Glen Ordway

Név: Glen Ordway
Nem: férfi
Életkor: 17
Mágia: Rúna mágia – Solid Script – Rune Script
Klán: Quatro Cerberus
Kinézet:
- Magassága: 172 cm
- Testsúly:74 kg
- Szeme színe: barna fekete árnyalattal
- Haja színe: Középhosszú, ezüstfehér színű
- Bőrszín: fehér

- A fején található egy kötés, mely mindig eltakarja a szemét minden kíváncsi tekintett elől, de ha valaki látná is, az sem értené, a szemet körülfogó furcsa írást. Csak egy Rune Scrip-ben járatos, Rúnamágus értené meg az ott lévő felíratott, mely egy pecsét, egy elzárási varászlat, mely képes elvenni annak az erejét és emlékeit, akire ráhelyezik!

- A ruházata egyszerű és mondhatni szegényes. Egy fehér-csíkos nadrág, levágott ujjú, ugyancsak fehér-csíkos felsővel, mely a Kimono-hoz hasonlóan fel megkötve rajta.

Jellem: Lényegében kétféle jellemről beszélhetünk Glen-nél!

Az egyik, melyet állandóan mutat a külvilágnak, azoknak akik ismerik, vagy éppen szeretik őt, na meg azoknak is akik utálják! Egy barátságos és segítőkész, jókedvű, sőt néha viccelődő mágust, akiben az ember képes megbízni és társául fogadni szinte egyből. Semmi különös nincs benne, olyan mind akármelyik mágus ezen a világon, bár néha mintha túlzásba vinné a bohóckodást és nem úgy állna egyes dolgokhoz, ahogyan kellene, de ezek olyan apró kis hibák a viselkedésében, mely akárkinél elnézhető, személyes hiba.

A másik azonban, melyet mindenki elől rejteget. Hibák és tettek melyeket elkövetett és melyeket megakar őrizni csakis saját magának. Egy apró kis elnyomott vágy, mely állandóan mind egy apró kis ördög sugdolózik a fülébe, hogy öljön újra. De mégis ezen vágyak mögött a lehető legnagyobb vágya az irigység, melyet állandóan érez, egy normális élet felé, melyben nincs mágia és boldogan élhet.

Felszerelés:
- jelenleg nincs nála semmilyen felszerelés, csakis a ruházata.

Előtörténet:

