak a fának, hogy újra támadásba lendüljön. Az csápok között ott volt az is amelyiken a táskám lógott. Ugyan úgy támadt, mint a többi inda. Talán a fa nem vette észre, észre vagy csak nem törődött vele mivel nem tudta mi az. Ám azonban ahogy a gyökér korbácsok lendültek a táskám nemes egyszerűséggel lerepült róla. Ami nekem pontkapóra is jött. Azonnal visszaváltoztattam a kezeim és elkezdtem rohanni, hogy elkapjam. Én a táskám után rohantam. A korbácsok meg utánam. Futás közben a szürke acél testem vas fekete színbe ment át. Aminek hatására a testem mágnesesé vált. Így képes voltam vonzani a fémeket. Ennek köszönhetően a táskámban levő vas henger. Ami Raven védelmét volt hivatott szolgálni. Most arra használtam. Hogy rajta keresztül a táskámat vonzzam magamhoz. Így már a táskám egyenesen felém kezdett el repülni. Nem hiába a szeretem a fémeket. Megvannak a jó tulajdonságaik. Ahogy a táskám közel ért hozzám azonnal megragadtam. Belenyúltam hogy elővegyem a fegyverem. Amit a táskámban a Mikulás főmágus zsákjában tartottam. Megragadtam azt ami először a kezem ügyébe került és előrántottam és azzal a mozdulattal a felém közeledő növény gyökerei felé vágtam. Ekkor ért egy hatalmas meglepetés ugyan is nem a várt fegyver volt az amit elővettem. Hanem a Tűzcsászár kardja volt, amit előkaptam. És ahogy vágtam a gyökerek felé egy lángoló pengét, küldtem ellőre. Ami nem csak, hogy levágta a gazokat. Hanem lángra is gyújtotta mindet. A fának ez nem tetszett mivel azonnal elkezdett csapkodni, hogy eloltsa. Azonban én ezt nem hagytam és elkezdtem suhogtatni a kardot és ontani a lángoló vörös vágásokat. Egyik a másik után hasított a fába. A fellobbanó lángok felgyújtották a növényt. Ami bárhogy is próbálkozott nem sikerült. De még így sem tett le arról hogy engem elintézzen. Egy utolsó almalövedéket vágott nekem. Amit egyetlen döféssel hárítottam. Bár úgy is hogy a kard felnyársalta csak akkor állt meg a lövedék amikor nekiütközött a keresztvasnak. Leve az arcomba fröccsent, ahogy meg állt. É csak álltam és néztem, ahogy lángol a hatalmas fa. Már nem tehetett a lángok ellen semmit sem. Még jó hogy volt olyan rendes és gondoskodott nekem finom sült almáról. Sokat számít, ha gondolnak az emberre, még ha az-az ellensége is. Azzal haraptam párat a nekem felkínált finomságból. Eközben az emberek, akik a növény fogságában voltak megkönnyebbülten jöttek oda hozzám, hogy meg köszönjék a segítségemet. Azonban épp hogy kimondták a köszönöm szót. A távolból emberek hangja hallatszott a távolból. A hangok birtokosai katonák voltak, akik az általam vágott úton jöttek menteni az embereket. Amíg ők elkísérték a szerencsétlen civileket én, ellenőriztem a táskám tartalmát. Az acél henger, amiben Raven pihent teljesen sértetlen volt. Kinyitottam és megnéztem az apró hollótojást. Ami még mindig a kényelmes kibélelt belsőben pihent. Mivel minden rendben volt így visszatettem a tettem a táskámba és meg indultam tovább. Nem volt kedvem magyarázkodni a katonáknak így inkább a növényzettel törődtem. A kardommal kaszaboltam a növényzetet ezzel vágva magamnak utat tovább az ismeretlenbe. Egészen egy kisebb nyílt területig. Ahol olyan érzésem támadt mintha vaki figyelne engem. Nem tudtam ki az vagy hol van csak azt hogy figyelnek. Hiába próbáltam meg találni nem ment. Csak álltam ott és figyeltem. Amikor is hirtelen meg ragadta a lábamat és lerántott a föld alá.

Ezt most mindenki benézte, kivéve Kes. Vele kettesben két kör alatt lezárjuk a küldetést. Szóóóval....


