Találkozás: Serami és Reigen - A nudista haspókok

Végül Reigen is csak megvonta a vállát, és csatlakozott mellém a medencébe.
- Jó sok mindent mondott neked a mestered. Igazán bölcs ember lehet – jegyezte meg, miközben a medence falának dőlve helyet foglalt mellettem.
A víz a mellkasáig ért, én viszont a magasságkülönbségből adódóan én szinte nyakig elmerültem.
- Az is! Axton a legbölcsebb ember, akivel valaha találkoztam! - mosolyogtam szinte gyermeki lelkesedéssel.
Reigen eddig is szimpatikus volt, de így, hogy elismerően beszélt a mesteremről a hallottak alapján, még inkább megkedveltem. Kaján kívül semmivel nem lehetett velem könnyebben barátkozni, mint Axton dicséretével. El is indított bennem egy újabb adag szóáradatot, gyakorlatilag időt sem hagyva céhtársamnak, hogy válaszoljon bármire is. Túlzottan is belelendültem a beszélgetésbe... vagy inkább a mesteremről szóló monológomba.
- Rengeteg mindenre megtanított az életről. Bár már előre figyelmeztetett, hogy lesznek többen is, akik ki fognak akadni miatta, de mindig higgyem el, hogy neki van igaza, bármit is mond. Biztos is vagyok benne, hogy így van. Bár tény, hogy te vagy az első a céhben, aki nem ordítással vagy kidőléssel reagált a látványomra a fürdőben - jegyeztem meg elismerő, barátságos vigyorral.
Aztán hirtelen bevillant egy emlék, s egy pillanatra kikerekedett a szemem, majd diadalittasan elmosolyodtam.
- Áh! Eszembe jutott! - emeltem meg a hangom egy pillanatra, mialatt egyik tenyeremet felemeltem a víz alól, a másikkal pedig belecsaptam.
Mindennek az lett a vége, hogy teljes lendülettel képen fröcsköltem magam, de biztos voltam benne, hogy még Reigenre is jutott valami belőle. Ez azonban nem állított meg különösebben, megráztam egy kicsit a fejem majd kisöpörtem a vizet nedves hajammal együtt az arcomból, és büszkeségtől ragyogva néztem fel céhtársamra.
- Mármint az, hogy mit takart az a rúg vagy megragad! Azt mondta, ha egy férfinél sikerül aktiválnom a kapunyitó verziót, akkor két választási lehetőségem van. Ha érzem a tüzet, akkor azzal a lendülettel meg kell ragadni és meglovagolni. Bármit is jelentsen ez pontosan. De azt mondta, csakis akkor szabad, ha tényleg érzem a tüzet és vonzódom az illetőhöz. Ha nem így van, és rossz értést keltenek bennem, akkor viszont lendületből bele kell rúgnom, de úgy, hogy halljam, ahogy roppan. - Itt egy pillanatra megakadtam, ahogy elgondolkodtam. - Viszont így is tanácstalan maradtam... nem igazán vagyok benne biztos, az a tűz mit jelent, nem hiszem, hogy érzek irántad olyasmit, de nem is keltesz rossz érzést bennem. Azt hiszem, lehet egy harmadik opció is, amit talán nem említett... - fontolgattam, ahogy elgondolkodva megérintettem az állam.
Nem igazán tudtam, mi lehetett egy harmadik lehetőség, de nem állt volna szándékomban ártani Reigennek. Ahhoz túl szimpatikus volt. Biztosra vettem, hogy egy egyszerű figyelmen kívül hagyás is valamire való lehetőség lehetett.

- Az is! Axton a legbölcsebb ember, akivel valaha találkoztam! – mosolyogott már-már szinte gyermeki lelkesedéssel - Rengeteg mindenre megtanított az életről. Bár már előre figyelmeztetett, hogy lesznek többen is, akik ki fognak akadni miatta, de mindig higgyem el, hogy neki van igaza, bármit is mond. Biztos is vagyok benne, hogy így van. Bár tény, hogy te vagy az első a céhben, aki nem ordítással vagy kidőléssel reagált a látványomra a fürdőben – jegyezte meg elismerően, közben megejtett egy barátságos vigyort is.
Aztán hirtelen a semmiből bevillant egy emlék Serami elméjében. Egy pillanatra elkerekedett a szeme és diadalittasan elmosolyodott. Reigen látta céhtársa arcán a változást és érdeklődve figyelte, a nyakig elmerülő lányt.
- Áh! Eszembe jutott! – emelte fel a hangját egy pillanatra. A bal tenyerét felemelte a víz alól, majd a jobb öklével belecsapott. Mivel a keze nem lógott ki teljesen a vízből, így egy kisebb szökőárat indított meg. A nagy része a saját arcában landolt, de még Reigen is kapott belőle. Serami megrázta a fejét és kisöpörte a vizet az arcából, majd a büszkeségtől ragyogva nézett rá Reigenre.
- Mármint az, hogy mit takart az a rúg vagy megragad! Azt mondta, ha egy férfinél sikerül aktiválnom a kapunyitó verziót, akkor két választási lehetőségem van. Ha érzem a tüzet, akkor azzal a lendülettel meg kell ragadni és meglovagolni.
Reigen szemei előtt lejátszódott a jelenet, ahogy ő maga négykézlábon van, közben pedig Serami a hátán ülve lovagol, Reigen hajába kapaszkodva, mint valami kantár. Reigen nyerít egyet és a kezeivel kicsit fellöki magát. Serami pedig a combjaival szorítja magát, hogy le ne essen, közben pedig cowboy kalapját lengeti. A lejátszódó jelenet átélése után felvonta a szemöldökét. Nem igazán értette ez hogy segíthetne rajta.
- Bármit is jelentsen ez pontosan. De azt mondta, csakis akkor szabad, ha tényleg érzem a tüzet és vonzódom az illetőhöz. Ha nem így van, és rossz értést keltenek bennem, akkor viszont lendületből bele kell rúgnom, de úgy, hogy halljam, ahogy roppan. - Itt egy pillanatra megakadt, ahogy elgondolkodott - Viszont így is tanácstalan maradtam... nem igazán vagyok benne biztos, az a tűz mit jelent, nem hiszem, hogy érzek irántad olyasmit, de nem is keltesz rossz érzést bennem. Azt hiszem, lehet egy harmadik opció is, amit talán nem említett... – gondolkodott el Serami és közben az állához nyúlt.
- Hmm
Reigen is gondolkozóba esett a hallottokon, aztán kiemelte a kezét a vízből feltartott mutató- és középső ujjal.
- Nem lehet, hogy ilyen tűzre gondolt a mestered? – kérdezte és közben az ujjai végén egy kisebb fej méretű tűzgolyó gyulladt ki. Majd még egy mellette és még egy és még egy. Egészen addig, amíg Reigen körül már legalább egy tucat tűzgolyó keringett. Egy kézmozdulatára a tűzgolyók Serami felé vették az irányt és körülötte kezdtek el játékosan körözni. Olyan távolságban tartotta a lángoló labdákat, hogy ne égessék meg a céhtársát, de érezze a hőt rendesen. Pár pillanat után pedig a labdák a feje fölött egy nagy gömbbé olvadtak, majd a plafonnak csapódva, mint valami lángtenger terültek szét rajta. Aztán pedig el is tűnt a tűz, mintha ott se lett volna.

