Kihallgatás: Serami és a rúnalovagok

//Az ismerkedés közvetlenül Sayuri és Shiragiku csatlakozása után játszódik. //

- Egész könnyen ment. – szólalt meg újra Sayuri, ahogy a Quatro Cerberus felé sétált húgával. – Azt hittem, sokkal rosszabbul fogadja majd a hírt.
- Ennél rosszabb csak az lett volna, ha ott helyben megöl minket. – borzongott meg Shiragiku. – Csak a Severus fogta vissza.
- Meg a Tanács többi mágusa, akikről tudta, hogy vigyáznak ránk.
- Nem hiszem, hogy érdekelte volna. – mormolta Sayu. Iceclaw sokkal törékenyebbnek és feszültebbnek tűnt, mint amit a profiljából várt. Persze, természetes volt a düh. Készek voltak leszerelni a férfit, tárgyalni vele és esetleg engedményeket tenni, ha együttműködik velük, de Iceclaw mindezt az első pillanattól fogva lehetetlenné tette. Nem fogta fel, hogy ezzel csak megerősíti mindazokat a gyanúkat, amik miatt megfigyelőket küldtek hozzá.
- De szerencsésen véget ért, nem? – vigyorgott rá Shira. – Most már csak a QC-be kell mennünk, és… mit is csináljunk ott?
- Jó kérdés. Reméltem, hogy talán megismerünk rajta keresztül egy-két embert, de önállóan kell dolgoznunk. – gondolkozott el Sayu. – Először is meg kell ismernünk a céhtársait, mindegy, hogy kiket. A hálózatot később is ki tudjuk építeni.
- Mi sem egyszerűbb. Először Richardot kell megkeresnünk, ugye?
- Igen. Az ő nevét legalább tudjuk.
Scar Town már csak néhány száz méterre volt. Az első házak már feltűntek az erdőn keresztül, és az egyetlen nehézséget már a Quatro Cerberus megtalálása jelentette. De elég volt a hangzavart követniük, és a néha felcsendülő „VAAAAAAAAAAAAAAAAAAaaaaaadddddddd……..” kiáltást.

- Üdv. Richardot keressük. – szólt Shiragiku, ahogy végül beléptek a Quatro Cerberus épületébe. Egy kocsma-étterem töltötte be az alsó szintet. A legalább ötven főre méretezett kocsmát hosszú padok töltötték be, ahol legfeljebb húsz ember lézengett.
- Én vagyok az. – nézett végig rajtuk a pult mögött a kocsmáros. – A két rúnalovag tanonc?
- Igen. Sayuri és Shiragiku Minago. – intett maguk felé Sayu egy enyhe meghajlás keretében. – Rane Iceclaw azt mondta, hogy ön tud eligazítani minket.
- Persze, persze.
- Enni kérhetnénk? A sült lila vadkan szeletből szeretnénk kettőt.
- Az mos nincs a pult alatt. – válaszolt Richard szinte sajnálkozva.
Sayu értetlenül nézett össze Shiragikuval.
- És miért nem süt akkor? – kérdezte végül, mikor hosszúra nyúlt a csend.
- Én olyat itt nem csinálok. – háborodott fel a kocsmáros.
- Akkor honnan van itt étel? – Shira kezdett megkavarodni
- A pult alól.
- És miből választhatunk? – kérdezte megadóan a hírszerző.
- Rántottát.
- Akkor abból kérnénk két adagot. Iceclawról esetleg kérhezhetnénk?
Richard, aki már nyúlt is a pult alá, hirtelen megállt mozdulat közben. Lassú, kiszámított mozdulattal egyenesedett fel, és a pultra tenyerelt.
- A céh alkalmazottja vagyok – kezdte halk, ingerült hangon. -, de legfőképpen az az ember, akihez bárki fordulhat, bármilyen gonddal. Nem fogom elárulni senki bizalmát.
- Ugye tudja, hogy a 8. cikkely 20-as bekezdése értelmében bűncselekménynek minősül az, ha nem válaszol, és ezért feljelentést is tehetünk? – mosolygott rá hidegen Sayuri.
- Próbáld ki. – válaszolt Richard, és eléjük lökte a két tálat, majd elfordult, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. Mielőtt Sayu visszavághatott volna, Shira megfogta a vállát.
- Hagyd. – Szabad kezével egy lány felé mutatott, aki zavartalanul evett a sarokban a közjáték ellenére is. A barna hajú, alacsony lány előtt egy halom üres tányér tornyosult, néhány még a földre is került. Ettől függetlenül még három tál sorakozott előtte az aktuálison kívül. – Próbáljuk meg nála.

