Nem történt semmi. Éreztem, ahogyan a tüdőmből előtör egy elhasznált, forró lélegzet, majd az ösztöneim azonnal új levegőért kiáltottak, én pedig ziháva eszméltem fel. Tényleg nem történt semmi. A belőlem előtörő kristályrengeteg mindent elöntött agam előtt és magam körül, míg a kristály maga sosem állt meg, hogy végül megszilárduljon. A gép, amit el akartam pusztítani érintetlen volt a kristályon belül, de mégsem történt semmi. A lacrymák nem robbantak fel, és a halkan beletörődő tömeg morajlása kezdett elhalni.
Amikor végre ráeszméltem, hogy miért is vagyok ott a szobában még mindig, egyedül, már újra felfigyeltem arra, amire a kristályom rezgése figyelmeztetett. Másképp nem tudtam leírni az érzést, de amint hozzászoktam és figyeni kezdtem, világossá is vált - a kristályom szerkezete másképp nem tud üzenni nekem, csupán rezgéssel, ez gyakorlatilag az egyetlen olyan lehetőség, ahogyan érzékelhetek rajta keresztül. És ott akkor megadatott számomra az első lehetőség, a kristályom szerkezete remegve tudatott velem valamit, én pedig nem akartam elmulasztani a tapasztalatot.
Becsuktam a szememet, a karomra koncentráltam ami a kitörés középpontjában még mindig megrekedve, a kristálytömeg közepéhez talán a legközelebb volt, és láttam. Azaz egyszerre mintha látni kezdtem volna a belőlem kinőtt kristályt, mint a határt amíg a tudatom elér, amint az lassan elaprózódik, mintha valamiféle agresszív tenger partja lenne, ahol a víznek nem évek, hanem másodpercek kellenek az apró kavicsok letördeléséhez a szirtfalról. A szemeim automatikusan kinyíltak, én pedig a msik kezem mozdulatával eltüntettem a hatalmas tömb felszínét, egy tükörsima felsznt hagyva, hogy a kristályom belsejébe lássak. És az időzítőt, amit látnom kellett volna, hiszen a kristályommal tökéletesen körbezártam, valóban nem láttam már. A tömb belsejében a kristály felszíne folyamatosan változott, a szürke masinából csupán egy halovány elszórt foltot hagyva a zavaros kép közepén.
Az agyam gőzerővel járt, és a megoldás -az egyik lehetséges a sok közül, amihez még fel nem érhettem a tudásommal- logikusan a tudatomnak ütközött. A gépezet mágiája próbált utat törni magának egy idegen mágián keresztül, nekem pedig csak annyi szerencsém volt, hogy a kristály akkora lett a szánalmasan hősies és önfeláldozó tettem után, hogy az képtelen volt áttörni rajta -még.
Nem tétováztam tovább, tudtam azt is, hogy ha ezeket a feltételezéseket legalább sikeresen vontam le, hamarosan a mágia áttöri a kristályomat. A másik kezemet is a tömbre raktam, és a hatalmas masszát még tovább növeltem. A padló recsegésére álltam meg csak. Úgy tűnt, az egész emelet eltűnhet alattam, akkorára nőtt a kristály súlya, így tudtam, akár biztonságosan teszem akár nem, összeomolhat az épület alattam, és ha egy pillanatra is elvesztem a kontrollt a ristály fölött talán végzetes hibát követek el.
Tudtam mit kell tennem -meg kellett állítanom a szerkezetet- de hogy hogyan, arról fogalmam sem volt. Nem ismertem a gépeket, se a mágikus eszközöket, sosem használtam egyiket sem mert vagy megbízhatatlanok, vagy könnyen leplezik le a használójukat. A saját elemem bőven elég eszköz létrehozására alkalmas... És begurott, ha eszközöket is létre tudok hozni, létrehozhatok olyanokat, amikkel a mechanikusok dolgoznak a gépeiken, és megpróbálhatok kárt tenni a gépben -jobb ötlet nem lévén pedig további habozás nélkül nekiláttam a teendőimnek.
A kristályt magam köré növeltem, majd lassan elkezdtem magamat előretoni. Az előttem levő kristályt szépen lassan eltüntettem, míg a mögöttem levő újrateremtésével nomtam előre magamat. Tudtam, maximum perceim vannak hátra, amint elvágtam magamat a levegőtől, de a helyzetben amiben most voltam, még ez is csábító volt. Öt perc, aminek a végére vagy meghalok akár a légszomjtól akár a robbanástól, vagy aminek a végén újra legyőztem egy akadályt ami az utamban állt. Ezért nem adtam még fel. Valamiért soha nem adtam még fel, és mindig volt kiút...
