Atsui és Gabriel - Nindra árnyai

Már jói ideje tervezem, hogy felutazom a hegyekbe, szülővárosomba körülnézni. Remélem, még egyben van a házunk, és nem hordtak el mindent a zsiványok, mert akármilyen álombéli kis porfészeknek is könyveltem el az emlékeim között, bizony nálunk is megvoltak az enyveskezűek. Szóval elérkezett a nap, amikor a terveimet az elméletről gyakorlatba építem át, és elindulok. Itthon már össze is pakoltam mindent egy nagyobb hátizsákba, hálózsák, az egyszerűbb fajtából, az alapvető tisztálkodási cikkeim, - amikre gyakorlatilag csak akkor lesz majd szükségem, amikor már odaértem Chantai-ba, odáig viszont hosszú lesz az utam. Era-ból nincs lehetőség egyből oda utazni vonaton, csupán a hegység lábánál elterülő kisebb faluba, Nindra-ba. Onnan nagyjából négynapi járóföld hegyi terepen. ~ Szép kis túra lesz, mit nem adnék egy varázserővel működő járműért. Fene a spórolós fajtámat, hogy a megkeresett aranyat tanulásba akarom befektetni később. Ja, és ha már itt vagyunk, Fene a mesterekbe, akik ilyen drágán tanítanak. ~ Egyébként nem, semmi bajom nem volt Xaundaras mesterrel, aki történetesen a maga morcos természetével nyomon követte a fejlődésemet, és mint majdnem minden Dragon Fang-es mágusnak, nekem is igyekezett egyengetni az utamat - Két „teringettét” között, persze. - Miután a garzonomból gyakorlatilag mindent összepakoltam a bútorokon kívül – aminek a felét se használtam – elindultam a Dragon Fang klánházba, hogy elbúcsúzzak a többiektől, és nem mellesleg, hogy elemózsiát vegyek az útra. Már jócskán dél után járt az idő.
Miután Sebastiantól elkértem az elégnek ítélt füstölt, szárított sonkát és kenyeret elpakolás közben jött oda hozzám a klánom másik három tagja, név szerint Mei, Meta, és Axel. Mióta az utóbbi kettő egy párt alkot rendesen jó rájuk nézni.
- Hova készülsz, Gab? – kérdezte Mei, miközben behúztam a zipzárt a táskámon.
- Chantaiba. A szülővárosomba.
- Pont karácsonykor? – szólt közbe Meta.
~Ejj, eszembe se jutott, hogy közeledik.~
- Pedig azért jöttünk ide, hogy elhívjunk Magnolia-ba, az egyik mágus partyt rendez a Fairy Tail-ből, és meghívtak minket is. – mondta Axel.
- Bocs, de már rég tervezem ezt az utazást, körül kéne már nézni a családi birtokon, és amint látjátok már el is készültem, szóval, bocsánat, de megyek. – próbálom őket meggyőzni egy mosollyal, aztán kezet fogtam Axellel, megöleltem a két lányt, és elindultam az állomásra. – Vigyázzatok magatokra! És Axel, rájuk is! – intettem vissza még az ajtóból.
A másfél órás zötykölődés alatt ügyesen elaludtam, de valami miatt a küldetések folyamán már gyakorlatilag berögződött az, hogy minden megállónál fel-felpislantok, így egy rövid szemdörzsölés után sikerült megállapítanom időben, hogy megérkeztem a célomhoz, és időm is volt lemászni a vonatról, hiszen itt újabb vagonokat csatoltak a szerelvényhez, amivel tovább indul a déli területek felé.
Nindra fél évvel ezelőtt egészen nyüzsgő kis falu volt méretéhez képest, az élelmiszer kereskedések virágoztak, hiszen ez volt az utolsó hely, ahol még lehetett élelmet szerezni ha az ember tovább indul a hegyekbe. Ehhez képest az utcák nem voltak túl népesek. Már éppen elbújni készült a nap. Elindultam a fogadó felé, amikor egy őr állított meg.
- Hé te! Új vagy erre?
- Olyasmi.
- Ha rám hallgatsz azonnal elmész a városból, vagy meghúzod magad az éjszakára, kijárási tilalom van.
- Tilalom? Miért?
- Inkább szedd a lábad! – mutatott a fogadó felé, én meg elindultam, mert még nem fűlött a fogam az induláshoz. ~Majd holnap reggel, ráérek.~ Majd belökve az ajtót egyenesen a pulthoz vettem az irányt, ahol szobát kértem az éjszakára, és közölték, már csak egy szoba van, ám dupla áron, mert két külön ágy van benne.
~Nagyszerű, egyedül, dupla szobát… kerítenem kéne valakit.~

Szokásomhoz híven hajnalban keltem, tél lévén azonban nem az első napsugarak köszöntöttek mikor kiléptem a még csendes utcára, hanem nyomasztó, éjszakai sötétség. Kezemet kitartva elkaptam néhány jókora hópelyhet, és közelebbről is megszemléltem. Nem tudom miért csináltam, hiszem láttam már életemben elég havat, most valahogy mégis búskomor lettem tőle. Ökölbe szorítottam kezem, karjaimat pedig összefontam mellkasom előtt és dideregve elindultam a klánház felé.

Az aulába belépve szinte lehengerelt az üresség, és a néma csend, ami fogadott. Csizmám hangosan kopogott, amint a pulthoz lépdeltem, céltalanul indultam el otthonról, és továbbra sem tudtam mit kezdjek magammal.
- Szép jó reggelt tündérmókusom! – Bob mester a pult mögötti falon át jelent meg és kiabálva üdvözölt, amire én majdnem szívrohamot kaptam. Ijedtemben hátraugrottam, és átestem a mögöttem lévő bárszéken. Hangos csattanással értem földet a hátamon, levegőért kapkodva ültem fel, és sajgó hátamra tapasztottam kezem.
- Jó reggelt mester. – nyögtem és felmásztam a sunyi székre, ami a padlóra küldött.
- Jól vagy drágám? – kérdezte a szokásos vigyorral, de aggódó tekintettel.
- Persze…semmiség. – feleltem mosolyt erőltetve arcomra, amikor Liz lépett be az ajtón és lelkesen köszöntött. Visszaköszöntem, majd a mellette álló hirdetőtáblára szállt tekintetem. Bob mester egy bögre forró teát nyomott kezembe, amivel persze rögtön leégettem a nyelvemet. Pár köhécselés után felálltam, és a tábla felé indultam. Szinte vártam mikor kapcsol le a mester, ilyenkor szokott ugyanis magához hívni valami jelentéktelen ruházati problémával, de meglepetésemre ezúttal minden akadály nélkül elértem a kis falacskát. Böngészni kezdtem a kirakott cetliket, és egy vörös színnel írt megbízáson meg is akadt a szemem. Kinyújtottam kezem, már majdnem letéptem, amikor..
- Mit csinálsz mókusom? – libbent mellém a mester. – Csak nem akarsz küldetésre menni, amikor nemsokára karácsony van? – döntöttem, nagyot sóhajtottam, és letéptem a papirkát egy gyors mozdulattal.
- Értem. – mondta komolyabb hangnemre váltva. – Akkor ezt vidd magaddal. – egy vastag, kapucnis köpenyt nyomott a kezembe. – Rega tegnap lett kész vele. Elég rejtélyes megbízás, ne hagyd, hogy meglepjenek. Vigyázz magadra, ha egyedül mész.
- Nem kell féltenie mester..és köszönöm a kabátot. – azzal elindultam a bejárat felé. – Karácsonyra visszaérek. – intettem és a lakásom felé vettem az irányt. Odaérve gyorsan összepakoltam néhány ruhát, némi élelmiszert, és pár szükséges holmit, majd az ajtóból még visszafordultam, és tekintetemmel végigfürkésztem kis otthonomat. ~ Nem töltök itt elég időt. ~ állapítottam meg magamban, aztán kisétáltam a pályaudvarra.

A jegypénztárnál hamar sorra kerültem, ami valószínűleg a korai időpontnak volt köszönhető.
- Hova?
- Tessék? Elnézést elbambultam. – szabadkoztam, mire a pénztáros nagyot sóhajtott, szemeivel pedig hatalmas kört írt le.
- Azt kérdeztem hova! Hova akar menni? Érti? – emelte meg a hangját, de úgy döntöttem nem hagyom magam felhúzni. Elővettem a kis cetlit, és újra átböngésztem.
- Nindra-ba kérek egy jegyet... – elmerengtem egy pillanatra, majd sóhajtottam, és folytattam. – oda-vissza legyen szíves. ~ Nem…ezúttal nem töltöm egyedül a karácsonyt. A mester számít a hazatértemre, nem okozhatok neki csalódást. ~ gondoltam, közben pedig kifizettem a jegyet, és nagyjából 20 perc várakozás után be is futott a vonatom.

Elmélázva bámultam az elsuhanó fehér tájat, nem voltam álmos, és szokásos unaloműző homokjátékaimhoz sem volt kedvem. Akinek ilyen szép karácsonyi emlékei vannak a családjával, annak büntetés minden nélkülük eltöltött ünnep. Ebben az időszakban általában igyekeztem túlélni, és inkább elvonultam olyan helyre, ahol egyedül lehettem, és nem kellett néznem a többiek boldog készülődését. A Blue Pegasusban azonban új családra leltem, ezért eldöntöttem, hogy idén nem a depresszió lesz a társam, hanem barátaim a klánból.

Néhány óra múlva meg is érkeztünk Nindra-ba, úgyhogy lepattantam a vagonról, és megtudakoltam merre van a legközelebbi fogadó. Az utazás mindig kifárasztott, és lelkesedésem sem volt túl nagy, ezért úgy döntöttem csak másnap indulok el kideríteni mi folyik ezen a környéken. A fogadó ajtajában jól megtermett őr ácsorgott és alaposan végigmért, mikor besurrantam mellette a helyiségbe. Lepakoltam egy bárszékre, s intettem a csaposnak.
- Mit hozhatok szép hölgy? - kérdezte.
- Egy pohár bort kérek, egy szobát, és némi információt. – soroltam magabiztosan, az Ovan barátomtól átvett flegma stílusban, amibe egészen belejöttem a vele töltött két küldetés alatt.
- Értem. – kissé meglepődött, termetem alapján valószínűleg nem erre számított. – A pohár bor, viszont szobánk már nincs üres. – egy poharat tett le elém a pultra, közben pedig láttam a szemében, hogy hazudik. – Miben állhatok még a rendelkezésedre szépségem? – kéjes vigyor ült ki arcára. ~ Na ezért nem szeretem a fogadókat… ~ bosszankodtam magamban.
- Fogja vissza magát, és inkább meséljen nekem ezekről az ijesztő árnyakról, és a ködről, ami miatt kijárási tilalom van. – mondtam közönyösen, mire visszahúzódott, és válaszra sem méltatva odament a közben két székkel arrébb a pultra könyöklő fiatal férfihoz. ~ Pofátlan idióta. ~ mérgelődtem magamban, és felháborodásomat csak fokozta, amikor egy kulcsot adott át látványosan a hapsinak. ~ Ilyen nincs. Mekkora egy paraszt… ~ éreztem, hogy eldurran az agyam.
- Hoppsz… - mondtam meglepetést szimulálva, miután poharam a pult mögött hangos reccsenéssel földet ért.
- Mégis mit képzelsz kislány? – feldühödött vadkanként ugrott vissza hozzám, vetett egy pillantást a földön szétrepült boros üvegdarabokra, aztán meglepetésszerűen akkorát lekevert, hogy leestem a székről. ~ Hogy lehet egy nap kétszer leesni a székről? ~ tettem fel magamban a helyzethez képest irreális kérdést, amikor hirtelen fémes hangra lettem figyelmes. Az imént érkezett férfi állt mellettem, kardot szegezve a pultosra. Feltápászkodtam, és csuklóját fogva lejjebb toltam kezét, amíg a kard hegye el nem érte a padlót.
- Maga nem hallotta, hogy a nőket nem illik bántani? – kérdeztem majd felemeltem jobb karom, és tenyerem a csapos felé fordítottam, ami előtt egy pillanat alatt előtűnt mágikus pecsétem, és a homok robbanásszerűen indult meg a pultos felé. Hasánál telibe találta, és berepítette a mögötte lévő polcok közé. - A vendégekkel nem szokás így bánni, főleg, ha épp a pénzüket akarják magának adni. Ugye?
- I..igen kisasszony! Elnézést! – felelte sűrű bólogatás közepette kidülledt szemekkel.
- Tehát van üres szobájuk?
- Az utolsót az úriembernek adtam. – kezével a kardos fickóra bökött. – De kétágyas szoba, esetleg felezhetnek. - Először néztem rá a fekete hajú, vörös ruhásra.
- Kifizetem a felét, ha neked is jó úgy. Egyébként szép kard. – mértem végig a csillogó fémet.

