Nightyngale Abyss

Azt hitték, véget értek megpróbáltatásaik. Abban reménykedtek, hogy a nap hátralevő részét békében tölthetik. Fogalmuk sem volt, hogy mekkorát tévedtek…

Jeanne, vonakodva bár, de elteleportálta a négyest Erába. Nightyngale pedig, fittyet hányva belső fájdalmaira, követte őket. Láthatlanság helyett most elég volt, hogy elvegyült a tömegben. Nem gyakran viselt inkognítót, ám most ez azon ritka alkalmak egyike volt. Rövid, barna haj, kék szemek, átlagos testalkat, és átlagos arcfelépítés. Kényelmes, és drága ruhái helyett, most látszatra egyszerű kék farmert és fekete blézert viselt. Egy volt csak az utcán sétálók között. Egy különbséggel. Rajta kívül mindenki a kedvese kezét szorongatva, örömteli arckifejezéssel, kezükben virággal, vagy egy doboz bonbonnal járta az utcákat…

Alerion - kapcsolatainak hála, elérte a La Petit Rouge főnökénél, hogy barátait, a hanjuu Eclairt és a holdnyúl Kurousagit is beengedjék az iszonyatosan inkluzív étterembe. Az elegánsan csiszolt lakrimakristályok misztikus, tompa fényt szórtak helyiségben. Valódi méreteit nem lehetett megtippelni, annyi VIP-szoba és folyosó vezetett az éttermen keresztül. A falakon különböző mintázatú tapéták jelezték, hogy éppen milyen tematikájú teremben járnak. A madaras terem irányából rigóhang szűrődött ki, míg az óceán-szoba irányából a tenger sós illata áradt feléjük, s így tovább.
Bár a lányokat, köztük Atalantát is lesújtó tekintetek követték, a rúnalovag egyenruha, és a nemesi pecsét a férfi mellkasán hamar kifejtette hatását, elcsendesítve a háborgó vendégeket.
- Miért ilyen ellenséges mindenkinek a tekintete? Úgy érzem, mintha nem kívánatos személy lennék itt. - jegyezte meg kissé közelebb húzódva partneréhez Atalanta.
- Sajnos a nemesség arroganciája a mai napig nem hagyott alább. - magyarázta Alerion. - Nem tűrik köreikben az állatfülő hanjuukat.
Atalanta zavartan simította végig oroszlánfülét, majd a mögötte kullogó lányokra pillantott. Tekinte megragad Eclairen, aki füleit lecsapva, farkát behúzva próbál minél kisebbnek tűnni. Kurousagi azonban büszkén kihúzta magát, és minden rosszalló arcú díva és morgolódó kövér párjuk szemébe egyesével mélyen belebámult. A végén még ők fordultak el zavarukban, e egyszerű, ám hatásos erődemonstrációtól meghátrálva. A holdistennő kegyeltjének tiszta tekintete bármily cselszövőt elrettentene.
A pincér azonban fittyet hányva a hölgyek faji származására, kedélyesen vezette őket egy ablak melletti asztalhoz egy mediterrán kisváros hangulatát idéző terembe. Valószínűleg valamilyen kifinomult illúziónak volt köszönhető, hogy úgy érezték, mintha a csillagos éjszaka beragyogná őket, s a távoli lankák szőlőültetvényei felől néha részeges vidám kiabálás érkezne feléjük. Az egyszerűnek tűnő székekben kényelmesen elsüllyedt a testük; mintha selyem ölelte volna őket körbe. Az ablakon kitekintve egy forgalmas sétálóutca képe jelezte, hogy nem hagyták el Erát, pusztán egy kellemes mágia hatása alá kerültek. Miután Alerion udvariasan segített a lányoknak elhelyezkedni, maga is helyet foglalt. Kurousagi hálásan mosolyogva szólította meg őt.
- Köszönjük, hogy elintézted nekünk ezt a foglalást. - mondta. - Tudom, hogy még nem volt elég időtök megismerkedni, ezért nem sokáig fogunk maradni. Nem szeretnénk zavarni.
- Ugyan, hagyd. - dőlt hátra székén a férfi, megbillentve azt. Akik eddig nem bámulták őket felháborodva, most megtették, bár ebben a teremben már jóval kevesebben voltak. - Jó társaságban gyorsan telik az idő. Az egész életünk előttünk áll, hogy megismerkedjünk.
Elbűvölő mosollyal kacsintott Atalantára, aki mintha elpirosodott volna. Bár a férfi már többször közeledett hozzá romantikus indíttatásból, a fegyvermágus mindig megálljt parancsolt neki az utolsó pillanatban, mielőtt még magával ragadta volna őket a hév. Nem akarta siettetni ezt a kapcsolatot, és a végzet szavában sem bízott még teljesen.
- Sajnálatos, hogy Nightyngale nem tudott hozzánk csatlakozni. - terelte el a témát taktikusan a nő. - Ha jól értelmezem, nem túl szerencsés az ismerkedés területén.
- Óh, ő nagyon jó az ismerkedésben. - vetett ellent Eclair. - Csak ő egy kicsit más irányból közelíti meg a kapcsolatokat, ami miatt azok… nem éppen tartósak.
- Más irányból? - pislogott meglepetten Atalanta.
- Testi irányból. - tisztázta Kurousagi.
- Óh. - húzodott vissza megszeppenten Atalanta, ki hosszú évekig őrizte erényét, s átkát is annak elvesztése okozta. - Mikor hozzák az étlapot? - váltott témát gyorsan.
- Nincs étlap. - szögezte le Alerion egyszerűen. - Amikor a vendég belép a bejárati ajtón, valami trükkös mágia kiolvassa az elméjükből, hogy milyen ételre vágynak leginkább. A séf annak a legtökéletesebb variációját készíti el, melyhez a legfinomabb borokat szolgálják fel. Nem véletlenül imádja mindenki ezt az éttermet.
- Whaó, ez tényleg elég menő! Miket ettél eddig itt? - faggatta Eclair lelkesen. Ám mit sem tudott arról, hogy az ablak túloldalán valaki épp azon töprengett, hogy mit nem kellett volna megennie…

