Találkozás: Serami és Reigen - A nudista haspókok

- Ó, az, hogy visszapislog, nekem nem újdonság! Attól nem tartok. A romlott étellel például gyakran előfordul – mondta Serami közben a tekintete az asztalra kipakolt öntetekre vándorolt.
– Axton sokszor mondta, hogy ha nem eszem meg valamivel karöltve például a hűtőben lévő sajtot, akkor ki fog mászni onnan és meggyilkol az éjszaka leple alatt. Ha már a színe is megváltozik és bolyhosodik, onnantól veszélyes, ezt megtanultam tőle. Rengetegszer öntöttünk össze mindenféle maradék kaját, hogy semmi nem vesszen kárba. Meg amikor csak úgy egyébként nem volt semmi ételünk, mert Axtont meglopták a koboldok a kocsmában és eltűnt minden pénze, és maradékokat vadásztunk a különböző konyhákról. Például almát, banánt, sajtot, uborkát, rántott hús maradékot, tejet, rizst, mogyorókrémet, nyakon öntve egy kis négy napos, elfeledett levessel. Nem volt kifejezetten jó íze, de legalább a gyomrom mindig tele lett tőle. Ráadásul a Mesterem sokszor mondta, hogy emberfeletti a gyomrom! Immár tizenkét éve, hogy nem hánytam ételtől! – húzta ki magát büszkén. – Egyébként, a szószt tényleg nem szokás előre megenni? Axtonnal sose zavart minket, de mióta nincs itt, többen megszóltak már, hogy azt nem szabad… – merengett el és közben erőteljesen nézte a szószos üvegeket.
- Nem. Annak idején Nokinerk is letorkolt engem, mikor étterembe nekik estem, mikor éhes voltam. Persze én sose értettem, hisz végül is mindegy, hogy előtte, közben vagy utána eszed. Mind egy helyre megy. De nem szokott tévedni és mivel tényleg többen is döbbenten bámultak rám, igazat adtam neki.
Közben a konyha ajtaja kivágódott és két pincér jött át rajta tele patákkal. Mindegyikük hat-hat tányérnyi finomságot hozott és pakolták le az asztalra eléjük. Reigen nem aggódott, tudta, hogy ez még csak az első kör a sok közül, mivel bőségesen volt választék az étlapjukon.

- Nem – felelte nagy csalódásomra. - Annak idején Nokinerk is letorkolt engem, mikor étterembe nekik estem, mikor éhes voltam. Persze én sose értettem, hisz végül is mindegy, hogy előtte, közben vagy utána eszed. Mind egy helyre megy. De nem szokott tévedni és mivel tényleg többen is döbbenten bámultak rám, igazat adtam neki.
Ebben ismét csak egyet értettünk. Nem igazán fogtam fel, mi értelme volt ilyen szokásokat betartani, ha úgyis egy helyre ment az egész.
Még mielőtt válaszolhattam volna, a konyha ajtaja kitárult, s két pincér vonult ki, mindegyikük hat-hat jól megrakott tányérral a patáikon. Elmerengtem egy pillanatig, vajon hogyan egyensúlyozzák ki őket, de jobban érdekelt, hogy mik kerülnek felszolgálásra. Na meg kíváncsi voltam, vajon összesen mennyi menüt is fognak felszolgálni. Abban azért biztos voltam, hogy nem z volt a maximum választék, akkor céhtársam biztos nem ide járna, ha tényleg olyan nagy az étvágya, mint mondja.
Még le se pakolták őket az asztalra, amikor már éreztem, hogy szinte folyik a nyálam. A hatból gyakorlatilag minden ételt valamilyen szinten fel tudtam ismerni, kivéve egy narancssárgás színű, főzelékre hasonlító kaját. Igazából arra emlékeztetett, amikor Axton túl sok narancsot evett, de vagy három kilót, mert éppen akciós volt, aztán ilyen színűt hányt. Azonban ez az emlék sem tartott vissza attól, hogy ne akarjam megkóstolni, sőt - azzal akartam kezdeni.
- Jól indul a választék! Mennyi menü van összesen? Mennyit fogunk enni, ugye még sok kör van? Egyébként, Reigen, ez micsoda? – érdeklődtem csillogó szemmel, ahogy nyúltam a narancssárgás cuccért, s magam elé emeltem. – Pont úgy néz ki, mint a mesterem narancstúladagolásos hányása! Kíváncsi vagyok, milyen íze lesz, szagra már nyert ellene!
Valahol a háttérben hallottam egy elképedt és undorodott hördülést, vagy öklendezést. Vagy mindkettőt. Vagy nem is egyet, annyira nem érdekelt, hogy rendesen odafigyeljek rá.

