Glen Ordway

2011.Május
Glen már hosszú percek óta álldogált a hirdetőtábla ellőt, de nem vett le egyetlen egy megbízást sem. Némán, kezeit összefonta a mellkasa ellőt, olvasta újra és újra azt a hirdetést, melyen megakadt a szeme. Egy egyszerű fehér papira írt, díszes betűkkel teletűzdelt apró és nem túl ígéretes felhívás volt csupán, olyan amilyen szinte még besorolásra sem méltatnak és nem is kellene mágusnak lennie valakinek, hogy ilyen munkát vállalhasson. De Glen újra és újra elolvasta a papírt, ahogyan minden egyes perccel, egyre komolyabb lett az arca.

„ Egyszerű, fizikai munkavégzésre keresünk segéderőt, Clover városában található könyvtárba! Könyvcipelés és könyvtárosi munkák elvégzése, viszonylag nagy fizetés mellett, két hetes munkaviszonnyal! Főleg Mágusok érdeklődését várjuk, a ritka könyvgyűjtemény miatt! Keresse William úrfit ”

Csak ennyi állt a papíron, de nem is azon gondolkodott annyit Glen, hogy elvállalja ezt az egyszerű munkát. Szerencséjére, újra le volt égve, hiába tért vissza egyből a múltkori küldetéséről, ahol goblinokal, tengeralatti szörnyekkel és a saját társai lelki állapotával is meg kellet küzdenie. Sokkal mélyebb dolog állt a háttérben. Az a név, a város, vagy inkább nagyobb falú neve, Clover!
Akárhányszor kimondta ezt a nevet, a feje megfájdult, belehasított a fájdalom egy pillanatra és mindig ugyanazt látta. Egy mosolygó női arcot a sötétből, ahogyan a kezeit Glen felé nyújtja, de a mosolygós arca nem valódi, könnyek áztatják. Csak ez az arc villant be neki minden egyes alkalommal, ahogyan egy lágy érintést érzett a vállán.
Egy pillanatra végigfutott a hátán a hideg, ahogyan oldalra pillantott a meglepődve. Egy szőke szépség állt mellette, mely semmit sem változott azóta, hogy amikor megjelent a céh ajtajában, ugyanígy megijesztve, tökéletes első találkozást produkáltak. Most pedig újra hasonló volt a helyzet, csak hát, ezúttal már tudta a lány nevét is.
- Lilli! A frászt hozod rám! -nyugodott meg, ahogyan fújt egy hatalmasat.
- Téged aztán könnyű megijeszteni, de...- csapott a férfi hátára- … annyira irritált már, hogy itt totojázol, hogy nem bírtam tovább nézni! - nevetett hangosan, ahogyan Glen csak sután félrenézett. - Mi a baj? -kérdezte hirtelen tőle.
- Semmi! Csupán az emlékek! - mosolyodott el, ahogyan lassan kinyújtotta a kezét és levette a papírt a falról.
- Hát, biztos nehéz lehet, hogy semmire sem emlékszel az életedből, de ha találsz egy apró kis üvegdarabot, melyen megcsillan a fény a sötétségben, akkor ragad meg két kézzel, mert az az apró kis tükördarab, melyre rálelhetsz akkor, az egész egy része! - fordult meg.
- Köszi! -rakta zsebre a papírt- Megfogadom a tanácsod.- fordult meg, ahogyan elindult kifelé. Nem nézett hátra, így nem láthatta, ahogyan Lilli egész végig őt nézte, szigorú és méricskélő szemmel. Ugyanúgy, ahogyan tette azt azóta, hogy az ajtóban meglátta őt.


Az út azonban nem volt hosszú, szinte elrepült, ahogyan a vonat zakatolt a saját maga bejárt, szokványos útján. A fiatal rúnamágus, pedig elterülve a székben aludt, észre sem véve, hogy az előtte lévő gyerek őt használja rajtáblának, se azt, amikor egy juhnyáj miatt vész fékeznie kellett a vonatnak. Úgy aludt, mintha már nem élne, mintha semmi sem tudná felkölteni az álmából. És ez igaz is volt, mind mindig, amikor lehunyta a szemeit, nem békés álmokról és a jövőről, képtelen dolgokról álmodott, hanem a saját múltjáról és ahogyan egyre közelebb került a városhoz, úgy vált egyre jobban tisztává, hogy mit is lát abban az apró kis tükördarabban, amire ott rálelhet.
Annak idején gyönyörű szép templom lehetett, színezett üvegein keresztül a fény gyönyörűen táncolhatott az épület sötét és komor falai között. A tökéletes megmunkált szobrocskákon, melyek díszítették a templom minden egyes tartóoszlopát. De mára mindez rommá lett, a főhajú egyes részei maradtak csak meg, azok a díszes üvegek és a mestermű szobrok pedig eltűntek. Az oltáron lévő festmény pedig ronggyá ázott a kék ég alatt.
De ott, azon a helyen, még akkor is volt egy mestermű, egy égi tünemény, aki eme zord falak közé is melegséget és fényt tudott hozni. A helyi pap lánya, a mindig mosolygós és teljesen ártatlan, mégis nagyon eszes Hana! Igen, ővele szeretett Glen a legeslegjobban lennie. Vele tudott csak elbeszélgetni igazán, még annak ellenére is, hogy sohasem érzett mást iránti, mind amit valaha érzett a nővére iránt is.
- Mond, miért mindig csak minden hét első napján jössz csak ide a falúba? -kérdezte Hana, ahogyan a templomkertben üldögélt, Glen pedig az egyik romfal maradékán elterülve nézte az égett. Nem nézett Hana-ra, csak a hangját halhatta. - Mindig eljössz, megveszed amit akarsz, majd eljössz ide, ahol először találkoztunk! Mindig össze vissza fecsegek, míg te csak néha szólalsz meg és mindig komoran és visszautasítóan.
- Igen... és? -nézett le a lányra, aranyló fürtjein a nap mindig boldogan csillant meg. Glen még magának sem ismerte volna el, hogy szerette azokat a pillanatokat, amiket vele tölthetett, szerette nézni a lányt, hallani a hangját. - Te is tudod, hogy én mágus vagyok! Az apád pedig nem nagyon örül annak, hogy velem lát, ahogy a falusiak sem. Számukra én csak egy kívülálló vagyok, nem több!- közölte egyenesen, ahogyan felült a falon.
- Nekik lehet, de nekem nem!- mondta határozottan, ahogyan mérges arccal nézett a fiúra- Engem nem érdekel, ki mind mond rólad, te egy jószívű és kedves fiú vagy. Nem úgy gondolsz és viselkedsz velem mind a többi falusi! - mosolyodott el- Amikor elmész, csak azt várom, hogy visszatérj, amikor pedig itt vagy velem, olyan érzés, mintha lebegnék és teljesen megnyugtat az a tudat, hogy itt vagy velem. Idebent...- érintett meg a mellkasát, a szíve felett, ahogyan lehunyta a szemeit és elmosolyodott- … érzem, hogy te ….
- Elég! - kiáltott fel Glen – Én nem vagyok olyan, mind amilyennek te hiszel....- ugrott le a földre- … szörnyű dolgokat tettem. A falusiak jól teszik, hogy óvnak tőlem, mert csak bajt hozok rád. -porolta le a ruháját- A legjobb az lesz, ha nem jövök ide többet. - sétált el a lány mellet, ahogyan lassan megállt és visszanézett, de a film akkor megszakadt.
Egy erős kéz ragadta meg a vállát, ahogyan felrázta. A magas férfi, kék egyenruhában. Amikor felszállt akkor már látta a kalauzt. Nem hallotta mind mond, túl kába volt hozzá, de nem is kelet. Tudta, hogy megérkezett, ahogyan minden testrésze elzsibbadt a hosszú út alatt. Lassan kinyújtóztatta a lábait és kezeit, kiropogtatta a nyakát, ahogyan egy hatalmasat ásított. Majd csak kibámult az ablakon.
- Mégis mit éreztél akkor idebent? -kérdezte magától, ahogyan felkapta a táskáját és leszállt a vonatról, ahogyan meglátta a várost, mely semmit sem változott azóta.

Az utcákon olyan volt közlekedni, mind aki hazatér egy régi út után és boldogan sétál végig a már ezerszer lefutott, minden porcikájában ismert utcákon. Nem állt meg kérdezősködni és nem érezte most magán az emberek szemeit sem, mintha mindig is tudta volna, hol is van a könyvtár, úgy sietett oda.
A magas épület, mely a falú egyik legdíszesebb helye és talán egyike fénypontja is volt. Négy emeletes, hatalmas alapterületi, inkább úri kastélyra mind könyvtárra emlékeztető homlokzattal, bejárattal, díszítéssel, melyet csak a hatalmas felírat zavart meg, mely a bejárat felett lógott és hirdette a helyet.
Lassan belépett, ahogyan odabent már nem az várta, amit5 az ember kívülről gondolna a helyről. Mindenhol dobozokkal tömött sorok, emberek akik éppen a polcokat rakják össze, gyerekek, akik a könyveket pakolják és csoportosítják az ABC szerint, mindenkinek megvolt a helye, ahogyan a középen álló, díszes ruhájú, fehér hajú, de mégis mégis fiatal férfi irányított. Ahogyan meglátta a fiatal rúnamágust, csak néhány szót közölt az egyik mellette álló öregebb férfival, ahogyan odasietett hozzá.
- Segíthetek? - kérdezte Glen-től lágyan. - A könyvtár még nincs kész, de ha tudok segíteni, akkor örömmel álok a szolgálatára...- nem hajbókolt a férfi, megőrizte a méltóságát,mégis kedves volt. Glen azonban nem szólalt meg, a férfi kedves arcát nézte, de az emlékeiben nem így élt.

Igen, pont aznap történt, mikor azt vágta Hana fejéhez. Közönyösen ült az egyik padon a vasutálómás peronján, mellette a vásárolt élelmiszer és egyéb kis apróságok pihentek két nagyobb papírzacskóban. Mögötte az élet zajló visszhangja zavarta a fülét, de előtte a néma táj terült csak el, melyet egyfolytában nézett. Azonban ebben a zavartalan állapotban valakik megzavarták. Hangos kiabálás és lökdösődés közepette terelték magukra a figyelmet, köztük Glen-ét is, a helyi fiatalok.
De nem vidultak. Néhányan egy ősz hajú fiatal fiút követtek, aki valamivel lehetett idősebb csak a máguspalántánál. Felé közeledtek, ahogyan Glen csak félrenézett, vissza a tájra, melyet hamarosan egy díszes öltözetű férfi takart el. Tekintette lassan felnézett az fiúra, akinek kék szemei még a lezúduló fehér hajzuhataga között is jól látható volt, azok a mérges szemek, melyek őt nézték. Nem szólt semmit, ahogyan megragadta őt és magasba rántva, közelről belebámult Glen arcára.
- Mégis mit tettél? Ha! -kiabált vele- Mit tettél, hogy Hana kisasszony sírva jött haza! Tudjuk, hogy mennyire jobban van veled, de sohasem láttam még ilyen állapotban! - lökte meg, ahogyan visszazuhant a padra- Ő olyan nekem mind kishúgom! Ha megtudom, hogy valamit csináltál vele, megöllek... te …
- Ha... komolyan kellene vennem egy kóbor kutya apró kis csaholását! -szakította félbe a fiút. - Menj haza, míg nyugodt vagyok... - közölte vele komolyan, ahogyan érezte, hogy hátulról két ember ragadja meg a vállait és szorítják a padhoz. Jól gondolta mikor meglátta őket, lehet, hogy keményen viselkednek, de egyedül nem mernek tenni semmit.
Abban a pillanatban a kéz lesújtott. Ököllel, Glen arcára, ahogyan egy apró kis vércsík jelent meg a szája szélén. Majd a kéz újra meglendült és még egyszer lesújtott, ugyanabból az irányból., még erősebben.
- Ne menj többet a közelébe kóbor mágus! -kiabált rá mérgesen, ahogyan váratlanul érte a találat Glen lábba gyomorszájon érte, a levegő beszorult neki, fulladozott, ahogyan az izmai összerándultak és előre bukót. Tökéletesen belenézve a felfelé ránduló lábba, amely állkapcson találva arra ösztökélte a fiú testét, hogy rongybaba módján essen össze.
- Én meg mondtam, hogy menjetek el, míg jókedvemben vagyok! -érezte, hogy a két erő kéz elengedi. Hallotta, hogy néhány lépést tesznek hátra, ahogyan a légnyomás megváltozott. Dübörögve érkezett meg a vonat, ahogyan a füst és a hideg levegő sem ébresztette fel az előtte fekvő fiút. - Akkor, most ti jöttök! - fordult meg, ahogyan a reszkető gyerekekre nézett, ahogyan hirtelen valaki elkapta a kezét.
- Nem kellene ilyennek lenned. A mágiát az emberekért használd gyermekem, ne ellenük!-látott maga mellet egy öregembert, ahogyan a vállán a jel. Ő is egy mágus volt, egy Fiorei céhből.
- Ch... - rántotta ki a vállát a férfi kezei közül, felszedte a zacskóit és felszállt a vonatra, de jól hallotta a háta mögötti aggódó szavakat.
- ]William úr! William úr! - próbálták ébresztgetnie szolgái, a fehér hajú fiút, a polgármester egyetlen egy fiacskáját.

- Öööö... Jól van?!- rántotta vissza a jelenbe a férfi hangja, ahogyan Glen barátságosan elmosolyodott.
- Igen! -nevetett, ahogyan elővette a kis papírt a zsebéből. - A munkára jelentkeznék! -mosolygott, ahogyan William átvette a papírt, és elrakta.
- Ohh... igen! Egy mágusra volt szükségünk, aki otthon van a könyvek terén. A negyedik emeletek értékes varázskönyv gyűjteményünk van, melyet az évszázadok során az itt összejövő máguscéhek vezetői adtak nekünk ajándékba. Szeretném, ha szétválogatnád őket és csoportosítva rendeznéd a megnyítóra annak örülnék! Sajnos a fizetség, melyet adni tudunk nem túl nagy, de szerintem ha találsz odafent valami érdekeset, akkor megtartatod. Nagyobb fizetség az, mind amit tudni adunk...- nyújtotta a kezét, hogy megegyeztek, melyet Glen udvariasan elfogadott. - Mi nem ismerjük egymást. Az arcod olyan ismerős...
- Biztosan nem! Most járok először itt! -mosolygott Glen, ahogyan nekiállt a munkának szinte azonnal.

Szerencséjére a munkások lefelé haladtok. Odafent már a dugott polcok üres sorai meredten várták azt a személyt, aki majd telerakja őket könyvekkel. És bizony meglátszott, hogy mennyire sok könyve is van ennek a könyvtárnak. A könyvek gondosan elcsomagolva voltak, nehogy sérüljenek, tökéletes állapotban mindegyik, szinte csábítva arra, hogy egy olyan ember, mind Glen elolvassa őket, de nem tehette. Most dolga volt, de ha végzett, akkor törődhet ilyennel is.
Először az összes könyvet, szerzőre bontotta, majd a könyvcímek alapján sorrendbe rakta. Gondolhatnánk, hogy gyorsan haladt, de nem! Nem tízes, hanem százas sorrendi nézve a dolgokat, ez a hosszas művelet egy hetet vett el Glen életéből, de megérte, hiszen olyan ritkaságokra bukkant, hogy ő maga el sem hitte.
Ő sem tudta azonban, miért is ért ilyen jól a könyvekhez, egyszerűen szerette őket, jól tudta miket rendez, sőt! Egyikre másikba belelapozva úgy érezte, hogy másodjára, vagy harmadjára olvassa azokat. Félelmetes érzés volt ez a számára, ahogyan bevette magát a negyedik szintre. Ki sem lépett az épületből, még szerencse, hogy egy falusi kislány mindig hozott neki ételt és vizet, mert különben arról is elfeledkezett volna. De az ötödik nap! Akkor minden megváltozott.
- Hova megy? -kérdezte Willaim, Glen-től.
- Kész vagyok! Sétálok egyet, majd utána felrakom őket a pocokra és akkor befejeztem a munkámat is! -közölte vele mosolyogva, ahogyan kilépett az épületből és egyetlen egy hely felé vette az irányt, az felé, melyre egész héten nem volt képes, de végre összeszedte a bátorságát és elhatározta magát. Az ősi romok felé.
A hely szinte semmit sem változott, minden ugyanúgy volt ,mind arra az emlékeiben és az álmaiban látta, a hely hangulata pedig valahogyan megnyugtatta őt. Mosolyogva sétált át a templom még mindig álló, bejárati félboltja alatt, ahogyan a kövek mára, teljesen eltűntek a lábai alól, pedig a lépcsőkön még mindig fennkölt dolog volt feljönni, ennyi év után is, ugyanúgy állták az idő próbáját. De valami mégis megváltozott. Egy oda nem illő kő, mely az oltár ellőt volt. Glen lassú léptekkel sétált oda, ahogyan letérdelt a kő elé. Szemei elkerekedtek, ahogyan elolvasta a díszes felíratott.
- Hana...- nyögte ki erőtlenül.