***

Nightyngale volt az. Körülbelül öt perce vett egy utcai árustól egy nagy adag bonbont. Meg némi pattogatott kukoricát, kolbásszal töltött minicipót, és hat gombóc fagylaltot. Természetesen a fagyival kezdte. Aztán magába tömte a sós ételeket. Kezdte megbánni a döntéseit. Nem elég, hogy az egész teste zsibbadt a fájdalomtól, melyet a délutáni csata okozott neki, most már a gyomra sem volt túl jó állapotban. De azért úgy érezte, hogy azt a bonbont legalább meg kellene kóstolni. Így hát, felcsapta a dobozt, és már majdnem magához ragadta az első falatot, amikor hangos csörömpölés keretében egy furcsa, barna valami landolt mellette. Embernek nem lehetett mondani, mert nem a megfelelő alapanyagokból épült fel, de szobor sem lehetett, mert magától mozgott. Bambán a csörömpölés irányába pislantott, ahonnan egy fiatal férfi integetett, és kiabált, hogy magára vonja a tömeg figyelmét.
- Elrabolta a feleségem! Segítség! Hívják a városőrséget!
Nightyngale visszafordult a barna izé felé, és rájött, hogy karjai közt egy szőke bögyös leányt szorongat, aki nagy ájultságában mozdulni is képtelen volt. Tekintete egy pillanatra összefonódott az emberrabló étcsokoládé színű szemeivel, majd az fogta magát, és megindult a tömeg közt cikázva. Az alakváltó, megörülve a kibontakozó akciónak, magára öltötte az éjféreg alakját, és a következő pillanatban már a teremtmény előtt állt. A bonbonról közben sajnos megfeledkezett, s az korábbi megfigyelőpontján felejtve a teleportálás során, a földön landolt. Az izé megtorpant, és kezébe egy görbe végű karácsonyi cukorrudat idézett. Nem volt túl nagy, veszélyesnek sem volt mondható, s Nightyngale egy szökkenéssel rávetette magát. A rudat markába szorítva roppantotta ketté, és teljes erejéből behúzott egyet a furcsa állagú, színű és illatú férfi szerű valaminek. Koponyája darabokra tört, olyan volt, mint egy jó minőségű, tömör mikulás-csoki, amikor a gyerekek egy harapással lefejezik azt.
- Hát ez furcsa volt. - jegyezte meg a nő, ahogy kihámozta az elrabolt feleséget a megdermedt karokból. A biztonság kedvéért még egyet belerúgott a fejetlen fickóba, aki erre darabogra tört. A nő egy ökölnyi méretű egységet magához ragadva megvizsgálta annak mágikus felépítését, majd megszagolta, s végül beleharapott. Élete legjobb csokoládéja volt. Minden álom, szépség, gyönyör és szenvedély benne volt ebben a falatban, mely valaha is magával ragadta őt. A körülötte összegyűlt tömeg bambán pislogva figyelte az abszurd jelenetet. A férjecske is megérkezett közben, és összekaparta a földről még mindig félájult menyecskéjét.
- Hogyan köszönhetném meg önnek a segítséget? - kérdezte megkönnyebbülten a férfi. Nightyngale éppen ezerrel tömte magába a csokoládét, ügyet sem vetve a a nézelődőkre.
- Hm? - kapta fel a fejét, mikor már a férfi harmadszor szólította meg. Kezei és arca gyanús barnaságukban valami egészen visszataszító látványt nyújtottak.
- Megköszönni… - próbálkozott a férfi undorodva. Az alakváltó csak vállat vont, majd visszafordult zsákmányához. Ám továbbra sem hagyták nyugodni őt. Mintha a teljes utca felbolydult volna, kiáltozások, és csatazaj visszhangzott körülötte.
- Mivanmár? Hát nem ehet meg egy szingli békében egy csokipasit?! - kiáltott fel dühösen, mikor már elege lett a csetepatéból. Azonban, a korábbi kép immár megszűnt létezni. Mindenhol csoki-férfiak és nők küzdöttek emberekkel. Néhányan már elrabolták maguknak kis szerelmüket, mások pedig a környező éttermek és kávézók vendégeit zaklatták. Az alakváltó felhorkant, és összemarkolt még némi csokireszeléket, és a jelenetnek hátat fordítva, egy hangos pukkanással eltűnt onnan. Egyesek meg mernek rá esküdni, hogy mielőtt eltűnt, még visszaszólt:
- Nincs nekem időm az ilyen baromságokhoz…