Egy igen sötét helyen találod magad, és elsőre a szemedet sem tudod kinyitni. Érzed, hogy furcsa nyálka öleli körbe a tested, s levegőt ugyan kapsz, de nem túl sokat. Nemsokára lesz annyi erőd, hogy kinyisd a szemed és felmérd a helyzetet. Az arcod éppen hogy kilóg valami nyálkás búraszerű trutyiból, ami a fák friss rügyinek zöldjében pompázik (és az illata is olyan) és kísérteties, haloványt fényt ad ki magából. Tested csak alig tudod mozgatni, olyan mintha indák tekerednének körbe a testeden. Tényleg azok, mert ha szemed hozzászokik a gyenge fényhez, arra is felfigyelhetsz, hogy nem vagy egyedül. Egy földbarlangban vagy, mely a végtelenbe nyúlik kacskaringós járataival, s a falakon néhány méterenként hozzád hasonlóan indákkal és furcsa zseléburokkal körbevéve emberek végtelen sorát látod. Ahogy próbálsz kikecmeregni, érzed az indák csak neheezen engednek, s mintha rohamos ütemben fogyna a mágikus erőd. Az emberek többsége eszméletlen, de néhányan nyöszörögnek a kíntól. Hamar ráébredsz, hogy az életerejüket szívja el a trutyi, amiben vagy. A barlang nehéz levegője, a föld és a növények szaga bódít, de ha minden erődet és mágiádat beveted, végül sikerül kiszabadulni. Kimerülten, de szabadon rogysz össze a megterheléstől. Ideje döntened a további teendőkről.

Poszodban mindenképp fejtsd ki a menekülésed mikéntjét, és dönts arról, hogy mi lesz a következő lépésed. Határidő és hossz megkötés nincs!