Hát március 14, egy nap híján március idusán született Glen. Pontosan reggel 6 órakor… amikor a felkelő nap első sugarai ép megvilágították a domboldalban lévő kis házuk ablakait. Gyereksírás hangja visszhangzott azon a reggelen a házban és a völgyben is. Glen hangja. Eközben pedig Lisa örömmel vette ölébe gyermekét és babusgatta, annak rendje és módja szerint, ahogy Piers is örömmel teli arccal ölelte át feleségét és újszülött gyermekét. A kis házban azonban volt még valaki, Rose. A család idősebbik gyermeke, pontosabban lánya, egy aranyos, akkor még 7 éves lány, aki reszketve nyitót be szülei szobája és remegő térdekkel nézegette hosszú percekig kisöcsét. Talán már akkor tudta, hogy mi vár ár.
De még mielőtt elkezdeném, néhány szót is kellene ejteni a családról, melybe Glen született. Először is Lisa Averay , Glen édesanyja. Földművelő családból származó, de mégis egy arányosan „összerakott” nő volt. Nőiesen izmos alak, világos, de nem betegesen sápadt arc, kékesfekete, hullámos, a derekáig érő hajkorona, sötét színű mandulavágású szemek. Más szóval egy átlagos nő volt, aki egy átlagos férfihoz ment hozzá, hogy örökké szeressék egymást, felneveljék a gyerekeiket és öregen egymás karjában haljanak meg békésen.
De ki az a férfi, akibe ez a nő beleszeretett? Nos őt Piers Ordway-nak hívták. Feleségéhez hűen földművelő családból származó ember, aki egész életében nem értett máshoz, mint a termőföld megműveléséhez. De hát gondolhatjátok, nem is ezért szeretett bele Lisa, hanem azok miatt a zöld szemek miatt, amelyek fia is örökölhetett volna, de helyette az anyjára ütött inkább. Szemek, melyek megbabonázták a nőket és Lisa-t is. A férfi sem jóképű, sem izmos, csupán egy átlagos munkás ember volt, de ezek a szemek miatt nők tudtak volna ölni.
Végül pedig Rose, az újszülött nővére, hát róla még később esik szó, így nem lövöm le a poént. Ha jól tudom így szokták mondani… nem?
Nos elérkeztem Glen életének kezdetéhez. De vajon mi történhetett egy csecsemővel? Semmi! Teltek, múltak az évek, a kisgyerek pedig cseperedett. Lassan lábra ált, megszólalt és az egész család boldog volt az eddigi életével, úgy ahogy éltek. De Glen alig lett négy éves, amikor történt valami… valami említésre méltó. A takaros kis ház előtt volt egy aranyos kis kert, tele virágokkal, melyekre Lisa olyan büszke volt és olyan gondosan rendben is tartott. De nem az a lényeg most, hanem a nem messze lévő kis kút, nem nagyobb az átmérője 1 méternél, körülötte pedig gondosan kirakott sáncfal, hogy nehogy valaki beleessen. Már szinte csak ki kellet volna írni, de tudjátok hogy mondják! Amit el akarunk kerülni minél jobban, annál jobban elkerülhetetlen. És nocsak de igaz is volt. Hisz nem lenne történet, ha az alig ötéves Glen bele nem pottyan ebbe a lyukba. Hogyan jutott oda? Ki tudja, hisz a gyermeki elme határtalan, de nem is a lényeg. Hanem a végkifejlet. Glen kiabált miközben fuldokolt, körmei beletörtek a kőfalba mely a víz tisztaságát próbálta őrizni. Lassan, de biztosan merült csöppnyi teste egyre mélyebbre, ahogy lassan de biztosan elfogyott a levegője. Már nem jött ki a hang a torkán, már nem tudott semmit sem csinálni. Másfél percig volt a víz alatt, amikor egy ismeretlen férfi kimentette a víz fogságából. Csakis Rose látta őt, senki más és később sem hitték le neki, amit látott.

A szív, amelyet keresett:

