Magánküldetés: Vörös naplemente

Már kezdtem hozzászokni a klánélethez. Bár barátkozni még nem igazán volt időm a sok küldetés miatt, azért próbáltam ismerkedni klántársaimmal is. A nagyterembe belépvén nem találtam Richardot, ami egy kicsit meglepett. Egy másik klántársam, Probulus Naigon volt helyette a pult mögött.
- Bocsáss meg, Richard hol van? - kérdeztem kedvesen.
- Azt hiszem a mesterrel akadt dolga. Fontos lenne? - kérdezett vissza.
- Dehogy... Csak mindig olyan kedves, és segít küldetést választani.
- Abban én is segíthetek. Lett volna egy küldetés, amit elvállaltam volna... Csak aztán Rich megkért, hogy ugorjak be helyette. Vidd el az én küldetésemet, ha tetszik. - s átnyújtott egy kicsit meggyűrődött papírdarabot. - Szörnyekről van szó benne... Igazán izgalmasnak tűnik.
- Köszönöm, ehem... Naigon.
- Nincs mit Shiina, ugyan nincs mit. - köszönt el mosolyogva a helyettes csapos.
~Egészen kedves ez a Naigon... Nem is értem miért nem ismerkedek a klántársaimmal...~

Újabb unalmas vonatút, most Hargeon felé. Végtelennek tűnő zötykölődés után megéreztem a tenger illatát, már egész közel voltam célomhoz. A nyüzsgő vonatállomáson több embert is kikérdeztem, hogy hogyan juthatnék el Merkunba, de mindenki félelemmel teli tekintettel fordult el tőlem. Végül egy idős hölgy elmagyarázta, hogy érdemesebb kocsit bérelni, mert a vonatok nem járnak arra.
- De van arra is esély, hogy a kocsisok is visszafordulnak. Nem tudom, hogy mi dolga van arra, de egy biztos, hogy Merkun felé senki se jár szívesen.
- Köszönöm a segítséget. Viszontlátásra.
Ahogy elköszöntem a nénitől, éles tekintetet éreztem magamon. Kifelé tartottam az állomásról, mikor valaki megszólított.
- Merkunban szörnyek járnak. Nem hiszem, hogy egy lány egyedül túlélné. - a fiú aki megszólított, magas, vörös hajú, vad kinézetű srác volt. Talán 17 éves lehetett.
- Nem kell féltened, ifjú lovag. - mosolyogtam rá. - Én amúgy is idősebb vagyok nálad...
- Ne nézz gyereknek! - nézett rám durcás kisfiúként. - Én mágus vagyok és nem is akármilyen. Red Walternek hívnak!
- Shiina Kaori. Ugyancsak mágus. - mutatkoztam be én is.
- Elkísérlek utadon, ha kapok a jutalomból.
Kicsit elgondolkoztam a dolgon. A fiú segítőkésznek tűnt, így nem bántam, hogy velem tartson. Amúgy is szükségem volt egy társra.
- Megegyeztünk. - mondtam, s kezet fogtunk találkozásunk és egyezségünk örömére. - Irány Merkun!

Sok rábeszélés után és a női meggyőzőképességeimnek köszönhetően sikerült rávennünk egy kocsist, hogy elvigyen Merkunig. Nem sokkal a cél előtt mégis megállt, leszállított minket és visszafordult. Arra hivatkozott, hogyha a városig elvinne minket, már nem érne vissza sötétedésig. Balgaság volt, tekintve hogy még csak délután volt, de nem hibáztathattuk az embert. Mi is éreztük, hogy valami nincs rendben a környékkel. Az út amin haladtunk, egyenesen a kisváros felé tartott, két óra gyaloglás után meg is érkeztünk a kis helység határához. A távolban a nyílt tenger látszott, hűvös szellő fújta a hajamat. A falu üres és kihalt volt. Az utcákon végighaladva több helyen gyanús vérfoltokra leltünk, körbejártuk az összes utcát. Néha láttunk egy-egy elsuhanó árnyat, vagy házak mögött megbúvó alakokat, de amint elindultunk feléjük, vagy meg akartuk őket szólítani, máris eltűntek a szűk utcákban.
- Talán ideje lenne megkeresni a helyi fogadót... Eléggé fárasztó volt a gyaloglás, és azt hiszem nem kis feladat vár ránk... - javasoltam, majd megkezdtük keresésünket...

