A küklopsz szeme (küldetés Lanami Isleennek, Yamata Shironak és Yagurának)

Egy szokásos nap a klánban, a pultos lányon kívül csak néhány mágus lézeng a főteremben. Már épp azon gondolkoztok, hogy néztek magatoknak egy megbízást (bár sejtitek, hogy ma sincs olyan, ami nektek jó lenne) amikor hirtelen kivágódik az ajtó, és Chronaios mester lép be. Beszél néhány szót a többiekkel, majd nagyapós mosollyal, lassú tempóban kezd hozzátok beszélni:
- Ti hárman, még mindig nem találtatok munkát...? Biztos a többiek elhordják előletek. Na, gyertek, pont van is egy itt... öh... parancsoljatok - mondja, miután pár percet keresgélt a hóna alól előkapott dossziéban. Átnyújt nektek egy papírlapot, de az egyáltalán nem hasonlít a küldetésfalon látott feladatokhoz. Ez szerepel rajta:




Név: Koshien Rikushi
Nem: férfi
Kor: 28
Klán: Cyclops Eye
Mágia: archívum (?)

Koshien Rikushi, alvilági nevén a Saga-író, a Cyclops Eye szökésben lévő tagja. Körözött a király elleni gúnyiratokért, szeméremsértésért, és a közösség elleni izgatásért. Szemtanúk utoljára Oak Townban látták. Feltűnő ismertetőjelek: ld. a képen.


- A fickó a Cyclopshoz tartozott. Ha valóban archívum mágus, felbecsülhetetlen információkkal rendelkezhet az ellenségeinkről, szóval azt szeretném, ha megtalálnátok és idehoznátok. Hmm... nézzük csak... azt hiszem ki tudnék szorítani nektek fejenként 50.000 gyémántot a költségvetésünkből. Mellesleg ha jól tudom még nem tettetek hivatalos Próbát, nem igaz...? Legyen ez a Próbátok, utólag.


Tehát a fent látható mágust kell levadásznotok. Sajnos a mester is csak annyit tud, mint ami a lapon van, így jobb híján Oak Townba indultok, hátha onnan el tudtok indulni valamilyen nyomon. Postotok addig tartson, hogy elindultok.

Szokásos nap vette kezdetét a klánházban, a pultos lányon kívül csak néhány mágus tartózkodott a teremben. Egyedül nézegettem a küldetéseket, de nem nagyon volt kedvemre való, ahogy láttam más is ebben a helyzetben volt. Nem volt időm senkit megszólítani, mert a mester hirtelen megjelenése, elvonta a figyelmemet. Chronaios mester mindenkihez intézett pár szót, majd mosolyogva hozzám, Yagurához és Lanamihoz lépett.
- Ti ketten, még mindig nem találtatok munkát...? Biztos a többiek elhordják előletek. Na, gyertek, pont van is egy itt... öh... parancsoljatok - mondja, miután pár percet keresgélt a hóna alól előkapott dossziéban. Átnyújt nektek egy papírlapot, de az egyáltalán nem hasonlít a küldetésfalon látott feladatokhoz.
A lapon egy furcsa férfi szerepelt és mellette az adatai.
Ekkor az ajtón egy lány lépett be akit még nem láttunk ezelőtt.
- Ő meg ki? - kérdeztem.
- Valószínűleg Hana. - válaszolt a mester, majd a lányhoz fordult. Na, szóval a fickó a Cyclopshoz tartozott. Ha valóban archívum mágus, felbecsülhetetlen információkkal rendelkezhet az ellenségeinkről, szóval azt szeretném, ha megtalálnátok és idehoznátok. Hmm... nézzük csak... azt hiszem ki tudnék szorítani nektek fejenként 50.000 gyémántot a költségvetésünkből. Mellesleg ha jól tudom még nem tettetek hivatalos Próbát, nem igaz...? Legyen ez a Próbátok, utólag. Aztán vigyázzatok egymásra, ha bajban vagytok, inkább fussatok! Sok sikert! Nos mit szóltok elvállaljátok?
- Persze. - válaszolt Lanami.
- Én is. - vágtuk rá egyszerre Yagurával.
- Szóval, ez ígéretes küldetésnek néz ki, de előtte össze kell szednem pár dolgot. Akkor egy óra múlva itt? - kérdeztem már az ajtóban állva.
- Egy óra múlva az állomáson. - javasolta ezzel a vasúti utazást Yagura.
- Rendben. - és léptem ki a városba.
Nem nagyon volt szükségem sok dologra, csak a sapkámra és a nyakláncomra, amik nélkül nem igazán akartam küldetésre indulni. Mivel ez lesz az első egy kicsit izgultam. Egy óra sem telt el, de már az állomáson álltam. Nem sokára Yagura és Lanami is megérkezett, mivel a vonat nem sokára indult, felszálltunk és befészkeltük magunkat az első üres helyre.
- A küldetés még nekem is csak a Próba, aminek a mester alá vett minket, hogy lássa a tulajdonságainkat – mondtam ásítva. -De fáradt vagyok, ha nem bánjátok én alszok egyet, valahogy a vonatozás mindig álomra kényszeríttet, de már most látom, hogy nagyszerű napok állnak előttünk.
- Oké, aludjunk! – mosolyodott el Lanami, majd tüstént kikapta a táskájából a párnáját és a takaróját. Eléggé ledöbbenten néztünk rá. – Most mi az? Én felkészült vagyok, ha szunyáról van szó – biccentett vidáman. – Álmokat’, de valaki jó lenne, ha ébren maradna… nincs kedvem megint túlmenni pár állomással a célon.
- Nekünk sincs, hidd el. Majd én ébren leszek - válaszolta Yagura
Látom elég jól összeismerkedtetek, szép kis barátság lesz ebből.[/color] - mondtam mosolyogva, majd leszálltunk a vonatról, mert megérkeztünk.
- Asszem jobb lesz ha nem kérdezősködünk senkitől és magunktól találjuk meg a célszemélyt. - mondta Yagura. - Nem lenne jó, ha valaki értesítené, hogy keresik őt! Nos, mielőtt elindulnánk, szeretném megkéredzni, milyen mágiát űztök! Én Földmágus vagyok! Bocsi, hogy kíváncsi vagyok, de szerintem kell egy taktika ha esetleg harcba keverednénk.
- Az én mágiám a jég. - válaszoltam. - A taktikát, majd később beszéljük meg.