- Kell vagy nem? – szólt a hapsi ingerülten, amíg én magamban bosszankodtam a dupla pénz miatt, és még az is megfordult a fejemben, hogy most azonnal útnak indulok.
- Kiveszem. – szóltam, s a fickó átadta a kulcsot, én pedig azonnal azon kezdtem pörgetni az agytekervényeimet, hogy vajon mit találok otthon.
Gondolatmenetemet egy üvegpohár utolsó kiáltása szakította félbe, ami azon nyomban egy jobb helyre távozott.
- Mégis mit képzelsz kislány? - a fogadós fújt egy nagyot, közelebb lépett a lányhoz, aki elől a földre vetette magát a pohár, egy pillantást vetett a friss hullára, amiből itt-ott még folyt a bor-vér. Aztán a következő pillantással együtt lendült a keze is, egyenesen a lány arcába, és ha csak egy kicsit is törékenyebb lett volna a célpont, biztos, hogy „koccan” a pohárral a túlvilágon. Legalábbis kívülről ez jött le, tehát nekem se kellett több, a lány mellé álltam, majd a fogadósra emeltem a tekintetem:
- Ex-quip! Magic Sword! –suttogtam szóltam, és fémes csörgéssel simult a tenyerembe a markolat. Nyíl egyenesen a férfi torkához tartottam a fegyvert úgy, hogy amikor az nyelt egyet, az ádámcsutkája megérintette a kard lapjának hegyét. – Amikor utoljára jártam a faluban nem ilyen volt a vendégszeretet. – löktem oda neki, majd az éppen feltápászkodó lányra sandítottam le. Az egész terem zsongott előtte, most viszont megfagyott a levegő, mindenki ránk, hármunkra szögezte a tekintetét, majd mielőtt a légy zümmögése az agyamra ment a lány megmozdult a földön.
Szépen felállt, miközben vágott egy érdekes grimaszt, mintha már megesett volna vele ilyesmi. ~Azt hittem lent marad.~ Leporolta magát, és megfogta a csuklómat, majd lejjebb tolta a kezem, amiben a fegyvert tartottam.
- Maga nem hallotta, hogy a nőket nem illik bántani? – kezdte, majd jobbját egyenesen a hapsira emelte, mágikus pecsét villant a tenyere előtt, és villanásnyi sebességgel robbant a hapsi gyomrába egy jól megtermett dinnye méretű homokcsomó. Az persze egyenesen a polcok közé vágtatott, majd miután pár üveg landolt a fején a lány folytatta: - - A vendégekkel nem szokás így bánni, főleg, ha épp a pénzüket akarják magának adni. Ugye?
A delikvens bőszen bólogatott, majd bocsánatot kért a lánytól. ~Hm, talán nem kellett volna elővennem a kardot.~ Közben a fickó kifecsegte, hogy én vettem ki az utolsó szobát, és mellé azt is, hogy két ágyas. Már éppen meg akartam kérdezni a lánytól, hogy ha szobát keres nincs-e kedve kivenni a másik ágyat az én szobámból, amikor éppen ezt az ajánlatot javasolta a frissen szerzett barátunk is.
- Kifizetem a felét, ha neked is jó úgy. Egyébként szép kard. – sandított a kezemben lógó pengére.
- Éppen kérdezni akartam. Egyébként köszi. – szóltam, és elengedtem a markolatot, mire az villanásszerűen visszatért oda, ahonnan megidéztem. A lány ideadta nekem a pénz felét, majd elindultunk felfelé a lépcsőn a szobánkba.
Belépve a szobába átvillant az agyamon, hogy megérte a pénzét. A fogadós modorának egyenes ellentéte volt a berendezés. A két ágy mellett volt egy-egy éjjeli szekrény, szemben az ágyakkal egy-egy gardrób.~Na, oda sincs mit raknom.~ egy fotel a sarokban, mellette egy kis asztal, terítővel, és a közepén egy váza, néhány szál virággal.
- Azt hiszem, a lenti akciónk után nem esélytelen, hogy lesz még revansa. Úgyhogy, engedelmeddel kisajátítom az ajtó felőli ágyat, hogy közelebb legyek, ha netán be akarna jönni valaki. "Az ördög bizony nem alszik, ez a szemét mindig éber." – dobom le a táskámat az ágy mellé, majd leülök az ágyam szélére.

- Éppen kérdezni akartam. Egyébként köszi. – mondta, majd elengedte a markolatot, a kard pedig semmivé vált. ~ Nocsak..egy fegyvermágus? Talán segíthetne nekem, hátha úgy hamarabb hazakeveredek. ~ gondoltam, közben pedig előkapartam a pénzt és a kezébe nyomtam, aztán megcéloztuk a szobánkat. Az ajtón belépve kellemesen csalódtam, a lenti fogadtatás után, nem számítottam ilyen kulturált berendezésre. Két ágy, mellettük éjjeliszekrények és két gardrób, ami felesleges volt részemről, mert sosem szoktam kipakolni a cuccaimat táskámból, hátha sietősen kell távoznom.
- Azt hiszem, a lenti akciónk után nem esélytelen, hogy lesz még revansa. Úgyhogy, engedelmeddel kisajátítom az ajtó felőli ágyat, hogy közelebb legyek, ha netán be akarna jönni valaki. Az ördög bizony nem alszik, ez a szemét mindig éber. – mondta aztán lerogyott a szóban forgó ágyra.
- Felőlem…bár meg tudom védeni magam. Amúgy sem hiszem, hogy ujjat húznának két mágussal, főleg az iménti kis erőfitogtatás után. – mondtam és rádobtam táskám a rám maradt fekvő alkalmatosságra, aztán az ablakhoz léptem, kissé elhúztam a függönyt és letöröltem a párát az üvegről, hogy kilássak. Az utca teljesen kiürült, egy lelket sem lehetett már látni odakint, viszont egyre sűrűsödő köd hullott a városra, szürke lepedőként beterítve a környéket.
- Ez furcsa. – mondtam ki hangosan gondolataimat, elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül.

- Felőlem…bár meg tudom védeni magam. Amúgy sem hiszem, hogy ujjat húznának két mágussal, főleg az iménti kis erőfitogtatás után. - mondta, majd az ő cuccát ledobta az ágyára. Körbenézett, és jelentőségteljes pillantást vetett a gardróbra. ~Látom nem csak abban hasonlítunk, hogy meg tudjuk védeni magunkat.~
Ezután az ablakhoz lépdelt, elhúzta a függönyt, és tenyerével letörölte az ablakot.
- Ez furcsa. - szólt halkan, mintha csak magának mondta volna, csupán elfeledkezett arról, hogy nincs egyedül.
- Mi? - löktem el magam az ágytól, majd közelebb mentem, s kinyitottam egy másik ablakot.
Az utca teljesen kiürült, még az a pár ember is eltünedezett az utcáról, aki ott volt, nem beszélve az őrről, aki engem a fogadóba "zavart". Olyan sűrű köd telepedett az utcákra, hogy szinte harapni lehetett, és sorban aludtak ki a villanyok, gyertyák a házakban. Talán két perc elteltével már egyetlen ablakban sem égett semmilyen fényforrás, nálunk pedig mind az öt égő szórta kifelé a fényt az utcára.
- Mi lehet ez? - kérdeztem, majd a falon kopogás hallatszott.
- Idióták! Lekapcsolni a villanyt, és bukjatok le! - kiáltott át egy érces hangú férfi a szomszéd szobából.
A lány a falhoz sétált lekapcsolta a villanyt, majd sietősen vissza, majd lekuporodott mellém a falhoz az ablak alá. Tapogatózva mászott térden előrébb.
- Vigyázz, az asz- - kisebb koppanás jelezte, hogy a lány közelebbi ismerettséget kötött az asztallal. - -tal...
- Kussoljatok már el végre! - ismétlődött a kopogás.

- Mi? – pattant fel az ágyról szobatársam, és kinyitotta a másik ablakot, rögtön éreztem lábamon a betóduló jéghideg levegőt, de nem szóltam, hogy csukja be. - Mi lehet ez? – kérdezte, amikor a szomszédból hangosan átdörömbölt valaki a falon.
- Idióták! Lekapcsolni a villanyt, és bukjatok le! – kiabálta át dühösen, nekem sem kellett több, gyorsan a falhoz siettem, és leoltottam a lámpákat. ~ Remek…most nem látok semmit, hogy menjek így vissza? ~ mérgelődtem ezúttal magamban, és közben eszembe jutott a biztonságos megoldás. Négykézlábra ereszkedtem, és lassan elindultam a srác felé, legalábbis azt hittem, de sajnos az asztal közbeszólt. Megpróbált figyelmeztetni, de addigra én már vibráló homlokomat dörzsölgettem, és örültem, hogy legalább nem látta a bénázásomat.
- Kussoljatok már el végre! – újabb dübörgés, meg kiabálás. Sóhajtottam egyet, és lenyeltem a torkomban felfele törekvő fájdalmas nyöszörgést, közben még lassabban, hogy elkerüljem az újabb égést, odakúsztam a fiúhoz, és lehuppantam a fal tövében.
- Akkor azt hiszem ideje, hogy bemutatkozzak. Atsui Orestes a nevem, és a Blue Pegasus klán mágusa vagyok. – suttogtam, és próbáltam felülmúlni az előző asztalos „bemutatkozást”. - Egy küldetés hozott ebbe a városba. Te hogy kerültél ide?

- Akkor azt hiszem ideje, hogy bemutatkozzak. Atsui Orestes a nevem, és a Blue Pegasus klán mágusa vagyok. – suttogta a lány mellettem. - Egy küldetés hozott ebbe a városba. Te hogy kerültél ide?
- Gabriel van Chantai. Dragon Fang. – nyújtottam a kezem a hang irányába, aztán pár pillanat után eszembe jutott, hogy hiába várom, hogy megfogja akárki is, ugyanis tök sötét volt, még a hold sem világított be sápadt fényével, úgyhogy visszahúztam a kezem.
- Chantai? Mint a város itt a hegyekben? – kérdezte.
- Pontosan. A családom annak a városnak az őrgrófja… volt. „van Chantai” eredetileg annyit jelent, „Chantai-ból”. Hosszú sztori hogy hogyan kerültem a klánba, a lényeg, hogy fél év után először megyek haza megnézni, hogy hányadán állnak a dolgok.
Ismerkedésünket egy női sikoly szakította félbe, ami az utcáról hallatszott be. Az ablak miatt elég tompán, de elég volt ahhoz, hogy meghűljön bennem a vér.
- Te is hallottad?

- Gabriel van Chantai. Dragon Fang. – mutatkozott be, de a vaksötét miatt csak a hangját hallottam, testi kontaktusra esély sem volt. Neve ismerősen csengett, gyors kutakodásba kezdtem hát agyamban, és be is ugrott honnan.
- Chantai? Mint a város itt a hegyekben? – kérdeztem.
- Pontosan. A családom annak a városnak az őrgrófja… volt. „van Chantai” eredetileg annyit jelent, „Chantai-ból”. Hosszú sztori hogy hogyan kerültem a klánba, a lényeg, hogy fél év után először megyek haza megnézni, hogy hányadán állnak a dolgok. – felelte.
- Értem…tehát csak átutazóban vagy itt. – levegőt vettem, hogy folytassam, de vérfagyasztó női sikoly fojtotta belém a szót. Megborzongtam a hangtól, és Gabrielre néztem, legalábbis odafordítottam fejem, ahol lennie kellett.
- Te is hallottad? – kérdezte.
- Igen. – mondtam, és kitapogattam egyik karját, megragadtam, felálltam és magammal húztam az ajtó felé, ügyelve, hogy ezúttal kikerüljem az asztalt.
- Azt hiszem ez lesz a megbízásom. – közben kinyitottam az ajtót, de a lámpát nem kapcsoltam fel, szemem kezdett hozzászokni a sötéthez, és ha kimegyünk erre szükségem is lesz. Óvatosan, tapogatózva lementünk a lépcsőn, és a főbejárat felé vettük az irányt. Nagy faajtó állta utunkat, ami legalább 3 helyen be volt reteszelve. Beletelt néhány percbe, míg sikerült az összes zárat kinyitni, aztán habozás nélkül kitártuk az ajtót és az utcára rohantunk. Sajnos azonban ott az ablakból is látott üresség, és csend fogadott minket. Gabriel előhívta kardját, majd végigsétáltunk az utcán, szemünkkel végigfürkésztük az összes zugot, amit láthattunk, de nem találtunk semmit, és senkit.
- Azt hiszem jobb, ha most visszamegyünk. – mondta, én pedig egyetértően bólintottam.

A szobánkba visszaérve leültünk az egyik ágyra.
- Pontosan milyen megbízásról van szó? – kérdezte, miközben szeme megcsillant az égre visszatérő Hold fényében.
- Nos nem sokat tudok, csak annyit tüntettek fel, hogy éjjelente furcsa köd telepszik a városra, és eltűnnek emberek, akiket reggelre holtan találnak. Félek a holnap reggel is fájdalmas lesz. – leszegtem fejem egy pillanatra, sóhajtottam, aztán újra ránéztem. – Azt hiszem elkelne egy kis segítség. Tudom, hogy még nem ismerjük egymást, de…azt hiszem itt senki másra nem számíthatok. Hajlandó lennél segíteni nekem Gabriel van Chantai?

