Magánküldetés: Vörös naplemente

A hárpia letekintett ránk, s a hosszú várakozás után végre szóra nyitotta ajkait.
- Ti lennétek a mágusok? - kérdezte egyszerűen.
- Azok lennénk. - válaszoltam megtörve a feszült csendet. A főnök, vagy király - ki tudja itt milyen szintű a hierarchia - folytatta mondandóját.
- Ha segítetek nekünk esküszöm hogy soha többé nem megyünk emberek közelébe! - mondta kissé zaklatott felkiáltással.
Hosszasan taglalta, hogy egy számukra hihetetlen erejű mágus miként taszította őket csatlós-sorba, vette el fontos kincseiket s kényszerítette őket a falusiak lemészárlására.

- Márpedig ha ölni kell érte, gondolom az a kincs szentebb, mint az emberek élete a faluban, akik elviselték az ittléteteket évszázadokig - mondta Kao, s új mederbe terelte a társalgást. - De nem azért vagyok itt, hogy fecsegjek, sem azért, hogy kárt okozzak nektek, ha van más választásom. Megtesszük amit kértek, azért vagyunk itt, nemde? Mik a részletetek? - kérdezte rangidős társunk. Örvendett a szívem, hogy Kao is pozitívan állt a dolog megoldásához. Most először gondoltam azt, hogy lesz haszna a rengeteg szövegnek, ami kitódul a száján. Ám a vezér nem tudott értelmes válasszal szolgálni, fogalma sem volt a "kincsrabló" okairól és szándékairól. Annyit azonban sikerült megtudnunk, hogy korántsem véletlenszerűen csapnak le a falura; mágus által meghatározott időpontokban kell támadniuk.
- Hogyan lép veletek kapcsolatba a mágus, és mikor? - kérdeztem, mire az óriás elővett egy kristályt s a kezembe adta. Egy gömb alakú kommunikációs lakrimával volt dolgunk, semmi furcsát vagy feltűnőt nem találtunk rajta. Kao végül bedobott egy új tervet.

- A megoldás egyszerű lehet. Eltörjük a lacrymát - mondta, kezében a gömbbel, amit időközben átadtam neki. - és legközelebb a mágus tudni fogja, hogy nem kaptátok meg az üzenetét. Ha ide jön megmondhatjátok neki, hogy itt voltunk, és mi is erősek vagyunk, összetörtük a lacrymát is, így már ti semmit sem tehettetek, akármennyire nem akartatok ellenszegülni az akaratának, és most már nem csak tőle kell félnetek. Így megmenekültök a haragjától, és neki kell ellenünk mozdulnia, mert tudja, hogy ti már nem tudjátok bevégezni a tervét.
- Nem tudom, ésszerű megoldás-e eltörni a lacrymát. Igaz, ha a mágus idejönne, nekünk lenne meg a helyzeti előnyünk, de más részről ha idejön a mágus, és mi nem vagyunk itt, akkor van rá esély, hogy dühében végez mindenkivel a barlangokban. Itt kell megvárnunk, együtt kell megküzdenünk vele, ha egyáltalán ő maga eljön ide. Ha nem, más tervet kell kitalálnunk. - válaszoltam Kao felvetésére, majd a szót Red vette át.
- Mi van ha pont ezt várja? Ha arra vár, hogy elpusztítsuk a lacrymát, bár valószínűleg a mágus nem ilyen furfangos.

Önjelölt stratégánk újabb néma gondolkodásba esett, majd közölte velünk gondolatainak eredményét.
- Ha a mágus ide is jönne a barlangokba, nincs az az értelmes ok, amiért meg kellene ölnie ezeket a népeket. A kincseiket elvette, erősebb náluk és ha tudja, hogy tudunk a tervéről, akkor már elhallgattatni sem éri meg neki ennyi lényt, márpedig ez, akármilyen erős is, neki is időbe telne. Több száz lény kivégzéséhez idő, vagy olyan mértékű mágia kellene, amit bizonyosan azonnal észlelnénk - ebben az esetben viszont bizony nem szeretnék itt lenni amikor megérkezik a mágusunk. Ami pedig a tervezést illeti - itt Redhez fordult - nos könnyen lehet, hogy a mágus tényleg pont arra vár, hogy valaki jöjjön ide és tudja meg a szárnyas barátainktól, hogy valaki velük öleti meg a falusiakat. Ha az embernek csak egy kis esze van is, tudja, hogy az emberek folyamatos eltűnése és halála előbb utóbb mágusokat, és végső esetben a tanács erőit is ide fogja vonzani, márpedig aki ezzel nem számol az olyan gyatra elmével bír, hogy szinte lehetetlen, hogy olyan erős mágus lesz belőle, amilyen ennyi mágikus lényt egymaga sakkban tarthat. Tehát az illető minden valószínűséggel számolt azzal, hogy megjelenünk, és nem fogja meglepni, ha a szörnyeit kivonjuk így vagy úgy a forgalomból, tehát előbb utóbb mindenképpen vagy mi leszünk a célpontjai, vagy egy olyan fordulat készülhet, amihez minden adott volt ezen a helyen, és csak pár mágus jelenléte kellhetett hozzá. Például bűnbaknak, vagy áldozati báránynak... Egy biztos, innentől nincs számunkra megbízható személy a faluban és a környékén. A legsegítőkészebb és legtöbbet tudó ember lehet a legkomolyabb ellenfelünk, most pedig azt kell eldöntenünk, hogy miként léphetünk, mert ha a szituáció hasonlít az általam lefestettre akkor a mostani válaszlépéseink közül párra már fel is van készülve az ellenfelünk...
~ Néha igazán tarthatna szünetet, hogy legyen időnk megemészteni az agymenését. ~ gondoltam magamban, míg újra meg újra lepörgettem fejemben az elhangzottakat. Red és én csendben agyaltunk, s úgy tűnt, még Kao sem zárta le a gondolatmenetét.

- Ahh! - ébredtem fel egy hosszú mélázásomból. - Meghatározott időpontok, mészárlások... Áldozati bárány... Ez mind egy rituálé része! A falusiak pedig a véráldozatok, és mi is azzá válhatunk! A mágus sem lehet túl messze a falutól, ha egy erős mágiát akar létrehozni... - teljesen kikeltem magamból, elkapott a lelkesedés heve. - Valami nagyon csúnya dologba keveredtünk bele! Az is lehet, hogy már rég tudja, hogy itt vagyunk, mert ez az ő rituáléjának a területe, s könnyen észlelheti, ha más mágusok lépnek be a hatókörébe.Srácok, ti mit gondoltok? Nem vagyok biztos magamban, de csak erre tudok gondolni... - utolsó két mondatomat társaimhoz intéztem, immár teljesen felpörögve. Ritkán jön elő ez az oldalam, de nem ismeretlen számomra. A mesterem említette még nagyon régen, hogy amikor lelkes vagyok, a tekintetem szinte csillagokat szór s arcom felüdül. Én is energikusabbnak éreztem magam, s csak abban reménykedtem, hogy nem mondtam túl nagy ostobaságot...