Egy hét tellett el azóta a nap óta, hogy azt mondta Hana-nak, hogy kiütötte a falú vezetőjének a fiát és a hétfői vonattal Glen újra visszatért. Bejárta ugyanazt a kőrt, melyet mindig. Először a henteshez,. Majd a gyógyfüveshez, majd a patikába és végül... igen. Egy kisebb pihentető séta a romokhoz és két-három órás pihenés. Ő sem tudta, hogy miért, de újra elment oda.
- Tudtam, hogy eljössz! -Hana mind mindig, ugyanott ült a fűben, az oltára ellőtt és egy apró kis virágot szorongatót a kezében, ugyanazt a fajtát, melyet az első találkozásukkor kapott Glen-től és azokat a szavakat azóta is őrizte a szívében. „ Egy virág nem egyedül nyílik de akkor a legszebb ha egyedül van!”
- Csak te!- rakta le a papírzacskókat a földre, ahogyan ezúttal nem a falmaradékra ült, hanem a lány elé. Leült a fűbe és némán nézett hosszú percekig maga elé. Nem nézett Hana-ra, aki elpirulva nézte az arcát. - A múltkor úgy beszéltem veled, sírtál miattam, megbántottalak, mégis itt vártám rám, mind mindig! - nézett fel a lányra- Mégis mit érzel idebent?- mutatott a a lány szívére. Hana gyengéd kezei rásimultak a kezére, ahogyan lassan hozzáértek a lány mellkasához.
- Érzed? -kérdezte tőle Hana, ahogyan Glen érezte. A lány szívverése felgyorsult, érezte, hogy a légzése is gyorsabb a nyugalmi állapotnál, az arca piros volt, mintha beteg lett volna, de ez más volt Glen értetlen arcot vágott, ahogyan Hana lassan elmosolyodott, majd előrehajolt.
- Ne!- rántotta el a kezét mérgesen- Ne mondj ilyeneket és ne tegyél ilyen dolgokat!- állt fel- Elmegyek és ezúttal soha nem térek ide vissza!- nézett le mérgesen a lányra, aki felugrott és mindkét kezével Glen jobb kezébe kapaszkodott. Átölelte azt, ahogyan hozzásimult. Glen érezte a kezén lefolyó hideg könnyeket, melyet a lány ejtett.
- Ne kérlek! Ne hagy magamra! - könyörgött Hana- Szeretlek! Azt akarom, hogy velem legyél, csak akkor...- hatalmasat csattant, ahogyan a pofon megtántorította a lány apró testét és a földre zuhant.
- Mit képzelsz! Ne hidd, hogy tudnék szeretni egy olyan lányt mind te! -vágta a lány fejéhez ezeket a súlyos szavakat. - Egy falusi kislányt, aki csak egy idegen emberben mer bízni, belé lesz szerelmes, mert az apukája másnak adná! Azt hiszed nem tudom, hogy William-hez akarnak adni! Te csak menekülni akarsz előle és azért kellek neked! Bocsi, de egy olyan embernek mind én, aki megölte a saját szeretteit, nincs szükséges egy olyan hasznavehetetlen lányra mind te! - vette fel a zacskókat, ahogyan elindult kifelé.
- Akkor meghalok! -hallotta a lány kiáltását, ahogyan hátranézett, látta a lány kezében a kést.

Ott állt a sírja mellet. Lassan lecsukta a szemét, ahogyan pontosan tudta, hogy mi történt akkor. Lassan elmosolyodott, ahogyan nem mondta ki, de kiakarta, ki kellet volna mondania.

„Már emlékszem! Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem engedem meg magamnak, hogy valakihez közel kerüljek! De milyen ostoba voltam! Vajon te tudtad, mi rejtőzik az én szívemben is! Tudtad, hogy én is szerettelek!”

Eredt el a könnye, ahogyan lépések zajait hallotta, de nem fordult meg. Életében először sírt és érzett ilyen dolgokat. Félt és szomorú volt, bánatos és úgy érezte, hogy a kapott életet sem érdemli meg.
- Te voltál az aki miatt meghalt! -hallotta William hangját. - Te, a idegen fiú, aki viszont mosolyt és boldogságot tudott csalni az arcára. Minden hétfőn dalolt és boldog volt, már kora reggel kijött ide és rád várt és utána egy héten keresztül csak az ablakból nézte az állomást. Hogy feltűnsz-e véletlenül. - mondta szomorúan, de mégis érezni lehetett, hogy boldog, mikor visszaemlékezik azokra a napokra.
- Azért jöttél, hogy bosszút állj? -kérdezte Glen, komoran.
- Miket beszélsz! Akkor gyűlöltelek téged, de csak azért, mert úgy tekintettem Hana-ra mind a kishúgomra. Az ember csak azután tudja felfogni mit érzett a számára fontos személy, ha már nincs vele. Azután a nap után minden évben eljöttél ide, itt beszélgettél vele a sírjánál és rájöttem, hogy te is szeretted őt, csak nem akartad veszélybe sodorni. - Glen meglepődve fordult hátra- De két éve nem voltál itt, azt hittem meghaltál és mikor újra feltűntél úgy viselkedtél, mintha semmire sem emlékeznél a múltadból! -nézett mérgesen a rúnamágusra.- De ezen egy hét alatt rájöttem, hogy történt valami, ezért is nem zaklattalak, de most... más vagy. Olyan ember, akire rámertem volna bízni Hana-t és aki boldoggá tudta volna tenni. Ki tudod most már mondani, melyet sohasem tettél meg? -kérdezte tőle mosolyogva.
- Igen, kimerem! Bocssás meg nekem Hana. Mindig is szerettelek, csak féltem kimondani! - térdelt le a sír mellé és egész nap ott is maradt. Egész végig beszélt a sírhoz és végre boldog volt.

A munkát két nap alatt fejezte be, pedig nem lett volna olyan hosszú, de végig vele volt William és beszélgettek. Mind a ketten rájöttek, hogy ha most jött volna ide először, akkor barátok is lehettek volna, de igazából azok is lettek. William kikísérte a fizetség után az állomáshoz Glen-t, ahogyan a vonatra felszállva egy pillanatra még visszanézett és csak annyit mondott.
- Viszlát egy év múlva!

2011.Junius
Alig egy nap telt csak el. Glen hazatért, igen, most már ő is kimerte jelenteni, hogy hazatért a Quatro Cerberus-ba. Nem volt valami fáradt, hiszen a küldetése nem olyan lényeges volt, ami igazán megizzasztotta volna, vagyis inkább nem fizikailag volt fáradt. Rájött néhány dologra a múltjából és amit látott, azon apró kis emlékek foszlányai melyek napvilágot láttak, valahogy egyáltalán nem olyan ember képét mutatták, amilyen Glen akart lenni, nem olyan személy, akire emlékezni akart.
Hatalmasat fújt a céh kétszárnyú kapuja ellőt, ahogyan lassan belépett a nyitott ajtón. Nagy lárma és zsörtölődés fogadta, ahogyan csak intett néhány olyan embernek, akiket megismert az elmúlt idő alatt. Nem mondható, hogy mindenkit ismert már, hogy mindenkinek tudta a nevét is, de végre nem úgy néztek rá, mind aki idegen. Kezdték megszokni a társai és ő is hasonlóan érzett. De épphogy belépett az ajtón és lesétált a lépcsőn, amikor gy komor kis kisfiú ugrott elé.
Glen meglepődve nézett le a kócos fekete hajú kisgyerekre, aki a kezében egy nagy cilindert szorongatott, ahogyan felnézett a nála kétszer akkora rúnamágusra. A fiú nem szólt semmit csak Glen szembe bámult, olyan érzés volt, mintha egyszerűen keresne valamit, de váratlanul csak lehorgasztotta a fejét és elindult kifelé. Glen még utána nézett, nagyon is furcsának találva ezt a helyzetet. Szeme komor volt,, ahogyan a kisfiút nézte, aki a fejér rakta a cilindert.
- Emlékez a színdarabunkra! -kiabált a fiú hangosan, amire nem csak Glen, de a jelenlévő összes mágus a fiút kezdte nézni. „ Emlékez a színdarabunkra! Emlékez a színdarabunkra! Emlékez a színdarabunkra!” Csak ezt a visszhangot kezdte hallani, újra és újra, ahogyan a bal szeme újra elkezdett fájni.

Sötét volt. Az ajtó pedig csukva volt, de a kulcs nélkül a folyosóról bevetülő fény nagyon is jól látható volt és kissé bevilágított a szobát. Glen az ágyában feküdt, a plafont nézte, némán és meredten, melyet alig látott mégis magára vonta a fiú tekintetét. Nem törődőt mással. Se azzal az apró kis pókkal, mely a lábbán mászott, se azzal a zavaró rugóval mely a hátát nyomta, ahogyan azzal a lánnyal sem, aki az ajtóval szemben a földön ült és a kulcslyukon beszűrődő fényt nézte. A lábait felhúzta szorosan testéhez, ahogyan átölte mindkét kezével. Hosszú fekete haja alól alig látszódott ki a tekintette a zöld szemei mintha világítottak volna a sötétben. Vagy csak olyan tiszták voltak, amire minden férfi tisztán emlékezni fog az élete végéig.
- Mond, miért segítettél nekem? - kérdezte tőle, de nem mert ránézni. Glen semmit sem válaszolt, csak a plafont nézte, ahogyan a keresztbe tett lábainak vége ritmikusan ütögette az ágy végét. - Mond, miért vagy most itt velem? -kérdezte tőle ugyanabban a hangnemben, de Glen, mintha semmibe venné, meg sem moccant és semmi jelét nem is adta arról, hogy érdekelné a lány és az amit mond. -Mond, ha ennyire nem érdekel amit mondok, miért adtad oda nekem ezt a kabátot?- érezte a kezén a lány gyenge, mégis selymes és puha érintését.

A szeme tágra nyílt, ahogyan az érintést még mindig érezte a kezén, de valahogy más volt. Sokkal erősebb és nagyobb, sőt melegebb, nem olyan hideg mind akkor. Ismerős érzés, ahogyan a meglepődött arca, mely némán percek óta az ajtót nézte, kissé csalódott á és kissé kedvtelenné tette.
- Lilli! – nyögte ki, ahogyan a kislányos vihogás közepette, a keze újra szabaddá vált.
- Annyira megdermedtél, hogy azt hittem, hogy nem is emlékszel merre kell menned! -állt a fiú mellé, ahogyan bár nem nézett rá, de a tekintetével Glen-t nézte. - Mi a baj? -kérdezte tőle.
- Semmi! -fordult meg és sétált el egy szó nélkül.
- Ennek mi baja van? -kérdezte az egyik, éppen kiinduló férfitól, aki Lilli-hez hasonlóan Glen-re nézett, majd csupán megrántotta a vállát és elrakta a kis papírt a zsebébe.
Glen némán sétált végig a folyosókon. Maga sem tudta, miért volt olyan azzal a lánnyal, aki egyedüliként kedves volt vele és a legközelebb engedte eddig magához. Zavarta, hogy ilyen volt vele, ezért eldöntötte, hogy amint látja bocsánatot kér tőle, de sokkal jobban zavarta az, ami eszébe jutott.
- Egy börtön volt? -kérdezte magától alig halhatóan- Mégis hogyan juthatott eszembe ez? Pont most, pont azokra a szavakra? - nézett oldalra. Nem akaratlanul, hanem megszokásból. A nagy hirdetőtábla ellőt sétálva mindig vetett rá egy pillantást, nehogy egy jó és könnyű munkát valaki elhappoljon előle. - Ezt mégis mennyire gondolta ki valaki? -nézte a hirdetőtáblát meredten. Azt a fekete hirdetést, mely kitűnt a sorból és magára vonta a díszes betűivel az ember figyelmét.

„ Joan Quenell, a legendás színdarabíró, William Quenell utolsó élő leszármazottja ezennel meghirdeti Fiore összes nagy máguscéhének, a Hosenka - Spa Town várósának Színházában tartandó nagy selejtezőt. Az álmai teljesülnek be annak, aki megragadja azt a szerencsét, hogy játszhat a nagymester utolsó színdarabjának első bemutatóján, mely a mágusok csodás életének állít regét. Jelentkezni a helyszínen 19-én és 20-án lehet!
Sajnálatos módon a fizetés, csakis az előadás után, a bevételi mennyiség és a siker, illetve a visszhang nagyságával arányosan!”

Olvasta el a papírt, ahogyan lassan odasétált a falhoz. Arca különös módon végig komor volt, ami tőle nagyon is szokatlannak lehetett nevezni. Szinte mindig mosolygott és mindig boldog és életvidám arcára, most kiült bús komorság. Keze lassan megemelkedett, hogy levegye a papírt a helyéről, amikor valaki megelőzte.
Egy balettruhás férfi, akinek a haja szándékosan volt göndörítve. Hosszú bajsza egészen a mellkasáig ért, de a szemébe nézve abban a pillanatban, csakis a boldogságot lehetett látni. Lassan kezdett minden elhalkulni Glen körül. Még hallotta a távolból, hogy a férfi William Quenell-t dicsőíti és hangosan áradozik arról, hogy mekkora rajongója is a művésznek, hogy szerepelhet az utolsó művében és hogy akár világsztár is válhat belőle!

Az ajtó lassan kinyílt és a beszűrődő fény bántotta Glen szemét. Kissé homályosan látott a megváltozott fényviszonyok közepette, ahogyan a belépő férfi arcát nem látta. Nem látta, de mégis érezte, hogy ismeri őt. A lány, aki azóta földön üldögélt, még jobban összegömbölyödött, amolyan védelmi mechanizmusként, hogy senki se tudta bántani. A férfi nem is foglalkozott Glen-nel, sötét és ismeretlen arca a lány nézte, aki nem válaszolt semmilyen gesztussal erre a viselkedésre.
Glen jól látta, hogy a lány remeg. Lassan felült az ágyon, ahogyan a kezeit összekulcsolta a két lábba között és kissé előredőlve a súlyát a könyökén keresztül a combjaiba száműzte. Kissé hunyorogva nézett fel a férfira, akinek a sötét tekintette abban a pillanatban Glen-re terelődött. Néma pillanat volt, ahogyan farkasszemet néztek.
- Nem tud semmit! -hajtotta le a fejét a rúnamágus- Semmi értelme mester, hogy fogságba tarts minket, vagy megpróbálj kiszedni belőle valami hasznosat. - sóhajtott fel- Tudom, hogy mérges azért, hogy ellenszegültem önnek és kiálltam mellette, de úgy gondolom, hogy igazságtalanság lenne...- hirtelen nyomást érzett a mellkasán.
Nem olyat, mind amikor megrúgnak vagy megütnek valamit. A súly olyan erős volt, hogy szó szerint egy pillanat alatt kiszabadult a tüdőkben lévő össze levegő. Érezte, hogy a teste megemelkedik. Érezte a fal keménységét a hátán, ahogyan nekicsapódott, a meleg, de kissé Keserü vér szagát a szájában, ahogyan a földre zuhanva a levegő utáni kapkodással párosulva az ember halálközeli pillanatban vehet részt. Tekintett lassan megemelkedett, látta a férfi kezét, ahogyan nyitott tenyérrel őrá mutat, de hirtelen eltakarta valami ezt a látványt előle. A már jól ismert vékony női test, melyről lehullt Glen kabátja és engedte láttatni a fehér csipkés hálóingjét, mely a combjáig ért csak. A keze lassan a lány felé nyúlt, ahogyan megpróbált a lány felé nyúlni.
- Nem fogom hagyni, hogy megölje őt! Én Joan Quenell, az apám nevére esküszöm, hogy ...- vesztette el az emlékezetét.