Újabb nap virradt ránk. Kipihenten indultam el, hogy keressek magamnak egy tökéletes feladatot, azonban már megint elkapkodták a jobbakat. Kicsit csalódottan néztem körül, majd ültem le egy szabad asztalhoz, Lanához közel. Érdeklődve figyelem a lányt, viszont nem szólok hozzá, csak úgy távolról csodálom.
Hamarosan a mester oda hívatja magához, Shirót, Lanát és engem. Meglepődve sétálok oda hozzá, majd amikor meghallom miről van szó, elvigyorodok. Átnyújt egy papírt, amin egy férfi van. Eléggé bugyutának tűnik nekem, de inkább nem ítélek első ránézésre.
A fickó a Cyclopshoz tartozott, ami a Titan Nose elődje. Állítólag archívum mágus, ami azt jelenti, felbecsülhetetlen információkkal rendelkezhet az ellenségeinkről és még akár a szövetségeseinkről is. Ahogy látom, elég sok pénzt kapunk, ha elhozzuk őt ide. Amikor megkérdezi a mester, hogy vállaljuk-e az ügyet, természetesen belemegyek.
- Egy óra múlva az állomáson! - javasolom a többieknek, majd megvárom míg elmennek készülődni.
Mivel nekem nincs más dolgom, nincs mit összepakolnom, vissza ülök a helyemre és iszogatok egy kicsit. Fél óra múlva felállok és sétálok egyet a városban. A megbeszéltek szerint érkezek meg az állomásra, Shiróval együtt. Lana utánunk érkezett, így bebizonyította azt, amit már másoktól hallottam. A nők mindig késnek.
Miután befutott a vonatunk, felszálltunk rá és kerestünk egy szabad helyet. Szerencsére hamar találtunk egyet, így lehuppantunk, majd vártuk az indulást. Hamarosan azonban Shiró közli, hogy aludni fog, amire Lana nem mond nemet. A lány elővett egy takarót és párnát, amin teljesen ledöbbentem. Még talán a szám is tátva maradt.
Végül hamarosan elaludtak, én meg magamra maradtam. Pár percig nézem ahogy Lana alszik, utána gyönyörködök a tájban. Igazán látványos így utazni. Sokkal gyorsabb és pihentetőbb mint gyalog. Mondjuk én szeretek gyalog közlekedni. Már egészen megszoktam a dolgot.
Amint a célállomáshoz közeledünk, a társaim úgy ébrednek. Először Shiró kel fel, utána Lama. Rövid időre a lányra mosolygok, utána felállok és elindulok, hogy leszállhassak.
Amikor már az állomáson vagyunk, Lana ránk néz.
- Asszem jobb lesz ha nem kérdezősködünk senkitől és magunktól találjuk meg a célszemélyt. Nem lenne jó, ha valaki értesítené, hogy keresik őt! Nos, mielőtt elindulnánk, szeretném megkéredzni, milyen mágiát űztök! Én Földmágus vagyok! Bocsi, hogy kíváncsi vagyok, de szerintem kell egy taktika ha esetleg harcba keverednénk.
Ezután elmondják milyen mágiához értenek. Bólintok egyet, majd várom, merre menjünk tovább.