Igen. – mondta, majd megfogta egyik karomat, és elkezdett kifelé rángatni az ajtó felé. ~Elég lett volna annyit mondani, hogy menjek.~ - Azt hiszem, ez lesz a küldetésem. – közben kinyitotta az ajtót, már előre hunyorítottam, hogy ne vakítson el a fény, de nem kapcsolta fel a villanyt. Lementünk a földszintre, az ürességtől kongó teremben kinyitottuk a nagy tölgyfaajtót, és kilépdeltünk az utcára. Nyoma sem volt a sikoly forrásának, de még ha lett volna sem láttunk volna semmit. A köd akkora volt, hogy ha akartam volna neki tudtam volna támaszkodni és nem borultam volna fel.
- Ex-quip, Magic Sword. – szóltam, majd Atsui-val elindultunk az utcákon végig, bár az orrunkig sem láttunk, és csak a lépteink hangjából tudtuk, hogy a másik hol van. Az utca két szélén mentünk, és fülelve figyeltünk minden neszre, majd mikor az utolsó kis utca végén megálltunk. – Azt hiszem jobb, ha most visszamegyünk. – szóltam, majd elindultunk visszafelé, emlékezetből igyekeztünk visszatalálni, és a főutcára visszaérve a szél által csapkodott ablakra lettünk figyelmesek.
- Nem zártam be az ablakot. – csaptam a homlokomra. – De legalább tudjuk melyik a fogadó. – eltettem a kardot.
Felmentünk a szobába, majd leültünk az ablak melletti ágyra.
- Pontosan milyen megbízásról van szó? – kérdeztem, s lassan elúszott a köd, láthatóvá vált a hold.
- Nos, nem sokat tudok, csak annyit tüntettek fel, hogy éjjelente furcsa köd telepszik a városra, és eltűnnek emberek, akiket reggelre holtan találnak. Félek a holnap reggel is fájdalmas lesz. – sóhajtott egyet, majd folytatta: – Azt hiszem, elkelne egy kis segítség. Tudom, hogy még nem ismerjük egymást, de…azt hiszem, itt senki másra nem számíthatok. Hajlandó lennél segíteni nekem Gabriel van Chantai?
- Nos, hazudnék, ha azt mondanám nem keltette fel az érdeklődésemet a dolog, ráadásul elég közel van a városomhoz, kötelességemnek érzem, hogy utána járjak, mielőtt oda is elér ez, akármi is legyen. Segítek, mindennemű fizettség nélkül.
Közben mozgolódás hallatszott a másik szobából is, a folyosón felkapcsolták a villanyt.
- Azt hiszem, holnap körülszimatolhatunk. – szóltam, majd átvándoroltam az én ágyamra, ledobtam a fotelba a köpenyem és a láncingem, levettem a csizmám, és az ajtó felé fordulva nyakig húztam magamra a takarót. – Jóéjt.
A reggel nem ért váratlanul bennünket, alig aludtunk valamit. Részemről az izgalom miatt. Nagyon rejtélyes dolgok történnek itt, és az ilyen mindig is piszkálta a fantáziámat annak ellenére, hogy az igazat megvallva valamilyen szinten féltem is tőlük. A túlvilággal szemben nem sok hatalmunk van nekünk, mágusoknak, leszámítva a fekete mágiával foglalkozókat.
Felöltözve, megreggelizve kezdtük el kikérdezni a tegnap este szerzett legújabb barátunkat, aki elmondta, hogy hajnalban megtalálták a sikoly forrását alkotó nő tetemét. Az eddigi gyilkosságok „megszokott” módszerével csinálták ezt is: egyetlen, henger alakú hegyes tárgyal átszúrták a torkát. Kiderült, hogy az eddigi áldozatok a ravatal után mindig eltűntek, úgyhogy ezt a nőt már most, délelőtt el fogják temetni, nehogy hullarablók áldozata legyen.
Atsui-val karöltve elindultunk hát a temetőhöz…

- Nos, hazudnék, ha azt mondanám nem keltette fel az érdeklődésemet a dolog, ráadásul elég közel van a városomhoz, kötelességemnek érzem, hogy utána járjak, mielőtt oda is elér ez, akármi is legyen. Segítek, mindennemű fizetség nélkül. – bólintottam, majd az ajtó felé fordítottam fejem, ahol felkapcsolták a villanyt.
- Azt hiszem, holnap körülszimatolhatunk. – mondta, majd átment a saját ágyához. Becsuktam a még mindig nyitott szemként figyelő ablakot, utána levettem csizmámat, kivettem hajamból a gumit és összeborzoltam a türkizes hajtengert, aztán úgy ahogy voltam lefeküdtem, átgondoltam a nap történéseit, ahogy szoktam, és hamar mély álomba merültem.

A kései lefekvés ellenére ismét kivert az ágyból a hajnal. Gyorsan lezuhanyoztam forró vízben, felöltöztem, aztán lementünk megreggelizni a fogadóba, ahol rögtön faggatni kezdtük a pultost, aki ezúttal sokkal készségesebb volt. Elmondta, hogy a környéket éjjel megrázó női sikoly tulajdonosát reggel holtan találták a főtér közepén. Torkát egy hegyes, henger alakú tárggyal átszúrták, és ott hagyták elvérezni. ~ Borzasztó halál. Vajon ki képes ilyesmire? ~ gondoltam, miközben újabb fontos információra hívták fel a figyelmünket, miszerint a temetést azonnal, még a délelőtt folyamán megejtik, ugyanis a korábbi áldozatok mind eltűntek a ravatal után. Körülnéztünk a főtéren, hátha találunk valami gyanúsat, de a meglehetősen nagy, összefagyott vértócsán kívül nem volt ott semmi, ezért ahogy megcsendültek a harangok a templomtoronyban, elindultunk a temető felé.

Ott kisebb tömeg fogadott minket, pont a szertartás végére értünk oda. Feketébe öltözött, keservesen gyászoló emberek mindenütt..és egy..kislány. Hat éves forma lehetett, és szorosan fogta zokogástól rángatózó apjának kezét. Körbenézett az embereken, aztán a sírkőre fordította tekintetét, amibe már belevésték édesanyja nevét. Szemében a végtelen ártatlanság keveredett a teljes értetlenséggel. Még nem fogta fel, mi történt..el kell telnie pár napnak talán hétnek, hogy érezze szeretett anyja hiányát. Tekintetét ismét sétáltatni kezdte, és megtalálta az enyémet. Megfagytam, ahogy szemembe nézett…úgy éreztem tükörbe nézek. A szeme az én szemem volt, a fájdalma az én fájdalmam. A kép elmosódott, még éppen láttam, hogy elfordítja fejét. Hatalmas könnycseppek csordultak ki szememből, és mint erdő közepén a csermely, végigszaladtak arcomon, hogy államat elérve az avaron terüljenek szét. Nem igazán fogtam fel mi történt a következő pár percben, de megpróbáltam összeszedni magam, pislogtam egy pár nagyot, és láttam, hogy miközben a tömeg oszlani kezd, Gabriel a családdal beszélget. Nem szép ilyenkor zaklatni őket, de sajnos az idő szorított, minél több információval kellett felvértezni magunkat éjszakára. Tehetetlenül toporzékoltam, úgy gondoltam jobb, ha ebből most kimaradok. Pár perc társalgás után visszajött hozzám.
- Meg tudtál valamit? – kérdeztem, és gyorsan letöröltem arcomról a lassan rádermedő sós cseppeket.

A főtéren áthaladva csak a hatalmas, megfagyott vértócsát találtuk.
- Kíváncsi vagyok miért nem vették a fáradtságot feltakarítani. - szóltam, miközben megkondultak a harangok, így egyértelműen tudtuk merre kell mennünk. A temetőbe érve kicsit kínosan éreztem magam, ahogyan a talpig feketébe öltözött emberek között a bordó köpenyem szinte rikított. A temetés végére értünk oda csak, amikor elkezdett oszladozni a tömeg. Atsuval oldalt álltunk meg, és kívülről figyeltük az eseményeket, vártuk, míg a többség elmegy, és kettesben maradhatunk a férfivel és a kislánnyal, aki feltehetőleg a nő hozzátartozói. Amint az utolsó ember is elindult tőlük, elindultam, de Atsu nem mozdult.
- Jössz? - kérdeztem hátrafordulva, de remegő szemekkel állt, s bámult a kislányra. ~Inkább hagyom, és utána kérdezek rá.~

Odamentem a még mindig remegő férfihoz, aki éppen a könnyeit próbálta visszafogni.
- Üdvözletem. ~Még jó, hogy nem "Jó napot"-ot mondtam, ahogy terveztem...~ Lenne pár kérdésem, már, ha engedi. - szóltam, majd amikor a férfi intett, hogy mindjárt. Előszedte a zsebkendőjét, megtörölgette a könnyeit, kifújta az orrát.
- Mit akar? - kérdezte kisvártatva. Nem volt ellenséges, látszott rajta, hogy más körülmények között nem így kérdezné meg azt, hogy mit szeretnék kérdezni.
- A feleségével kapcsolatban, illetve a környékbeli furcsa dolgokkal kapcsolatban szeretnék megtudni egyet, s mást.
- Hagyjon engem békén! Mit képzel? - összehúzta a szemöldökét, és olyan szemekkel nézett rám, amikkel akár ölni lehetne.
- Nem akartam megbolygatni az emlékeit, vagy hasonló. Nem tiszteletlenségből kérdeztem. Mágusok vagyunk, szeretnénk az ügy végére járni.
- Mágusok mi? - fakadt ki a férfi. - Pont a maguk fajta miatt van ebben a helyzetben a falu! Menjenek innen, mielőtt meg nem lincselik itt magukat, elég bajt kevertek már a hókuszpókuszukkal...
- De uram...
A fickó megragadta a mellemen a ruhámat, és hátra lökött.
- Takarodjon a szemem elől! A feleségem meghalt, és nem képes békén hagyni?! Tűnjön el!
- Apa, mi az, hogy meghalni?
A kislány vékonyka hangja csengőként szólt az apja kiabálása mellett, és azonnal elszállt minden dühe. Láttam, hogy nem azért ilyen, mert ilyen akar lenni, hanem gyakorlatilag kikészült a felesége halálának hirtelenségétől. Úgyhogy bólintottam, megfordultam, és elindultam vissza Atsuhoz. Látszólag már összekapta magát, és azonnal kérdőre is vont:
- Megtudtál valamit?
- Semmit. Elküldött, ahogy hallhattad. - szóltam, majd elindultunk kifelé a temetőből, és újra a főtér felé vettük az irányt. Séta közben beszélgettünk, és abban maradtunk, hogy még napnyugta előtt kéne keresni valakit, akinek valami köze van az eltűntekhez. Esetleg, van túlélő. Bár utóbbit nem hiszem. Még azt sem tudjuk mi ölte meg a nőt, nem hogy azt, hogy miért. Lehetett egy sima nyílvessző is, amivel átlőtték a torkát, bár a két, nyilvánvalóan láb által szántott nyom a tócsa felé bizton azt mutatja, hogy valamiért odahúzták ahol hagyták. Jó lenne tudni, hogy harapásnyom vagy hasonló volt-e a tetemen, hogy kizárhatjuk-e a állatokat. Bár, milyen állat az, ami egyetlen szúrással végez a célpontjával, és mást nem is akar tőle?
A főtérre érve sem a vértócsának, sem pedig a két nyomnak nem volt hült helye sem.
Fura. Mindenesetre abban maradtunk, hogy a fogadóst tovább faggatjuk, hátha tud mondani valakit, akitől többet tudunk meg.

- Semmit. Elküldött, ahogy hallhattad. – mondta. ~ Ehh…ha hallottam volna, nem kérdezem. ~ gondoltam kissé bosszúsan, és elindultunk vissza a főtérre, hogy még egyszer megnézzük a tócsát, és a környékét. Míg odaértünk megbeszéltük, hogy tovább faggatjuk a fogadóst, esetleg később a családot is, hátha meg tudunk még valami érdekeset. Az biztos, hogy túlélőt nem fogunk találni, ha lenne már hallottunk volna róla. A térre beérve csalódottan láttuk, hogy a vértócsát feltakarították, sőt a mellette látott lábnyomokat is eltüntették, ezért visszatértünk szállásunkra.
- Mióta van kijárási tilalom? – kérdeztem a csapost.
- Körülbelül három hete. – felelte, miközben a tiszta poharakat törölgette.
- Hogy kezdődött? – folytattam a faggatózást.
- Nos..egy nap sötétedés után sűrű köd szállt a városra, de ez errefelé nem szokatlan jelenség, ezért nem is tulajdonítottunk neki jelentőséget. De másnap reggel a főtéren egy férfi holttestére bukkantunk. A szomszéd kovácsműhely tulaja volt. A nyakát átszúrták valamivel, és ott hagyták elvérezni. Azt gondoltuk, hogy valami rablóbanda jár a környéken, és gyanúnk igazolódni látszott, mikor a következő és az azt követő napon ugyanez történt. Polgárőrség lepte el éjszakára az utcákat, hátha sikerül nyakon csípni a könyörtelen gazfickókat, de a negyedik éjszaka…olyasmi történt, amivel mi egyszerű emberek már nem vehetjük fel a harcot. Négy vagy talán öt…lény…vagy nem is tudom hogyan hívhatnám őket. – szemében félelem tükröződött, de folytatta. – Élő halottak jelentek meg a főutcán, az erdő felől érkeztek. Erősek voltak, jóval erősebbek, mint egy ember lehetne, a szemükben pedig semmilyen értelem nem tükröződött. Ösztönből öltek, mégis úgy tűnt tudják miért jöttek. Két embert magukkal ragadtak a halálba, aztán visszahúzódtak az erdőbe. A testeket felravataloztuk, de mint már korábban is említettem, egytől egyig eltűntek még mielőtt elföldelhettük volna őket. Azóta kijárási tilalom van sötétedés után, mindenki bezárkózik, és meghúzza magát, de még így is van, hogy valaki kint marad az utcán. Valószínűleg minden éjjel jönnek, de már az ablakon sem merünk kinézni, a ködtől úgysem látnánk semmit.
- Értem. – mondtam, és kérdőn néztem Gabrielre, hátha ő is kíváncsi valamire.