Igaz nagyjából két órával korábban reggeliztem, de úgy éreztem, itt volt az ideje a tízórainak. Nagy lendülettel toppantam be Richard elé, s egy hatalmas vigyorral tenyereltem a pultra, szinte a képébe hajolva.
- Richard!
- Serami – mosolyodott el ahogy teljesen felém fordult, majd már nyúlt is a pult alá, és előhúzott egy adag sült húst körettel.
Azonnal felcsillant a szemem, és még a nyál is összefutott a számban. Richard mindig tudta, mit akarok tőle. Mondjuk nem, mintha nehéz lett volna, mert alig volt olyan helyzet amikor nem kajaügyben ékeztem hozzá.
- Te vagy a legjobb! - vettem át az értelt, ahogy mélyet szippantottam a friss illatból.
- Persze, persze – legyintett jókedvűen. – Azért legyél tekintettel a többiekre is, ha egy mód van rá, ne egyél meg mindent. Valamit nekik is fel kéne szolgálnom.
- Még mindig nem tudom, hogyan szeded őket elő a pult alól. Mi a titka? – érdeklődtem, ahogy jócskán előre dőltem, s a pult mögé esés határán állva próbáltam megnézni, honnan is jöhet az a sok finomság. Richard sóhajtott egyet, majd egy kézzel megragadva a homlokom visszatolt egyenesbe.
- Mindenkinek vannak titkai, nem igaz? – mosolygott. – Inkább egyél.
- Na, jó, egyelőre megelégszem ezzel. Köszönöm! – nevettem fel, majd pár lendületes lépés követően le is huppantam a sarokba, hogy elindítsam a tízórai kajafutamot.  

Fogalmam sem volt, hogy hány perce tömhettem magam, mikor felfigyeltem rá, hogy két rózsaszín hajú, fiatal lány lépett oda Richardhoz. A mellettem felhalmozódott tányérokból, na meg a gyomrom fokozatosan növekvő teltség érzetéből arra következtettem, hogy már egy jó pár perc biztosan eltelhetett.
A két nő olyan volt, mint két tojás; szinte teljesen egyformák. Mindössze annyiban különböztek, hogy az egyiknek egy sárga virág volt a hajába tűzve. Nem sok dolgom volt még ikrekkel… mindenesetre nem érdekelt annyira, hogy a zabálást abbahagyjam.
- Üdv. Richardot keressük – szólította meg az emlegetettet a virágtalan új lány.
- Én vagyok az – felelte Richard, ahogy végignézett rajtuk. – A két rúnalovag tanonc?
Rúnalovagok? Axton mindig azt mondta, velük nagyon kell vigyázni és nem szabad bennük megbízni. De vajon az csak sima rúnalovagra vonatkozott, vagy rúnalovag tanoncra is? Igazából ráadásul rengeteget üldöztek minket az évek alatt, amíg Axtonnal vándoroltam, pedig ő mindig állította, hogy semmi túl törvénytelent nem csinált, és csak túlreagálják.
- Igen. Sayuri és Shiragiku Minago – hajolt meg egy kicsit, miközben magukra mutatott.
Nem tudtam megjegyezni, melyikük melyik volt. Annyira talán nem is érdekelt, plusz a névmemóriám alapvetően pocsék volt.
– Rane Iceclaw azt mondta, hogy ön tud eligazítani minket.
- Persze, persze.
- Enni kérhetnénk? A sült lila vadkan szeletből szeretnénk kettőt.
- Az mos nincs a pult alatt. – felelte a férfi sajnálkozva, mire a két újonc értetlenül egymásra nézett.
- És miért nem süt akkor? – kérdezte végül a virágos hajú.
- Én olyat itt nem csinálok.
Richard hangjában szinte tisztán kivehető volt a felháborodás, ami láthatóan csak még jobban megzavarta az lányokat.
Kocsmárosunknak szerencséje volt velem, mert sose panaszkodtam azért, hogy nincs a pult alatt, amit én enni akartam. Én mindent megettem, ami csak ehető volt. Talán még azt is, ami nem. Olyan nem volt, hogy Richard ne tudott volna kiszolgálni engem. Csak annyit mondtam, enni kérek, néha még annyit se, és adta az első dolgot, ami a kezébe került, nekem pedig mindig tökéletes volt.
- Akkor honnan van itt étel?
- A pult alól.
- És miből választhatunk?
- Rántottát.
- Akkor abból kérnénk két adagot. Iceclawról esetleg kérhezhetnénk?
Fél szemmel feléjük pillantottam a kérdésre, persze az evést abba nem hagyva, és láttam, hogy Richard egy pillanatra megdermedt. Lassú, szinte már fenyegetően lassú mozdulatokkal egyenesedett fel, majd a pultra tenyerelt. Ideges lett, ez pedig nem volt jellemző rá. Amennyire én tudtam, Rane még csak pár hónapja tért vissza a céhhez, annyira pedig meglepő módon még én se voltam hülye, hogy arra ne jöjjek rá, ha a rúnalovagoktól kérdezgetnek utána, bajban van.
- A céh alkalmazottja vagyok, de legfőképpen az az ember, akihez bárki fordulhat, bármilyen gonddal. Nem fogom elárulni senki bizalmát – jelentette ki Richard ellentmondást nem tűrően.
- Ugye tudja, hogy a 8. cikkely 20-as bekezdése értelmében bűncselekménynek minősül az, ha nem válaszol, és ezért feljelentést is tehetünk? – eresztett el egy hideg mosolyt a virágos hajú, azonban pultosunk nem is lett volna kellően vad az ittléthez, ha ettől elinalt volna a határozottsága.
- Próbáld ki – válaszolta tömören, majd miután eléjük lökte a rendelésüket, a beszélgetés végét jelképezve hátat is fordított nekik.
Láthatóan az egyik nőszemélynek még lett volna erre mondandója, de a testvére visszafogta.
- Hagyd – intette nyugalomra, majd a szemem sarkából láttam, hogy felém int. – Próbáljuk meg nála.
Látva Richard hogy reagált rájuk, na meg emlékezve, Axton mikre tanított engem, máris biztos voltam benne, hogy jól fogok szórakozni velük. Nem voltam az intelligencia mintapéldánya, sőt, az idióták büszke királynőjének tartottam magam, de ha megkívánta a helyzet, tudtam, mikor kell hallgatni, vagy mikor kell épp felidegesíteni
Közeledtükre felkaptam a fejem, és tele szájjal, csámcsogva fordultam feléjük. A legőszintébb és leghihetőbb értetlenséget és kíváncsiságot tükröző arccal fordultam feléjük – amire egyébként nem is kellett különösebben rájátszanom.
- Óh, új arcok? Elég magamutogatós a ruhátok. Jól el lettetek eresztve – kezdtem szuggerálni a dekoltázsukat leplezetlenül. - A mesterem mindig azt mondta, a férfiak szeretnek középre bámulni. Mondjuk én elégedett vagyok a sajátommal, csak tolna még a súlyomon – ragadtam meg a melleimet, majd miután megbiztosoztam arról, hogy nem nőttek, újra a lányok felé fordultam. - Egyébként meg, kik vagytok? – érdeklődtem egy bárgyú vigyorral, mintha csak nem is hallottam volna az előző beszélgetést.

