Atsui és Gabriel - Nindra árnyai

- Rendben. – bólintott társam, majd a pultossal csomagoltattunk némi útravalót, és a térkép alapján elindultunk kifelé a faluból. Hamar rá is leltünk a hegyekbe vezető, kitaposott ösvényre. Gab elmondta, hogy volt errefelé egy bánya, arra vezet a kis utacska. Pihenő nélkül meneteltünk, de furcsamód nem éreztem a megterhelést, még az éjszakai virrasztás ellenére sem. Dél körül éreztük viszont, hogy ideje pótolni az elveszett energiákat, így menet közben befaltuk az elemózsiát.
- Te, Atsu, miért lettél mágus? – kérdezte társam, miközben betömtem az utolsó falatot is.
- Miért lettem mágus? Ezen még sosem gondolkodtam. Anyai ágon tulajdonképpen a családom minden tagja mágus volt. Akira, a mesterem, már egészen kicsi koromtól tanítgatott, és látszott, hogy fogékony is vagyok rá. Aztán anyám halála után magához vett, és komolyan elkezdett velem foglalkozni. Sokat mesélt nekem a céhekben mindenféle jó ügyekért küzdő máguscsaládtagokról, és úgy éreztem csak ez lehet az én utam. Azt hiszem ennyi. Na és te?
- Nos, végül is nem nagy titok. Már generációk óta vannak fegyvermágusok a családban, és jelenleg én vagyok az utolsó Chantai, legalábbis tudtommal, és tovább kell vinnem mind a nevet mind a hagyományt. Tehát, gyakorlatilag más jelölte ki nekem ezt az utat.
- Akkor nagyjából egy cipőben járunk. – mosolyogtam, és úgy elbeszéltük az időt, hogy szempillantás alatt a meredélynél találtuk magunkat. Jobbra lankás felfelé vezető ösvény, balra meredek sziklatömb.
- Részemről a jobb oldali utat támogatom. De rajtad múlik. – szólt Gab.
- Nos.. Jobbra a lassú, de biztos haladás, balra a gyors és biztos halál. Én is inkább jobbra tartanék. – feleltem vigyorogva, és elindultunk a megbeszélt úton.

Kellemes, sziklákkal övezett lankákon haladtunk jó ideig, zergéket megszégyenítő ügyességgel másztunk fel a kisebb sziklaormokon. Gab testi ereje kifejezetten hasznosnak bizonyult, mert termetem néha meggátolt a haladásban, de társam kisegített. Alig két óra múlva el is értük a térképen is jelölt hófödte kis platformra emlékeztető területet, ahonnan egy kisebb barlang is nyílt a sziklafalban. Óvatosan besétáltunk a barlangba, és azonnal szemünk elé tárult egy kisebb szökőkútra emlékeztető kőfaragvány. Lehajtottam fejemről a csuklyát, és odalépdeltem a vélt szentélyhez. Egy kőtál volt, amit egy egyszerű faragásokkal díszített kőoszlop tartott. Semmi különöset nem láttam rajta.
- Nézd Gab! Ott van valami írás. – szóltam társamnak, és a kőtál mögötti sziklafalra böktem. Odasétáltunk, és az írás láttán teljesen elszontyolodtam.


Álljon itt ez a kőtál azon mágusok emlékére, kik voltak oly bátrak, és a végsőkig küzdöttek, hogy békés világunkat megszabadítsák a gonosztól magától…a Talizmántól. Legyen ez az emlékmű zarándokhelye családjaiknak, és barátaiknak, és mindenkinek, akiért küzdöttek. Leljen lelkük üdvösségre, s örök békességre.


- Ez nem szentély, csak egy emlékhely. – fordultam Gabhoz egy nagy sóhajtás közepette. – Rengeteg időt elpazaroltunk. Mire visszaérünk a faluba már sötét lesz. – aggodalmaskodtam, és egyáltalán nem ok nélkül. Elindultunk hát kifelé..
- Várj csak. – megálltam és visszasiettem a tálhoz, majd tenyeremben formáltam két összefonódott hóvirágot, és óvatosan belereptettem a tálba. Visszasiettem barátomhoz, és lassan leereszkedtünk a lankákon, ahol nemrég még felfelé másztunk.

Lefelé kicsit gyorsabban haladtunk, de még óvatosabbak voltunk. Már kezdett sötétedni, amikor leértünk újra az ösvényre. Sietve indultunk vissza a faluba; fél óra múlva már majdhogynem futottunk, amikor Gab hirtelen megtorpant, jobb karját elém tartotta, én pedig belerohantam a lendülettől.
- Mi az? – kérdeztem, mikor visszanyertem egyensúlyom, és tekintetemmel arcát fürkésztem. Fejét jobbra fordította, úgy tűnt észrevett valamit. Én is odafordítottam fejem, és megrökönyödve láttam, hogy egy fekete köpenyes, sötét alak ácsorog a fák közt nem túl messze tőlünk. Fejét lehajtva mormolt valamit, s kezeit a föld felé tartotta, ahonnan sűrű, tejfehér köd kezdett a falu irányába áramlani…

Legnagyobb örömömre Atsui is azt szorgalmazta, hogy a jobb oldali lankásabb területen áthaladva menjünk fel a szentélynek látszó helyre, így nem kellett másznunk. Legutóbb mikor hasonló akadály állt elénk, akkor itt volt Meta, és csinált vascsákányokat, amivel könnyedén felmásztunk a sziklafalon, és most Meta a közelben sem volt, és hasonló eszköz sem, úgyhogy ez a variáció bukta lett volna. ~Atsu pedig még a székről is leesett, tuti, hogy itt is hasonló lett volna.~
Az utunk felfelé nem volt nehéz, néhol még állatokat is láttunk, ami meglehetősen furcsa volt a kislány apjának elmondása után, de mit lehet tenni? Néhol alacsonyabb sziklafalak voltak, amiknek nem tudom, hogy milyen céljuk volt, talán felosztották a földeket annak idején, és ez jelképezte a kerítést. Azért csak jelképezte, mert könnyedén fel tudtam ugrani a tetejére, úgyhogy sok védelemmel nem szolgálhatott. A hasonló halmokon Atsut rendre átsegítettem, és lassacskán meg is érkeztünk a szentélyhez. Egy kisebb emelvényre hasonlító helyre értünk, amit befedett a hó, innen pedig egy barlang nyílt a falba. Besétálva egy nagyobb kőből készült tálat találtunk, ami leginkább egy szökőkútra emlékeztetett, az oldalán valami féle faragvánnyal.
- Nézd Gab! Ott van valami írás. – szólt Atsu, miután levette a fejéről a csuklyát, és közelebb lépett, én követtem, és meglepetten vettem észre, hogy elrontotta a kedvét a látvány.
Álljon itt ez a kőtál azon mágusok emlékére, kik voltak oly bátrak, és a végsőkig küzdöttek, hogy békés világunkat megszabadítsák a gonosztól magától…a Talizmántól. Legyen ez az emlékmű zarándokhelye családjaiknak, és barátaiknak, és mindenkinek, akiért küzdöttek. Leljen lelkük üdvösségre, s örök békességre.
Hangosan olvasta, és ahogy haladt a szöveggel úgy lett egyre rosszabb kedve.
- Ez nem szentély, csak egy emlékhely. – fordult ide hozzám. - Rengeteg időt elpazaroltunk. Mire visszaérünk a faluba már sötét lesz.
- Nem volt az pazarlás. Legalább tudjuk, hogy mivel is állunk szemben. Ez a Talizmán valami ereklyének tűnik, ami felerősíti az ember mágikus erejét. Azt mondjuk, még jó lenne tudni, hogy ha jó emberek használják, akkor lesz-e valami különösebb bajuk tőle. Még hasznunkra válhat. Ne félj, minden oké lesz, ígérem. – próbáltam vígasztalni.