***

Alerion a fejét fogva könyökölt az asztalon. Úgy tűnt, mintha valaki kínozná őt. A tányérja már üres volt; szinte egy pillanat alatt befalta a számára készített gourmet szarvaspörköltet. Atalanta aggódó tekintete a férfi és az előtte várakozó, félig elfogyasztott grillezett tengeri halfilé között cikázott. Kurousagi és Eclair leginkább egymás tekintetét vizslatták, ők már majdnem megették saját különleges ételüket. A rókalány a legfinomabb fűszerezésű ropogós csirkeszárnyakból kapott egy kiadós adagot, míg a holdnyúlnak olyan salátát készítettek, melyben számára ismeretlen zöldségek tucatjai mennyei ízharmóniában kápráztatták el őt. Ám az idillt most megtörte a férfi szenvedése.
- Alerion, mondd már el, mi van veled!?! - szólította fel őt Atalanta, immáron teljesen kikelve önmagából.
- Csak a Tanács vészriasztása. Ha nem válaszolok, majd csak abbahagyják…. - nyögte ki kelletlenül a rúnalovag.
- Megőrültél? - csattant fel a fegyvermágus. - Ha vészhívás, kötelességed válaszolni!
- Dehogy kötelességem! - ellenkezett makacsul Alerion. - Szabin vagyok, a francba is!
- Válaszolj! - fakadt ki egyszerre Kurousagi és Eclair. A körülöttük békésen vacsorázó nemesek, felháborodottan fordítottak hátat a fiataloknak, akik kisebb jelenetet rendeztek.
- Ugh, rendben. - válaszolt a férfi, és látszott, hogy megszűnik rajta a nyumás. Tekintete sokkal nyugodtabbá vált, és szemeit lehunyva hallgatta a vészhívást. - Oké, szóval az van, hogy valaki megátkozta a teljes csokoládé készletet az országban… - közvetítette a fejleményeket a lányok felé. - Aki bolti csokit vagy bonbont, vagy ilyesmit kap, és megérinti, abból készül egy mágikus csokoládé-másolat, aminek őőőhh… az eddig ismert leghatékonyabb módja, az elfogyasztás.
- Hogymi? - csattant fel Eclair. Arckifejezésén leginkább zavartság tükröződött; nem tudta eldönteni, hogy most sírjon vagy nevessen.
- Uhumm, elvileg odakint káosz van. És az ország legtöbb városából és a falvakból is érkeztek jelentések. Mindenkit behívnak szolgálatra és a legközelebbi helyőrségen kell jelentkezni. - magyarázta. - Tessék, most, hogy meghallgattam az üzenetet, már nem bújhatok ki a felelősség alól. Kössz, csajok.
- Alerion menj csak, mi megleszünk. - biztatta Atalanta, a törvény hű követője. - Ez a kötelességed, erre esküdtél.
- Oké, de csak mert te kértél. Nem a hülye Mágus Tanács miatt… még van pofájuk tönkretenni a tökéletes estém… - morogta a férfi, majd egy gyors búcsúzást követően kiviharzott az étteremből…
- Gondoljátok, hogy a tortánk is átkozott? - kérdezte töprengve Kurousagi.
- Ha a torta nem is, mi biztosan. Még ez is, azok után, hogy Ceur szanaszét püfölt minket…