Lisa lassú mozdulattal húzta félre a lakás bambuszajtaját. A korhadt faajtó recsegve mozdult csak meg az asszony kezei alatt, miközben próbálta egyenesben tartani a hatalmas gyékényvödröt, amelyben az új termést cipelte a szántóföldről, amelynek szürete ép csak hogy néhány napja kezdődött el és még jó háromnegyede még is vissza is volt. Miközben ide-oda dülöngélt csomagjával, az ajtó csak megadta magát, és szinte nekivágódva tokjának engedett szabad utat a ház úrnőjének. Lisa apró kis szemei, amelyek megremegtek a meglepetéstől olyan angyalian ragyogtak, mind minden év tavaszán, mikor rádöbben, hogy itt az idő, hogy felújítsák szeretet otthonukat. Arcán izzadságcseppek csorogtak végig, ahogy nehéz csomagját a földre dobta és kifújta magát.
- De nehéz. Úgy látszik öregszem. - mondta nevetne, miközben megragadta a teli gyékénytáskát a füleinél fogva, majd egy hatalmas nyögés közepette megemelte.
Lassú gépies mozdulattal lépkedett a kamra felé, miközben nagyokat fújtatott minden egyes lépésnél. A kamra csak alig volt két méterre, mégis úgy érezte, hogy egy öröké valóság az út. De minimum a gyerekek játszanak valahol és nincsenek láb alatt. Bár Rose már elég idős volt hogy segítsen a szüleinek, valahogy mindig az öcsével foglalkozott, ami kifejezetten tetszett Lisa-nak, de Piers-nek már kevésbé. Ő azon a véleményen volt, hogy a gyerekeknek ár itt az ideje, hogy megízleljék a munka izét és segítsenek is már valamiben. Gyakran történt, hogy éjjelente hosszú órákig vitatkoztak erről, de végül mindig kiegyeztek abban, ráér még ez.
Lisa-nak ahogy eszébe jutott férje mogorva de mégis nevetséges arca, amiket veszekedésük közepette vág és ez elég volt ahhoz elkacagja magát. Azonban hirtelen megfordult a Lisa körül a világ, majd kicsúszott alóla a talaj. A növények ide-oda gurultak a fapadlón, miközben másodpercekig a plafont nézte. Feje, a nyaka, a háta egészen a lábfejéig minden sajgott. A kosát, hát a fülei a háziasszony kezében maradtak, illetve a kosár egésze a lábain hevert. Feljajdult, ahogy megpróbált felállni, de kezei újra kicsúsztak alóla. Ruhája átázott, de mitől? Ezen is gondolkodott Lisa, ahogy magasba emelte kezeit.
Torkát hatalmas üvöltés hagyta el, ahogy meglátta kezeit. A kezeit, amelyekről csurgott a vér…a vér, amely nem az övé volt. Lassan fordította oldalra a fejét és vette észre, hogy az egész folyosó úszik a vöröslő vérben. Néhány helyet már megolvadt és hártyaként fedte be a fapadlót. Lisa remegő ajakkal állt fel újra, de ekkor már figyelt a mozdulataira. Szíve a torkában dobogott, ahogy felállt és körül nézett. A falakon véres újlenyomatok díszelegtek, néhol egészben, néhol elmosódva vagy ép elhúzva. De egyben mindegyik megegyezett, a konyhába vezetettek. Lisa egész testében remegett, ahogy minden egyes lépéssel közelebb került a konyhához. Már csak két lépés a konyha, már csak egy és a kezei rászorultak az ajtókilincsre. Nyelt egy nagyot, ahogy felkészült, mindenre ami odabent várhatta. Gyermeki holteste vérben hever a padlón… fölötte egy baltás útonálló…arcán széles vigyorral… képzelte el a jelenetet, ami odabent várja. Talán ennek a rémképnek is köszönhető, hogy erőt vett magán, és egy hatalmasat rántva az ajtón feltárult előtte a valóság.
A padlón egy a halvány vércsík húzódott már csak, vércsík amely végighaladta konyhán és megállapodott a végében. A vérben egy fekete farok éktelenkedett most már vörösre festődve, a farokhoz pedig egy csöppnyi test csatlakozott. Egy csöppnyi kiskutya teste, amely kifordított helyzetben feküdt Glen ölében. A mellkasa széthasítva, a csontokon látszott hogy kézzel vagy egy éles tárgyal törték széjjel. A kiskutya szemein ködfátyol burkolózott miközben a messzeségbe bámultak. Glen mellet pedig egy hatalmas konyhakés aludt, szépen gondosan letisztítva. Lisa a szája elé kapta a kezeit, ahogy elfogta a hányinger a látványtól. Ahogy elkapta a fejét, érezte, hogy megszédül a látványtól. Hogy volt képes a fia ilyesmire? Hogyan? Kérdezte magától, ahogy megemberelve magát elindult a kisfia felé. A gyerek nem is törődve anyával, szinte belefeledkezve a külvilágba, vizsgált valamit a kezében. Ide-oda forgatta, miközben néha nyomot rajta egyet.
Hirtelen gyengéd kezek ragadták meg a fiú kezét, ahogy szétnyitották azt és feltárulhatott mindaz, ami irányította az egész szörnyűséget. Glen kezében nem más volt mint a kutya szíve, ezt vizsgáltatta mindaddig. Ahogy felnézet édesanyjára, Lisa megpróbált mosolyogni, akármennyire nem tudott akkor, majd barátságosan megsimogatta fia fejét:
- Mért tetted ezt?- kérdezte fiától, aki lehajtotta a fejét a válaszon gondolkozva.
- Azt mondta, hogy a szeretett a szívből ered, nem lehet megjátszani, mindenki érzi és képes rá...- mondta halkan, ahogy ellengette a meggyötört szívet. – Kíváncsi voltam, milyen a szeretett, melyről beszélt...– folytatta szomorú arccal, ahogy ránézett anyjára.
Lisa megrettent egy pillanatra fia okfejtésétől, de ahogy azokba a zöld szemekbe nézett, azokba a szemekbe melyek ugyanolyanok voltak mind férjének, szemek melyekbe annak idején szerelmes lett. Lassan, de egyre erősebben szorította magához gyermekét, miközben könnyei patakokban hullottak alá. Már tudta, gyermeke nem az, aki egykoron volt.