- Hmm. – Szemmel láthatóan Reigen is gondolkodóba esett egy pillanatra az összegzésem hallatán.
Kíváncsian néztem rá, miközben kiemelte a kezét a vízből, mutató-és középső ujját feltartva.
- Nem lehet, hogy ilyen tűzre gondolt a mestered? – érdeklődött, mialatt egy kisebb tűzgolyó bontakozott ki az ujjai végénél.
Noha messze nem életemben először láttam tűzmágiát, olyan döbbenettel és érdeklődéssel figyeltem a folyamatot, mintha a világ egyik legmenőbb pillanatának lennék szemtanúja. Aztán kigyulladt egy újabb és egy újabb tűzgolyó, s egyészen addig sokasodtak, míg végül már nagyjából egy tucat keringett. Ezt követően egy laza kézmozdulattal felém irányította őket, és körülöttem kezdtek körözni. Elég messze tartotta őket ahhoz, hogy meg ne égessenek, de éreztem a belőlük áradó kellemes meleget, miközben forgattam utánuk a fejem, igyekezve nyomon követni őket. Végül a sok kisebb labda egy naggyá olvadt össze a fejem felett, s zárásként megindult felfelé és szétterült a plafonon, egyfajta lánghullámot eredményezve. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt is el nyomtalanul, én pedig majd’ kitörtem a nyakam, ahogy felfelé bámultam utána.
Amennyire egyszerű volt, annyira volt mindez látványos. Egy pillanatig még elidőztem a mennyezet bámulásával a számat is tátva felejtve, majd teljes ámulattal és lelkesedéssel visszafordultam céhtársamhoz.
- Ez elképesztő volt! A mesterem is tudott tűzmágiát használni, de ilyet soha nem mutatott. Általában csak akkor láttam, amikor valamit éppen apró darabjaira robbantott vagy felgyújtott. Ez valami egészen más volt! Szuper vagy! – dicsértem, és éreztem, hogy messze túltengett bennem az izgalom. – Lehet, hogy nekem is meg kéne tanulnom a tűz mágiát. Ez tényleg igazán sokoldalú lehet!
Aztán eszembe jutott, hogy igazából honnan is eredt ennek az egész bemutatónak az ötlete, és egy pillanat erejéig újra elcsendesedtem.
- Azzal kapcsolatban, hogy ilyen tűzre gondolhatott-e a mesterem… jó kérdés. Viszont az biztos, hogy ezt a tüzet éreztem, és örömmel töltött el! Egy ilyen már csak megéri azt a lovaglást! – vigyorogtam, miközben ismét nekivetettem a hátam a falnak, de továbbra is felé néztem. – Mondjuk, azt sem tudom, hogyan gondolhatta pontosan. Így belegondolva, annyira ezt soha nem részletezte. A „rúg” opciót már annál inkább. Nem hiszem, hogy sok haszna lenne, ha a hátadra pattannék és megülnélek. Bár az esélyes, hogy utána leterítene egy tíz percig tartó röhögőgörcs.
A végére el is csuklott egy kicsit a hangom, ahogy elnevettem magam elképzelve a jelenetet. Abszurd volt a gondolat, de annál szórakoztatóbb. Axton soha nem ment bele a pontos értelmezésébe a „megragad” opciónak, így nem voltam benne biztos, mire gondolhat pontosan. Ha pedig arra emlékeztem vissza, igazából miket tudott csinálni és mutatni nekem, még azt sem tartottam kizártnak, hogy erre gondolhatott.
- Neked van valami tipped? Vagy lehet, hogy jobban járnánk, ha megkérdeznénk valakit? – vetettem fel az ötletet.

- Ez elképesztő volt! A mesterem is tudott tűzmágiát használni, de ilyet soha nem mutatott. Általában csak akkor láttam, amikor valamit éppen apró darabjaira robbantott vagy felgyújtott. Ez valami egészen más volt! Szuper vagy! Lehet, hogy nekem is meg kéne tanulnom a tűz mágiát. Ez tényleg igazán sokoldalú lehet!
Lelkesedett hirtelen Serami, aztán egy pillanatra újra elcsöndesedett.
- Azzal kapcsolatban, hogy ilyen tűzre gondolhatott-e a mesterem… jó kérdés. Viszont az biztos, hogy ezt a tüzet éreztem, és örömmel töltött el! Egy ilyen már csak megéri azt a lovaglást! – vigyorgott és közben ismét nekivetette a hátát a falnak, de továbbra is Reigen felé nézett. – Mondjuk, azt sem tudom, hogyan gondolhatta pontosan. Így belegondolva, annyira ezt soha nem részletezte. A „rúg” opciót már annál inkább. Nem hiszem, hogy sok haszna lenne, ha a hátadra pattannék és megülnélek. Bár az esélyes, hogy utána leterítene egy tíz percig tartó röhögőgörcs.
A végére elcsuklott a hangja, ahogy elnevette magát, miután elképzelte nagyjából azt a jelenetet, ami korábban Reigen fején is átsuhant.
- Neked van valami tipped? Vagy lehet, hogy jobban járnánk, ha megkérdeznénk valakit? – vetette fel az ötletet.
- Hmm. – kezdett el gondolkodni Reigen. Közben felállt és elkezdett járkálni a vízben. - Nokinerk biztos tudná a választ. Ő mindent tud. De korábban más sokszor hajtott el, hogy ne kérdezzek tőle meg minden hülyeséget. Elvileg rá kéne jönnöm nekem is a válaszra sokszor. De nem tudom, ez most olyan kérdés-e. Nyilván, ha tudnám a választ erre, akkor azt a kérdést sem kéne föltennem. Vagy esetleg ott van még Richard, igaz nem tud olyan sok mindent, mint Nokinerk, de nagyon bölcs és mindig segítőkész. Bár ilyenkor már nem szokott az ebédlőben lenni már. Sőt, szerintem azóta már lehet, hogy Nokinerk is alszik.
Miközben sétálgatott a medencében, az ágaskodó problémája kezdett egyre inkább csökkeni, míg csak egyszerűn himbálózva lógott, mint egy elefánt ormánya. Reigen pedig annyira elmélyülten agyalt, hogy fel se tűnt neki.

- Hmm.
Reigen ismét csak elgondolkodott, közben pedig felállt és járkálni kezdett a vízben. Én egyhelyben maradtam és mindössze a víz legyezésével szórakoztam. Igazából leginkább csak bámultam magam elé a víz felszínére, bármilyen értelmes ok nélkül - nem tudtam, mit találtam ennyire érdekesnek az apró hullámokban.
- Nokinerk biztos tudná a választ. Ő mindent tud. De korábban más sokszor hajtott el, hogy ne kérdezzek tőle meg minden hülyeséget. Elvileg rá kéne jönnöm nekem is a válaszra sokszor. De nem tudom, ez most olyan kérdés-e. Nyilván, ha tudnám a választ erre, akkor azt a kérdést sem kéne föltennem. Vagy esetleg ott van még Richard, igaz nem tud olyan sok mindent, mint Nokinerk, de nagyon bölcs és mindig segítőkész. Bár ilyenkor már nem szokott az ebédlőben lenni már. Sőt, szerintem azóta már lehet, hogy Nokinerk is alszik.
- Máris? Elég korai alvó lehet Nokinerk. Talán mégis van benne valami, hogy aki korán elalszik, annak később jobban működik az agya. Lehet én ezért is vagyok ennyire idióta – latolgattam a lehetőséget, mit sem törődve vele, hogy éppen saját magamat alázom, közben pedig azzal szórakoztam, hogy a szélmágiámmal próbáltam mozgatni a víz felületét. – Biztos nekem is tudna sok érdekes dolgot mesélni... vagy lehet, hogy engem is csak elhajtana. Állítólag sok hülyeséget tudok kérdezni. Bár annyira biztos valószínűleg nem okos, mint a mesterem. De azt mondta, ne is próbáljak olyanok után kutatni, nem fogok egyet se találni. Esetleg holnap megkérdezhetjük a társad vagy Richard-ot . – Itt már felnéztem rá, majd egy pislogást követően elmosolyodtam. – Bár úgy tűnik, egyelőre megoldódott a probléma – állapítottam meg látva, hogy a kapunyitó verzió deaktiválódott.
Viszont alig, hogy ezt kimondtam, olyan hangosat kordult a gyomrom, hogy gyakorlatilag visszhangzott a fürdőben.
- … Egy másik meg megjelent.

- Máris? Elég korai alvó lehet Nokinerk. Talán mégis van benne valami, hogy aki korán elalszik, annak később jobban működik az agya. Lehet én ezért is vagyok ennyire idióta – latolgatta a lehetőséget, közben pedig azzal szórakozott, hogy levegő mágiával próbálta mozgatni a víz felszínét és apró hullámokat keltett.
– Biztos nekem is tudna sok érdekes dolgot mesélni... vagy lehet, hogy engem is csak elhajtana. Állítólag sok hülyeséget tudok kérdezni. Bár annyira biztos valószínűleg nem okos, mint a mesterem. De azt mondta, ne is próbáljak olyanok után kutatni, nem fogok egyet se találni. Esetleg holnap megkérdezhetjük a társad vagy Richardot.
Aztán Serami felnézett a játszásból, aztán némi pislogás után elmosolyodott, ahogy észrevette Reigen lógó ormányát.
– Bár úgy tűnik, egyelőre megoldódott a probléma
Alighogy kimondta, hatalmasat kordult a gyomra, a falakon pedig valósággal visszhangzott.
- … Egy másik meg megjelent.
- Ahogy hallom jó éhes lehetsz. Mondjuk én is tudnék enni. De ezt bármikor elmondhatom magamról – nevetett fel Reigen - Szerintem a ruháim is készen vannak már. A céh ebédlőjében már nem tudunk enni, de van egy éjjel-nappali bisztró az Újvárosban, a harmadik szinten. Ha éjszaka megéhezem mindig oda járok. Persze, ha van pénzem. Ha nincs, akkor az erdőben fogok valamit magamnak és megsütöm. Tudod mit? Úgy is most végeztem egy megbízással. Meghívlak vacsorára!