Visszaindultunk, de a bejárattól még visszaszaladt, azt hittem otthagyott valamit, aztán amikor megláttam a mágikus pecsétjét felvillanni egy rövid pillanatra rájöttem: valamit hagyott a tálban. Elmosolyodtam magamban, és megvártam, míg újra kijön, majd elindultunk vissza Nindrába. Szedtük a lábunkat, amilyen gyorsan tudtuk, hogy minél kevesebb ideig kelljen az éjszakában kóborolnunk. Nagyjából sejtettük, hogy merre is van az ösvény, amin ide érkeztünk, és nemsokára meg is találtuk, és igencsak nyújtott léptekkel haladtunk visszafelé, fél óra múlva már futottunk, amikor az erdő szélét elhagyva annak irányából laposan kúszott a falu felé a köd. A hold sápadt fénye tisztán megmutatta, hogy milyen alattomos módon görög lefelé a domboldalon. Felkeltette a figyelmemet, és elkezdtem visszafelé követni az eredetét.
Egy fickó lehajtott fejjel két kezét maga elé tartva, mindkét tenyerén tompa fényű, de jól látható mágikus pecsétből eresztette lefelé a völgyben lévő falu felé. Okos, de most lebukott. Megtorpantam, és kitártam magam mellé a jobb kezemet, hogy a társamat megállítsam. Ő belerohant a kezembe, és megbillent, de elkaptam a kezét, és segítettem neki megállni.
- Mi az? – kérdezte, én pedig a fickó felé intettem fejemmel.
- Az lesz a mi emberünk, a nyakamat rá. – szólok, és előveszem a kardom. – Egyedül van, kapjuk el!
Atsu csak bólintott egyet rövid csend után, és elindultunk a fickó felé. Igyekeztünk minél lentebb húzódni a földhöz, és minél kevesebb zajt csapni, a köpenyemet az út menti bokorra akasztottam, hogy azzal se legyen gondom, és minden mozgékonyságomra szükségem lehetett, nem tudni, hogy milyen erős mágussal lehet dolgunk, ha ilyen erős zombikat tudott csinálni a hullákból. Atsu végig kicsit lemaradva jött mögöttem, és egy idő után a fickó befejezte a köd eregetését. Összetette két kezét, és hangosan hallható parancsszavára morajlás verte fel a mögötte lévő erdő csöndjét. Mindketten megtorpantunk egy pillanatra, és gyakorlatilag lehasaltunk a földre. A kardomat igyekeztem takarni a hold fénye elől, nehogy lebuktasson a pengén megcsillanó fény, és figyeltünk.
A morajlás egyre hangosabb lett, majd csörtetésbe vágott át, ahogy az avart felverték mögötte, aztán megjelent az első zombi. Rohanva húzott el a fickó mellett, nem nézett semmit, a férfi arcán pedig megjelent valami furcsa, túlvilági mosoly. Újabb, és újabb elme nélküli zombi vágott ki az erdőből, összesen huszonhatot számoltam, majd amikor mind elveszett a ködben, és a hangjuk is kellően messzire ért tőlünk, a férfi megfordult, és mintha jól végezte volna dolgát, visszaindult az erdőbe. Ekkor a fejem fölött jókora homokgömb. Egyenesen a fickó háta felé tartott, és az megállt.
- Bone Wall. – dünnyögte, és mögötte a földből villámgyorsan egy két méter magas fal emelkedett fel, amiben megállt Atsu homokgömbje. Közben én egyre közelebb araszoltam, most már gyorsabban, és kevesebb elővigyázatossággal, mint eddig. A harc elkezdődött, és nem szabad hagynom, hogy Atsu legyen a célpontja.
Újabb két homokgömb száguldott a falba, remélve, hogy széttöri azt, de nem ért többet, mint az előző. Közelebb érve észrevettem, hogy a fal csak és kizárólag csontokból áll. A hideg is végigszaladt a hátamon, amikor rájöttem; egy ízig, vérig fekete mágussal van dolgunk. Soha nem szerettem a fajtájukat, még a Dragon Fang katakombarendszerébe se mentem még le ha nem volt muszáj. Hulladék tudománynak gondoltam, szó szerint. A férfi megérintette a falat, és újra mosolyra húzta a száját.
– Vertebra Whip. – Elrántotta a kezét a frissen emelt faltól, és egy csigolyákból álló korbács csattant a markába. A fal összedőlt, ő pedig Atsu felé kezdett rohanni. Ekkor felugrottam, és rohanni kezdtem, hogy elkapjam a fickót, mielőtt a társamhoz érne. Szerencsétlenségemre észrevett, és megtorpanva a korbáccsal felém csapott. A kardomat magam elé tartva hártottam, de a fegyver rátekeredett az enyémre. – Death Spike. – dünnyögte, és a csigolyák dárdává rendeződtek, kitekerve a kezemből a kardot, majd meglendítette, és elhajítva a két, immáron összeragadt fegyvert. – Rise of Dead! – kiáltott, és körbepakolt tíz élőhalott szolgával, akik a földből másztak elő, de csak álltak, bámultak rám
- Mit akartok? – uszította rám mind a tíz szolgáját valami iszonyatos röhögéssel.
A legelső élőholtat, ami közelért hozzám Atsu homoklövedéke találta oldalba, bordáit darabokra zúzva és messzire elrepítve azt, a következőnek én kaptam el a karját, és törtem le, majd az állkapcsát alulról markolva meg, lehajolva átlendítettem magam felett, hogy egy harmadikat is leteperjen, közben Atsu újabb és újabb szolgát terített le, de csak nem akartak elfogyni. A fickó tenyerében még mindig ott volt a mágikus pecsét, és folyamatosan pótolta az elhullókat.
- Gab! – kiáltott Atsu, mindkét kezét a földre téve, és fejével intve, hogy ugorjak onnan. Mindkét lábamat megfeszítve vetődtem a társam felé, és gurulva értem földet mellette. Gyorsan felpattanva láttam csak, hogy az összes élőhalott derékig a földbe süppedve kapálózik utánunk. A fickó csak intett egyet, és minden csontváz darabokra hullott, Atsu pedig megszüntette a futóhomokot alattuk.
- Ezek gyengébbek, mint azok, amiket igazi emberekből csinált, egy pillanat alatt porrá tudjuk zúzni őket. – szóltam. – És reményeim szerint, ha a fickót elkapjuk, az összesnek vége. – újra magamhoz szólítottam a kardomat, ami távolabb megcsillant, és egy szempillantás alatt megnyílt előttem a pecsétem, amiből kiállt a markolat. Kihúzva a „hüvelyéből” a kardot a fickóra szögeztem.
- Ejnye, még válaszra sem méltattok engem. Rise of Dead! –kiáltott, és mindkettőnket körülvettek az előbbi szolgák, csak kétszer annyian. Itt már nem játszik a futóhomok.
- Atsu, próbáld feltartani a hátsókat, miközben én valahogy elkapom a fickót, de egyedül nem hiszem, hogy komolyabb kárt tudnék tenni. Ha tiszta találatot tudunk bevinni, kiáltok. Légy készen!
Mire befejeztem a mondandómat a kardomat csapásra is kellett emelnem, olyan közel értek hozzánk, de sokra nem mentem vele. A kard a bordák közé csúszott, és meg is akadt. Közelebb léptem, és mellbe rúgtam a csontvázat, mire az felborult, és a következő lépéssel porcikákra törtem a bordáit. A következő csapásommal csak annyit értem el, hogy az ellenfelem felborult, és újra rá tudtam ugrani. ~A kardommal nem sokra megyek jelen helyzetben. ~ Újabb támadó, és most a kard markolatával, annak gombjával törtem darabokra a koponyáját, a bordák közé nyúlva pedig magam felé rántottam a hús nélküli testet, a térdemmel beszakítva azt, majd kezemmel ellökve magamtól a térdelésre hajtott lábamat kinyújtva kirúgtam a felsőtestet tartó csigolyákat a gerincoszlopból.