Miközben állunk a hárpia király előtt, az először csak egy kérdést tesz fel.
-Ti lennétek a mágusok?
Kao meghajolt, de nem vitte túlzásban és meg csak bólintottam, mivel nem tudtam mit mondani, igaz ezerrel járt az agyam.
-Azok lennénk. – szólal meg Kaori, ezzel megszakítva a gondolatmenetemet.
-Ha segítetek nekünk esküszöm hogy soha többé nem megyünk emberek közelébe! –lépett le a trónszerű nem is tudom miről a vezérük.
~ Jah persze, majd lesz egy másik varázsló és akkor megint közéjük, merészkednek.~ Gondolkodtam és inkább csak magamnak, hoztam fel a lehetőségeket, mert nem akartam kimondani, mivel senkit sem akartam magamra haragítani.
Elképzelni sem tudtam, hogy hány éve lehetnek hárpiák, de ahogy a királyukat elnéztem pár éve biztosan már.
Elmesélte a hárpia, hogy miért is támadtak az emberekre. Egy mágus elvitte a kincseit, mindet, amit csak megtalált, elég erős lehetett, ha nem bírtak vele. Ha nem ölik meg a faluban lakó embereket, akkor nem kapják vissza a kincsüket, bár én abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán valaha visszakapják.
-Márpedig ha ölni kell érte, gondolom az a kincs szentebb, mint az emberek élete a faluban, akik elviselték az ittléteteket évszázadokig. Márpedig ha ölni kell érte, gondolom az a kincs szentebb, mint az emberek élete a faluban, akik elviselték az ittléteteket évszázadokig.
Tehát, úgy döntöttünk segítünk nekik, más választásunk amúgy sem akadt és én csak helyeseltem Kao döntését és kíváncsian figyeltem, mi lesz a következő lépés. Nem jött válasz a kérdésre, azt hittem az elején, hogy intelligensek, de most egyre jobban rájövök, hogy annyira nem is.
-Hogyan lép veletek kapcsolatba a mágus, és mikor? –szólalt meg a nagy gondolkodás közepette Kaori.
A hárpia király, megmutatta nekünk a lacrimát, amit odaadott Kaori kezébe, a lány pedig elkezdte tanulmányozni. Kiderült, hogy ezen keresztül kapták meg a feladatot, amit teljesíteniük kell, különben sose kapják vissza a kincset. Megfordult az eszembe, hogy miért nem törték össze ideáig, lehet, hogy ők is úgy gondolták, hogy valami hatása lesz, ha széttörik?
-A megoldás egyszerű lehet. Eltörjük a lacrymát és legközelebb a mágus tudni fogja, hogy nem kaptátok meg az üzenetét. Ha ide jön megmondhatjátok neki, hogy itt voltunk, és mi is erősek vagyunk, összetörtük a lacrymát is, így már ti semmit sem tehettetek, akármennyire nem akartatok ellenszegülni az akaratának, és most már nem csak tőle kell félnetek. Így megmenekültök a haragjától, és neki kell ellenünk mozdulnia, mert tudja, hogy ti már nem tudjátok bevégezni a tervét.
Hírtelen felkaptam a fejemet, mintha Kao gondolatolvasó lenne, de akkor sem volt valami fényes ötlet, de próba szerencse.
-Nem tudom, ésszerű megoldás-e eltörni a lacrymát. Igaz, ha a mágus idejönne, nekünk lenne meg a helyzeti előnyünk, de más részről ha idejön a mágus, és mi nem vagyunk itt, akkor van rá esély, hogy dühében végez mindenkivel a barlangokban. Itt kell megvárnunk, együtt kell megküzdenünk vele, ha egyáltalán ő maga eljön ide. Ha nem, más tervet kell kitalálnunk.
Agyal Kaori is, mindkettőjüknek igaza volt, és nem álltam meg, hogy csendbe maradjak, egy kérdés furdalta az oldalamat.
-Mi van ha pont ezt várja? Ha arra vár, hogy elpusztítsuk a lacrymát, bár valószínűleg a mágus nem ilyen furfangos.
Gondolkodtam kicsit hangosabban a kelleténél. A válasz igen hosszúra sikeredett, bár kis „tökmag” voltam Kaohoz és Kaorihoz képest.
- Meghatározott időpontok, mészárlások... Áldozati bárány... Ez mind egy rituálé része! A falusiak pedig a véráldozatok, és mi is azzá válhatunk! A mágus sem lehet túl messze a falutól, ha egy erős mágiát akar létrehozni... Valami nagyon csúnya dologba keveredtünk bele! Az is lehet, hogy már rég tudja, hogy itt vagyunk, mert ez az ő rituáléjának a területe, s könnyen észlelheti, ha más mágusok lépnek be a hatókörébe.Srácok, ti mit gondoltok? Nem vagyok biztos magamban, de csak erre tudok gondolni... –
- Igazad van, ha így nézzük, mi létszám fölényben vagyunk, de nem tudjuk mien erős és a terep is az ő kezére játszik. Valószínűleg ismeri ennek a barlangnak minden zegét-zugát.
Gondolkodtam kicsit logikusabban, de mondjuk, ha a hárpiák is mellénk állnának nagyobb, lenne az esélyünk, de ha vesztésre állnánk, nincs rá garancia, hogy mellettünk fognak akkor is állni.