Már legalább másfél órája tétlenül nyomtam az egyik széket, elterülve az asztalon, és félpercenként óriásit sóhajtottam vagy ásítottam. Az alváshatár környékezett, de rendesen. Ha az unalom fájna… na, jó, nekem igazából fáj is, de elég rendesen. A percek számomra óráknak tűntek, és még csak egy normális küldetést sem találtam. Láttam, hogy Yagura és Yamata is a táblát fürkészik, de nem sok esélyt láttam rá, hogy bármelyik is elnyerné a tetszésüket. Csupa béna munka az összes, ráadásul nagyon keveset is fizetnek értük. Nekem valami normálisabb meló kéne – amiből jelenleg hiány van. Mei szívesen beszélgetett volna velem, ezt már mondta korábban is, de agyilag annyira lefárasztott az unalom, hogy se kedvem, se erőm nem volt hozzá.
Éppen ott tartottam, hogy fél pillanat és elalszok, amikor Chronaios mester hangja felrázott. Meglepetten fordultam meg, és láttam, hogy minden vele szembe jövővel vált egy-egy szót. Nem voltunk túl sokat a nagyteremben, ha összesen tíz ember lézenghetett idebent.
Végül elért mellém, és egy gyors köszönés után intett, hogy kövessem. Meglepetten álltam fel, és utána siettem, ahogy Yagura és Yamata mellé lépdelt. Kíváncsi voltam, mit szeretne. Végül lassú, tőle megszokott öregapós hangsúlyban beszélni kezdett.
- Ti hárman, még mindig nem találtatok munkát...? Biztos a többiek elhordják előletek. Na, gyertek, pont van is egy itt... öh... parancsoljatok. – Azzal kotorni kezdett a hóna alól előhalászott hatalmas dossziéban. Ezzel telhetett el nagyjából egy perc, miközben és annyira bámultam a lapokat, hogy ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, attól féltem volna, hogy kiesik a szemem a helyéről. Végre megtalálta a keresett papírt, és mosolyogva mutatta fel nekünk. Cseppet sem hasonlított a küldetésfalon látott feladatokhoz. Ezen pedig kissé megdöbbentem.
Eleresztettem egy halvány fintort a képen lévő férfi láttán, de igyekeztem nem különösebben kimutatni, mennyire un-szimpatizálok vele már első látásra is.
Éppen kérdezni akartam volna, hogy ki ez – mi ez, amikor az ajtó kinyílt. Egy csinos lány lépett be rajta. Egy ideje már a klán tagja vagyok, de még soha nem láttam errefelé. Ahogy egy pillantást vetettem a két fiúra, róluk is meg tudtam állapítani, hogy nem ismerik a leányzót.
- Ő meg ki? – kérdezte végül Yamata.
- Valószínűleg Hana – válaszolta a mester. – A legújabb tagunk. Kérlek, Hana, várj egy kicsit, amíg eligazítom őket! – kérte mosolyogva, s mikor a lány beleegyezően bólintott, visszafordult hozzánk, s folytatta. - A fickó a Cyclopshoz tartozott. Ha valóban archívum mágus, felbecsülhetetlen információkkal rendelkezhet az ellenségeinkről, szóval azt szeretném, ha megtalálnátok és idehoznátok. Hmm... nézzük csak... azt hiszem ki tudnék szorítani nektek fejenként 50.000 gyémántot a költségvetésünkből. Mellesleg ha jól tudom még nem tettetek hivatalos Próbát, nem igaz...? Legyen ez a Próbátok, utólag.
Ez egész jó feladatnak tűnik – mosolyodtam el, ahogy átgondoltam a lehetőségeket. – Van benne kaland, és a fizetség se olyan alacsony. Nekem való munka!
- Nos, mit szóltok, elvállaljátok? – kérdezte a mester.
- Persze - bólintottam.
- Én is – helyestek szinkronban a fiúk.
- Ennek örülök. Aztán vigyázzatok egymásra, ha bajban vagytok, inkább fussatok! Sok sikert!
Én biztos nem futok el, ha bajban vagyok. Az nem az én stílusom – gondoltam, de nem mondtam ki hangosan, hisz nem jó a mesterrel vitatkozni. Különben is örültem, hogy törődik velünk. Eddig soha nem mentem Yagurával és Yamatával küldetésre, de biztos jó móka lesz.
Beleegyezésünket látva a mester csak mosolygott, aztán el is vonult.
- Szóval, ez ígéretes küldetésnek néz ki, de előtte össze kell szednem pár dolgot. Akkor egy óra múlva itt? – kérdezte Yamata már az ajtóban állva, és elképzelésem nem volt, hogy került oda ennyire hamar, hisz csak egy pillanatra fordultam el a mester után.
- Egy óra múlva az állomáson. – javasolta inkább Yagura, én pedig beleegyezően bólintott.
- Rendben. – helyeset Yamata is, és kilépett a klán ajtaján.
- Akkor én is megyek – fordultam Yagura felé mosolyogva, s fél szemmel láttam, hogy a mester éppen az új lánnyal beszélget. – Igyekszek nem elkésni, de nem garantálok semmit. Biztos jó csapatot fogunk alkotni. Addig is, szia!