***

A férfi egy jól ismert erai helyőrségen jelentkezett szolgálatra. Régi bajtársai mosolyogva köszöntötték; sokan még nem is tudtak róla, hogy áthelyezését kérvényezte a hírszerzéshez. Az elmúlt időszak olyan eseménydús volt, hogy eszébe sem jutott, hogy milyen rövid ideje ismerte Atalantát, Nightyngalet és a cseléd kommandót.
- De Lotharing! - szólította meg egy felettes tiszt. - Magát az apja kérésére a Rúna Akadémia főépületéhez osztották be. Azonnal jelentkezzen Nicholas Erednay professzornál. Az ő személyes védelme lesz a dolga.
Alerion szalutált, majd az utcákon egyre fokozódó káoszon keresztül vágva magát az Akadémia felé vette az irányt. Még a szörnyű forgatag közepette is volt ideje arra, hogy gondolatban elküldje apját a világ végére, amiért egyáltalán valahova beosztotta őt. Az pedig, hogy egyenesen Erednay-t kell védelmeznie, már csak hab volt a tortán. A professzorról köztudott volt, hogy az átkok szakértője, de az is, hogy nem teljesen normális. Így hát vegyes érzelmekkel vezérelve érkezett meg az Akadémiához, ami viszonylag kihaltnak tűnt. Talán a bonyolult védelmi rendszereknek volt köszönhető ez a biztonság, minden esetre nyugodt volt a terep, mikor az egyik őr a prof laborja felé irányította. Nem is értette pontosan miért kellett további védelem a fickónak, ám erre igen hamar fény derült, köszönhetően a vasajtó mögött rejlő titkok feltárulásának.
- Mr Lotharing, jöjjön csak beljebb, nézze, nézze, hát nem gyönyörűek? És az illatuk, huuuummm, egyenesen mennyei! Kóstolta már őket? A legjobb csokoládé, amit valaha ettem, és nem is éreznek fájdalmat! Vagy igen? Nincs idegrendszerük, hát hogy éreznének bármit is? - üdvözölte lelkesen Aleriont az idősödő férfi. Hosszú laborköpenyege a földet súrolta; talán mert nem volt tökéletesen rá illő öltözék, olyan apró volt a termete. Feje búbján egy foltban kopasz volt, és körülötte sem állt sokkal jobban, bár arca fiatalosnak tűnt, ezért valószínűsíthető volt, hogy a munkájával járó stressz miatt fogyatkozott meg hajkoronája. A rúnalovag azt is elfelejtette, hogy kijavítsa Erednayt, amiért nem a megfelelő néven illette.
Nála azonban sokkal érdekesebb volt az a két jelenség, mely a laborban elkülönítve, lakrimákkal védelmezett kalitkában várta végzetes sorsát. A csokoládé-emberek minden porcikája valódi lehetett volna, ha nem éppenséggel barnák lettek volna. Még ruháik redőzése is természetesnek hatott, szemük pedig fényesen csillogott, mintha csak az alkalmat keresnék, hogy megszökjenek e teremből. Az utcán nem volt lehetősége ennyire tüzetesen szemügyre venni őket, s most kíváncsisága erősebbnek bizonyult, mint túlélési ösztönei, és néhány lépéssel közelebb lépett az egyikhez. Az azonnal cukorpálcákat idézett a kezeibe, s megpörgetve őket, fenyegetően elrugaszkodott Alerion felé. A férfi hátrahőkölt, pedig valójában biztonságban volt. A csoki-másolat testét egy automatikus elektromos kisülés visszadobta korábbi helyére. Égett csoki szaga terjengett, s a teremtmény nyüszítve markolta meg testét ott, ahol a fájdalmas varázslat érte. A csöpögő csokoládé nemsokára megszilárdult, a szenvedés hangjai pedig ezzel együtt megszűntek.