Még néhány apróságra rákérdeztünk, de nem sokkal haladt előre az információgyűjtés. Társaimon körbenézve láttam, hogy már nincsenek a toppon, és én is elég fáradtnak éreztem magam. ~ Kao már tuti h ki se tudja nyitni a száját, annyit beszélt már ma. ~ gondoltam magamban, és kicsit elmosolyodtam eme könnyed és butuska belső megállapításomra. Lehetett benne valami, mert Kao egyre kevesebbet okoskodott, inkább tűnt úgy, hogy gondolataiba merül.
- Lassan vissza kellene mennünk. - vetettem fel a lehetőséget, s a többiek egyetértően bólogattak. Elkeseredve gondoltam arra, hogy még ki is kell jutnunk a barlangrendszerből és egy hegymászás is vár ránk. Mielőtt elhagytuk volna a királyi termet, még megbeszéltük a hárpiák vezetőjével, hogy ha a mágus jelez, szóljanak nekünk, és ha esetleg más valami is történne, ne halasszák el, hogy értesítsenek minket.
A mászás feladata szerencsére nem nyomta vállunkat, ugyanis három hárpia repített fel minket a szirt tetejére. Csodálatos érzés volt, ahogy a friss tengeri szellő az arcomat simogatta, s még az sem zavart, hogy mikor a hárpia begyorsított, kicsit csípte az arcomat a menetszél. Megértettem, hogy milyen érzés lehet egy madárnak, vagy egy hárpiának szabadon szállni az égen. Legalábbis, valami hasonló élmény lehetett. Ahogy letettek minket a szirt peremén, elmúlt a varázslat, majd helyébe újabb lépett. A holdfényben sütkérező falu csendesen, de tisztán állt előttünk; innen nyoma sem volt a halál érintésének, mely a falura nehezedett.

Megvártuk, amíg a hárpiák eltűntek, majd Kao megszólalt, hogy közölje velünk eddigi gondolatmenetét.
- Most kettéválunk. Én itt maradok ezen a szirten, és várok a hárpiákra, és ha bármikor is jönnének, feltartóztatom őket. Ti menjetek vissza a városba és próbáljátok meg kideríteni, hogy hogyan kapcsolódhat a városhoz a mágus. Valamit keres itt, vagy valami miatt ez a hely fontos. - mondta. Most nem akartam vele vitába szállni, bár nem esett jól, hogy magára kell hagynom az éjszakában.
- Holnap reggel amint tudok, jövök, és leváltalak. Neked is szükséged lesz pihenésre! - mélyen beletúrtam a zsebembe, és elővettem egy nagy tábla csokit és lágyan mosolyogva Kao felé nyújtottam. - Tessék, egy kis energia.
Mielőtt Reddel elindultunk volna a fogadóba, még átbeszéltük a mai dolgainkat. Valaki felvetette, hogy talán elterelés a hárpiák támadása, de én magamban ezt nem tartottam valószínűnek, mivel eddig semmi erre utaló jel nem volt, és Kao sem húzott ki olyan információt a helyiekből, ami akár csak kis jelét is adná egy figyelemelterelésnek. Azt a feltételezést is furcsálltam, hogy bárki bármilyen indokból be akarna lopózni a faluba, hiszen eddig bárki bejöhetett, s a falusiak a hárpiák miatt vesztették el forgalmukat, pedig nincs is jobb elterelés, mint annak a látszata, hogy minden rendben van. Ha olyasvalaki akar bejutni egy faluba - legyen az bármilyen ok - aki képes elbánni a hárpiákkal, akkor az sem lehet számára nehéz, hogy valódi kilétét elrejtse a falusiak elől. Mindenesetre nem dobtam el véglegesen ezen feltételezéseket, és társaimmal sem osztottam meg aggályaimat. Talán csak makacsságom miatt ragaszkodtam ennyire saját elképzelésemhez, s inkább csak vártam a fejleményeket, hátha megdől az elképzelésem.
A beszélgetésnek egy hosszú, elgondolkodtató csend vetett véget, s ekkor szántam rá magam az indulásra.
- Red! - fordultam a fiúhoz. - Gyere velem, mert ezt a makacs fickót úgyse tudjuk eltántorítani attól, hogy itt éjszakázzon! - mondtam, míg gyengéden megfogtam a karját és a város felé indultam. Közben még pár szót ejtettünk a hárpiákról és a falu titkáról, de hallgatózó fülektől tartva csak tőmondatokban beszéltünk és akkor is csak nagyon halkan.

A fogadóba érve lezártuk a beszélgetést, és mindketten elvonultunk a saját szobáinkba, hogy kipihenjük magunkat. Én gyorsan vettem egy forró zuhanyt - az mindig felfrissíti bőrömet, lenyugtatja elmémet s felmelegít, s emiatt másnap vidáman, kipihenten kelek.

Reggel korán keltem, s elsőként szaladtam le a fogadó kocsma-részébe. A mogorva fogadóstól teát, kenyeret, sajtot és némi gyümölcsöt kértem reggelire. Egy ablak mellé ültem le, ahonnan tökéletes rálátás a szirtre, ahol Kao őrködött. Kis várakozás után vendéglátóm kihozta nekem a rendelésemet, s kelletlenül tette le elém az ételt. A tálcán minden friss volt, a tea kellemes illatot árasztott magából.
- Köszönöm, uram. - mosolyogtam rá kedvesen, ám nem túloztam el a bájolgást. Nem akartam esetleg azzal az érzéseibe taposni, hogy túl vidámnak tűnök, mikor ily szörnyű támadások sújtják a lakosságot. Lassacskán Red előbukkant az emeletről, leült mellém, s mikor rendelése megérkezett, együtt belekezdtünk az energiabevitelbe - tehát ettünk. Némi kenyeret, vizet, sört és pár friss gyümölcsöt kérettem Kaonak, és hozzá egy batsut, amiben elvihetem neki. Evés közben Huliel is megérkezett, s így végül a tegnapi spekulációra építve újabb kérdést tettünk fel neki. Kiderült, hogy igenis járnak/jártak emberek a faluba, akik a helyi termékeket keresték, ám ez nem volt valami bagy információ - szinte minden falunak megvan a specialitása, a kérdés csak az, hogy ennek a kis községnek pontosan micsoda.
- Red, ideje látogatást tennünk Kao barátunknál. - kacsintottam a fiúra, miközben halkan beszéltem hozzá. Az elkészített batyut a fiú készségesen átvette tőlem, s sietős léptekkel távoztunk a fogadóból.

Beütött a csend, mindenki a gondolataiba merült, de még mindig a hárpiák között álltunk. Úgy tűnt, hogy nem akarnak megtámadni, bár ez a dolog már előbb is beigazolódott.