A kristály vgül felszakadt előttem, apró szemcsék és nagyobb kövek vegyesen hullottak a gépre előttem, amikor megérkeztem az eszköz gerjesztette mágia által a kristályból kimart térbe. Az még nekem se lett volna elég, de a nyomás így is hatalmas volt. Tudtam, mivel egyre nagyobb felületet kell kimarnia a kristályomból, a károsodás csökkenni fog, így biztos volt időm -habár nem tudtam mire is volt meg az időm, amíg el nem alszok levegő hiányában.
Leültem hát, és megteremtettem az eszközeimet, persze azonnal bajba ütköztem, a kristállyal ahogy közelítettem a gépezethez, úgy kezdtek el egyre jobban bomlani, és ha fenn akartam tartani őket koncentrálnom kellett az alakjukra is. Persze ennyivel em tudódott le a történet, a következő baj ezután ütött be, a szerszámok sehogy se fértek el a gép apró résein, amiket valaki a készítésekor precízen illesztett össze. Újabb izzadságcseppe és erős koncentráció árán, immár csak egyetlen 'eszközzel' egy egyszerű feszítővel álltam neki a feladatnak. A folyamatosan bomló kristált olyan vékonyra kellett nyújtanom, hogy a szerkezetének a bomlását gyakorlatilag képtelen voltam megállítani amint a gép belsejébe jutott volna, a folyamtos koncentráció és a varázserőm folyamatos kiáramoltatása -az akkorra már kimerült állapotomban- pedig elég volt, hogy a szemeim először lecsukódjanak.
Még tudtam magamról, de már nem nyitottam ki a szememet, valamiért még mindig tartottam a kristályt a kezemben, amit minden erőmmel a kis rsbe nyomtam, amit talán már sikerült megnyitnom valamelyest. Nem volt már hátra, ha nem ettől a megerőltetéstől, hát a kudarc következményétől halok meg - csak ennyit tudtm gondolni, és minden maradandó erőmet kipréseltem azon az apró, körömnyi résen, ahová a kristályt erőltettem be már hasztalan percek óta...
Az ébredés hektikus volt, legalább olyannyira, mint minden más körülöttem. Emberek rohantak el, az égen röpködő hárpiák felé, akik más embereket hordoztak, emberek tömege állt körbe, és legalább tucatnyian hordoztak a kezükön, miközben a romokkal teli falak közül menekítettek ki, ahol a kristályom áttört maradéka volt. Hát megmenekültem - gondoltam egyből, de voltam annyira büszke is, hogy tudjam, nem csupán megmenekültem, hanem megoldottam egy feladatot, tapasztaltam és sikeres voltam. Ez a nézőpont soha nem hagyott el, és soha nem felejtett el emlékeztetni arra, hogy nem tudok megelégedni az egyszerű tényekkel. Inkább lehunytam a szememet.
Amikor felébredtem, már sokkal rendezettebb volt a környezetem. Egy szobában voltam egy fiatal lánnyal, aki úgy tűnt, rajtam kívül ég másokat is ápolt, azonban amikor megmzdultam, már iparkodott is szólni a szomszéd szobában levőknek, hogy azok körberajzzanak és elrasszanak a kérdéseikkel.
-Hogy szelidítette meg a szörnyeket?
-Nem fognak többé támadni?
-Mi volt ez a robbanásos dolog?
-Kik voltak azok a halottak?
Túl sok volt a kérdés, de válaszom nem volt sok, csupán elsoroltam a legkevesebbet amit mondani kellett, és tettem rá mit akarnak még.
-Azok a szörnyek nem szörnyek, csak kényszerítve voltak arra, hogy megtámadják a falut, őket hagyják békében hazamenni, és ne zargassák, vagy maximum kérjenek, és adjanak érte cserébe, ahogy azt emberek közt szokás. Az aki kényszerítette őket pedig már halott a katonáival együtt. Ő akarta felrobbantani az egész környéket - és szerencsére hagytak aludni, majd csak másnap kellett bajlódnom velük újra.
Mivel egyedül maradtam, a felajánlott jutalom jó summának ígérkezett, de rájöttem, hogy a hárpiák kincse nem is tudom mi lehetett, így arra utasítottam a megbízómat, hogy adjanak nekik amit azok kérnek, hátha megnyugszanak tőle, és még azt is meghagytam mielőtt elloptam volna egy lovat, hogy kerítsenek másik mágust, aki ért a lacrymákhoz, mert a falu jelenleg tele van robbanó gömbökkel, amit fel kell kutatni és el kell távolítani.
Amint elnyargaltam a faluból már csak egy kommentem maradt az egész történethez: nem érdekelhet mindenki nyomora, mert egyszer még mások miatt fogok meghalni...
Kedd Júl. 12, 2011 10:16 pm