Ahogy a lány felé sétáltak, próbálták figyelmen kívül hagyni a rájuk szegeződő pillantásokat. Sayuri büszkén húzta ki magát - ugyan mi félnivalójuk lenne néhány mágustól, akik a törvényes rendet akarják fenntartani?
Határozottan megállt a barna hajú mágus előtt, aki jöttükre végül majdnem abbahagyta az evést. Legalábbis újabb adag nem került az szájába, de a benne levő mennyiséget még le kellett küzdenie, hogy szóhoz tudjon jutni.
A hangos csámcsogás néhány másodpercig tartott, majd egy hatalmas nyelést követve őszintén csodálkozó tekintettel szólalt meg.
- Óh, új arcok? Elég magamutogatós a ruhátok. Jól el lettetek eresztve! – a lány meg se próbálta titkolni, hogy a dekoltázsukat nézi. Sayu rosszallóan vonta össze a szemöldökét. - A mesterem mindig azt mondta, a férfiak szeretnek középre bámulni. Mondjuk én elégedett vagyok a sajátommal, csak tolna még a súlyomon. – mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. Komótosan lerakta a kezében tartott kést és villát, majd markát a melleihez emelte, és... ráfogott. Néhány kézmozdulat után elengedte magát, és kíváncsi mosollyal nézett fel az ikrekre, mintha minden rendben lenne. – Egyébként meg, kik vagytok?
~ Háromból egy sem normális. - állapította meg Sayuri, és leült a perverzzel szemben. Tányérját előrelátóan egy kissé távolabb húzta tőle, nehogy az is a gyomrában végezze.
- Sayuri Minago vagyok. A húgom Shiragiku. A ruha meg... Nos, ez a női rúnalovag-egyenruha. Azt hittem, csak viccelnek, amikor megmutatták, de megvannak az előnyei. A legtöbb férfi bármit kikotyog. Mindegy is. - hesegette el az értelmetlen témát. Iceclaw elég dühös volt, hogy nála ez ne működjön egyelőre. A Mágustanács küldött ki minket terepgyakorlatra. Ismered Rane Iceclaw-t? - szegezte neki a kérdést.