Korán reggel kivetett az ágy, éppen csak, hogy felkelt a nap és már is úgy éreztem magam, mintha dél után lenne. Majd szétvetett az energia és úgy éreztem szívnom kell egy kis friss levegőt. Kimentem a konyhába valami reggelit készíteni, de amikor kinyitottam a hűtőt, megdöbbenve láttam, hogy az üres. Úgy döntöttem, hogy elmegyek vásárolni, ez a dolog leég távol állt tőlem, de azért a piacra még el tudtam menni. Emlékeztem, hogy volt valahol egy kosár, de fogalmam sem volt, hogy hova is tettem. Mire megtaláltam, és elindultam a piacra már magasan járt a nap az égen és úgy döntöttem, hogy ha mindent beszereztem, haza megyek, majd keresek valami jó szórakozást magamnak. Az utóbbi az volt, hogy szétnézek Hargeonban, mivel nem sok időm volt még eddig szétnéznem. Vettem mindenféle ennivalót és mire odakerült a sor, hogy végeztem még jobban kedvem támadt kiruccanni. Hazamentem és kipakoltam a hűtőbe az elemózsiát, a pakolás sem volt ínyemre és leginkább mindent csak bezsúfoltam, pedig biztos találtam volna valami rendszerességet. Elkészítettem pár szendvicset az útra majd elindultam a vonat állomás felé. Az út alatt kicsit elálmosodtam, talán el is aludtam csöppet. Mikor kiléptem a szabadra csodás látvány tárult a szemem elé, a tenger gyönyörű volt és a sós víz csípte az orromat. Az első adandó alkalommal megcéloztam a boltokat és elkezdtem nézelődni, rengeteg boltot, piacot, kereskedőt és gyümölcsárust megjártam, rengeteg pletykát hallottam, amikor elmentem egy furcsa bolt előtt, valószínűleg valamilyen kiszállító lehetett, felfigyeltem egy különös figyelmeztetésre. A lapon ez állt: Merkunba nem vállalunk szállítást! A fantáziámat is izgatta, hogy miért is nem éppen azért bementem az épületbe aho9l találkoztam egy férfival, aki elmondta, hogy Merkunban nincs minden rendben. Az a hír járja, hogy szörnyek tanyáznak az utcákon. Kedven támadt megnézni az a kis falut, éppen amikor kiléptem az épületből, fél fülel meghallottam egy idősebb és egy fiatalabb hölgy beszélgetését. A fiatalabbik el akart jutni Merkunba, de senki sem segített neki, mindenki fél attól a helytől.
- Köszönöm a segítséget. Viszontlátásra. - köszönt el a magas ám gyönyörű lány, akinek lófarokba volt kötve a haja és a szél olyan könnyen lengette, mint egy tollpihét.
Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem, meg, hogy vele tarthatnék-e.
- Merkunban szörnyek járnak. Nem hiszem, hogy egy lány egyedül túlélné.
- Nem kell féltened, ifjú lovag. – mondta majd megengedett magának egy halvány mosolyt. - Én amúgy is idősebb vagyok nálad...
- Ne nézz gyereknek! – kicsit besértődtem, hogy lenézett, holott igaza volt még gyerek vagyok. - Én mágus vagyok és nem is akármilyen. Red Walternek hívnak!
Elmondta h Shiina Kaorinak hívják és ő is szintén mágus. A végén beleegyezett, hogy vele tartsak, cserébe a jutalomból is részesülök, és még egy új barátra is szert tettem. A szerződésünket kézfogással zártuk, majd kerestünk valakit, aki eltudott, minket vinni Merkunba, a legnagyobb mértékben Kaorinak köszönhető, lehet, hogy a bájának vagy esetleg a meggyőző képességének, hogy találtunk valakit, aki el is visz minket. De valamiért az célunk előtt mégis megálltunk, aki eddig fuvarozott minket, megkért hogy szálljunk ki, valami valószerűtlen okra hivatkozva, de se én sem Kaori nem hibáztattuk én is félnék a szörnyektől, az ő helyében. Miközben gyalog, haladtunk a falu felé megjelentek az első házak, amik elég kísértetiesek voltak, szinte nem láttunk sehol senkit. A hideg futkosott a hátamon a helytől, de ennek az ügynek a végére kellett, hogy járjunk. Teljesen kihalt volt minden, néha itt-ott láttunk valamit vagy valakit, de sose állt meg h megkérdezzük tőle, mi is történt. Mikor már majdnem besötétedett, Kaori javasolta, hogy keressünk valami fogadót, ami jól is jött, hátha valaki megmondja mi is történt.
- Talán ideje lenne megkeresni a helyi fogadót... Nemsokára tényleg sötétedik.

A fogadóba belépve szúrós tekintetek fogadtak engem és Redet. A pultnál ültünk le nem messze egy fura fazontól, mikor a csapos nem éppen barátságosan üdvözölt minket.
- Mi keresnivalótok van itt kölykök?
- Azért jöttünk, mert hívtak minket. Mágusok vagyunk. - mondtam, miközben Red fejét rázva helyeselt. A tőlünk nem messze ülő férfi közelebb jött, és közölte velünk, hogy ő is ezen okból kifolyólag van itt. Egy gyors bemutatkozás után a csapos vette át a szót, immár szívélyesen és tisztelettel beszélt hozzánk.
- Bocsássanak meg, de hisz olyan fiatalok! Te pedig készíts nekik elő szobákat, eredj! - szólt oda lányához, aki azonnal el is rohant az emeleti szobák felé - Szólok a szakácsnak, hogy a legjobbat készítse nektek. Nemsokára itt lesz a helyi elöljáró is és ő majd mindent elmond nektek!
Pár pillanat elteltével kellemes illatok kezdtek terjengeni felénk a konyhából.

Nem sok idő telt el, mire az említett férfi megjelent, s mágnesként vonzotta maga után a falusi tömeget.
- Üdvözlet mágusok! Huliel vagyok, a megbízótok! - mutatkozott be a puhánynak nem mondható úriember. - Mindjárt a tárgyra is térek, hisz sürgető a problémánk.
Feszülten figyeltünk, látszott, hogy komoly a probléma. A falusiak az ablakoknál tömörülve bámultak minket, mintha csak az állatkert díszpéldányai lennénk.
- Falumat szörnyű, pokoli teremtmények szállják meg naplemente után... Rémes, szárnyas démonok, akik rettegésben tartják az egész lakosságot. Többeket elragadtak, s mi nem tudjuk mitévők legyünk. A föld mélyén rejtőzhetnek, gyakran hallunk onnan vérfagyasztó ordításokat... Ők adják ki vagy az emberek, kiket magukkal vittek? Senki sem tudja...
- Az isteneink büntetnek minket! - szólt oda egy vendég, akinek már kissé piroslott az orra az alkoholtól. A tömegen helyeslő moraj futott át. Társaimmal összenéztünk, és láttam tekintetükben, hogy hozzám hasonlóan ők is kételkednek ebben a dologban.
- Mikor jelentek meg először a szörnyek? - kérdeztem Hulieltől.
- 2-3 hete kezdődött, de semmi sem utalt arra, hogy valami megváltozott volna.
- Hol laknak pontosan ezek a szörnyek? - folytatta a kérdezősködést Red.
- A sziklaszirt alján van egy barlang-hálózat. - meséli Huliel. - Oda már senki sem megy. Félünk attól a helytől. A legendák szerint az isteneink lakhelye.
Kao valami hosszú, bonyolult okfejtést vezetett le a falusiaknak a szörnyek megjelenésével kapcsolatban, ami egy elég ostoba ötlet volt, tekintve, hogy csak összezavarta az embereket. Én személy szerint amúgy sem szeretem, ha egy férfi túl sokat tudálékoskodik. Talán ezzel akarta megmutatni, hogy itt korban és tapasztalatban ő a rangidős.