Csupa finomság került az asztalra. Szerencsére ott mindig nagy asztalok voltak, így könnyűszerrel elfért a tizenkét tányérnyi fogás. Reigen már maga elé is húzott egy nagyobb tányért, ami egytál rizses-zöldséges-hús volt és jóízűen kezdte el habzsolni, ami külső szemmel már nem volt olyan szép látvány. Mint egy fekete lyuk, ami mindent elnyel a közelében. Egy roppant nagy gravitációs tömegvonzású csillag, aminek a gyomrából nem szabadul semmi, még a fény se.  
Serami csillogó szemekkel és csorgó nyállal szemlélte a tényérok tartalmát. Mint amikor egy kisgyerek betéved a cukorka boltba és elakad a szava a választéktől. Csak nézi őket, gyönyörködik a sok megannyi finomságba. És teljesen döntésképtelen, hogy valami csokissal, vagy gumicukrossal kezdjen? Gyümölcsös vagy savanyú? Mindet ki akarná próbálni, de hirtelen nem is tudja, hogy hol kezdje.
- Jól indul a választék! Mennyi menü van összesen? Mennyit fogunk enni, ugye még sok kör van? Egyébként, Reigen, ez micsoda? – akadt meg a szeme az egyik mélytányéron, amiben egy narancssárgásszínű sűrű, főzelék állagú étel volt. Gyorsan maga elé is tette és fixírozni és szaglászni kezdte.
– Pont úgy néz ki, mint a mesterem narancstúladagolásos hányása! Kíváncsi vagyok, milyen íze lesz, szagra már nyert ellene!
Reigen felnézett a lapátolásból.
- Aad? – hallatott valami hangot tele szájjal. Gyorsan nyelt egy nagyot és leküldött egyben mindent, ami még a szájában volt. Persze a felére ráfért volna némi rágás, de onnantól kezdve az már a lentebbi emésztőrendszer gondja volt.
- Bocsánat. Az? Az tüttyölt ratyli. – válaszolta Reigen, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne.
Serami csak értetlenül bámult előre. Reigen ekkor jött rá, hogy talán elképzelhető a lehetetlen és Serami még nem is evett ratylit.
- Nem ettél még tüttyölt ratlyit? Helyi sajátosság. Nekem anyám csinált mindig. Szerintem az egyik legfinomabb kaja a világon. Én direkt azt akartam hagyni a legvégére, de neked akkor ajánlom, hogy mindenképpen azzal kezdj. Ezt még én is megtanultam elkészíteni, annyira szeretem. Nem egyszer segítettem anyámnak is csinálni, már kis koromban.  

Kérdésemre társam felnézett a zabálásból, én pedig lenyűgözve vettem tudomásul, hogy ő már egy tányérra valót be is lapátolt az idő alatt, amíg én ezzel a furcsa kajával szemeztem. Be kellett hoznom a lemaradásom.
- Aad? – adott ki egy felettébb furcsa hangot tele szájjal, majd egy hatalmas nyeléssel eltüntette a szájában felhalmozódott ételt.
Még Axton se tudott ennyit lenyelni egyszerre. Elismerően bámultam rá, miközben válaszra vártam.
- Bocsánat. Az? Az tüttyölt ratyli. – válaszolta olyan egyszerűséggel, mintha egy teljesen hétköznapi dologra kérdeztem volna rá.
Bambán bámultam rá, és nem sikerült dűlőre jutnom a hallottakkal.
Tüttyölt ratyli? Az mégis mi a fene? Soha nem hallottam még róla. Ha nem Reigen mondta volna, lehet még csak el sem hittem volna, hogy létezik ilyen. A mesterem sose mesélt nekem erről, pedig mindig hangoztatta, hogy minden értelt ismer, ami csak létezik. Ő pedig sose tévedett. Lehet, hogy csak elfelejtette volna említeni?
- Nem ettél még tüttyölt ratlyit? Helyi sajátosság. Nekem anyám csinált mindig. Szerintem az egyik legfinomabb kaja a világon. Én direkt azt akartam hagyni a legvégére, de neked akkor ajánlom, hogy mindenképpen azzal kezdj. Ezt még én is megtanultam elkészíteni, annyira szeretem. Nem egyszer segítettem anyámnak is csinálni, már kis koromban – magyarázta Reigen készségesen.
Egy másodperc erejéig még csak meredtem a narancssárgás ételre, feldolgozva az információkat.
- Tüttyölt ratyli? Hát akkor, lássuk! - olyan lendülettel kezdtem el belapátolni, mintha csak egy fekete lyuk nyelte volna el az egészet.
Eszembe se jutott megkérdezni, miből készült. Ehető volt, elvégre kihozták, akkor meg nem teljesen mindegy, miből áll? Gyakorlatilag nem volt olyan étel, amit ne ettem volna meg, a válogatósság sose állt fenn nálam.
Szemeim szinte felcsillantak az ismeretlen ízkombinációra, de mire igazán élvezni tudtam volna, ki is ürült a tányér. Döbbenettel és bánattal vegyes tekintettel szuggeráltam az üres tányért, majd egy pillanattal később ismét felragyogott az arcomon a tejbetök vigyorom.  
- Ez isteni volt! Sose ettem még ilyet korábban! Miből készült? Nehéz elkészíteni? – zúdítottam rá a kérdéseket, noha közben már neki is láttam betermelni a rizses húsos adagot. – Még Axton se mesélt nekem soha erről az ételről, pedig ő aztán mindent tud! Mármint elméletben, például főzni sose tudott, még nálam is rosszabb benne. Pedig én se vagyok egy tehetség. Szuper anyukád lehet, ha ilyen finomat is tud csinálni! Ő is mágus?
Egy másodpercnyi szünetet tartottam, ahogy hirtelen rájöttem, hogy lehet, többet kérdezősködök a kelleténél. Nem szerettem mások családi hátterébe belemászni, hiszen kinek mi volt az érzékeny pontja, sokan pont erről nem szerettek beszélni.
- Ha te is el tudod készíteni, meg tudod majd tanítani nekem valamikor? – ugrottam a következő kérdésbe, mintha mi sem történ volna. – Vagy nagyon nehéz? Nem vagyok egy konyhatündér, úgyhogy könnyen lehet, akkor is eltolnám, ha nem az – jegyeztem meg amolyan mellékesen, miközben már a beszéd mellett a következő tányérnyi adagot is kicsináltam.  v
Mindketten elképesztő sebességgel toltuk magunkba a fogásokat, fél szemmel pedig láttam, hogy egyesek undorral és elismeréssel vegyes tekintettel pillantottak néha az irányunkba. Pedig még csak bele se lendültem igazán.