- Lassan vissza kellene mennünk. –tanácsolta Kaori is, és amint ezt kimondta egyszerre rám jött az álmosság, úgy tűt nem csak rám, hanem a többiekre is. Kao sem osztotta már az észt, de néha azért jó volt hallana, mit is gondol. A hegymászásra gondolva, nem is akartam én annyira visszamenni, de muszáj volt. Megbeszéltük a hárpiák vezérével, hogy ha jelentkezik náluk a mágus, akkor értesítsenek minket, minél hamarabb. Másznunk sem kellett, hárpiák vittek fel minket a faluig. Miközben felfelé szálltunk éreztem, hogy az adrenalin beborítja a testemet és elképesztő volt repülni és nem csak én, élveztem. Csodás életük lehet a repülő állatoknak, nap, mint nap érezhetik ezt a mámort és csodát, amit az égbolt nyújt számunkra. A falu csendes volt, mit is vártam, amikor már késő este volt. Csak pár házban és a fogadóban lehetett látni a fények pislákolását, de a lakóházakban is már lassan el-el aludtak.

Mikor leszálltunk, még figyeltük a távolodó hárpiákat, akik folyamatosan kisebbek lettek és a végén eltűntek az éjszaka sötétjében.
- Most kettéválunk. Én itt maradok ezen a szirten, és várok a hárpiákra, és ha bármikor is jönnének, feltartóztatom őket. Ti menjetek vissza a városba és próbáljátok meg kideríteni, hogy hogyan kapcsolódhat a városhoz a mágus. Valamit keres itt, vagy valami miatt ez a hely fontos. - mondta Kao és igazából jó ötletnek tartottam én is. Kaori felajánlotta, hogy holnap reggel felálltja Kaot de nem igazán tudtuk meggyőzni, hogy ne éjszakázzon a szirten. Megbeszéltünk még pár dolgot mielőtt elindultunk volna.
- Mi van, ha elterelés a hárpiák támadása? – vetettem fel, de senki se tartotta valószínűnek. Bárki is vette el a kincset, nem lehet olyan feltűnő személyiség, mivel a faluban is könnyen lehet hogy megfordult. Sőt biztos, most már egyre jobban kíváncsi voltam, hogy mi sül ki ebből az egészből.
- Red Gyere velem, mert ezt a makacs fickót úgyse tudjuk eltántorítani attól, hogy itt éjszakázzon.
Mondta nekem Kaori, majd én csak bólintottam, hogy biztos, hogy nem fogjuk tudni Kaot elhurcolni. A lány gyengéden megragadta a kezemet, majd elindultunk a faluba, csendesen beszélgettünk, de inkább csak befejeztük egymás gondolat menetét.
A fogadóba érve, mindketten bevonultunk a szobánkba, az első, amit használatba vettem az ágy volt, fejjel a párnába ledőltem rá, de időközben kapcsoltam, hogy mégsem feküdhetek ruhástól az ágyba. Így elmentem lezuhanyozni, majd bebújtam az ágyba és az álom egyből el is nyomott.

Szerettem korán kelni és rendszeresen hamar ébredtem, de valahogy mégis elnyomott az álom, és mikor már felkeltem Kaori is fent volt. Mikor lementem enni valamit, mivel a hasam is korgott. Társam már az ablaknál üldögélt, és nézte a szirtet, ahol Kao kitartóan nézelődött. Leültem Kaori mellé, majd én is ettem valamit. Természetesen a lány gondolt Kaora is és csomagoltatott neki némi reggelit és mindent, amit szeret. Idő közben Huliel is befutott és elmondta, hogy jártak és még most is járnak emberek a faluba, természetesen nem akármiért, csak is az itteni termékekért.
- Red, ideje látogatást tennünk Kao barátunknál. –kacsintott rám, majd összecsomagolta a Kaonak szánt reggelit, majd én elvettem tőle, ahogy azt udvariasságból illik.
- Menjünk! –mondtam, a lány előbbi kijelentésére.

Kis séta után ugyanott találtuk Kao-t ahol az éjszaka hagytuk. Nem tűnt épp üdének, tekintve hogy valószínűleg csak néhány órácskát bóbiskolt az éjszakai ég alatt. Hamar nekilátott a neki leszállított elemózsiának, így el is indultunk a faluba. Elmondtuk neki, hogy mik az eddigi következtetéseink, és hogy igenis járnak még ide emberek, akik nem veszik figyelembe a falu különös elszigetelődését. Talán ők tudhatják, hogy mi áll valójában a dolgok hátterében.

Ahogy a viszonylag népes piacra érünk, nem sokáig tart, míg kiszúrunk pár idegent. Furcsa ez a nyüzsgés, hisz az este még barátaik, szomszédaik, rokonaik holttestéről kellett gondoskodniuk a helyieknek. Ám az élet nem állhat meg, s így könnyebb is lesz elvegyülni a tömegben, hogy esetleg megfigyeljük a látogatókat. Nemsokára Kao egy fura fickóra hívta fel a figyelmem. Lila öltönyt viselt... ~ Ki hord manapság ilyet? ~ˇgondoltam felháborodva, majd mikor megpillantottam karján a tetoválást, társaim tekintetét fürkészve ugyanarra a következtetésre jutottam, mint ők. Megfigyeljük. Viselkedését tekintve egy kedves, nyájas embernek tűnt; néha talán túl színpadias is volt, de semmi gyanúsat nem tett. A tömegben egyszer Kao közelébe sodródtam, aki egy teljesen nem ideillő témát választott beszélgetése tárgyául.
- Helyes kölyök - mondta, miközben tekintete Redet fürkészte a távolban. - Vajon mi vehette rá, hogy ilyen fiatalon önálló mágus legyen?
- Talán kiszakadt a családjából... Talán a kalandvágy... Lehet, hogy családi örökség... Mindenesetre tehetséges, csak azt sajnálom, hogy valószínűleg neki sem volt éppen felhőtlen gyermekkora... - mondtam kicsit elmélázva, majd továbbsodródtam a tömeggel és egy intéssel búcsút vettem a távolodó társamtól.