Kellemes melegséget éreztem magamon. Mintha csak egy meleg takaróba lennék betakarva. A levegő olyan kellemes volt. Mintha frissen nyíló rügyek vettek volna körbe. Az egész testemet alig éreztem. Meg próbáltam kinyitni a szemem azonban nem láttam semmit szem csak halványzöldes derengést. Lehunytam a szemem és mély levegőt vettem. Ami csak nehezen sikerült mintha valaki a mellkasomon ült volna. Éppen ezért megpróbáltan lassan és fokozatosan lélegezni. Amit követően újra kinyitottam a szemem. Ami lassan kezdett hozzászokni a kevés fényhez. Akkor láttam, meg hogy hol vagyok. A fejem nem tudtam megmozdítani, de a szememet igen. Egy földalatti barlangot láttam. És én egy nagy zöld trutyiban voltam. Ezen felül indákat véltem felfedezni magamon amik szorítottak. Miattuk nem tudtam rendesen levegőt venni. Más kétségbe esett volna azonnal én azonban meg őriztem a nyugalmam és arra kezdtem koncentrálni hogyan szabaduljak ki. Először aktiváltam a tiszta levegő nyakláncom, ami oxigénben gazdag levegőt hozott létre az arcomnál így könnyebben és jobban tudtam lélegezni. Aminek köszönhetően az agyam is jobban kezdett el forogni. A testem átváltoztattam acéllá, ami így megterhelte az indákat azonban azok nem akartak engedni. Ráadásképpen még éreztem, hogy az erőmet a különleges béklyó lassan de biztosan szipolyozza. Így még sürgetőbb volt kiszabadulnom. Mivel az indák nem adták meg magukat a súlynak az alkaromon végigfutó pengéket hoztam létre. Amiket aztán elkezdtem forgatni. A zselé és az indák miatt előbb csak lassan és nehézkesen indult be a rotáció. Ami szűrű közegnek és erős szorításnak volt betudható. Éppen ezért tovább kellet próbálkoznom hogy sikerüljön. Ám ahogy elkapta a lendületet, máris tépte az indákat és fröcskölte a trutyit mindenfelé. Míg nem El nem szakadt az összes inda és én földre nem zuhantam. Ott ki másztam az indákból és a zseléből. Aztán leültem pihenni és kifújni magam. Fel oldottam a testemen lévő varázslatot. Nem egy nagy feladat volt, amit meg tettem azonban sok mágikus erőmbe került. Ami kezdett megterhelni. Ezért szükségem volt egy kis pihenőre. Amíg kifújtam magam Addig elővettem a táskám és meg néztem minden rendben van e az apró tojással. Azonban Raven még mindig a héj védelmében pihent. Amin nem lehetett látni semmilyen sérülést sem. Éppen ezért Vissza is raktam az acél tároló dobozába. Ezt követően újra körbe néztem és látta, hogy bizony vannak még más szerencsétlenek rajtam kívül, akik hasonló pácban vannak, mint én is voltam nem rég. És ha velük is azt csinálják az indák, mint velem akkor itt valami nagy készül. Éppen ezért elővettem a táskámból a merengőt és kézbe vettem.
- Gömbbe zsupp. – És azzal már is a mini világban voltam ahol egyenesen a nyitott mühelyem előtt lévő vizes hordóhoz mentem. Abban a hordóban szoktam hűteni az izzó acélt. Most viszont meg emeltem és az egész tartalmát magamra öntöttem, hogy lemossam a nyálkát. Ezen hideg zuhany fel frissített és segített a fejemet is rendbe tenni. Bár nem vagyok egy tisztaság mániás ember de azért a higéniára odafigyelek. És amúgy is olyan szagom volt mintha egy rügyező erdőben jártam volna. Már-már kezdett bódítani az illat. Ezt követően meg indultam a házba és az asztalon pihenő tagnapi pék árúból egyet kézbe vettem és felfaltam. Ezzel jutva energiához, a következő feladathoz. Körbenéztem és végigmértem vajon mit kellene használnom hogy eredményes legyek. Fegyver az van bőven. Az nem probléma. Kezdtem el gondolkozni. Miközben fel vetem még egy tészta félét és elfogyasztottam. Ahogy végeztem, kimondtam a varázsszót.
- Gömbből zsupp. - És azzal újra kint is voltam. A szememnek újra hozzá kellet szokni a kevés fényhez, amit a foszforeszkáló gubók adtak ki. De ez nem tartott sokáig. Amit követően elővettem a Mikulás főmágus zsákból a Tűzcsászár kardot és egy lángoló vágással levágtam a hozzám legközelebb eső gubót. Amit lángoló penge vajként szelt át. Ezt tovább fojtattam és egymás után vágtam le az embereket. Voltak akik csendben feküdtek és várták a sorsukat. Azonban akadtak olyanok is akik néha-néha nyöszögtek is. Azonban engem nem érdekeltek csak vagdostam lefelé őket. Ha valaminek kell az erejük, akkor biztos észre fogja venni, ha elkezd apadni az energia. És akkor meg kell mutatni magát. Másfelől meg már untam hogy én keressem meg a főnököt. Inkább ő legyen az aki hozzám jön. Ha már úgy szem tudom, hol vagyok. Akkor meg minek finomkodni. Amúgy is jobb szeretem a szemtől szembeni harcot, mint bujkálni. Ezenfelül meg ha csökkentem az ellenfél erőforrását, akkor is csak magamnak szerzek előnyt és ez már meg is éri. Ráadásul az hogy egy olyan fegyvert használok ami nem az én erőmet fogyassza az még tovább javít a helyzetemen. Nekem csak lengetnem kellet a kardot és irányítani a lángpengéket. Amik egymás után szedték le a gubókat a helyükről. Így haladtam az alagútban egyik járatból a másikba. Miközben reméltem hogy jó irányba megyek. Annak ellenére, hogy azt se tudtam merre is megyek pontosan. De azt tudtam be, fogom fejezni azt amit elkezdtem. És legyen bármilyen lény is e mögött biztos, lehet benne hogy belém törik a bicskája. Mert engem semmi szem fog, akkumulátornak használni semmihez sem.

A járatokban haladva nemsokára beszélgetésre leszel figyelmes. Határozott hangján egy nő, Ava Marble osztogat parancsokat embereinek, akik minden erejüket bevetve próbálják menteni a trutyiba ragadt embereket. Ha úgy döntesz, feléjük mész, a nő először igazoltat, majd utasít, hogy csatlakozz azokhoz, akik próbálják kiszabadítani a civileket. Akár csatlakozol, akár kikerülöd őket néhány járattal, egy idő után egy kissé hűvösebb, tisztább levegőjű, világosabb barlangrendszerbe érsz, ahol már csapdába esett emberek se nagyon vannak. A távolból még hallani Ava hangját, de szavai már kivehetetlenek.