Egy másodperc erejéig még csak meredtem a narancssárgás ételre, feldolgozva az információkat.
- Tüttyölt ratyli? Hát akkor, lássuk! – szólt Serami és már kezdte is magába lapátolni.
Reigen folytatta a habzsolást, de azért figyelte fél szemmel Serami reakcióját a tüttyölt ratylira. Elég népszerű volt náluk és ez az étek szerves részét képezte a gyerekkorának. Mondhatni fontos volt a számára és örült volna, ha Seraminak is ízlik.
Megkönnyebbült, amikor az első kanál ízlelése után csillogott a lány szeme. Pontosan ismerte ezt a tekintetet és tudta, hogy mit jelent. Azóta ismerte, hogy egyszer az egyik kajáldában egy tükör előtt volt már csak hely. Bár azóta se tudta, miért rak bárki is egy éttermi asztal elé egy tükröt.
Közben pedig Serami már végzett is a ratylival és egy csepp meg darab sem maradt a tálban.
- Ez isteni volt! Sose ettem még ilyet korábban! Miből készült? Nehéz elkészíteni? Még Axton se mesélt nekem soha erről az ételről, pedig ő aztán mindent tud! Mármint elméletben, például főzni sose tudott, még nálam is rosszabb benne. Pedig én se vagyok egy tehetség. Szuper anyukád lehet, ha ilyen finomat is tud csinálni! Ő is mágus? – kérdezte Serami, de mielőtt még Reigen lenyelhette volna a falatot a szájába, hogy válaszoljon a lány már folytatta is.
- Ha te is el tudod készíteni, meg tudod majd tanítani nekem valamikor? Vagy nagyon nehéz? Nem vagyok egy konyhatündér, úgyhogy könnyen lehet, akkor is eltolnám, ha nem az – jegyezte meg. Reigen az üres tányérokra tette az övét és maga elé húzhatta végre a ratyliját. Nem evett bele még, előbb válaszolni akart Serami kérdésére, hogy aztán teljesen átadhassa magát a finomságnak.  
– Hát igazából nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, de azért nem is olyan bonyolult. Talán nekem is a második vagy a harmadik próbálkozásra sikerült jóra megcsinálnom kis koromban. – mondta Reigen és egy pár másodperces nosztalgikus csöndbe révedt, ahogy felidézte magában, ahogy a kis sámliján áll a konyhában az anyja mellett, hogy segítsen neki a főzésben. De aztán észbe kapott és gyorsan folytatta.
– Szóval egy olyan másfél kiló nyers ratylit kell legalább egy órán keresztül posvásztatni, vagy amíg csúrmót nem ereszt. De általában az elszokott tartani egy óráig. Ezután jöhet a vatyek. Jó alaposan meg kell dicsikicselni, majd picskázni, aztán a nyesedéket összegyúrjuk. A pocadákot megpeccsentjük és egy ideig hagyni kell slottyanni a ratylit. Ha már elég vasálós, akkor lehet elkezdeni tüttyölni, majd beletehetjük a pesét. Lesolyvasszuk benn és addig kell röttyenteni, amíg puha nem lesz. A suttyonos petrecelt belebibározzuk a csikmányba és összegyörjézzük, amíg szószállagú nem lesz. Végül meg szórjuk egy kis cihánával, hogy megbolondítsuk és már kész is van a tüttyölt ratyli. – mondta vidáman, azzal már neki is esett a sajátjának. Már hónap óta nem ehetett ratylit és nagyon hiányzott már neki. Olyan jól esett, ahogy ízlelhette a gyerekkor ízét, a csodás tüttyölt ratylit.
Közben újra megjelent a pincér és kezdte elhordani a használt tányérokat, hogy legyen hely az asztalon a következő körnek.