A megfigyelt személy hirtelen akcióba lendült. Elhagyni készült a főteret. Tekintetemmel társaimat fürkésztem és csakhamar rájuk leltem Kao megfigyelőpontjánál. Gyorsan riasztottam őket, hogy kövessük, s csakhamar meghallottam jellegzetes lépteik zaját a hátam mögött. Egyre kisebb utcákon futottunk át, mire megérkeztünk ahhoz a házhoz, amibe a lila-öltönyös is eltűnt. Az épületből csak tompa zajok hallatszottak ki, így nem sokat értettünk a bent elhangzottakból. Red valahogyan talált egy rést, amin keresztül könnyedén belátta a belső teret és tudósított nekünk.
- Egy tekercs van nála... - mondta majd hirtelen ijedt szemekkel meredt ránk. - jön!
Gyorsan felpattantam egy közeli háztetőre. A mesterem sok mindenre megtanított, így a mászás nem esett nehezemre - sőt, kifejezetten élveztem a terepviszonyokat. Kao gondoskodott arról, hogy ő és Red is rejtve maradjanak az idegen előtt, aki csakhamar sietős léptekkel távozott, s így mi is fellélegezhettünk.
A kis háztetőn társaim végre csatlakoztak hozzám. Kao tekintetéből már előre tudtam, hogy mi lesz a következő mondata.
- Mi legyen? Nekem kellene követnem... - kezdett bele, de leintettem.
- Ne is álmodj róla! Éjszaka te őrködtél kint, úgyhogy nem ártana neked egy kis pihenés. Ti srácok eddig is jól megvoltatok együtt, úgyhogy ki fogjátok bírni ezt a kis időt nélkülem is... Amúgy is... én tudok a legkönnyebben elbújni, ha valami gáz van, méghozzá mágia használata nélkül... Ezzel nem vitatkozhattok... Csak próbáljatok nekem ellentmondani...! - mondtam a fiúknak elkomolyodva, majd a végén egy kis félmosolyra húztam a számat, hogy enyhítsem a hangulatot.

Sétálva tettük meg Kaohoz az utat, úgy tűnt nem aludt sokat talán csak pár órát. Sejtésem szerint ízlett neki az étel, amit hoztunk hamar el is fogyott, és azután nyugodtan elindulhattunk vissza a faluba, de ezúttal már Kao is velünk tartott. Elmeséltünk neki mindent, ami történt, amire rájöttünk. Egy Piacra kiérve, ahol legnagyobb meglepetésünkre hatalmas volt a nyüzsgés, senki se áll meg egy percre se, ide mentek oda mentek és végezték a dolgunkat. Érdekes volt, mivel ki tudja hány embert, öltek meg a hárpiák, és kinek okoztak ez által fájdalmat. Ahogy mentünk a tömegben Rouuro kiszúrt egy elég furcsa alakot, akin lila öltönyt viselt később pedig előbukkant egy klánjel is ebből már tudtuk, hogy biztos, hogy klántag. Kao elcázta magát egy korsó sörrel én pedig úgy tettem, mintha egy gyerek lennék, aki vásárolni szeretne. Csak azért, hogy hátha meghallok valamit, hogy esetleg vesz-e valami gyanús dolgot, vagy mondd-e. Csupa természetes dolgot vett, de azért még mindig rajta tartottuk a szemünket. Kaori és Kao váltottak pár szót, majd Kao mellém lépett.
-Tetszik Kaori-chan? – súgta, nem mintha bárki is hallotta volna.
- Hát…- kicsit elgondolkodtam - Jól néz ki, és te is meg ő is jó fejek vagytok.
Kezdtem bele a mondandómba, mivel nem igazán tudtam mit mondani.
- De úgy nem igazán vonzódok hozzá, szép meg csinos, de inkább idősebb barát kellene neki.
Kao figyelmesen végighallgatott, de Kaori feltűnt a láthatáron, így ez a beszélgetés abba maradt. A lány intett, hogy a férfi elindult valamerre, gondoltam, hogy talán a klánházba. Nem ismertem fel a klánjelet, de nagy valószínűséges egy illegális céh tagja. Elkezdtünk rohanni, illetve inkább csak én futottam, Kao nagy léptekkel ment végig a tömeg között. Egy mellékutcára térve csend lett. A léptek, amiket a férfi csapott, hamarosan elhalkultak.
~Megállt~ Gondoltam magamban, remélem nem vett minket észre. Mind hárman füleltünk, várakozásunk meghozta gyümölcsét hamarosan ajtó csapódást hallottunk, majd a férfi eltűnt előttünk. Elkezdtem keresgetni valami lyukat vagy rést esetleg ablakot, ahol kicsit be lehet látni. Találtam is egy kisebb rést, ahol pont beláttam. Egy furcsa tekercset láttam, de elfelejtettem mondani a többieknek, és hallottam a mély lélegzésüket, hogy várják, mit mondok.
- Egy tekercs van nála – kezdtem, de felfigyeltem, hogy a férfi elindult, majd a többiekre néztem ijedten. – jön.
Kao hírtelen megragadott, hírtelen kristály termett alattam és a magasba emelt minket, Kaori viszont utánunk ugrott. Beállt a csend, figyeltük, ahogy a férfi előbukkan az ajtó mögül, majd végig sétál a kis utcán és eltűnik. A kristályról letett Kao a tetőre, ahol már Kaori ott állt, amdj Kao is fellépett mellénk.
-Mi legyen?- kérdezte Kao és tudtam, hogy mi jár az eszében és jóra is gondoltam. – Nekem kellene követnem.
-Ne is álmodj róla! Éjszaka te őrködtél kint, úgyhogy nem ártana neked egy kis pihenés. Ti srácok eddig is jól megvoltatok együtt, úgyhogy ki fogjátok bírni ezt a kis időt nélkülem is... Amúgy is... én tudok a legkönnyebben elbújni, ha valami gáz van, méghozzá mágia használata nélkül... Ezzel nem vitatkozhattok... Csak próbáljatok nekem ellentmondani – szállt vitába Kaori s már Kao is szeretett volna vitatkozni, de valahogy mégsem történt semmi.
-De csak kövesd, és csak amíg megteheted anélkül, hogy lebuknál...
- Úgy tűnik, akkor mi maradunk a városban. -Fordultam Kao felé.

Még egy darabig figyeltük az üres utcát, ahol semmi se történik, majd Kao leült. Jobban szerettem állni és a gondolataim is valahol Kaori felé jártak, hogy nem lesz-e baja vagy mi történhet.
-Ha kényszerpályán maradunk akkor kihasználnám a helyzetet, hogy pihenjek. Remélem nem gond, ha addig rád marad az ajtó figyelése, Red – kezét felemelte én pedig jó erősen, ahogy csak ki telt tőlem belecsaptam ez a kis mozdulat kisebb csattanással járt, de jól esett.
- Rendben van, pihenj nyugodtan.
Úgy éreztem, nem lenne energiám aludni, pont nekem való feladat volt.