Próbáltam haladni bár, de így képtelenség. Két kar lendült a fejem felé, és a kardommal blokkoltam a csapásokat, és meg is tartottam azokat, de szinte azonnal jött két ütés a mellkasomra, ami bár sokat nem ártott, hála a láncingnek, de gyakorlatilag Atsu melé feküdtem a földön.
- Mi az? – úgy látszik, ő elvan a csontvázakkal, és jól megvetette a lábát a helyen, egy tapodtat sem mozdult hátra.
- A kardommal nem sokat tudok ellenük tenni. Valami zúzó szerszám kéne.
A földre csapott, és futóhomokba vont az egész előttünk lévő brigádot, majd fél kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, a másikban pedig újra megnyílt a pecsétje. A pecsétből sorra száguldottak ki a kristályszilánkok, és sorra tapadtak egymáshoz, míg végül egy majdnem méter hosszú nyélben és egy kicsit gömbölyű kalapácsban állapodtak meg.
- Azta!
- Használd ezt! – lebegtette elém, én pedig megmarkoltam.
– Jó nehéz. Ez kell nekem. Köszi!
A kardomat visszaküldtem a helyére, és a kalapács fejével visszább toltam egy támadót, aki már éppen túl közel ért volna hozzánk, mellbe rúgtam, és miközben zuhant hátrafelé fejem felett lendítve ripityára zúztam a felsőtestét. Újabb lépést tettem a mágus felé, aki mindeddig csak a csontvázak utánpótlására összpontosított. Megpördülve az előrébb helyezett lábamon körbecsaptam magamon az újonnan szerzett fegyveremmel, és négy szolgának vettem ezzel el az életét. Újabb támadott, ami elől kioldalaztam, és oldalról kirúgtam a medenceéjét. A következőt velem egyszerre emelte fel a kezét, ám az én súlyos kalapácsom gyorsabb volt, a koponyáját egészen a bokái közé zúdította, ahol szétpattant. Elég közel kerültem a mágushoz, hogy felé indítsak támadást, ám a földből egy újabb ostort húzott elő, és villámgyorsan rátekerte a fegyvert az enyémre. Ezt kihasználva közelebb rántottam magamhoz, és majdhogynem összekoccant a homlokunk.
- Atsu, most! – Ráfogtam én is az ostorra, nehogy el tudja rántani, és az elfogyó szolgák alól felszabaduló lány olyan gyorsan mellettem termett, ahogy csak tudott, és a mágus hasát megérintve homoklöveget intézett abba. Abban a pillanatban elengedtem a fegyveremet, és engedtem, hogy elrepüljön vele együtt. Fellelkesülve a dolgon előrántottam a kardomat, és felé indultam, de egy, a földből kimászó félholtban megbotlottam, így kénytelen voltam átugrani a földön fekvő fickót.
Fölpattanva nem hezitáltam, - és sajnos ő sem. – felé hajítottam a kardomat, ő pedig ismét előhúzta a földből a csontfalat, megállítva azt. Atsu viszont nem tétlenkedett, egy hasonló méretű kristályfalat formált, mint amilyet az ellenségünk. Kiáltott egyet, és hozzávágta a fickóhoz, így az a saját csont, és Atsu kristályfala közé szorulva nyekkent egyet. Fél kezével tartotta a tömböt, a másikkal megérintve a földet futóhomokká változtatta az egészet.
Az elmerülő fickó mellé léptem, intettem Atsunak, hogy álljon me egy kicsit, majd gyorsan leakasztottam a talizmánt a kardom hegyével, aztán megvártam, míg elnyeli őt a homok.

- Az lesz a mi emberünk, a nyakamat rá. – mondta, s már elő is hívta kardját. – Egyedül van, kapjuk el! – elszántan bólintottam. Már vártam a pillanatot, hogy szembekerüljünk az ellenféllel. ~ Sok ember élete szárad ennek a szemétnek a lelkén; kéjutazás lesz levadászni. ~ gondoltam, s osonni kezdtünk Gabbal. Köpenyét lefejtette magáról, és az egyik bokorra tette, nyilván azért, hogy ne zavarja a mozgásban. Én végig pár lépéssel mögötte haladtam, aztán pár perc után a fickó végzett a köddel, fejét felemelte, s kezeit összetapasztva immár hangosabb mormolásba kezdett. Szavaira a mögötte lévő fák közt mozgolódásra, és furcsa morajlásra lettünk figyelmesek. Azonnal lehasaltunk a földre, s jól tettük, mert pillanatokkal később már több tucatnyi élőhalott kezdett őrült rohanásba a falu felé. Nem törődtek semmivel, esztelenül vágtattak az avart felkavarva. Mikor az utolsót is elnyelte a köd, a fickó megfordult, s elégedett mosollyal arcán elindult a hegynek felfelé. ~ Még mit nem.. Mit képzelsz hova mész te szemét? ~ gondolatomat tettek követték. Felpattantam, és megcéloztam a hátát egy homokcsomóval, azonban meglepetésemre megállt, s ismét megszólalt.
- Bone Wall. – mire a homokgömb odaért, már egy jól megtermett fal várta, hogy felfogja becsapódást. Fél szemmel láttam, hogy Gab továbbsurrant, bár mozdulatai már jelét sem mutatták az óvatosságnak. Amíg elég közel ért, megpróbáltam magamra vonni a férfi figyelmét még két homokgömbbel. Két halk puffanás jelezte, hogy sorsuk ugyanaz lett, mint korábbi társuké. Kéjes vigyorral az arcán fordult felém, s megérintette a falat.
- Vertebra Whip. – kezében csigolyák alkotta ostor csattant, a fal eltűnt, ő pedig megindult felém. Felkészültem a fogadására, mikor Gab pattant elő az avarból, és szintén futni kezdett, csak ő nem felém. A férfi rögtön észrevette, s felé csapott a démoni ostorral. Gab hárított a kardjával, de az ostor rátekeredett.
- Death Spike! – a csigolyák dárdákká alakultak, társam pedig nem tudta megtartani kardját. A férfi megrántotta, majd elhajította mindkettejük fegyverét. – Rise of Dead! – szavaira vagy tíz csontváz mászott elő a földből Gab körül.
- Mit akartok? – borzasztó röhögést hallatott, de mivel az élőhalottak azonnal rávetették magukat társamra, arra következtettem, hogy a válasz a legkevésbé sem érdekli. ~ Nem tudod te kikkel kezdtél kisfiam.. ~ nagyzoltam magamban, bár tudtam, hogy fölényeskedésnek nincs helye. Inkább csak amolyan buzdítás lehetett a saját magabiztosságomnak. Nem tétováztam, a Gabhoz legközelebb lévőt azonnal oldalba küldtem a homokommal, amitől kellemes röppályát leírva, biztonságos távolságba került. Gab is elkapott kettőt, és pedig tovább szórtam a többieket, de nem akartak elfogyni. A férfi folyamatos mormolással pótolta a kieső zombikat, úgy láttam még élvezi is a műsort. ~ Akkor ezt figyeld. ~
- Gab! – kiáltottam társamnak, miközben kezeimet már a földre tapasztottam. Szerencsére Gab kapcsolt, és egy szép vetődéssel mellettem termett. – Quick Sand! – az összes zombi pillanatok alatt derékig süllyedt mágikus futóhomokomban. Felegyenesedtem s farkasszemet néztem a fickóval. Ő intett a kezével, mire a csontvázak darabokra hullottak; én is intettem, s eltűnt a futóhomok.