Az eset hamar elterjedt a faluban. A gyermek, aki kereste a szeretett. Évekkel később is mesélték a környéken, de csak egyvalamiben nyilvánult meg a valóság, Glen-t szörnyetegnek tartották mindenhol ahol megjelent. De lassan az idő kereke is tovább pördült, a fiú nyolc éves lett, magasabb érettebb, jobb képűbb és csak gyönyörű szemei maradtak a régiek. de semmi sem változott. Már több mint két éve volt annak az esetnek, de Glen még mindig rögeszmésen kereste arra a kérdésre a választ. Barátok híján azonban csak nővérére számíthatott, aki mindezek ellenére szívből szerette. És ez a veszte neki és családjának. Egyetlen egy rossz válasz hozta el a végzettet nekik, egyetlen rossz válasz. „Érezni a szeretet egyedül csak az emberek tudják” mondta neki Rose egyszer. És Glen utána már csak egyetlen válaszra kereste a választ.

Nap, mely a lelket nyomja:

Rose a sötétben kuksolt és egész kis testében remegett. A házuk mögötti kis élelem raktárban lévő asztal alatt bújt el, ahova a fenti ablakon besütő hold fénye sem ért el, így teljes volt a sötétség körülötte. Úgy hajnali négy körül járhatott már az idő. Jó fél órája ült görnyedve a földön, mégis úgy érezte, hogy már napok óta egy helyben van, a szája teljesen kiszáradt, a kicsiny kis ajkaiból vér csordogált, ahogy idegességében harapdálta. Szíve a torkában dobogott, ahogy lélegzetet vett.
„Miért velem történik ez…. anya…apa… öcskös…. Valaki segítsen” kiabálta volna magából ki, hogy az egész világ, de legalább a szerettei hallják. De akárhányszor csak neszt halót odakintről, összerezzent és szinte levegőt sem mert venni. „Itt van, itt van, itt van” idegesítette magát, ahogy a neszeket meghallotta, majd hallgatta ahogy lassan eltűntek a messzeségben.
Apró kezeiben egy elhasznált tantot szorongatott, amelyet még apja használt a kifogott halak megpucolására. Igen Rose apja halászni is szokott néhanapján, és ekkor gyermekeit is magával szokta vinni, akárhogy sem volt ez Rose kedvére. De most valahogy mégis szívesebben lett volna abban a kis csónakban, vagy a kis fabódénál, ahol csendben szoktak üldögélni apjával és öcsével. A kis tavacska ahova jártak tele volt hallal, de ez csak mellékes szórakozás volt csupán, mivel Rose családjának semmiben nem volt hiányossága. Ő is így gondolkodott, nem érheti semmi baj, még csak 14 éves, az apja megvédi, majd később az helyes srác a faluból, aki annyira tetszett neki és úgy gondolta feleségül megy hozzá. Hát igen Rose egyáltalán nem volt csúnya, vékonyka arc és testalkat mégis nőies és kecses test, hosszú fekete haj, angyali szemek.
Szemek amik felvillantak, ahogy az ajtó hirtelen kitárult. Rose megszorította a kést a kezében, ahogy levegőt sem mert venni. Látta ahogy a beszűrődő hold fényében egy árnyék vetül az asztal elé, majd lassan léptek zajával karöltve egy mezítelen láb jelenik meg előtte. „Itt van, Itt van…. most megöllek, nem hagyom, hogy megölj te bandita, elvágom a torkodat… nincs más megoldás” határozta el magát, ahogy megszorította a kést minden erejével felkészült, hogy akármi történhet. Az árny hirtelen a Rose feletti asztal irányába fordult, mintha meghallotta volna a gondolatokat. Látta ahogy egy hüvelyk új jelenik meg az asztal lapja alatt, majd szinte lassítva látta, ahogy egy halvány állkapocs jelenik meg előtte. Rose hirtelen becsukta a szemét, majd elkiáltva magát kést előretolva kirontott az asztal alól.