A virágos hajú lány leült velem szembe, s odébb tolta a tányérját, mintha csak attól félt volna, az is a gyomromban köt ki. Nem mondom, hogy alaptalan feltételezés volt, de amíg volt előttem a saját kajámból, addig kevésbé volt veszélyeztetve.
- Sayuri Minago vagyok. A húgom Shiragiku. A ruha meg... Nos, ez a női rúnalovag-egyenruha. Azt hittem, csak viccelnek, amikor megmutatták, de megvannak az előnyei. A legtöbb férfi bármit kikotyog. Mindegy is - próbálta meg a témát valami értelmesebbre terelni. A Mágustanács küldött ki minket terepgyakorlatra. Ismered Rane Iceclaw-t?
Három nagy harapással eltüntettem az egész sült combot, amit éppen a kezemben tartottam, majd néhány rágást követően egyben nyeltem le. Még a csontról is lehúztam a maradékot, mielőtt magam elé vettem a következő adag ételt, és szinte fekete lyukként nyelte el a gyomrom a finom húslevest. Mindez nem telt többe nagyjából hat másodpercnél, de csak utána voltam hajlandó válaszolni nekik.
- Ja, ismerem - bólintottam, ahogy megkezdtem a következő adag sültkrumplit és húst. - Bár szerintem a mesteremet ő nem ismerte. Mondjuk ki tudja, rég tagja a céhnek, csak eltűnt egy hosszú küldetésre, amire nem fogadott el senkit maga mellé.
A velem szemben ülő lány szemei felcsillantak a kijelentésre.
- És senki sem tudja, merre járt? - faggatózott.
- Nem - ráztam meg a fejem, majd a krumplikat kivégezve egy adag zöldséges köretért nyúltam. - Valami sötét ügy lehetett, ha még nekem se volt hajlandó beszélni róla. Mondjuk elég erős mágus és sokoldalú, megállja a helyét egyedül. Sőt, mi több, elképesztő mágus!
- Mennyire állsz közel hozzá? - érkezett a következő kérdés.
- A lehető legközelebb! Mindent tudok róla! - húzta ki magam büszke vigyorral. - Egyébként vele minden rendben? - kérdeztem ahogy kanalammal a testvére felé böktem, aki már egy ideje mintha jéggé fagyott volna, úgy meredt maga elé.

Sayu félig elismerően, félig rémülten nézte a pusztítást, amit a barna hajú lány okozott az asztalon. A tányérok tartalma egymás után végezte a mágus szájában. Ráadásul a sorrendben nem volt semmi logika. Főétel, előétel, köret… Úgy kapta fel a tányérokat, ahogy éppen a keze esett.
- Ja, ismerem. – bólintott hanyagul, és egy adag savanyúság után a hozzá tartozó hús után repült. - Bár szerintem a mesteremet ő nem ismerte. Mondjuk ki tudja, rég tagja a céhnek, csak eltűnt egy hosszú küldetésre, amire nem fogadott el senkit maga mellé.
Sayu szeme felcsillant. Végre valami hasznos információ Rane-ről! Ez egybeesett a jégmágusról kapott anyagokkal. Négy évig eltűnt Iceclaw, és csak nemrég került elő.
- És senki sem tudja, merre járt? – kérdezgette tovább.
- Nem – rázta meg a fejét a lány. - Valami sötét ügy lehetett, ha még nekem se volt hajlandó beszélni róla. Mondjuk elég erős mágus és sokoldalú, megállja a helyét egyedül. Sőt, mi több, elképesztő mágus! – lelkendezett újra hirtelen.
- Mennyire állsz közel hozzá? – húzta össze a szemét Sayuri. Fekete mágusként Rane ilyen köztiszteletnek örvendene a Quatro Cerberusban? Nem tudta elhinni, hogy ez lenne a helyzet.
- A lehető legközelebb! Mindent tudok róla! – a mágus büszke vigyorral húzta ki magát, majd Sayu mögé pillantott. - Egyébként vele minden rendben? – bökött arrafelé kanalával. A fémmágus meglepődve nézett hátra.
Shira némán, riadt arckifejezéssel nézett maga elé, a tányérját még mindig a kezében tartva. A végrehajtó tudta, hogy nincs minden rendben.

- Nem, Shiragiku, nem vicc. Ez a hivatalos egyenruha. A hordásának megtagadása, és az egyenruha módosítása főbenjáró bűn, és az órákról való kizárást vonja maga után. – hangzott a válasz.
- De… Ez túl kihívó! – takarta el kezeivel Shira a bőkezű dekoltázst. Nemrég kapták meg az akadémiai egyenruhát. Az évfolyamtársaik legtöbbjén még normálisan is nézett ki a ruha, és a végzősök köpenye is sokat segített a helyzeten, de egyértelműen nem az ikrek testalkatára tervezték a ruhát. Sayuri kíváncsian, fél kezét csípőre téve sétált Shira mögött. Szóval ő így nézett ki benne. Elvigyorodva bólintott.
- Nem is rossz. – állapította meg. – Ugyan, Shira, majd megszokod. Na gyere. – rángatta el testvérét.
Shira csak néhány hét elteltével volt hajlandó úgy sétálni, hogy ne szorított volna maga előtt egy könyvet, és a fiúk tekintetét még tovább tartott megszoknia.
De szemtől szembe még nem hallott megjegyzést.

A helyzet hirtelen Shirára szakadt. Már majdnem elfelejtette a ruhát, és a Quatro mágusa miatt újraélte az első napokat az akadémián.
- Ó, Shira.. Gyere, ülj le. – húzta le a padra Sayu nővérét. A telepata csendesen, gépiesen engedelmeskedett az utasításnak, és megfogta az asztalt díszítő vázát. Lassú mozdulattal maga elé húzta a kék színű cserepet, ami így épp eltakarta dekoltázsát. Shira mély sóhajjal fordult vissza beszélgetőpartnerükhöz, aki időközben még két tányért pusztított el. – Azt hiszem, őt elvesztettük egy időre, de kiheveri. Megtudhatnám a nevedet?