Amint belökjük az ajtót csend ül a teremre, és amikor a pult felé indulunk, két fickó azonnal felugrik a székekről. Sunyi mosollyal nyugtázom, hogy valamire csak jó volt a tegnap esti előadásunk, annál is inkább, hogy a pultos fickó mindenkit otthagyva dobja a vállára a törlőrongyot, és széles mosollyal áll elénk.
- Adhatok valamit?
- Ja, infót. - szólok röviden, majd hagyom, hogy Atsu átvegye az irányítást.
A lány megköszörülte a torkát, aztán bele is csapott.
- Mióta van kijárási tilalom?
- Körülbelül három hete. - felelte, miközben elkezdte a vállára csapott ronggyal a poharak törölgetését.
- Hogy kezdődött?
- Nos..egy nap sötétedés után sűrű köd szállt a városra, de ez errefelé nem szokatlan jelenség, ezért nem is tulajdonítottunk neki jelentőséget. De másnap reggel a főtéren egy férfi holttestére bukkantunk. A szomszéd kovácsműhely tulaja volt. A nyakát átszúrták valamivel, és ott hagyták elvérezni. Azt gondoltuk, hogy valami rablóbanda jár a környéken, és gyanúnk igazolódni látszott, mikor a következő és az azt követő napon ugyanez történt. Polgárőrség lepte el éjszakára az utcákat, hátha sikerül nyakon csípni a könyörtelen gazfickókat, de a negyedik éjszaka…olyasmi történt, amivel mi egyszerű emberek már nem vehetjük fel a harcot. Négy vagy talán öt…lény…vagy nem is tudom hogyan hívhatnám őket.
Közben elkezdtem számolgatni a tiszta poharakat, és óhatatlanul is megpróbáltam elgondolkodni azon, hogy ezt vajon csak azért csinálja, mert fél tőlünk, vagy amúgy is tiszta poharakból iszunk? Erre most be kellett fejeznem a számolgatást, mert a remegő kezeiből letette a poharat inkább, mintsem összetörje. Felnézett a lányra, ide-oda kapdosta a szemeit, látszott, hogy abba is beleborzong, hogy feleleveníti a történteket. Aztán folytatta:
– Élő halottak jelentek meg a főutcán, az erdő felől érkeztek. Erősek voltak, jóval erősebbek, mint egy ember lehetne, a szemükben pedig semmilyen értelem nem tükröződött. Ösztönből öltek, mégis úgy tűnt tudják miért jöttek. Két embert magukkal ragadtak a halálba, aztán visszahúzódtak az erdőbe. A testeket felravataloztuk, de mint már korábban is említettem, egytől egyig eltűntek még mielőtt elföldelhettük volna őket. Azóta kijárási tilalom van sötétedés után, mindenki bezárkózik, és meghúzza magát, de még így is van, hogy valaki kint marad az utcán. Valószínűleg minden éjjel jönnek, de már az ablakon sem merünk kinézni, a ködtől úgysem látnánk semmit.
- Értem. - szólt Atsu, majd jelentőségteljesen rám nézett, mintha már hallottam volna a fejemben a "Akarsz-e kérdezni valamit?" kérdést.
- Tehát akkor semmi konkrét dolgot nem tudnak arról, hogy miért történnek a dolgok, ha jól veszem ki.
- Úgy van. - szólt a csapos, nyelt egyet, és rám nézett, majd letörölte az izzadtságot a homlokáról.
- Esetleg beszélni tudnak ezek a dögök? - kérdeztem, a kocsmáros nem kis meglepetésére, heves fejrázással nyugtázta: Nem tudja.
- Miért fontos ez? - nézett rám Atsu.
- Talán meg lehetne kérdezni őket, miért gyilkolnak. - vigyorodtam el, mire Atsu feje mellett megjelent egy mangacsepp. - Viccet félretéve, talán tényleg el lehetne kapni egyet, és kifaggatni.
- Khm, mint mondtam, csak az ösztön az, ami megvan bennük.
- Meglátjuk. - csaptam össze a kezem, és elindultam az ajtó felé, Atsu pedig követett. - A helyünk pedig, amíg itt vagyunk szent, és sérthetetlen. - szóltam vissza a két székre mutatva a pult előtt. - Értve?
Heves bólogatás után újra az utcára sétáltunk.
- Mit akarsz? - kérdezte Atsu aggodalmasan.
- Bulira vagyunk hivatalosak. Hullajó lesz. Ottalvós, benne vagy?

- Tehát akkor semmi konkrét dolgot nem tudnak arról, hogy miért történnek a dolgok, ha jól veszem ki. – fejtegette újdonsült társam az imént hallottakat.
- Úgy van. – felelte a csapos, majd ugyanazzal a ronggyal, amivel az előbb még a poharakat törölgette, letörölte a homlokáról az izzadságot, nem kis döbbenetemre. ~ Na itt sem iszom többet pohárból. ~
- Esetleg beszélni tudnak ezek a dögök? – kérdezte Gabriel, mire a pultos heves fejrázással jelezte, hogy nem tudja a választ. ~Beszélő zombik? Mi van? ~
- Miért fontos ez? – fordultam felé, a legkevésbé sem álcázva döbbenetem.
- Talán meg lehetne kérdezni őket, miért gyilkolnak. – közölte vigyorogva, én pedig azt hittem menten megkezdem a tegnapi székleesés-rekordom megdöntését - Viccet félretéve, talán tényleg el lehetne kapni egyet, és kifaggatni.
- Khm, mint mondtam, csak az ösztön az, ami megvan bennük. – szólt közbe a pultos, és én sem tudtam elképzelni, milyen lehet egy beszédes zombi. ~ Beszédes zombi? ~ megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba.
- Meglátjuk. – összecsapta jókedvűen kezeit és elindult kifelé. - A helyünk pedig, amíg itt vagyunk szent, és sérthetetlen. – rábökött a két székre amiről épp felálltunk. - Értve?
A vendégek szófogadóan bólogattak, és szemükkel végig követtek minket, ahogy kimentünk.
- Mit akarsz? – kérdeztem enyhe aggodalommal hangomban.
- Bulira vagyunk hivatalosak. Hullajó lesz. Ottalvós, benne vagy? – kérdezte vigyorogva, és ismét kimentünk az utcára. ~ Érdekes humora van ennek a fiúnak. ~ gondoltam, közben pedig próbáltam vele tartani a lépést, de olyan energikusan lépdelt előre, hogy már szinte futnom kellett. ~ Nem igaz most meg hova siet ennyire? ~ gondoltam, majd hirtelen elkaptam karját és megállítottam.
- Ho-va mé-ész? – kérdeztem lihegve.
- Hát tulajdonképpen..nem tudom. – ismét vigyorra húzódott szája. ~ Vajon mi lelte? Lehet ivott valami agyserkentőt a kocsmában, csak nem vettem észre? ~
- Én éhes vagyok. Szerintem együnk valamit, aztán kimehetünk a temetőbe, hogy ott legyünk sötétedéskor. Gondolom arra indultál. – bólintott, és elindultunk egy kajáldát keresni. A közelben találtunk is egy kis kifőzdét, bementünk, elfoglaltunk egy asztalt, és böngészni kezdtük az étlapot. Mindenki elhallgatott és minket figyelt.
- Helló emberek! – szólt Gabriel mindenkinek, és közben idétlenül integetett jobb kezével.
- Mit hozhatok? – jelent meg mellettünk egy pincérféleség.
- Akkor én a ház specialitását kérem. – közölte Gabriel, én pedig kértem egy nagy tál makarónit. Nemsokára ki is hozták a teli tányérokat. Én rögtön nekiláttam a tésztának, Gab viszont furcsán bámulta az ananásszal megtömött hússzeletet…

Ahogy kirobbantunk az utcára, a földet fixírozva, vigyorogva szedtem magam előtt a távolságot, nem is figyelve arra, hogy Atsu esetleg lemaradt volna. Volt egy tervem. Illetve, egy gyanúm, hogy miért tünedeztek el a hullák a temetés előtt, de hitelességet kellett neki biztosítani, mielőtt valamit is építenék rá. A gyanú az volt, hogy talán az előző áldozatokért eljönnek azok, akik eltették őket láb alól.
- Hova mé-ész? - kérdezte Atsu, mire felocsúdtam. Amilyen gyorsan forogtak a fogaskerekek az agyamban, olyan gyorsan szedtem a lábaimat is.
- Hát tulajdonképpen..nem tudom. - válaszoltam, és önkéntelenül is vigyorra húztam a számat, már gyakorlatilag zavarba jöttem, és a tarkómat kezdtem el vakarni jobb kezemmel.
- Én éhes vagyok. Szerintem együnk valamit, aztán kimehetünk a temetőbe, hogy ott legyünk sötétedéskor. Gondolom arra indultál.
~Eh? Női megérzés, vagy önkívületemben kimondtam volna?~ Lényegtelen volt, megvontam a vállam, és elindultunk keresni egy éttermet, vagy valamit, ahol halott állatot tesznek a tányérra, hogy a megfáradt ember kiélje kannibalizmusát. Találtunk egy kisebb helyet, ahova betértünk, és leültünk egy szimpatikus asztalhoz, Böngészni kezdtük az étlapot, és feltűnt, hogy az egész hely minket figyel, senki nem szólt egy átkozott szót sem. ~Azt hiszem ide is elért a hírünk a fogadóból.~
- Helló emberek! - emeltem magasra a kezemet, és próbáltam biztató arcot vágni, de nem nagyon jöhetett össze, hiszen mindenki húzott egyet a vállán, aztán visszafordult az asztalához, és ettek, beszélgettek tovább. Legalább nem figyelnek.
- Mit hozhatok? - szólt a pincér.
- Akkor én a ház specialitásából kérek! - szóltam, majd határozottan letettem az asztal szélére az étlapot, partneremre néztem, aki egy makarónit kért ki. Kisvártatva elénk is kerültek a tálak, Atsu neki is ugrott a tészta elpusztításának, én pedig az államat kerestem az én kajám láttán.
Atsu jelentőségteljesen nézett fel rám, aztán valamit morgott az orra alatt, még amikor a szájából néhány szál makaróni lógott ki, nem értettem mit, de nagyjából sejtettem. Hogy miért nem kezdek neki.
- Széles e világon csak és kizárólag egyetlen dolog van, amit nem szeretek. Az ananászt. Erre mit ad a teremtő? Tele van tömve vele a húsom vele. - a lány jót nevetett rajtam, amint nekiestem a villával kiturkálni a gyümölcsdarabokat a tálam szélére. - Ne nézz rám így! - nézek rá. - A hegyekben a nyers csirkehúst is mehetettem, nem vagyok finnyás, egyszerűen nem szeretem. - miután végeztem a szelektálással nekiállhattam én is az evésnek, s az első pár falat után megkérdeztem: - Te, Atsu, milyen mágus is vagy? Azt láttam, hogy tudsz bánni a homokkal, mással is?
Miután megtudtam, úgy döntöttem inkább befejezzük az evést, és egy kevesebb füllel rendelkező helyen mondom majd el neki a tervet.

Az éttermet elhagyva az egyik padra ültem le azon az utcán, ami a temetőbe vezet. Megpaskoltam magam mellett a léceket, jelezve, hogy szeretném, ha leülne, hogy ne kelljen kiabálnom, ne hallja mindenki, csak akinek hallania kell.
- Nos, a gyanúm az, hogy a testeket valaki ellopja, feltételezhetően nem a falusiak közül való, hiszen őket sakkban tartják éjjelente, nappal meg nem hiszem, hogy van olyan őrült, aki megkockáztat egy hullarablást. Lényeg, hogy ha faluból kívüli csinálta, akkor nem tudhat a ma reggeli temetésről sem, így most éjjel is eljöhet, mit sem sejtve. És itt jövünk képbe mi. Amint ő szépen gyanútlanul besétál a temetőbe mi elkapjuk, leütjük, és majd ha biztonságba kerültünk kifaggatjuk. Ez lenne a terv könnyebbik fele. A nehezebbik az, hogy nem tudjuk mi jár-kel a faluban a köd alatt, és olyan sűrű, akár a tej. Tehát, sötétedéskor szolgálatba kéne állítanod a mágiád, mégpedig valami féle rejtekhelyeket csinálni vagy homokból, vagy kristályból, amibe ha megvan az emberünk - már ha emberről van szó - könnyen, gyorsan begubózhatunk, és le is zárhatjuk úgy, hogy feltűnés mentes legyen.
Miután megkérdezte, hogy miért pont mágiából csinálja a búvóhelyet, folytattam.
- Azért, mert a ködben semmit nem fogunk látni, amit egy mágus egyszer megteremt, míg létezik, tudja, érzi, hogy merre van. Így van? - hevesen bólogat. - És nem csak egy ilyen búvóhelyre lenne szükség, hiszen nem tudhatjuk, hogy nem éppen ezek a hulla akármik jönnek-e vissza a halottakért. Szóval a faluban két-három lyuk is kéne. Akkorák, amekkorákban elfér három ember. nem a kényelem az első, a biztonság, szóval inkább vastag legyen a fal, vagy ha homokból csinálod, akkor minél észrevehetetlenebb. Csak addig kell ott maradnunk, amíg a köd eloszlik, és előbújhatunk.

- Széles e világon csak és kizárólag egyetlen dolog van, amit nem szeretek. Az ananászt. Erre mit ad a teremtő? Tele van tömve vele a húsom. – kicsit megsajnáltam, a nevetést azonban nem tudtam visszafogni. - Ne nézz rám így! – fordult felém, s közben elkezdte kipöckölni a gyümölcsdarabokat a húsból, mire én még jobban elkezdtem nevetni.
- Ne haragudj! – próbáltam érhetően kinyögni, aztán nagy nehezen megnyugtattam magam, és abbahagytam a hahotázást. - Nem kinevettelek, csak....hát szóval...ahh mindegy. ~ Ebből már nem magyarázom ki magam. ~ tettem hozzá magamban.
- A hegyekben a nyers csirkehúst is megettem, nem vagyok finnyás, egyszerűen nem szeretem. – mondta, és kisvártatva befejezte a guberálást. - Te, Atsu, milyen mágus is vagy? Azt láttam, hogy tudsz bánni a homokkal, mással is? – kérdezte váratlanul, de végül is érthető volt az érdeklődése, hiszen ha harcra kerül a sor, nem árt, ha tisztában vagyunk egymás képességeivel.
- Nos, értek valamennyire a kristálymágiához is, de egyelőre csak az alapokat sajátítottam el. Tudom teremteni és formázni, akárcsak a homokot, de többel még sajnos nem szolgálhatok. – válaszoltam, ő pedig bólintott, és csendben elfogyasztottuk az ebédet.