– Hát igazából nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, de azért nem is olyan bonyolult. Talán nekem is a második vagy a harmadik próbálkozásra sikerült jóra megcsinálnom kis koromban. – felelte, és pár pillanat erejéig elcsendesedett.
Nem voltam benne biztos, mi lehetett az oka, de arra tippeltem volna, hogy visszaemlékezett valamire. Pár pillanat alatt pedig már vissza is tért a jelenbe, s miközben én tovább tömtem a fejem, belefogott a magyarázatba.
– Szóval egy olyan másfél kiló nyers ratylit kell legalább egy órán keresztül posvásztatni, vagy amíg csúrmót nem ereszt. De általában az elszokott tartani egy óráig. Ezután jöhet a vatyek. Jó alaposan meg kell dicsikicselni, majd picskázni, aztán a nyesedéket összegyúrjuk. A pocadákot megpeccsentjük és egy ideig hagyni kell slottyanni a ratylit. Ha már elég vasálós, akkor lehet elkezdeni tüttyölni, majd beletehetjük a pesét. Lesolyvasszuk benn és addig kell röttyenteni, amíg puha nem lesz. A suttyonos petrecelt belebibározzuk a csikmányba és összegyörjézzük, amíg szószállagú nem lesz. Végül meg szórjuk egy kis cihánával, hogy megbolondítsuk és már kész is van a tüttyölt ratyli.
Észre se vettem, mikor, de valamikor a hallgatás közben még az étel is megállt a számban. Hörcsögökre emlékeztetően tele pofával, kikerekedett szemekkel meredtem Reigenre, és próbáltam feldolgozni a hallottakat, miközben ő lelkesen folytatta a zabálást.
Nem sikerült napirendre jutnom az előző magyarázattal. Egyébként is hülye voltam, ez azonban nem szimplán a felfogás-képtelenségemből adódó szövegértési probléma volt. Olyan volt, mintha valami idegen nyelvet hallottam volna belemosva a mi nyelvezetünkbe. Az elhangzott szavaknak legalább a felét soha életemben nem hallottam még. Dicsikelni? Picskázni? Lesolyvasztani? Mégis milyen szavak ezek? Milyen kultúrából jött? Vajon Axton ismeri őket?
Szinte fel se tűnt, amikor a pincér elkezdte elhordani a tányérokat, hogy helyet készítsen a következő adagoknak. Végül, mikor már szinte a nyálam is kicsordult a teleszájas bámulás folyamán, észbe kaptam és egy hatalmasat nyelve egybe leküldtem az egész félig rágott adagot, ami a számban volt. Húzóra megittam rá egy pohár vizet, hogy rásegítsek, majd visszafordultam Reigenhez, miközben elkezdték lepakolni az újabb finomságokat a korábbiak helyére.
- Elképesztő! A leghalványabb fogalmam sincs róla, mit magyaráztál, de elképesztő! Semmit nem értettem belőle! – lelkendeztem szinte csillogó szemekkel, s már nyúltam is a következő fogásért, egy hatalmas steak-ért. – Ezt még lehet, hogy a Mesterem se értette volna meg! Pedig ő aztán tényleg nagyon okos, mindig mindent tud… de ez még lehet, neki is megakasztotta volna a szemét! Hol születtél, hogy ilyen nyelvet beszélsz? Mi volt ez? Biztos vagyok benne, hogy semmit nem fogok megérteni belőle addig, amíg nem látom, hogy kell csinálni! Most még annál is hülyébbnek érzem magam, mint amilyen egyébként vagyok, pedig nem hittem, hogy van lejjebb  – nevettem fel, s csodák csodája félre se nyeltem annak ellenére, hogy tele volt a szám.

- Elképesztő! A leghalványabb fogalmam sincs róla, mit magyaráztál, de elképesztő! Semmit nem értettem belőle! – lelkendezett valósággal csillogó szemekkel és már nyúlt is a következő fogáshoz – Ezt még lehet, hogy a Mesterem se értette volna meg! Pedig ő aztán tényleg nagyon okos, mindig mindent tud… de ez még lehet, neki is megakasztotta volna a szemét! Hol születtél, hogy ilyen nyelvet beszélsz? Mi volt ez? Biztos vagyok benne, hogy semmit nem fogok megérteni belőle addig, amíg nem látom, hogy kell csinálni! Most még annál is hülyébbnek érzem magam, mint amilyen egyébként vagyok, pedig nem hittem, hogy van lejjebb. – nevettem fel tele szájjal, és némi megrágott ételdarabkák spriccelődtek az asztalra, meg Reigen tányérjába. Ő pedig nem zavartatva magát egy újabb kanállal nyomott a ratyliból a szájába.
– Deb dudod? – kérdezte vissza tele szájjal és bár próbálta csak résnyire kinyitni a száját, hogy jöjjön ki némi hang, de vele együtt egy kis ratlyi is visszafolyt a tányérba. Ennél a pontnál volt, amikor egy őket figyelő vendég elkezdett öklendezni az asztalánál, majd a szájához kapva a kezét gyorsan kirohant a mellékhelyiségbe. Rejtély, hogy miért.
Reigen gyorsan lenyelte, ami még a szájában maradt, majd folytatta, immáron üres szájjal és kockázat nélkül beszélve.
– Jaj, tényleg te nem itt nőttél fel. Scar Townban ezek elég közismert szavak. De majd egyszer talán megmutatom és akkor tudni fogod.
Egy pincér hozott további két-két fogást és tette le az asztalra, de közben a mosdó felé pillantott idegesen, ahova a férfi az imént rohant be.
– Köszönjük! – udvariaskodott Reigen és gyorsan belapátolta a maradék visszafolyatott és Serami által teleköpködött ratylit. Az asztalszélére rakta és már maga elé is húzta a rántott halat meg a zöldséges krumplit. A pincér elvette az üres tányért és hozzácsapta Serami üres tányérját, majd egyet biccentve elsietett velük. Bár a konyha felé ment, még mindig nyaknyújtogatva a mosdó felé pislogott.