Más hasznos információval már nem szolgált a főnök, elment és végre mi is nekiláthattunk ételeinknek. Tényleg finom volt, mindhármunknak jólesett a királyi bánásmód. A nap már nagyon alacsonyan járt, mikor olyan remegés rázta meg az épületet, mintha a föld nyílt volna meg alattunk.
- Itt vannak! - ordította a fogadós félelemmel telve és bebújt a pult mögé. Az egész kocsma felbolydult, mindenki sikított és össze-vissza rohangált. Kitört a pánik. A fiúkkal egymásra néztünk, és feszülten, harcra készen vártuk a fejleményeket. ~Csak az a kár, hogy a desszertig nem sikerült eljutni...~

Találtunk egy fogadót, ami eléggé otthonosnak tűnt, de mikor beléptünk a tulaj nem tűnt nagyon kedvesnek, kerestünk a pultnál valami helyet. Az öreg aki a szeme sarkából figyelt minket a végén csak megszólított minket.
- Mi keresnivalótok van itt kölykök?
Kaori kisasszony elmondta a lényeget, hogy pont ezért jöttünk és hogy mágusok vagyunk én pedig csak bólogattam, annyira nem is akartam beszélni Kaorinak jobban ment. Egy férfi is felfigyelt rá, hogy miért is jöttünk és úgy tűnt, hogy ő is emiatt van itt, és nem volt ellenemre hogy ő is segítsen nekünk mi meg kölcsönösen neki. A férfi bemutatkozott, de másra már en migen volt időnk. Ezután a csapos kezdett el inkább beszélni, sokkal kedvesebben, de látszott rajta hogy eléggé retteg. Elkészítette a szobánkat a lányával, és még vacsorát is főzetett.
Amikor elkezdtem nézelődni egy hatalmas alak jött be az ajtón és egy csomó ember jött utána.
- Üdvözlet mágusok! Huliel vagyok, a megbízótok!- mutatkozott be, s egyből a tárgyra is tért, az idegeim megfeszültek, valami tényleg nem volt rendben. Mindenki csendben volt, szótlanul hallgattuk Huliel meséjét.
- Falumat szörnyű, pokoli teremtmények szállják meg naplemente után... Rémes, szárnyas démonok, akik rettegésben tartják az egész lakosságot. Többeket elragadtak, s mi nem tudjuk mitévők legyünk. A föld mélyén rejtőzhetnek, gyakran hallunk onnan vérfagyasztó ordításokat... Ők adják ki vagy az emberek, kiket magukkal vittek? Senki sem tudja...
Ehhez a falu lakói is hozzáfűztek pár gondolatot, így a kis összegyűlt csapat elkezdett morajlani, és én nem tudtam mire gondolni, így ránéztem a többiekre és ők is úgy lehettek ezzel a dologgal, mint én: a végére kell járnunk ennek az egésznek.
- Mikor jelentek meg először a szörnyek?- kérdezte Kaori, megtörve a morajt és egyből csend lett, látszott, hogy a falu tiszteli a nőket.
- 2-3 hete kezdődött, de semmi sem utalt arra, hogy valami megváltozott volna. –kaptuk meg a választ, majd én is kérdezgetni kezdtem.
- Hol laknak pontosan ezek a szörnyek?- tettem fel az első kérdést am az eszembe jutott.
- A sziklaszirt alján van egy barlang-hálózat. Oda már senki sem megy. Félünk attól a helytől. A legendák szerint az isteneink lakhelye.
Más kérdésünk nem is igazán volt a lakosok felé, így hozzáláthattunk a munkánkhoz. A vacsora után, ami fenséges volt, földrengést éreztünk.
- Itt vannak! –kiáltott fel a fogadós, én pedig kipillantottam az ablakon és már tényleg lenyugvóban volt a nap, már a hold is feltűnt. Az egész fogadóban nagy volt a felfordulás, mindenki menekül amerre csak tudott, mi pedig egymásra néztünk és felkészültünk a harcra.

Ahogy kirohantunk a fogadóból, rettenetes látvány volt látni, hogy a bestiák csak úgy özönlöttek. Sikoltozások csonttörések hangját lehetett hallani minden felöl. Mindhárman belevetettük magunkat a harcba, ugyan a kártyáimnak éles volt a széle, de elég sokat kellett küzdeni mire sikerül legyőzni egyet. Semmit se tudtunk ezekről a szörnyekről, se azt, hogy miért jönnek ide, se azt, hogy mi lehet a céljuk. Kaot le is teperte az egyik rusnyaság, segítettem volna neki, csak hát nekem is elfoglaltságom volt, de szerencsére Kaori egyből ott termett. Kardjával levágta a Kaon lévő csúnyaságot, majd rám vetette magát egy undorító, szemétszagú bestia, már a fogai is rothadásnak indultak. Felemeltem e kezemet és egyenesen az arcába hajítottam a kártyát, amitől nem hallt meg csak megsebezte. Volt időm megszámolni körülbelül hány ellenfél van, majd ezt közöltem is a csapattársaimmal.
- Indul a buliii! Vagy tizenöten vannak a rusnyaságok, jut mindenkinek. –mondtam, talán kicsit nagyképűen, de ezzel most senki sem törődött.
Ismét szétváltunk és mindegyikünk ment mészárolni. Körülnéztem és éppen azt láttam, hogy az egyik lény egy kislányt akar megölni, és egyből a segítségére indultam. Sikerült elterelni a figyelmét a kislányról, aki pedig sírva futott el. Így legalább engem vett célba, elkezdett felém jönni, és a karmaival hadonászott, közben pedig visítozott, olyan fülfájdító hangja volt, amit már nem bírtam. Az volt a tervem, hogy sarokba szorítom, de ez a terv nem volt kivitelezhető, mivel nem volt semmi olyan hely ahol ezt meglehetet volna csinálni. Amikor elugrottam előle, ő már nyúlt is a lábaim felé, a karmai úgy szántották fel a bőrömet, mint a kard a papírt. Sarokba szorított, de sikerül a feje fölött átugranom a háta mögé és a kártya egyenesen a szívébe fúródott, ha egyáltalán volt neki olyan. Furcsa volt, mintha az a bestia, akit harmadiknak öltem meg az tudta volna, hogy mit fogok lépni. A szörnyek okosak voltak, ezek után együttes erővel támadtak mind hármunkra. Rám ketten támadtak, míg Kaora már hárman, a kártyák csak röpködtek körülöttem, és így a bestiák nem tudtak annyira közel kerülni hozzám. Am az egyik megragadta a kezemet és egyenesen kicsavarta, éreztem, hogy megrepedt a csont, amilyen erővel tekerte hátra. A kártyáim egyenesen megcélozták a testét, az pedig vinnyogva esett a földre, míg a másik feldühödve nekem támadt. A kártyák még mindig körülöttem repkedtek és a bestia csak úgy bele vetette magát, nem érdekelte hány kártya szúródik, belé csak tudjon valamilyen sérülést okozni, ami sikerült is, egy az egyben eltörte a karomat. Egyből odakaptam a karomhoz, nem volt nagy a baj, csak eltört, ha szerencsém van, egy hét alatt összeforr. Kerestem valamilyen sínt, amit támasztéknak tudtam használni a kezem alá, és jó erősen rákötöttem a pólóm egyik darabjával a nyakamra.
Nem sokkal ezután a szörnyek elmentek, de a sebesültek itt maradtak, és a holttestek is. Kemény harc volt, szerencsére csak a kezem látta kárát, úgy néztem a többieknek sem esett komolyabb baja. Kao eléggé feldühödött, mivel még mindig nem kapott a kérdésére választ, de igaz volt, jó lett volna tudni kinek a műve, hogy idejöttek.
-Az előbbi kérdéseimre választ, sürgősen! Lehetséges, hogy még ma lerohannak minket, és ha nem tudom mi idegesítette fel őket semmit sem fogok tudni garantálni, csak sok vért! Ezek a lények nem holmi hírhozók vagy sötét gonosz démonok, van eszük és használják, tehát van okuk is amiért ide jönnek!
Én csak bementem csöndesen a fogadóba, és figyeltem, hátha valamilyen választ kapunk Rouuro kérdésére. Kao válasza csak úgy vízhangzott a fejemben, és valószínűleg igaza volt, az itteniek lehet, hogy nem tudnak semmi okot, hogy miért jöttek ide.
- Csukd be az ajtót. Mi most elbeszélgetünk az itt maradtakkal.
Csak biccentettem, hogy én benne vagyok, és ismét felhangzott társam kérdése. Jó lenne megakadályozni a következő mészárlást, úgy becsültem, hogy pár tucat embert biztosan meghalt.