A nagy összepakolásom csupán abból állt, hogy beszereztem a lehető legkényelmesebb párnámat és egy nagy takarót – ezek nálam elengedhetetlen kellékek voltak – mégis késve indultam el. Ez annak volt betudható, hogy legalább fél órán át néztem farkasszemet csábító, szépen elrendezett pihe-puha ágyammal. Végül győzött a kötelességtudat, ami nagy szó, és rohanvást megindultam az állomásra.
Mire odaértem, Yamata már várt ránk, Yagura pedig pont akkor ért be mellé. Csak azért is én lettem az utolsó… de legalább a sietés szándéka megvolt.
- Bocsi a késésért - szabadkoztam, de Yamata csupán lelegyintette a dolgot, Yagura pedig mosolygott.
Mivel a vonat indulásra készen állt, felszálltunk, s rögvest a legelső üres helyre le is vetettük magunkat.
Nem sokat beszélgettünk, ugyanis Yamata kimondta helyettem is a varázsszót, amire annyira vártam – alvás!
- A küldetés még nekem is csak a Próba, aminek a mester alá vett minket, hogy lássa a tulajdonságainkat – mondta Yamata ásítva. - De fáradt vagyok, ha nem bánjátok én alszok egyet, valahogy a vonatozás mindig álomra kényszeríttet, de már most látom, hogy nagyszerű napok állnak előttünk.
- Oké, aludjunk! – mosolyodtam el, majd tüstént kikaptam a táskámból a párnámat és a takarót. Enyhén szólva ledöbbenten néztek rám. – Most mi az? Én felkészült vagyok, ha szunyáról van szó – biccentettem vidáman, aztán, mivel ők ketten egymás mellett ültek, én elnyúltam az egész ülésen, és a fal felé fordulva, nekik háttal lehunytam a szemem. – Álmokat’, de valaki jó lenne, ha ébren maradna… nincs kedvem megint túlmenni pár állomással a célon.
- Nekünk sincs, hidd el. Majd én ébren leszek - válaszolta Yagura, én pedig a vonat elindulásával egy időben be is aludtam, de nyugtatott a tény, hogy van a kabinban más is rajtam kívül, aki alszik, így nem fognak „annyira” lustának gondolni.
Csodák csodája, de sikerült pontosan akkor felékelnem, amikor befutottunk az állomásra. Yamatán még látszott, hogy nem rég kelhetett fel, de Yagurát cseppet sem viselte meg az út. Leugrottunk a lépcsőn, és kérdőn fordultam feléjük, hogy most, az érkezés után merre vegyük az irányt.
- Asszem jobb lesz ha nem kérdezősködünk senkitől és magunktól találjuk meg a célszemélyt. - mondta Yagura. - Nem lenne jó, ha valaki értesítené, hogy keresik őt! Nos, mielőtt elindulnánk, szeretném megkéredzni, milyen mágiát űztök! Én Földmágus vagyok! Bocsi, hogy kíváncsi vagyok, de szerintem kell egy taktika ha esetleg harcba keverednénk.
- Az én mágiám a jég. - válaszolta Yamata. - A taktikát, majd később beszéljük meg.
- Rednben. Én fegyvermágus vagyok - mosoylogtam.

