"Mondtam már, hogy utálok lányok ellen harcolni?" - Tabuchi vs Starkiller

Elég unalmas egy nap ez, igazából már azt se tudom mit keresek ebben a városban. Ha jól rémlik, egy üzletet kellett volna lebonyolítanom, de a másik fél még csak meg se jelent a helyszínen. De valamit kéne csinálni, ez így unalmas. A város utcáit járva, egy dalocskát énekelek, igazából csak mormogom, hogy más rajtam kívül ne hallja meg:
- A Grimoire Heart-nek ékessége úgy lehet a tag,
ha rengeteget öl, minden áldott nap.
Ezt a pár sort énekelgetve jutok el egy ékszerüzlet elé, aminek kirakata előtt zsebre tett kézzel bámészkodok. Elég hülye ötletem támadt. De nem tudhatom, lehet Virgo örülne egy nyakláncnak. Igaz, hogy csillagszellem, de ez nem változtat azon, hogy még semmit se adtam neki hálám jeléül azért, amiért a múltkor kimentett a raktárból. De mi van, ha nem fogadja el?
Ezen elmélkedek, amikor egy lökésre leszek figyelmes. Valami kis tolvajszerűség lehet, vagy nem tudom, de egy suhanc oldalról belém jött, ez kissé kibillentett az egyensúlyomból. Miközben gondolkodtam… az ilyesmit nem nagyon szeretem. A srác pont tápászkodna fel, miközben szedegeti össze az elejtett szajréját, amire én kedvesen megfogom a kezét és felsegítem. Majd ugyanazzal a lendülettel, a kezénél fogva belevágom az üzlet kirakatába. Ekkora már kezdem élvezni a dolgot, így vigyorogva felugrok a kitört kirakat párkányára, és körbenézek. Az eladó kirohan az üzletből, én pedig már pont a játékszerem felé venném az irányt, amikor olyan érzés fog el, mintha bomba robbanna a hátamon.
A lendülettől, faltól – falig repülök, még egy kis vér is kicsordogál a számból. Az izgalomtól vigyorom kiszélesedik, bárki is támadott hátba, erős lehet. Hirtelen lendületet veszek magamon, a kitört kirakat felé rohanok, de még mielőtt az öklöm elérné ellenfelem arcát, hirtelen megállítom.
Az illető ugyanis egy lány. Nálam alacsonyabb, de hozzám hasonlóan vörös szemei és ezüstös – szőkés haja van. Mivel mindennél jobban utálok lányok ellen harcolni, a kezemet visszahúzom, kiegyenesedek, majd a csajt levegőnek nézve elhagyom az üzletet. Ekkor azonban fura dologra leszek figyelmes. Nem hallom, ahogy a kulcsaim zörrenésekkel kísérik a lépteim. A felismerés villámként hasít belém, majd azon nyomban hátra rántom a fejem.
A látványtól leírhatatlan harag lett úrrá rajtam, a testem minden része egyként remegett, fejemet pedig vér öntötte el. Ez az őrült a kulcsaimat harapdálja. Azokat a kulcsokat, amik mindennél többet jelentenek a számomra. Ők az egyetlen barátaim, az egyetlenek akikben megbízok, és akikre tudom, hogy mindig számíthatok. Nekem csak ők vannak.
Fogaimat összeszorítva fogom vissza magam, majd egy mély lélegzetet veszek és mélyen a lány szemeibe nézek. Miután vörös szemeimet belefúrtam az övéibe, kinyújtom felé remegő kezem, majd hűvös hangon a következőt mondom neki:
- Add vissza őket.
- Nem, ahhoz túl finomak. Ha akarod őket, vedd el magad.
- Nem… add vissza őket… kérlek…
- Nos, jó, megkaphatod őket, de meg kell ígérned valamit, amit csillagmágusként nem szeghetsz meg. Bosszút akarok állni a boltért, szóval ki kell állnod ellenem.
Ekkor gondolataimba merülök. Hiába gondolkozok, nincs más választásom, bele kell mennem. ~ Tipikus női zsarolás, egy, a kismillió ok közül, ami miatt utálok a gyengébbik nem képviselőivel harcolni.
Ekkor sóhajtok egyet, majd a következőt felelem.