A valóság újra jól látható, érzékelhető és tapintható volt. Hallotta a hangokat, és látta ahogyan a férfi megfordul és megpróbálja őt utolérni. Glen keze villámgyors volt, ahogyan megragadta a a férfi vállát, aki ezen meglepődött és kíváncsian fordult hátra. Ő is ismerte ugyan a vele szemben álló rúnamágust, de nem sokk jó véleménnyel volt róla és hogy hozzá mert érni a ruhájához, szó szerint szentségtörést hajtott végre ezzel. Az arca mérges volt, ahogyan Glen-re nézett, de egy szigorú és komor, sőt céltudatos tekintettel találta szembe magát.
- Mit akar a kedves bajtársam? -kérdezte erőltetett mosollyal az arcán.
- Add ide azt a hirdetést! Én megyek oda, nem te!- közölte ridegen Glen.
- Az nem fog menni! Én voltam itt először és én leszek, akire a jövő úgy fog emlékez...- Glen másik keze meglendült, ahogyan az ökle egy pillanatra eggyé vált a férfi órával, aki reagálni sem tudott.
Hatalmas roppanást hallott mindenki, ahogyan a fekete ruha teljesen vörös lett egy pillanat alatt, miközben a földön hempergő vérző és síró, sőt ordító férfi jelenléte, mindenkit gyorsan odacsalt. A férfi mellett az kisebb fekete lap sértetlenül hevert, csak arra várva, hogy az őt megillető helyre kerüljön. Glen kezébe, ahol megpihenve gyorsan akart eltűnni annak zsebében. De túl későn. Glen már nem is foglalkozva a társával, fordult meg, ahogyan egy komor arcú ismerős nővel találta szembe magát.
Lilli mindent látott, ahogyan nem azt kérdezte, hogy minden rendben, vagy hogy miért teszed ezt, hanem a tekintetéből a düh és a meglepődés volt kiolvasható. Nem tarthatta vissza Glen-t, de nem is akarta. És a rúnamágus egy szó nélkül, a megbánás legkisebb jele nélkül hagyta őt faképnél.
- Mi történt veled? -kérdezte Lilli hangosan és ingerülten, mikor már majdnem eltűnt a szeme elől a vétkes- Mégis miért? Nem ilyennek ismertelek meg...
- Mert ezt akartam!- nem nézett hátra- Nem érdekel mit kell tennem, hogy rájöjjek ki is vagyok én és ezzel közelebb kerülök a miértekhez.
- És ha olyant találsz, amire nem számítottál?- fordult meg végre a lány és nézett volna Glen szemébe.
- Nem tudom...- sétált el szótlanul és mennyire igaza volt, ő maga sem tudta, hogy mit fog találni, büszke lesz-e rá, vagy megakarj-e valóban tudni, ki is ő, de nem akarta úgy leélni az életét, hogy nem tudja mit tett eddigi életében, még ha ez azt is jelenti, hogy kiderül, hogy ő maga az ördög.

Minden porcikája sajgott, ahogyan érezte az arcán, halványan ugyan, de a lány női érintést. A szemhéja csak lassan, fájdalmasan és elviselhetetlen kínok során volt csak képes kitárulni. Minden levegővétel, fájdalommal teli másodperceket okozott neki. De mégis, erőt merített valamiből. Joan mosolygó arccal hajolt fölé, hosszú haja az arcába lógott és kicsit cirógatta az arcát is.
- Végre felébredtél! -nevetett fel- Nincs lázad, így semmi komoly bajod sem lehet!- bólintott elégedett mosollyal az arcán, miközben Glen megpróbált felülni, melyre csakis a lány segítségével volt képes. Csak azokban a pillanatokban érezte, hogy az ágyán van és milyen fájdalmas is tud lenni, amikor egy varázstechnika közelről a falba préseli az embert.
- Köszönöm! - Ült fel végre, ahogyan mély levegőt vett, dohos és büdös levegőt, mely körüllengte a cellát. - De te jól vagy? [/color]
- Igen! -az az elégedett és boldog mosolyt le sem lehetett törölni az arcáról és ez a boldogság, Glen arcára is mosolyt csalt lassan.
- Ennek örülök!- nevetett volna fel, mely jelen pillanatban a legrosszabb dolog volt amit tehetett, hiszen a kacaj helyett csak a fájdalmas arca és az azzal járó, elnyomott kifejezése érte el a lányt.
- Ne erőltesd meg magad! Lehet, hogy nincs belső sérülésed, de komolyan megsérültél! Pihenned kell! -arcára végre halvány aggottság és szomorúság ült ki, melyet csak tetézett Glen válassza.
- Igen? Hogy várjuk a halálunkat? -kérdezte- Nem tudok itt maradni! Lehet, hogy tanított engem az az ember, de ennek ellenére, semmit sem köszönhetek neki, csakis az életemet.[/color] -hajtotta le fejét.- Hasonlítasz rá! Neki is olyan mosolya volt mind neked! - mosolyodott el- Hana-nak hívták! Egy gyönyörű és okos lány, aki megbízott bennem és szeretett, felhőtlenül, annak aki voltam. És benned ugyanazt látom mind benne! - nézett fel Joan-ra, ahogyan megsimogatta az arcát. - Megszökünk innen.- állt fel, mintha már semmi baja sem lenne, bár a magabiztos léptek helyett az egyensúly megtartása is nehezére eset.
- Mégis hogyan? - kérdezte az ágyon ülve, könnyező szemekkel Joan. Ő nem hitt abban, hogy sikeresen megszökhetnek erről a helyről, de ahogyan Glen kimondta azokat a szavakat, mégis úgy gondolta hogy lehetséges lehet.
- Ne feled el, ki vagyok! - mosolygott rá a lányra- Pontosan tudom hol vagyunk és merre kell mennünk! Már kiterveltem előre, hogyan is tesszük meg! Hosszú időbe tellett és nem hibázhatunk! Egyetlen egy lehetőségünk van....
- És utána megkeressük az apámat igaz? -kérdezte mosolyogva és akibe végre visszatért az életkedv.
- Ha ezt akarod!- mosolygott rá a lányra.

Glen felriadt az álmából. A vonat halk hangos fékezési és a testek előre mozdulása az erőhatások miatt, nyíltan jelezte, hogy a vonat megáll hamarosan. Álmosa arccal nézett ki az ablakon és a furcsa építészetéről híres nyaralóváros látképe elárulta neki, hogy megérkezett. Megvakarta a tarlóját, ahogyan az egész utat ismét végigaludta, bár az hogy felébredt, magában is csodának számított. Bőrönd nélkül szállt le a már indulni is készülő szerelvényről.
- Végre megjött! -vette le a kalapját a megálló egyetlen személye. A hely teljesen kihalt volt, egyedül az a fekete kis zakót és a cilinderes kalapot viselő kisgyerek álldogált a márvánnyal borított váróteremben. Glen-t várta.- Joan kisasszonyon tudta, hogy elfog jönni! Kérem kövessen Glen nagyúr! - vette vissza a kalapját és indult is el kényelmes léptekkel.
A város tele volt turistával, de a két furcsa kinézetű alak, egy kisgyerek és a mögötte sétáló férfi, mégis kilógott a sorból. A viseletük és a viselkedésük is, nagyban eltért attól, amit az ember láthatott ebben a városban. A rúnamágus a város házait nézegette, de nem emlékezett arra, hogy valaha is járt volna ezeken az utcákon.
Gondolataiba merült lassan, ezernyi kérdése volt ahhoz a nőhöz. Arra amire emlékezett, a történtek után biztosan szoros lehetett közöttük a kapcsolat és biztosan olyan titkokat is tudhat Joan, melyre nem számított. Ugyanakkor félt attól is, hogy vajon mit is fog találni.
Elérték a város régi színházát. A bedeszkázott ablakai és lerombolt állapota jelezte, hogy már évtizedek óta állhat üresen. Glen tudta azt is, hogy csak bérelheti ezt a helyett és ahogyan korábban is sejtette, a küldetés csak neki szólt, senki másnak. De ezúttal nem a főkapun át mentek be. A fiú hátrasétált és a hátsó kis ajtón, mely fölé nagy betűkkel volt kiírva, hogy „Vészkijárat” szócska, használták bejáratként. A sötét és nyirkos folyóson gyorsan siettek végig. Egyenes a színpadhoz vezetett a kis járat, addig is a színészek a kellékesek és minden fontosabb ember öltözőszobája ellőt elhaladva. Bár ajtók nélkül mindenhova beláthatott volna, őt abban a pillanatban jobban érdekelte ami az út végén várta.
- Végre itt vagy! -lépett fel a színpadra, amikor meghallotta Joan hangját, mely az évek alatt mit sem változott. - Üdvözöllek a színdarabunkban Glen!- tárta szét a karjait, ahogyan Glen megdermedt és mozdulni sem volt képes, de nem a félelemtől. Végeláthatatlan drótok halmaza hálózta be és emelte a magasba, ahogyan Joan lassan közelebb sétált hozzá és ahogyan odaért elé, már tudta, hogy miért teszi ezt.

Sötét és felhős volt az ég. Glen, Joan kezét szorítva vonszolta maga után, hajthatatlanul. A lány már a végkimerülés szélén állt, alig kapott levegőt, a lábai remegtek és alig várta, hogy pihenhessenek. De nem tehetett mást, mind hogy egyre előrébb akart jutni, egyre távolabb attól a helytől, ahol fogva tartották őket, ahonnét sikeresen megszöktek, de sajnos nem észrevétlenül. Az üldözök a nyomukat vesztették már néhány órája, de mégsem hagyta abba a sietést a rúnamágus. Tisztán emlékezett arra, amit a lány mondott, hol találkoznak az apjával, aki a pénze és a hírneve miatt majd eltudja bujtatni őket úgy, hogy sohasem akad rájuk senki sem.
A hegyoldalán ide-oda csúszkálva kapaszkodtak meg, ahogyan az eső is rázendített és egy másodperc alatt hatalmas vihar támadt. De a ránehezedő sötétség miatt, tisztán látták a helyoldalon lévő barlang bejáratát a helyett, melyen Joan apja már egy hete várta a lányát, értelmetlenül és egyedül, de abban a pillanatban hogy meglátta őt, minden félelme szertefoszlott. Pedig milyen nehéz is volt felmászni arra a szirtre, majd a barlang bejáratát torlaszoló tüskék bokrokon átmászva, a nedves alagútba leereszkedni. De az alagút végén a fény, az egyre erősödő meleg végül is, megnyugtatta őket.
Joan beleugrott az apja ölébe, boldogan sírtak mind a ketten, a boldogságtól, hogy újra láthatták egymást. William tekintette azonban lassan nemcsak a lánya felé irányult. Bár észrevette a lánya mögötti férfit, először nem törődött vele, a boldogság miatt, de most, egyre nagyobb figyelmet szentelt neki. Joan lemászott apja izmos nyakáról, ahogyan örömmel a hangjában kezdte ecsetelni, hogy Glen hogyan is mentette meg őt és sikerült ide eljutniuk annyi veszedelmen keresztül. De Willaim arca egyre komorabb lett.
- Szóval a neved Glen? -kérdezte a vele szembeálló férfitól, ahogyan lehajtotta a fejét- Pont úgy hívnak, mind a nagymester kedvenc tanítványát...- nézett a férfira, ahogyan Glen elmosolyodott és nem ő, hanem Joan válaszolt.
- Igen, mert ő volt az! De mára...- nézett boldogan az apjára, ahogyan ellökte magától a lányát, megmentve őt. Joan a földre zuhant, ahogyan a ijedten kapta vissza a fejét, de édesapját már nem találta a helyén. Nem találta sehol sem, ahogyan a könnyei eleredtek és mérgesen nézett Glen-re.
A levegőt sem tudott venni, ahogyan a férfi ott állt a bejárattal szemben, mosolyogva, boldogan, ahogyan beletúrt a hajába és fújt egy hatalmasat. Tekintette csak ezután terelődött a földön fekvő lányra, ahogyan közelebb lépett hozzá.
- Mit nézel? -kérdezte tőle, ahogyan a kezeit zsebre rakta- Ez volt a küldetésem! Ti nők olyan könnyedén képesek vagytok megbízni egy olyan férfival, aki a sorsról és a fájdalmas múltról fecseg!
- Akkor amit mondtál az mind...- dadogta, ahogyan Glen megrázta a fejét.
- Nem! - ért a lány elé- Hana valóban élt, de meghalt értem. Valóban a mester mentette meg az életemet, de sohasem szegülnék neki ellen, az ő kedvéért még a szüleimet is megöltem!!- guggolt, le ahogyan a remegő lány arcát megragadta a jobb kezével, hogy ne tudjon ficánkolni. - ÉS a mostani küldetésem az ostoba apád volt! Jó színművész, aki nagyon szerette beleásni magát azon dolgokba, melyekről írt. Így jutott el hozzánk is, de amikor rájött a titkunkra, elbújt , így pedig kénytelenek voltunk felhasználni téged.- engedte el, ahogyan Joan összeesett és csak sírni tudott. - He... szánalmas! Megsiratni egy olyan embert, aki még a saját lányát sem tudta megvédeni. - sóhajtott fel, ahogyan elindult kifelé. - Azt kell, hogy mondjam, az én Színjátékom messze felülmúlta az apádét!

Glen szeme nagyra nyílt, ahogyan ott függött a lány ellőtt. A drótok egyre jobban összébb szorultak, ahogyan a vér is kicsordult a férfi kezeiből. De nem szisszent fel, egyszerűen csak tűrte a fájdalmat, ahogyan lehorgasztotta a fejét. Joan, Glen arcát nézte, ahogyan a keze megemelkedett és a rúnamágus feje is, egy újabb kötél kerekedett rá a fejére, hogy a lány minden reakcióját láthassa.
A kezei már csurom véresek voltak, ahogyan a drótok egyre jobban összeszorultak rajta, ahogyan a hirtelenen megálltak és végtagot váltva, Glen mellkasát kezdték összeszorítani, úgy hogy a levegő nagyon gyorsan kezdett szökni a tüdejéből és egyre kisebb helye is maradt tágulni.
- MI a baj? -kérdezte Joan mosolyogva- Neked köszönhetem, hogy rászántam magam, hogy mágussá váljak. Neked köszönhetem, hogy megismertem az élet fájdalmát és hogy idáig csak azért éltem, hogy téged megölhesselek! Rettegsz tőlem, élni akarsz? -kérdezte.
- Nem! Ha más nem is, te megölhetsz engem, azért amit tettem...- mosolyodtt e barátságosan Glen, ahogyan Joan arca egy pillanat alatt változott mérgessé és a hirtelen rántás a férfi mellkasán jó néhány bordájába került Glen-nek.
- Miket beszélsz! Szabadulj ki és próbálj ellenállni nekem! - kiabálta, ahogyan az arca megváltozott és még közelebb lépett Glen-hez, ahogyan lerántotta a szemkötőjét, majd halványan elmosolyodott, ahogyan meglátta a jelet annak szemén. - Értem! Ez miatt nem küzdesz velem! Végrehajtottad a tervedet és így bűnhődsz érte, igaz?
- Miről beszélsz? -Glen arca meglepődött és kíváncsivá vállt, ahogyan Joan felnevetett.
- Az apám mindent leírt a darabjában! Mi a tervetek és mire készültök. Ezt is megemlítette! - kezdett el táncolni, ide-oda forogva, mind egy balerina.

„És a herceg az emlékeit és a hatalmat eldobva lesüllyed a halandók közé, hogy közöttük éljen! Hogy beborítsa őket tervének hálóival, hogy elvegyülve végül az emlékek viharában, arra várjon, mikor, eljön a pillanat és előbújhat a maszkja alól!”

Énekelte, ahogyan a a végéhez érve, végül odaszaladt a férfihoz és az arcát annak arcába temetve, csak azokat a barna szemeket bámulta, miközben lassan elmosolyodott ismét.
- Tényleg igaz! Nem emlékszel semmire! – vidult fel- Milyen nosztalgikus, a saját színdarabod áldozata lettél! -nevetett örülten, ahogyan a drótok ellazultak és a rúnamágus a lány elé zuhant. - És most hall menj tudatlanul!- egy kattanást hallott csak.
A fejéhez a pisztoly hideg csöve ért. A keze megállt a levegőben. Glen fájdalmas arccal nézett fel a két lányra, ajkai lassan mozdultak meg, de nem jött ki hanga száján. A nyakán lévő drót, még mindig sakkban tartotta őt. „Lilli” mondta volna ki a másik, segítségére érkező mágus nevét, de nem volt rá képes. Joan elmosolyodott, az új és váratlanul feltűnő ellenfelén.
- Mi olyan vicces?- kérdezte Joan-tól- [color=cyan]Azt hiszed, hogy egy kis marionett leszek a babaházadban? - rándult meg a pisztolyt tartó keze, ahogyan a dörrenés hangos, sőt fülsértő volt.
Joan haja megrezdült, a golyó csak milliméterrekkel kerülte el a fejét. A Lilli kezére csavarodott láthatatlan drót erősen tartotta a fegyvermágust, de az csak egyik keze volt. A másik kezében tartott fegyverén a ravasz megmozdult és Joan hátratántorgott. A hasa sajgott, de szerencséje volt. A golyó csak súrolta, de a fájdalom elég volt ahhoz, hogy Lilli és Glen is szabad lehessen és Joan-ra abban a pillanatban két fegyvercsöve szegeződött.
- Állj le!- kiáltotta a rúnamágus- Ő megölhet engem! Amit a múltban tettem, olyan dolog volt, amiért örömmel áldozom fel az életemet. - térdelt a földön, de az arcát nem lehetett látni. A haja eltakarta azt.
- Hülye vagy!- húzta volna meg a ravaszt Lilli, de Joan eltűnt, nem látta sehol sem, pedig csak egy másodpercre tekintett le a fiúra. Körbenézett, de nem látta sehol már Joant. A fegyverek eltűntek a kezéből. -Mégis mi értelme lenne, ha csak úgy félredobnád az életed a múltad miatt? -a kezében megjelent a szemkötő, mely végre magára vonta Glen figyelmét. Belebámult a Lilli szemeibe, melyek kedvesek voltak. - Lehet, hogy követtél el hibákat, de az nem te voltál. Az vagy, aki jelen pillanatban itt fekszik ellőttem. -vette el a kezéből Glen a szem kötött, ahogyan felhelyezte a bal szemére és abban a pillanatban Lilli vadul átölelte és magához szorította.- Soha többé ne hidd, hogyha meghalsz a múltad miatt, nem hagysz-e nagyobb űrt magad után, mind amit régebben okoztál. -temette az arcát a férfi vállába.
- Rendben! -rakta a kezét a lány fejéra. - Megígérem, hogy nem veszítek senki ellen, míg engedélyt nem kapok tőled.
- Remélem is! -nézett újra egymásra a két mágus, ahogyan Glen elkezdett sírni. - MI a baj? -kérdezte Lilli meglepődött arccal.
- Fáj mindenem és hazaérve meg is fog büntetni a mester.