– Deb dudod? – kérdezett vissza, a beszéd közben pedig a ratyli egy része visszafojt a tányérjába.
Bár Reigenre figyeltem, feltűnt, hogy az egyik minket figyelő vendég kicsit távolabb a szájához kapott, majd lendületes léptekkel a mosdó felé vette az irányt. Lehet, hogy valami olyat evett, ami bántotta a gyomrát? Axton mindig azt mondta, a legtöbb embernek negyedannyira sincs erős gyomra, mint nekem. Vagy talán csak nem ízlett neki, amit kapott… bár nehezen tudtam elképzelni, legalábbis nekem nagyon finom volt.
Eljátszottam a gondolattal, hogy ha nem jön vissza vagy eszi meg ami még az asztalánál van, megkérdezem, átvehetem-e. Aztán hallva Reigen hatalmas nyelését, visszafordultam felé; ezúttal már üres szájjal folytatta.
– Jaj, tényleg te nem itt nőttél fel. Scar Townban ezek elég közismert szavak. De majd egyszer talán megmutatom és akkor tudni fogod.
Egy pincér közben további két fogást tett le elénk, de idegesen pillantott a mosdó felé. Ezt igazán kedvesnek tartottam tőle. Én is aggódtam volna, ha valakinek annyira nem ízlett volna az előtte lévő étel, hogy hánynia kellett miatta. Vajon kap majd érte kártérítést? És vajon mi lesz azzal az étellel, ami még az asztalánál volt?
– Köszönjük! – udvariaskodott a társam, tőlem viszont csak egy biccentésre futotta.
Amint Reigen betolta a ratyli maradékát, már húzta is maga elé a rántott halat és a zöldséges krumplit, én pedig a vadkanpecsenyére csaptam le. A felszolgáló felmarkolta az üres tányérokat, majd egy udvarias biccentéssel tovább is állt velük – még mindig a mosdó felé pislogva.
Még akkor se jött ki onnan a korábban eltűnt vendég, mikor már a következő fogást letoltam. Az más másik kérdés, hogy mindez nagyjából telt hat csendes másodpercbe. Mikor már eltüntettem a pecsenyét és megittam mellé még egy nagy pohár vizet, újra megszólaltam – de nem üres szájjal, hanem már egy hatalmas csirkecombon csámcsogva.
- Az nagyon jó lenne, köszönöm! Szavadon foglak – vigyorogtam tele szájjal, a rizsszemek pedig visszapotyogtak a tányérra a beszéd közben. – Nem sok helyet ismerek még Scar Town területén. Annak ellenére, hogy a Quatro Cerberus a kezdetektől fogva a mesterem máguscéhe volt, sose mutatta meg nekem. Nem, mintha az a tájékozódási képességemen bármit is segíthetett volna – nevettem el magam, mire a számban éppen aprítás alatt álló sajtszószos tészta darabkái és szósza szétfröcsögtek az asztalon.
A nevetést abbahagyva lenyeltem a maradék kaját, majd egy számomra diszkrétebb, de a többiek szemében még így is öblös böfögés tört fel belőlem. Pedig ez még csak a kezdet volt, kellett még kaja, mire az ablakokat remegtető szintre jut. Különben meg, ki kellett ereszteni egy kis levegőt, hogy legyen még hely a fogásoknak.
Egy újabb vendég felől érkező mély, elfojtott nyelést eredményezett. Mire a hang irányába fordultam, már csak egy hosszú hajú nőt láttam a mosdó irányába rohanni. Mi a fenét esznek ezek, amit ennyire nem bír a gyomruk? Egyáltalán minek eszik, ha ilyen gyengék?
- Szerinted egyébként mi baja van a vendégeknek? Már a második megy mosdóra hányás közeli állapotban. Lehet, hogy nem ízlik nekik az étel? Pedig nagyon jó. Vajon megehetjük az ő részüket is, ha nem kell nekik? – vetettem fel az eszement kérdést. - Egyébként jó lehet neked, hogy itt nőttél fel! Én már alig emlékszem rá, merre is laktam először pontosan. tíz éves korom óta vándor életmódot folytattam Axtonnal, annyi helyen jártunk már, hogy összemosódnak a dolgok.
Annyira el voltam foglalva saját magammal és a még megmaradt koszttal, hogy egy pillanatig fel se tűnt a közeledő pincér.