Még úgy egy percig kissé tanácstalanul álldogáltunk peronon. Én nem voltam jó stratéga, szóval meg sem próbáltam kiagyalni valamilyen tervet. Ezt teljes mértékben a társaimra bíztam. Ők szemmel láthatóan jobbon gondolkodtak, mint én.
- Öm… hogyan tovább? – kérdeztem meg végül, ahogy Yamata megindult előre.
Valahogy alapból ő tűnt hármunk közül a leginkább alkalmasnak az ideiglenes vezető szerepre. Yagura túl csendes volt, én pedig szóba se jöhettem, túl szétszórt vagyok az ilyesmihez.
- Induljunk el, aztán valahol csak kikötünk – válaszolta, amint elhagytuk a megállót.

Ilyen semmittevő bolyongással telt el körülbelül fél óra. Ennyi idő éppen elég volt hozzá, hogy beismerjük: ennyi ember között kérdezősködés nélkül az életben nem fogjuk megtalálni az a pasast.
- Na, jó, nekem ennyi elég volt ebből – sóhajtottam fel, majd nemes egyszerűséggel kihúztam Yamata nadrágzsebéből a célszemély képét, és az első szembe jövő ember orra elé nyomtam.
Ha velem tartanak küldetésre, jobb számítani az ilyen hirtelen reakciókra. Jellegzetesen olyan csaj vagyok, akinek ha valami az eszébe jut, ritkán gondolkodik, inkább azonnal cselekszik.
- Elnézést – szabadkoztam azért, hogy legalább udvariasnak tűnjek. – Nem ismeri véletlenül ezt a férfit?
- Még soha nem láttam – ingatta meg a fejét.
- Azért köszönöm – mosolyogtam, ahogy elemeltem a kezem, és hagytam, hogy hadd menjen tovább.
- Hát… talán ezzel többre megyünk. Próbálkozzunk még valakinél – értett egyet velem Yagura.
Ez úttal ő volt a kérdező, de ment sokra. Így váltogattuk egymást, és már éppen kezdtünk volna letenni erről a tervről is, amikor Yamata leszólított egy férfit.
- Hát, elég nehéz lenne egy ilyen fejet elfelejteni… oda láttam tegnap bemenni, a Törött Korsóba… de nem igazán ajánlanám nektek, gyerekek.
- Köszönjük – válaszolta a csapattársam, majd zsebre vágta a fényképet, és elindult az említett hely irányába. Egyikünkben sem merült fel, hogy figyelembe vegyük az intelmét.
Legalábbis kezdetben. Mert mikor megláttam, hová is kell bemennünk, némileg elbizonytalanodtam.
- Öm… biztos jó ötlet belépni? – kérdeztem a korhadt faajtót szuggerálva.
Önszántamból semmiképpen nem mennék be… de ahogy láttam, a fiúknak se sok kedvük volt hozzá. De azért kisebb fáziskéséssel választ kaptam korábbi kijelentésemre.
- Nos… egy próbát megér, ha már ideáig eljöttük – mondta Yagura, mire a másik fiú bólintott, és belépett.
Mögöttük haladtam. Gyerekes berögzülés régről, hogy az ilyen helyeket kerülni kell, engem erre tanítottam, így talán én éreztem a legkényelmetlenebbül magam. Szerencsére egyikük sem szólt meg ezért.
Ahogy jobban is körülnéztünk, beigazolódott, amire számítottunk: egy csomó sötét arcú, züllött férfi fordult felénk. Nő egy se rajtam kívül. De mire is számítottam?