- Hát nem csodálatos? - lelkendezett a tudós. - Egy fegyvermágus klónja, azért ilyen harcias. Megolvadnak, de igen gyorsan regenerálódnak. Csak azt kellene kitalálni, hogy mégis hogyan lehet őket megállítani. Hát csak nem randalírozhatnak örökre köztünk, feleségeket és barátnőket rabolva!
- Azt már tudják, hogy ki a felelős az átokért… vagy mérgezésért? - kérdezte Alerion érdeklődve, immáron megfelelő távolságból méregetve a csokoládékat.
- Vannak sejtések, de ez alapvetően a Hírszerzési Egység feladata… - magyarázta Erednay. - Nah, azt akarom kipróbálni, hogy ha letörjük az egyik végtagjukat, akkor regenerálódnak e, vagy esetleg tudják mozgatni a karjukat, mint az élőhalottak… - magyarázta a fickó, miközben hátborzongató mozdulatokat tett egyik karjával. - Gyerünk, mit ácsorog, menjen oda, és csapja le a kezét az egyiknek!
- Mi? Miért én? - hőkölt hátra a férfi.
- Hát nem is én fogom, az már biztos! - ellenkezett a professzor is. Egy laborba nem éppen odaillő fegyvertárolóról lekapott egy lándzsát, és esetlenül Alerion felé hajította, aki reflexből utána nyúlt.
- Látja, látja, tudtam én, hogy ez magának való feladat! Gyerünk, csapja le annak a bambább képűnek a karját! - unszolta őt Erednay.
Alerion kelletlenül fordult a kiszemelt áldozat felé. A prof most nem a fegyvermágus klón felé irányította, hanem a másikhoz, aki ijedtében ujjaiból cukorkákkal kezdte sorozni a rúnalovagot. A támadás azonban fennakadt a mágikus börtönének védőfalán.
- De hogy tudok hozzáérni? - kérdezte a férfi, realizálva, hogy a börtönbe ő maga sem képes behatolni.
- Óh egyszerű. - húzta össze szemöldökét a professzor, és egy lépést hátrált. Majd még egyet, s még egyet, míg nem a szobán kívül került. Távozásával deaktiválta a börtönöket, és a két csokifigura egyszerre lendült támadásba Alerion ellen.
A rúnalovagnak nem volt elég helye arra, hogy sebességmágiáját alkalmazza, ezért kénytelen volt más varázstrükköket használni. A volt fegyvermágus klón kezében kardként pörögtek a cukorrudak. Teste köré - ugyancsak cukorkából - rózsaszín páncélzat képződött. A másik, kinek eredete ismeretlen volt, egy tucatnyi csokoládé madarat idézett meg, melyek késlekedés nélkül Alerion felé röppentek. A férfi kétségbeesve próbálta elhessegetni a teremtményeket, ám mire éppen megszabadult volna tőlük, megérkezett a fegyvermágus is. A rúnalovag lándzsájával hárította a csapásokat, nem sok ideje volt arra, hogy ő maga is támadásba lendüljön.