Kao elég hamar elszenderedett, de nem aludhatott olyan mélyen, nem hiszem hogy annyira kényelmes volt a tető, vagyis nekem nem volt a kedvenc alvó helyeim között. Hasra feküdtem és nézelődtem az utcában, senki se tévedt be, néha valaki elment az utca előtt és be-benézett, de semmi furcsa dologra nem figyeltem fel. Rápillantottam a zsebórámra, amit mindig magamnál tartok, nem telt el sok idő egy óra talán egy és fél. Felnéztem az égre és figyeltem egy darabig az eget, és hogy hogyan úszkálnak a felhők a kék égbolton. Mindig piszkáltam valamit dobáltam a zsebórámat, majd pörgettem az ujjaim között és kártyáztam, mire fel eszméltem a nap már majdnem lenyugodott és úgy tűnt Kao is kezd felébredni. Érdekes módon nem voltam álmos, mikor társam tényleg felkelt megbeszéltük hogy semmi gyanús nem történt.

-Akkor ideje lenne megkérdezni, hogy mi is történt nemde? Lehet, hogy a mágusunk nem is jön vissza többet, ha meg mégis, Kaori már követi, így akár máris bajban lehet. Nem kellene vesztegetni az időt itt ücsörögve – alaposan végig gondoltam a dolgot, hogy is tudnánk bejutni.
- Rendben lepjük meg őket. – kicsit furcsa kijelentés volt, de azért megnéztük őket.
Míg Kao az ajtó egyik oldalára állt én a másikra a kristályok segítségével szétzúzta az ajtót, tartó cölöpöket. Nagy robajjal csapódott a fölhöz az ajtó. Kao szabályszerűen repült a bent lévő emberek felé, akiknek még a lélegzetük is elakadt valahol félúton a torkukban. Kaonak is kijutott egy fickóból egy másik pedig nekem állt, természetesen a kártyáim mindenhol ott vannak, de először csak ízelítőt kaptak, hogy nem sima kártyák.
Hamar véget ért a kis mókánk. Kaoval sem bírtak és én sem hagytam magam, jó kis párost alkotunk mi hárman. A fickó, akit ki fogtam elég lomhának bizonyult közel harcban még a kártyákat se kellett használni, mivel elég jó volt az erőnlétem, akárhányszor be akart vinni egy ütést kitértem előre és kétszer akkorát adtam vissza. Mindig hátrált a fal felé és a végén éppen meg akartam ragadni a nyakát, de valaki közbevágott.
- Oké, oké, én nem akarok több bajt. – hallottam végül. Megtudtuk, hogy a mágus keresett egy térképet a város régi formájáról, amit meg is kaparintott. De sajnos azt nem tudtuk meg miért kell neki a térkép, de valami célja biztos van vele.
- Red. Hagyjuk őket?
- Hmmm. – gondolkodtam el, és keresgéltem a fejemben valami megfelelő választ.
Úgy döntöttünk, hogy hagyjuk őket, mivel nem hiszem, hogy még egyszer jelentkezne a mágus de, azért rájuk bíztuk, hogy jelentkezzenek ha mégis.

A férfi semmit sejtett és feltűnés nélkül sikerült követnem. A városon kívülre, egy erdő felé vette az irányt. A városban még könnyű volt észrevétlenül követni, ám itt már figyelnem kellett arra is, hogy minél kevesebb zajt csapjak az avarban való lépkedésemmel. Szerencsére az idegen maga is elég nagy zajt csapott és nem törődött azzal, hogy esetleg valaki követheti.

Egy sűrűbb, erdősebb résznél hirtelen megtorpant, és elővette a tekercset. Sokáig tanulmányozgatta, így volt időm közelebb lopakodni hozzá. A tekercs tartalmát azonban még mindig nem láttam. Óvatosan felmásztam egy vaskosabb fára, amin egy nagyobb méretű erdei madárcsalád fészkelt. Ahogy felkapaszkodtam egy erős ágára, sajnos némi zajt csaptam, ám a madarak a rémülettől elreppentek, és az idegen végül megnyugodva folytatta az immár tőlem is megfigyelhető térképet. Arra gondoltam, hogy talán a város térképe lehetett, de nem akartam túl sokat spekulálni és inkább csak memorizáltam a tetteit. Végül önelégülten elővett egy lakrimát - a hárpiákénak pontos hasonmását. ~ Ő az. Ez az a mágus, aki a várost és a hárpiákat is sakkban tartja. Egyetlen ember és ekkora befolyás... ~ gondoltam magamban. Összehúztam magam kissé, és végignéztem, ahogy kezében a gömb felizzik és elküldi utasítását az új szövetségeseinknek.
- Naplementekor támadjatok! - hörögte maga elé mély hangon, majd eltette a varázsszert és kelet felé vette az irányt. Úgy döntöttem, hogy még követem, ám a tény, hogy az éjszaka támadás lesz, kissé megingatott elhatározásomban. Azzal nyugtattam magam, hogy még messze van a napnyugta, és bőven visszaérek a városba, h a szükség lenne rám.

Egy föld alatti bunkerbe érkezett meg, de oda már nem tudtam követni a lebukás veszélye nélkül. Nem tudtam mitévő legyek. Siessek vissza a városba társaimhoz, és szóljak nekik az eseményről, vagy maradjak és figyeljem tovább a célszemélyt. Az idő szorongatott és nem volt semmilyen eszközöm, amivel társaimnak szólhattam volna, csak a minél gyorsabb cselekvés. Valószínűleg most senki sincs az őrhelyen, Kao pihen, Red pedig őrt áll mellette. A hárpiák nem tudnak szólni nekünk, én viszont tudom mi lesz naplementekor. Nem várhatok. Megvan a búvóhelye, még éjszaka is idetalálnék, de... Hátha valamit fog csinálni, amíg itt vagyok, és talán többet megtudhatok... Nem! Az első és legfontosabb dolog most nem más, mint megvédeni a város lakóit és a hárpiákat egymástól. A lakók a megbízóink, a hárpiák pedig segítséget kértek tőlünk. ~ Visszamegyek! ~ határoztam el magamban. ~ Még bőven odaérek, mielőtt a nap lemenne... ~

Lassan, rejtőzködve haladtam a város irányába, majd mikor elég messze kerültem a bunkertől, futásba kezdtem. Nem tarthatott sokáig, míg visszaértem, és rögtön társaim keresésébe kezdtem.

Mikor megtaláltam Redet és Kaot, tudtam, hogy ők is szereztek némi hasznos információt. Először én szólaltam meg.
- Sietnünk kell! A férfi akit követtem... ő irányítja a hárpiákat! Fel kell velük vennünk a kapcsolatot! Nem ölhetnek meg több embert! - a fiúkat megragadva indultam el az éjjel megbeszélt találkozóhelyre. - Persze a tegnapi beszélgetés után valószínűleg nem fognak támadni... - folytattam. - De ha nem vagyunk ott, lehet hogy kétségbe esnek azt feltételezve, hogy a mágus elintézett minket... És akkor más választásuk nem lesz, újra vért kell ontaniuk.
Mindezt szinte egyhuzamban hadartam végig, de mire befejeztem, társaim már határozottan futottak mellettem, ahogy egyre távolodtunk a falu központjától. Ahogy rohantunk, láttuk a lemenő napot, és csak reménykedni mertem benne, hogy még nem késtünk el a figyelmeztetéssel.