- Időnk sincs több információt kapni? Tch... - szólt Ruuro Kao és nyomában elindultunk kifelé.
Olyan látvány tárult elénk, amitől mindhárman megtántorodtunk kicsit. A vérvörös naplemente akár még szép látvány is lehetett volna, de az égen repkedo szörnyetegekkel kiegészítve elég horrorisztikusan hatott. Egész testükben feketék voltak, karmaikról frissen ontott piros vér csöpögött. Széles, borzasztó vicsorra húzták szájukat, s néhányan azonnal felénk lendültek, támadásra készen. Gyorsan kellett cselekednem.
- Táncolj, Kagura! - idéztem meg kardom, majd belevetettem magam a vadászatba.

Az őrülten rohangáló embereket üldözték ezek a fenevadak, mi pedig őket. Kao rögtön ki is próbálta varázserejét az egyik szörnyetegen és az őrjítő ordítással vette célba a mágust.
- Az információgyűjtés legjobb módja a tapasztalás! - kiálltottam oda Ruuro Kaonak, miközben a férfire vetődő fenevadat keresztülvágtam.
- Indul a buliii! Vagy tizenöten vannak a rusnyaságok, jut mindenkinek! - hallotam Redet, aki vakmerően vetette bele magát a mészárlásba. Kaoval pillanatra még találkozott a tekintetünk, s kissé ideges szemekkel tátogta el nekem a nyilvánvalót "Vigyázzunk rá!". Gyors biccentéssel jeleztem, hogy megértettem az üzenetét és máris következő áldozatom felé fordult figyelmem. Ezt most oldalról támadtam, nem volt túl magasan, s talán nem is figyelt fel még jelenlétünkre. Egy gyors mozdulattal levágtam egyik szárnyát s így egyensúlyát vesztve lezuhant a földre, majd míg tétlenül vergődött, megfosztottam fekete nyakát ocsmondáros fej-képződményétől. A vére végigspriccelt rajtam, de szerencsére az arcomra nem jutott. Ekkor a szemem sarkából érzékeltem még egy szörnyeteg közeledtét, s mikor odakaptam fejem, észrevettem, hogy kissé óvatosabban mozog társainál, mintha figyelné a mozdulataimat. Először jobbról suhintottam, ami elől egy hajszál híján kitért, majd ahogy én léptem előre ő folyamatosan hátrált s minden támadásomat kikerülte. Megerősödött bennem a gondolat, miszerint ezek nem csak ösztönlények, hanem igenis intelligens faj tagjai és valamiért ez a falu a prédájuk mi pedig az első számú ellenségük jelen pillanatban. Taktikát váltottam hát, ami kockázatos volt, de jelen helyzetben mást nem jutott eszemben. Egy pillanat alatt megszüntettem a mágiámat, a szörny azonnal lecsapott rám, de én a földön végigurulva kitértem előle és felpattantam. Csak néhány másodpercre volt szükségem, elindultam hátrafelé s közben tartottam a szemkontaktust ellenfelemmel. ~Most!~ Kiáltottam fejemben, hogy erőt vegyek magamon és puszta kézzel elinduljak a szörny felé. Már formáltam magamban a mágikus erőt és pár lépéssel lendületet véve a szörnynek rontottam. Az utolsó lépés előtt végre megjelent kezemben katanámnál rövidebb wakizashim, amit belevágtam hasába és két kézzel tartva a markolatot felfelé kezdtem el tolni a szörny belsejében. Nekidőltem, s a fájdalomtól ordító test a földre dőlt, én pedig rajta térdeltem s hasából kitépve kardomat egy mozdulattal elvágtam a torkát. ~ Te jó ég... Egy értelmes lény volt ez... Talán még intelligensebb is, mint mi... Én mégis elvettem az életét... ~ gondoltam magamban s éreztem, ahogy végigfut rajtam egy remegés. Ekkor egy erős marok kapta el a kabátom, és éreztem, ahogy egy pillanatig végighúz a vértől mocskos földön, majd lendületből elhajított pár méterre. Repülés közben sikerült megfordulnom, ezért végtagjaimmal tompítani tudtam az esést, így csak a talaj szántotta végig bőrömet. Ellenfelem viszont nem várt arra, hogy feltápászkodjak, de láttam hogy közeledik, de a kardom nem volt a kezemben. Megszüntettem a varázst elkószálódott rövidkardommal és kimerülten, még egyszer utoljára megidéztem a katanámat, Kagurát. Amennyire csak bírtam, erősen tartottam, de lassan már a szemem előtt is ködösödni kezdett a kép. Ekkor valami nagyon furcsa dolog történt, amit semmilyen épeszű logikával nem tudnék megmagyarázni. A szörny hátat fordított nekem és társaival együtt elrepültek. A két mágusra néztem, akik ugyanolyan értetlenül tekintettek az égre, mint én.