- Rendben, megígérem, hogy minden erőmet beleadva kiállok ellened, ha visszaadod a kulcsaimat.
A válaszomat hallva a lány idedobja a kulcsaimat. Örömmel állapítom meg, hogy csak a fémkarikámban okozott károkat, nevezetesen pár fognyoma maradt ott.
Ekkor a jobb kezem köré kristályréteget húzok fel, de most nem a szokásos formájút. A karomat ugyanúgy végignövi a vörös kristály, ami a vállamnál tüskékben végződik, a pengéjét azonban most sokkal hosszabbá és vékonyabbá formálom, mint szoktam. Leginkább egy injekciós tűhöz tudnám hasonlítható. Ezután a bal kezemmel megragadom Pegasus kulcsát, majd a lány felé nézve, a következőt mondom neki hűvös hangon:
- Most olyan mágiát mutatok neked, amilyet még sose láttál.

- Szerintem te jobban megfogsz lepődni, édes! – Felelt a lány, majd őrülten vigyorogva rám támad.
- Iron Dragon Sword! – Ezen szavakra a lány keze egy fémkarddá alakul, majd még mielőtt felfoghatnám, hogy mi is történt, leszázalékolja a pengémet.
Megfordulva veszem észre, hogy a lány kardja láncfűrészéhez hasonló mozgásba kezd. ~ Őrült egy mágia.
Vigyorogva ront nekem, de én most valahogy nem tudom felvenni szokásos vigyorom. Hűvös tekintettel követem a lány mozgását, aki egyből a fejemet veszi célba. Az államat felcsapva térek ki az első vágása elől, de nem áll le. Látom a szemében, hogy fel akar trancsírozni. Időm sincs, hogy megerősítsem a sérült pengémet, gyors lábmunkával és éberséggel térek ki a lány fegyverének az útjából. Folyamatosan hátra haladok, miközben elhajolgatok, vagy éppenséggel elugrok a lány pengéjének az útjából.
Egy mozdulatnál azonban elszámolom magam. Vörös szemű sorstársam lábaimra irányuló vágásánál, mindkét végtagom felhúzva térek ki a csapás elől, ő azonban ugyanazzal a lendülettel srégen felfelé vág egyet. A levegőben nem tudok kitérni a fűrész elől, így annak vége átszeli kabátomat, és egy hosszú, de nem igazán mély sebet ejt a felsőtestemen.
Földre érve először mosolyodok el a harc során, de ez nem a szokásos ördögi vigyorom, hanem egy kedves, elismerő mosolygás… amolyan „jól csináltad” mosoly.
A lány azonban jól láthatóan nem értékeli érzelemkifejezésem, hanem a sebem láttán vérszemet kap. Tudtam, hogy meg kell fékeznem, mielőtt még késő, így a bal, még emberi kezét hirtelen elkapva, megforgatom a lányt magam körül, majd az egyik ház tetőablaka felé hajítom.
A teste meglepően könnyű, már megszoktam, hogy 70 – 80, vagy akár mázsás szekrényeket hajigálok, így a vártnál is messzebbre repült tőlem a lány. Habár a tervem nem jött be, nem esett be a házba betörve a tetőablakot, hanem még a levegőben megfordulva, két lábra érkezett a ház tetejére.
Nem habozik, nagy lendülettel ugrik le a tetőről, és indul meg felém. De legalább a pengéje most már nem forog, mint a láncfűrész, gondolom a landolás könnyítésének érdekében váltott vissza a normális üzemmódba. Az első csapása elől behátrálok, majd mikor a gyomromat akarja kettészelni egy vízszintes csapással, felugrok úgy, hogy a pengéjén landoljak.
Természetesen azonnal megrántja a kardját, hogy leessek róla, de én még idejében átugrok a lány feje felett majd futni kezdek. Futás közben ismét előveszem Pegasus kulcsát, majd beszélni kezdek:
- Pegasus kapuja, nyílj meg!
Ekkor megjelenik előttem a fenséges szárnyas ló, akinek rögvest a hátára ugrok.
- Mi a helyzet, Den? Miért hívtál?
- NINCS IDŐNK! AZ ÉGBE!