Miután végeztünk, az étteremből egyenesen a temető felé vettük az irányt, de a kifelé vezető kis út szélén Gab hirtelen leült egy padra. Megtorpantam, és kérdőn néztem rá, mire megpaskolta maga mellett a faülőkét, én pedig odamentem és leültem mellé.
- Nos, a gyanúm az, hogy a testeket valaki ellopja, feltételezhetően nem a falusiak közül való, hiszen őket sakkban tartják éjjelente, nappal meg nem hiszem, hogy van olyan őrült, aki megkockáztat egy hullarablást. ~ Ez egyértelmű. ~ gondoltam, és helyeslően bólogattam. - Lényeg, hogy ha faluból kívüli csinálta, akkor nem tudhat a ma reggeli temetésről sem, így most éjjel is eljöhet, mit sem sejtve. És itt jövünk képbe mi. Amint ő szépen gyanútlanul besétál a temetőbe mi elkapjuk, leütjük, és majd ha biztonságba kerültünk kifaggatjuk. Ez lenne a terv könnyebbik fele. A nehezebbik az, hogy nem tudjuk mi jár-kel a faluban a köd alatt, és olyan sűrű, akár a tej. Tehát, sötétedéskor szolgálatba kéne állítanod a mágiád, mégpedig valami féle rejtekhelyeket csinálni vagy homokból, vagy kristályból, amibe ha megvan az emberünk - már ha emberről van szó - könnyen, gyorsan begubózhatunk, és le is zárhatjuk úgy, hogy feltűnés mentes legyen.
- Miért pont mágiával csináljam a búvóhelyet? – kérdeztem, és szinte ittam a szavait, hiszen úgy tűnt végre komolyan beszél.
- Azért, mert a ködben semmit nem fogunk látni, amit egy mágus egyszer megteremt, míg létezik, tudja, érzi, hogy merre van. Így van? – bólogattam, mint egy papagáj. - És nem csak egy ilyen búvóhelyre lenne szükség, hiszen nem tudhatjuk, hogy nem éppen ezek a hulla akármik jönnek-e vissza a halottakért. Szóval a faluban két-három lyuk is kéne. Akkorák, amekkorákban elfér három ember. nem a kényelem az első, a biztonság, szóval inkább vastag legyen a fal, vagy ha homokból csinálod, akkor minél észrevehetetlenebb. Csak addig kell ott maradnunk, amíg a köd eloszlik, és előbújhatunk.
- Világos. – helyeseltem, és újra átgondoltam, amit mondott. – Jó terv, remélem nem jön közbe semmi. – tudtam, hogy ez csak hiú ábránd, hiszen valójában fogalmunk sem volt mivel állunk szemben, ugyanakkor Gabriel találkozásunk óta először látszott megfontoltnak és határozottnak, éreztem, hogy bízhatok benne.
- Rendben, akkor jelöljük ki, hol legyenek a búvóhelyek. – mondtam, majd felálltunk és újra elindultunk a főtérre, ahol a közelgő sötétedésre való tekintettel már egyre kevesebb járókelő volt.

A teret körülölelő házak egyikéhez sétáltunk, ahonnan teljesen be lehetett látni a környéket, és a faltól nem messze megálltunk. Kezeimet kitártam magam előtt, éreztem, ahogy zsigereimen végigfutnak a mágikus energiák. Ragyogó türkiz fényű pecsétem szinte lámpaként izzott fel előttem, és a földön majd’ két méter átmérőjű kör alakban, csillogó, fehéres kristály jelent meg. Mivel a kristályt még nem ismertem ki annyira, mint a homokot, így minden erőmmel a varázslatra kellett koncentrálnom, és kicsit tovább is tartott, mint elsőre terveztem. A csillogó kör lassan emelkedni kezdett a földből, és nagyjából másfél méter magasan kupolaként bezáródott, akárcsak egy jégkockákból kirakott iglu, a tér közepe felé néző oldalán pedig apró lyuk tátongott, amin épphogy be tudott kúszni egy ember.
- Megfelel? – fordultam társam felé, miután kezeimet leengedve befejeztem a varázslatot. – Úgy gondolom nagyobbat nem érdemes csinálni, ebben két-három ember kényelmesen elfér. Viszont ebből kettőt órákig fenntartani…az sok varázserőmet elveszi. Remélem, harcra nem kerül sor, mert lehet nem igen tudnék segíteni.

- Világos. – szólt Atsu, amikor a terv végére értem.
- Nos, ennyi lett volna.
- Rendben, akkor jelöljük ki, hol legyenek a búvóhelyek. – szólt, majd felálltunk, és elindultunk a főtér felé. Feltűnő volt, hogy alig vannak az utcán, de végül is érthető volt, az éjszakai események után.
A tér szegélyét alkotó házsor egyik tagjához lépdeltünk, ami nagyjából minden utcától azonos távolságra volt, így belátható volt minden irányból. Atsu kitárta karjait, és hatalmas mágikus pecsét jelent meg a földön, amiből szépen lassan kristályok kezdtek kiemelkedni, majd igluvá épültek össze.
- Megfelel? – fordult felém. – Úgy gondolom nagyobbat nem érdemes csinálni, ebben két-három ember kényelmesen elfér. Viszont ebből kettőt órákig fenntartani… az sok varázserőmet elveszi. Remélem, harcra nem kerül sor, mert lehet, nem igen tudnék segíteni.
- Nekem megfelel, ha neked is. A másikat ne húzzuk fel előre, ki tudja, lesz-e elég időnk menekülni eddig. – szóltam, majd újból célba vettük a temetőt, mégpedig azon részét, ahol ma reggel a friss sír került megásásra.
Nem kicsit éreztem morbidnak a helyzetet, hogy sírok közt bújkálunk csak azért, hogy egy másik sírt lássunk kirabolni. Mindenesetre a cél szentesíti az eszközt, úgyhogy lenyeltem a békát. Néhány közeli bokorban ültünk le, helyeztük magunkat viszonylagos kényelembe, és vártuk, míg teljesen leszáll a sötétség, majd mire felkúszott a hold az égre már kivont karddal, harcra készen vártam a ködöt.
Innentől kezdve nem is kellett már olyan sokat várni, a köd még éppen csak szitálni kezdett, amikor hatalmas meglepetésben volt részünk; a sír felől mocorgást hallottunk. Önkéntelenül is közelebb hajoltunk, hogy lássuk, ha valami van ott, de semmit nem láttunk, és nem a köd miatt. Egyre hangosabbak voltak a hangok, mígnem a földtakaró egyszerűen beomlott.
- Most nem azért, de ez nem évek múltán szokott történni? Mármint, hogy a koporsó beszakad a föld súlya alatt. – susogok, szinte csak magam elé.
Rövid idő elteltével egy kéz emelkedett ki a sírból, és magával húzta felfelé a testet is. Talán egy perc múlva ott állt előttünk a nő, sáros, eredetileg fehér ruhájában, kócos, szintén iszapos hajjal, hulla-fehér bőrrel. ~Az angyalát, ez éppen ellopja magát.~ Vontatott lépteivel elindult kifelé a temetőből, és hála a sűrűsödő ködnek pár lépés megtétele után már nem is láttuk csak a körvonalát.
Atsura néztem, aki kérdőn figyelt engem, mintha félénken azt kérdezné: „Most mi legyen?” Egy pillanatig haboztam, aztán felálltam amilyen lassan csak tudtam, nehogy zajt csapjak, majd fejemmel intettem Atsunak.
- Követjük. Meglátjuk, mit akar. És ha külön kell válnunk, ne keressük egymást az éjszaka folyamán! Holnap reggel találkozunk a szobánkban!
A szűk utcák néptelenek voltak, és egyre közelebb kellett merészkednünk, ha nem akartuk szem elől téveszteni. Vontatott, remegő léptei még mindig a frászt hozták rám, és időnként végigszaladt a hideg a hátamon. ~Jóisten, egy hullát követünk.~ Egyszer csak megtorpant egy kisebb háznál, oldalra nézett, mintha ismerné az ajtót, majd vékonyka ujjaival átfogta a kilincset, és benyitott.
- Mi a francot akar?! – szóltam, majd megszaporáztuk a lépteinket, és a ház elé érve felismertem azt. – Ez a családja háza! – bementünk, majd a sáros lábnyomokat követve elértünk a kislány szobájába. Az anya ott állt az ágya mellett, a takaró tetejét fogta, és éppen közelebb hajolt a lányhoz. – ATSU! – ordítottam, mire a kislány felébredt, a nőt pedig egy homoktömeg vágta oldalba. A kislány szeme tele ment porral, és mögöttünk az apa is megérkezett.
- Mi ez a lárma? – szólt.
Némán megfogtam a kislány kezét, és kirántottam az ágyból, felkaptam az ölembe, és elindultam futás közben kifelé a folyosón visszafelé. Mögöttem hallottam Atsu és a férfi lépteit, pár lépéssel lemaradva. Megvártam a partnerem, majd futásnak indultunk a főtér felé, de pár lépéssel később megtorpantunk. Éktelen visítás közepette kirobbant az anya a ház ajtaján, és elindult felénk. Letettem a kislányt, közelebb ugrottam, és még a levegőben csapásra emeltem a fegyverem, remélve, hogy a fején eltalálva kettéhasíthatom a nőt, de túl gyors volt, és csak a markolattal találtam el a homlokát.
A feje beszakadt bár, de sokat nem ártottam neki. Megtapogatta a nyílt sebet, felvisított újból, és ismét támadást indított. Karmai megnőttek, olyan volt, mint egy nagyobb macska, ami vissza tudja őket húzni. Az első csapás elől elhajoltam, a másikat a karddal próbáltam hárítani, de túl nagyot ütött, kis híján felborultam. A mellének támasztva a lábamat elrúgtam magamtól, így szusszanásnyi időt nyertem.
- Atsu, fogd őket, és vidd a rejtekhelyre! – kiáltottam a lánynak, majd a kislányra néztem, aki könnyező szemmel bámult a nőre, aki egykoron az édesanyja volt. – Sajnálom, kölyök. – szóltam, majd újabb rohamot kellett kikerülnöm, egy újabb rúgással a hasba, sikerült is. A kislány elsírta magát.
Atsu hiába próbálta húzni a kezét, nem mozdult, zokogott. A nő felkelt, megrázta a fejét, és a lányra nézett, elindult felé, lassan lépésben. Kitárta a karját, mintha át akarná ölelni, mintha hívta volna magához. A kislány mélyen a szemébe nézett, és lépdelni kezdett felé. Megdermedten álltam, és néztem, ahogy már alig van köztük két méter. A nő térden állt, és fejét oldalra fordítva rám sandított, mintha vigyorogna. A lány érintés közelbe ért, a nő arca pedig eltorzult, ismét üvöltés szelte ketté a levegőt. ~Fenébe! Miért engedtük közel hozzá?!~ Egy újabb homoktömeg száguldott a nő feje irányába, telibe találva azt, így hanyatt borította a nőt.
~Mégegyszer nem követem el ezt a hibát.~ A lány kezét megmarkolva felrántottam az ölembe.
- Ez nem édesanyád. Ez nem szeret már senkit. Ez gonosz, menekülj! – ráztam. – Légy ügyes kislány, menj Atsui-val meg a papával. Értve vagyok?
- De te-
- Nincs de, menjetek! – szinte átdobtam Atsu ölébe a gyereket, és ismét az élőholt felé fordultam, miközben hallottam a lépteket mögöttem. – Azt hiszem, van egy elintézetlen ügyünk.
A nő megrázta magát, és a menekülő csapat felé indult volna, de mázlimnak hála, a kardom végével sikerült a combjába belevágni. – Én vagyok az ellenfeled, ide gyere! – üvöltöttem rá, és a másik kezemmel intettem.
Használt. Ismét engem vett célba. A szájából csorgott a nyál, arcán végigfolyt a vér, a homlokán tátongó sebből. Undorító látvány volt, és szerencsére a rothadó hús szaga még nem volt meg, különben lehet, felfordult volna a gyomrom. A karmaival csapott felém, ezek elől igyekeztem elhajolni, majd ismét támadást indítottam. Átlósan csaptam magam előtt, de elkerülte. Megismételtem a másik irányba a mozdulatot, de már nem is akart elhajolni, végigszántottam a mellkasát a kard hegyével. Lépés közben túl közel kerültem hozzá, nagyjából húsz centiről bámultam a bűzlő pofájába, amit harapásra nyitott.
A vállamat vette célba, és csupán a lélekjelenlétemnek köszönhető, hogy le tudtam rogyni a földre úgy, hogy ne kapjon el, de pontosan a térdével kerültem egy szintbe, amivel egy jól irányzott rúgással arcon talált. Oldalra fordulva gurultam a földön, ha jól számoltam legalább háromszor átfordulva. ~Iszonyatos ereje van.~ Nem tudom legyőzni, ez már biztos. Most már csak elég időt kéne nyernem Atsunak. ~Hogy ölsz meg egy olyat, aki már halott?~ Ismét inkább rúgásokkal próbáltam távol tartani magamtól, kisebb nagyobb sikerrel, mígnem sikerült egy kis, kamra méretű fa kunyhó falának rúgni.
- Itt az idő! – gondoltam, összeszedtem minden erőmet, jobbról balra suhintottam a karddal, a nő ösztönszerűen védekezett, de az acél könyörtelenül megszabadította a végtagoktól, a lendületet kihasználva körbefordultam a tengelyem körül, és két deszka illesztésénél a keresztvasig a gyomrába szúrtam a kardot. Elsuhant mellettem valami, ösztönszerűen lehajoltam. A köd túl sűrű lett ahhoz, hogy megállapítsam mi is az. Újabb, és újabb suhanás, centikre tőlem, majd egy el is talált az oldalamnál. Talán csont is tört. Nagyon fáj, de lehet, csak a láncing miatt volt ennyire kemény. Mindenesetre egyel se bírtam, nem hogy még eggyel.
Futásnak eredtem a házba, ahonnan kirángattuk a családot, berobbantam a férfi szobájába, bevágtam magam mögött az ajtót, és mindeközben csak remélni tudtam, hogy Atsuéknak elég időt nyertem. Háttal támasztottam be az ajtót, fújtattam párat, majd a ruhásszekrényhez léptem, odaborítottam az ajtó elé, majd az ágyat is keresztbe fordítottam, a földre ültem, és a barikádnak dőltem háttal.
Egy darabig még hallottam dübörgéseket, lépteket, suhanásokat, hörgéseket, de aztán mind szépen elült, a hold viszont nem látszott. Nem tudom, vajon a köd miatt, vagy időközben a felhők takarták el, mindenesetre az éjszakát itt töltöm.
- Uram, alvásra hajtom le fejem. Arra kérlek, tartsd meg a lelkem. És ha meg kell halnom mielőtt kelek, arra kérlek, tiéd legyen! – súgom magam elé az imát, amit még gyerekkoromban tanultam a hegyekben, miután kiirtották a családomat.