Hirtelen egy kés repült el a fejem mellett, ahogy kinéztem oldalra, de elképesztően közel az arcomhoz. Eleresztettem egy amolyan fél-sikolyt, ahogy Yagura gyorsan megragadta a karom és hátrahúzott.
- Egyben vagy? – kérdezte Yamata.
- A… azt hiszem – nyeltem egy nagyot.
Bakker, engem majdnem fejbe dobtak… Már tudom, miért nem szerettem soha a kocsmákat… Mekkora barmok!
Fél percig kínos csend volt, a feszültséget tapintani lehetett. Vártam, hátha megszólal valaki.
Végül az egyik bagózó, szerintem eléggé förtelmes fejű vendég felől hallottam valamit. Nem tudom pontosan mi volt az, két szórt éttettem belőle: gyerekek meg anyuci. De valamiért volt egy sejtésem mit mondhatott, mikor mindenki hangosan röhögve rajtunk visszafordult az asztalához. De a pultos továbbra is olyan szemeket meresztett ránk, mint aki nyársalni akar velük.
- Mi kő'ne? - mordul rátok.
Pff… paraszti tájszólás. Nem komálom az ilyet, de fel voltam rá készülve. Yamata ismét kézbe vette a helyzetet.
- Ezt a férfit keressük – vette elő megint a fényképet.
Nem csodáltam, hogy nem próbálkozik udvariaskodással. Összenéztünk Yagurával – neki is ugyanolyan arckifejezése volt, mint nekem, az a tipikus „csak húzzunk már el innen” grimasz. Nagy meglepetésünkre a férfi azonnal válaszolt.
- Ez a barom...? Alig fél órája indult el Cloverbe, gyalog, e' biztos, mert vett tőlem három napra kaját. Nem mintha érdekő'ne... Oszt nektek mi lesz? – kérdezett minket, miközben egy mocskos ronggyal törölgette a korsókat.
Egyszerre néztünk végig egymáson mind a hárman. Eleresztettem volna egy látványos fintort, mert a pohár cseppet sem keltett gusztusos látványt, de a csepp jó modorom belém fojtotta. Na meg semmi kedvem nem volt egy grimasz miatt bunyóba keveredni.
- Most kihagyjuk, sietünk – utasította vissza az ajánlatot Yamata, majd amilyen gyorsan jöttünk, olyan gyorsan is mentünk ki.
Megkönnyebbültem, hogy egy kés sem repült utánunk. Léteznek csodák.
- El se hiszem, hogy kijutottunk – jegyezte meg Yagu.
- Én se. Végig azt lestem, ki akarna megint lefejezni. Kösz, hogy elhúztál – mosolyogtam.
- Nincs mit – viszonozta a vigyort.
- Na, akkor most futás – váltott tempót Yamata. – Még utolérhetjük, ha belehúzunk!
- Oké! – csatlakozott hozzá Yagu.
- Futás? Ó, Istenem – sóhajtottam fel, mert csak néhány dolog volt, amit ennél jobban utáltam természetemből adódóan.
De azért csatlakoztam hozzájuk, és szerencsére jól bírta az iramot, így reméltem, hogy nem fognak hisztisnek hinni.

Azért a tüdőm kiköpésének határához közeledtem – jól lepleztem -, mikor végre megpillantottunk egy hátizsákos, kezét zsebre vágva cammogó fickót. Yamata olyan gyorsan fékezett le, hogy Yagura belefutott, én meg belé, és majdnem felborultunk, nem sokon múlott.
- Bocsánat – hadartam gyorsan, de válaszul csak megrázták egy kicsit a fejüket. Végre utolértük a célszemélyt. Már csak egy kérdés maradt: hogy tovább?