A hosszú hajú lány olyan volt, mintha legalábbis jégmágiával megfagyasztották volna. Azon is elgondolkodtam, vajon levegőt vett-e? A feje azért nem kékült, szóval valószínűleg életben tartotta az automatikus légzés.
- Ó, Shira.. Gyere, ülj le – húzta maga mellé a testvérét.
Amint helyet foglalt, a lány lassú, gépies mozdulatokkal megragadta az asztalon díszelgő vázát, és maga elé húzta, tökéletesen takarva vele méretes dekoltázsát. Úgy tűnt, elég mélyre találtam az előző megjegyzésemmel. Mialatt mindez lezajlott és végül a virágos hajú felém fordult, én már újabb két tányért tartalmát tüntettem el.
- Azt hiszem, őt elvesztettük egy időre, de kiheveri. Megtudhatnám a nevedet?
- Serami Raynott! – szalutálam tele szájjal vigyorogva, majd egy hatalmasat nyelve eltüntettem a számban lévő kaja tartalmát.
Sayuri a távolba réved egy pillanatra majd megrázta a fejét. Kíváncsi voltam, mire gondolhatott.
- Nem emlékszem a nevedre, pedig átolvastam az anyagot. Honnan ismered ilyen jól?
Szóval Axtonról dokumentumokat is tartanak a Tanácsnál? Nem semmi! Gondolhattam volna, hogy ekkora emberré nőtte ki magát az évek alatt. Talán őket kéne faggatnom, ha többet szeretnék megtudni róla. Azt mondjuk érdekesnek találtam, hogy hogyan maradhattam ki pont én a dokumentumaiból? Velem utazott közel tíz évig.
-Á, engem sose említett senkinek - feleltem vidáman mosolyogva. - Általában vele lógtam, de azért sokszor előfordult, hogy magában csak úgy elment erre-arra.  Szerintem még talán titkolni is próbált néha – nevettem fel.
- Titkolni? Miért? kérdezte a rövidhajú szinte már csillogó szemekkel, mintha csak valami igazán nagy fogásra akadt volna.
- Nem tudom, sose kérdeztem. Szerintem csak túl hülye vagyok ahhoz, hogy felvállaljon rokonának – vigyorogtam, majd letolva a maradék ételt elégedetten nyújtózva dőltem hátra a székemben. - Hű, ez jól esett! Richard étele még mindig az egyik legjobb!
Mivel nem jött válasz, az újoncok felé fordultam, hátha valamit rosszat mondta. A hosszúhajú lassan felnézett maga elől, a másik pedig teljesen lefagyva bámult rám. Nem tudtam eldönteni, vajon mi bajuk lehet… én nem éreztem úgy, hogy bármi szokatlant mondtam volna.
Kérdőn billentettem oldalra a fejem.

- Serami Raynott! – tisztelgett egy újabb vigyorral a máguslány, majd azonnal
Sayu elgondolkozott. Próbálta az eszébe idézni a lehető legpontosabban az anyagot, amit Iceclawról kaptak, de semmi sem ugrott be Serami nevéről. Kezdte sajnálni, hogy átugrotta az ismertető elolvasását, ami miatt már többször bajba került. Nem maradt más megoldás.
- Nem emlékszem a nevedre, pedig átolvastam az anyagot. Honnan ismered ilyen jól? – próbált blöffölni. Serami, úgy tűnt, nem vett észre semmit.
-Á, engem sose említett senkinek. - felelte egy mosollyal a lány. - Általában vele lógtam, de azért sokszor előfordult, hogy magában csak úgy elment erre-arra. Szerintem még talán titkolni is próbált néha! – Serami ezt már nevetve mondta, de Sayunak felcsillant a szeme. Iceclaw úgy érezte, titkolnia kell valakit? De miért?
- Titkolni? Miért? – kérdezte csillogó szemekkel. Izgalmában megfogva az asztal szélét előrehajolt, észre sem véve a pillantásokat, amit az egyenruha látványa okozott.
- Nem tudom, sose kérdeztem. Szerintem csak túl hülye vagyok ahhoz, hogy felvállaljon rokonának. – vigyorgott, és egy harapással újabb tányér tartalmát tüntette el. Csak gyűltek az asztalon az üresek, miközben az ikrek hozzá sem nyúltak sajátjukhoz. - Hű, ez jól esett! Richard étele még mindig az egyik legjobb!
Sayu még lélegezni is elfelejtett a döbbenettől, ahogy Serami csak úgy eléjük dobta ezt a mondatot, mintha nem jelentett volna semmit. Rane rokona? Milyen rokona lehetett? Semmit sem tudtak a fiatalkoráról, sem a családjáról, azon kívül, hogy Shirotsume környékén született. Az Iceclaw természetesen felvett név volt, és a Rane név gyakori volt abban a járásban. Így sehonnan sem tudtak kiindulni. Sayut szinte szétvetette a büszkeség, hogy ilyen gyorsan nyomra akadtak.
A csendet végül Serami is észrevette. Bárgyú mosollyal döntötte oldalra a fejét, és kíváncsian nézett rájuk.
- A... rokona vagy? – hüledezett Shira. Sayu húga döbbenetét hallva megnyugodott kicsit. Ezek szerint tényleg nem volt szó a lányról az anyagban. Mégsem ő volt a hülye!