- Ahogy hallom jó éhes lehetsz. Mondjuk én is tudnék enni. De ezt bármikor elmondhatom magamról –nevette el magát, én pedig örömmel vettem tudomásul, hogy nem csak nálam áll fenn az állandó éhség problémája. - Szerintem a ruháim is készen vannak már. A céh ebédlőjében már nem tudunk enni, de van egy éjjel-nappali bisztró az Újvárosban, a harmadik szinten. Ha éjszaka megéhezem mindig oda járok. Persze, ha van pénzem. Ha nincs, akkor az erdőben fogok valamit magamnak és megsütöm. Tudod mit? Úgy is most végeztem egy megbízással. Meghívlak vacsorára!
- Komolyan?!
Az ajánlatra szabályosan felcsillantak a szemeim, ahogy örömömben még ültömből is felpattantam a medencéből. Mindez azzal járt, hogy majdnem el is csúsztam, de egy kisebb megingást követően sikerült megtalálnom az egyensúlyomat. Igazából az se érdekelt volna, ha visszaesek, már meghallottam a szent szavakat: meghívás és vacsora. Reigen gyakorlatilag rövid idő alatt elnyerte a teljes szimpátiám; laza volt, megdicsérte a mesterem és meghívott vacsorázni. Konkrétan mindent ellőtt, ami arra késztetett engem, hogy barátkozzak valakivel - ennél többet nem is várhattam volna.
- Szerintem ezt még nagyon meg fogod bánni, de örömmel élnék a lehetőséggel! Köszönöm! - csaptam össze a tenyerem izgatott mosollyal, ahogy közelebb sétáltam hozzá a vízben. - Nagyon sokat tudok ám enni, úgyhogy ha nem vagy benne biztos, hogy eléggé átgondoltad, még most vond vissza. Később szavadon foglak - eresztettem el egy pimasz vigyort. - A mesterem többször is azt mondta, hogy az, aki engem meghív enni, az vagy egy idióta, vagy nagyon gazdag, vagy pedig nagyon bátor. Épp az étvágyam miatt hízok, mint a disznó, csak semmi nem a mellemre megy, és vagyok borzalmasan nehéz.
Biztos voltam benne, hogy kövér vagyok, mivel Axton azt mondta, az ő szava pedig mindig szent volt. Az már megint egy más kérdés volt, hogy ez ellent ment a valósággal... meg egyébként is, túlságosan szerettem enni ahhoz, hogy meghasson az ilyesmi, és akár a legkevésbé is érdekeljen a kinézetem vagy a súlyom.

- Komolyan?!
Serami csillogó szemekkel nézett Reigenre és örömében azonnal fel is ugrott ültéből a medencében. Kis híján megint elcsúszott, de szerencsére, most megtalálta az egyensúlyát és nem Reigenen landolt.
- Szerintem ezt még nagyon meg fogod bánni, de örömmel élnék a lehetőséggel! Köszönöm! - csapta össze a tenyerét izgatott mosollyal, ahogy közelebb sétált Reigenhez a vízben - Nagyon sokat tudok ám enni, úgyhogy ha nem vagy benne biztos, hogy eléggé átgondoltad, még most vond vissza. Később szavadon foglak - eresztett meg egy pimasz vigyort. - A mesterem többször is azt mondta, hogy az, aki engem meghív enni, az vagy egy idióta, vagy nagyon gazdag, vagy pedig nagyon bátor. Épp az étvágyam miatt hízok, mint a disznó, csak semmi nem a mellemre megy, és vagyok borzalmasan nehéz.
- Nem vagyok gazdag. – szögezte le Reigen. Általában egy megbízásból kapott jutalom maximum egy hétig húzza. Valamikor már pár nap alatt eleszi a pénzt. Attól is tud függeni, hogy Nokinerk mennyire figyel oda rá.
- Szerintem meg egyáltalán nem vagy nehéz – nyilvánította ki Reigen, azzal megfogta Serami derekát és kiemelte a vízből, majd lerakta a szélére. Aztán ős is kimászott mellé. Egy hirtelen kézmozdulattal, mintha a föld felé csapott volna nyitott tenyérrel. Egyből erőteljes légáramlat járta körbe mindkettőjüket, csontszárazra szárítva egy pillanat alatt.
- Bocs. Megszokás…

- Nem vagyok gazdag – felelte, amit ugyanakkor nehéz volt elhinnem.
Amennyire én tudtam, ha valaki erős mágus volt, az bizony könnyen jól keresett. Igaz, nem láttam még olyan sokat az erejéből, de már csak ez a kevés is teljesen biztossá tett abban, hogy ő egy igazán nagyszerű mágus lehetett.
Aztán egy második gondolatra az is beugrott, hogy Axton is egy nagyszerű mágus volt, mégis mindig le volt égve. Állandóan elment a pénze arra, hogy eljárt szórakozni furcsa helyekre, na meg a nagy étvágyunkra. Igazából sose tudtam, melyik lehetett vajon a költségesebb.
- Szerintem meg egyáltalán nem vagy nehéz – jegyezte meg, miközben megfogta a derekam és kiemelt a vízből, majd egy laza mozdulattal lerakott a szélén.
Mindezt olyan könnyedén vitte véghez, hogy elámultam rajta egy pillanatra. Valóban könnyű lehettem neki, ami pedig egyet jelentett azzal, hogy ő maga elképesztően erős volt.
Ezt követően ő is kimászott mellém, majd nyitott tenyérrel hirtelen meglendítette a kezét, mintha a föld felé csapna. Ez azonnal egy erőteljes légáramlatot teremtett körülöttünk, ami egy pillanat alatt teljesen megszárított minket.
- Bocs. Megszokás…
Egy pillanatig csak meredtem magam elé le a kezeimre pislogva, és még meg is forgattam a kézfejeimet, hogy biztosan jól látok-e. Aztán elvigyorodtam, immár sokadjára is, és mellé lépve elismerően vállba vágtam. Valószínűleg erősebbnek sikerült, mint ami normális lett volna, de azért szerencsére nem sikerült túl durvára se.
- Te tényleg hihetetlen vagy! Így már értem, miért nincs szükséged törölközőre se. Nekem ez eszembe se jutott volna, bár én kétség kívül nem használom sokat az agyam – mondtam elismerően, ahogy a vállára tettem a kezem. – Ha nem gond, jönnék veled fürdeni legközelebb is. Ez tényleg nagyon szórakoztató volt! – engedtem el, majd törölközőmet lóbálva, dúdolva ismét megindultam előre.
Mindez tartott három lépésig, mikor is ismét visszafordultam Reigen felé.
- Viszont továbbra se tudom, merre megyünk, úgyhogy jobb, ha te vezetsz.
Az már cseppet sem érdekelt, hogy esélyesen fel kellett volna már vennem valamit magamra, ha éppen enni készültem menni.

vonuljunk kajálni:

- Te tényleg hihetetlen vagy! Így már értem, miért nincs szükséged törölközőre se. Nekem ez eszembe se jutott volna, bár én kétség kívül nem használom sokat az agyam – mondta elismerően, ahogy a vállára tette a kezét. – Ha nem gond, jönnék veled fürdeni legközelebb is. Ez tényleg nagyon szórakoztató volt! – engedte el, aztán a törölközőjét lóbálva és közben dudorászva megindult előre. Nagyjából három lépést tett meg, mikor hirtelen megállt és visszafordult Reigen felé.
- Viszont továbbra se tudom, merre megyünk, úgyhogy jobb, ha te vezetsz.
– Oké – szólt halvány mosollyal Reigen, majd az élre tört és elindultak együtt kifelé. Végig mentek a rövid folyosószakaszon, majd elérkeztek a lépcsősorhoz, amin korábban jöttek le.
– Először nekem be kell ugranom a ruháimért. Most már biztosan elkészültek. Ha gondolod velem jöhetsz, de ez a lépcsősor a szállásokhoz vezet. – mutatott fel az emeletek irányába. – Aztán találkozhatunk kint a céh előtt.