A peronon álltunk és eddig senki nem vetett fel egy ötletet se a hogyan tovább kérdésre. Mivel senki nem indult előre, gondoltam magamra vállalom egy ideig a vezér szerepét, a többiek követtek gondolom nem volt ellenvetésük.
- Induljunk el, aztán valahol csak kikötünk. – mondtam az állomást elhagyva.
Nem volt eredményes az ötlet, fél óra alatt semmire se jutottunk, Lanami rájött arra, amire én is, hogy így semmire sem jutunk.
- Na, jó, nekem ennyi elég volt ebből. – majd hirtelen mozdulattal kihúzta a képet a zsebemből és az első embernek megmutatta.
- Elnézést, nem ismeri véletlenül ezt a férfit? – kérdezte udvariasan.
- Még soha nem láttam. – válaszolt a fejmozgatás közben.
- Azért köszönöm. – engedte tovább Lanami.
- Hát… talán ezzel többre megyünk. Próbálkozzunk még valakinél. – szólalt fel Yagura, majd ő is megpróbálta, de semmi.
A következő személyt én állítottam meg, valahogy informált embernek tűnt.
- Bocs, nem láttad ezt a férfit? – kérdeztem tőle.
- Hát, elég nehéz lenne egy ilyen fejet elfelejteni… oda láttam tegnap bemenni, a Törött Korsóba… de nem igazán ajánlanám nektek, gyerekek.
- Köszönöm. – a képet zsebre vágtam és elindultam.
A tanácsával, hogy ne menjünk oda, egyikünk se foglalkozott, bár a hely tényleg veszélyesnek tűnt.
- Öm… biztos jó ötlet belépni? – kérdezte Lanami elbizonytalanodva.
Én is el voltam bizonytalanodva, így nem is válaszoltam, de megtette ezt Yagura.
- Nos… egy próbát megér, ha már ideáig eljöttük. – mondta Yagura, amire bólintottam helyeslően.
Belépve, ahogy vártam felénk fordult a sok rossz arcú férfi, de persze egy nő se hol. Egy kés repült Lanami felé, amire egy kisebb sikollyal reagált,de szerencsére Yagura volt, olyan gyors, hogy elrántsa Lanamit.
- Egyben vagy? – kérdeztem.
- A… azt hiszem. – válaszolt egy nagy nyelés közepette.
Egy kis csend következett, majd egy férfi felől hang érkezett, amiből két szót, ha lehetett érteni: gyerekek és anyuci, viszont erre a megjegyzésre, mindenki röhögve elfordult.
- Mi kő'ne? – mordult ránk.
A beszédén érezni lehetett, hogy egy paraszt, de nem nagyon zavart.
- Ezt a férfit keressük. – nyomtam az arcába a képet.
- Ez a barom...? Alig fél órája indult el Cloverbe, gyalog, e' biztos, mert vett tőlem három napra kaját. Nem mintha érdekő'ne... Oszt nektek mi lesz? – válaszolt, amin meglepődtem, másra számítottam.
- Most kihagyjuk, sietünk. – mondtam, mert már elegem volt ebből a helyből.
- El sem hiszem, hogy kijutottunk. – mondta Yagura.
- Én se. Végig azt lestem, ki akarna megint lefejezni. Kösz, hogy elhúztál. – mosolygott Lanami Yagurára.
- Nincs mit. – vigyorgott Yagura is.
- Na, akkor most futás – gyorsítottam fel. – Még utolérhetjük, ha belehúzunk!
- Oké! – vette fel a tempót Yagura is.
- Futás? Ó, Istenem – sóhajtott Lanami, látszott rajta nem nagyon szereti a futást.
Futás közben megpillantottunk egy hátizsákos férfit, hirtelen állhattam meg, mert Yagura nekem jött, Lanami pedig neki, de szerencsére nem estünk hasra.
- Bocsánat – mondta Lanami.
Hosszú futás után végre utolértük, már csak egy valami járt a fejembe: mi legyen következő lépés.

Miután leszálltunk a vonatról, kérdőn tekintettem a társaimra. Mivel nem vagyok egy beszédes alkat, így hagyom hogy ők irányítsák a dolgokat. Ha olyasmit tennének, ami nekem nem tetszik, majd megemlítem.
- Öm… hogyan tovább?– kérdezte Lana, amire Shiro válaszolt.
- Induljunk el, aztán valahol csak kikötünk– válaszolta, amint elhagytuk a megállót.