Érezte ahogy ellöki az alakot, majd nekidőlnek a nádnak, ami a asztallal szemben volt felállítva. Kicsiny kis teste szinte rongybaba módjára repült le a testről, majd por és agyag hűs érzése járta át a vállait és állát, ahogy lassan kinyitotta a szemeit. Gyorsan az ellensége, a gyilkos felé nézett, azonban megkövülten látta ahogy a sötét alak őt nézi és semmi baja. De ami még ennél is megrázóbb volt, az ellenség akit meg akart ölni. Glen a kisöccse volt. Szavai megakadtak, ahogy ránézet, de a szemeiben nem gyűlölet, harag, hanem megnyugvás érződött.
- Glen tényleg te vagy. – dadogta Rose, ahogy hirtelen felpattant és szinte beleugrott bátyja karjaiba.
- Igen. Nyugodj meg már nincs semmi baj, a fosztogatókat már elmentek. Már biztonságban vagy. – mondta ahogy átölelte a nővérét és magához szorította. - én… én azt hittem hogy te is meghaltál, már órák óta téged kerestelek odakint… - mondta dadogva, ahogy bal keze megmozdult.
Rose zokogó görcsöt kapva szorította öcsét, mintha el sem akarná soha engedné. Fejében ezernyi kérdés nyert értelmet. „Engem keresett, őt halottam odakintről, őtőle féltem… és őt akartam megölni.” Gondolta ahogy kicsiny kis ajkait megmozdította.
- ÉN meg… meg akartalak ölni az előbb, azt hittem …- mondta ahogy hírtelen nem tudott megmozdulni bátyja szorításában, majd egy hűvös fájdalmat érzett a nyakán. Érezte, ahogy a nyakából lassan vér kezd szivárogni, és a tompa fájdalom helyét lassan égető bizsergés veszi át. Megpróbált felnézni de az izmai nem engedelmeskednek.
- Tudod növérkém, én is meg akartalak ölni. - halotta Glen hangját, majd lassan az oldalára dőlt.
Csodaszép arca az anyag és vér keveréke áztatta, ahogy próbált levegőt venni, de mindhiába. Távolról csak annyit halott, ahogy Shirou ennyit mond magának, ahogy őt nézi az ajtóban.
„Szóval ez az érzés a szeretett amit mondtál? Érdekes csupán most érzek valamit és ezt neked köszönhetem buta lány… felnyitódtad a szemem. Köszönöm” visszhangzottak másodpercekig az elméjében öccse szavai, majd örökre lehunyta gyönyörű szemeit a lány, aki megteremtette az igazi Glen-t.

Aznap éjjel vöröslött a völgy melyben Glen addig élt. A kis ház melyben nevelkedett, a termőföld melyet szülei olyan nagy becsben tartottak és gondoztak. És mindennel elégtek azok is, akik teljes szívükből szerették őt, bár ő sohasem viszonozhatta ezt az érzést. Azon az éjszakán született meg az igazi Glen és kezdődött el az ő igazi története.

A fiú nem egyedül volt akkor ott. Volt még valaki, aki ráuszította a családjára, akinek a halk szavai évek óta fertőzték Glen lelkét, egy hang, azé, akinek az életét köszönhette azon a napon. Ő várta őt az erdő szélén, ahogyan egyes egyedül, csak egy kérdést rakott fel a gyereknek, egy egyszerű kérdést.
- Végeztél?- hangja mély volt, ahogyan az arcán lévő csukja meg sem mozdult, a távoli lángok nem világították meg az arcát.
- Igen! - válaszolta mosolyogva Glen, min aki jól végezte a dolgát.
- Akkor gyere kölyök! Megtanítalak annak az erőnek a használatára, mely benned lappang!- válaszolta neki.