- A... rokona vagy? – pislogott a hosszúhajú lány.
Nem igazán tudtam, mégis mi lephette meg őket ebben ennyire.
- Hm? Igen – bólogattam, aztán egyszer cask mintha felkapcsolták volna a lámpát a fejemben.
Hát persze, hogy meglepettek voltak. Nekem ez már természetes volt, de másnak még nem.
- Áh, de nem vérszerinti! Sajnos – egészítettem ki a korábbi mondatom gondolván, hogy a vérszerintiséggel lehet a bajuk. - Amolyan fogadott családtag vagyok – vigyorodtam el ismét.
Számomra természetes volt, hogy apámként tekintettem rá, főleg, hogy még a nevét is felvettem. Azonban úgy tűnt, másoknak ez igencsak szokatlan volt – és a két testvéren is láttam, hogy mennyire megkönnyebbültek a hallottaktól. Mintha csak egy hatalmas kő esett volna le a szívükről.
- Azt hittem, ennél alaposabbak voltak a többiek... – morogta azt hiszem az, amelyiket Shiragikunak hívták. - És mióta tart ez a kapcsolat?
- Hmm...
Ezen a kérdésen el kellett gondolkodnom. Sose voltam jó számolásból, Axton pedig már egészen kicsi korom óta mellettem volt. Apám helyett apámként nevelt fel, én pedig sose gondolkodtam rajta úgy igazán, hogy mennyi időt is töltöttünk együtt. Hány éves is voltam akkor? Nagyjából olyan tíz éves lehettem… tehát akkor az…
Az ujjaimon számoltam végig, pontosan hány évet takarhat onnantól a mai napig ez az időintervallum.
- Tizennégy éve talán. Olyan körül – feleltem végül, ismét felnézve rájuk. - De miért ilyen fontos ez?

- Hm? Igen. – bólogatott Serami, de látszott, hogy valami nem volt neki tiszta. Aztán felragyogott az arca.: - Áh, de nem vérszerinti! Sajnos. Amolyan fogadott családtag vagyok. – vigyorgott újra.
Az ikrek egyszerre csukták be a szemüket és sóhajtottak megkönnyebbülten. Az eligazításon semmit sem mondtak Rane családjáról. Az egész megfigyelés a feje tetejére állt volna, ha már most megtalálják a vér szerinti rokonait. Na de hogy egy ilyen fontos személyt kihagyjanak
- Azt hittem, ennél alaposabbak voltak a többiek... - morogta Shira mérgesen. - És mióta tart ez a kapcsolat?
- Hmm... - látszott, hogy Serami képességeit megfeküdte ez a kérdés. Az ujjain kezdett számolni, és Shira szemöldöke egyre magasabbra szaladt, ahogy másik kezét is használatba vette. Amilyen lassan érte a tízet, a hírszerző nem lett volna meglepve, ha gyorsan ledobja az egyik cipőjét és lábujjain is számolni kezd. - Tizennégy éve talán. Olyan körül. De miért ilyen fontos ez?
Shira gyorsan visszaszámolt. Rane most volt huszonnégy éves. Fogadott húga lenne? Ennek így semmi értelme. Ráadásul nem is tudta, hogy hová valósi a lány. Rane Shirotsume közelében nőtt fel, ennyi biztos volt. De egy ilyen kapcsolatot biztos, hogy meg kellett volna említeniük… Főleg, ha Serami ugyanolyan beszédes volt máskor is, mint most, nem maradhatott volna titokban a hírszerzők előtt.
- De... Rane akkor tíz éves volt, és még sosem hagyta el akkor Shirotsumét. Te is oda való vagy? - veszett el végleg az információkban.
- Hm? Rane? - lassan leolvadt a vigyor Serami arcáról, és szapora pislogásba fogott. - Én a mesteremről beszéltem. Hogy jön ide Rane?