- Ezek gyengébbek, mint azok, amiket igazi emberekből csinált, egy pillanat alatt porrá tudjuk zúzni őket. És reményeim szerint, ha a fickót elkapjuk, az összesnek vége. – mondta Gab, majd felizzott teste előtt mágikus pecsétje felkínálva neki kardjának markolatát.
- Ejnye, még válaszra sem méltattok engem. Rise of Dead! – kétszerannyi hulla jelent meg körülöttünk, mint az előbbi támadásnál.
- Atsu, próbáld feltartani a hátsókat, miközben én valahogy elkapom a fickót, de egyedül nem hiszem, hogy komolyabb kárt tudnék tenni. Ha tiszta találatot tudunk bevinni, kiáltok. Légy készen! – bólintottam, s azonnal a hullák felé fordultam.
- Sand Magic! Crystal Magic! – felváltva adtam ki a parancsokat mágikus erőimnek, a csontvázak pedig hangos csörömpöléssel szakadtak darabjaikra a becsapódó homok- és kristálygömböktől. Kezemen erős szorítást éreztem. Odafordultam, s egy üres koponya csattogtatta állkapcsát arcomtól pár centire. Csapni készült másik karjával, miközben én jobb kezem a mellkasára tapasztottam. – Sand Bullet! – a homokgolyók szempillantás alatt szétszakították száraz csontok alkotta testét. Mindkét kezemből homokcsomók támadtak ismét, de páran megint közelebb értek, mint kellett volna. Karjaimat kitártam, és megismételtem a varázslatot.
- Sand Bullet! – mindkét oldalamon százával indultak útnak a homokgolyók, legalább hat csontvázat leterítve. Vettem egy mély levegőt, és már készültem, hogy folytassam a harcot, mikor Gab jelent meg lábamnál a földön. ~ Nem úgy volt, hogy előre megy? ~
- Mi az? – kérdeztem értetlenül, miközben kilőttem még két zombit.
- A kardommal nem sokat tudok ellenük tenni. Valami zúzó szerszám kéne. – mondta, mire a földet egy pillanatra megérintve újabb futóhomokbörtönöket hoztam létre, hogy kicsit megtisztítsam a környékünket. Jobb kezem felé nyújtottam, hogy felsegítsem, miközben másik kezemben már koncentráltam kristálymágiámat, aminek hatására egy jó méter hosszúságú, böhöm nagy kalapács formálódott a csillogó elemből.
- Azta!
- Használd ezt! – odalebegtettem hozzá, ő pedig megragadta, és visszaküldte kardját a helyére.
- Jó nehéz. Ez kell nekem. Köszi! – azzal meg is kezdte a csontvázak zúzását, még hozzá nem is akármilyen hatékonysággal. Én is visszafordultam a „sajátjaim” felé, s tovább tizedeltem őket a homok- és kristálybombákkal. Az egyik felém csapott, de még időben elugrottam előle, s kezemet a földhöz érintve újra elsüllyesztettem néhányat.
- Sand Bullet! – két karomat magam elé tartottam, majd lassan kihúztam oldalra, a golyók pedig előttem, s két oldalamon őrült mészárlásba kezdtek. Felkaptam fejem, és tekintetemmel megkerestem Gabot, aki ismét összeakaszkodott a csigolyaostorral.
- Atsu, most! – kiáltotta, én pedig futás közben leterítettem a maradék három csontvázat, és amilyen gyorsan csak tudtam, odarohantam társamhoz. Kezem a férfi hasára tapasztottam, és egy jóízű mosoly kíséretében kiadtam a parancsot.
- Sand Bullet! – a fickó elrepült, miután Gab elengedte a kalapácsot, én pedig intettem, és az alkalmi fegyver még a levegőben eltűnt. Gab előhívta kardját, és elindult, hogy megadja a kegyelemdöfést, de egy előmászó hullában megbotlott, és kénytelen volt átugrani a férfi túl oldalára. ~ Ez az. Végre két tűz között van! ~
Társam egyenesen a férfi felé hajította kardját, de az egy újabb csontfallal hárított. ~ Itt a lehetőség! ~ gondoltam, s testem előtt egy hasonló méretű kristályfalat idéztem meg, majd összeszedtem igencsak fogyó mágikus erőimet, és egy kiáltással a fickó hátára dobtam. Bal kezemmel igyekeztem rászorítani a kristályt, s közben leguggoltam, megérintettem a földet, mire ellenünk a falakkal együtt süllyedni kezdett. Gab odalépett hozzá, a csontfal eltűnt, és én is megszüntettem a varázslatot. A kardja hegyével leakasztotta a láncon lógó medált a férfi nyakából, aki már nem tudott mozdulni. Odamentem én is, és levettem a talizmánt társam fegyveréről. A férfi már nem süllyedt tovább Gab pedig készült, hogy lesújtson rá, mire az halk nyöszörgésbe kezdett.
- Ne vegyétek el. A talizmán nélkül nincs varázserőm. Kérlek adjátok vissza. – borzasztó szánalmas volt, ami egyben igazolta, hogy igazat mond. Megfogtam Gab kezét, mire ő lassan leengedte a kardot.
- Ha nincs mágiája, akkor már nem árthat senkinek. – mondtam nyugodt hangon. – Magunkkal visszük a faluba, és ott majd a törvény ítélkezik felette. – közelebb hajoltam társamhoz. – A kislány mesélt nekem egy titkos ajtóról a szökőkútban. Talán az rejti az igazi szentélyt. – mondtam bizalmasan, hogy a fickó ne halljon meg.

Kirángattuk a homokból, visszamentünk a vörös köpenyért, majd a falu felé vettük az irányt. Gab vezette újsütetű foglyunkat, én pedig a nyakamba akasztottam a talizmánt. Kényelmesen sétáltunk, már nem volt miért sietnünk. Menet közben többször is közelről megvizsgáltam a Talizmánomat. Gyönyörű aranycsillogása szinte megvilágította arcomat az éjszakai sötétségben. Gab hangját hallottam valahonnan a távolból, de elmosódva.
- I-igen..persze…. – válaszoltam oda sem figyelve, igazából azt sem tudtam mit kérdezett, de nem is érdekelt. Ujjaimmal megpróbáltam kitapintani a belegravírozott, számomra ismeretlen nyelvezetű írást. Még a tapintása is finom volt. A levegő hűvössége ellenére a felületét egészen langyosnak éreztem. Néhány bordó színű drágakő is díszelgett benne, amit apró arannyal bevont csápok fontak körbe. ~ Vétek elzárni a világtól egy ilyen kincset. Nálam pont elférne egy ilyen csecsebecse. Például az ágyam melletti kis polcon. Minden reggel egy ilyen gyönyörűséget pillantanék meg először. Hmmm.. ~
- Atsu! – Gab erélyes hangja zökkentett ki édes álmodozásomból. – Minden rendben? – kérdezte gyanakvóan méregetve arcomat. Leengedtem a Talizmánt kezemből.
- Persze. – feleltem ~ Most már minden rendben lesz.. ~ - Mindjárt beérünk a faluba. – böktem magam elé kezemmel, és mivel a köd eltűnt, a közelben meg is pillantottuk az első házakat. Pár perccel később a szél keserves sikolyokat hozott magával.
- Ez meg mi? – kérdezte Gab, majd megrázta a férfit, hátha kiesik belőle a válasz, de az csak megvonta a vállát. Futásra kapcsoltunk, és a faluba beérve megdöbbentő kép fogadott minket. A halott lakosokból lett zombik esztelenül mészárolták a sikítva menekülő helyieket. Betörtek a házakba, volt ahol füst jelezte, hogy ki is gyulladt valami. A látvány igazából nyugalommal töltött el. Nehéz lett volna megmagyaráznom miért, de tudtam, hogy eljött az idő, hogy megszabaduljak Gabtól. Közben ő egy újabb rázással próbálta megtudni, hogyan lehet eltüntetni az élőholt sereget.