Kao arcáról nem volt nehéz leolvasni gondolatait, és csak reménykedtem benne, hogy nem fog bántani senkit... A szörnyek kivételesen jól alkalmazkodtak a harcmodorunkhoz és ezt okosan ki is használták, nem volt kétséges, hogy valami nagyobb dolog vonzotta őket ebbe a faluba. De hogy az okokat ki ismerheti, az kétséges volt. A falusiak teljes meggyőződéssel állították, hogy nem tudnak semmit, és talán csak azért, mert nőből vagyok, de nem tudtam elképzelni, hogy saját maguk és családjuk életét veszélyeztetnék csak hogy információt hallgassanak el előlünk. Ahogy Kao gondolataiba merülve rontott be a fogadóba, már tudtam, hogy beigazolódik a sejtésem...
- Az előbbi kérdéseimre választ, sürgősen! - hallotam hangját, majd én is beléptem az épületbe és láttam, ahogy a férfi megragadja a rémült tulajt -Lehetséges, hogy még ma lerohannak minket, és ha nem tudom mi idegesítette fel őket semmit sem fogok tudni garantálni, csak sok vért! Ezek a lények nem holmi hírhozók vagy sötét gonosz démonok, van eszük és használják, tehát van okuk is amiért ide jönnek!
Reméltem, hogy nem kell majd beleszólnom a férfi ügybe, de most mégsem bírtam és szigorú hangon szólítottam meg mágustársamat.
- Ahogy te is mondtad, ezek nem állatok, Ruuro Kao! Élvezettel gyilkolják le az ittenieket, és bármi is legyen a dolgok hátterében, arról nem sokat tudhatnak ezek az egyszerű parasztok, már megbocsássanak. Akit itt kérdőre lehet vonni, az a főnök, Huliel! Ha mégis őket akarod terrorizállni, többet nem állok utadba, de ezért vállald te a felelősséget. Én megkeresem a fogadós lányát, mert egy ideje nem láttam. De ha bármi hasznos információt kiszedsz az itteniekből, tájékoztass! - mondtam és elindultam a lépcső felé, ahol a lány eltűnt. Kaonak is minden bizonnyal megvannak az okai a gyanújára, de azzal, ha ezeket nem osztja meg velünk, nem sokra megyünk. ~ Egyszer még felpofozom ezt az egresszív férfiállatot. ~ gondoltam magamban és ahogy képzeletem képei leperegtek előttem, enyhe mosoly ült ki ajkaimra. Ahogy jött, úg yel is szállt a kedvem, mert eszembe jutottak az utcán heverő emberi testek. Ha még élnek, el kell őket látni, ha pedig áldozatok is vannak... nos, őket pedig megilletné a halál nyugalma.
- És még valami... A szörnyek elmentek, úgyhogy jobb lenne, ha valaki körbekérdezne, van-e halott vagy eltűnt személy, és hogy kik az eddigi áldozatok. Ha van köztük bármilyen kapocs, azt most kell megtalálni, mielőtt bármit is tennénk. - fordultam vissza még utoljára, majd felmentem az emeletre és már csak tompánhallottam újra Kao hangját.
- Csukd be az ajtót. Mi most elbeszélgetünk az itt maradtakkal.
~ Szóval mindezt egy serdülő kölyök társaságában teszi... Gratulálok, rangidős Ruuro Kao úr. ~

Igaza volt Kaonak, az embereknek kellett tenniük valamit, ami miatt a szörnyek rájuk támadtak. Ok nélkül senki sem támad meg senkit és egyáltalán nem úgy tűnt, hogy az itt élük mindent megosztanának velünk, sőt ellenkezőleg. Biztos voltam benne, hogy valamit titkolnak csak azt kellett kideríteni, hogy mit. Férfi társam ismét rákérdezett, hogy miért is jöttek ide ezek az ocsmányságok, de senki sem adott egy normális választ. Amikor megelégelte, kimentünk egy kicsit a friss levegőre. Mikor ketten maradtunk, én csak magam elé néztem, és minden percben kutattam az emlékeimet, hogy nem volt-e valami apró részlet, ami felett elsiklottunk. Az eddig lezajlott eseményeket mindet felidéztem, amikor bele nyilallt a fájdalom a kezembe, ami immár be volt kötve, majd megszólalt Kao.
-Red, mit gondolsz, miért vontam kérdőre az embereket.
- Nos, valószínűleg azért, mert neked is gyanús ez az egész. Magától nem jönnek ide a szörnyek csak úgy, a legnagyobb valószínűséggel valaki felzaklatta őket. Vagy a másik választás valamit akarnak. Nekem is az a belátásom, hogy valamit titkolnak előlünk, nem tudom mit, de szerintem, amíg ezt nem mondják el, nem léphetünk.
Próbáltam, kicsit az ő fejével gondolkodni, de nem tudtam, hogy erre gondol-e vagy másra, minden esetre elmondtam a véleményemet. Engem is egyre jobban érdekelt ez a dolog, és ha már az a mocskos szörnyeteg eltörte a kezemet, akkor azt kamatostul kapja vissza. Kicsit még ültünk kint, csendben valószínűleg mindketten törtük a fejünket, mi lenen a jó megoldás. Nekem semmi normális dolog sem jutott az eszembe, többnyire csak azokat gondoltam át, hogy mi lehet a háttérben. Nem sok mindenre jutottam, talán csak arra, hogy mi azért vagyunk itt, hogy segítsünk, de ha az itteniek nem hajlandók elmondani nekünk, mi is történt igazából, akkor semmi értelme.