Ami ezután történt, az már mind megszűnt és eltűnt Glen agyából, de akárki is csinálta ezt, akárki is akarta, hogy ne emlékezzen arra, ami vele történt a múltban, vagy nem végzett teljes munkát, vagy pedig nem akarta, hogy a mágus mindent elveszítsen. Kitörölték belőle minden olyan emlékét, ami a legfontosabb volt számára és ami lebuktathatta őt. Minden emlék arról az emberről, aki megtanította neki a mágia használatát, aki edzette őt fizikailag és mentálisan is. Halvány emlékrészletek, melyek szükségesek voltak ahhoz, hogy birtokában legyen a tudásnak, melyet elsajátított, melyet megtanult, de nem több és nem kevesebb és ezen történéseken kívül, csupán egyetlen egy parancs maradt meg benne, egyetlen egy.


Ahogyan pedig a lila köd, a feketeség eltűnt a szemei ellőt, ott állt a Quatro Cerberus székhelye ellőt, a maradék emlékek rátörtek, összevissza, és fájdalmasan. Kétségbeesett, mert nem tudta mit keres ott, nem tudta, miért történik minden, de valahogyan mégis csak elmosolyodott és elindult.


Egy hatalmas könyvtár lehetett? Igen, valószínűleg az, hiszen a könyvek halmaza, ahogyan egymás mellett tömött sorokban, szinte beláthatatlanul tornyosultak a fiatal gyerek fölé, elrettentő és mégis megbűvölő, látványt nyújtottak neki. Érezte, hogy amit lát nem mindennapi. De ami történt ezután, az nem volt mindennapi.

- Mik ezek a könyvek? -kérdezte valakitől,ahogyan ide-oda sétált a polcok ellőt, mind egy kisgyerek, bár igaz, még az volt, de ők játékok ellőt ténferegnek így, amikor nem tudnak választani.- Mit kell tennem?-kérdezte visszafordulva, de nem látott senkit sem, csak a hangját hallotta.
- Ezek a könyvek, eme világ össze mágiájának alapját tartalmazzák! Minden egyes könyv, más mágiát és ahogyan felfelé haladsz, annál erősebb és magsasabszintű varázslatok, képletek sorakoznak ezeken a polcokon. Vegyél le egy könyvet az alsó polcról, akármelyiket, de csak egyszer dönthetsz! -fordult vissza Glen, ahogyan végigsétált a könyvek ellőt, majd átérve a másik oldalra, ott is megette ugyanezt, keze végigsiklót a könyveken, ahogyan megállt egyen. Azt az egyet nem tudta elolvasni, keze önkénytelenül nyúlt érte, ahogyan levetette azt. - Az lenne az? -kérdezte tőle az ismeretlen hang, ahogyan érezte a vállára nehezedő kezek súlyát- Az ősi nyelv? Tudtam, hogy érdekes kölyök vagy! -hallotta a férfi nevetését.

De ezek után, mintha felgyorsult volna a lemez és belepörgettek volna a videóba. Nap nappalt követett, éjjel éjszakát, ahogyan a könyv lapjai fogytak, olyan tudás, melyet sokan már elfeledtek, olyan írás, melyet már nem használtak, olyan nyelv, mely már régen feledésbe merült. Minden egyes rúna, minden egyes hang, betű, értelem a szimbólum mögött. Félelmetes volt a gyerek számára, ahogyan elsajátította a nyelvet, ahogyan megtanulta annak az alapját, melyet választott.