– Oké – eresztett el egy kisebb mosolyt, majd elém vágva elindult kifelé, én pedig szorosan mögötte sétáltam.
Ismerős volt az út, amin végig haladtunk, de nem mertem volna biztosra mondani, hogy egyedül is visszataláltam volna. Annak ellenére sem, hogy valóban elég rövid, sőt, egyenes volt. Hamar elértük azt a lépcsősort, amin korábban lejöttünk.
– Először nekem be kell ugranom a ruháimért. Most már biztosan elkészültek. Ha gondolod velem jöhetsz, de ez a lépcsősor a szállásokhoz vezet – mutatott az emeletek irányába, én pedig követtem a mozdulatot a fejemmel. – Aztán találkozhatunk kint a céh előtt.
- Hmm… - gondolkodtam el egy pillanatra. – Kezdek fázni, úgyhogy szerintem felveszek valamit. Maximum tíz, rosszabb esetben tizenöt perc múlva a céh előtt! Azt tudom, merre van – eresztettem el egy vigyort, majd egy intést követően, továbbra is törölközőmet lóbálva elindultam felfelé.
Igazából fogalmam sem volt, merre is mentem pontosan, de ösztöneimre arra haladtam, amerre éppen a legismerősebbnek hatott. Tudtam a szobám számát és az emeletet, így legrosszabb esetben is csak egy emeleten kellett végig rohannom meztelenül, mire megtaláltam a szobámat. Még mindig olyasmi volt, amit úgy éreztem, tíz perc alatt simán le fogok tudni.
Mikor végre megtaláltam az emeletet, annyira megörültem, hogy azzal a lendülettel be is nyitottam az első utamba kerülő ajtón. Nem is tudom, miért lepett meg annyira, hogy nem a saját szobámban találtam magam. Egy sötét hajú és kék szemű férfi nézett vissza rám, aki éppen az ágyán feküdt és egy magazint olvasott. Olyasmi volt, amit Axton kezében is sokszor láttam.
Rám nézett, majd a szemei elkerekedtek a többenettől, kezéből pedig kicsúszott az újság és a hasán landolt. Olyan volt, mint valami lassított felvétel, ahogy mosolyra húzódott a szája.
- Istenem... Csak gondolnom kellett rá. Tényleg csak gondolnom kellett rá, és-…
- Bocsi, rossz szoba – tártam szét a karjaim, majd gondtalan mosollyal hátat fordítottam neki, és becsuktam az ajtót.
Meg mertem volna esküdni rá, hogy egy elkeseredett és letört ordítás hagyta el a helységet ezt követően, mintha valaki élete legnagyobb csalódását élte volna át. Ugyanakkor nem tulajdonítottam neki akkor figyelmet, és csak folytattam a szobám keresését.
Még egyszer ugyan ismét sikerült másik helyre benyitnom, de harmadjára végre csak a saját szobám köszönt vissza rám. Ledobtam a törölközőm az ágyamra, majd gyorsan magamra kaptam pár tiszta ruhadarabot és felvettem a cipőm. Mivel fogalmam sem volt, mennyi idő is telhetett el pontosan, a hajamat már a folyosón visszafelé menet kötöttem össze két copfba.
Szerencsére a kijáratot már messze nem volt ennyire bajos megtalálnom, és egy kisebb ugrással értem földet az utolsó lépcsőfokon, mielőtt az ajtó felé fordultam volna.

- Hmm… - gondolkodott el egy pillanatra. – Kezdek fázni, úgyhogy szerintem felveszek valamit. Maximum tíz, rosszabb esetben tizenöt perc múlva a céh előtt! Azt tudom, merre van – eresztett meg egy vigyort, majd egy intést követően a törölközőjét lóbálva elindult a lépcsőn.
Reigen egy darabig nézte, amíg a lány el nem tűnt a lépcsőfordulóban, aztán dudorászva tovább haladt. Jó kedve volt. Régebben, amikor a vadonban éltek Nokinerkkel egyszerre fürödtek és élvezte a társaságot. Mióta visszaért a céhbe egyedül kellett mennie és sokszor került valamilyen konfliktusba. Jó érzés volt neki újra társaságban tisztálkodni, egy hasonlóan szabadszellemű emberrel.
A mosodában továbbra se volt senki. A szemben lévő mosólakrima zölden világított jelezvén, hogy végzett a programmal. Reigen kiszedegette egyesével a darabokat a szerkezetből, majd egy kupacba rendezte. Rátette a kezét és eltüntette a dimenzió hasadékába, után pedig magára idézte. Annyi területen tudta már Reigen hasznosítani a mágiáját, hogy el se tudta volna képzelni nélküle az életét.
Kikapcsolta a mosólakrimát, aztán elindult kifelé a céhből. Kiment a főbejáraton és előtte a parkrészen megállt és várt. És csak várt. Aztán tovább várt. Serami pedig nem jött. Elgondolkozott rajta, hogy talán a lány eltévedhetett, de végül kizártnak tartotta. Csak a lépcsőn kellett fölmennie a lánynak, ott pedig már tudnia kell, hogy melyik emeleten és szobában lakik.
Unaloműzésként egy kaviccsal kezdett el játszani. Ide-oda rugdosta a földön, aztán föld mágiával pattogtatta. Mindezt olyan hét-nyolc percen keresztül, mikor is végre kinyílt a kapu és Serami lépett ki rajta. Reigen felkapta a fejét és ellőtte a kavicsot a bozótba.
– Már kezdtem attól félni, hogy meggondoltad magad és egyedül kell ennem.

Mikor kiléptem a kapun, Reigen már odakint várt. Felkapta a fejét és mintha láttam volna egy követ elrepülni, a bozótba. Volt egy olyan érzésem, hogy többet késtem, mint amire én számítottam volna. Nekem tényleg csak pár percnek tűnt az egész.
– Már kezdtem attól félni, hogy meggondoltad magad és egyedül kell ennem.
- Kajáról van szó, sose gondolom meg magam! Tényleg ennyire sokat késtem? Bocsi, de eltévedtem - ismertem el lazán miközben mellé léptem, bele sem gondolva, hogy egyébként egy mennyire egyszerű úton is sikerült mindezt véghez vinnem. - Megtaláltam a szintem, viszont két szobába is benyitottam, mire megtaláltam a saját szobámat. Eszembe juthatott volna, hogy megnézzem a szobaszámokat, de azt hittem, jól emlékszem magamtól is. Na majd legközelebb! Bár egy kicsit sajnálom azt a férfit, akire rányitottam. Egy pillanatra olyan boldognak tűnt, de úgy hallottam, mintha fájdalmasan ordított volna, miután otthagytam. - csaptam össze a kezeim gondtalanul, miközben gyomrom hatalmasat kordult.
Úgy éreztem, már minimum egy fekete lyuk tátongott benne. Bár lehet, hogy egyébként is, nem csak most, de az jelen helyzetben részletkérdésnek számított.
- Egyébként, te kitől tanultál mágiát? Azok a trükkök korábban elképesztők voltak! Én is szeretnék ilyen jó lenni egy nap.

- Kajáról van szó, sose gondolom meg magam! Tényleg ennyire sokat késtem? Bocsi, de eltévedtem - ismerte el könnyedén, majd Reigen mellé lépet és folytatta a magyarázatot - Megtaláltam a szintem, viszont két szobába is benyitottam, mire megtaláltam a saját szobámat. Eszembe juthatott volna, hogy megnézzem a szobaszámokat, de azt hittem, jól emlékszem magamtól is. Na, majd legközelebb! Bár egy kicsit sajnálom azt a férfit, akire rányitottam. Egy pillanatra olyan boldognak tűnt, de úgy hallottam, mintha fájdalmasan ordított volna, miután otthagytam. – csapta össze a kezeit, közben pedig egy hatalmasat kordult Serami gyomra. A hang Reigenre is inspiráló hatással bírt. Bár nem morgott a bendője, elkezdett éhezni. Már neki is kezdett sürgőssé válni, hogy kajához jusson minél előbb, minél nagyobb mennyiségben.
- Egyébként, te kitől tanultál mágiát? Azok a trükkök korábban elképesztők voltak! Én is szeretnék ilyen jó lenni egy nap. – kérdezte Serami, közben pedig elindultak az úton Reigen vezetésével, aki az éjjel-nappali kajáldába álmában is eltalált volna. Bár erre eddig csak egyszer került sor.
- Nos, a tűz mágiát apám tanította nekem, aztán a föld mágiát Richard, a levegő mágiát Kilikk, a víz mágiát pedig a Dragon Fang céh mestere Ba’al. – kezdte el Reigen számolni az ujjain – A lecserélést Nokinerk segítségével sajátítottam el. Az elementalista mágiát én fejlesztettem ki, a négy alap elem ötvözésével, bár abban is sokat segített Nokinerk. A többi elemi mágiát pedig már magamtól tanultam meg. – vette sorba Reigen.