- A Talizmánt vissza kell tenni a szentélybe. – mondta a férfi, miközben én mosolyogva figyeltem, ahogy egy nyáladzó zombi beleharapott egy sikongató nő karjába. – Ha visszakerült a helyére, akkor.. – hosszú, hegyes karmok bukkantak elő hasából, és mellkasából, szájából pedig vér tört fel. A mögötte álló zombi lelkesen visszahúzta kezeit, mire a férfi holtan esett össze, Gab pedig egy káromkodással kísérve előhívta fegyverét, és szabályosan kettévágta az amúgy is oszlásnak indult élőholtat. Kétségbeesett arcot erőltettem magamra, ami igen meggyőzőre sikerült, és Gabra néztem.
- Én visszaviszem a szökőkútban lévő szentélybe a talizmánt. Te addig segíts az embereknek! – nem is tudtam, hogy ilyen jó színész vagyok. Gab bólintott, és elindult kaszabolni a zombikat, én pedig látszólag a főtér felé vettem az irányt, de valójában követtem a mágust. Lelkesen figyeltem, ahogy elkeseredett harcot vív a zombik ellen, mikor egy váladékozó, rothadt bőrű egyed ott termett mellettem. Karmos kezeit csapásra emelte, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve kiabálni kezdtem, s közben intettem a hullának, amire az megállt, de továbbra is fölém tartotta mocskos karjait.
- Gab! Segíts! – bekapta a horgot, azonnal felém vette az irányt. Egy-két ugrás, meg pár vágás, és máris darabokban hevert előttem a zombi. Nagyon elszánt volt, hogy ilyen könnyedén elbánt vele. Felsegített, és érdeklődött, miért nem vagyok a szökőkútnál. Gyorsan előadtam neki egy rövidített tündérmesét, az engem feltartó zombikról, aztán együtt elindultunk a főtér felé. Út közben elengedtem egy-egy varázslatot, hogy tökéletes legyen a műsor. A főtérre kiérve a fiú még jobban ledöbbent a látványtól. Mindenhol élőholtak, vér, lángok, és halottaikat védelmezni próbáló falusiak. Odasiettünk a kúthoz, és viszonylag hamar meg is találtuk a benne lévő ajtót. Persze nem volt nehéz, hiszen tudtam hol van, bár azt nem tudtam, honnan tudom. A megfelelő követ benyomva ki is tárult a szűk bejárat, ami egy lefelé vezető kőlépcsőre nyílt. Lementünk, és egy kis folyosóra jutottunk, ahol pislákoló fáklyák adtak némi fényt. A folyosón haladva megláttuk a valódi szentélyt. Egyszerű kőemelvény, tetején üres kis foglalattal, ami a Talizmánt hivatott tárolni. Megálltam. Gab pár lépés után vette csak észre, hogy már nem követem. Ő is megállt, hátrafordult, és megkérdezte miért nem megyek.
- Számodra itt a vége a kalandnak Gabriel. – cinikus mosoly jelent meg arcomon, és kezemet felé emeltem, majd kiáltottam. – Sand magic!!! ….

Miután levettem a nyakából a nyakláncot gyakorlatilag könyörögni kezdett, hogy adjuk vissza, mert e nélkül nincs varázsereje. ~ohó, egy okkal több, hogy ne adjuk vissza.
Atsu megfogalmazta a gondolatokat, amik a fejemben kavarogtak, mi szerint, ha ő teljesen elveszíti az erejét, akkor senkinek sem tud ártani. Miután kiástuk a homokból visszamentünk az útra, amerről jöttünk, a bokorról felvettem a köpenyemet, és elindultunk befelé Nindrába. Lassan mentünk, hiszen már ráértünk, és már legbelül készültem az ünneplésre, amit a falusiak csapnak majd nekünk, mint megmentőiknek.
- Ezt a mocskot meg, - ráztam meg a fickót mellettem. – magammal viszem Erába, a rúnalovagok kezére adom. – szóltam Atsunak, aki a nyakában lógó talizmánt simogatta. Feltűnően belefeledkezve abba.
- I-igen… persze. – szólt, én pedig nem akartam tovább firtatni, egyszerűen csak figyeltem tovább, csendben, ahogy haladtunk lefelé. Ha ez az a medál, amitől ez a hapsi ekkora erőt kapott, vajon nem fog kárt tenni Atsuban? Vajon nem lesz semmi baja?
Ahogy így álmodoztam újdonsült barátom már-már szavakat formázott az ajkával, persze szó nélkül, legalábbis eleinte, aztán azon kaptam fel a fejem, hogy már suttog annak az izének.
- Atsu, mit csinálsz? – kérdeztem, de nem felelt. – Nem akarod levenni? Nehogy bajod legyen… - a füle botját se mozdította, csak sutyorgott. – Atsu! – szóltam rá erőteljesebben, mire ő felriadt, mint egy kisgyerek az álmából. – Minden rendben? – érdeklődtem tovább.
- Persze. Mindjárt beérünk a faluba. – mutatott maga elé, és mivel a köd eltűnt, már látszottak az első utcák házai, ám az üdvrivalgás helyett valami egészen más, túlvilági hangzavar utazott felénk a szélben. Sikolyok, hörgések, kiáltások tarkították az egész színjátékot.
- Ez meg mi?! – ráztam meg a fickót a karmaim közt, de ő csak megrántotta a vállát, annyit viszont sikerült leolvasnom róla, hogy ő is meglepődött a dolgon.
Futásnak eredtünk, és a falu határán beérve már nem hogy ellenszenves látvány fogadott minket, hanem ugyanaz a rakás zombi, akik odafentről futásnak eredtek a domboldalról. A legtöbb ház fel volt törve, néhol az ablakok hiányoztak, némelyik már lángolt is, az utcán sorjában feküdtek a halottak, vegyesen a zombik és a civilek, de inkább utóbbiak voltak többen. Újra megráztam a fickót.
- Mit jelentsen ez, te átkozott? Hogy kerültek ide a zombik? A mágiáddal együtt meg kellett volna szűnnie ennek is, nem?
- A talizmánt vissza kell tenni a szentélybe. Ha visszakerült a helyére, akkor… - túlvilági gurgulázás futott fel a nyelőcsövén, ahogy felköhögött egy köpetre elegendő vért. A gyomrára néztem, és láttam, hogy hosszú karmok nyúltak keresztül rajta.
Elengedtem a fickót, de az meg tudott állni, majd a karmok visszahúzódtak, az egykor volt fekete mágus pedig hasra bukott előttem. A hulla mögött a gyilkosa pedig elégedetten nézett az arcomba.
- Magic Sword. – ordítottam, majd magasba emeltem a kardot a védekező kezekkel mit sem törődve homloktól ágyékig kettévágtam a zombit. – Az istenit! – szóltam, mikor láttam, a zombi még mindig mozog, csak éppen semmit nem tud csinálni.
- Én visszaviszem a szökőkútban lévő szentélybe a talizmánt. Te addig segíts az embereknek! – nézett rám Atsu, láthatóan izgatott, sőt, kétségbeesett tekintettel. Jelen helyzetben ez volt a legésszerűbb dolog, amit tehettünk, úgyhogy bólintottam, és körülnézve a legelső házhoz futottam, ahol az egyik pokolfajzat a lábánál fogva húzott kifelé egy nőt a házából. Mögéállva derékban kettészeltem, majd futottam a következőhöz, ahol ketten viaskodtak két városőrrel, az egyiknek lecsaptam a fél lábát, a másikat hátba rúgtam, mire az egyik őr lefejezte, ám hiába, minden testrész, amit levágtam, minden test amit elvileg megöltem, mozgott.