- A végtagjaikat, Lotharing! - hallotta a professzor hangját valahonnan. Nem az elméjében volt, valószínűleg valamilyen hang-közvetítő lakrimát használt. Alerion felmordulva Erednay közbeszólásán, dühösen előre rúgott. Talpa gyomorszájon találta ellenfelét, aki ennek hatására egy pillanatra lassított támadásain, így lehetőséget biztosítva a férfi lándzsájának arra, hogy bevigyen egy találatot. A cukorka páncél azonban még tartott, és közel sem tűnt olyan egyszerűnek a végtag eltávolítása, mint ahogy azt a professzor gondolta. Alerion, gondolatban újra megköszönte apjának ezt a fantasztikus lehetőséget, és dühét harci energiába fordítva folytassa az ellentámadását. Nagyon örült annak, hogy tanulmányai során nem csak a sebesség mágiára koncentrált, hanem még telekinézist is tanult, így volt más fegyvere is, nem csak a lándzsa, melyet szorongatott. Jobb karjával alátámasztva a szálfegyvert, egykezes harcmodorra váltott, míg bal kezével a páncélos felé indított egy színtiszta mágikus erőlökést. A csokiklón a becsapódástól hátratántorodott, és egy taktikusan elhelyezett székben elbotlott, így némi lehetőséget adva Alerionnak arra, hogy a másikkal foglalkozzon.
- Te jössz, madárka! - morogta, ahogy felé fordította tekintetét. A csokoládé mágus azonban nem tétovázott, egy tejkaramella folyamot idézett a férfi lába alá, aki két lépés után már érezte, hogy egyre nehezebben mozog, és képtelen előrébb haladni.
- Azt már nem! - kiáltotta dühösen, és egy újabb erőlökettel megcélozta ellenfelét, aki ugyan megpróbált kitérni előle, túl lassan reagált, és vállával egyenest a támadásba fordult. Ennek eredményeképp, Erednay nagy örömére, a csokoládéklón elvesztette egyik végtagját, mely élettelenül hullott alá a labor hófehér padlójára.
A páncélos közben összeszedte magát, de Alerion még nem végzett vele. Sebesség mágiával felgyorsítva lábait immáron egyszerűbbnek bizonyult az édességfolyamból való szabadulás, és annak hála némileg egy rögtönzött kifutópályát is kapott. Diadalittasan rohamozta hát meg ellenfelét, akinek páncélzata már nem bírta a becsapódott ütés erejét, és a cukorka réteg végre felrepedezett, majd elporladt. Alerion egy gyors mágikus taszítással korábbi lakrimákkal védelmezett börtönébe helyezte a fegyvermágus klónt, és újra aktiválta azt, majd a karját éppen vállához illeszteni próbáló másolatot is megragadta, s elvégezte vele ugyanazt a műveletet.
Erednay vidáman tapsikolva tért vissza a szobába.
- Szép munka Lotharing! - gratulált lelkesen a professzor, elcsaklizva a csokoládékart, melyet a klón a földre ejtette, mikor a rúnamágus megragadta. Alerion azonban dühösen kitépte az öreg kezéből az édességet, és lendületesen leharapta néhány ujját.
- Ez tényleg k...va jó! - morogta, majd maga mögé hajította az értékes mintát, elindult az ajtó felé, és többet vissza sem nézett...