- Nos, a tűz mágiát apám tanította nekem, aztán a föld mágiát Richard, a levegő mágiát Kilikk, a víz mágiát pedig a Dragon Fang céh mestere Ba’al. – sorolta, miközben számolta az ujjain a tanárait.– A lecserélést Nokinerk segítségével sajátítottam el. Az elementalista mágiát én fejlesztettem ki, a négy alap elem ötvözésével, bár abban is sokat segített Nokinerk. A többi elemi mágiát pedig már magamtól tanultam meg.
- Nem semmi, hogy ennyi embert ismersz és mennyi mindenkitől tanultál! Még egy másik céh mesterétől is! - vigyorodtam el lelkesen, ahogy ismét előre táncoltam, hogy vele szembe nézve, hátrálás közben beszéljek hozzá.
Továbbra se érdekelt, hogy ez egyébként mennyire veszélyes volt. Többször is estem már el, amikor hasonló felelőtlenséget csináltam, most se lett volna újdonság, főleg a körülményekre való tekintettel.
Nem is beszélve arról, hogy egyfajta ámulattal hallgattam a felsoroltakat. Elképesztőnek tartottam, hogy velem ellentétben mennyivel több tapasztalattal és élménnyel rendelkezett már.
Én magam Axton-on kívül még senkitől nem tanultam még mágiát, vagy úgy egyáltalán akármit, a szél mágiával is csak magamtól szenvedtem. Mesterem alapból mindig azt mondta, hogy a személyiségemmel nehéz boldogulni és senki nem akarna engem a gondjaiba venni, ha csak nem elég erős hozzá. Erre gondolva azonban valami más is az eszembe jutott.
- Engem eddig csak a mesterem tanított. Bár ő maga sokszor mondta, hogy úgy érzi, tanítvány helyett a kibírhatatlan gyerekét neveli és inkább az apám - jegyeztem meg, viszont egy pillanatra szúró érzés hasított a szívembe, ahogy kimondtam az "apa" szót, és a mosolyom is az arcomra fagyott.
Egy másodpercre ugyan elcsuklott a hangom, de úgy tettem, mintha meg sem történt volna. Nem akartam beszélni ilyesmiről, és nem is örültem neki, hogy saját magamat emlékeztettem erre.
- Figyelj, mit szólnál ahhoz, ha esetleg valamikor tanítanál nekem pár trükköt vagy mágiát? - vetettem fel az ötletet lelkes mosollyal. - Te tudsz a legnormálisabban kezelni engem azok közül, akikkel eddig találkoztam. Ráadásul nagyszerű mágusnak tűnsz! Nem kell, hogy a tanítványodnak fogadj vagy ilyesmi, ahhoz túl idegesítő lennék. Még Axton is sokszor megszidott. De esetleg a későbbiekben, számítnék a segítségedre?

- Nem semmi, hogy ennyi embert ismersz és mennyi mindenkitől tanultál! Még egy másik céh mesterétől is! - vigyorodott el lelkesen, majd ismét Reigen elé táncolt, mint korábban a fürdőhöz menet a folyosón. Úgy haladtak tovább az utcákon. Reigent kicsit meglepte, hogy Serami még nem törte össze magát ilyen alkalmakkor, de úgy volt vele, hogy egyedül csak nem csinálja, más esetben meg aki vele van az úgy is vigyázni fog rá.
- Engem eddig csak a mesterem tanított. Bár ő maga sokszor mondta, hogy úgy érzi, tanítvány helyett a kibírhatatlan gyerekét neveli és inkább az apám - jegyezte meg, de egy pillanatra az arcára is fagyott a mosoly. Mintha elcsuklott volna a hangja egy pillanatra, de Reigen nem volt biztos benne.
- Figyelj, mit szólnál ahhoz, ha esetleg valamikor tanítanál nekem pár trükköt vagy mágiát? - vetettem fel az ötletet lelkes mosollyal. - Te tudsz a legnormálisabban kezelni engem azok közül, akikkel eddig találkoztam. Ráadásul nagyszerű mágusnak tűnsz! Nem kell, hogy a tanítványodnak fogadj vagy ilyesmi, ahhoz túl idegesítő lennék. Még Axton is sokszor megszidott. De esetleg a későbbiekben, számítanék a segítségedre?
Reigen számára fura is lett volna, ha valakire azt kellene mondania, hogy a tanítványa. Nem tudta volna elképzelni magát mesterként elképzelni. Azonban Serami nem is erre kérte, pusztán, hogy tanítson neki pár varázslatot.
- Persze, nem gond. Mutathatok pár varázslatot és meg is taníthatom, hogy használd őket. – felelte, kedvesen mosolyogva Reigen. Közben pedig azon gondolkodott mit is mutasson és tanítson neki. Eszébe jutott az egyik varázslata, amit ő fejlesztett ki, a Hawk Impact. Aztán pedig még jó pár levegő varázslat hasított végig a gondolataiban. Azt se tudta már mivel kellene majd kezdeni. Végül úgy volt vele, majd megnézi mire képes Serami, hol tart benne és ahol kell ott megtoldja a tudását. Legalábbis Nokinerk mindig ilyeneket magyarázott neki. Ekkor jutott eszébe, hogy jobb lenne, ha őt is magával hívná a tanításhoz. Biztos volt benne, hogy úgy könnyebb lesz majd.
A következő pillanatban megint megkordult Serami gyomra, de olyan hangerővel, hogy az éjszakában az üres utca mentén lévő házfalakról rezonált végig a hang. Azt követve pedig Reigen gyomra is hasonló hangot hallatott, mintha csak felbuzdult volna céhtársa gyomrán.
- Jobb lesz sietni… – kapott Reigen a hasához, majd megidézte a narancsosan lángoló felhőjét, amire felmászott.- Gyere, így gyorsabb lesz – nyújtotta ki Serami felé a kezét, hogy felsegítse.

- Persze, nem gond. Mutathatok pár varázslatot és meg is taníthatom, hogy használd őket – felelte egy kedves mosollyal.
Egy pillanatra aztán elhallgatott, mintha csak elgondolkodott volna a lehetőségeken. Mielőtt még bármi mást kérdezhettem volna tőle, olyan hangosat kordult a gyomrom, hogy tisztán éreztem, ahogy a testem is beleremegett. Az éjszaka csendjében a házak falai még fel is erősítették a hangot, és meg kellett állapítanom, hogy egy kisebb földrengéssel is felért volna. Tipikusan az a fajta gyomorkorgás volt, ami a holtakat is felrázta volna a sírból, ahogy Axton mondani szokta.
Miközben megérintettem a hasam, egy hasonlóan erőteljes gyomorkorgás követte a korábbit. Egy pillanatig azt hittem, ez már megint én voltam, de mivel nem remegtem bele, hamar ráeszméltem, hogy nem ez volt a helyzet. Reigentől jött a hang, mintha csak éhsége válaszolt volna az enyémre.
- Jobb lesz sietni… – kapott ő is a hasához, majd megidézett egy narancsos színű lángoló felhőt és felmászott rá.- Gyere, így gyorsabb lesz – nyújtott kezet felém.
Elvigyorodtam a korábbi jelenet az újabb menő mágia láttán, majd megragadtam a kezét és segítségét elfogadva felugrottam mellé a lángszőnyegre.
- Köszi! Meg azt is, hogy bevállalod, hogy taníts nekem pár dolgot. Alig várom már! Igyekszem majd nem az idegeidre menni – vigyorogtam, és szokás szerint még menet közben se tudtam befogni a számat. – Majd meghálálom valahogy. Esetleg legközelebb majd én hívlak meg, vagy ilyesmi –gondolkodtam el, bár ahhoz, hogy ezt megtegyem, először is több pénzt kellett volna szereznem.
Ez viszont jó alkalom volt arra, hogy láthassam, Reigen vajon mennyit eszik és mennyibe fájna meghívni őt egy ebédre vagy vacsorára a későbbiekben, mint fizetség. Nem hittem volna, hogy nálam bárki többet tudna enni, legalábbis Axton szentül állította. Az előző tőle érkező gyomorkorgás viszont elbizonytalanított ebben a feltételezésben. Elképzelhető volt, hogy kihívómra akadtam.
- Egyébként, ez aztán szép kis gyomorkorgás volt! Majdnem olyan vad, mint az enyém. Mikor először ébredt fel a Mesterem a gyomrom korgására, annyira megijedt, hogy lefordult az ágyáról. Annyira megrémítettem, hogy utána soha többé nem engedett üres hassal aludni menni… bár szentül vallja, hogy emiatt van az is, hogy figyelemre méltóan hízok, mert az esti zabálás dobálja a plusz kilókat. De hát a kajából sose elég – tájékoztattam az abszolút lényegtelen információkról, észre sem véve, igazából mennyi felesleges és sosem kérdezett hülyeséget hordtam már össze az eddigiek során.
Talán még többet is, mint általában, mert egy jó idő óta Reigen volt az első, aki képes volt engem tíz percnél tovább elviselni, akárhogy is volt képes erre.