Ordítozásom jól láthatóan nem tetszett az öntelt paripámnak, de mikor meglátta a felénk rohanó, őrült tekintetű lányt, vette az adást és felszálltunk végre.
Az égen repülve már nyugodtabban kezdek beszélni Pegasushoz:
- Látod azt a lányt? Kérlek, repíts úgy oda mellé, hogy a lehető legjobb szögbe támadhassam. A sebesség a lehető leggyorsabb legyen, ne törődj velem, nem fogok leesni.
- Rendben, amúgy se állt szándékomban miattad visszafogni magam.
Pegasus hömpölygésén már meg se lepődök, helyette újraformázom az injekciótű formájú pengém, majd a lány szíve felé mutatok, miközben Pegasus szárnyait kitárva, eltakarja a napot.
- Ahogy mondtam, olyan mágiát mutatok neked amilyet még sose láttál.
Habár, hogy őszinte legyek, ezt még én se próbáltam. Nem akartam kipróbálni, ugyanis így túl unalmasak lennének a harcok. Nem szeretném megölni, de a szavamat adtam, hogy mindent beleadok.
- Kezdjük. – Mire kimondom a k betűt, máris a lány mellett találom magam.
Pegasus sebessége hatalmas, a földhöz közelítve nagy hanghullámok kíséretében vált irányt, a fufrumat felcsapja a légellenállás, a földről pedig mindent felkavar. De valami nem kerek. A lány szívét vettem célba, de érzem, hogy nem találtam el. Mikor vissza szálunk a levegőbe tűnik csak fel, hogy a lány oldalából kaptam ki egy darabot, ugyanis a vér csak ekkor spriccel fel. Ez elképesztő. Egy szempillantás alatt vittük véghez a támadást, de a lány mégis kitért előre, úgy, hogy a szívét ne találjam el.
- Újra! – Szóltam hűvösen Pegasushoz.
A támadás ismét villámgyors, de ezúttal se találok létfontosságú szervet, csak a jobb vállából tudtunk leszakítani egy darabot. A támadás közben a lány szemébe nézek, amiben meglepettséget, ugyanakkor harag is tükröződik. Talán meglepődött, hogy egy csillagmágus ilyet is tudhat. Persze, az én csillagszellemeim nem épp a legharcosabbak, így megszoktam, hogy én harcolok, és ők segítenek engem, nem pedig fordítva. A harag forrása pedig egyértelmű.
Habár létfontosságú szervet nem találtunk, de a két seb, amit bevittünk így is elég komoly. A lány is rájön, hogy nem maradhat tovább a nyílt terepen, ezért beszalad egy zugba, hogy ne tudjuk a levegőből támadni. Ekkor a levegőben megállva, átformázom a pengémet, hogy ne csak szúrásra, hanem vágásra is alkalmas legyen, oly módon, hogy csökkentem a hosszát, de szélességét megnövelem. Ezen kívül minden eddiginél keményebbre alakítom, immáron olyan mintha gyémántból lenne. Ekkor Pegasushoz szólok:
- Ez az utolsó roham! Adjunk bele mindent!
És megindultunk. A ház mellett elsüvítve belevágom pengém az épület falába, hogy majd az végül kettészelje a fal sarkánál megbúvó lányt. A sebességünk hatalmas, a kard vonalában szabályosan szilánkosra törnek a téglák, és a törmelékekkel együtt repeszekként száguldanak az utca irányába. Még ha meg is látott minket a lány, ideje már nincs kitérni. ~ Itt a vége.
Ekkor azonban hatalmas nyomásváltozást érzékelek a hátamon. A lány mindkét kezével, hatalmasat ordítva megfogta a száguldó pengémet, majd annál fogva belevágott a földbe, így elszakítva paripámtól. Még a beton is felreped a testem alatt, olyan nyomást gyakorolok rá. ~ Elképesztő, hogy ilyen sebekkel, ilyesmire képes.
Pegasus egy ház tetején leszállva tűnik el. Ez persze nem csoda, egy megidézés a felszállástól a leszállásig szól, és 1 héten maximum kétszer idézhetem meg. Így nem, hogy ebben a harcban, de még az elkövetkező napokban sem idézhetem meg.