De nem ez történt. Glent ellátták a helyi kórházban, miközben Lilli végig vele volt. Kiderült, hogy mivel Glen sohasem viselkedett így senkivel, Lilli nagyon is aggódott érte, ezért követte. De későn érte őt útól, így lemaradt a két fél beszélgetéséből. Végül csak egy hét után mehetett haza a rúnamágus, bár otthon sem várt rá minden olyan jól.
Goldmine megbüntette őt, amiért kezet emelt az egyik társára, bár a balerina ruhás alak, nem haragudott rá. Inkább örült, hogy ő egy orrtöréssel megúszta és nem vertél lapposra. De két hét múlva egy levél, mindent megváltoztatott.

„Esélyt kaptál az életre Glen! Remélem valóban nem egy bohóccal, hanem az igazi herceggel küzdhetek majd meg és állhatok bosszút a múltért. Ne feled, hogy én figyelni foglak és ha eljön az idő, megöllek vagy meghalok a kezed által. Jól mondtad akkor. A te Színjátékom messze felülmúlta az apámét. Mert a te színdarabod valóban egy Elfeledett színjáték!”

„ui.: Ezért a nagyszerü előadásért elküldtem a fizetséged. Legközelebb az életek lesznek a tétek...”

2011.Július
Glen egy nagyon is ismerős helyen ébredt, egy olyan helyen, melyet már nagyon régen látott. A illatok, és a hely melegsége mit sem változott és az a nosztalgikus érzés kerítette hatalmába a fiút, ami akkor szokott az emberen úrrá lenni, mikor egy hosszú útnak a végére végre nyugovóra tér a családi házában. De ahogyan megmozdult, az egyben ébresztette rá, hogy az álomnak hitt éjszaka, valóságosabb volt, mind azt valaha is képzelte. Minden porcikája fájt, ahogyan még a levegőt venni is alig volt képes. De élt és mind később megtudta, nem csupán a szerencsének köszönhette a drágalátos életét. Megmentett őt valaki, valaki, egy régi ismerős, akit nem akart elfelejteni, de mégsem képzelte volna, hogy ő fog közbeavatkozni. Az őhozzá kapcsolódó múltjának emlékei sohasem szűntek meg és abban a pillanatban ahogyan oldalra fordította a fejét, minden valóságosabb volt, mind valaha.
A lány aki megakarta őt ölni és a lány, aki mindennél jobban szerette, őt ült az ágya mellett. Joan, Lilli vállára helyezve a fejét, békésen aludt, mintha nem is az a fiatal lány lenne, aki a halálát akarta volna nemrég, nem az a lány, aki a bosszúja miatt félredobott mindent. De Lilli nem aludt, arca aggasztóan fehér volt, ahogyan a komor arc felvidult egy pillanat alatt, ahogyan észrevette a barátja ébredését és meglepődött arckifejezését. Gyengéden emelte fel Joan arcát a válláról, mindkét kezével alányúlva a kislány fejének és óvatosan merítve neki ágyat a két szét között engedte, hogy az álom, mely a hatalmába kerítette, el ne szálljon.
De még valaki volt a szobában, egy alak aki hátrébb állt, a sötétségben, de a jelenléte észrevehető volt. Még ha az volt a szándéka, hogy ne tudjon róla a fiatal rúnamágus. Lilli lágyan az ágy mellé sétált és átölelte a fiút, arcát a bekötözött vállaira helyezte, ahogyan a pólya nem a vértől, hanem a könnyeitől ázott egy pillanat alatt. A szavai halkak voltak, de annál jobban kivehetőek.
- Azt hittem meghalsz! - sírta ki Lilli az összes felgyülemlett kétségbeesését. - Ha Joan nem tűnik fel, már halott lennél! Úgy sajnálóm... - könnyei nem fogytak el, csak egyre jobban termelődtek, de a kezdeti remegése abbamaradt. - Félix és az apja tud mindenről! Azt hiszik, hogy a jóslat miatt tettél ilyent, hogy nem te irányítottad a tested és ez igaz is... - nézett fel könnyes tekintettel a fiúra- … te nem tennél ilyent! - mosolyodott el.
- Egyre tisztul minden és egyre világosabb a táj ellőttem…És ezt neked köszönhetem, mindig akkor bukkansz fel, mikor szükségem van rád, mikor senki sem tehet értem semmit csak te. Te vagy az én hősöm, az ember akire midig is vágytam, az ember akiért mindent megtennék…köszönöm Lilli – simult a lányhoz és ölelte átt, ahogyan élete egyik legfontosabb döntését hozta meg, azon a napon az elsőt.

„Végre… minden sötétség után felkel a nap. Eddig azt hittem, hogy megvédem őt, megvédek mindenkit akit szerettem azzal az egy tettemmel, hogy a múltam utáni kutatásom közben kizárom az életemből a barátaimat és akik fontosak nekem. Kegyetlenné, mogorvává, ijesztővé váltam és legbelül szenvedtem ettől a ténytől, attól, hogy lassan olyanná válhatok, mind az a személy, aki a múltamban él! De most, most már tisztán tudom, miért élek még mindig, megtaláltam az utamat. Nem akarok már mást, nem akarok a saját fejem után menni, a saját céljaimért élni, egyszerűen csak egyet akarok, megvédeni mindenkit aki fontos nekem! Ez az én utam most már tudom. Köszönöm neked Lilli, köszönöm, hogy képes voltál felnyitni a szememet és bíztál bennem mindig is, hogy a szereteted sosem enyhült irántam.”

- Végre felébredt! - nyílt ki az ajtó és az addig sötét szóba megtelt fénnyel. Glen látta a lány vállai fölül, hogy az addig némán alvó Joan őt nézi, de a tekintette inkább vagy aggódó, mind azé a nőé, aki a halálát kívánta. A mögötte álló férfi Félix komor arca olyan volt. De ez nem is csoda. Ő már tudta, hogy Lyda hallott, hogy Glen ölte meg és ezt nem bírta megemészteni, nem tudta elfogadni. - Reméltem, hogy életben marad, hogy én mondhassak ön felett ítéletet! - lépett be az ajtón a testvérek apja, a küldetés megbízója, a város helyőrségének vezetője és aki a legnagyobb becsület illette a törvényezés terén ebben a régióban.
- Vaskezű Edmund...- nézett rá Glen komoran.
- Szóval valóban te vagy az a kisfiú a múltból? - nézett lenézően az ágyban fekvő Glen-re, ahogyan az ágy végében megállt- Megkellet volna halnod a szüleiddel, akkor nem történik ez meg, de...- szorította meg az ágy végét- … ez nem igaz! Az én hibám, a múltam hibája. -hajtotta le a fejét- De hiába vagy te az ítélet kimondója, hiába irányítót valami, akkor is a te kezedhez tapad a lányom vére! - nézett fel újra a fiúra, komor és rendíthetetlen arccal- Éppen ezért az ítéletet meg is hoztam! Szüntesd meg az átkot, mely a családomat sújtja, vagy halj meg az átok miatt, vagy a kezem által!
- De még nem gyógyult meg, adjon egy kis időt neki! -ugrott ki a Glen karjai közül Lilli- Ha így küldi harcba megfog ha...- arca ideges volt, látható volt, hogy ő már többet tud arról, mind amit eddig Glen-nek elmondtak.
- Akkor eléri a büntetése! - húzta ki magát Edmund- Ne feledje kis hölgy, hogy megegyeztünk! Glen egyedül megy el a banyához, egyedül veszi rá békés vagy agresszív módszerrel, hogy oldja fel az átkot , mindezt cserébe, hogy nem végeztettem ki azonnal! - fordult meg, ahogyan elindult kifelé. - Holnapig pihenhet, de utána elkel indulnia a Végzet erdejébe! - sétált ki némán az ajtón, miközben Félix is követte, nem szólt a barátjához, nem tudott neki mind mondani. Akkor és ott nem.

Az ajtó becsukódott a két férfi után, ahogyan Lilli erőtlenül dőlt le a székre. Nem foglalkozott azzal, hogy alig néhány perce éppen oda fektette le Joan-t. De, nem is kelet ilyennel foglalkoznia. A lány már felült és némán nézte a kialakult helyzetet. Nem szólt semmit, nem is szólhatott semmit, hiszen abban a pillanatban inkább magyarázkodnia kellett volna, hogy miért van ott, miért is segít Glen-nek és miért is várta meg hogy felébredjen?
De maga Glen sem volt abban az állapotban akkor, hogy kérdezősködni támadjon keze. Mindenre emlékezett akkor és hiába tudta csak ő és Lilli az teljes igazságot arról az éjről, nem volt olyan állapotban, se testileg sem lelkileg, hogy élve visszatérhessen egy ilyen küldetésről. De talán Edmund-nak ez is volt a célja ezzel. Hogy egyrészt bosszút álljon a rúnamágus tettéért és másrészt a saját életét is megmentheti a tervével. Bár akárhogy is nézzük, Glen sehogyan sem tudott ebből a helyzetből jól kijönni.
- Akkor én mentem is... - állt fel váratlanul Joan, megtörve ezzel azt a néma és zavaró csendet mely a társulatra ült. Némán sétált az ajtóhoz, de ahogyan a keze ráfonódott a kilincsre, egy pillanatra mégis megtorpant.
- Köszönöm! - hallotta Glen hangját, mely erőtlen volt, de mégis valahol érezte benne az az erőt, melyet látni akart.
- Mégis mit? -kérdezte, ahogyan a kilincs lényomódót és az ajtó kinyílt. - Jól jegyezd meg, csak éppen meglátogattam itt az egyik barátomat, mikor megtudtam mi folyik itt! Nem azért tettem mert kedvelek, de ha meghalsz, akkor nem én ölhetlek meg. Világos?! - kiabálta dühösen, ahogyan kirobbant a szobából.
- Értem... - nézett Glen, némán Lilli-re, aki a lábait felhúzva a székre, mindkét kezével átkarolta azt, ahogyan az arcát a térdei közé temette. - … ne aggódj! -mondta mosolyogva a lánynak, aki felnézett rá. - Addig nem halok meg, míg engedélyt nem adsz rá, nem rémlik? -nevette el magát a fiú, ahogyan a lány kisírt arca felvidult egy kissé, de akkor sem volt nyugodt a holnapi nap miatt.
- Tudom! -zümmögte, ahogyan Glen erőtlenül visszafeküdt az ágyba. A szemei lassan lecsukódtak és elnyomta az állom.

Lilli álmosan törölgette ki a szeméből az éjszaka kellemes emlékeit, ahogyan az ágyban feküdve próbálta átkarolni azt a férfit, aki a lehető legfontosabb volt neki. Tisztán emlékezett, hogy hallja Glen halk szuszogását, ahogyan a saját gondolataiba merülve rá sem tudott nézni a férfira. De akkor, ahogyan arra a bájos és ártatlan arca nézett, nem tudott rá haragudni, bár azt addig sem tette. Saját magát hibáztatta, a sorsot, az életet, de akkor sem őt. Fáradtan állt fel a székről, a teste elgémberedett attól a postol, melyben ostorozta magát, ahogyan a férfi mellé bújva hosszú percekig csak az arcát tudta nézni. Olyan fáradt lehet, hogy észre sem vette, hogy a Lilli odabújt mellé. De az álmosság nagy úr és lassan a lány szemei is lecsukódtak, hogy amikor reggel kinyíljanak semmit sem találjanak ott.
Riadtan ugrott ki az ágyból és nézett körbe. A szoba üres volt, ezt abban a félhomályban, melyet a függöny szélén beszűrődő apró kis fénysugarak mutattak meg a kíváncsi szemeinek, is nagyon jól látta. A jobb oldalt Glen véres kötése volt látható, a szélre dobva, csak arra várva, hogy a szemétbe kerüljön. Biztos kicserélte mielőtt elment. Ez jutott eszébe, ahogyan felpattant az ágyról és riadtan futott ki az ajtón. Keze remegett ahogyan ráfonódott az ajtó kilincsére.
- Áhh...- de ahogyan az ajtó kinyílt, meg is torpant. - Felébredtél?- kérdezte Félix mosolyogva. Lilli arca kétségbeesett volt, a pulzusa megemelkedett, a kezei remegtek, ahogyan némán nézett a férfira, aki csak elmosolyodott. - Nyugodj meg! Glen már hajnalban elment, azt akarta, hogy ne keljen elbúcsúznia tőled. -ezen szavak hallatán a lány lábai is már kénytelenek voltak elbírni azt a a súlyt, mely Lilli-ra nehezedett. Erőtlen rokkant össze és zuhant volna a földre, ha Félix el nem kapja. Nem tudott megszólalni csak remegett. Rájött, hogy az a férfi, akit szeret, lehet, hogy soha többé nem tér vissza és ezt nem tudta elfogadni.

A nap már magasan járt, ahogyan Glen kissé sántikálva, hasában azzal a fájó érzéssel haladt, a fölé terebélyesedő fák árnyéka alatt. Kora reggel ment el, csak egy apró puszit nyomva a mellette alvó lánynak. Nem akart elbúcsúzni tőle, nem akart azokba a könnyes szemekbe nézni. Sajnálta Lilli-t, hogy egy olyan emberbe szeretett bele mind ő. Bár akárhogy is nézte a kialakult helyzetet, tudta, hogy a régebben magabiztos és nagyszájú lány, valahol mindig is ilyen volt. Egy védtelen és csak szeretettre vágyó kislány, aki végre rátalálva a boldogságra két kézzel ragadva utána, megpróbálja teljes erejével nem elengedni azt a férfit, akit szeret. De Lilli Többet adott Glen-nek mind addig bárki más, és ezt sohasem fofja tudni elfelejteni neki.
A fák egy re magasabbak és magasabbak és egyre komorabban lettek. A nap már alig érte el a férfi arcát, a fölébe terebélyesedő fák szinte áthatolhatatlan hálót képeztek a feje fölé, ahogyan az út mit sem változott. Olyan volt, mintha nap mind nap járnának rajta, jól látható kocsinyomok és lábnyomok. De mindegyik csak befelé haladt, kifelé, egyetlen gy nyom sem volt kivehető. Az erdő zajai is kezdtek megszűnni, ahogyan a sötétség egyre beteljesedett. Az állatok hangjai, a madarak éneke, vagy éppen az apró erdei rovarok apró kis zajai is szertefoszlottak. Glen semmi mást sem hallót, mind a saját szíve nyugodt és ütemes zengését a mellkasában.
- De nyomasztó egy hely...- nyögte ki fájdalmasan. A hasa még mindig fájt, alig pihenhetett egy súlyos sérülésre, melyet igazából magának okozott de ez mit sem változtat a kialakult helyzeten.
Hirtelen egy hangos varjú károgása hangzott fel, ahogyan a férfi megállt. Nem mozdult, ahogyan a sötét úton egy férfi állt vele szemben. Pont úgy mind múltkor, saját magát látta, de már nem abban a másik világban, hanem ebben.
- Valóban ezt akarod?- hangzott fel az ismerős hang. – Ha ennek az útnak a végére érsz, nem térsz vissza. Meghalsz attól, amit ez az erdő rejt! Lilli összeomlok miattad, a céhed csak egy apró kis temetéssel ajándékozza majd meg, majd elfelejt mindenki és úgy tűnsz ell erről a világról, hogy semmit sem tettél azon kívül, hogy rám akartál lelni. Valóban csak ennyire lennél képes? Csak ennyire? – játszadozott a fiú érzéseivel a saját gonosz énje, vagy inkább nevezzük az eredetinek –De eláruljak valami fontosat! Valamit, amely megmenthet téged és megváltoztathat mindent? Elmondjam az igásságot erről a helyről és rólad? –hangja sejtelmes volt, miközben a Glen lehajtotta a fejét. Most volt ideje először beszélgetni vele úgy, hogy nem volt semmi hátránya belőle, de félt attól, amit megtudhat. - Na jó! Elmondom ha ennyire kíváncsi vagy rá!– szólalt meg kisvártatva, az arcára kiülő széles mosollyal- Te csak egy gyerek vagy! Egy gyerek, aki a körülötte lévő világot csak fehérben vagy éppen feketében akarja látja! Elhiszel mindent, óvsz mindenkit és csak akkor vagy képes végre valahára cselekedni, ha valaki noszogat, ha valaki megadja azt a kezdő lökést! Hahahaha…- Glen meg sem mozdult, próbált nem figyelni a belső démona szavaira- … éppen ezért nem látod a körülötted lévő világ igazi arcát. Te azon a véleményen vagy, hogy aki gonoszságot csinál az gonosz, aki megment másokat az jó. És az olyanok mind te? Csupán elkárhozott lelkek? Tudom, hogy élvezted, mikor megöltem Aida-t. Más nem érezhette, de én igen! Tudom, hogy a legszebb álmod volt, mikor végre uralkodhattál valaki felett, a kezedtől függött az élete, pont mind amikor megöltem a szüleidet is, a anyádat az apádat és ahogyan eljátszadoztam a nővéreddel . Tudom, hogy milyen vagy, milyen az igazi éned, az melyet bezárva tartasz a szíved mélyén! De ha már nosztalgiázunk, essen szó Lilli-ról is! – ez az volt az utolsó csepp Glen poharában.
- FOGD BE! – kiáltotta fájdalmasan- Hazudsz! Én nem vagyok olyan! Egyszerűen … egyszerűen … – csuklott el a hangja erőtlenül.
- Egyszerűen mi? -halkult el a nevetése, ahogyan mosolygó arccal nézett rá továbbra is. Arcáról leírt az az élvezett melyet érzett abban a pillanatban. - Kezdesz rájönni, hogy én sem vagyok csak fekete és te sem fehér? -kérdezett ismét, miközben Glen felnézett ár. - Látni, hogy semmire nem jöttél rá a múltadból, csak arra, hogy milyen gonosz és önző voltam én...- kezdett el sétálni, lassú és kimért, sőt mondhatni kényelmes léptekkel- … de ezek csak apró kis csirái a te valódi önmagadnak, csirák, melyek egyszer majd kihajtanak és amit akkor kapsz az leszel én. -ért oda elé, a kezét lágyan Glen mellkasára helyezte- Te is érzed igaz? Lassan kezdenek eltűnni azok az érzéseid, melyeket régebben éreztél, kezdett elfelejteni ki is vagy te! - mosolyodott el, miközben közelebb hajolt Glen-hez, ahogyan lágyan a fülébe súgta az igazságot- Lassan elmosódik a határ a józanság és az őrület között. - nézett Glen arcába, az arcán azzal a széles mosollyal- Én vagyok az eredeti és utánozhatatlan Glen, aki mindent megtett a mesterének és én vagyok az aki mindent megfog tenni, hogy az álma valóra is váljon! -az arca kezdett eltűnni, átláthatóvá vállt az egész testével együtt. - Míg te lassan újra eggyé válsz velem és amit azóta nyertél, elfogod veszíteni. Szép lassan és fájdalmasan és ezek a fájdalmak miatt fogsz elbukni ellenem. Mert akinek van valamije ami fontos, az könnyedén el is ejtheti azt, hiába ragadta meg...
- Én nem fogok elbukni ellened! -kiabálta, ahogyan a belső démona lassan szertefoszlott, de nem mondta el, hogy mit is rejt az erdő mélye. - Lefoglak győzni!