Ha követed az orrod, a tiszta levegő felé törtetve egy hatalmas, mesterséges barlangba érsz. Teteje néhány helyen beszakadt, a barlangba vezető hosszú csigalépcső teljesen leszakadt. Furcsa eszközök, tégelyek és üvegcsék maradványai hevernek a feldúlt helyiségben. A barlangtető lyukain beszűrődő vékony napsugárban egy női alakot veszel észre, ám úgy tűnik, valami nem stimmel vele. Ha jobban megfigyeled, láthatod, hogy a bőre zöld, alsó teste pedig olyan, mint egy kinyílni készülő virágbimbó. Hamar érzékeli jelenléted, de nem szól semmit, csak elindul feléd enyhe mosollyal az arcán. Testéből indák nyúlnak ki és tekeregnek, mint hosszú, erős kígyók. Némelyiken színes virágok nyílnak, melyből pár másodpercenként ragyogó porként lövellnek ki a pollenek. Amíg őt figyeled, valami köréd tekeredik, és megszorítja a tested. A lány elkapott az egyik indájával, mely oly hosszúra nyúlt, hogy megkerülte az egész barlangot, hogy mögéd kerüljön. Egy másik inda közben elragadja tőled a pengédet, és messzire hajítja tőled. A harc elkerülhetetlen. A növény-lány pollenjei elbódítanak, nehezebb a figyelem és az összpontosítás, néha még hallucinálsz is, és olyan indákkal harcolsz, melyek ott sincsenek. Ha egy valódi indát elvágsz, a lány szörnyű sikítása visszhangzik a barlangban.

Azonban, mielőtt a harc véget érne, Ava újra megjelenik. Keze egy egyszerű mozdulatával elindítja mágiáját, és mintha megállt volna az idő a barlangban, minden és mindenki lemerevedik, őt leszámítva. A következő pillanatban indánk tucatjai szakadnak szét, és a növény-lány sikítása elviselhetetlen magasságokat ér el. Ava két kezét kitárja, majd egyre közelíti össze s mintha a növény-lány körül megrebegne a tér.
- Mágikus láncokat rá! - adja ki az utasítást a csapatának, akik közben befutottak a helyszínre. Láncok röppennek, miközben téged is körbevesznek, hogy ne kezdj el magadtól intézkedni. A növény-lány kifejezéstelen arccal tűri a béklyózást, elszakított indáiból eleinte zöld anyag folyik, majd végük összeforrnak, és friss hajtások nyílnak rajtuk.
A nő elengedi a mágiát, mellyel eddig kordában tartotta a szörnyet, és a mágikus láncokra bízza a fogoly őrzését. Feléd fordul, és utasítja az embereit, hogy fizessenek ki téged, amint visszaérsz a város melletti elosztó táborba.
- Köszönjük a segítségét! Innen átvesszük a foglyot. A munkáját megfelelő mértékben jutalmazni fogjuk. - majd biccent és újra embereihez fordul, és utasításokat oszt ki a további mentési munkálatokat illetően.

Posztod addig tartson, hogy elindulsz kijáratot keresni a felszín irányába!