A lány nem hagy időt, hogy pokoli fájdalmamat kipihenjem, azonnal visszaalakítja karját egy vaspengévé, majd a fejem irányába szúr. Én szerencsére még időben arrébb hajtom a fejem, majd lábaimat összezárva rúgom állba a lányt, aki ettől kissé hátrébb biceg, így van időm felállni.
Közelről nézve a lány sebei még csúnyábbak, igaz, hogy nekem is pokolian fáj a hátam, de neki szabályos darabok hiányoznak a testéből. Így a helyzetét kihasználva felé nézek, majd megkérdezem tőle.
- Most már elég lesz, elmehetek végre?

- Arról ne is álmodj… ~ Hát persze, tipikus nő. Fejébe vett valamit, és mindenáron véghez akarja vinni. Persze, az, hogy már a kukáknak kell támaszkodnia, mert alig él nem zavarja. Nem, megy tovább, mert a fejébe vette. Csupa vér, alig él, de harcol… habár ez emlékeztet valakire, aki minden 2. nap ugyanezt csinálja… ki is… jah, megvan, én.
A lány ide – oda dőlöngél, de nem akarok nekimenni, ezután már úgyis kidől, minek vesződjek. Ingadozása közben leszedi egy kuka tetejét, habár nem értem minek… talán frizbiként akarja nekem vágni, végelkeseredettségében. De ekkor, hatalmas megdöbbenésemre beleharap. ~ Ez most komoly? Vashiányos, vagy mi? De most komolyan, ki a franc eszik kukatetőket?! Sőt… úgy eszi mintha papírból volna… bakker, ez csaj se perc alatt kirágna egy koldust a „lakásából”.
- Mi van, azt várod hofbb a száfdbva repüljön a sfbült gvalamb? – Ezen mondata szakítja meg a gondolataimat, majd folytatja. - Neked nem adok, amúgy se szeretem, ha evés közben néznek. ~ Nem tudja, hogy teli szájal nem illik beszélni? Vagy ez kukákra nem vonatkozik?
- Na szóval, második menet, Ready, Go! – Ekkor a lány újult erőre kapva támad rám.
Nem értem, honnan kapott hirtelen ekkora erőre, ennyi vitamin volna egy kukatetőben? Kezdem megfontolni, hogy én is betolok egyet, amikor a lány arca felfújódik, szája előtt pedig egy mágikus pecsét jelenik meg:
- Iron Dragon Roar! – Ezen szavaira megindul felém egy széles átmérőjű, ezernyi kis darabból álló fémszilánk hullám.
Nem céloz túl pontosan, így ki tudok térni, habár a kezembe belekap pár szilánkdarab.
- Francba! Iron Dragon Roar! – Itt jön az újabb rohama.
Térdelőállásba vagyok, a hátam rettenetesen fáj, a célzása ezúttal pedig már hajszálpontos. Tudtam, hogy el fog találni, kitérni már nem tudok, így már csak annyival védekezek, hogy szemeimet lehunyom, két karommal pedig megpróbálom eltakarni az arcomat. A csapás hátralök, be egy sikátorba. De, ami a legrosszabb, hogy a támadás ereje kilökte a karjaimat az arcom elől, így a testem minden részét találat érte.
Egész lényemet átjárja a forró, égető fájdalom, amit a kismilliónyi fémszilánk keltette sebeket elnézve nem csoda. Forróságot érzek, ugyanakkor fázok is, mikor megpróbálom felemelni a fejem, egész testemen átszalad egy hirtelen jövő, hideg hullám. A jobb karomat pedig teljes egészében átszúrta egy fém szilánk, érzem, ahogy a rozsdás, recés fémdarab, szétmarja az izomrostjaim, és gátolja a vérkeringésemet… a fájdalom pokoli, de nem rinyálok, csak a fogaimat szorítom össze, nem vagyok én b*zi. ~ De ez így nem fog menni… már nincs erőm felkelni… az előző esésem se volt semmi Pegasus hátáról, most meg ez. Franc, ennem kellett volna abból a multi vitaminos kukából.
A lány felém jön, habár ő se éppen úgy néz ki, mint aki most jön ki a szépségszalonból, de annyi ereje még akad, hogy befejezze a dolgot. Meg is jelenik a varázspecsét a karjánál, gondolom ismét a kardját akarja használni… de úgy tűnik tévedtem, már neki sincs túl sok ereje, összeesik.