A sötét erdőben újra egyedül maradt, a néma fák és a poros út közepén. Némán állt, nem tudta elhinni, hogy amitől félt, az valósággá volt. Eddig is csupán az tartotta benne a lelket, hogy ő jó és aki ezt tette eddig, az a gonosz, de most minden kezdett megdőlni! Ha igazat mondott, akkor nemmás, mind ő maga a gonosz ,akire emlékezett az álmaiból, a múltjáról. Ő tette mindazt, de maga sem különb nála. Nem tett semmit, amivel megállíthatta volna régen, akkor pedig hogyan sikerülhetne most?! A mellkasa elkezdett fájni, a hasában lévő szúró fájdalom egy pillanat alatt eltűnt, ahogyan a lábai megremegtek és a világ forogni kezdett körülötte. Csak újra és újra azok az emlékek kavarogtak a fejében, azok a szavak a és azok a kérdések, hogy ki is ő. Egy pillanat alatt cserélt helyett az ég és a föld, ahogyan a rúnamágus elterült a koszos úton.
- Miért történik ez velem? Én csak...- akadozott a légzése, nem kapott levegőt, fulladozott, ahogyan a világ egyre szürkébbnek nézett ki- … én csak... tudni akartam ki voltam, de nem akartam, hogy ez miatt minden elvesszen...

Egy nagy faboltozatú tetőre lett figyelmes. Aprón és nagyon is részletesen figurákkal tarkított boltozatra, ahogyan a hiányos világítás mellett is jól láthatóak voltak a minták. A szalmaágy zavaró kis mellékhatásai kezdtek nagyon is észrevehetőek lenni a fiú számára, ahogyan felült. A fájdalom eltűnt a testéből, egyedül a hasa fájt egy kicsit még. Lassan körbenézett, de a másik szobából átszűrődő hangok mellet, mely leginkább a főzés már jól ismerhető hangjaira volt emlékeztető, semmi mást nem hallott. Vagyis igen. Apró lépések hangját, melyek egyre közelebb és közelebbiek voltak, ahogyan az ajtóban megjelent ő.
- Joan?- nézett a fiatal lányra, aki csak elmosolyodott azon, hogy a fiú felébredt. Gyorsan odasétált mellé, ahogyan a vizes labort melyet hozott letette az ágyra. - Te mégis, mit...- nézett értetlenül rá.
- Feküdj le, átcserélem a kötést! - parancsolta kedvesen a máguslány, ahogyan Glen maga sem tudta, hogy miért, de engedelmeskedett. Joan gyors volt precíz, ahogyan gyorsan átcserélte a kötést, nem is zavarva hogy egy férfi hasához kell nyúlnia, vagyis egy férfihoz. - Az anyám mindjárt itt lesz, majd ő elmond mindent amit tudni akartál! -mosolygott, ahogyan végzett a kötözéssel, majd felkapta a lábost és kisietett a szobából.
Halk hangok, beszéd és sugdolózás neszei szűrődtek ki a másik szobából, melyet egy pillanattal későn felváltott a fapadló jól ismert nyikorgása és a vele egyidejű lépések zaja. Egy idős, görnyedt hátú öregasszony jelent meg az ajtóban, ahogyan lassan, a botjára támaszkodva az ágyhoz sétált, majd intve Joan-nak, az egy apró kis székel siettet a banya segítségére. Lassan ült le, ahogyan az arca barátságos volt.
- Rég volt, hogy itt láttalak nagyúr!- hajolt meg csupán a fejével. - Tudtam, hogy visszatér, annyi idő után és ahogyan parancsolta, teljesítettem a parancsát![/color]- fejével bólintott Joan, felé, aki újra kiszaladt az szobából, majd egy könyvel tért vissza. Glen szótlanul feküdt az ágyban. - A Cutteridge családot megátkoztam a kívánsága szerint. És rájöttem, hogy hogyan...
- Old fel az átkot! -parancsolta Glen, ráérezve, hogy valószínűleg teljesíteni fogja a boszorkány ezt a kérdést, de a helyeslő válasz helyett, csak összecsapta a könyvet. - Most!
- Sajnálom, de nem tehetem! Ha megteszem mind meghalnak, ezt ön is tudja. Éppen ezért...
- Mi? -ült fel az ágyon Glen, ahogyan értetlenül nézett az öregasszonyra.
- Igen. Az átok örök élete ad neki, ahogyan parancsolta, egészen addig, mag ön nem végez velük a sajt két kezével! Ha feloldom az átkot, akkor meghalnak, mert ők már mind hallottak. -nyújtotta át a könyvet Joan-nak, aki kisietett vele.
- De miért? Miért tettem volna ilyesmit? -Glen szemei megremegtek, nem értette, hogy miért is tenne ilyesmit velük, rájött, hogy ez nem átok, hanem éppen más, védelem azoknak akik fontosak lehetnek neki, de akkor miért, amikor ő gonosz.
- Értem! Megtette a tervét ha jól gondolom nagyúr! Elfelejtette ki is ön és mire is képes. - állt fel a székről a banya. - Sajnálatos, hogy az a férfi, akire én is felnéztem ilyen selejt lett! - abban a pillanatban érezte Glen, hogy a teste megbénul, drótok veszik körül és a nyakára tekeredve ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mikor az erdőben volt.
~Ugyan az mágia, mind Joan esetében! Szóval ő tanította ki, hogy megöljön engem!~ a kép újra megremegett a szeme ellőt, ahogyan nem kapott levegőt. ~De akkor miért engem szolgál... ~ nézett a nőre, aki mosolygott, élvezte ahogyan a férfi szenved.
- A mestere büszke lesz rám, hogy az áruló tanítványát elkaphattam és megölhetem! Ha megtudja az igazságot, hogy mire készült, megfog jutalmazni és...-elakadt a szó a torkán, ahogyan a drótok lehulltak Glen testéről. A banya a földre rogyott, ahogyan Joan komor arccal nézett le rá. - Miért lányom? -dadogta erőtlenül.
- Őt nem bánthatod! De én megölhetlek téged! - közölte ridegen a volt mesterével a lány, ahogyan a keze megszorult a levegőben.
- Ne tedd! -kiabálta Glen, ahogyan Joan megremegett és nem vitte be a végső csapást. Értetlenül nézett a férfira, aki fájdalmas arccal nézett fel rá. - Ha megölöd, ők is mind meghalnak! Nem igaz? -kérdezte mérgesen Joan-tól, aki lenézett a banyára.
- Igen, de ha elmond mindent a tervedről, akkor üldözni fognak és a mostani állapotodban egyiküknek sem leszel ellenfele! - kiabálta idegesen a lány.
- Akkor is, ők ártatlanok ...- remegett meg a kép a szeme ellőtt, ahogyan a szeme fájni kezdett. Mintha nem is ő irányítaná a testét, felállt és az asszony elé nézett. - … a pókhálóid még mindig erősek banya! -széles mosolyra húzódott az arca a fiúnak. - De néha a nagyobb cél érdekében muszáj feláldoznunk valamit! -nézett le rá, ahogyan az öregasszony fájdalmas arccal nézett rá.
- Visszatértél nagyúr? -nevette fel halkan- De tényleg képes lennél megölni az apádat? -dadogta, hiszen a kötél miatt alig szűrődött ki valami a torkán. - Igen! Ha azzal megmenthetem a világot! -emelte fel a kezét, ahogyan a levegőbe írta a Fire szót! Az öregasszony meggyulladt, ahogyan a háló elengedte, sikoltozva eldüt a földön, miközben a lángok martalékává lett.
- Biztos hogy...- kérdezte Joan, ahogyan Glen ránézett és abban a pillanatban mind egy engedelmes szolga térdelt le a földre. - Bocsánat! Nem áll szándékomban megkérdőjelezni a döntéseit. -hajtotta le a fejét, ahogyan Glen elmosolyodott és megsimogatta a lány a fejét.
- Ostoba! Te nagyon is jól csináltad eddig a dolgod! A másik énem biztos, hogy dühöngeni fog, mikor meglátja ezt, de most muszáj volt teljesen elnyomnom őt, hogy nehogy megtudjon akármit is arról, ami a háttérben folyik. - ült le az ágyra. - Mond el neki, hogy ne aggódjon. Annak idején, csak azért raktam a családra az átkot, hogy megvédje őket mestertől, hogy megvédjem az igazi apámat és mostohatestvéremet. Csak én ölhetem meg őket, de nem akarom bántani egyikőjüket sem.
- De akkor miért ölte meg Aida-t? -emelte fel a fejét értetlenül Joan.
- Mert túlságosan is hasonlított Rosra. A pecsétet úgy alkottam meg, hogy felszínre törjenek az emlékeim, mikor egy ismerőst meglátok. De az ő esetében félő volt, hogy a pecsét megtörik idő ellőt. A szívem is belesajdul ebbe, de nincs mit tenni. Muszáj játszani ellőtte a gonoszt egy ideig még, ahogyan tettem a mester ellőt is ezidáig. - hajtotta le a fejét. -Mond meg, hogy minden rendben! Élnek és jól vannak. És te...- feküdt az ágyra. - Játszd tovább a szereped egy kicsit még!- hunyta le a szemeit, ahogyan eltűnt és Glen-é lett újra az irányítás, ahogyan Joan ugyanúgy tett, mind ahogyan parancsolta neki a mestere.

Sötét és hatalmas terem volt, benne sok árnyal és gonoszsággal. Az a hely, melyet az igazi Glen nagyon is jól ismert és melynek tagja volt valaha, sőt abban a pillanatban is, még ha nem tudott róla.
- Szóval a banya meghalt? -nevette fel Dorian, ahogyan egy női hang válaszolt neki a sötétből.
- Igen!- hangja komor és fiatalos volt. - Ki gondolta, hogy képes lesz rá. Ezek szerint kezd emlékezni valamire. Talán eljött az idő, hogy...
- Nem!- szólalt meg egy erélyes hang. - Még nincs készen a terve, várjunk még, de emlékeztessük rá, hogy ki is ő.- mosolyodott el a mester a sötétben. - Talán a saját testvére megtudja győzni abban, hogy végre elinduljon az úton és beteljesítse azt, amiért teremtettem!

A vonat szélsebesen haladt a végcélja felé, ahogyan Lilli morcosan húzta fel az órát és rá sem nézett a férfira. Glen az ablakon bámult kifelé, ahogyan néha egy-egy pillantást vetett a lányra, többet nem. Már ez ment hosszú idő óta, ahogyan Glen megelégedve ezt a helyzetet, végül összeszedte minden bátorságát és előrehajolva a lányra nézett, barátságos és kedves arcot vágva.
- Most mi a baj? -kérdezte- Teljesítettük a küldetést, mindenki él és virul és csak én sérültem meg egy kicsit... - nézett a lányra, akinek a keze megremegett és meglendülve egy hatalmas pofont adott a fiúnak. A pofon visszhangot vert a kabinban, ahogyan egy piros tenyérlenyomat éktelenkedett a fiú arcán. Glen mosolyogva fordult vissza a lány felé. - Most jobb? -kérdezte.
- Te bolond! -kiáltott rá a lány. - Megértem miért tetted, de hogy nem búcsúzol el tőlem az … az...- kezdett el sírni, ahogyan odaugrott Glen ölébe és átkarolta. - … hülye vagy. - dadogta, miközben sírt.
- Tudom. -ölelte át a lányt, ahogyan magához szorította. Lilli élvezte a helyzetet, ezúttal senki sem szólt közbe és zavarta meg azt az idilli kis pillanat. A lány nem vágyott semmire sem jobban, mind hogy végre békésen és nyugodtan lehessen azzal a férfival akit egyre jobban szeretett. - De azért furcsa, hogy kifizetett téged az az ember. - emelte fel Lilli a fejét Glen szavaira. - Azt hittem, az egész feladat amit rám bízott annak a büntetése, hogy ne ítéljenek halálra. - nézett a mellette lévő táskára, mely a fizetséget rajtette.
- Elég sokáig elvoltál és agódtam érted, de nem voltam egyedül. - engedte el a fiút és immáron nem a karjaiba, hanem csak mellette ült. - … Edmund is aggódott. Olyan volt, mintha megbánta volna, hogy téged küldött vagy éppen, hogy egyedül. Nem mutatta ki, de láttam rajta, hogy mardossa magát. -nézett fel a rúnamágusra – És amikor visszatértél, ugyan moderálta magát, de mosolygott és boldog volt. Nem tudom, hogy miért volt ilyen, vagy éppen milyen emlékek fűznek össze titeket, de azt tudom, hogy ő egy olyan ember, aki törődik veled. - karolt bele Glen-be.
- Akkor is... - húzta el a száját - … kifizetett minket, annak ellenére, hogy megöltem a lányát. Ezt az egyet nem tudom felfogni. -vakarta meg a másik kezével a tarkóját.
- Hát az eredeti árhoz képest, csak egy is tiszteletdíjat kaptunk... - nevetett fel- …de nem bánom. Sokkal többet ér, hogy te élsz. - bújt oda megint a fiúhoz, mind egy kislány az apjához, bár jelen pillanatban, a köztük lévő kapcsolta ennél mélyebb volt. - És mivel én nem csináltam semmit, így téged illet az egész. - nevetett fel.
- Miket beszélsz?! - háborodott fel Glen- Te kaptad a küldetést, a fele mindenképp téged illet! - vágott haragos arcát, mely gyorsan eltűnt az arcáról, Lili mosolygó tekintette láttán. A lány lassan közelebb hajolt hozzá.
- De te csináltál mindent! -ért elég közzel a fiúhoz, ahogyan ezeket a savakat már suttogta. Ezúttal már eltűnt az a kislányos héve. Igazi nő volt, ahogyan megcsókolta a fiút, hevesen és a szerelemtől teljesen átitatottan. - Tiéd, megértetted. - fogta meg a fiú arcát, aki szólni is alig tudott.
- Aha... - még mindig a csók hatása alatt volt, ahogyan Lilli egy újabb puszit nyomott az ajkaira.
- Azért. -bújt vissza mellé, miközben Glen hosszú percekig némán ült és bámult maga elé.
- De a ...- dadogta- … a céhben...- emelte fel Lilli a fejét- ...mit mondunk a kapcsolatunkról? -kérdezte, melyre a fegyvermágus is teljesen elpirult.
- Na ez egy jó kérdés.