Tovább haladtam az alagutakban és folytattam a gubók levágását a tűzcsászár kard segítségével. Aminek köszönhetően nem kellet a mágikus energiámat pazarolni. Ráadásul a lángoló vágások még be is világították az utamat, így könnyebben tudtam haladni. Az alagutakban nem nagyon lehetett tudni mi fog várni a vetkező fordulóban így részen voltam és figyeltem. Nem sokára meg is hallottam egy halk hangot, ami egyre erősödött, ahogy előre haladtam. Egy női hang volt ami hallatszott. Minél jobban közeledtem hozzá annál hangosabban és tisztábban hallottam a hangot. Ami már kiabálássá erősödött. Utasításokat adat folyamatosan. Ez jelezte, hogy nem egyedül van. Ami talán jó, talán nem. Azonban ezt csak akkor tudhattam, meg ha kiderítem. Éppen ezért tovább haladtam az alagútban. Amikor is egy kereszteződésben belebotlottam a hang tulajdonosába. Ava Marbare volt az aki parancsokat adott az embereinek hogy mit tegyenek. Hogyan szabadítsák ki az embereket a csapdákból. Azonban ők finoman próbálták meg levágni. Én ahogy beléptem a kereszteződésben azonnal mindenki rám nézett. Én azonban nem lepődtem meg mivel már messziről halható volt a hangjuk. Éppen ezért nyugodtan léptem elő az alagútból és egy lángpengével leválasztottam a gubót a fő ágról. Ami a földre hullót. Mindenki meg lepődött még a kapitány kis asszony is. Bár ő inkább azon, hogy hogyan vágtam le az indákról az embert. A katonák azonnal nekem szegezték a kardjukat.
- Ki maga? – tették fel a kérdést. Azonban én erre nem voltam hajlandó válaszolni.
- Van még arra jó pár levágva, szedjék össze. – Mondtam nekik ridegen és tárgyilagosan. Amire a parancsnok reagált is.
- Magát már láttam. Maga volt az aki azt a nőt meg mentette? Kérdezte. De én csak bólintottam. – Látom még él ez remek. Most viszont segítsen meg menteni az embereket! – Adta ki a parancsot. Azonban én ezt nem akarta.
- Nem. – Mondtam és azzal meg is indultam tovább az utamon, ami egy másik alagutat jelentett. Még szerencse hogy volt vagy öt út. Egyen jöttem így a másik négy maradt csak. Amik közül azt választottam amék a vastagabb gyökérrel volt jelölve. Vagyis az tűnt számomra a fő ágnak. A katonáknak azonban nem jött be az én modorom és az utamba álltak.
- Útban vagytok, álljatok félre! – Szólítottam fel őket. Erre a katonák nagyot néztek. Nem akartak hinni a fülüknek. Azonban a parancsnokuk közbeszólt.
- Engedjétek! Van most fontosabb dolgunk, mint vele törődni. – Erre az embere leengedték a fegyvereiket, de látszott rajtuk hogy nem tetszet neki. – Maga meg vigyázzon nehogy maga matt is aggódnunk kelljen! –
- Miattam nem kell. – Mondtam és azzal már is távoztam. Mentem tovább az utamon. A katonák meg mentek össze szedni azokat az embereket, akiket én már leszabdaltam. Bár még sokáig lehetett hallani a nő hangját, ám ahogy távolodtam egyre jobban halkult. Éppen ezért idejét éreztem annak, hogy ellenőrizzem az apró tojást, ami a táskámban egy apró acél hengerben pihent. Nem esett semmi baja csak pihent nyugodtan. Éppen ezért visszatettem és tovább kezdtem követni a vastagodó gyökeret. Ahogy haladtam egyszer csak friss levegő illata csapta meg az orrom, és elkezdtem érezni egy lágy fuvallatott is. Pont arról amerre én is tartottam. Pont a megfelelő utat választottam. Mintha csak szerencsém lett volna. Mg is indultam a légáramlat irányába. Talán pont a kijárat az amit már annyira kerestem. Nem is kellet sokat caplatnom hogy megtaláljam, honnan ered a friss illat. Egy hatalmas nagy csarnokba léptem be. Aminek a teteje itt-ott be volt szakadva. És a részeken beszűrődőt a fény és a levegő. A teremben minden felé különös dolgok hevertek. Szerkezetek, üvegcsék, kémcsövek, lombikok, és töménytelen papír. Az egész egy romhalmaz volt. Azonban a terem egy pontján ahová a fény odavágott. Egy nő állt és sütkérezett a fényben. Meg néztem jobban, és akkor láttam, hogy az egész teste zöld és az alsó teste inkább egy növényre hasonlít, mint egy pár lábra. Ez már jelezte, hogy ő nem ember. És nagy valószínűséggel van valami köze a flóra elszabadulásáért ezen a területen. Meg indultam felé hogy kiderítsem mit is tud. Azonban ő elmosolyodott és meg indult felém, lassan a gyökerei segítségével haladva. Én a tűz császár kardom a vállamon pihentetve haladtam felé. Mikor is hátulról egy gyökér megragadta a testem és kiverte a kezemből a fegyverem.
- Nym. Fincsi. Jó humusz lesz belőled. – Szólalt meg a nő miközben a száját nyalogatta.