- Az nagyon jó lenne, köszönöm! Szavadon foglak – vigyorogott tele szájjal, a rizsszemek pedig visszapotyogtak a tányérra a beszéd közben. – Nem sok helyet ismerek még Scar Town területén. Annak ellenére, hogy a Quatro Cerberus a kezdetektől fogva a mesterem máguscéhe volt, sose mutatta meg nekem. Nem, mintha az a tájékozódási képességemen bármit is segíthetett volna – nevette el magát Serami, a szájából pedig valósággal spriccelt az összerágott sajtszószos tészta darabkái és beterítette az asztalt.
Aztán ahogy lenyelte a szájában még megmaradt falatokat egy jókora böfögés érkezett Seramitól. Erre egy női vendég alatt is csikordult a szék és a szája elé kapva a kezét már rohant is a mosdóba.
Reigen nem értette, így magában csak egy vállrándítással elintézte a dolgot.
Arrébb rakta az üres tányérját és maga elé húzta a sültcsirkéjét, aminek hangos reccsenéssel tölte le a combját és kezdte el jóízűen nyammogni.
- Szerinted egyébként mi baja van a vendégeknek? Már a második megy mosdóra hányás közeli állapotban. Lehet, hogy nem ízlik nekik az étel? Pedig nagyon jó. Vajon megehetjük az ő részüket is, ha nem kell nekik? – vetette fel a kérdést, Reigen pedig ezúttal várt, míg lenyeli a falatot. - Egyébként jó lehet neked, hogy itt nőttél fel! Én már alig emlékszem rá, merre is laktam először pontosan. Tíz éves korom óta vándor életmódot folytattam Axtonnal, annyi helyen jártunk már, hogy összemosódnak a dolgok.
- De legalább világot láthattál. Én itt születtem és mindig is itt voltam. Apám sose vitt magával, ha munkáról volt szó. Pár nyaralást kivéve akkor utaztam el először a városból, amikor beléptem a céhbe és elvállaltam az első megbízásomat.
Ekkor az asztalukhoz lépet az egyik hanjuu pincér, ám furcsa módon nem vitte el se az üres tányérokat és nem is hozott helyette új fogásokat.
- Meg kell kérnem Önöket, hogy távozzanak.

- De legalább világot láthattál. Én itt születtem és mindig is itt voltam. Apám sose vitt magával, ha munkáról volt szó. Pár nyaralást kivéve akkor utaztam el először a városból, amikor beléptem a céhbe és elvállaltam az első megbízásomat.
Szó se róla, örültem neki, hogy Axtonnal annyi helyen jártam és annyi mindent láttam. Ugyanakkor én pont azt hiányoltam, hogy legyen egy hely, amit otthonomnak nevezhetek, és ahová a hosszú kalandok után mindig nyugodtan térhetek vissza. Ilyenem sose volt, és amellett, hogy Axton megtalálásának reményében, na meg az ő nyomdokait követve léptem be a Quatro Cerberusba, az is közre játszott, hogy egy ilyen helyet kerestem.
Egy pillanat erejéig annyira belemerültem az ezen való gondolkodásba és a rágásba, hogy fel se tűnt a mellettünk megálló hanjuu pincér. Csak az rázott ki a gondolataimból, hogy pillanatokkal később megszólalt.
- Meg kell kérnem Önöket, hogy távozzanak.
Nem vitte el az üres tányérokat, és nem is hozott friss ételeket. Értetlenül pislogtam rá pár másodpercig, majd lenyeltem a számban lévő maradék ételt, ittam rá egy nagyot, majd ismét egy  Nem hittem volna, hogy máris a menü végére értünk volna. Még csak jobb esetben, ha félig telt meg a gyomrom… és Reigen se éppen úgy tűnt, mintha degeszre ette volna magát.
- Miért? Történt valami?  – érdeklődtem félrebillentett fejjel. – Vagy már a végére is értünk az étlapnak? Finom volt, de még férne belém – fordultam társam felé. - Ha azok ketten már nem kérik a kajájukat, akik az előbb a mosdóba rohantak, én szívesen megeszem! Jól főznek!
Nekem nem fért a fejembe, mi lehetett az oka, hogy el akarnak küldeni minket. Talán belekerült valami az ételbe, és a korábbi két vendég is amiatt rohant a mosdóra?

Reigen értetlenül bámult a pincérre, majd Seramire nézett, akinek az arcán hasonló arckifejezés ült, mint amit magán érzett. Mindketten gyorsan rágni kezdtek, hogy lenyelhessék az ételt, ám Serami bizonyult gyorsabbnak.
- Miért? Történt valami?  – érdeklődött félrebillentett fejjel. – Vagy már a végére is értünk az étlapnak? Finom volt, de még férne belém – fordult Reigen felé. - Ha azok ketten már nem kérik a kajájukat, akik az előbb a mosdóba rohantak, én szívesen megeszem! Jól főznek!
Ekkorra pedig már Reigen is sikeresen lenyelte a szájában lévő falatot.
- Netán valami rosszat tettünk? – kérdezte óvatosan Reigen. Nem volt vele ezúttal Nokinerk, hogy felügyelje és rászóljon, ha valami butaságot csinál. Már pedig biztos volt benne, hogy ennek köze lehet a szituációhoz. Hiszen, eddig akárhányszor volt itt vele még sose kérték távozásra.
- Az illetlen evési stílusok számos vendég rosszullétéhez és panaszához vezetett. Meg kell kérnem Önöket, hogy a jövőben együtt ne látogassák meg az intézményünket. Külön-külön szívesen látjuk és szolgáljuk ki bármelyiküket, ám együtt semmiképp. – monda a zsiráf hanjuu pincér annyira diplomatikusan amennyire csak bírta.  
Reigen pislogott párat és elkezdte vakarászni a tarkóját a mutatóujjával. Próbálta felfogni a pincér szavait. Helyenként úgy megcsavarta a mondandóját, ahogy Nokinerk szokta. Valamennyire hozzászokott már, de azért még így is elszokott neki tartani, míg dekódolja.
- Azt hiszem értem. Elnézést a kellemetlenségért – állt fel Reigen és hajolt meg tisztelettudóan. A pincérrel elrendezte az anyagiakat, majd Seramivel együtt távozott.
Kilépve az ajtón Serami felé fordította a fejét és kínosan dörzsölgette a nyakát.
- Hát sajnálom, hogy így alakult. Pedig ilyen még nem fordult elő velem itt