2011.aAugusztus
Glen céltudatosan haladt előre. A port már megszokta, melyet a szél az arcába öntött állandó, ritmikusan ismétlődő mintával. Amióta leszállt a vonatról, kevés kivétellel mást sem nyelt ezen a poros úton. Nem száguldott kocsival, vagy stoppolt az út mellett, nem futkorászott jobbra-balra. Egy teljesen átlagos ember mindennapos sétáit járta be ez a fiatal férfi. Magányosan kóborolt a célja felé, márpedig tudta, hogy amin eddig keresztül ment, az nem mindennapos dolog és nem is olyan, melyet sokáig eltitkolhat mindenki elől.
Acalypha Town városát, már elég régen elhagyta és már eltűnt a szeme elől a város látképe is, mikor visszanézett az egyik magasabb domb tetejéről, melyre felkapaszkodva elégé elfáradt. Hosszú órák óta bandukolt, maga sem tudta, hogy miért, de megtette. A cél már közel volt és nem akart se a céhmesternek, aki nyakába varta a melót és a munka hirdetőjének, aki... nos nagyon is várta már a mágust, hogy végre valaki szembeszálljon azzal a férfival, aki őt minden egyes éjjel zaklatja és meglopja. Még annaka levélnek a szövegére is emlékezett, melyet felhívásként küldetött a céhhez.

""

A ház, egy kitűnő kelleti építésű, négytelkes ház, melyet a másik oldalon látott, nagyon is kitűnően látszott már, nem volt messze, alig fél óra és eléri célját. Száját eltakarta a kendővel, melyet a fején szokott viselni és ő csak egyszerűen a szemkötőjének hívta. A por már elviselhetetlen volt. Az átkozott homokvihar, melynek éppen akkor kelet kitörnie.
Ahogyan elérte a ház nagy és egyben zárt kapuját egy pillanatra megállt. Semmilyen kopogtató vagy más segédeszköz nem volt. De nem kellett várnia, mintha már valaki arra várt volna, hogy ideérjen.
Az ajtó nagy nyikorogva nyílt ki csak ki és egy kopasz nagydarab férfi, kezében egy nála is nagyobb dárdával, fogta szívélyesen őt és kísérte beljebb az épületbe. Az ajtó kitárultak és odabent kellemes meleg és friss levegő mellett egy kisebb terembe küldték, ahol egyedül volt.
Lassan nézett csak végig a szobán és ahogyan eddig is sejtette, azt találta odabent, mind odakint. A kelleti ihletés, teljesen átjárta a házat. Elhúzható papírfalak belül, tatami fapadló és puritán tervezés belül. Elég furcsa volt számára ez a világ, de hát nem azért volt ott, hogy megváltoztassa az ízlésvilágát a tulajdonosnak.
A szemközti ajtó lassan kinyílt és egy kimonót viselő, hosszú ősz hajú és szakálló férfi lépett be rajta és ült Glen-nel szemben a földre. Sokkáig csak nézte a fiút, ahogyan meghajol előtte, a tisztelete jeleként és csak utána kezdett bele a mondandójába.
-Isten hozott a házamban. - köszönt mosolyogva és végre boldogan. - Köszönöm, hogy ilyen gyorsan a segítségemre siettél! -nézett Glen-re, miközben, miközben a mögötte álló két férfi meg sem mozdult.
- Ez csak természetes. - nyugtázta komor arccal Glen- A céhünk nagyra becsült barátja vagy. Goldmin mester pedig nem hagyhatja, hogy a barátai megsérüljenek és sértés érje őket. Ezzel nem csak őt, hanem az egész céhet sértés éri és ez már azonnal személyes üggyé teszi a dolgot. - arca mit sem változott. - De ha eltudna mondani valamit a támadóról, annak örülnék. -nézett az öregre, ahogyan az csak fújt egy nagyot mielőtt belekezdett volna.
- A betörő erős mágus volt, mert az őreim nem bírták megállítani. Viharos éjszaka volt, de nem lennék meglepve ha maga a betörő idézte volna oda azt a vihart. Egyszerűen leütött, és elvitte a mesterkardot. A kardról tudniuk kell, hogy az az eddigi legélesebb kardom. Könnyűszerrel törte ketté a pár órával korábban befejezett kardomat, amivel Muramasa próbált rátámadni. Az a kard annyira éles, hogy már pusztán a suhintásával is képes magukon sebet ejteni. Legyen nagyon óvatos. - foglalta össze az eseményeket tömören.
- Muramasa? -kérdezte az öregtől, aki kissé fancsali képet vágott, mielőtt beszélt volna róla.
- Az unokaöcsém. -arca csalódott volt. - Kissé magának való... - és abban a pillanatban Glen megtudta, hogy miért is igaz ez a kifejezés rá. Az ajtó a férfi mögött kivágott és egy alig tizenhat éves fiú lépett be rajta. Hosszú fekete haja copfba volt kötve, ahogyan samurai ruhát viselt, oldalán egy katanával. Bár csak ez lett volna furcsa.


- Most már érti mire gondolok..- nézett elégedetlenül továbbra is Glen-re az öreg, ahogyan Glen-nek, hogy miért is ilyen ez a kölyök.
- Ohh... csak nem egy enka samurai? -kérdezte az öregtől, ahogyan a kölyök arca felderült. - Hát még gyakorolnia kell, de nem lesz ez rossz. - és ezzel olyant tett, amit nem kellett volna. Muramasa felszívta az orrát, ahogyan újra belekezdett a rímek faragásába.


- Elég lesz! -pattant fel a földről az öreg, ahogyan a fiúra kiabált. - Menj a szobádba! Mihaszna vagy és... -de minden szava ellenére a a fiatal kölyök, meg sem rezzent. Büszkén állt az öreg ellőt, ahogyan Glen is felállt a helyéről.
- Várjon!- szólította meg a férfit, aki a mágusra nézett. - Talán segíthetne nekem az unokaöccse. Ő jobban ismeri ezt a helyett. Ha valami rosszul sül majd el, ő a segítségemre lehet. Jobban ismeri a terepet nálam. - nézett az öregre kérdően, ahogyan fújt egy nagyot, majd némán bólintott és a kíséretével kilépett a szobából.
- De nem kell megkeresnie az elkövetőt, csak maradjon itt. Biztos vagyok benne hogy vissza fog térni hozzám, hogy elvigye azt a kardot, amit most készítek. - fordult meg az ajtóban még egyszer, ahogyan utána Masamune-ra nézett- Te pedig vigyáz magadra és ne hozz rám szégyent. -tűnt el a folyóson, ahogyan a két fiatal egyedül maradt a szobában.
- Köszönöm!- hajolt meg, ezúttal normális hangstílusban a fiú. - És most hogyan tovább? Várunk és mikor eljön, egyszerűen lecsapjuk a burát? -kérdezte Glen-től, aki csak elmosolyodott ezen a kijelentésen.
- Nem!- nézett körbe- Csapdát állítok neki és ha rosszul sülne el valami, te is a segítségemre lessel. Kettőnk ellen nem győzhet.

Az idő gyorsan eltelt. A mágus pedig az épület szinte össze bejáratát és átjáróját teleírta mágikus csapdákkal, hogyha akárki is átakar majd jutni, vagy be akar jutni, nem járhasson sikerrel. Bár a csapdák, egyszerűek voltak az ellenfél lépességeinek hiánya miatt. Így a kód csak annyi volt. „Aki belép a csapádba, nem szabadulhat egy álló napig!”. Lassan alkonyodni kezdett. Masamune pedig egyre nyugtalanabb lett, ahogyan értesítettek mindenkit, hogy akármi is történik, maradjanak a szobájukban. A „B”terv pedig egyszerű volt: Ha valaki mégis bejut abba terembe, ahol a kard van, ott ők ketten várják és erővel győzik le, kerül amibe kerül. A kardot pedig szándékosan hagyják nyílt helyen.
Mikor leszállt az éj, mindenki elbújt és feszülten várt, de ekkor, Muramasa felállt Glen mellöl.
-Csak kimegyek vécére... - mondta, majd ki is ment a mosdóba. Két perc múlva tért csak vissza, és újra helyet foglalt Glen mellet. - Hu... remélem eljön, végre megszabadulhatnánk tőle.. - és abban a pillanatban valamik koppantak a földön. Majd felrobbannak, és rövidesen terjedni kezdett egy sárgászöld színű köd. Muramasa azonnal rávágta, hogy mérges gázzal van dolguk. És ekkor pillantottak meg egy sötét árnyat, aki már ugrott is a kardért.
Glen azonnal felpattant a fapadlóról, ahogyan a füst egy pillanat alatt terítette be a termet, ezzel rontva a látási viszonyokat! ~Gáz?~ gondolta, ahogyan a kezével takarta el a száját, ahogyan hátrébb próbált lépni, de nekiütközött a papírfalnak. ~Ez lehetetlen! Hogyan volt képes bejutni? ~ gondolta, ahogyan a szabadon maradt kezét készenlétbe helyezte. ~Ilyen viszonyok mellett képtelenség lesz vele megküzdeni! A lehető legjobb dolog az lenne, ha...~ lépett oldalra egyet, ahogyan a szemei elkerekedtek! Tisztán látta, ahogyan egy árny a fegyverért ugrik. Keze pedig gyorsan mozgott. A levegőbe írt Wind szó, egy szempillantás alatt sodorta a falnak a támadót és az előtte lévő falat lebontva szabad utat a friss levegőnek. A gáz, mintha csak egy vákuum keletkezett volna, szaladt ki a nyíláson utat engedve a friss levegőnek és szobában újra világos lett, vagyis a sötét miatt félhomály, de a látási viszonyok jelentősen javultak. Eközben Muramasa is aktivizálta magát, ahogyan a kardját előrántva nézte a feltápászkodni próbáló férfit. Kénytelenül de elhúzta a száját.
- Tudom, hosszú az út, de még csak most kezdem, s nincs értelme úgy, ha megkötik a kezem.- sóhajtott fel, hiszen csak a nagyteremben volt gáz, a lakás többi részében nem! Így könnyedén vehetett újra egy mély levegőt.
- Ne kapkod el! Most műár mi vagyunk előnyben! -nézett a hevesedő fiatalra, de az a szavait, mintha meg sem hallotta volna.
A férfi, abban a pillanatban, hogy föltápászkodott, mintha valaki megrúgta volna, úgy érezte a vesztét és ugrott oldalra, pontosan a lyuk felé futva, de valaki útját által. Masamune villámgyorsan termett előtte, ahogyan a kardjával, oldalra suhintott, de a férfi kiváló reflexekről téve tanúbizonyságot, torpant meg és ugrott egyidejűleg hátra, úgy, hogy a kard el sem érte. Keze még az ugrás közben fonódót rá a hátán lévő kardra, melyet előrántva maga elé rántotta azonnal.
- Ne légy meggondolatlan!- írta a levegőbe ezúttal a Earth szót, ahogyan a földből manifesztálódó írás, egy szikla keménységével zuhant a férfira. És abban a pillanatban megértette Glen, miért is olyan lenyűgöző az a kard. Mintha egy papírt vágna ketté, olyan könnyedén szelte át a követ is, ahogyan az kettészakítva a mögötte lévő falat, tisztán láthatta mágus elkerekedett arcát. - Ez nem lehet! -nézett a férfira meglepődve, ahogyan kellemes nyugodtság vett rajta erőt. - Masamune...- nézett a fiúra. - Úgy látszik együtt kell dolgoznunk. Ez a fickó nem egy olyan ellenfél aki ellen egyedül is győzni tudok. Használjuk a „c” tervet! -mosolyodott el mindkét fiatal, ahogyan az ellenségük meg sem moccant. Most már nem menekülni akart.
- Látom helyén van az eszed, de remélem a héja mögött nem záptojást lelek! - mosolygott . Nem mondták ki a tervet, de pontosan tudták mit kell tenniük Muramasa feltartja a férfit, ameddig Glen képes lesz megcsinálni a tervét. Jelen pillanatban ezt volt számukra a legjobb csapatmunka.


Masamune pedig a férfinak rontott,ahogyan az egy csapásra törte ketté a kardot és találta el a fiút, végigszántva annak a mellkasát. De nem esett kétségbe. Mosolygott eközben, ahogyan elterült a földön és abban a pillanatban Glen jelent meg mögötte. Ő is a férfinak ugrott, de a társával ellentétben volt egy terve. Keze ráfonódott a kard pengéjére.
- Mi az? -kérdezte az ellenfelétől, aki értetlenül nézett a kardra- Azt hitted nem jövök rá, hogy ez egy varázsfegyver. A suhintás közben a kard rezonál, olyan magas fokon, hogy nem lehet hallani, se látni. De én észrevettem. Amikor a kard kettészelte a varászlatomat, a vágás millimétere pontos volt, ami azt jelenti, hogy nem a külvilágot manipulálja, hanem saját magát. - próbálta kirántani a kardot Glen kezéből de nem ment. - De ezenkívül, csak azután használtad, miután láttad, hogy semmi esélyed a menekülésre, ami azt jelenti, hogy nem tudott felkészülés nélkül használni és ami ennél is fontosabb...- mosolyodott el. - Ennek a kardnak éppen ezért nincs éle sem. - rántotta maga elé a férfit, ahogyan egyenesen a szemébe nézett. - És most megismered, hogy miért ne kezdj ki Négy nagy máguscéh egyikével!
A másik kezével éppen akkor végzett a pecsét felírásával, melyet éppen a férfi hassa elé írt fel. Egy kör, benne furcsa írással és jelekkel. Amaterasu Formula 01. És ez a varázslat tökéletes időzítéssel kapta telibe a férfi gyomrát, akinek a szemei fennakadtak és enyhült testtel zuhant a földre.

A nap pedig lassan felkelt és a a harc véget ért. Az öreg mester a felkelő nap első sugaraira, már ellátta az unokaöccse sérüléseit és kissé már nyugodt arccal, de a másik fiatal mágussal is tudott foglalkozni.
-Sajnálom a történteteket, nem is hittem volna hogy a tanítványom ennyi gondot fog okozni. -nézett Glen-re, aki először mosolyodott el a férfi előtt.
- Nem kell bocsánatot kérnie, ha ő nincs, akkor sosem győztem volna le azt a férfit. - nézett egy pillanatra a földön ápolt kölyökre. - Örülök, hogy segíthettem, de nekem mennem kell. Remélem, hogy találkozunk. - indult el kifelé, ahogyan az ajtóban még visszafordult. - És a fizetséget, csak küldje el a céhhez.- lépett ki a szobából.
A teremben néma csend ült ki, ahogyan az öreg mester nyugodt arccal ült vissza az unokaöccse mellé. Lassan lehunyta a szemeit, ahogyan szúró fájdalmat érzett a mellkasában. Szemei felpattantak és előre meredtek.
- Muramas...- nézett a fiúra, aki felállt az ágyon és a kezében tartott katanaval véget vetett nagybátyja életének. Az öreg még élt pár percig, így végig látta, hogy mi történt. A jobb oldali ajtó kinyílt, becsúszott a falba, ahogyan egy magas férfi lépett be rajta. Hosszú haja néha eltakarta az arcát.
- Hát elég jól nyomja a fiú, de a közelébe sem ér. Balóban ő lenne az, aki erősebb nálad..- mosolygott a férfira- Szerintem hamarosan eljön az idő, hogy kinyírjuk...- nézett a földön fekvő férfira Muramas, ahogyan lassan odasétált elé. - Bocssáson meg Joren mester. Ez az öreg elég makacs tud lenni! -sújtott le újra és ezúttal véglegesen.
- Még nem! Az az erő nem az igazi Glen-né volt. -hunyta le szemeit, ahogyan megfordult és elindult kifelé. - Ölj meg mindenkit és gyújt fel az épületet. Nyoma se maradjon, hogy itt jártunk és....- nézett vissza rá- … küld el a pénzt neki. Hogy abban a hitvány céhben se keltsen gyanút semmi!