Az emeleten nem találtam senkit, de ráleltem egy ajtóra, mely kivezetett a hátsó udvarba. Zöldellő kert vett körül s nagy nyüzsgés a lugasokkal védett, lámpásokkal megvilágított kertben. A fogadós lánya sürgött-forgott és ahol tudott segített. Meglepve tapasztaltam, hogy itt hátul nem más alakult ki, mint egy ideiglenes kórház a sebesültek ellátására. ~ Legalább valakinek esze is van itt... ~ gondoltam magamban, miközben Kao idegesítő fizimiskája úszott be elém. Jól küzdött a szörnyetegekkel, de az irritáló vádaskodása, és az hogy a falusiakat gyanúsítja nem hagyott nyugodni. ~ Lehet hogy igaza van, de így csak ellenünk fordítja az ittenieket. ~ ötlött a fejembe de gyorsan elhessegettem a gondolatot, remélve, hogy intelligens ember módjára meg tudunk majd békélni az itteniekkel és kihúzzuk őket a bajból.
- Sok sebesült van? - kérdeztem a fogadós lányát, mikor közelebb értem a lugashoz.
- Még nem tudjuk a pontos számot - szólt hátra, miközben egy kisfiú felhorzsolt kezét fertőtlenítette. - Többen még kint vannak, keresik a sebesülteket és... - itt egy kicsit megcsuklott a hangja - ehem... a halottakat.
- Jó munkát végeztek. - dicsértem meg a lányt és társait, s vállára tettem a kezem. - Nekem meg kell keresnem az idióta társaimat, de ha bármi segítségre szükséged van, keress meg és szívesen segítek.
- Ehem, köszönöm. - Fordult el a lány s hangjában kis idegességet éreztem.

Gyorsan visszamentem a vendéglőbe, ahol szúrós tekintetek szegeződtek nekem. ~ Ezek az emberek most tényleg egy kalap alá vesznek azokkal a barbár férfiakkal? ~ kérdeztem magamtól idegesen és újra Kao képe jelent meg előttem, amit most egy képzeletbeli öklössel zúztam szét.
- Hol vannak? - tettem fel a nyilvánvaló kérdést, mivel társaim már nem tartózkodtak az épületben.
- Kimentek. - zúgta egyhangúan a tömeg, néhányan még mutatták is a kifelé vezető utat, mintha csak meg akarnának tőlem szabadulni.
- Kössz... - sziszegtem, ahogy kiléptem az ajtón s újra a holdfényes éjszakában találtam magam.

Mintha itt sötétebb lett volna az ég, mint a hátsó kertben, bár lehet, hogy csak képzelődtem. Talán az élet hiánya volt az, ami még komorabbá tette a város főutcáját. Itt már csak a szörnyetegek tetemeit láttam, tehát az áldozatok többségét már valószínűleg ellátták, vagy feljegyezték halálukat. Kao egy szörnyeteg testét vizsgálta, és még hallottam , ahogy valamit magyaráz Rednek, de még távol voltam ahhoz, hogy értsem is. Elindultak a tenger felé és további beszélgetésükből is csak foszlányok értek el hozzám. Egy pillantást vetettem arra a tetemre, melyet Kao is vizsgált. Valószínűleg a lény anatómiáját magyarázta a fiúnak az előbb, hisz amilyen intelligens a férfi, legalább annyira tudálékos is. Ahogy közelebb értem a fiúkhoz, megszólítottam őket.
- Nem tudom mi történt ott bent, de azt hiszem ma éjszaka már nem látnak szívesen minket a fogadóban... - mondtam, s mire a mondat végére értem már a fiúk mellett álltam s a távolban zúgolódó tenger felé fordítottam tekintetem.

A hold fénye gyönyörű játékot játszott a hullámzó vízfelületen. Egy pillanatra megfeledkeztem magamról s a történtekről, s enyhe mosollyal figyeltem a természet csintalan játékát.
- Káprázatos... - ekkor eszembe jutottak a mai nap eseményei s szertefoszlott a varázslat. - Khm... Ha most nem lennénk ilyen borzalmas helyzetben, azt mondanám, hogy ez az egyik legcsodálatosabb látvány, melyben valaha részem volt...

Miközben kint beszélgettünk Kaoval, kijött Kaori is és ő is becsatlakozott a beszélgetésünkbe, ez a kis tanácskozás jól jött. Bár én úgy éreztem, kicsit fiatal vagyok még ezekhez a dolgokhoz, de azért rendesen elmondtam a véleményemet. Azt még mindig nem tudtuk eldönteni, ki lehet az, aki tehet erről a dologról, ezek a rusnyaságok rengeteg embert legyilkoltak és terrorizáltak. Itt volt az ideje, hogy kiirtsuk őket, vagy legalább is valamit tegyünk ellenük.
-Nem egészen erre gondoltam, Red, de talán jobb nem is feszegetni a témát tovább. A feszültségkeltés jó módja a kirívások kipattintásának, főleg, ha tudod hol és mikor kell alkalmazni azt. Ezek az emberek vagy nem tudnak semmit, vagy okos a manipulátoruk, de ezt ilyen gyorsan már nem tudhatjuk meg...
A friss levegő segített tisztán gondolkodni, és mivel a falusiakat nem igazán zavarta, hogy kicsit félrevonultunk így nyugodtan tudtunk beszélgetni kicsit. A ház mögött feltelepedtünk a ládákra és ott beszélgettünk, illetve Kaori állt én felültem az egyik ládára Rouuro pedig csak támaszkodott.
- Ahogy már említettem, véleményem szerint a helybélieknek semmi köze a támadásokhoz. Valami azonban nem hagy nyugodni... Ezek a lények eszesek és nem ok nélkül ölik le az embereket... Csak az a kérdés, hogy mi lehet ez az ok...
Kaorinak is teljes mértékben igaza volt, ez a dolog pedig engem is aggasztott, hogy mi lehet az-az ok, ami miatt gyilkolnak. Számtalan dolog az eszembe jutott, de a végén mindig elvettetem azokat, mivel többé-kevésbé valószínűtlennek tűnt.
- Elég furcsa lenne, ha a végén kiderülne, hogy…
Ebben a pillanatban valami puffant mögöttünk, amikor hátrafordultam mi mást láttam volna, mint egy Hárpiát. Még a mondani valómat sem tudtam befejezni. Mindhárman felkészültünk a támadásra, amikor valami meglepő dolog történt.
- Nem akar bántani. –szólalt meg a bestia, kicsit furcsa hangon, és olyan hatást keltett, mintha táj szólása lenne. - Ti mágus!
Mutatott ránk, még mindig meg voltam döbbenve, de ezért csak egy mondatot tudtam kipréselni a számon. Készenlétben voltam, ha netán támadni készülne, bár nem úgy tűnt, hogy azt akar, de sose lehetünk elég óvatosak.
- Mi…Mit akarsz?? –szegeztem neki a kérdést, és felé dobtam egy kártyalapot, amit kikerült majd kicsit távolabb leszállt.
- Ti segíteni! Ez se minden napi meg kell hagyni. Hallgatni végig.
- Te, és a társaid nem álltok ellen, ha lemegyünk a barlangba, hanem közösen leverjük a mágust, aki ural titeket?
Érdeklődött Kao is, de ő sem kapott több választ, mint én. Bár haladás volt, amennyit a falusiak elmondtak a szörnyekről, tudtuk, hogy egy barlangban laknak, vajon ha lemennénk az ő „otthonukba” a sok bestia közé, nem támadnának ránk egyből? Valószínűleg nem, de ebben nem voltam olyan biztos.
- Jönni kérni segítséget, lent jönni gonosz mágus!
- Nem egy társatokat mi magunk gyilkoltuk le. Ti még ezek után is a mi segítségünket kéritek, pedig ellenségeitekként érkeztünk. Nem szívesen kérdezek ilyet, de muszáj tisztáznunk a dolgokat. Mi rá a garancia, hogy ti nem akartok bosszút állni társaitokon, s miután megszabadítottunk titeket a mágustól nem fogtok ellenünk fordulni?
Próbálkozott be Kaori is, bár ő sem olyan sok sikerrel, valahogy még mindig furcsálltam ezt az egészet, nekem is volt valami gyanúm, hogy netén csapdába akarnak minket csalni vagy valami hasonló dolgot akarnak. Amíg gyorsan átfutottam a lehetőséget, folytatta lény a mondani valóját, ami kicsit meglepett.
- Segíteni mágus nekünk! Mágus űzni el gonosz mágus, ti adni vissza kincset és mi nem támadni többet oda!