Olyan volt, mintha a hosszúhajú gyors fejszámolást végzett volna, de legalábbis végigvette a hallottakat. Hosszúnak tűnő másodpercekig hallgatott, pörögtek az agyában azok a kerekek, amik nekem nem voltak, én pedig csak vártam. Egészen addig nem is értettem, mi a problémája, amíg ismét meg nem szólalt.
- De... Rane akkor tíz éves volt, és még sosem hagyta el akkor Shirotsumét. Te is oda való vagy?
Értetlenül vontam fel a szemöldököm. Miért vetődött fel Rane neve ebben a beszélgetésben? Egészen eddig Axtonról és az ő emlékéről volt szó. Egyáltalán kit érdekel Rane, amikor valaki oylan hatalmas emberről is beszélgetünk, mint a mesterem? Nem láttam benne a logikát. Bár az is lehet, hogy alapból nem egy magam fajtának kellett volna logikát keresnie bármiben.
Miért áskálódnának az ő életében? Óh, igaz is… hiszen elvileg meg akarják figyelni, vagy mi.
- Hm? Rane? – pislogtam egymás után többször is. - Én a mesteremről beszéltem. Hogy jön ide Rane?
- Azt kérdezte Sayuri, hogy ismered-e Rane-t... – hajtotta le a fejét a lány, és fájdalmában a tenyerébe temette az arcát.
- Mikor? – próbáltam visszaemlékezni rá, mikor is kanyarodhatott el két ennyire ellentétes irányba a beszélgetés, de nem sikerült.
Én mindenre válaszoltam, amit kérdeztek. Mindenre, ami Axtonra vonatkozott. Hiszen pontosan errefelé haladt a beszélgetés.
- Azt mondtam, szerintem a mesteremet ő nem ismerte, bár elég régóta tagja a céhnek, lehet találkozott vele mielőtt még idejöttem.
- És mondd csak. – kulcsolta össze a kezeit Sayu. - Miért érdekelne minket a mestered, ha tíz perce érkeztünk a céhhez, és Iceclaw-ról kérdeztünk eredetileg?
- Természetesen azért, mert egy érdekes ember! - vigyorodtam el büszkeségtől ragyogva. - Mindig és mindenhol ott van, és mindig mindent tud. Ő a legokosabb!

- Azt kérdezte Sayuri, hogy ismered-e Rane-t... – Shira lehajtotta a fejét, és arcát a kezeibe temette. Nem tudott máshogy reagálni a helyzetre.
- Mikor? – Serami arca olyan kifejezést vett fel, mintha fejben akart volna harmadrendű függvényeket megoldani.
- Azt mondtam, szerintem a mesteremet ő nem ismerte, bár elég régóta tagja a céhnek, lehet találkozott vele mielőtt még idejöttem. - jutott eszébe a két perccel ezelőtt elhangzott mondat.
- És mondd csak. – kulcsolta össze a kezeit Sayu könyörgően. - Miért érdekelne minket a mestered, ha tíz perce érkeztünk a céhhez, és Iceclaw-ról kérdeztünk eredetileg?
- Természetesen azért, mert egy érdekes ember! - vigyorodott el a büszkeségtől ragyogva. - Mindig és mindenhol ott van, és mindig mindent tud. Ő a legokosabb!
- De... Mindegy. Igazad van. – Sayuri inkább leállította magát, mielőtt még újra belement volna egy értelmetlen vitába.
- És Rane-ről is tudsz ennyit? - Shirában még élt egy halvány szikra, hogy talán értelmesen tudnak Seramival beszélni.
- Senkiről nem tudok olyan sokat, mint róla. - ezt aztán megint lehet bárhogy érteni
- Remélem, most ugyanarról beszélünk... - morog halkan Sayu. - Te mikor csatlakoztal a céhhez?
- Lassan közel öt éve! x788 óta, ha jól emlékszem.
Az ikrek gyors pillantást vetettek. A dátum stimmelt. Iceclaw x789-ben tűnt el. Serami még épp találkozhatott a férfival, mielőtt az eltűnt volna a küldetés során az egyik hegyen.
- Utoljára két évvel a csatlakozásom előtt beszéltem vele. - gondolkozott el. Láthatólag igyekezte feleleveníteni az emlékeit, és Sayu együttérzően nézett rá. Nem lehetett könnyű neki.
- És emlékszel arra, hogy mit mondott? – kérdezte, mikor látta Serami nem folytatja a magyarázatot. Nem értette Shiragiku fejcsóválását, de nem is érdekelte.
- Annyit, hogy majd akkor tér vissza, ha elvégezte a feladatát. Azt nem mondta meg, micsodát. - vonta meg a vállát a máguslány.
- .... 'Majd'? - Végül megértette. Ez a szerencsétlen újra arról az Axton nevű fickóról kezdett beszélni.