2011.November
Végre minden kezdett jól alakulni Glen életében. Lilli-vel minden rendben ment és végre rátalált egy nagyon is jó barátra, Adelus személyében, akivel végre egy szinten voltak képességileg. De akkor is, mikor végre az ember úgy gondolhatná, hogy semmi sem tartogat neki meglepetést, akkor csap be az a bizonyos villám és akasztja és az azt követő vihar apró kis szelei, egyre nagyobb hullámokat képesek létrehozni Glen lelkében. És minden egy egyszerű kis ládika megjelenésével kezdődött el.
Éppen egy küldetésről érkezett haza a rúnamágus, de a szobában, nemcsak a szeretet nő várta. Ahogyan belépett a szobába és meglátta Lilli-t az ágyon ülve, mosolyogva, ahogyan a hosszú haja, kivételesen kibontva az arcát félig eltakarva, de a csábító pillantását mégis megtartva, várta őt, az embernek szinte fel sem tűnt azt a ládika, mely ott pihent ellőtte az asztalon. És ez is történt. Glen ledobva a táskáját, sietett a lány elé, ahogyan letérdelve elé, örömmel érezte annak, meleg érintését az arcán, majd ahogyan átkarolta őt, csak elmosolyodott, miközben a homlokuk összeért.
- Hogy ment? -kérdezte tőle, ahogyan nyomott egy puszit a férfi szájára.
- Semmi különös. - nézett bele a lány csillogó szemeibe, melyek napról napra egy élénkebben nézték őt. - - Nem kell aggódnod....- nevette el magát, ahogyan a homlokuk egy pillanatra összedörrent, miközben mind a ketten elnevették magukat.
- Tudom, azt megéreztem volna...- állt fel Glen, ahogyan Lilli elengedte őt és nem némán nézte végig, ahogyan a rúnamágus leveti végre a kabátját. - ...de minden egyes reggel felmerül bennem a kérdés, hogy mi lesz ha... ha túl gyenge leszek, vagy történik velem valami, vagy nem leszek ott, mikor szükséged lesz rám...- nézte Glen mindvégig.
- Akkor majd ott teremsz és mind régen megmentesz az ellenségeimtől, vagy éppen magamtól. - fordult meg nevetve, ahogyan végre észrevette a dobozt is. - Ez meg? -kérdezte ahogyan végre a fegyvermágus lány is a dobozra nézett. El is felejtette, hogy ott van az is.
- Ma reggel jött...- jegyezte meg.- Külön neked címezték, de hogy mi lehet benne, az rejtély. Egyszerüen nem tudtam felbontani, biztosan egy pecsét lehet rajta...- lépett Glen a dobozhoz, ahogyan felvéve azt leült a lány mellé és a ölébe rakva nézte a nem túl érdekes, puritán kivitelezésű, barna kis faládikót, melynek a sarkait zöldre veszett acéllemezek tartottak csupán össze.
- Értem...- nézett Lilli-re- ...de, ki küldte? -kérdezte a lánytól.
- Nem tudom, névtelenül adták fel, de akárki is küldhette, csak akkor tudjuk meg, hogy mi van benne, ha kinyitjuk. Nem? - és mennyire igaza volt. Csakis akkor derülhet fény a titkára.
De abban a pillanatban, hogy Glen hozzáért a doboz kis füléhez, a ládika megremegett, majd kicsit izzani kezdett, lilás fénnyel elárasztva a szobát, ahogyan a furcsa szimbólumok lengték körül őket. A rúnabetűk, csakhamar körbefonták az egész kis ládát, ahogyan érthetően kezdett kirajzolódni egy kis szöveg a ládika ellőt, a levegőben. Mind a ketten a lila kis betűket nézték, ahogyan a szöveg érthetően volt már olvasható, de egyikük sem számított arra, ami történni fog, arra amit akkor olvastak.

Volt olvasható az írásban, ahogyan Glen Lilli-re nézett, aki kicsit gondolkodva, de csak egy néma intéssel jelezte a szeretet férfiának, hogy menjen bele. Semmit sem fog veszíteni, csak az ególyán eshet csorba, hogy nem volt képes megfejteni egy rejtvényt. Lassan és kissé tétovázva nézett vissza a ládára, ahogyan nyelt eggyett ugyan, de már jól tudta, hogy belemegy a játékba.
- Halljuk azt a rejtvény-t...- mondta határozottan, ahogyan a szöveg eltűnt, de a pecsét megmaradt. Majd pedig újabb írások jelentek meg és a játék kezdetét vette. Lassan és olvashatóan a szöveg, mintha csak egy könyv lett volna úgy íródott lassan és érthetően, miközben a Glen némán figyelte a betűket. És ezt olvasta.


Egy napon szörnyű dolog történik egy vidéki kisvárosban, mondjuk Rejtélyfalván: megölik a helyi postást. A gyilkosságnak csupán egyetlen egy szemtanúja, aki ugyan látta az elkövetőt, de mindebben van egy bökkenő: a tanú szerint egy fiú volt, de az a fiú egy ikerpár egyik tagja volt, és szegények annyi egyformák, hogy nem tudni melyikük is tette.
A rendőrség így hát letartóztatja mindkettőt, és beviszik őket kihallgatni, ám ez a testvérpár annyira szereti egymást, hogy az ártatlan iker nem akarja bemártani a bűnöst, és inkább nem válaszolnak semmilyen kérdésre. Személyesen a rendőrfőnök is faggatja őket késő estig, mert Rejtélyfalván nagy szám ez az egy gyilkosság, de mindhiába, a két iker néma maradt.
A rendőrfőnök csalódottan megy haza, és már épp akarna lefeküdni, amikor csörög a telefonja és az ikrek ügyvédje keresi őt, azt mondván, hogy a bűnös testvér akar egy kis esélyt adni az ártatlannak, de csak nagyon trükkös mód szerel lehetne őket kihallgatni. Maga a rendőrfőnök választhatja ki, hogy melyikükkel akar beszélni, de utána a másikkal már nem lehet, és az egyik testvér csak igazat mond majd, a másik pedig csak hazudni fog, viszont előre nem lehet tudni, hogy melyikük melyik.
A rendőrfőnök azonnal kapkodva öltözni kezd, sietve rohan végig Rejtélyfalva utcáin, és közben trükkös kérdéseken gondolkozik. Amikor végül is beér, az ügyvéd már várja őt, és még egyszer tisztázni akarja a szabályokat vele.
Ezt mondta neki az Ügyvéd: Megértett mindent? Csak az egyikükkel beszélhet, és nem tudhatja előre, hogy a hazudós, vagy az igazmondó az. Ha csak annyit kérdez tőle, hogy "Te vagy a gyilkos?", arra az ártatlan is válaszolhatja, hogy igen, ha éppen ő hazudik.
Rendőrfőnök pedig ezt válaszolta neki: Persze, de már kitaláltam a megoldást. Először megkérdezem, hogy ez itt Rejtélyfalva-e, hogy tudjam, hogy a hazudóssal beszélek-e, vagy az igazmondóval, és csak aztán kérdezem meg, hogy ő-e a gyilkos.
Ügyvéd azonban csak ekkor közölt egy érdekes szabályt: Bocsánat, azt elfelejtettem mondani, hogy csak egyetlen kérdést tehet fel.
A rendőrfőnök teljesen kétségbeesik, szerinte lehetetlen egyetlen kérdéssel kitalálni, ki a gyilkos kettőjük közül, úgyhogy nem volt más megoldása és mind a kettőt kivégezteti. És itt a vége fús el véle.


Glen némán nézett maga elé, ahogyan a betűk eltűntek és egy szám jelent meg rajta. 30 és lassan kezdett visszaszámolni. A rúnamágus értetlenül nézett maga elé, ahogyan a kezeit összekulcsolva, a térdén támaszkodott és fejét a kezén megtámasztva mély levegőt vett, de hallgatott. Nem szólalt meg, ahogyan Lilli kíváncsian nézte a szerelmét, ahogyan már csak 20 másodperc volt vissza a nulláig. Glen arcán egy halvány izzadságcsepp jelent meg és csúszott végig a rúnamágus fehér arcán.
- Glen...- szólalt meg halkan Lilli, de nem fejezte be. Nem akarta megzavarni a férfit.
A számláló pedig lassan pergett tovább, ahogyan már csak 10 másodperc volt vissza és az idő veszélyesen csökkent. De Glen váratlanul elmosolyodott és leengedve a kezét felnézett a dobozra, ahogyan lágyan felsóhajtott és elégedetten nézett maga elé. Mosolygott, ahogyan már tudta abban a pillanatban a megfejtést.
-A megfelelő kérdés ez lett volna: Az a gyilkos, aki igazat mond?- kérdezte Glen, ahogyan a számláló megállt öt másodpercen és Lilli elmosolyodva nézett a férfira. De a láda nem nem nyílt ki. A számok eltűntek és újabb szövegek jelentek a levegőben.

És az írás szertefoszlott a levegőben, miközben a láda kinyílt és a megegyezés értelmében felfedte a kincsét. Pénzt, melyet a láda őrzőt. De Glen inkább annak örült jobban, hogy sikerült megfejtenie a rejtvényt és már azon gondolkozott inkább, hogy vajon ki küldhette neki a ládát és mit akart elérni vele. De volt valami más is. Lilli a fejét csóválta, ahogyan a száját összeszorítva, a szemeit becsukva törte a fejét valamin, de nem sikerült neki. Nem jött rá valamire, valamire melyre nagyon is kíváncsi volt. Végül pedig feladva, nagyot sóhajtott, ahogyan elpirulva mert csak felnézni a szerelmére, ahogyan kissé megszeppenve nézett rá.
- Én nem értem a választ sem...- nyögte ki végül, ahogyan Glen meglepett arcot vágót, hiszen olyan egyértelmű volt, hogy neki már csalódás lett volna még egy ilyen rejtvény.
- Hahahaha...- nevetett fel, ahogyan átkarolta a szerelmét és magához húzva nézett le rá. - Pedig nagyon is egyszerű. Gondolj csak bele. Ebből a kérdésből ugyan nem tudjuk meg, hogy a hazudóssal, vagy éppen az igazmondóval beszélünk-e. -ujját felemelve intette figyelemre a lányt.- De a bűnös igennel, az ártatlan pedig csak nemmel válaszolhat, akár hazudik, akár nem.- mosolyodott el, ahogyan Lilli újra gondolkodni kezdett és ezt a rúnamágus is észrevette. Éppen ezért folytatta. - Hiszen tegyük fel a kérdést a hazugnak. Az a gyilkos, aki igazat mond? Ha ő tette és ő a gyilkos, akkor mivel hazudnia kell, akkor a válassza csakis az igen lehet, mert különben nem hazudott volna. - mosolyodott el, de Lilli még mindig értetlenül nézett rá. - Mivel ő a gyilkos és a hazug is, ha azt mondja, hogy nem, akkor nem hazudik, mert valóban nem igazmondó tette. Ha azonban ő lett volna az, akinek igazat kell mondania, akkor a válassza csakis az igen lehet, mert ha válassza ne, akkor hazudott volna. Ilyen egyszerű...- dörzsölte meg a lány fejét, aki magában motyogott és erősen gondolkodott, majd elpirulva felnézett a mágusra.
- Én még mindig nem értem! -teperte le a férfit, ahogyan az nevetve ölelte magához a butus lányt. - Ne neves és engedj el! És magyarázd már el végre érthetően, hogy akkor miért is a válasz! - hő dörgött mérgében, ahogyan a kiabálását még a folyóson is lehetett hallani, de senkit sem zavart és Glen-nek az egész délutánja ráment arra, hogy a szerelmének elmagyarázza, hogy merre is van az arra. [center]

2011.December
Lilli lábujjhegyen óvakodott be a céhház keskenyebbik végén található kicsiny, halványan megvilágított hátsó szobák egyikébe. Pontosabban a könyvtár hátsó részéből induló szűk kis átjáró végállomása volt a szoba. És elég kevesen is használták, így pedig Glen egyik legszentebb helyévé nőtte ki magát, hogy ott tudjon nyugodtan gondolkodni. Lilli, aki egyike volt a legtehetségesebb mágusoknak a céhben, általában nem szokott ilyen óvatossággal belépni ebbe a szentélybe. A szobában azonban ott volt Glen Ordway.
A férfi éppen fel-alá járkált, amikor a nő belépett és semmi látható jelét nem adta, hogy észrevette
volna. Lilli kíváncsian pillantott rá. Tudta, hogy az utóbbi időben egyre furcsább dolgok történtek a férfi körül és most, meg megint egy láda. Ott hevert az asztalon, miközben Glen szótlanul nézett rá néha, de a gondolatai a tárgy körül kavarogtak.
Jól tudta már, hogy valaki nagyon is szórakozik vele, de abban nem volt egyáltalán biztos, hogy az a szándél mely a ládából áradt jó vagy rossz. Nem tudott belelátni annak az elméjébe, aki a tárgyat küldte, nem látta sem értelmét, se a célját az eseményeknek és ez egy kicsit megrémítette. Össze kellett szednie magát, de sokkal kíváncsibb volt arra, hogy a láda vajon mit is rejt most és mi vár majd rá, ha megpróbálja kinyitni.
Ezzel a nyugtalanító gondolattal a fejében, a rúnamágus csendesen letelepedett az egyik székbe és csendben nézte tovább az asztalon heverő tárgyat, miközben árulkodó jeleket és utalásokat keresett a felszínén. Az első és egyben legváratlanabb felfedezést akkor tette, amikor a szoba ajtajában meglátta Lilli-t.
- Látom a tudomásodra jutott, hogy megint kaptam egyet... - mondta Glen. - … de most nem vagyok abban biztos, hogy ki kellene nyitnom. Az elsőnél még gyermeki szórakozásának találtam, de a rúnák és a pecsétek villága veszélyes. Mi van, ha most nem csak egy egyszerű kérdést akar felrakni, vagy éppen ha nem sikerül a válasz, másoknak is ártok vele….- nézett a fegyvermágusra, aki csak elmosolyodott az ajtóban.
- Nahát! Glen Ordway tanácstalan és nem tudja mit akar... ez váratlan és szokatlan tőled - kérdezte a fegyvermágus nő.
A rúnamágus csak elmosolyodott ezen a kijelentésen, hiszen teljesen egyetértett a nő szavaival. A keze azonban csak lassan emelkedett meg, ahogyan a láda tetejére helyezte. De mégsem tett semmit. Csak egy mély levegőt vett.
- Igaz, de én inkább elővigyázatosságnak hívnám. De most, hogy itt vagy, megnyugodtam...- válaszolta Glen, ahogyan levette a kezét a ládáról és felállva újra járkálni kezdett. - ... mindig ez történik, ha megjelensz. De ez a láda, valaminek a kezdett. Ezt érzem és bár nem tudom megmagyarázni, de olyan érzés kerít a hatalmába, mintha ismerném valahonnét, mintha már találkoztam volna vele korábban. - Lilli szeme összeszűkült a meglepő beismerés hallatán.- És ezért hezitálok. Ha igazam van, akkor aki ezeket küldte, elég jól ismer. És ha ismer, akkor azt is jól tudja, hogy mik a gyengeségeim.
- De ő is egy ember.- mondta Lilli - Nem tudjuk megérteni, hogy mi mozgatja őt vagy mit akar. De azzal, hogy kinyitod a ládát, talán közelebb kerülhetsz hozzá. És ne feled, hogy én is itt vagyok. Nem kell mitől félned.
- Újra igazad van. - válaszolta Glen – Minél közelebb jutok hozzá, úgy fognak előtörni az emlékek majd. Nincs mit veszítenem, de...- nézett Lillire- … nem akarom, hogy itt légy. Ha akármi is történne veled, azt nem tudnám megbocsájtani magamnak.
Lilli apró kis kezének ujjait egymásba fonta és a szájához emelte őket, miközben alaposan szemügyre vette a férfi határozott arcát. A szemében egy apró kis könnycsepp jelent meg. Boldog volt, ez sugárzott az arcáról. Amióta ismerte a rúnamágust, most előszór látta ilyennek és az amit mondott, teljes mértékben boldogsággal töltötte el. De nem tudta teljesíteni a kérést. Csendesen felsóhajtott, megrázta a fejét és azt mondta:
- Életem legrosszabb döntését követnén el, ha most itt hagynálak. Lehet, hogy történni fog valami, vagy nem. De nem foglak magadra hagyni. Ez az én döntésem. Mindig melletted leszek és támogatlak, akármi is történik majd. Végül is az én feladatom...- mosolygott barátságosan Glen-re.
- Ha így gondolod, akkor nem tehetek ellene semmit.- közölte a férfi boldogan. - Most már neki kell kezdenem. Nem húzhatom tovább az időt. Az előttem álló kihívások közül melyek az igazán fontosak. Még nem tudom, hogy hova vet a sors, milyen próbatételek állnak még előttem, de egyet már megértettem. Az a lényeg, hogy veled tegyem meg az odavezető utat.
- Akkor induljunk el rajta. - lépett Glen mellé.
A férfi újra odaállt a láda elé. Már nem volt benne semmilyen kétely. Nem egyedül kelet véghezvinnie azokat az eseményeket, melyek akkor szabadulnak majd el, mikor a láda kinyílik. Keze lassan újra ráfonódott a láda tetejére. Érezte annak hideg tapintását, a fémpántok aprón megmunkált és gazdagon díszített véseteit. Csak egy kisebbet nyelt, miközben ránézett Lilli-re, aki csak határozottan bólintott. Megtette. Megemelte a láda tetejét, de az nem nyílt ki, csak a láda furcsán felragyogott és írások sora jelent meg rajta.
- Állj hátrébb...- parancsolt rá Lilli-re, aki szó nélkül engedelmeskedett neki, ahogyan Glen is elengedte a dobozt és fél lépést hátrálva várta ki, hogy mi is fog történni.
Az írások azonban furcsán ragyogtak, egyre intenzívebben és lassan életre is keltek, de nem úgy mind azt várni lehetett. Az írást kirobbant a láda faláról és beterítette a szobát. Mindenhol a rúnák furcsa jelei rajzolódtak ki. Túl sok és túl furcsák ahhoz, hogy Glen megértse az összeesett. De nem is arra figyelt, hanem a láda elejére, ahol egy tiszta és jól kivehető sima felület rajzolódott ki, majd megtelve betűkkel, mind a ketten tisztán olvasták, hogy ezúttal mi is fog rájuk várni.