- Ahogy már említettem, véleményem szerint a helybélieknek semmi köze a támadásokhoz. Valami azonban nem hagy nyugodni... Ezek a lények eszesek és nem ok nélkül ölik le az embereket... Csak az a kérdés, hogy mi lehet ez az ok... - Mondtam elgondolkodva, miközben a fiúk tekintetét fürkésztem. Csend következett; ez az egyszerű tény mindannyiunkat további agyalásra ösztönzött.

Red törte meg a csendet.
- Elég furcsa lenne, ha a végén kiderülne, hogy… - kezdett bele, ám valami mégis mondatának félbehagyására késztette. Egy szörnyeteg landolt tőlünk nem messze, csendesen és meredten figyelve minden mozdulatunkat. Nem tűnt agresszívnek, ezért mi sem támadtunk. Ruuro kezei rámarkoltak fegyvereire, de ő is inkább védekezett, mintsem hogy újabb harcba szálljon a bestiával. Kicsit nyomasztott a sötét, tekintve hogy az éjszaka leple alatt a bestia akár a társait is magával hozhatta, ám hamar megbizonyosodtunk róla, hogy ez az eshetőség nem áll fenn.

- Nem akar bántani - szólalt meg a szörny furcsa, érdes hangon. - ti mágus! - s ránk mutatott. Eléggé törte a nyelvet a lény, de az, hogy képes emberi nyelven kommunikálni velünk, még inkább megerősített abban a hitemben, hogy tényleg kifejezetten intelligens fajtával állunk szemben.
- Mi…Mit akarsz? - szólt Red, s rátámadt a szörnyre egy mágikus kártyalappal, amit ő azonban könnyedén kikerült.
- Hallgatni végig! Jönni kérni segítséget, lent jönni gonosz mágus! - kérlelt minket, majd folytatta, miközben hol erre, hol arra mutogatott - Elvenni tőlünk kincset, kényszeríteni hogy ölni embert. Mi nem akarni, de ha nem tenni soha nem kapni vissza kincset. - fejezte be, s mereven várta reakciónkat.
- Te, és a társaid nem álltok ellen, ha lemegyünk a barlangba, hanem közösen leverjük a mágust, aki ural titeket - szólalt meg Kao, ám nem kapott választ.
- Jönni kérni segítséget, lent jönni gonosz mágus! - gagyogta a lény. Mintha sarokba szorítva érezte volna magát; kicsit félhetett tőlünk, ezért próbáltam hozzá kedvesen, nyugodtan közeledni. Mégsem hagyhattam el a tényt, hogy eddig ellenségként kezeltük egymást, s aggodalmamat egyenesen a furcsa látogatónknak szegeztem.
- Nem egy társatokat mi magunk gyilkoltuk le. Ti még ezek után is a mi segítségünket kéritek, pedig ellenségeitekként érkeztünk. Nem szívesen kérdezek ilyet, de muszáj tisztáznunk a dolgokat. - közelebb léptem hozzá, s tekintetemmel a szörnyeteg szemeit fürkésztem - Mi rá a garancia, hogy ti nem akartok bosszút állni társaitokon, s miután megszabadítottunk titeket a mágustól nem fogtok ellenünk fordulni?
- Nem bántani! Mi mi... esküdni! - itt ránk mutatott - Mi nem tudni megölni gonosz mágus, hozni szörnyeket! - válaszolt, s szeméből őszinte rettegés mutatkozott meg. A mágustól való félelme szinte megbabonázta.

- Segíteni mágus nekünk! Mágus űzni el gonosz mágus, ti adni vissza kincset és mi nem támadni többet oda! - s újra a falu felé mutatott.
Társaimra néztem. Kao tekintetével találtam magam szemben, aki arra várt, én hogyan döntök a szörnyeteg sorsa felől. Azt hiszem, itt újra ütközni fognak a nézeteink...
- Én... hiszek neki! - mondtam társaimnak határozottan. - Lehet, hogy naiv vagyok, de gondoljatok bele! Ő és a társai az éj leple alatt sokkal könnyebben végezhettek volna velünk, mégis a segítségünket kérik. Rajtatok múlik a döntés!