- De... Mindegy. Igazad van – Sayuri úgy tűnt, mintha vitatkozni akart volna az igazamról, de végül megállapította, nem fogja megérni.
- És Rane-ről is tudsz ennyit? – érdeklődött ismét a testvére, én viszont csak ugyanazt tudtam mondani.
Semmit nem tudtam Rane-ről, csak Axtonról. De róla aztán mindent!
- Senkiről nem tudok olyan sokat, mint róla – feleltem büszkén.
- Remélem, most ugyanarról beszélünk... - morogta halkan Sayu. - Te mikor csatlakoztal a céhhez?
- Lassan közel öt éve! x788 óta, ha jól emlékszem.
Ennek hallatán gyorsan összenéztek, mintha végre valami hasznosat hallottak volna. Én nem igazán tudtam, mi lehetett ebben annyira különleges, de nem is zavartattam magam.
- Utoljára két évvel a csatlakozásom előtt beszéltem vele – meséltem, ahogy felrémlett előttem Axton távozó alakja. Elég rossz volt az emlékezetem, de az még pontosan megmaradt bennem, milyen szavakkal állt tova, s azóta se tért vissza. Ennek már sok, sok éve volt.
- És emlékszel arra, hogy mit mondott?
- Annyit, hogy majd akkor tér vissza, ha elvégezte a feladatát. Azt nem mondta meg, micsodát – vontam meg a vállam egyszerűen.
Axtonnál sose lehetett tudni, éppen merre járt az esze, nem, hogy még ő maga. Ha nem figyeltem volna legalább arra, amit ő mond, igazán meg lettem volna lőve.
- .... 'Majd'?
- Igen, majd! Miért? – kérdeztem ártatlanul és értetlenül.
-  Mit kell tennünk ahhoz, hogy úgy válaszolj egy kérdésre, hogy ne Axtonról beszélj? – kért számon a rövid hajú, ahogy fájdalmában már az asztalba fejelt.
- Hmm... jó kérdés.
Őszintén elgondolkodtam ezen egy pillanatra. valóban nem kérték, hogy róla beszéljek, legalábbis nem specifikusan. De ha másról nem tudok, hogy tehettem volna? Túlmutatott a képességeimen.
- Tudom már! – csaptam a tenyerembe. - A mesterem mindig azt mondta, ilyenkor fogadással kell megoldani a dolgokat.
- EGY NYOMORULT KÉRDÉSRE A VÁLASZT?
- Igen! Mert egyébként megvan a szabad akaratom és jogom, hogy mindenre úgy válaszoljak, ahogy akarok! – vigyrodtam el büszkén.
Ez ismét olyasmi volt, amit mesterem keményen a fejembe vert az évek során. Bár igazi jelentését még mindig nem értettem tisztán, de azt mondta, komolynak tűnik tőle az ember, ha ezt mondja.

- Igen, majd! Miért? – nézett rájuk értetlenül a kihallgatott Serami. Shirában végleg elszakadt valami. Még mindig hitetlenkedve szorongatta a vázát, de lassan visszatért a beszélgetésbe. Kár volt.
-  Mit kell tennünk ahhoz, hogy úgy válaszolj egy kérdésre, hogy ne Axtonról beszélj? – nyögte Sayuri elkeseredetten. Feje hangosan koppant az asztalon a költői kérdés közben.
- Hmm... jó kérdés.  - Serami mintha tényleg elgondolkodott volna a kérdésen. Oldalra döntötte a fejét, úgy próbált rájönni a válaszra.
- Tudom már! – csaptam a tenyerembe. - A mesterem mindig azt mondta, ilyenkor fogadással kell megoldani a dolgokat.
Sayu nem akarta elhinni, amit hall.
- EGY NYOMORULT KÉRDÉSRE A VÁLASZT?
- Igen! Mert egyébként megvan a szabad akaratom és jogom, hogy mindenre úgy válaszoljak, ahogy akarok! – nézett vissza sugárzó mosollyal.
Shira már nem tudott – vagy akart – megszólalni. Szótlanul a vállán díszelgő jelvényre bökött. A Mágustanács jele.
Serami bamba pislogással válaszolt a gesztusra. Shira mélyet sóhajtott, csukott szemmel.
- Hivatalos személynek minősülünk, mert a Tanács küldött minket. Nem akadályozhatod a munkánkat, és az együtt nem működés is akadályozásnak számít. Büntető törvénykönyv, 20. cikkely, 6 és 8. paragrafus?
- Olyan is van? - a válaszra nem érzett Shira mást, csak ólmos fáradtságot.
- Maradjunk a fogadásnál. - nyögött fel Sayu.
- Oké! - Serami szinte felpattant a székből a lelkesedéstől. - Akkor mondjuk... arénázzunk!
Sayu kedve egy csapásra visszatért. Nem tudta, mi mást tehetnének. Keressenek mást? Vagy… Verjék ki Seramiból a választ? Arra a gondolatra, hogy meg kell ütnie, felvillanyozódott.
- Ez... nem is hangzik rosszul.
- És én mit kapok, ha nyerek?
Jogos volt a kérdés. Szerencsére az Akadémia kifejezetten bőkezű volt velük. Ha a küldetésükhöz szükség volt rá, rengeteg dolog fölött rendelkezhettek. Pusztán engedélyt kellett kérniük rá.
Persze túl bőkezűek sem akartak lenni.
- Azt nem neked kell kiválasztani? - kérdezett vissza Shira.
- Akkor már tudom is! – Serami boldog vigyorral csapott a tenyerébe a másik kezével.
Az ikrek egy aggódó pillantást váltottak. Úgy tűnt, mintha Seramival máris elszaladt volna a ló. Nem akartak túl nagy adósságokba keveredni már az első…
- Ha én nyerek, akkor megfoghatom a melleteket! - kiáltott fel hangosan.
A beálló csöndet vágni lehetett volna. A végrehajtó szája tátva maradt, és csak másodpercekkel később tudott megszólalni.
- Hogy... Mi van? - nyögte ki Sayu hitetlenkedve. - Miért?