Serami arcán széles vigyor jelent meg, ahogy végignézte Reigen idézését. Aztán a kezét megragadva felpattant mögé a felhőre.
- Köszi! Meg azt is, hogy bevállalod, hogy taníts nekem pár dolgot. Alig várom már! Igyekszem majd nem az idegeidre menni. Majd meghálálom valahogy. Esetleg legközelebb majd én hívlak meg, vagy ilyesmi –gondolkodtam el a dolgon, de szegény pára még nem tudta, hogy milyen pénztárca gyilkos műveletbe akart belefogni.
Közben Reigen elhagyva az óvárost elkezdett ereszkedni Scar Townt átívelő hasadékba, ahol az újváros épült fel. A felszínen lévő tradicionális és régimódi épületeket felváltotta az újkeletű modern stílus. Persze a kő, mint építőanyag továbbra is megmaradt, hisz bányavárosként egy hegy lábánál azonnal rendelkezésre állt.
- Egyébként, ez aztán szép kis gyomorkorgás volt! Majdnem olyan vad, mint az enyém. Mikor először ébredt fel a Mesterem a gyomrom korgására, annyira megijedt, hogy lefordult az ágyáról. Annyira megrémítettem, hogy utána soha többé nem engedett üres hassal aludni menni… bár szentül vallja, hogy emiatt van az is, hogy figyelemre méltóan hízok, mert az esti zabálás dobálja a plusz kilókat. De hát a kajából sose elég
- Ez így van – nevetett fel Reigen, közben átrepült egy híd alatt. És közeledett a harmadik szinthez.
– A mesterednek akkor biztos nagyon jó szeme lehet az ilyenhez és látja a… – itt meg állt gondolkozni - Mi is az a szó? Pedig Nokinerk mondta… Hmm… Ó, meg van. Mikrokopikus. Vagy mikroszopikus? Mikroszkopikus! Igen! Szóval a mestered látja az ilyen mikroszkopikus változásokat, amiket én nem. Hmm. Belegondolva tényleg fantasztikus mestered lehet, ha pusztán ránézésből megállapítja valaki súlyát. Az ilyen apróváltozásokra még a felhőm se képes. A nehezebb embereknél mindig lentebb ereszkedik, amikor felszállnak rá. De nálad nem igen. Nagyjából Nokinerknél szokott ennyire. Mondjuk ő tényleg kövér. De kisebb is nálad. Úgy eddig ér… – hajolt oldalra Reigen és mutatott a felső combjára, aminek hatására a felhő is oldalra fordult és levágtak egy gyors dugóhúzot. Majd egy átpördülés után gyorsan vissza is álltak az eredeti állapotba.
– Hoppá. Bocsánat.

Újváros látképe:

- Ez így van – helyeselt nevetve, miközben átrepültünk az egyik híd alatt.
Közeledtünk a harmadik szinthez, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy a látvány nyűgözött-e le jobban, vagy az éhségem. Valahogy furcsán más volt úgy szemlélni a környezetet, hogy közben egy lángfelhőn repülök.
– A mesterednek akkor biztos nagyon jó szeme lehet az ilyenhez és látja a… – hirtelen megakadt, mintha nem jutna eszébe a megfelelő szó. - Mi is az a szó? Pedig Nokinerk mondta… Hmm… Ó, meg van. Mikrokopikus. Vagy mikroszopikus? Mikroszkopikus! Igen! Szóval a mestered látja az ilyen mikroszkopikus változásokat, amiket én nem. Hmm. Belegondolva tényleg fantasztikus mestered lehet, ha pusztán ránézésből megállapítja valaki súlyát. Az ilyen apróváltozásokra még a felhőm se képes. A nehezebb embereknél mindig lentebb ereszkedik, amikor felszállnak rá. De nálad nem igen. Nagyjából Nokinerknél szokott ennyire. Mondjuk ő tényleg kövér. De kisebb is nálad. Úgy eddig ér… – magyarázta, miközben szemléltetés céljából oldalra hajolt és a felső combjára mutatott.
Erre a felhő is azonnal oldalra fordult, és egy gyors dugóhúzó manőverrel dobta fel az addig nyugodt utat. Szinte csak egy pillanat műve volt, és már vissza is állt egyenesbe.
– Hoppá. Bocsánat.
Egy pillanatig csak döbbenten pislogtam egyensúlyomat visszanyerve, aztán arcomra kiült egy széles vigyor. Számomra semmi olyan nem történt, amiért bocsánatot kellett volna kérnie - sőt. Imádtam az ehhez hasonló meglepetéseket.
- Ez király volt! Csináljuk még egyszer, kérlek! – kérleltem lelkesen, még a kezeimet is összecsaptam egy pillanatra. – De most többet forduljon és legyen gyorsabb! … Bár arra lehet, hogy igazából nincs idő. Tényleg nagyon éhes vagyok – jegyeztem meg valamivel visszafogottabban, ahogy megérintettem a hasam. – Axin mindig is nagyon jó volt bármi ilyesmiben! Nincs olyan, amit ő nem tud megcsinálni! Talán két dologtól eltekintve, de azok nem lényegesek. Viszont akkor, ha ugyanannyira reagál a lángfelhő rám és Nokinerk-re, akkor annak azt kell jelentenie, hogy ő is egy bálna súlyával rendelkezik, igaz? Most már muszáj találkoznom vele, hadd ismerjek valaki a súlycsoportomból is! Ő is annyit zabál, mint én? Bár igazából jobban belegondolva, kétlem - fűztem hozzá ahogy eszembe jutott, mekkora tányérhalmot szoktam látni átlagban mások mellett.
Ami nagyjából a semekkorának felelt meg. Legalábbis amennyiben nem a mesteremről volt szó, mint másik személy.

Serami először csak döbbenten pislogott pár másodpercig, aztán az egyensúlyát visszanyerve egy széles vigyor is elterült az arcán.
- Ez király volt! Csináljuk még egyszer, kérlek! – kérlelte lelkesen, közben pedig tapsolt is egyet - De most többet forduljon és legyen gyorsabb! … Bár arra lehet, hogy igazából nincs idő. Tényleg nagyon éhes vagyok – jegyezte meg valamivel visszafogottabban, ahogy megérintette a hasát.
Reigen is úgy volt vele, hogy nem repkedne plusz köröket, ha nem muszáj. Úgy is pillanatokon belül megérkeznek és kezdett ő is egyre jobban éhesebb lenni.
– Axin mindig is nagyon jó volt bármi ilyesmiben! Nincs olyan, amit ő nem tud megcsinálni! Talán két dologtól eltekintve, de azok nem lényegesek. Viszont akkor, ha ugyanannyira reagál a lángfelhő rám és Nokinerk-re, akkor annak azt kell jelentenie, hogy ő is egy bálna súlyával rendelkezik, igaz? Most már muszáj találkoznom vele, hadd ismerjek valaki a súlycsoportomból is! Ő is annyit zabál, mint én? Bár igazából jobban belegondolva, kétlem
– Nem, az utóbbi pár évben eléggé visszafogottan eszik. Vegetáriánus is. Régen amikor még kicsi volt tartotta velem a tempót evésben. Gondolom azért is lett olyan pufók. Bár ezt ne mondd neki. Elég érzékeny az alakjára. Súlyra pedig… hát egy emberhez képest könnyű, egy shugohoz képest nehéz.
Közben Reigen végig repülte az egyenes szakaszt és leparkolt a harmadik szinten az étterem előtt.
– És itt is lennénk! – mutatott fel Reigen az épület címerére. Az ajtó fölött szögletes betűkkel állt a „Perpetuum Mobile” szó, ami a hely nevét vélt jelezni.