Úgy döntöttünk, hogy követjük a hárpiát a rejtekhelyükre és megpróbáljuk úgy kezelni a dolgot, mintha semmi sejtésünk nem lenne, hogy mik a terveik. Holott fel voltunk készülve, arra is, hogy egy óvatlan pillanatban ránk támadhatnak. Mielőtt elindultunk tartottunk egy kis tanácskozást, ami csak hármunk között zajlott, mindenre fel kellett készülnünk. A végén arra jutottunk, hogy úgy megyünk le, hogy Kao megy, elöl, hogy tudja biztosítani a szakadékot, ha netán nem lenne elég hely, hogy le tudjunk menni egy kis kristállyal meg lehet oldani mindent.
- Akár csapda akár nem, küzdelem vár ránk. Pár dologra mindenképpen figyelnünk kell: hogy mindenképpen jegyezzük meg a kivezető utat, és hogy sose hagyjuk magunkat teljesen körbevenni és lefogni, lefegyverezni. Szerencsére zárt helyeken van egy kis előnyöm üldözőkkel szemben is, és ha jól sejtem Kaori kisasszonynak nincsen gondja a lefegyverzéssel. Red, jól vigyázz a felszerelésedre!
Én csak bólintottam, mert nem volt olyan sok a felszerelésem, így nem sok mindent tudtam elhagyni. Azt reméltem, hogy nem sokat kell majd harcolnunk, mivel biztosan többen vannak a hárpiák, mint mi. Nem arról volt szó, hogy lebecsülöm magunkat, de azért hárman több száz vagy ezer hárpia ellen elég húzós. Meg mivel a kezem sem volt a legfényesebben így nem igazán tudtam használni.
- Egyetértek, Kao. Bármi várjon is minket a barlang mélyén, nem lesz séta-galopp. –szólalt meg Kaori is, akit ugyan úgy kezdtem megkedvelni, mint Kao-t. Szépen lassan elindultunk a rejtekhelyükre.
Miközben lemásztunk a szakadékba a ki álló köveken, néha-néha Kao kibővítette a sziklákat egy kis kristállyal, hogy kényelmesebben tudjunk lemászni. Lefelé haladva hidegebb és hidegebb lett a levegő, és a végén még a leheletünk is látszódott, miközben lefelé mentünk. Mivel én mentem a sor végén az én dolgom volt hátulról fedezni a többieket. Mindhármunknak sarkig nyitva volt a szeme, és figyeltük a helyet amerre megyünk, próbáltam megjegyezni, hogy merre is jöttünk, közben felfigyeltem, arra, hogy Kao talpa alól furcsa kristály foltok tűnnek elő, gondoltam ő így próbálja a visszafelé utat megjegyezni, hogy biztosan visszataláljunk. A hárpia vezette az utat, és amikor egy barlang bejáratához étünk, mutatta, hogy menjünk utána. A barlang mélyén rengeteg csúnyábbnál csúnyább szörny lapult, és csak arra vártak, hogy lemenjünk. A kártyákat már készenlétben tartottam, hogy abban a pillanatban, amikor netén megtámadnak minket, tudjak harcolni. A sok hárpia, mind felén közeledett, de az, aki rávett minket, hogy kövessük visszaparancsolta őket a helyükre. Volt egy, melyik különösen is ránk volt szállva, jött utánunk és párszor meg kellett fenyegetni, hogy ne jöjjön utánunk. Ám amikor megérkeztünk, még nagyobb meglepetésemre, egy kétszer akkora - sőt talán még háromszor is- nagyobb rusnyaság, nézett ránk.
~Uram Isten~ Még a szó is megakadt a torkomban, nyeltem egy nagyot, majd vártam, hogy mit akar ez a rusnyaság tőlünk, habár igaz, hogy tudtuk a nagy részét. Két választás volt, vagy élve felfalnak minket, vagy tényleg a segítségünket kérik. Hatalmas élőlény volt, a szárnyai majdnem háromszor voltak nagyobbak a többinél a körmei pedig iszonyatosan élesek voltak. Sok kisebb hárpia sertepertért körülötte, de egyik sem szólalt meg.

Végül követtük a szörnyet a rejtekhelyükre. Kao mögött sétáltam, a sort Red zárta.
- Akár csapda akár nem, küzdelem vár ránk. Pár dologra mindenképpen figyelnünk kell: hogy mindenképpen jegyezzük meg a kivezető utat, és hogy sose hagyjuk magunkat teljesen körbevenni és lefogni, lefegyverezni. Szerencsére zárt helyeken van egy kis előnyöm üldözőkkel szemben is, és ha jól sejtem Kaori kisasszonynak nincsen gondja a lefegyverzéssel. Red, jól vigyázz a felszerelésedre! - figyelmeztetett minket rangidős társunk, bár érezhető volt, hogy már valamennyire bízik képességeinkben.
- Egyetértek, Kao. Bármi várjon is minket a barlang mélyén, nem lesz séta-galopp. - csatlakoztam hozzá. Próbáltam könnyed stílust felvenni, de kifejezetten nehéz volt, tekintve, hogy egy brutálisan erős faj fészkébe fogunk belépni. Akkora tömeg ellen, ami ott lent várhat minket, nem sokat tudunk tenni.

A szikla pereméhez érve kissé instabilan de elkezdtünk lefelé mászni. Kao leleményessége sokban segített haladásunkban, egy-egy nehezebb résznél sziklaszilárd kristályokkal toldotta meg a kimeredező köveket, hogy biztonságosan leérjünk. Ahogy újra szilárd, egybefüggő talajt éreztem magam alatt, kissé megnyugodtam, nem kevésbé a ténytől, hogy a rögtönzött kristályok ott maradtak lehetővé téve az esetleges menekülést. A terep olyan szempontból nem volt nehéz, hogy elfelejteni nem lehetett, hála Kao kristályainak és néhány igen jellegzetes a vízből meredező halálos sziklának. A barlangrendszer, ahová vezetőnk terelgetett minket már annál bonyolultabb volt. Kiterjedt folyosó-rendszereken haladtunk át, s utunkat végigkísérték az itt élő hárpiák. Nem voltunk szívesen látott vendégek, de hát már kezdem megszokni ezt a helyzetet, valahogy eddigi tapasztalataim szerint a kis közösségek sosem fogadják jó szemmel az idegeneket. Az egyik szörnyeteg rátámadt a hátul haladó ifjú Redre, de vezetőnk még időben megállította heves társát, így nem történt semmilyen összetűzés. Azt hiszem magas, tisztességes rangot viselt az itteni hierarchiában, különben nem lett volna ilyen egyszerű elcsitítani a támadó haragját.

Egy tágas terembe érkezve szembetaláltuk magunkat az eddigi leghatalmasabb hárpiával, akit barlang-barangolásunk során láttunk. Tekintélyes méretei és izomzatai azt sugallták, hogy ő itt a legerősebb egyed, a hárpiák vezére. Az első gondolatom az volt, hogy illendő lenne előtte meghajolni, ám társaimra tekintve ennek nem láttam semmi jelét, így inkább egy helyben álltam, s próbáltam minél kevesebb alázatosságot mutatni, hogy bizalommal forduljon hozzánk segítségért s még véletlenül se lássa rajtunk a gyengeség bármely jelét. Hát innen már nincs visszaút...