- Nekem megfelel, ha neked is. A másikat ne húzzuk fel előre, ki tudja, lesz-e elég időnk menekülni eddig. – mondta, majd ismét a temető felé vettük az irányt. A kis földút mellett hamar meg is jelentek a sírkövek, amik egyre sűrűbben nőttek ki a zavaros avarból. Kissé feszengtem, sosem szerettem a temetőket. A délelőtti temetésen frissen emelt sírkőtől pár méterre, egy bokorban letelepedtünk, és vártuk a ködöt, ami „szerencsére” nem váratott sokat magára. Nagyjából 10 perc alatt teljes sötétség borult a környékre, s nem sokkal utána a köd is elkezdett leszállni. Gabriel előhívta kardját, és tekintetünket a sírra szegeztük. Sírrablókat vártunk, de az élet ismét olyan meglepetést tartogatott, amire álmomban sem számítottam, bár az előzményeket tekintve talán kellett volna. A föld mocorogni kezdett a sírkő előtt, aztán egy pillanat múlva be is omlott. Gab suttogott valamit, de nem értettem mit, mert az események elvonták figyelmem. A tátongó lyukból egy véres, sáros kéz nyújtózkodott az ég felé, majd belemarkolt a földbe, és húzni kezdte maga után testét. Nem sokkal később már ott állt teljes „pompájában” a délelőtt elföldelt nő. Egykor fehér ruhája, most piszkos, barnás színt öltött, lábai és karjai tele voltak karcolásokkal, nyakán még mindig ott díszelgett a halálát okozó lyuk, amiből gennyes, földdel kevert váladék csurgott ki, akárcsak félig nyitva tartott száján. ~ Ilyen nincs…hogy a … ~ mereven bámultam, ahogy lassú, ügyetlen léptekkel elindul a temetőből kifelé vezető úton, s megborzongtam a látványtól, majd lassan Gabriel felé fordítottam fejem, akin hasonló döbbenetet fedeztem fel. ~ És most? ~ gondoltam, miközben kérdőn néztem rá. Ő óvatosan felállt, és biccentéssel jelezte, hogy kövessem példáját.
- Követjük. Meglátjuk, mit akar. És ha külön kell válnunk, ne keressük egymást az éjszaka folyamán! Holnap reggel találkozunk a szobánkban! – bólintottam, majd a nyomába eredtünk, lassan nehogy zajt csapjunk, de igen közel kellett hozzá merészkednünk, különben a fehérségben hamar szem elől tévesztettük volna.

A városba beérve néma csend, és üresség fogadott minket, szűk, kis utcákon haladtunk az immár cseppet sem halott nő nyomában, míg az meg nem torpant az egyik ház előtt. ~ Talán észrevett minket? ~ kirázott a hideg, és vártam mikor fordul hátra, de ehelyett szembe fordult a ház ajtajával, és vékony, hullafehér kezét a kilincsre fonta, majd benyitott.
- Mi a francot akar?! - kérdezte Gabriel, és rohamléptekben követtük a ház belsejébe. – Ez a családja háza! – mondta, mikor elértük a bejáratot, és én is rögtön felismertem. A sáros nyomokat követve a kislány szobájába jutottunk, ahol a „szörny” úgy tűnt épp lányát készül betakargatni. Ocsmány kezeivel a takaró tetejét fogta, szájából rá is csöppent némi váladék, és egyre közelebb hajolt a lányhoz.
– ATSU! – ordította Gabriel, s nekem sem kellett több, kezemet előrelendítettem, és ugyanazzal a lendülettel, egy termetes homokcsomó vágtatott a hulla oldalába, amitől azonnal nekicsapódott a falnak. A kislány felébredt, és szemét dörzsölgette, neki is jutott pár homokszem.
- Mi ez a lárma? – hátrafordultam, és láttam, hogy az apja áll az ajtóban értetlenkedve, közben Gabriel a kislánnyal az ölében kiviharzott mellettünk a szobából.
- Később megmagyarázom! Most jöjjön! – szóltam a férfinak, majd elkaptam karját, és futva indultam vele társam után. Az utcán értük be a kislányt szorító Gabrielt, majd a főtér felé vettük volna az irányt, de hamar megtorpantunk. Fülsüketítő visítást hallatva robbant ki az ajtón az anya, és hihetetlen tempóban indult meg felénk. Gabriel gondolkodás nélkül letette a lányt, és előhívta kardját. Feje fölé emelve várta, hogy lesújtson a nőre, de elszámította magát, és csak a markolattal találta el homlokát, ami azonnal betört. A halott nő érdeklődve megtapogatta a fején keletkezett rést, majd újabb dühös sikítással Gabrielre vetette magát. Öt centi hosszú karmaival próbálta megsebesíteni, és egyszer sikerült is betalálnia, amitől partnerem majdnem hátraesett, de végül sikerült elrúgnia magától. A férje elindult a harcolók felé, de kezét elkapva visszarántottam. A pillanatnyi szünetben Gabriel felém fordult:
- Atsu, fogd őket, és vidd a rejtekhelyre! – kiabált, aztán a síró kislányra nézett. – Sajnálom, kölyök. – mondta, és folytatták a dulakodást. Én közben megfogtam a kislány kezét, és húzni kezdtem, ő azonban lecövekelt, egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni. Halott anyja karjait kitárva elindult felé, majd letérdelt, mire a kislány togyogva közelíteni kezdett a szeretett ölelés reményében. Már majdnem odaért, amikor a nő Gabrielre nézett, aztán újabb visítás kíséretében eltorzult fejjel fordult vissza lányához. Tudtam, hogy ez fog történni, nem értettem miért vártam az utolsó pillanatig. Kezemből ismét homokköteg vágódott, ezúttal a nő arcába, amitől kis repülés után háttal vágódott a kőkockákból kirakott útra. Gabriel odaugrott és elkapta a kislányt.
- Ez nem édesanyád. Ez nem szeret már senkit. Ez gonosz, menekülj! Légy ügyes kislány, menj Atsui-val meg a papával. Értve vagyok? – rázta meg a lányt.
- De te..
- Nincs de, menjetek! – felém dobta az apró testet, majd egy jelentőségteljes pillantás vetettünk egymásra, s ő visszafordult ellenéhez, én pedig a kislánnyal a karomban futásnak eredtem az apjával.

Fejemet kiürítettem, igyekeztem nem azon rágódni mi lesz újdonsült barátommal, hanem arra koncentrálni, hogy biztonságba helyezzem az ártatlan családot. Teljes erőmből futottam a vélt úton, ami a főtérre vezetett, és halkan imát mormoltam, nehogy a nagy ködben valamiben fent akadjunk, de szavaimat valószínűleg senki nem hallgatta meg, vagy legalábbis figyelmen kívül hagyta. Hirtelen egy összeaszalódott, váladékozó sebekkel teli fej jelent meg előttem, ami már épp harapásra nyitotta száját, de a lendülettől már nem tudtam megállni, ezért inkább utolsó lépésemmel erősen elrúgtam magam a földtől, a kislányt pedig még jobban magamhoz szorítottam. Szinte letaroltam az élőhalottat, de megbotlottam és majdnem elestem, mikor meglepetésemre az apa elkapta karomat, és újra egyenesbe hozott.
- Köszönöm. – mondtam, és azonnal továbbiramodtunk, azonban a főtérre kiérve megtorpantam, majd rövid gondolkodás után rájöttem merre van az óvóhely.
- Erre! – szóltam a férfinak, de pár lépés után arcomba csapódott egy kéz, amitől oldalra elestem. A kislány kiesett ölemből, de rögtön felpattant és sikítva szaladt apja karjaiba. Kezemet vérző arcomra tapasztva feltápászkodtam, és a támadás irányába fordultam, ahonnan már repült is felém az újabb zombi. Elugrottam előle, majd derekamról lerántottam szeretett ostoromat, és hátulról felé csaptam. A fekete bőr kígyóként tekeredett a nyakára, magam felé rántottam, mire szembefordult velem. Tenyeremet a hasa elé tartottam:
- Sand Bullet! – kiáltottam, s homoklövedékeim közvetlen közelről csapódtak a hulla testébe, mire az felvisított, és összerogyott. Számítottam rá hogy ennyitől nem fog kidőlni, de amíg az apró lyukakat tapogatta testén nyertünk egy kis időt. Odaszaladtam védenceimhez, majd miután megbizonyosodtam, hogy épek, szememmel megkerestem a korábban épített bunkert. Két-három méternél messzebbre nem lehetett ellátni, de sajnos nem is volt rá szükség ugyanis a közeledő további három zombi már látótávolságon belül volt.
- Nem érjük el a bunkert. – mondtam magamnak, majd hátrálni kezdtem, és megszüntettem a varázslatot. Intettem a férfinak, hogy kövessen, mire ő ölébe kapta kislányát, és újra futásnak eredtünk. Nem tudtam mi tévők lehetnénk, hiszen a három szörnyeteg szorosan a nyomunkban volt. ~ Valamivel el kell terelni a figyelmüket, amíg felépítek egy új búvóhelyet. De hogyan csináljam? ~ zakatolt az agyam, és féltem, de ahogy ránéztem az életéért futó apára karjában egyetlen gyermekével, bátorság, és hit öntötte el testem. Hirtelen megálltam és szembefordultam a zombikkal, közben intettem neki, hogy fusson tovább. Kezeimet a fejem fölé emeltem és ököl nagyságú kristályokat formáztam, majd szélsebesen a rohanó holtak felé hajítottam. Egyet fejbe találtam, egy másikat pedig hasba, ezek azonnal padlót fogtak a harmadik azonban még mindig felém rohant. Hátrálni kezdtem, s láttam, hogy a férfi nem futott el, nem messze tőlem megállt.
- Crystal Magic!! – kiáltottam, s parancsomra egy szempillantás alatt kiemelkedett a földből az újabb kristály bunker. – Bújjanak be!! – ordítottam a férfinak, aki rögvest bevetette magát kislányával a kis nyíláson. Visszafordultam és azonnal rám vetette magát a hulla, aki közben utolért. Erőteljes kapálózásba kezdtem, ami meglepő módon hatékonynak tűnt, valahogy sikerült kimásznom alóla. Kúszva hátráltam az pedig négykézláb, vicsorogva közelített felém. Gennyes arca már csak húsz centire volt az enyémtől, amikor észrevette, hogy nem tud mozdulni. Lenézett a földre és visítani kezdett, amikor meglátta, hogy már derékig elsüllyedt a homokban. Felém kapott, de nem vártam meg, felpattantam, és beszaladtam a bunkerba, majd lezártam a kijáratot.

Pár percig csak bámultam a kristályfalat, és hangosan lihegtem. Kezeim még mindig remegtek a félelemtől, és el is fáradtam.
- Köszönjük. – mondta a férfi ölében tartva kislányát.
- Most már biztonságban vannak. – nyugtattam meg, és háttal nekidőltem a falnak. Nagyjából fél óra múlva mindketten elaludtak. Olyan békésen nyugodtak, mintha semmi sem történt volna. Mosolyogva néztem őket, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy fenntartsam a varázslatot, de közben fejemben motoszkált a gondolat, hogy vajon mi lehet most Gabriellel. ~ Remélem nem esett baja. Végül is én rángattam bele ebbe az őrületbe. ~ elhessegettem a negatív gondolatokat, és vártam, hogy reggel legyen.

A felkelő nap sugarai átölelték az arcomat, és ébredésre sarkalltak, én pedig eldőlve találtam magam a barikád előtt. Feltápászkodva a tegnap esti sérülésemhez nyúltam, felhúztam rajta a láncinget, és végigsimítottam. Szerencsémre csak a sodronyt ért ütés miatt éreztem akkorának az ütést. Még sajgott, meg néhány helyen felsértette a bőrömet, de semmi komoly nem volt.
Nagyjából a helyére forgattam az ágyat, és felállítottam a szekrényt, de a kilincs az elejéről menthetetlenül letört. ~Ez van, örüljenek, hogy megmentettük őket.~ Futott át az agyamon, amint kinyitottam az ajtót, és megláttam a karmolás nyomokat rajta, ekkor jutott eszembe Atsui. Remélem sikerült megmenekülnie. Elindultam kifelé a szűk folyosón, de az egyik ajtóból kilógó lábszáron megakadt a tekintetem. Óvatosan odalépkedtem, és benéztem.
Egy nő teste volt, már kihűlve, hamuszürke bőrén néhol foltok voltak, a valamikor fehér ruhája sáros és néhol véres volt. Hason feküdt, tekintetemet felfelé emelve láttam, hogy hiányzik két karja.
- Az anyját, ez az a nő, akivel tegnap nézeteltérésem támadt. – szóltam, majd gondolkodóba estem. Nem kéne itt hagynom, de lehet nem is lenne illő bevinni a város központjába. Végül döntöttem, visszamentem a szobába, leszedtem az ágyról a takarót meg a lepedőt, belecsavartam a testet, és a vállamra vettem, így indultam a fogadó felé. ~Vajon hogy maradt itt? Este egészen élőnek tűnt.~ gondolkodtam, miközben végigcammogtam az utcákon, amik feltűnően üresek voltak, remélem nem azért, mert egyedül i élő ember maradtam. A főtérre érkezve a temető felé fordultam, ahol a testet lefektettem a sírja mellé, és szóltam a temetőőrnek a dologról. ~Remélem, nem akar az éjszaka újra kirándulni.~
A fogadóhoz érve zsibajt hallottam bentről, így megnyugodtam, hogy nem vagyok egyedül. Benyitva meglepően csend támadt a teremben, intettem az embereknek, és elindultam felfelé a szobánkba, ahol a megbeszéltek szerint már várt rám Atsu.
- Huhh. Reméltem, hogy túlélted. – szóltam, miután bezártam magam mögött az ajtót.