Négykézláb, felettem megkapaszkodva beszélni kezd, habár nem értem teljesen tisztán, ugyanis liheg, az én vízióm pedig már nagyon homályos, nagyon nehezen tudok csak ébren maradni.
- Csak egy dolgot mondj, hogy miért ne öljelek meg.. ~ Cöh, ilyen egyértelmű egy kérdést.
- Az első: hatalmasságom és őrült erőm nem veszhet feledésbe! A második: nem vagy épp olyan állapotban, hogy embert ölhess. – Felelem neki elég halkan, már hangosan beszélni sincs erőm, de még így is meghallotta, ugyanis válaszol.
- Hát akkor vedd tudomásul, hogy ezek voltak az utolsó mondataid, és most vegyél búcsút a barátaidtól, majd átadom nekik, amikor legközelebb őket ölöm meg.. ~ Úgy tűnik, komolyan gondolja, végül is, hogyha belegondolok, még mindig jobb helyzetbe van, mint én, aki mozogni se tud. Annyi is elég lenne, hogy a karomból kiálló szilánkból letörjön egy darabot, és a torkomba beleállítsa.
Habár a saját életemmel nem igazán törődőm, eszem ágában sincs neki elkezdeni könyörögni, hogy ne öljön meg, elvégre legyőzött, a kezeiben van az életem, azt kezd vele, amit akar. De a csillagszellemeim már más tészta… biztos vagyok benne, hogyha megöl, őket is megeszi, ami mindennél jobban fájna. Ma már másodjára kell félretennem miattuk a büszkeségem, de nem bánom, csak rájuk számíthatok, így hát természetes, hogy ők is számíthatnak rám. Halkan, de minden erőmet összeszedve, jól érthetően beszélni kezdek, még mielőtt a lány lesújthatna:
- Ugyan, nincs annyi varázserőm, hogy megidézzem őket.. De ha megölsz, akkor ne edd meg a kulcsokat, kérlek! Ők.. ők a mindenem! – Szavaim hallatára a lány arckifejezése megváltozik, majd egy kérdést tesz fel.
- Mi a neved, zöldfülű? – Fura megszólítás, de nincs erőm ellenkezni, így hát csak halknak felelek neki.
- Den… Starkiller.
- Nos, Den, akkor.. én leszek a barátod. – A lány ekkor elmosolyodik, majd folyatja. - Ellenkezni pedig ne merj! Egy sötét mágusnak aligha fogok legközelebb ilyet mondani.. Ja, és hogy tudd, ki volt veled ilyen kegyelmes; a nevem Tabuchi Metarikku.
Ezután Tabuchi lefordul rólam, és hozzám hasonlóan lihegve kidől. De, hogy őszinte legyek, nem értem ezt a lányt. Pár perce még minden erejével azon volt, hogy megöljön, most meg a barátom akar lenni. Furcsa egy lány… Mindazonáltal, örömmel tölt el, hogy nem eszi meg a csillagszellemeimet, és meg kell hagyni, lány létére nagyon jól harcol. Habár a sebeim nagyon fájnak, mégis jó érzés tölt el, egy kis belső melegség, ami kissé ellensúlyozza a sebeim égető forróságát. Minden erőmet összeszedve a lány felé fordítom a fejem, majd hűvös, komoly, az eddiginél hangosabb hangon kezdek beszélni hozzá:
- Tabuchi Metarikku … - Ekkor szemeimet becsukom, és egy őszinte mosolyt veszek fel, amilyet elég ritkán használok, majd hangnememet kedvesebbé váltom, és befejezem a mondatom. – remélem találkozunk még.
Ezután a szemeimet már nem tudom kinyitni, ha akarnám se lenne hozzá erőm, helyette mély álomba zuhanok. ~ De legalább a kulcsaim még meglesznek amikor felkelek... sajnálom, hogy miattam kis híján elpusztítottak titeket.

( Nos igen, nem ez a legtöbb postos harc, de így is elég terjedelmesen írtunk, én legalábbis élveztem ezt a játékot, szóval köszönöm^^. )