- Inkább nem. – Mondtam és aztán a tenyerem kifelé fordítottam a mögöttem lévő inda szára felé. Majd elkezdtem lőni az acél nyilakat. Amelyeknek nagy és széle feje a borotva éles pengékkel. Elvágták a gazt. Amire a lány egy hatalmasat sikított. Én ki használtam ezt az időt és a testemet acéllá változtattam. Majd minden erőmet bele adva téptem szét a rajtam maradt már csak idegesítő gazokat.
- Szemét humusz. – Mondta dühösen a növénylány. És már is indította felém az indáit. Nem volt időm gondolkodni csak harcolni. Össze csaptam a két tenyerem és az ökleimre alkottam az acél karmaimat. Amikkel elkezdtem vagdosni az indákat. Azonban ahogy az elsőt átvágtam az eltűnt a szemem elől és olyan volt, mintha nem is lett volna ott. Ez meg lepett. Ám egy másik inda már el is kapta a bal karomat. És elkezdte húzni. Azonnal levágtam a karomról a gazt a másik kezemen lévő pengékkel. Erre a lány még egy hatalmasat sikított és meg rázkódott. Ezzel meg tudtam mi is a gyenge pontja. Az indái, amiket ostorként tud használni. Azokat kell levágnom és vége. Siklott át a fejemben a gondolat. Éppen ezért azonnal meg is indultam rohanni a lány irányába. Azonban ő ezt nem akarta és az indáival kezdett el csapkodni az irányomban. Nem volt nehéz kikerülni. Azonban mikor kikerültem az egyiket egy másik csapott arcon. Ami még az én acél testemet is meg karcolta. Ha átlag ember lettem volna, most kereshettem volna az elgurult fejemet. Így azonban meg úsztam egy pofonnal. Amit követően újra a célra szegeztem a tekintetem. Ám ekkor tűnt fel nekem valami. Az indákon lévő virágok valami pollent bocsátottak ki. Ami kezdte belengeni az egész területet. Nem tudtam mire akarja használni. Egészen addig míg az egyik inda amit le akartam vágni ismét eltűnt. És helyette egy másik jelent meg ami elkapta a torkomat. Meg akart fojtani és szorította a torkom. Azonban én a kezemen lévő karmokkal kimentettem magamat a szorult helyzetből. Azonban észrevettem hogy nehezebb a levegő vétel. Éppen ezért egy széllökéssel meg tisztítottam magam körül a levegőt. Aztán aktiváltam a tiszta levegő láncot a nyakamban, aminek köszönhetően tiszta oxigénben gazdag levegőhöz jutottam. Ezt követően meg indultam rohanni a lány felé hogy fel szabdaljam a karmaimmal. Ahogy rohantam egyszer csak. Egy másik nő jelent meg a teremben. A Rúna lovag volt az akivel nem rég találkoztam. Meg lendítette a kezét aminek hatására a tér meg rázkódott. A növénylány torkaszakadtából kezdett el üvölteni. Miközben az indái szanaszét szakadtak. Nem értettem semmit sem. És e miatt a támadási lendületem is alább hagyott. Ahogy a lépteim meg álltak. Katonák jelentek meg és tartottak engem vissza nehogy közelebb menjek. Nem értettem mi történt, azonban ahogy néztem a kapitány kisasszonyt, kezdtem érteni az egészet. Valamiféle tér mágia amit használhatott. Különösen akkor nyert ez a feltevésem érvényt magának mikor a növénylány körül a tér mintha elkezdett volna rezegni. Furcsán vibrált, ahogy a másik nő a két kezét egyre jobban közelítette egymáshoz.
- Mágikus láncokat rá! – Adta ki a parancsot az embereinek, akik engedelmeskedtek is azonnal. És ahogy a teremtmény a láncok fogja lett. A kapitány meg szüntette a mágiáját. Ezt követően nekem is szabad utat engedtek. Azonban a Ava Már is megindult felém.
- Köszönjük a segítségét! Innen átvesszük a foglyot. A munkáját megfelelő mértékben jutalmazni fogjuk. – Mondta ahogy oda ért hozzám. Ezt követően oda fordult az embereihez akiket utasított hogy keressenek kijáratott. Én meg ott álltam és rendeztem a dolgokat magamban. Aztán a táskámba néztem és ellenőriztem, hogy a nagy dulakodásban nem esett baja a kis tojásnak. Azonban az meg sem karcolódott a csetepatéban. Ezt követően körbe néztem. Tudtam hogy a plafonon van egy nagyobb nyílás. Éppen ezért ahogy a Rúnalovag elkezdett távolodni. Összecsaptam a két kezem és aktiváltam a fém mágiám. Egy hatalmas gúla alakú szerkezetet hoztam létre, aminek a külső oldalán lépcső volt. Az alkotásom pont felért a legnagyobb lyukhoz.
- Erre rövidebb! – Kiáltottam a nő után. Aki megfordulva elcsodálkozott a kreálmányomon. Így tényleg könnyebben ki lehetett jutni a földalol.
- Szép. – Jegyezte meg a nő.

Ahogy kijutsz a barlangból, észreveszed, hogy a hatalmas növények, bár nem tűntek el, már nem mozognak, és nem támadnak semmire. Katonai és orvosi csapatok járják a várost, hogy a túlélőket keressenek, és segítséget nyújtsanak a civileknek.

Végül, miként kiérsz a táborba, eléd tárul a valóság. Túlélők ezrei várakoznak tehetetlenül, sokan szeretteiket keresik, mások elvesztett otthonukat siratják. Az egyik sátor tetején a Mágustanács zászlóját látod meg, ahol aztán kifizetnek végre.



Jutalmad 350 VE és 700.000 Gyémánt, Raven pedig 90 VE-vel gazdagodik.