De a kazetta lassan visszalassult, Glen nagyobb lett, hosszabb lett a haja, nem tudhatni, mennyi idő telt el, de máshol állt, egy nagy szirt, igen az ehetett, látni lehetett az alatt elterülő hatalmas erdőséget, ahogyan lenézett rá. Csodálkozva nézett az erdőre, a benne futó, jól kivehető folyóra, ahogyan a halk és kimért lépések zajára, odafordította a fejét. Újfent, mintha nem lenne ott senki, de hangja jól kivehető volt. Mintha Glen egy szelemmel beszélt volna.

- Látom, megtanultad amit akartál! Az ősi nyelv, az írása, a beszéde! Lenyűgöző, nem vártam, hogy ilyen gyorsan elsajátítod ezt a tudást.
- Ugyan volt rá időm mester! -állt fel a szírt oldaláról- Hónapokra eltűntél, úgyhogy egyedül voltam, unatkoztam, nem tehettem volna mást, hiszen megszabtad, hogy mire visszaérsz, végezzek a könyvel. - nevetett fel, ahogyan odébb sétált.
- Csakugyan! De arra nem számítottam, hogy képes is leszel rá! – nézett körül, ahogyan a föld világítani kezdett körötte, különböző ősi rúnák jelentek meg, ahogyan egy falként emelkedtek ki a földből és csapdába ejtettek valakit, de Glen nem látta még mindig ki is az. - Ó szóval nemcsak tanultál, de gyakorlatban ki is próbáltad. Ezért mondtam, hogy érdekes kölyök vagy! - a fal hirtelen lehullt, mintha kikapcsoltál volna. Glen érezte, hogy a szíve a torkában dobog, de nem a félelemtől, az izgatósságtól. -Magadtól elsajátítani ezt a technikát! Nem! Te még nem vagy tisztában azzal, milyen erős is ez. Megtanultad, hogyan alkosd meg, milyen rúnák kellenek hozzá, hogyan helyezd el, de a kódolását még nem tanultad meg. - jelentett ki hang.
- Az a rész túl bonyolult volt nekem, hiszen még csak egy gyerek vagyok! -söpörte ki az arcába hulló kincseit a fiú.
Ez igaz! Gyere, nem azért vagyok a mestered, hogy hagyjam, hogy kísérletez ilyen veszélyes dolgokkal!

És csakugyan, a rúnák megírása és olvasása, gyerekjáték volt ahhoz, mai következett. Azok aktiválása a mágiasegítségével, akárki képes, de belekódolni a mágia lényegét, azt, hogy hogyan működjön, mire aktivizálódjon és mire legyen képes, olyan volt, mintha egyszerűen egy programot írnánk. Megkellet érteni a lényegét, az erejét, a működési elvét, és mindezt úgy időzíteni,hogy a lehető legjobbkor és a legjobb helyen legyünk képesek bevetni. De a tanítással és magyarázkodással, nem ugyanolyan volt, mint amire az ember számítana. Sokkal érthetőbb, mintha magától kellene valakinek rájönnie.

- Érted? -kérdezte tőle a férfi, ahogyan Glen, egy kör közepén állt, ugyanúgy, ahogyan annak idején ott a szirten az ismeretlen és számára nem látható férfi. - Próbáld meg átírni a parancsot, ne aggódj, nem vittem túlzásba, sikerülnie kell!

És csakugyan, a rúnák közötti apró különbségek, azok helye és azokat körülvevő írások, mind jelek voltak, egy kód, egy számsor, egy írás, egy nyelv, melynek elolvasása és megértése, majd átkódolása nem volt könnyű, mégis alig kellett három perc Glen-nek, hogy a mégis a visszájára forduljon és megszűnjön.

Okos fiú!



Nagyot fordult a világ. Olyan volt ránézni a könyvtárra, mind egy kisebb zugra. A hatalmas könyvsorok már kicsit voltak, bár azért mégis jelentősek, ahogyan Glen az asztalnál ülve olvasott. Belemélyedt az olvasásba, érdekes lehetett, vagy éppen jelentéktelen? Ki tudja, olyan érzés volt, mintha megszűnne körülötte a külvilág, jelentéktelen és kicsi lenne minden amit lát és érez. A papír lapjai jól olvashatóak voltak, mikor valaki megzavarta őt.