Reigennek is sikerült lenyelnie a falatot, miközben feltettem a kérdéseim.
- Netán valami rosszat tettünk? – érdeklődött óvatosan a társam.
Személy szerint én nem éreztem úgy, hogy bármi olyat tettünk volna, amit nem szabadott. De végül is, Axtonnal nőttem fel... és így belegondolva, nem is ez lett volna az első alkalom, hogy egy étteremből kizavarnak. Nem történt meg azóta, hogy egyedül jártam enni, de belegondolva, mennyiszer is történt meg korábban? Egy, kettő, három, négy...
- Az illetlen evési stílusok számos vendég rosszullétéhez és panaszához vezetett. Meg kell kérnem Önöket, hogy a jövőben együtt ne látogassák meg az intézményünket. Külön-külön szívesen látjuk és szolgáljuk ki bármelyiküket, ám együtt semmiképp – felelte a hanjuu pincér a lehető legtömörebben.
Nem tudtam, mit is értett ez alatt, de Reigen is hasonlóan tanácstalannak tűnt. Megvakarta a tarkóját, és úgy tűnt, nálam több erőt fektetett bele, hogy megértse, mi is itt a probléma. Ami mondjuk nem volt nehéz, mert én az első tíz másodperc után arra jutottam, hogy biztos ismét csak egy gyenge gyomrúakkal megtöltött helyre érkeztünk. Axton szerint sok volt belőlük, sok helyen. Számomra ez mindent megmagyarázott volna.
- Azt hiszem értem. Elnézést a kellemetlenségért – állt fel végül tisztelettudóan, s meghajolt.
Az biztos, hogy jobban nevelt volt, mint én. Én ugyanis csak vigyorogva szalutáltam egyet a pincérnek, ahogy a fizetés rendezése után kifelé induló társam után siettem.
Kilépve az ajtón a mágus felém fordította a fejét, és kínosan dörzsölgette a nyakát. Számára láthatóan kellemetlennek hatott a szituáció.
- Hát sajnálom, hogy így alakult. Pedig ilyen még nem fordult elő velem itt.
- Ugyan, semmi gond! - vigyorodtam el. - Engem már számtalanszor dobtak ki étteremből, amikor még a Mesteremmel kalandoztam. Gyakorlatilag minden alkalommal, amikor együtt ettünk, bár én sose értettem, mi volt akkora probléma. Axton mindig azt mondta, amikor elzavartak minket, hogy gyenge gyomrúak ültek odabent, akiknek még egy kis egy hónapja penészes sajttól is megadná magát a gyomruk. Nem vagyunk egy súlycsoport velük, így távoznunk kell, mert a többség akarata dönt... vagy valami ilyesmi - vontam meg a vállam. - Mindenesetre köszönöm a meghívást! Ha nem is laktunk jól, jól szórakoztam! Merre megyünk majd vissza?

- Ugyan, semmi gond! – mondta vigyorogva. - Engem már számtalanszor dobtak ki étteremből, amikor még a Mesteremmel kalandoztam. Gyakorlatilag minden alkalommal, amikor együtt ettünk, bár én sose értettem, mi volt akkora probléma. Axton mindig azt mondta, amikor elzavartak minket, hogy gyenge gyomrúak ültek odabent, akiknek még egy kis egy hónapja penészes sajttól is megadná magát a gyomruk. Nem vagyunk egy súlycsoport velük, így távoznunk kell, mert a többség akarata dönt... vagy valami ilyesmi - mondta Serami és közben egyszerűen megvonta a vállát. - Mindenesetre köszönöm a meghívást! Ha nem is laktunk jól, jól szórakoztam! Merre megyünk majd vissza?
- Ugyanarra, amerről jöttünk. Amúgy is ígértem neked egy kis extra repülést – azzal Reigen meg is idézte a narancsosan lángoló felhőjét. Fellépet rá és Serami ujjongva követte.
- Akkor kapaszkodj! – szólt hátra, és abban a pillanatban ki is robbantak a helyükről. Maximális sebességgel száguldoztak és szlalomoztak a hidak alatt. Egy dugóhúzóban pedig egyenesen kirepültek a hasadékból az éjszakai égbolt felé. A lábuk alatt ott volt Scar Town éjszakai világításban. Jól látható volt tőlük északra a Feston hegység, ahogy a csúcsa elveszett az éjszakai felhőzetbe. Keletre pedig a sötét Elm erdő. Jól látszódott a Quatro Cerberus céh épülete is a kivilágításban a város szélén.
Mikor már pár száz méter magasságban voltak abba marad a dugóhúzós emelkedés és egy pillanatra megálltak a levegőben, aztán elkezdtek zuhanni. Átfordultak lassan és arccal előre estek tovább, majd Reigen újra gázt adott és lángoló csíkot húztak maguk után a levegőben. Nagyjából a céh felé vette az irányt, de útközben még bemutatott pár repülési figurát, amit az évek alatt tanult meg.
Végezetül egy íves szögben Reigen a céh kétszárnyas főbejárata előtt parkolt le és tüntette el a felhőt a lábuk alól. Ez egy nagyjából tizenöt centis zuhanást jelentett, de nem volt vészes.
- Haza is értünk, remélem jól érezted magad – nézett hátra Reigen mosolyogva.