- Gab! Segíts! – a kiáltás nyílvesszőként hatolt belém. Atsui volt. Körülnézve a mocorgó testek között kiszúrtam, ahogy az egyik átkozott éppen csapásra emelt kezével állt a földön ülő lány felett. Futásnak eredtem, már az első pár lépésben dobásra emeltem a kardomat, és mire elég közel értem hozzá, hogy eltaláljam, elhajítottam. A zombi hátába ált, és oda kapott, így legalább már nem veszélyeztette Atsut. Odaérve kirántottam a pengét, és ugyanezzel a lendülettel lefejeztem.
- Jól vagy? – segítettem fel. – Mit keresel itt? Miért nem vagy a szentélynél?
- Megvagyok, köszi. Elvágták az utamat, és kezdek kimerülni a varázserőből.
- Ne is mondd, én is csak pihegek… Gyere, fejezzük be gyorsan! – kézen fogtam, és húzni kezdtem a főtér felé. Nem foglalkoztunk semmivel, csak az éppen elénk kerülő zombikkal, másra nem volt időnk. A lehető legkevesebb energiát igénylő támadásokat használtam, csak annyit, amennyi feltétlen szükséges. Atsu is eregetett pár varázslatot, de nem erőltette inkább. Meg tudom érteni.
A főtérre érve először ledöbbentem a látványon. Valami húszon akárhány zombit láttunk elindulni, de már csak az is több volt, amit eddig láttunk. Le kell állítanunk ezt az őrültséget mielőbb. Mire odanéztem a lány már felnyitotta a kaput, ami egy szűk alagútra vezetett, illetve, egy lépcsőre, ami egy alagútba vezetett.
Tüstént megindultunk lefelé, illetve, én mentem elől. A folyosón pár fáklya pislákoló fénye mutatott utat, ami érdekes módon közeledtükre egyre élénkebben lángolt, és egészen érdekes fehér fényben. Életemben nem láttam még ilyet. Aztán végre megpillantottuk a célunkat. Egy kisebb terem közepén egy kis kőemelvény, a tetején egy foglalattal, amibe pontosan beleillett a talizmán. megnyújtottam a lépeim, és csak pár lépés megtétele után vettem észre, hogy Atsu nem jön.
- Mi az? Gyere, tegyük bele azt az átkozott talizmánt, és megszabadítjuk az egész falut! Add ide!
- Nem.
- Hogy?
- Számodra itt a vége a kalandnak Gabriel. – szólt mosolyogva, én pedig egyszerűen megfagytam, kis híján a kard is kiesett a kezemből. – Sand Magic! Sand Bulllet!
Na ne… Mielőtt gondolkodni maradt volna időm, egy adag homok csap mellbe, és az oltár felett elrepülve a falhoz vágódok, nyekkenek egyet, majd a földre zuhanok az oldalamra.
- Atsu… - tápászkodok fel a kardomra támaszkodva. – Vedd le azt a nyakláncot! – ordítottam, miközben felálltam, és ráfogtam a kardot. Ő csak állt ott az oltár másik oldalán. – Vedd le, míg szépen mondom!
Ő csak mosolygott egyet, és egy újabb homoklövedékkel repített a falnak. Újra a földre zuhantam, de most térdre. Ziháltam, fújtattam, a mágiám az utolsó cseppekben csordogál már csak bennem. Eltettem a kardot. Nem lehet ilyen. Ő nem ilyen. Nem csinálhatta végig mindazt velem, amit eddig tettünk, hogy megszerezze a talizmánt. Újra és újra ezek a szavak rohanták meg az elmémet, és igyekeztek elhitetni velem, hogy ez nem így van. Végül elhatároztam, vége a játszadozásnak.
- Bocsáss meg. – szuszogtam, miközben felálltam, és minden még meglévő erőmet összeszedve futásnak eredtem Atsu felé. Felugrottam az emelvényre, és rávetődtem a lányra. Gurulva értünk földet úgy, hogy én voltam felül. Mindkét kezét a földhöz szorítottam, ő pedig az ágyékomba térdelt. Keserves fájdalommal fordultam le róla, ő pedig felpattant. Miközben emelkedett megkapaszkodtam benne én is, és így talpra álltam előtte. Kinyújtotta a kezét, de mielőtt elmondhatta volna a varázsigét megrántottam, és magamon körbefordítva az oltárnak löktem. Sikerült megtámaszkodnia rajta, és nem esett el, de mögötte a fehér fény fellobogott. Az lesz az. Odafutottam, és mielőtt a kinyújtott tenyeréből újabb homokadagot kapok, elcsaptam magam elől a csuklóját, és megfogtam a medált. Ő ráfogott a kezemre, és összeakadt a tekintetünk. Ő dühösen nézett az szemembe, én pedig fáradtan pihegtem előtte. Megfeszítettem a karom, és letéptem a láncot a nyakából. Kinyújtottam a kezem oldalra, mintha csak tangóznánk, és a szemembe nézett.
- Úgyse mersz belenyúlni! Mindkettőnk keze megégne!
- A lelked, ami érez, a tested csak hús. – nyújtottam közelebb. – Engedd el, és csak az enyém ég meg!
- Soha!
- Legyen hát! – szóltam, és lendületet véve az ő kezével a talizmánon beleillesztettem a foglalatba. Az egész szentély felragyogott, fehér színben pompázott, a láng pedig nem égette a kezünket. A falakról a fáklyák lángjai mind hófehérek lettek, és lemásztak a tartórúdról, körbeölelték a talizmánt, amit Atsu folyamatosan húzott volna kifelé a foglalatból, de én minden maradék erőmmel azon voltam, hogy ez ne következzen be. Néhány másodperc múlva a talizmán egyszerűen felrobbant.
- Neem! – kiáltott Atsu, mielőtt valami ismeretlen lökéshullám a falnak csapott minket. A fehér láng alakokká formálódott, ismeretlen írásjelekké, amik csak úgy lebegtek a levegőben, míg nem megindultak felénk, és kettőnk között, egymást szorító kezeinkre szálltak, illetve, lebegtek. Ekkor vettem észre, hogy mióta a talizmán felrobbant, csak szorítottam Atsu kezét úgy, ahogy előtte. Pár pillanat múlva a jelek a kezeink fejére ereszkedtek, és pillanatnyi ideig bár, de iszonyatos fájdalommal ráégtek a bőrünkre, aztán minden elsötétült…

A homok a mellén találta el, és egészen a falig repítette, amire hangos nyekkenéssel érkezett, majd oldalt a földre zuhant.
- Atsu…- a kardjára támaszkodva feltápászkodott. – Vedd le azt a nyakláncot! – rámszegezte fegyverét. – Vedd le, míg szépen mondom! ~ Még mit nem.. ~ gondoltam, s gúnyos mosollyal arcomon ismét ráemeltem kezem.
- Sand Magic!! – varázslatom ismét nekicsapta a falnak, de ezúttal csak térdre rogyott. A kardja eltűnt. ~ Nocsak elfogyott a varázsereje. Remélem most nem jön a duma arról, hogy én nem vagyok ilyen, meg ez nem én vagyok, mert akkor kénytelen leszek gyorsan megölni…abban pedig nincs semmi szórakoztató.. ~ már készültem az újabb támadásra, amikor megszólalt.
- Bocsáss meg. – lehelte maga elé, majd váratlanul felállt, és felém kezdett rohanni. Az emelvényről elrugaszkodva rám vetette magát. Két kezemmel kitámasztottam vállainál, de hátraestünk, és némi gurulás után álltunk csak meg. Kezeimet a földre szorítva ült rajtam, én pedig térddel lesújtottam leggyengébb pontjára, amitől rögtön elengedett, és fájdalmasan oldalra gurult. Felpattantam, de megkapaszkodott bennem, így mire odafordultam már szemben állt velem. Karom lendült, a homok már majdnem materializálódott, de elkapta karom, és egy kört leírva nekilökött a szentélynek. Féloldalasan érkeztem a kőemelvénynek, a talizmán pedig fölé lendült; fehér láng csapott fel a foglalat alatt, épphogy csak elhúztam fejem a forró lángok felől. ~ Dögölj meg!! ~ Karom máris a levegőben volt, de megint megelőzött. Csuklómat egy csapással félrelökte, és elkapta a nyakamban lógó talizmánt. Ráfogtam a kezére, és gyilkos tekintetemet belefúrtam az övébe. Forrongtam a dühtől. Kinyújtotta kezét az enyémmel együtt.