„Újabb rejtvény vár most rád, de a tét és a kérdés is nagyobb ám. Nem csak rajtad áll, hogy mi lesz a vég és a jövő, de abban biztos lehetsz, hogy jön a nagy bumm, ha a válaszod nem a helyes...~

Olvasták mind a ketten, ahogyan Glen össze-vissza kapkodva a fejét. Valamit keresett és meg is találta még azelőtt, hogy a megjelenő számláló elkezdett volna pörögni. Egy izzadságcsepp futott végig az arcán, ahogyan a kezeit felemelte az arca elé.
- Mit tettem...- mondta ki a gondolatait.
- Mi történik...? -riadt fel Lilli is és a számláló pörögni kezdett. 60 másodpercük volt a rejtvény megfejtésére, miközben a kérdés is megjelent. A falon jól kivehető kérdés nem volt valami hosszú, de ugyanakkor sokkal nehezebb is volt, mind a korábbi.
- Ez a pecsét elszívja a varázserőnket és egy pontba sűríti és amint az idő az idő lejár, egy hatalmas robbanásban fog kiteljesedni...- keze ökölbe szorult és a komor arca vonzotta Lilli tekintettét, de ugyanakkor meg is nyugtatta. De Glen már a rejtvényt olvasta.


Alice apja favágó volt. A legjobb a falúban, de ezt a hírnevet egy ember nem akarta csak elismerni a számára. A falú előjárója, aki irigyen tekintett a férfira. Éppen ezért egy nap azt parancsolta neki, hogy csak akkor lehet ő a legjobb, ha a közeli erdő legnagyobb fáját két nap alatt kidönti és képes apró darabjaira is vágni úgy, hogy nem felejt el semmit sem. De az erdő, nem hétköznapi volt. Azt mondják, hogy aki belép, az elfelejti, hogy hova is kell mennie, vagy mit is akart csinálni. De a favágó eszes ember volt. Kitalálta, hogy amikor belép az erődbe, elfogja felejteni, miért is ment oda, ezért megkérte a lányát, hogy amikor belép az erődbe kiabálja utána, hogy miért is ment oda.
És így is történt. A favágó így nem felejtette el, miért is ment oda és így békében tudta ledolgozni az idejét. De egyvalamit elfelejtett, hogy mire is kell végeznie. És ezt csak a lánya vette észre a határidő napján. Alice az apja után sietett a Feledékenység Erdejébe. De ekkor ő is elfelejtet valamit, hogy melyik is volt az a nap, melyet az apjának kellett mondani. Útja során összetalálkozott az Oroszlánnal és a varászlatos Egyszarvúval. Sírva ecseteltre neki a történteket, mire az oroszlán csak nevetve közölte vele.
Egyszarvú= Mi nem egyszerűbb ennél. Megmondjuk mi a válaszod, de el kell előtte mondanom valamit. Én minden hétfőn kedden és szerdán hazudok.
Oroszlán pedig ezt mondta= Én azonban minden csütörtökön, pénteken és szombaton hazudott csupán. De a hét többi más napján igazat mondunk.
És a következőket mondták:

Oroszlán: Tegnap hazudós napom volt.
Egyszarvú: Tegnap nekem is hazudós napom volt.

Ebből a két állításból Alice ki tudta találni, hogy milyen nap van ma. Szóval milyen is és miért?


Glen továbbra is komor arccal nézte a falat, ahogyan lágyan csak elmosolyodott. Nem mondott semmit, de az arcára tisztán kiolvashatóan kiült hogy tudja a választ. Lassan Lilli-re nézett, aki kíváncsian leste már az első pillanattól a férfi arcát. Tekintetük találkozott, mielőtt a férfi megszólalt.
- Emlékszel milyen nap volt, mikor először találkoztunk a céh bejáratánál? - kérdezte tőle boldogan.
- Persze... egy napos csütörtök délután volt...- ráncolta össze a szemöldökét kíváncsian.
- Ahogyan mondod...- bólintott Glen és visszanézett a falra. - A válasz csütörtök. Az egyszarvú hazudik, tehát azt mondja hazudós volt, az oroszlán pedig igazat mond, és az előző nap tényleg hazudott. - jelentette ki, ahogyan a számláló megállt. És egy újabb írás kezdett kibontakozni a láda sima falán.

„ Újra sikerült. Nem is hiszem el, de akkor vagy igazán esze, ha majd rájössz ez hova is vezet. Addig élvezd a jutalmad és éld túl az életet és hamarosan talán négyszemközt is megnézzük, mennyire is vagy eszes.”

A jelek megszűntek, szertefoszlottak és többé semmi jele sem volt annak, hogy valaha is jelen lettek volna. A láda fedele pedig ugyancsak mind a múltkor, egyszerűen kinyílt, Glen-nek adva azt a kincset, melyet kiérdemelt. A sűrün rakott pénzérméket, melyek teljesen kitöltötték a doboz belsejét és melyek már Glen-é voltak.De ez mind abban a pillanatban nem is érdekelte őt, valami máű sokkal jobban érdekelte.
- Jó, hogy itt voltál... - nézett újra Lilli-re- … egyből az a nap jutott eszembe. Te segítettél nekem... ha nem lettél volna itt, nem tudtam volna tisztán gondolkodni és az is megeshet, hogy kifutok az időből. Köszönöm...- érezte, hogy Lilli teste hozzásimul a karjához, ahogyan átkarolta.
- Végül is együt indultuk el az úton...

2011.December
Glen átszelte a zsúfolt utcákat és egy kicsiny, szabadtéri kocsma felé vette útját, ahol hatalmas vászontető alatt kerek asztalok helyezkedtek el. A taverna teli volt, de Glen azonnal kiszúrta azt, akit keresett, az ismertetőjelének számító élénksárga turbánját viselő, feltűnő Ozoule-t. A mágus egyenesen az asztalához indult. Ozoule nem egyedül ült ott, bár Glen számára nyilvánvaló volt, hogy a másik három ember nem a barátai közül való, sőt az is, hogy egyáltalán nem is ismeri őket. Azok beszélgetésbe merültek, fecsegtek és nevetgéltek, mi közben Ozoule hátradőlt székén és körbe-körbe pillantgatott. Glen odalépett az asztalhoz. Ozoule idegesen és zavartan vállat vont, amikor a mellette álló testőre kérdően rátekintett a hívatlan vendégekre.
- Nem mondtad meg nekik, hogy ez az asztal le van foglalva? - kérdezte Glen nyugodtan.
A három férfi abbahagyta a beszélgetést és kíváncsian néztek fel rá.
- Próbáltam elmagyarázni... - kezdte Ozoule, miközben sötét bőrű arcáról a verejtéket törölgette.
Glen felemelt kézzel intette csendre és tiszteletet parancsoló tekintetét a három átutazóra vetette.
- Dolgunk van.
- Nekünk pedig enni és innivalónk. - válaszolta egyikük.
Glen nem mondott semmit, csak zordan rámeredt a férfira, tekintetük összefonódott. A másik kettő tett néhány megjegyzést, de a mágus ügyet sem vetett rájuk, továbbra is az első kihívóra koncentrált. Egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét, csak meredt rá, még erősebben,pillantása belefúródott a férfiba, feltárva előtte azt az akaraterőt, amivel szem bekerült, a tökéletes eltökéltséget és önuralmat.
- Mi ez az egész? - kérdezte az egyik férfi és felállt Glen mellett. Ozoule gyorsan közbe akart lépni, de végül mégsem tette meg. Nyugodtan nézte végig a történteket. -Téged kérdeztelek kölyök. - erősködött a férfi és kinyúlt, hogy meglökje Glen vállát.
De az alakváltó mágus keze felfelé lendült, megragadta a felé nyúló kezet a nagyujjánál fogva, megcsavarta, majd lefelé kényszerítette azt, fájdalmas fogásba rántva a férfit. Eközben Glen még csak nem is pislogott, oda sem nézett, hanem rettenetes tekintetével továbbra is fogva tartotta a vele szemközt ülő, elsőként szóló alakot. Az mágus mellett álló férfi halkan felnyögött, ahogy Glen szorítása erősebb lett, majd szabad keze az öve felé mozdult, ahová görbe tőrét erősítette. A szemközt ülő férfi, akit Glen halálos pillantása kötött gúzsba, intett a barátjának, hogy, nyugodjon meg és vegye el a kezét a tőrétől. Glen odabiccentett neki és jelezte, hogy fogja a cimboráit és tűnjenek el. Elengedte a mellette álló alakot, aki sajgó nagyujját szorongatta és fenyegetően méregette a gyereket. Azonban nem indult meg újra felé, mint ahogy a többiek sem tettek mást, csak összeszedték tányérjaikat és - elsompolyogtak. Nem ismerték ugyan a mágust, de ő mégis megmutatta nekik, hogy valójában kivel kerültek szembe, anélkül, hogy akármit is tett volna.
- Éppen ugyanezt akartam tenni. - jegyezte meg Ozoule kuncogva, ahogy a hármas távozott, Glen pedig leült a vele szemközti székre. A mágus csak rámeredt és azon morfondírozott, hogy ez az alak mennyire elüt az átlagtól. Ozoule hatalmas feje és nagy, kör alakú arca volt, de sovány, szinte ösztövér teste. Nagy, kerek arca mindig, de mindig mosolygott, hatalmas, négyszög alakú, csillogó fehér fogai pedig kontrasztot alkottak sötét bőrével és fekete szemével. Ozoule megköszörülte a torkát. - Sikerült megtalálnom akit kerestél...- fehér fogai felragyogtak a széles mosolya mögött.- … bár inkább azt mondanám, hogy ő talált meg engem.
- Valóban?- dőlt hátra Glen a fonott székben. - Akkor mond el mi is történt és mire is jöttél rá. - mosolygott a furcsa férfira, akit pontosan két hete bérelt fel, miután egy újabb ismeretlen láda érkezett hozzá és mely majdnem elpusztította az egész céhet.
- Hát az sajnos nem fog menni...- csettintett egyet a kezével, mire a mögötte álló férfi felrántotta a kezében tartott tárgyról a lepelt, mely egészen addig elrejtette a kíváncsi szemek elől a kincset. Egy újabb ládát. - … megadta, hogy addig nem mondhatok semmit, míg nem jársz újra sikerrel...- mutatott a szolgálójának egy egyszerű kis mozdulatot, mire a férfi az asztalra helyezte a dobozt egy szó nélkül. - … de amint megfejted a rejtvényét, mindent elmondok neked.

Glen így ő pedig újra szembe nézett a tárgyal. Nem akart még egyet, nem akart kockáztatni és ami ennél is fontosabb nem vágyott egyáltalán arra a kérdésre, melyet az az ismeretlen játékának a része volt. De most újra más volt a helyzet. Most végre nem csak a kíváncsiság hajtotta őt előre az úton, hanem sokkal több. Az hogy végre megtudja, kivel is áll szemben és ha megismeri végre, akkor talán arra is választ talál, mit akar. Ez a tény pedig lassan teljesen megváltoztatta az elképzeléseit és lassan, de biztosan arra sarkalták, hogy megtegye. Kinyissa a ládikát, szembenézzen a rejtvénnyel bármi áron.
A keze lassan megemelkedett, de ezúttal nem remegett és nem hezitált. Pontosan tudta, hogy mit is akar. Ahogyan pedig a keze ráfonott a láda tetejére, újra ismerős érzés járta át, de ezúttal nem az történt amire számított. A kissé láda felragyogott, de nem történt semmi. Nem jelentek meg rúnák, benne a pecséttel melyet valaki tökéletesen egybefűzött vele. Nem történt az égvilágon semmi.
- Ez mit jelentsen? - nézett fel a ragyogó fogú és szinte kiismerhetetlen céhtársára Glen, aki csak széles vigyorral nézett vissza rá.
Ki tudja...- vonta meg a vállát- … nekem csak azt mondta, hogy hozzam el neked és ha sikerrel megfejted ezt a rejtvény mondjam el neked, amit nekem mondod. - sóhajtott fel.
De mi a rejtvény...- nézte a rúnamágus a dobozt, mégsem jött rá, hogy mi is a feladvány.
Lágyan könyökölt fel az asztalra, ahogyan némán bámulta a ládikát és keresett rajta valamit. Egy egyszerű kis jelet keresett vagy inkább nevezhetnénk isteni sugallatnak is. Keresett valamit, valamit amibe kapaszkodhatott volna, de lassan kezdte úgy érezni, hogy ez a feladvány kifog rajta, hogy az ami előtte van, amit érez az nem normális. Egy feladvány amit nem nem hall az ember, amit nem tud értelmezni, ami igazából el sem hangzik és mégis van rá válasz. Csukta le a szemeit és némán ült tovább az asztalnál. Próbálta kizárni a külvilágot maga körül, de ment neki.
Tisztán hallotta a szomszéd asztalnál ülő vén és ragyás öregasszony csámcsogását, ahogyan néha megigazította a nyelvével a műfogsorát. A másik asztalnál üllő asszony halk nevetését, ahogyan a mellett ülő férfi lágyan végighúzta a kezét annak combján és lágyan a nyakára fújt és fülébe súgta álszent szerelmes szavait. A bent éppen sütő szakács káromkodását, szidalmazását, ahogyan az új pincért szidta, akit Glen akkor látott mikor belépett az ajtón és a szőke teremtés lágyan elmosolyodva köszöntötte egy idéző tekintettel. De valami mégis kiszűrődött a tömegből és a zavaró jelekből, melyek teljesen körülölelték őt.
- Mit mondtam neked korábban...- a kinti anyuka szidalmazása, ahogyan megrángatta a fiát, aki mind mind mindig újra ellentmondott neki, vagy éppen olyant tett, melyet nem lett volna szabad. Ki tudja, de ezen szavak hallatán a szemei felpattantak és tisztán emlékezett azokra a szavakra.


~Ezeket mondta... tisztán emlékszem rá. Ez... ez olyan ismerős... gondolkodj... gondolkodj...~ hunyta le újra a szemeit és egy régi emlék ugrott be neki, egy olyan emlék, melyet már szinte el is felejtett. ~
Az első kérdés csupán egy egyszerű kérdés volt, egy bemelegítő, melynek az volt a tanulsága: „Az elme a legnagyobb kincs...”. A második ládánál azonban az egész céhet veszélyeztette a rejtvény, már volt tétje, de az értelme ugyan különös, de ugyanakkor egyértelmű, ha tudja az ember, mit is akartak elérni vele: „ … és ha az útja veszélyes is...” ~ gondolkozott és próbált visszaemlékezni a szavakra, melyek záróakkordok és egyben nagy valószínűséggel a dobozt záró kulcs szavai is voltak.
- „ … ,az ajtaja mindig nyitva áll, kik szívből vágynak rá.” -mosolyodott el, ahogyan egyszerűen felnyitotta a láda tetejét és mind korábban, a dugig tömött pénzes ládika kincse az övé lett. De Glen-t ennél sokkal nagyobb kérdések is terhelték. Kérdően nézett Ozoule, aki ámuldozva nézett bele a ládikába. - Nos mit is üzent nekem? -kérdezte nyugodt és kimért hangon.
- Ja igen….igen...- törölte le izzadt homlokát egy koszos zsebkendővel, melybe a monogramja volt hímezve. - Hét nap múlva várni fog rád, mikor nincs se éjjel, se nappal és a föld és az ég összetalálkozik...- adta az egyértelműen az üzenetet, de ezek a szavak, csak még több kérdésnek adtak kitűnő táptalajt.
- Értem...- állt fel a székből, ahogyan belenyúlt a ládába és belemarkolva a pénzbe, egy maroknyi gyémánttal fizette ki a férfi szolgálatait. Tisztán lehetett hallani az asztallapra zuhanó érmék hangját, ahogyan az egyik halk koppanással fordult le az asztalról és zuhant a földre. - Ez a fizetséged... - morogta Glen.
- Te...- kiáltott rá Ozoule, ahogyan a fogával már nagyban ellenőrizte a gyémántok valódiságát. - … a doboz akkor egész végig nyitva volt? -kérdezte.
- Az elme megértéséhez a tanuláson vezet az út, mely nehéz és kínkeserves, de a kapuja mindenki előtt nyitva áll...- fordult el a férfitól, aki még hosszú percekig gondolkodott Glen szavain, de azt a rúnamágus már nem látta. Kisétált a hona alatt a ládával, benne a pénzel és remélte, hogy sohasem látja többet a céhtársát.