- Ugyanarra, amerről jöttünk. Amúgy is ígértem neked egy kis extra repülést – felelte, majd megidézte a korábban is használt tűzfelhőt.
Lelkesen ujjongtam egyet, ahogy a levegőbe bokszoltam, majd azonnal fel is ugrottam mögé.
- Akkor kapaszkodj! – szólt hátra, egy pillanattal később pedig teljes sebességgel kilőtt előre.
A szél a hajamba kapott, s akkora lendülettel érkezett, hogy egy kicsit hátra is billentem. Egy dugóhúzóval emelkedtünk fel az éjszakai égboltra, én pedig csillogó szemekkel néztem le az alattunk elterülő, fényekben úszó épületekre. Hirtelen megértettem, miért is mondogatta azt Axton régen, hogy Scar Town a legragyogóbb város éjszaka. Több alkalommal is mondta, de mivel kerülte a céhet, amíg még velem volt, nekem egyszer se mutatta pedig. Pedig ez aztán tényleg lélegzetelállító volt!
Valahol előttünk volt a nagy Feston hegység, melynek csúcsát kitakarták a felhők, talán jobbra pedig a sötétségbe borult Elm erdő. Most már legalább tudtam, hogy mindezek merre voltak – legalábbis amennyire a dugóhúzóban emelkedés során be tudtam lőni az irányokat. Tudtam, hogy a környéken vannak, de az sose, hogy melyik irányba kellene fordulnom. A város szélén a Quatro Cerberus is még fényben ragyogott; nem mi voltunk az egyetlen késői baglyok.
Egy pillanatra megálltunk a levegőben, majd zuhanásban ismét megindultunk. Átfordultunk, arccal előre esve tovább, majd Reigen ismét löketet adott a felhőnek, és a céh irányába indult. Olyan menetszél volt, hogy hiába akartam, nem tudtam volna megszólalni, de vigyorogtam, mint a vadalma.
A céh felé menet még bemutatott pár trükköt és repülési formát, de ennek ellenére is úgy éreztem, túl hamar ért véget a szórakozás. Ugyanakkor abba is belegondoltam, hogy milyen acélgyomrunk van mindkettőnknek, és ez mennyire király. Egy normális ember rögtön evés után ilyesmit átélve már biztosan elhányta volna magát.
Társam ügyesen leparkolt a céh kétszárnyas főbejárata előtt, majd eltüntette alólunk a felhőt. Csak pár centi zuhanásba telt, hogy ismét a szilárd talajon állunk.
- Haza is értünk, remélem jól érezted magad – nézett hátra rám mosolyogva.
- Elképesztően király volt! – lelkesedtem összecsapva a tenyereimet. – A kaja is, meg ez a repülés is utána! Csinálunk majd még ilyet, igaz? Igaz?  – kérdeztem szinte az arcába hajolva. – Már az első pillanattól kezdve gondoltam, de te tényleg nagyon szuper és erős vagy! Végre valaki, aki ugyanannyit tud enni, mint én, sőt, talán még többet is. Nagy kár, hogy a vacsorát nem tudtunk végig vinni. Majd talán legközelebb, vagy ha más nem, Richard biztos szívesen lát minket! Legalábbis úgy hallottam, ő bárkit kiszolgál.  – Itt már végre levegőt kellett vennem, így egy nagy lélegzetvétel idejére elhallgattam. – Szuper volt ez az egész, köszönöm! Mindenképpen ismételjük majd meg!

- Elképesztően király volt! – kurjantotta és lelkesen összeütötte a tenyereit - A kaja is, meg ez a repülés is utána! Csinálunk majd még ilyet, igaz? Igaz?  – kérdezte és szinte teljesen Reigen arcába hajolt, de ő nem lépett hátra annak ellenére, hogy teljesen behatoltak a privátszférájába.
- Már az első pillanattól kezdve gondoltam, de te tényleg nagyon szuper és erős vagy! Végre valaki, aki ugyanannyit tud enni, mint én, sőt, talán még többet is. Nagy kár, hogy a vacsorát nem tudtunk végig vinni. Majd talán legközelebb, vagy ha más nem, Richard biztos szívesen lát minket! Legalábbis úgy hallottam, ő bárkit kiszolgál.
Itt volt az a pillanat, amikor pár másodperces csönd következett, amíg Serami sikeresen levegőt vett, ugyanis előtte nem nagyon sikerült neki.
– Szuper volt ez az egész, köszönöm! Mindenképpen ismételjük majd meg!
– Persze, mindenképpen! – mosolygott vissza Reigen, aztán elköszöntek egymástól és mindketten fölmentek a saját szobájukba.


Másnap még délelőtt Reigennek szóltak, hogy Goldmine várja őt az irodájába. Értetlenül, fejvakarva indult el a folyosón az iroda felé és közben azon gondolkozott miért hívathatta vajon. Végül arra jutott, hogy vagy egy új spéci megbízása lehet számára, vagy valamelyik korábbiról akarhatott vele beszélni. Bár akkor Nokinernek is kellett volna mennie, de csak neki kellett. Így végül ezeket is elvetette. Tanácstalanul ért Goldmine ajtaja elé, ahol furcsamód összetalálkozott Seramival.
- Szia, Serami. Hát te? – kérdezte csodálkozva.