– Nem, az utóbbi pár évben eléggé visszafogottan eszik. Vegetáriánus is. Régen amikor még kicsi volt tartotta velem a tempót evésben. Gondolom azért is lett olyan pufók. Bár ezt ne mondd neki. Elég érzékeny az alakjára. Súlyra pedig… hát egy emberhez képest könnyű, egy shugohoz képest nehéz.
Ezt nem igazán tudtam eldöntnei, hogy kellett volna értenem. Én egy bálna súlyával rendelkeztem ember létére. Az biztos, hogy nehéz voltam az átlaghoz képest, de mennyi lehetett az a bizonyos átlag? Annyi, mint mondjuk Reigen? Vagy nehezebb? Könnyebb?
Magamban eldöntöttem, hogy amint találkozok ezzel a bizonyos Nokinerk-el, fel fogom emelni, hogy megtudjam, mennyi az az annyi.
Miközben én a nagy latolgatás során gondolataimba mélyedtem, társam végigrepült az egyenes szakaszon, majd megállt a harmadik szinten az étterem előtt. Ámulva tátottam el a szám, egyébként a lenyűgözöttségtől mozdulatlanul maradva.
– És itt is lennénk! – mutatott fel az épület címére.
- Hűha, nem semmi! - vigyorogtam őszinte elégedettséggel.
Nagy, szögletes betűkkel virított ott fent a „Perpetuum Mobile”. Ugyan egy másodpercig elgondolkodtam rajta, hogy ez vajon egyfajta varázsige-e vagy a hely neve, de csakhamar úgy döntöttem, ennél kevésbé nem sok dolog érdekelne most. Hasam ismét földrengésre emlékeztető morajjal követelte a neki járó nem épp csekély mennyiségű ételt, nekem pedig eszem ágában se lett volna tovább koplalni.
- Harangszóra indulás! – rikkantottam lendületesen, ahogy gyakorlatilag berobbantam az ajtón.
A hangos érkezésre voltak páran, akik rémülten összerezzentek vagy felkapták a fejüket, de én még a nézelődéssel se bajlódtam a kelleténél többet. Úgy éreztem, ráérek körülnézni, amikor már tele a hasam vagy legalábbis nem annyira üres, hogy kongjon benne az üresség, mint a fejemben szokott. Kocogva indultam meg az első szabad hely felé, amit láttam, és gyakorlatilag levetődtem az asztalhoz.
- Olyat lehet, hogy az étlapról mindent kérek? Mármint, úgy tényleg mindent? Mindent ki akarok próbálni! – hadartam csillogó szemekkel, lelkesedésem pedig ismét túlságosan magasra ugrott. – Ó, és te mit fogsz enni? Van innen valami kedvenced? Ha igen, akkor azt is megkóstolom! Ah, bár, ha mindent meg akarok enni, akkor úgyis sorra fog kerülni az is...

- Hűha, nem semmi! – vigyorodott el Serami őszinte elégedettséggel. Reigen a hely nevét egy ideje már mindig megmosolyogta. Igazából azóta, hogy Nokinerk egyszer elmagyarázta neki, hogy mégis mit jelenet a Perpetuum Mobile. Örökmozgót jelentett, ami a hely állandó nyitva tartására és a szakácsok és pincérek non-stop munkájára utalt.
- Harangszóra indulás!  – kiáltott fel és olyan lendülettel lépett be az ajtón, hogy azt Max is megirigyelhette volna. Reigen mosolyogva követte az étterembe Seramit. A hatalmas öt méteres belmagasság mindig ámulatba ejtette a helyen, a sárgásszínű, nagyobb kőtéglákból álló fal pedig kellemesen hatott rá. A teremben lévő oszlopokon és a plafonon fénylakrimák biztosították a fényt éjjel és nappal. Mivel mélyen a földfelszín alatt voltak és ablak is csak az étterem elején volt, még nappal is kevés fény hatolt be a helyiségbe.
Serami belépőjére többen összerezzentek. Már az a kevés ember, aki ilyen tájt bent tartózkodott. Reigen akárhányszor járt itt mindegy, hogy milyen időpontban, midig volt bent legalább nyolc-tíz vendég. Ez volt az egyetlen éjjel-nappal nyitva tartó vendéglő Scar Townban. Egyszer Nokinerk fejtegette neki, hogy nem kell tartani tőle, hogy a hely bezár. Állandó vendégeik vannak, folyamatos bevételük van és monopóliumnak számít a többi étterem között. Jelentsen az bármit is. De Nokinerk Serami már-már kocogva sietett az első szabad asztalhoz, és ugyanazzal a hévvel vetődött le a székére. Reigen megvolt róla bizonyosodva, hogy nem kellett volna sok, hogy elboruljon a székkel, legalábbis akkorát billent vele.
Az ifjú elementalista pedig leült a lánnyal szembeni székre. Sokkal szolidabban.
- Olyat lehet, hogy az étlapról mindent kérek? Mármint, úgy tényleg mindent? Mindent ki akarok próbálni!  – hadarta el csillogó szemekkel – Ó, és te mit fogsz enni? Van innen valami kedvenced? Ha igen, akkor azt is megkóstolom! Ah, bár, ha mindent meg akarok enni, akkor úgyis sorra fog kerülni az is...
- Nincs különösebb kedvencem. Minden nagyon finom itt. Elég ügyes a szakácsuk. – válaszolta Reigen.
- Üdvözlöm, Önöket! Parancsoljanak az étlapok… - jelent meg egy zsiráf hanjuu az asztaluknál. Mustárszínű inget, fekete mellénnyel és fekete csokornyakkendővel viselt. A derekán pedig egy fehér kötény volt kötve, ami eltakarta a lábát nagyjából a térdéig. Két és fél méteres magasságával pedig nem mindennapi látványt nyújtott. Még Nokinerk mesélte neki azt is, hogy nekik csak négy óra alvásra van szükségük egy nap, így az összes itt dolgozó zsiráf hanjuu és két tizenkét órás műszakban váltják egymást.
- Köszönjük, de nem szükséges. Már tudjuk, hogy mit szeretnénk. Mindenből kérnénk kettőt, aztán még meglátjuk. – adta vissza mosolyogva Reigen a pincér kezébe az étlapokat. Ő nyelt egyet, felfirkantott valamit a füzetébe, majd elvette az étlapokat. Bólintott egyet, aztán elsietett.

Egy perccel korábban a terem másik végében
Két pincér állt a falnak támaszkodva és figyelte, ahogy Reigen és Serami leülnek a helyükre.
- Már megint itt van a bélpoklos srác.
- De most nincs vele a shugo.
- Úgy néz ki lecserélte egy nőstényre.
- Menj és vedd fel a rendelésüket, aztán add át Frednek a jó hírt – vigyorodott el a zsiráf.
- Megy a ragadozó, én ugyan nem.
A másik felemelte a karját.
- Akkor nincs más hátra. Kő, papír, pata.
A mellette álló kelletlenül felsóhajtott és ő is felemelte a karját. Egyszerre meglengették, majd mutatták kinek milye van.
- A kő üti a patát. Tiéd a kör – küldte vigyorogva a kollégáját a jövevények asztalához.[/color]