- Látóm készülsz a feladatodra. -hallotta ismét a hangot, mely mintha öregebb lett volna és mélyebb, de ugyanakkor felismerhető és mégis , kissé mintha rémisztőbb is.
- Igen! Muszáj! -mondta neki – Ha valóban elfelejtek minden, amit tanultam, muszáj lesz az emlékek között, olyanokat is hagynom, melynek hasznát veszem! Nem gondoltam, hogy ilyen gyerekes mágiát kell majd megtanulnom, de muszáj! – állt fel, ahogyan a levegőbe írt egy apró kis szót.
- „Széll?” -kérdezte tőle a hang, ahogyan a légáramlat megváltozott, de éppen annyira, hogy az kellemes legyen. - Jól visszafogtad magad...- nevette fel, ahogyan Glen visszaült a helyére.
- Nem! – emelte fel újra a fejét- Akármennyire is könnyű ez a mágia, az alapja ugyanaz, mind a Rúnamágiámnak, de ez a mai és nem az ősi mágián alapszik! Gyerekesebb, egyszerűbb, de mégsem olyan dolog, melyet félvállról vehetek! -olvasta közben a könyvet tovább.
- Ez igaz! Érdekes gyerek voltál, de félelmetes lettél! Remélem, tudod, mi a dolgod! -kérdezte tőle a férfi.
- Hát persze!

A szírt pedig semmit sem változott, ahogyan ott állt újra. De mégis! A fák, az erdő eltűnt, kiszáradt és halott világként nézett vissza rá, ahogyan a levegőbe írta, hogy „tűz”, és a kicsapó lángok, jól mutatták, hogy milyen is ő. Nem aprók voltak, hanem hatalmasak, ahogyan újra halottá a hangot. Már megint és még hányszor, bár a tudta, hogy nem láthatta, idegesítő volt, így visszaemlékezésben.

- Itt az idő! -jelentette ki- De nemcsak emlékeid, hanem a varázserődet is elveszem! Muszáj lesz tökéletes álcát létrehozni! Az erődet elzáróm benned, a pecsétet pedig a jobb szemedre helyezem, hogyha elég erős és elég világos lesz minden vele kapcsolatban, feloldhasd, de addig, csak egy egyszerű és gyenge mágus leszel Glen! -lassan a kép vibrálni kezdett előtte, ahogyan érezni lehetett, hogy a férfi, Glen mosolyog.
- Értettem mester és teljesítem a kérését! -és a kép megszűnt, ahogyan az emlékek is.

- Bácsi jól van? -kérdezte tőle egy gyermeki hang, ahogyan egy lágy, szinte alig érezhető kezet érzett a lábán. Tekintette lassan lefelé fordult, ahogyan a kislány csodálkozó arcába bámult, szinte értetlenül. Észre sem vette, hogy percek óta áll az utca közepén, mintha elenne varázsolva, bénán és mozdulatlanul.
- Persze, csak rám törtek a régi emlékek...

==========================================================================================

Összegzés: Ha jól tudom, minden játékos 2 db technikával kezd, mely nálam ha lehetséges a Rune Script /Rúnaírás/ és a Enchantment /Megbűvölés/ lenne, mind a kettő 1.szintű technika! Ahogyan a Solid Script /Tömör írás/ és a Solid Script: (element) /Tömör írás: (Elem -- Szél)/ 100. 000 Gyémántot felhasználva írtam bele a történetbe! Máskülönben, az előtörténetből kitűnik, hogy Glen-t majdnem hogy "S" szintű mágusként írom le, aki az elzárás miatt veszítette el az erejét, ez a technika nincs megalkotva, de ha nem gond, később majd kifejleszteném, hogy egyszer majd feloldhassa a pecsétet, ha elérte az a szintet!! A technikákat pedig hasonló visszaemlékezéseként fogom megtanulni, ha nem gond!

Javítva ás kissé átírva!