- Úgyse mersz belenyúlni! Mindkettőnk keze megégne! – közöltem cinikus mosollyal.
- A lelked, ami érez, a tested csak hús. – már majdnem elértük a tüzet. – Engedd el, és csak az enyém ég meg!
- Soha!
- Legyen hát! – mondta, és a tűzbe nyújtva kezeinket, a talizmánt belehelyezte a foglalatba. A fehér lángok a várttal ellentétben egyáltalán nem égették bőrömet, de a düh amúgy is elnyomta volna a fájdalmat. Próbáltam visszahúzni a kezét, de túl erősen tartotta. A falakon pislákoló fáklyák lobogni kezdtek, és mintha csak beszívta volna lángjaikat valamiféle erő, odaszálltak, és körbefonták a talizmánt.
- Neem!!! – éreztem zsigereimben az elképesztő mágikus energiákat, és a talizmán néhány pillanat múlva egyszerűen felrobbant. A lökéshullám a falig tolt minket maga előtt, ahol tompa puffanással csapódtunk be, hogy aztán a földre zuhanjunk. A talizmánra rótt írásjelek fehér lángok formájában lebegtek kezeink köré. Nem értettem mi történik, elmém épp csak kezdett kitisztulni. Éles fájdalom hasított bal kézfejembe, amibe beleégett az egyik írásjel. Ez volt az utolsó kép, mielőtt mindent ellepett a sötétség…




Szemeimet lassan megpróbáltam kinyitni. Alig érzékeltem a külvilágot. Összeszedtem erőmet, és felemeltem elnehezült szemhéjaimat. Pislogtam párat, de csak a vak sötétség fogadott. Elmémben lepörgött előttem a talizmán megsemmisülése, és egyre fokozódó pánik tört rám.
- Gab? – kétségbeesett hangom rémisztően verődött vissza a barlang falairól.
- Itt vagyok. – felelte társam. Hangja némileg megnyugtatott, és éreztem, hogy bal kezemmel még mindig az övét szorítom. Odafordultam felé, de nem láttam semmit. A fáklyák már nem szórtak fényt, szemeimnek nem vettem hasznát, csak többi érzékszervemre támaszkodhattam. Felültem, és jobb kezemmel kitapintottam az arcát.
– Hála az égnek. – sóhajtottam, mert úgy éreztem nem esett komolyabb baja. Hogy miből éreztem az rejtély, de mégis tudtam. – Én… én… - próbáltam megszólalni, de nem tudtam mit mondjak.
- Gyere menjünk innen. – felsegített, és végig botorkáltunk az egyenes kőfolyosón. Közben végig szorítottam a kezét, már csak azért is, mert így elviselhetőbb volt a mardosó fájdalom. Úgy éreztem, mintha kézfejem még mindig lángolna; valószínűleg csúnya égési sérülés csúfithatta bőrömet. A bejáratot kilökve szinte megvakított a betóduló fény. Kimásztunk a kútba, és néhány pislogás után visszanyertem látásom. Körülnéztünk a csatatérré vált főtéren, ahol már megkezdték a túlélők a „takarítást”. A tetemeket – az immár mozdulatlan zombikat is – egymás után hordták el a temető felé. Elindultunk a fogadó irányába. Nem szóltunk semmit, csak kézen fogva, fejünket forgatva meneteltünk. A fogadóba érve ismét megdöbbentő látvány taglózott le; a kocsmában látták el a rengeteg sérültet. A kisebb karcolásoktól, a leszakított végtagokig minden borzalom ott volt. Az emberek megbámultak minket, de tekintetükben hálát véltem felfedezni – még a pultos szemében is könnycsepp csillant meg. Mi azonban nem álltunk meg a szobánkig. Gab becsukta az ajtót, és leültünk egymás mellé az egyik ágyra. Némán bámultam a padlót. Tisztában voltam vele mit csináltam, és nem tudtam a szemébe nézni. Végig tudtam, hogy mit akarok, de azt is éreztem, hogy a talizmán miatt akarom. ~ Nem tudtam ellenkezni.. nem az én hibám. ~ elmém ádáz csatát vívott lelkiismeretemmel, és vesztésre állt. Testem nagyjából kipihente magát éjszaka, de lelkem romokban hevert, akárcsak Nindra vérrel áztatott utcái. Ártani a szeretteimnek.. ez olyasmi, amit sosem tudok megbocsájtani magamnak.
- Sajnálom. – elfúló hangon csak ennyit tudtam kinyögni. Szemeim megteltek könnyel, de továbbra is rezzenéstelenül bámultam a padlót, és még jobban megszorítottam kezét, hogy ne törhessen elő belőlem a sírás.

Mélyet lélegezve, mint a fulladozó,aki végre felkerült a vízfelszínre, úgy ébredtem fel, és pihegve támaszkodtam neki a falnak ültömben A fehér fény után miután ráégett a kezem fejére a jel, minden elsötétült, mintha elájultam volna. És sajnos ezen az sem segített, hogy kinyitottam a szemem. Kezemben még mindig újdonsült társam keze volt, és éreztem benne, ahogy dübörög a vér, hallottam, ahogy szuszog, egy szóval, él. Elmosolyodtam, és becsuktam a szemem. Örültem, hogy itt vagyunk, és örültem, hogy már ismét önmagunk vagyunk. Legalábbis, remélem, hogy ő már az.
Percekkel később mozgolódást éreztem jobb oldalról, majd amikor megrántotta Atsu a kezét, és felkiáltott:
- Gab!
Megszorítottam a kezét.
- Itt vagyok. – szóltam mosolyogva, aztán éreztem, hogy elengedi a kezem, és előrébb ül, majd éreztem, ahogy megtapintja az arcomat.
- Hála az égnek. – sóhajtott fel, én pedig erőt vettem magamon, ellöktem magam a faltól, feltérdeltem. – Én.. én.. – remegett a hangja, de én megfogtam az arcomon pihenő kezét, és leemeltem onnan.
- Gyere, menjünk innen! – felsegítettem, és elől haladva magam után húztam a vak sötétben, miközben folyamatosan tapogatóztunk. Ő még mindig szorította a kezemet, valami azt súgta, hogy a bűntudat miatt, az elmém más része pedig azt súgta, hogy egyáltalán figyelembe se vegyem a történteket. Fogalmam sem volt, hogy mire véljem a viselkedését. A nyakában volt a nyaklánc, és ezért viselkedett volna így? Vagy végig a medált akarta, és mikor a nyakába került már gond nélkül kimutathatta a foga fehérjét? Nem állt tőlem messze az árulás, a hátba szúrás, a banditák között nem volt ritka, én is estem már áldozatul ilyen trükknek, és a Dragon Fangbe kerülésem előestéjén pontosan ezt vittem végbe én is. Egy szavam se lehetett, hiszen lehet, hogy csak a sors adta vissza ugyanazt, amit én adtam másnak.
Bár, nem igazán hittem a sorsban, sem az istenekben. Valami biztos van felettünk, egy fensőbb erő, de különösebben nem izgatott. Nevezzük ezt a dolgot Istennek, Teremtőnek, Mindenhatónak, engem nem érdekelt. Én magamban hiszek, a barátaimban, és abban, hogy erős kézzel, és tiszta fejjel azzá az emberré válhatok, amivé akarok.