- Nincs különösebb kedvencem. Minden nagyon finom itt. Elég ügyes a szakácsuk. – felelte.
- Üdvözlöm, Önöket! Parancsoljanak az étlapok… - lépett egy zsiráfszerű lény az asztalunkhoz, én pedig csak kikerekedett szemekkel bámultam rá pár pillanatig.
Hallottam már a hanjuukról és láttam is őket párszor, mégis minden alkalommal elképedtem. Már csak azért is, mert zsiráfot még sose láttam belőlük. Volt legalább két és fél méter magas, ami az én százhatvan centi körüli magasságomhoz képest még inkább elképesztőnek hatott. Arról nem is beszélve, hogy ültünk, így még kisebbnek éreztem magam hozzá képest. Mustárszínű inget viselt, amihez fekete mellény és csokornyakkendő társult, fehér köténye pedig egészen a térdéig eltakarta a lábait. Igazán érdekesnek találtam a megjelenését.
- Köszönjük, de nem szükséges. Már tudjuk, hogy mit szeretnénk. Mindenből kérnénk kettőt, aztán még meglátjuk – adta vissza az étlapot Reigen egy mosollyal, nekem pedig már a nyál is összefutott a számban a mennyiség hallatán.
A pincér nyelt egyet, valamit a füzetébe írt majd visszavette az étlapokat, s egy bólintással elsietett. Néztem utána pár pillanatig, elemezve a lépéseit és a mozgását, majd hatalmas vigyor csúszott a számra.
- Hűha! Nem emlékszem, hogy ettem volna már olyan étteremben, ahol hanjuu-k dolgoznak – csaptam össze a kezeim. – Annyira éhes voltam, hogy csak az ülőhelyre koncentráltam, de egyébként kifejezetten szép ez a hely. Ráadásul hatalmas! Axton is biztos imádná. Sőt, az is lehet, hogy már járt is itt előttem, nem tudom, mennyire lehet régóta nyitva ez a hely-… - hirtelen elhallgattam és az államat megérintve magamba mélyedtem. – Reigen, csak most jutott eszembe, de a mesterem azt mesélte nekem, nem szabad olyan helyen enni, ahol Hanjuu-k dolgoznak.... Megrögzöttül állította, hogy az olyan helyeken eltűnnek a pincérek, és szerinte beleszeletelik őket a levesekbe meg a sültekbe, amikor kifogyóban van a készlet. Itt ugye nem szoktak eltűnni? – érdeklődtem, ahogy felhúztam a lábaimat magam alá. – Szeretek mindenféle értelt kipróbálni, de azt vallom, hogy nem eszem meg azt, ami beszél. Ráadásul a mestrem mesélte, hogy mikor egyszer véletlenül hanjuut evett egy ilyen helyzet miatt, utána egy évig kísértette álmaiban az elfogyasztott hús lelke.  Folyamatosan beszélt hozzá és át akarta venni az irányítást a teste és az elméje fölött! Csak azért nem sikerült neki, mert ő olyan erős volt! - újságoltam egyszerre lelkesen és valahol tartózkodóan.

- Hűha! Nem emlékszem, hogy ettem volna már olyan étteremben, ahol hanjuuk dolgoznak. Annyira éhes voltam, hogy csak az ülőhelyre koncentráltam, de egyébként kifejezetten szép ez a hely. Ráadásul hatalmas! Axton is biztos imádná. Sőt, az is lehet, hogy már járt is itt előttem, nem tudom, mennyire lehet régóta nyitva ez a hely-… - hirtelen elhallgatott és az állt megérintve elrévedt. Reigen érdeklődve figyelte, hogy mi lelte a lányt.
– Reigen, csak most jutott eszembe, de a mesterem azt mesélte nekem, nem szabad olyan helyen enni, ahol hanjuuk dolgoznak.... Megrögzöttül állította, hogy az olyan helyeken eltűnnek a pincérek, és szerinte beleszeletelik őket a levesekbe meg a sültekbe, amikor kifogyóban van a készlet. Itt ugye nem szoktak eltűnni? Szeretek mindenféle értelt kipróbálni, de azt vallom, hogy nem eszem meg azt, ami beszél. Ráadásul a mesterem mesélte, hogy mikor egyszer véletlenül hanjuut evett egy ilyen helyzet miatt, utána egy évig kísértette álmaiban az elfogyasztott hús lelke.  Folyamatosan beszélt hozzá és át akarta venni az irányítást a teste és az elméje fölött! Csak azért nem sikerült neki, mert ő olyan erős volt!
Reigen egy pillanatra elgondolkozott, megpróbálta felidézni a korábbi ittléteit. Szerencsére már sokszor evett itt. Igazából már minden napszakban és műszakban megfordult itt. Bár a szakácsokról nem tudott nyilatkozni, de abban biztos volt, hogy a pincérek közül nem tűnt el senki. Igaz nem ismerte őket név szerint, de ránézésre meg tudta őket különböztetni egymástól. Éveken keresztül élt az erdőben, hozzászokott az állati látványhoz, nem okozott neki gondot, hogy megkülönböztesse az adott faj egyedeit egymástól.
– Nem, szerintem nem tűnt el senki. Ugyanazok szoktak itt dolgozni, mint máskor is. Nokinerk szerint amúgy is itt a városban szigorú előírások vannak. Kétlem, hogy valamelyik itt dolgozót beledarálnák a fasírtba. Mióta ide járok, egyik kajának se volt más az íze. Én nem aggódnék, hogy főzeléked visszapislog. Ha mégis akkor valószínűleg az csak egy buborék lehetett, ami a tetején pukkant ki. Én jártam már így, mikor rögtön a forralás után szolgálták fel. Eléggé meglepődtem. De annak az ízével se volt baj. Meg mondjuk az nem is itt történt.
Közben a pincér visszatért egy kis tálcával és lepakolt különféle fűszereket, sókat és mártásokat asztalra. Majd kitette az evőeszközöket és egy-egy szalvétát Serami és Reigen elé.
- Köszönjük! – biccentett mosolyogva Reigen.

Kérdésem hallatán Reigen egy pillanatra láthatóan elgondolkodott. Kíváncsi tekintettel bámultam rá, feszülten várna a választ. Talán még nem volt késő visszamondani a rendelést, ha eszébe jutott valami horrorisztikus.
Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy vajon a felvetett lehetőség logikáját mérlegeli-e, mert már sokszor megkaptam, mennyire logikátlan és hülye vagyok. Aztán rájöttem, hogy igazából sok mindenben hasonlóan lazának tűnt a gondolkodásmódunk, így esélyesebbnek láttam, hogy egyszerűen csak a közelmúltra gondolt vissza példák vagy ellenpéldák után kutatva.
– Nem, szerintem nem tűnt el senki – felelte végül legnagyobb megkönnyebbülésemre. - Ugyanazok szoktak itt dolgozni, mint máskor is. Nokinerk szerint amúgy is itt a városban szigorú előírások vannak. Kétlem, hogy valamelyik itt dolgozót beledarálnák a fasírtba. Mióta ide járok, egyik kajának se volt más az íze. Én nem aggódnék, hogy főzeléked visszapislog. Ha mégis akkor valószínűleg az csak egy buborék lehetett, ami a tetején pukkant ki. Én jártam már így, mikor rögtön a forralás után szolgálták fel. Eléggé meglepődtem. De annak az ízével se volt baj. Meg mondjuk az nem is itt történt.
Miközben beszélt, a pincérünk visszatért egy kis tálcával, és mindenfélét lepakolt az asztalra. Tudtam, hogy micsodák, de sose értettem, mi értelme előre felszolgálni a sót, fűszereket, mártásokat és társait. Minek, ha ilyenkor még nem szabad megenni? Na, nem, mintha Axtonnal nem fogyasztottuk volna már el a mártásokat még a főétel felszolgálása előtt, nem is egyszer. Hasonlóan az evőeszközök precíz elhelyezésének se láttam értelmét. Felőlem még egy törött fakanalat is a kezembe adhattak volna addig, amíg az étel felmerésére alkalmas volt. Sőt, ha arra más nem is lett volna alkalmas, akkor is ott lett volna a kezem rá. Pazarlás és időhúzás.
- Köszönjük! – biccentett Reigen egy mosollyal, amire csak egy bólintással reagáltam, annyira lekötött az étel látványa.
- Ó, az, hogy visszapislog, nekem nem újdonság! Attól nem tartok. A romlott étellel például gyakran előfordul – feleltem, ahogy végigfuttattam a tekintetemet a mártásokon. – Axton sokszor mondta, hogy ha nem eszem meg valamivel karöltve például a hűtőben lévő sajtot, akkor ki fog mászni onnan és meggyilkol az éjszaka leple alatt. Ha már a színe is megváltozik és bolyhosodik, onnantól veszélyes, ezt megtanultam tőle. Rengetegszer öntöttünk össze mindenféle maradék kaját, hogy semmi nem vesszen kárba. Meg amikor csak úgy egyébként nem volt semmi ételünk, mert Axtont meglopták a koboldok a kocsmában és eltűnt minden pénze, és maradékokat vadásztunk a különböző konyhákról. Például almát, banánt, sajtot, uborkát, rántott hús maradékot, tejet, rizst, mogyorókrémet, nyakon öntve egy kis négy napos, elfeledett levessel. Nem volt kifejezetten jó íze, de legalább a gyomrom mindig tele lett tőle – vigyorogtam a valószínűleg bármilyen épeszű ember számára szörnyen gusztustalan emléken. – Ráadásul a Mesterem sokszor mondta, hogy emberfeletti a gyomrom! Immár tizenkét éve, hogy nem hánytam ételtől! – húztam ki magam büszkén. – Egyébként, a szószt tényleg nem szokás előre megenni? Axtonnal sose zavart minket, de mióta nincs itt, többen megszóltak már, hogy azt nem szabad… - merengtem el egy pillanatra erőteljesen szuggerálva a kis edényeket.