- Csukd be a szemed Atsui. – Akira selymes hangjára sietve behunyom szemeim. Kuncogok, s akármilyen erősen is szorítom, szemhéjam derekasan küzd, én pedig engedek a kíváncsiság alattomos kis manóinak, és résnyire kinyitom szemem.
- Ne less. – figyelmeztet ugyan azon a kedves hangon, mire én rögtön engedelmeskedek, s újra szorosan behunyom szemem, aztán a biztonság kedvéért kezeimmel is eltakarom őket. Halkan dúdolni kezd egy dalt, ismerem, de a szöveg most nem jut eszembe. Hangját egyre közelebbről hallom.
- Hagyd abba Akira! Nem is tudsz énekelni! – vihogok, s minden vágyam, hogy folytassa a dúdolást.
- Most már kinyithatod. – kezeimet lassan elhúzom arcom elől, és nagyra nyitom szemeim. A hirtelen betóduló fény apróra húzza pupilláim, átadva a helyet tengerkék íriszeimnek. Egy pillanatra elvakít, de hamar kitisztul a kép, és meglátom a mosolygó Akirát, kezében egy jégből formázott torta. Megbűvölve nézem, miközben az Akira kezének apró mozdulataitól ezernyi színes szikrát szór arcunkra.
- Boldog 13. születésnapot Atsui. – kezével végigsimítja arcomat, s hatalmas puszit nyom homlokomra. Vigyorgok rá, jobb tenyeremet pedig vízszintesen számhoz emelem, s lágyan megfújom, amitől homokszemek tucatjai gördülnek át a jégtortára, lágyan beterítve azt. Aztán még egy gyors fújás, és Akira arca is megtelik a mágikus porral. Hangos nevetésben törünk ki, és nem tudom abbahagyni…fájó hasamat fogom, de még mindig nevetek, úgy tűnik ennek a boldog pillanatnak sosem lesz vége….
A kép halványodni kezd. A világ lassan fehérbe burkolózik.
- Kisasszony.. – távoli hang szólít..talán engem? Nem valószínű.. – Kisasszony. Ébredjen! – azt hiszem ez mégiscsak nekem szólhat. Érzek valamit az arcomon…talán egy kéz lehet. Igen, biztosan az.
- Atsui! Térj magadhoz! – egy kislány hangja. Tudom is melyik kislányé. – Térj magadhoz! – ismétli szinte könyörögve. Szemeimet lassan kinyitom, és visszatérek a valóságba…

Lassan felültem, és körbeforgattam a fejemet. Világos volt, már amennyire télen szokott. A kristálybunker eltűnt, pár ember körbeállt és engem figyelt. Jobb karomon átfonta kezeit a kislány, bal karomat pedig az apja ragadta meg kicsit határozottabban, és fölsegítettek. Nehezemre esett megállnom a lábaimon, éreztem, hogy testembe csak lassan tér vissza az erő, amit az egész éjszakás varázslás ellopott.
- Köszönöm. – mosolyt erőltettem arcomra, és elindultam a fogadó felé. Lábaim maguktól kezdtek működni, fejemben Gabriel hangja visszhangzott, mikor azt mondta reggel a szobánkban találkozunk. Segítségre volt szükségem, de nem kellett kérnem. Egészen a szoba ajtajáig kísértek.
- Nagyon köszönjük. – mondta az apa én pedig bólintottam, és magamra zártam az ajtót, mikor elmentek. Lerogytam az egyik ágyra, nem is figyeltem melyikre, szemeimet az ajtóra tapasztottam, és vártam. Nem tudom mennyi idő telhetett el, nekem egy évszázadnak tűnt, amikor a kilincs lassan lefelé fordult, és kitárult az ajtó.
- Huhh. Reméltem, hogy túlélted. – mondta Gabriel, majd bezárta az ajtót maga mögött.

- Én is örülök, hogy élsz még. – mondtam mosolyogva, miközben ő lerogyott mellém az ágyra, és fújt egyet.
- A család is megvan? – kérdezte, s szemeivel az arcomon éktelenkedő karmolás nyomokat fürkészte.
- Igen. Megúszták egy karcolás nélkül, ami a körülményeket tekintve azt hiszem kisebb fajta csoda. – mire mondatom végére értem, kopogtak az ajtón. Gab felállt, az ajtóhoz ballagott, és kinyitotta. Az apa és kislánya álltak ott.
- Bejöhetünk? – kérdezte a férfi, Gabriel pedig bólintott. A kislány odaszaladt hozzám, leült mellém és megfogta jobb kezem. Érintése szinte gyógyító erejű volt, máris sokkal jobban éreztem magam. Az apja is mellénk ült, Gab pedig a másik ágyon helyezkedett el.
- Uram. Megkérdezhetem, hogy a felesége mit keresett az utcán tegnap előtt éjszaka? – törtem meg a csendet.
- Nos. Pontosan erről szerettem volna beszélni magukkal. A feleségem mágus volt. Archív mágiával foglalkozott, és pár hete nyomozni kezdett a furcsa jelenségek, és halálesetek után. Sajnos jegyzetei nincsenek, mert mindent a mágiája segítségével archivált. Említett nekem egy talizmánt, ami a legendák szerint a hegy tetején van, egy kis szentélyben, és mágia őrzi, hogy senki ne vehesse el. Azt mondta a talizmánnak sötét ereje van. Megnöveli a birtoklója erejét, de egyúttal romlásba is taszítja. A jókat gonosszá teszi, a gonoszakat még könyörtelenebbé. A határtalan erő persze sok mindenkit megrészegített már, a talizmánt folyton ellopták fekete mágusok. Aztán a fehér mágusok visszaszerezték, de őket is megrontotta. Ördögi kör volt ez, ezért is zárták el végül mágiával. A feleségem elmélete szerint a védővarázst megtörték, és egy nekromanta mágus ellopta a talizmánt. Minél többet varázsol annál nagyobb lesz az ereje. De hogy mi lehet a célja, arra nem jött rá. Nem volt elég ideje. Talán valamiféle hadsereget akar magának a sok élőhalottal. Sajnos csak ennyit tudok.
- Értem. Köszönjük, hogy elmondta, ez nagy segítség. Van esetleg valami térképe, ami alapján megkereshetnénk a szentélyt a hegyen? – kérdeztem, miközben fejemben cikáztak a gondolatok a valószínűleg mindkettőnknél erősebb nekromanta mágusról, és a talizmán erejéről.

- Én is örülök, hogy élsz még. - szólt, s elindultam felé, majd lerogytam az ágyra.
- A család is jól van? - közben az arcán vizslattam a karmolásnyomokat, de nem akartam szóvá tenni.
- Igen. Megúszták egy karcolás nélkül, ami a körülményeket tekintve azt hiszem kisebb fajta csoda.
- Nem csoda az, inkább a te sikered. - szóltam, és elindultam az ajtó felé, amin az imént kopogtak. Kitárva az ajtót az apa, és a lány állt ott.
- Bejöhetünk? – kérdezte a férfi, mire néma biccentéssel jeleztem a választ, és a kislány már előre is szaladt, egyenesen Atsuhoz. Az apa is melléjük ült, én meg velük szemben, a másik ágy szélére ültem le.
- Uram, megkérdezhetem, hogy a felesége mit keresett az ucán tegnap előtt éjszaka? – szólt egyszer Atsu, amikor kezdett kínos lenni a csend, mire a fickó nyelve megeredt:
- Nos. Pontosan erről szerettem volna beszélni magukkal. A feleségem mágus volt. Archív mágiával foglalkozott, és pár hete nyomozni kezdett a furcsa jelenségek, és halálesetek után. Sajnos jegyzetei nincsenek, mert mindent a mágiája segítségével archivált. Említett nekem egy talizmánt, ami a legendák szerint a hegy tetején van, egy kis szentélyben, és mágia őrzi, hogy senki ne vehesse el. Azt mondta a talizmánnak sötét ereje van. Megnöveli a birtoklója erejét, de egyúttal romlásba is taszítja. A jókat gonosszá teszi, a gonoszakat még könyörtelenebbé. A határtalan erő persze sok mindenkit megrészegített már, a talizmánt folyton ellopták fekete mágusok. Aztán a fehér mágusok visszaszerezték, de őket is megrontotta. Ördögi kör volt ez, ezért is zárták el végül mágiával. A feleségem elmélete szerint a védővarázst megtörték, és egy nekromanta mágus ellopta a talizmánt. Minél többet varázsol annál nagyobb lesz az ereje. De hogy mi lehet a célja, arra nem jött rá. Nem volt elég ideje. Talán valamiféle hadsereget akar magának a sok élőhalottal. Sajnos csak ennyit tudok.
- Értem. Köszönjük, hogy elmondta, ez nagy segítség. Van esetleg valami térképe, ami alapján megkereshetnénk a szentélyt a hegyen?
- Ezzel csupán annyi probléma lenne, hogy odahaza van a térkép.
- Az nem probléma. – szóltam. – Jöjjön, mutassa meg, Atsui addig vigyáz a kislányra, ugye?
A társam biccent, és úgy néz ki, máris sikerült elfoglaltságot keríteni maguknak. Miután a fickó beleegyezett, elindultunk vissza a házuk felé. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, amint láttam az elszomorodott férfit. Végig lógatta a fejét, nem nézett a szemembe, csak ment előre, és végig néma csönd volt. Gondolkodott, látszott rajta, és eszembe jutott az én természetem is. Ha valami történik velem, én is gondolkodni kezdek, akkor is, ha nem kéne, és ilyenkor szoktak előjönni a gondok. Mert aki gondolkodik, problémát keres, és ha „jól” gondolkodik, talál is. Tudtam, hogy ki kéne zökkenteni az eszmefuttatásból, de nem tudtam mivel. Belegondolva nekem is sok lett volna, ha a feleségemet egy napon vesztem el, látom feltámadni, és vesztem el még egyszer.
- Igaz is. – törtem meg a csöndet, miközben már láttuk a kis házat. – A felesége tetemét reggel megtaláltam a ház előtt, valamiért nem vitték magukkal. Egy lepedőbe csavarva kivittem a temetőbe, javaslom, hamvasszák el!
A fickó első pár mondatomra figyelt is, majd újra lelógatta a fejét, és ha lehet, még szomorúbb lett. ~Gratulálok Gabriel, ügyes vagy…~ húztam a szám, de mindenképpen úgy éreztem, tudnia kell.
Végül is bekerültünk a kis házba, néhány könyv még a földön volt, és a kisszoba a feje tetejére állt, biztosan itt is kerestek engem a zombik. Egy hátsó szobához vezetett a férfi, ami elég keskeny volt, és rövid is. Szemben az ajtóval egy kis íróasztal volt, egy kétágú gyertyatartóval, két oldalt pedig végig egy-egy könyvespolc, tele könyvvel, tekercsekkel, lemerült lakrimákkal. A fickó keresett valamit a polcokon, turkált a poros holmik között, majd vigyázva kihúzott egy pergamentekercset.
- Tessék, azt hiszem ez lesz az. – szólt, s kiterítette az asztalra. – Állítólag itt található a szentély, de azt mondják, hogy nem mindenki láthatja. Ha rám hallgatnak, kelet felől közelítik a hegyoldalt, meredekebb a sziklafal, de nem kell vigyázni az állatokkal. - mutogatott a térképen.
- Állatokkal?
- Farkasok, medvék. Bár, azt mondják a vadászok, már régóta nem is láttak belőlük egyet sem, talán ezért vonult mindenki fentebb, Chantai felé. Mióta dúl ez a… nem is tudom, minek nevezzem, az állatok elmenekültek a környékről.
- Érthető, ha arra portyáznak. Lehet még egy kérdésem?
- Mondja.
- Akik először meghaltak… Volt valami közük a mágiához? Valami rendkívüli dolog nem volt velük kapcsolatban, mielőtt megtörtént a dolog?
- A kovácsunk, egy tanár, és egy könyvtáros volt az első áldozat, utána nagyon sokáig nem is volt semmi különös, nem történtek gyilkosságok. A feleségem valami ismeretlen fickóról beszélt, akivel folyton látja őket, és a gyilkosság előtt a férfi eltűnt. Többet nem tudok mondani, talán a fogadós igen, nála szállt meg a fickó.
~Ő lesz az emberünk.~
- Köszönöm, pont eleget mondott, most inkább menjünk vissza a fogadóba, ha nincs pénzük kivenni szobát, vagy nincs helyük, használják a mienket, nem probléma.
- De csak két ágy van.
- Akkor elviszem innen a kislány szobájából a matracot, meg pár takarót, már, ha nem bánja, és azon alszom. Atsu és a kislány szerintem ellesz egy ágyban, magáé az én ágyam.
- Hát… rendben.
- Akkor haladjunk. – szólok, majd összeszedve a holmit, elindulunk vissza a fogadóba, a kis, kamraszerű viskó mellett keresem a kezeket, amiket levágtam a nőről, de már nem voltak ott. Mondhatnám, hogy furcsa, de szinte biztosra veszem, hogy a kutyák vitték el… Sajnálatos, de már nincs mit tenni.