***

A három nő arca az ablaknak tapadt. Elképedve figyelték az utcán kibontakozó eseményeket, ahogy csokoládé-emberek zaklatnak hús-vér járókelőket, némelyiküket elragadva, másokat megtámadva. Egyik másik teremtmény még valami furcsa, cukor és édesség alapú mágiát is használt.
- Nem gondoljátok, hogy segítenünk kellene? - vetette fel Kurousagi.
- Alerion azt mondta, hogy ő fizeti a vacsit, és hogy nyugodtan kérjünk desszertet is. - vetett ellent Eclair.
- Úgy vélem, ha közbeavatkoznánk, csak útban lennénk a szolgálatot teljesítő rúnalovagoknak. - csatlakozott Atalanta is.
- Amúgy is megkívántam a csokit… - kezdett elcsábulni Kurousagi. - Az otthoni torta még várhat…
- Egyetértek. - zárta rövidre a témát Atalanta, és jelzett a pincérnek, hogy kérik a desszertet...

***

Pár óra múlva elcsendesedtek az utcák. Már csak néhány csokoládéklón randalírozott szabadon, és a Mágus Tanács értesítései szerint azok is legkésőbb másnak elérik élettartamuk végét. Úgy tűnt, Erednay professzor kutatása legalább néhány megnyugtató adatot hozott azoknak, akik a csokoládéklónok örök terrorjától tartottak. Öt megfáradt tekintetű mágus, és egy emberi mantikór ülte körbe a Soaring Gryphon konyhájának étkezőasztalát. Starwing időközben kitakarított, így hát teljes rend és nyugalom vette őket körbe. A figyelem középpontjában egy csokireszelékkel megszórt krémes csokoládétorta állt.
- Nem hiszem, hogy képes leszek ma még csokit enni… - nyögte fáradtan Nightyngale. Lényegében egy egész embernyi csokoládét befalt korábban.
- Nem hiszem, hogy valaha is eszek még olyan finom csokit, mint amit az étteremben adtak. - szomorkodott Kurousagi.
- Én lemaradtam a desszertről, úgyhogy igenis enni fogunk. - csapott az asztalra harciasan Alerion.
- Eredetileg is közösen akartuk elfogyasztani munkáknk gyümölcsét. - értett egyet Atalanta.
- Felvágjam? - ajánlotta Starwing, aki már a szája szélét nyalogatva készült az édes finomság bekebelezésére.
- Kérlek. - nyújtotta oda neki Eclair a tortaszeletelőt.
Starwing kötelességtudóan végezte munkáját, és mindenki elé oda készítette saját adagját.
- Jó étvágyat! - nyögött Nightyngale. Nem volt képe visszautasítani a süteményt, főleg nem azok után, amin a többieknek keresztül kellett mennie miatta. Mindenhonnan fáradt hangok válaszoltak, egyszerre mélyesztve desszertvillájukat a tortaszeletükbe. Aztán bekapták. AZ elsőre ínycsiklandozó falatok azonban a földre köpve végezték. Furcsa metamorfózisba kezdtek, növekedtek, s lassan alakot öltöttek.
- A tortareszelék! - kiáltott fel Atalanta, kezébe harci kalapácsot idézve, mellyel azonnal elkezdte püfölni az előtte formálódó képmását.
- Ugye most vicceltek? - nyögte Nighty, aki egy serpenyőt akasztott le az edények közül, és a fegyvermágus példáját követve ő is lapítani kezdte leendő klónját. Starwing, immáron mantikór alakban már be is falta saját másolatát.
- Nem, nekem ez nem kell ma, csak aludni akarok! - hisztizett Eclair. Kurousagi csak sóhajtott, és ő is követte társainak példáját. Alerion pedig könnyeivel küzdve csatlakozott hozzájuk.

A szerelmesek ünnepe még korántsem ért véget...