Mindenesetre a döntéshozatalt, hogy mit hiszek Atsuról, későbbre hagytam. Feltárva a bejárat kapuját elvakított a hírtelen a szemembe vágó fény, és egy pillanatra megtorpantam, míg a szemem hozzászokott a látványhoz. Furcsa volt látni, hogy a falu máris elkezdte eltakarítani a tegnap esti borzalom nyomait. De e mellett jó érzés is töltött el. Amíg ember lesz a földön, mindig megpróbál majd talpra állni, akármilyen vert helyzetbe kerül is. Mert makacs, és céltudatos. És ez így van rendjén, vagyis, így lenne.
A fogadóba vettük az irányt, belépve az előtérbe hatalmas tömegre lettem figyelmes, de nem igazán álltam meg bámulni magamon körbe. Egyenesen a szobánk felé vettem az irányt, benyitva Atsu kezét elengedtem, ő leült az ágyra, én pedig mellé.
- Sajnálom. – bökte ki egyszer Atsu, megtörve a csendet.
- Nem tudom, hogy elhiggyem-e. – mondtam magam elé. Csak néztük a padlót, egyikünk se nézett a másikra. – Nem tudom, hogy az te voltál-e, és most színészkedsz, vagy a talizmán vett-e rá arra, hogy rám támadj. Ha utóbbi, semmi baj. Ha előbbi… nos…
Hirtelen szorítást éreztem a kezem fején, a ráégett jelekből, és éreztem, milyen rosszul érzi magát a mellettem ülő lány. Éreztem, hogy miattam van ez, és tudtam, hogy a talizmán hatása alatt állt. Éreztem, de nem tudtam, hogy honnan, vagy mi módon.
- Nem én akartalak bántani, az csak a talizmán volt...esküszöm neked az életemre..
- Már tudom. – vágtam közbe. – Nem tudom honnan, de tudom. Bocs, de nem tudok vele mit kezdeni, ilyen a természetem. Ha először meg is bízok valakiben, utólag lehet, kétségbe vonom ezt a döntésemet. Fátylat rá, jó? – fordultam oda hozzá, egy percig néztem, aztán elmosolyodtam, a jobbomat nyújtottam felé, amin még bizsergett a fehér jel.
- Honnan tudod?
- Nem tudom. Ez a jel lehet az oka, az előbb erős szorítást éreztem felőle,és egyszerűen megéreztem, hogy rosszul érzed magad amiatt, hogy ilyeneket mondok…
Kíváncsi vagyok, mi lehet ez, ahogyan a társam is kifejtette, majd abban maradtunk, hogy ha lesz rá lehetőségünk kiderítjük, de neki lassan vissza kéne indulnia a klánjába, hiszen a feladatot teljesítette, én pedig már nem megyek tovább Chantai-ba. Inkább visszatérek a klánba én is, és a karácsonyt az újdonsült családom otthon maradt részével töltöm.
Ebben a szellemben indultunk el az állomásra. A nagyteremben alul odasétáltam a pulthoz, és átadtam a kulcsot a fogadósnak, aki már szólni is akart.
Soha nem szerettem a köszöntéseket, a köszöngetéseket, a búcsúzkodást, a dicséreteket, úgyhogy gyorsan a szavába is vágtam, mielőtt elkezdhette volna.
- Szívesen. Ez a dolgunk. – szóltam, majd megfordultam, és kimentem az ajtón, mindenféle hálálkodó tekintetet kerülve. Kívül megvártam Atsut, és kimentünk a megállóba. Rövid beszélgetésünket a vonatfütty szakította meg, jelezve, hogy az ő vonatja nemsokára itt is van.
- Amint lehet, újra beszélni akarok veled. – közöltem vele. – Ha ráérsz, küldj levelet a nevemre Erába, a Dragon Fang klánházba! Nem akarok búcsúzkodni, nem is szeretnék, úgyhogy… Még látjuk egymást! – szóltam neki az ablakba, amikor ő már belülről csüngött rajta, én pedig a peronról néztem rá felfelé.
Lassan elindult a vonat, nekem még volt húsz percem a következőig, ami egyenesen Erába vitt, úgyhogy egyelőre még maradtam, majd amint megjött az én járatom is, felültem rá.
~Ha ezt elmesélem Metáéknak…~

- Nem tudom, hogy elhiggyem-e. – mondta továbbra is a földet bámulva. - Nem tudom, hogy az te voltál-e, és most színészkedsz, vagy a talizmán vett-e rá arra, hogy rám támadj. Ha utóbbi, semmi baj. Ha előbbi… nos…
- Nem én akartalak bántani, az csak a talizmán volt...esküszöm neked az életemre.. – igen, mentegetőzni próbáltam, pedig nem szokásom, de nagyon bántott, hogy Gab esetleg rosszat gondolhat rólam, amire persze minden oka megvolt.
- Már tudom. – vágott szavamba. – Nem tudom honnan, de tudom. Bocs, de nem tudok vele mit kezdeni, ilyen a természetem. Ha először meg is bízok valakiben, utólag lehet, kétségbe vonom ezt a döntésemet. Fátylat rá, jó? – felém fordult, és elengedett egy mosolyt, én pedig megkönnyebbülve bólintottam.
- Honnan tudod? – kérdeztem értetlenül.
- Nem tudom. Ez a jel lehet az oka, az előbb erős szorítást éreztem felőle, és egyszerűen megéreztem, hogy rosszul érzed magad amiatt, hogy ilyeneket mondok…
- Ez furcsa. – megtapintottam bal kezemen a beleégett szimbólumot. – Lent a szentélynél én is bizsergést éreztem a jelnél a kezemen, és…nem is tudom, de mintha éreztem volna egy pillanatig, amit te érzel.
Megbeszéltük, hogy később még utánajárunk a jelenségnek, nekem azonban indulnom kellett, ha még karácsony előtt haza akartam érni, ahogyan azt Bob Mesternek megígértem. Gab is úgy döntött, nem megy tovább szülőfalujába, hanem visszatér a barátaihoz az ünnepekre.

Összeszedtük csomagjainkat – még jó, hogy egyikünk sem pakolt ki – és lementünk a kocsmába. Míg társam leadta a kulcsokat, hozzám egy egyszerű öltözetű, középkorú férfi lépett oda.
- Ez itt a jutalom, amit a hirdetésben is felajánlottunk. – egy borítékot nyújtott nekem, majd mikor átvettem, megfogta kezemet és folytatta. – Hálásan köszönünk mindent.
- Ugyan. Felesleges hálálkodni. Szívesen segítettünk. – feleltem egy mosoly kíséretében, de kissé zavarba jöttem. ~ Bárcsak kevesebb áldozat árán oldottuk volna meg a rejtélyt. ~ gondoltam, majd a fickó bólintott, és továbbállt, én pedig kimentem a fogadóból, ahol már várt rám Gab. Kisétáltunk az állomásra, ahova kisvártatva be is futott az én vonatom. Felszálltam, kerestem egy helyet az ablak mellett, ledobtam táskámat, és elhúztam az ablakot. Félig kihajoltam, Gab pedig odasétált.
- Amint lehet, újra beszélni akarok veled. Ha ráérsz, küldj levelet a nevemre Erába, a Dragon Fang klánházba! Nem akarok búcsúzkodni, nem is szeretnék, úgyhogy… Még látjuk egymást!
- Remélem is. – feleltem mosolyogva, mikor a szerelvény lassan elindult. Ahogy Gab eltűnt látóteremből, egy mély sóhajtással hátradőltem a kényelmes ülésen, és közelebbről is szemügyre vettem az immár végleg testem részévé vált szimbólumot. ~ Ha ezt elmesélem Sorel-nek.. ~ Megtapintottam jobb kezemmel, majd hamarosan álomba merültem. Nindrába érkezésem óta először aludhattam békésen..