A sziklaszirthez érve megkönnyebbülve ismertem fel a hárpiák sziluettjét. Az egyik közülük a tegnapi "túravezetőnk" volt. Ahogy megálltunk előtte, furcsa hangon szólalt meg.
- Azt hittük, mágus megölt jó mágusok. - mondta kissé törve a nyelvet. - Gonosz mágus üzent. Ölni kell.
- Nem kell megölnötök senkit! Szabad teremtmények vagytok! - mondtam neki határozottam és szemébe fúrtam tekintetem. Nem hagyom, hogy bárki is szolgasorba hajtson ilyen hatalmas teremtményeket, mint ezek a hárpiák. Szabadságot érdemelnek ugyanúgy, mint mi emberek. A fiúkkal gyorsan összebeszéltük a tervet, hogy a hárpiák annak látszatát keltsék, hogy támadnak, ám valójában senkinek ne essék bántódása. Végül egészen pofás kis ötletet hoztunk össze, így elindulhattunk vissza a városba - immár mint a hősök, akik megszabadították a helyieket szörnyű átkuktól. Végre maradt egy kis ideje a fiúknak is, hogy elmeséljék mi történt velük amíg nem voltam.
- Szóval a a város régi térképe... Gondoltam hogy valami ilyesmi lehet... De vajon mi lehet a célja annak az idióta kinézetű varázslónak? - kérdeztem társaimat.
- Ez valami olyasmi lesz, amit már nem kell kiderítenünk, ő majd elmondja, és talán megoldunk egy másik rejtélyt is. - válaszolta Kao. Persze, amint megvan a mágus, a rejtélyek sem maradhatnak rejtve sokáig. Red is hasonlóan vélekedett, így hát egyetértésben haladtunk tovább.

A városban hősként fogadtak minket. A fölöttünk keringő szörnyek vijjogása nem volt éppen bizalomgerjesztő, de az itteniek úgy vélték, hogy a hárpiák távolságtartása a mi tegnapi mészárlásunknak volt köszönhető.
- A mágus sem lehet messze... - vetettem fel az ötletet halkan a társaimnak, hogy a hálálkodó tömeg ne fogjon gyanút. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen beteg elméjű mágus, aki ártatlanokat gyilkol, élvezi végignézni a tömegmészárlást.
- Szét kell válnunk és próbáljuk meg lerázni a tömeget, hogy ne mindenhol mi legyünk a középpontban - mondta Kao. Mi Reddel egyetértettünk, és megbeszéltük, hogy mindenki látványos, de nem túl gyanús módon fog jelezni a többieknek, ha esetleg megtalálná a mágust. Úgy kellett megoldanunk, hogy a tömeg ártatlan ünneplésnek vélje a mi titkos üzenetünket.

Több irányba eredtünk, és tematikusan vizsgáltuk át a város helyszíneit. Nemsokára valami különösre lettem figyelmes. Nem a mágus volt az, hanem Red jelzése. Ellenfelünk itt van, és mi nemsokára megszorongathatjuk a torkát...

Kaoval elhagyjuk az épületet, majd amikor kiértünk a zsákutca sarkára összetalálkoztunk Kaorival. Úgy tűnt idáig futott, piros volt az arca, habár annyira nem látszott rajta mintha megviselte volna. Úgy tűnt gyorsan akarta elmondani mi történt így hadarni kezdte a mondandóját.
- Sietnünk kell! A férfi akit követtem... ő irányítja a hárpiákat! Fel kell velük vennünk a kapcsolatot! Nem ölhetnek meg több embert! Persze a tegnapi beszélgetés után valószínűleg nem fognak támadni... De ha nem vagyunk ott, lehet hogy kétségbe esnek azt feltételezve, hogy a mágus elintézett minket... És akkor más választásuk nem lesz, újra vért kell ontaniuk.
Elképesztő gyorsan mondta, így nehéz volt megérteni fel kellett normálisan fogni minden szót. Sietős léptekben hagytuk el a falut a nap már alacsonyan járt, és vörösre festette az égboltot a szemem előtt véges végig. A hárpiák repkedtek az égen és furcsa vijjogó hangokat, adtak, majd az egyik leszállt.
- Azt hittük, mágus megölt jó mágusok. Gonosz mágus üzent. Ölni kell. – közölte velünk a jellegzetes hangján.
- Nem kell megölnötök senkit! Szabad teremtmények vagytok!- igaza volt Kaorinak, mi sem nézzük jó szemmel, ha ölnek és nem kell teljesíteniük semmien feladatot.
-Tegyétek meg a kötelességeteket, okozzatok felfordulást, de NE támadjatok emberekre! –tette hozzá Kao is.
Nem volt mit hozzátennem, csak hallgattam és Kao mondatára bólintottam egyet.
Elindultunk visszafelé és meg akartam osztani Kaorival mire is jöttünk rá.
- Kaori, végül rájöttünk a tekercs tartalmára, egy térkép volt, a város régi térképe. – gondolkodtam el ezen ismét, de nem igazán értettem mire lehet egy régi térképpel menni.
- Szóval a a város régi térképe... Gondoltam hogy valami ilyesmi lehet... De vajon mi lehet a célja annak az idióta kinézetű varázslónak? – Kaori rátapintott a lényegre én sem értettem.
-Ez valami olyasmi lesz, amit már nem kell kiderítenünk, ő majd elmondja, és talán megoldunk egy másik rejtélyt is.
- Erre még én se jöttem rá, de legyen úgy, ahogy te mondod Kao.

Visszaérve a városba rengeteg ember ünnepelt minket. Mintha a hőseik lennénk. Mindenki hálálkodott és a tömegben mi is elvegyültünk, ám nem akartam távol kerülni a társaimtól így próbáltam mellettük maradni.
- A mágus sem lehet messze...
- Szét kell válnunk, és próbáljuk meg lerázni a tömeget, hogy ne mindenhol mi legyünk a középpontban
- Egyet értek.
Kaorival még megbeszéltünk pár dolgot, hogy-hogy jelzünk; nem túl gyanúsan de látványosan.
Éppen hogy elváltunk és egy utcán sétálok, ahol pár furcsa emberen kívül nem látok mást. Elég különös volt, de jobban megnézve őket az egyik ismerős volt. A mágiám elég látványos volt, így elég volt a kártyákat az égbe küldeni bárki kiszúrja, aki figyeli.