- Ezzel csupán annyi probléma lenne, hogy odahaza van a térkép.
- Az nem probléma. Jöjjön, mutassa meg, Atsui addig vigyáz a kislányra, ugye? – bólintással jeleztem társamnak, hogy elboldogulok, miközben a kislány már a sárkányt ábrázoló nyakláncomat piszkálta kis kezeivel. Az ajtó halk kattanással becsukódott, én pedig a kislányra fordítottam tekintetem.
- Tetszik? – kérdeztem mosolyogva, majd óvatosan leemeltem nyakamról a csillogó aranyláncot, s a lány felé nyújtottam.
- Mi ez? – kérdő szemekkel méregette a medált.
- Egy sárkány. A mesteremtől kaptam, amikor annyi idős voltam, mint most te. Azt mondta szerencsét hoz. Szívesen neked adom. – azt gondoltam soha nem tudnék megválni ettől az ékszertől. Túl sokat jelentett nekem. Most mégis gondolkodás nélkül odaadtam volna ennek a félárva kislánynak. Talán csak megsajnáltam. Akárhogy is önzetlenül adtam volna oda neki, és ha később eszembe jutna, tudnám, hogy jó helyen van. Ezen gondolkodva a lélegzetem is elállt, mikor a kislány mégis felém nyújtotta a láncot.
- Neked nagyobb szükséged van rá Atsui. - ártatlan tekintetét az enyémbe fúrta, s úgy éreztem, a lelkembe lát. Kissé értetlenül, de visszavettem az ékszert, és újra elhelyeztem nyakamon.
- Még nem is tudom a nevedet.
- Aayla vagyok.
- Szép neved van Aayla. És mivel üssük el az időt, amíg apuék odavannak? – megcirógattam arcát, mire ő cinkos mosollyal felpattant, s magára kapta éjfekete kabátomat, a tükörhöz szaladt, és illegetni kezdte magát. Nevetve figyeltem, ahogy különböző pózokat mutat be a ruhámban. Fejére hajtotta a csuklyát, de az lelógott egészen az orra hegyéig.
- Vannak barátaid? – kérdeztem mosolyogva, miközben előhúztam táskámból egy másik ruhát, s odaadtam Aayla-nak.
- Vannak, de most sokan elköltöztek azok miatt az árnyékok miatt, amik anyut is elvitték. – tovább illegett a tükör előtt, maga elé tartva az imént kapott kék-fekete selyemruhát. – Az iskola is bezárt egy időre.
- Na és akik elköltöztek hova mentek?
- A legtöbben fel, Chantai-ba, a többiek a környező falvakba, ahol rokonaik vannak.
- Ti miért nem mentetek?
- Mert anyu úgy gondolta jó nyomon jár, ezért nem akarta feladni a kutakodást. Ő azt akarta menjünk el apuval egy biztonságosabb helyre, de mi apuval úgy döntöttünk maradunk. – megállt és úgy tűnt elmerengett valamin, ezért jobbnak láttam gyorsan kizökkenteni.
- Na és mit szoktatok játszani a barátaiddal, mikor itt voltak? – a kizökkentés sikerült, Aayla ugyanis hirtelen kihúzta magát, mint akit felébresztettek, és mintha mi sem történt volna folytatta a képzeletbeli divatbemutatót.
- A legtöbbet bújócskázni szoktunk. Nekem az a kedvenc játékom. A főtéren szoktunk játszani, mert ott sok búvóhely van. Nekem is van egy nagyon jó, ami csak az enyém. Ott sosem találnak meg. De neked elmondom hol van, de csak akkor, ha nem mondod el senkinek. – csibészes mosollyal az arcán fordult felém.
- Nem mondom el senkinek, megígérem! – jobb kezemet szívemhez emelve vigyorogtam rá, ő pedig közelebb jött.
- Láttad a szökőkutat a téren? – bólintottam – Van benne egy titkos ajtó, amiről senki sem tud, csak én. Oda szoktam bebújni, és mindig én nyerek. - Pajkos nevetéssel visszalibbent a tükör elé, amikor ismét nyílt az ajtó, és Gabriel jött be egy matraccal a hóna alatt. Ledobta az egyik sarokba, majd felém fordult.
- Gyere Atsu! Azt hiszem, újra beszélnünk kell a kedvenc csaposoddal. – intett, én pedig felálltam, biccentéssel köszöntöttem Aayla apját, és társamat követve lementem a kocsmába, hogy ismét elfoglaljuk a Gab által korábban „kisajátított” két bárszéket.

- Gyere Atsu! Azt hiszem, újra beszélnünk kell a kedvenc csaposoddal. - intettem Atsunak, miután a sarokban ledobtam a matracot, a férfi pedig leült a lánya mellé. Kinyitottam előtte az ajtót, majd a lépcsőn indultunk lefelé.
- Hogy ment a kislánnyal? Elvoltatok?
- Aham, nem igazán különbözik más gyerekektől, és még nem érzi, hogy elment az anyja.
- Szerencsés. Mármint, úgy értem, hogy még kicsi. Még nem tudja, hogy mi történt, és így fog felnőni, jó ideig nem is fogja tudni milyen az, ha hiányzik az egyik szülő. - szóltam, majd leértünk az alsó szintre, a két székünk üres volt, ahogy azt elvártam, és miután leültünk, a pultos felöltötte a vigyorát, és pohártörölgetésbe fogott pontosan előttünk.
- Á, itt vannak az éjszaka hősei! - kiáltott nagyot. - Mivel szolgálhatok fiatalok? - vigyorgott.
- Először is, vigyort a farzsebbe, ha elmentünk előveheted. Másodszor, infoval.
- Kitalálhattam volna. - grimaszolt. - Most mégis miről?
- Ez az egész őrület három fickó halálával kezdődött, az egyetlen dolog, ami a hármat összeköti egy ismeretlen hapsi, aki magánál szállt meg, míg itt tartózkodott Nindrában. Erről tessék nekem csöpögtetni egy pár csepp infot, és boldog leszek!
- Nem tudok róla semmit, nem beszélt soha, csak a szobát kérte ki. A kovács, a tanárnő meg a könyvtáros időről időre feljött hozzá, és mindig a szobában beszéltek, semmit nem tudunk róla, vagy hogy miről beszéltek. Az egyik szobalány tudni vélte, hogy mágus, de lecske focska bagázs az, nem hiszem, hogy akármilyen valóságalapja lenne. Mondjuk, mindhárom áldozatnak voltak mágusi felmenői, talán ez érdekes lehet.
- Melyik szobában volt? Ide tudná adni a kulcsot?
- Persze. - akasztotta le a falról. - Tegnap estére üresedett meg, és még nem adtam ki, de lenne igény rá, úgyhogy legyenek gyorsak, és nem akarok még egyszer takarítani!
- Meglesz. - vette el Atsu a kulcsokat. - Mindent köszönünk.
~Igen, mindent, de utóbbi kérését nem tudom garantálni.~

- Á, itt vannak az éjszaka hősei! Mivel szolgálhatok fiatalok? – vette elő a csapos ismét idegesítő művigyorát.
- Először is, vigyort a farzsebbe, ha elmentünk előveheted. Másodszor, infoval. – oltotta el lelkesedését társam, amitől nekem húzódott vigyorra a szám.
- Kitalálhattam volna. – fanyalgott. - Most mégis miről?
- Ez az egész őrület három fickó halálával kezdődött, az egyetlen dolog, ami a hármat összeköti egy ismeretlen hapsi, aki magánál szállt meg, míg itt tartózkodott Nindrában. Erről tessék nekem csöpögtetni egy pár csepp infot, és boldog leszek! – Megnyerő a stílusa, azt meg kell hagyni.
- Nem tudok róla semmit, nem beszélt soha, csak a szobát kérte ki. A kovács, a tanárnő meg a könyvtáros időről időre feljött hozzá, és mindig a szobában beszéltek, semmit nem tudunk róla, vagy hogy miről beszéltek. Az egyik szobalány tudni vélte, hogy mágus, de lecske focska bagázs az, nem hiszem, hogy akármilyen valóságalapja lenne. Mondjuk, mindhárom áldozatnak voltak mágusi felmenői, talán ez érdekes lehet.
- Melyik szobában volt? Ide tudná adni a kulcsot? - kérdeztem
- Persze. – ezüst színű kulcscsomót akasztott le a falról. - Tegnap estére üresedett meg, és még nem adtam ki, de lenne igény rá, úgyhogy legyenek gyorsak, és nem akarok még egyszer takarítani!
- Meglesz. – kivettem kezéből a kulcsokat. - Mindent köszönünk.

Visszamentünk az emeletre, és megkerestük a kulcshoz tartozó szobát. A folyosó végén az utolsó ajtó volt az, lassan beleillesztettem a kulcsot, és elfordítottam. A zár kattanással jelezte, hogy szabad az út, lenyomtam hát a kilincset, és belöktem az ajtót. Az nyikorogva kinyílt, és egy teljesen átlagos, a miénkhez hasonló szoba tárult fel előttünk. Átléptem a küszöböt, besétáltam a szoba közepére, majd ott megálltam, és körülnéztem. Társam is mellém toppant, és a fejét forgatta. A helyiség teljesen üres volt, és patyolat tiszta, pont amire számítottam.
- Nem hinném, hogy itt bármit is találunk. Ha volt is olyan hanyag, hogy itt hagyott valamit, azt a takarításnál biztosan megtalálták volna. – mondtam, és közben az ágy melletti éjjeliszekrényhez léptem. Sorra kihúztam a fiókokat, amik persze mind üresek voltak. Benéztem az ágy alá, elhúztam a függönyt, aztán végigpásztáztam tekintetemmel a padlót, de sehol nem találtam semmit, ami egyáltalán nem lepett meg. Odafordultam Gabhoz, aki éppen becsukta a szekrényt. Rám nézett, és a fejét rázta. Kissé csalódottan, de kimentünk, bezártam az ajtót, és ismét a földszint felé vettük az irányt.
- Nos? Találtatok valamit? – kérdezte vigyorogva a csapos mikor a pulthoz léptünk, de Gab szigorú tekintetére, gyorsan letörölte azt arcáról.
- Igen. – feleltem a lehető legkomolyabb arccal, enyhe rémületet csempészve tekintetembe, és közelebb hajoltam a fickóhoz. – A szekrény mögött találtunk egy rejtett ajtót. Sikerült kinyitnunk, bár erős átkok védték, éés… - a pultos elkerekedett szemekkel bámult rám, látszott rajta, hogy nem sok kell a szívrohamhoz. Gondoltam ráteszek még egy lapáttal, jobb kezemben a hátam mögött egy kéz alakú kristályt formáztam, és maszatosan bevontam homokkal. Még közelebb hajoltam és vészjósló hangon suttogtam. – éés ezt találtuk! – előrántottam a „levágott kezet” és hadonászni kezdtem vele a csapos orra előtt, amire az hangos üvöltéssel, rémültem ugrott hátra, és lefejelte az egyik polcot. Elégedett vigyorral arcomon, megszüntettem a varázslatot, mire a rögtönzött kéz köddé vált tenyeremben. A kulcsot letettem a pultra, majd társamhoz fordultam.
- Felmehetnénk a hegyre megnézni azt a szentélyt, ha már van térképünk. Mit gondolsz?

Miután Atsu megkaparintotta a kulcsokat újra célba vettük a lépcsőket, jobban mondva az emeletet, ahova a kulcs szólt. Megkerestük a folyosó végén lévő utolsó ajtót jobbra, amit a kulcs társam kezében tágra nyitott. Az ajtó tágra nyílt, és betekintést engedett a szinte koppra ugyanolyan szobára, mint a mienk. ~Hát, azért jobb volt azt hinni, hogy a mienk különlegesebb.~ Atsu előre ment, és körülnézett a szoba közepén állva.
- Nem hinném, hogy itt bármit is találunk. Ha volt is olyan hanyag, hogy itt hagyott valamit, azt a takarításnál biztosan megtalálták volna – szólt, majd elindult tüzetesebben körülnézni. Igaza lehet, tökéletes tisztaság uralkodott az egész szobában.
Én kiszemeltem első áldozatomnak a szekrényt, ami pontosan a szoba közepén volt az egyik fal mellett. Szélesre tártam az ajtókat, és elkezdtem én is a vizsgálódást. Bal oldalt vállfák tárolására alkalmas rúd volt keresztben a szekrényben, jobb oldalt pedig öt fiók. A vállfákon semmi nem volt, úgyhogy azt a részt be is fejeztem egy pillantással, aztán sorban húztam ki a fiókokat lentről felfelé haladva. Az alsó kettő üres volt, a felső háromban törülközők, párna és paplanhuzatok voltak, szóval semmi különleges, amiből bármi nyomra akadnánk. Becsukva a szekrényt megfogtam a két szélét, és húzni kezdtem magam felé, majd amikor már jó tíz centit haladtam kifelé megálltam, és megkerültem, de mögötte sem volt semmi. Ezután újra visszatoltam a helyére, megfordultam, és Atsuval néztem szembe.
- Semmi. – szóltam, és ugyanezt olvastam ki a társam szeméből is, ahogy megrántotta a vállát. Kimentünk a szobából, és visszacsuktuk magunk mögött az ajtót, aztán lementünk a fogadóshoz. A férfi érdeklődő arccal fogadott minket, és engedtem Atsut beszélni, így is eleget riogattam már szegényt, meg a bandát a fogadóban, ő kedvesebb lehet vele, ráfér már.
Elméletem ott bukott meg, amikor Atsu elkezdte neki mesélni, hogy találtunk egy rejtett ajtót, és bár erős átkok védték, sikerült kinyitnunk, és erre a mondókára a fickó nem igazán reagált úgy, mint egy boldog óvodás a nyalóka látványára, és ezt tovább tetőzte a társam sutyiban teremtett kristálykeze, ami meglepő élethűséggel utánozta az emberi végtagot, még színében is, hiszen homokkal vonta be a kristályt. Amikor előkapta a háta mögül nagyot nevettem a fogadós ijedt fején, no meg azon, hogy hátraugrott, és lefejelte a polcot. ~Bátor ember vagy, mondhatom. Helytálló a következtetésem első találkozásunkról, amikor meg akarta ütni Atsut.~
- Felmehetnénk a hegyre megnézni azt a szentélyt, ha már van térképünk. Mit gondolsz? - szólt a lány miután letette a kulcsot az asztalra, és felém fordult.
- Rendben. – mondtam, majd csomagoltattunk némi élelmet az útra, elvégre nem tudni, hogy meddig leszünk, mindenesetre nem több napos túrára készültem, érdekes is lenne, hiszen nem hoztunk semmit a fejünk fölé. Oké, mondjuk Atsu tud bunkert csinálni.
A térképet követve elindultunk kifelé a faluból és meg is találtuk az ösvényt ami nem Chantai felé vezetett, hanem fel a hegyekbe. Valamikor régen volt erre egy bánya, nem tudom, hogy üzemel-e még, vagy csak a zombik miatt menekültek el a munkások, lényeg, hogy kitaposott úton indultunk el.
Már délre járt az idő, és még mindig úton voltunk, úgyhogy nem ültünk le enni, menet közben intéztük efféle szükségleteinket.
- Te, Atsu, miért lettél mágus? – kérdeztem, majd válasza után visszakérdezett ő is.
- Nos, végül is nem nagy titok. Már generációk óta vannak fegyvermágusok a családban, és jelenleg én vagyok az utolsó Chantai, legalábbis tudtommal, és tovább kell vinnem mind a nevet mind a hagyományt. Tehát, gyakorlatilag más jelölte ki nekem ezt az utat.
Tovább beszélgetve gyorsabban telt az idő, és valamikor délután kettőre oda is értünk a meredélyhez, amiről a tegnap esti nő férje mesélt. Jobbra látszott egy kisebb lanka, amin hosszabb idő alatt felérhetünk biztonságosabban, balra viszont volt egy meredély, amin valószínűleg hamarabb felértünk volna, de nem erősségem a mászás. Szerszámokkal még csak-csak, de így…
- Részemről a jobb oldali utat támogatom. – szóltam Atsunak. – De rajtad múlik.