- Red, mögötted! - kiáltottam rá a fiúra, aki egy gyors mozdulattal megfordult és még időben lebukott, hogy kikerülje a rárontó fegyveres támadását. Ahogy rohantam, hamar megláttam Kao alakját is, aki kicsit besegítve nekem már egy kardforgatóval vívott párbajt.
- Fiú, te kapd el a mágust, mert szökni próbál! - mondtam a srácnak, de már ő is indult volna ellenfelünk után. - Kao, velük könnyedén elbánok, - kiáltottam neki - de Red kevés lenne a mágus ellen.
A férfi beleegyező bólintással jelezte egyetértését és egy utolsó döféssel meghozta a halálos ítéletet ellenfelére. Közben a rémült helyiek fel-alá futkostak így akadályozva a kardforgatókat abban, hogy elérjenek minket. Ekkor megjelent előttem az első rosszarcú alak és öntelt vicsorral az arcán szólt hozzám.
- Mit gondolsz kislány, hogy megölhetsz?
- Annál sokkal rosszabb vár rád. - mondtam és meglendítettem kardomat. - Járd el a végzet táncát! Kagura!
"Egy lélegzetvétel, egy lépés jobbra, ahogy visz a lendület, lendítsd meg a kardod, de a tekinteteddel már a következő ellenfelet keresd!" Murakashi szavai a fejemben visszhangzottak. Rég voltak ennyire élesek az emlékképeim tanításairól, de most olybá tűnt, mintha ott lenne körülöttem, akár egy illúzió, mely minden érzékemre kihat. Egy gyors csapás és ellenfelem a földön hevert. "Öld meg." Hallatszott mesterem hangja. "Nem akarom megölni..." Ellenkezett az akkori énem s ez most sem volt másképp. Embert ölni nem nehéz, de a súlyával megbírkózni már annál inkább. Egy utolsó vágás, s a férfi lábából ömleni kezdett a vér - többé már nem kel fel innen. A tömeg kezdett szétoszlani, Kao és Red elfoglaltak voltak a mágusal és mire feleszméltem nyolc fegyveres vett körül.
- Meghalsz te szuka! - ordítoztak és egyszerre rontottak felém. ~ A tánc még csak most kezdődik... ~ gondoltam magamban és egy pillanatra behunytam a szemem. Még 3 méter, míg ideér az első. Már csak 1... "Aki lendületből s dühből támad..." csendült fel újra a hang. "... a legkönnyebb, ha helyben felnyársalod!" Bal lábammal megtámasztottam magam s az első támadást kikerülve az oldalába vágtam bele a kardot, de csak a felső rétegeket sértettem fel vele. Egy ütés a nyakra a kard lapjával és áldozatom ájultan esett össze. Ezután összefolytak az események. Vágások s szúrások követték egymást, ismeretlen, dühös arcok zúgtak el előttem, de egyikük sem jelentett kihívást számomra. A lelkem dühöngött - nem akartam halált hozni ezekre az emberekre, de az ösztönök, a tanult reflexek és a halálos tánc, amit jártam, nem mindig engedték, hogy megkíméljem az emberek életét. Három holttest és négy nyöszörgő sebesült feküdt körülöttem. Ez csak hét! Nyolcan voltak! Hol van az utolsó?

Rossz érzés kerített hatalmába - az egyik ellenfelem jelenléte eltűnt. Körbefordultam, de nem volt sehol. A társaimat sem láttam, már egy utcával arrébb voltam a csatától. Őrültem rohantam vissza, még épp időben, hogy megpillantsam az egyik kardforgatót orvtámadásában. Hátulról próbálta megközelíteni az Kao-t, aki épp a levegőben lebegő mágust bombázta. Ekkor Red bukkant fel egy felborult lovaskocsi mögül, és kártyáját az orvtámadó felé hajítva megmentette Kao-t. Az ellenséges mágus egy közeli ház felett lebegett és különös erőlöketekkel támadta társaimat - engem szerencsére még nem vett észre. Ha csendben mögé osonok, akkor leüthetem - nem a legtisztességesebb módszer, de hirtelen más nem jutott eszembe. Ahogy halkan felmásztam a házra s lassan megközelítettem, szemem sarkából társaimat figyeltem. Kao észrevett, s úgy tűnt, mintha minden eddiginél nagyobb erővel támadná az ellenséget. A férfi védelme gyengült, s végre mögé értem. Úgy éreztem, ez a megfelelő pillanat a támadásra. Elrugaszkodtam a tető szélétől és térdemmel egyenest a hátába rúgtam, nyakába kapaszkodtam s megtoltam. A varázsló elvesztette koncentrációját és a lebegésmágia megszűnni látszott - zuhanásba kezdett, de szerencsére nem voltunk olyan magasan a földtől. Ő érkezett alulra, de egy rántással ledobott magáról s újabb mágia létrehozásába kezdett. Hirtelen Kao termett ott, és egy kristályos tárggyal egyszerűen leütötte a mágust, mielőtt az bármit tehetett volna.
- Ennyit erről a nagy varázslóról. - mondta s mintha félmosolyra húzta volna a száját, de látszott rajta, hogy kimerült a harctól. - Öt perc és magához tér, addig szépen megkötözöm.
Kao egy ló kötőfékét használta, azt egyszerűen körbetekerte a mágus kezein és kristállyá változtatva őket egy stabil ház korlátjához rögzítette a foglyot.
- Négy kardforgatót életben hagytam... - mondtam Kaonak. - Ha esetleg meg tudnád őket kötözni valami hasonló módon...
- Szólj ha felébredt. - mondta, majd a tőlünk nem messze fetrengőket vette kezelésbe.
- Szép munka volt Red... - mondtam a fiúnak, aki épp akkor huppant le mellém. - Megmentetted Kao életét.
- Hát... - kezdett bele. - Nélkülem is meglett volna, tud ő magára vigyázni.
- De a társak mindig jól jönnek. - mosolyogtam rá. Ő bólintott, s csak csendben ücsörögtünk a fogoly mellett, míg ébredését vártuk. Pár perc elteltével a városlakók is kezdtek visszatérni a piacra s Kao is befejezte az életben maradottak megkötözését. Az idegen mágus pedig ekkor nehézkesen kinyitotta szemeit...