Nem tudom meddig, de igen sokáig csak bolyongtunk. Kicsit kezdtem már unni a dolgot, ezért legszívesebben elő vettem volna a célpontról a képet és kérdezősködésbe kezdtem volna. Azonban ehhez sokkal több bátorságra van szükség, mint amennyi belém szorult. Így csendben kóboroltam a társaim után.
- Na, jó, nekem ennyi elég volt ebből– szólalt meg Lana, majd kihúztam a srác nadrágzsebéből a célszemély képét, és az első szembe jövő ember orra elé nyomta.
Ez a dolog teljesen meglepett. Nem számítottam arra, hogy ilyen hirtelen fog cselekedni. Érdeklődve figyelem a próbálkozását. Inkább még most nem szólok közbe. Minden bátorságomat össze kell szednem ilyen komoly feladathoz.
- Elnézést – mondta a lány. - Nem ismeri véletlenül ezt a férfit?
- Még soha nem láttam – ingatta meg a fejét.
- Azért köszönöm– mosolyodott el Lana
- Hát… talán ezzel többre megyünk.
- Próbálkozzunk még valakinél – értettem egyet Lanával.
Teljesen elvörösödtem a szavaim után. El sem tudom képzelni, hogy lehettem képes megszólalni. Ami ezután történik, az mégjobban meglep.
Ez úttal én voltam a kérdező, de nem mentem túlságosan sokra. Lehet hogy nem kellett volna hebegnem és akkor még útba is igazítanak minket. Azonban ahhoz nagyon nagy bátorság kell.
Ezután váltogattuk egymást a kérdezősködésben. Legszívesebben haza mentem volna, de Shiro kitartott és egy újabb embert kérdezett meg.
- Hát, elég nehéz lenne egy ilyen fejet elfelejteni… oda láttam tegnap bemenni, a Törött Korsóba… de nem igazán ajánlanám nektek, gyerekek. - kaptuk az útba igazítást.
- Köszönjük – válaszolta a srác, majd zsebre vágta a fényképet, és elindultunk az említett hely irányába. Sejtettem, hogy milyen hely lehet ez a Törött Koporsó. Azonban nem szólok a társaimnak, biztos tudják milyen helyre tartunk. Jártam már pár ilyen helyen. Apával sokszor megfordultunk hasonló veszélyes helyeken.
- Öm… biztos jó ötlet belépni?– kérdezte Lana, amikor az ajtóhoz érünk.
Kicsit elmosolyodok ezen a reakción. Nem hiszem, hogy bármi bajunk eshetne itt. Elsőként lépek oda az ajtóhoz, megfogom a kilincset, majd a társaimra nézek.
- Nos… egy próbát megér, ha már ideáig eljöttük – mondom, mire Shiro bólintott.
Most én haladok az élen és én játszom a vezető szerepét. Mögöttem Shiro jött, őt pedig Lana követte.
Ahogy sejtettem, ez egy olyan alvilági hely. Tele koszos fickókkal, nőt pedig egyáltalán nem lehetett látni. Ekkor eszembe jut, hogy Lana lány. Kicsit közelebb húzódok hozzá, nehogy valaki rá tegye a piszkos mancsát. Azonban teljesen más dolog történik. Egy kés repül felénk, pontosabban Lana felé. Azonnal megragadom a karját és elhúzom onnan. Hallom a lány sikolyát, de most inkább abba az irányba nézek ahonnan a fegyver jött.
- Egyben vagy?– kérdezte Yamata.
- A… azt hiszem– válaszolta a lány.
Feszülten figyelem az embereket és várom, hogy történjen valami. Volt közöttük valaki, aki mondott nekünk valamit, de tudtam, hogy nem veszélyes ránk nézve. Elvégre, amelyik kutya ugat, az nem harap. Sokszor hallottam már ezt, mondjuk nem mindig volt igaz. Volt már olyan, hogy megugatott egy kutya, később pedig megharapta a kezemet. Mindegy, ez most nem lényeges. Remélem ez a fickó most nem fog balhézni.
- Mi kő'ne?- mordul ránk a pultos.
Yamata ekkor kézbe vette a helyzetet és beszélni kezdett a férfivel. Én inkább
- Ezt a férfit keressük – vette elő megint a fényképet.
Rövid időre Lanára nézek, így tudom hogy legszívesebben már ő is lelépne innen. Nem utálom az ilyen helyeket, de most valahogy túlságosan bunkónak tűnnek ezek az emberek.
- Ez a barom...? Alig fél órája indult el Cloverbe, gyalog, e' biztos, mert vett tőlem három napra kaját. Nem mintha érdekő'ne... Oszt nektek mi lesz? – kérdezett minket, miközben egy mocskos ronggyal törölgette a korsókat.
A kérdésre a társaimra néztem. Én nem szívesen innék itt semmit. Még a végén megmérgeznek ezek a barbárok.
- Most kihagyjuk, sietünk – utasította vissza az ajánlatot Yamata, majd amilyen gyorsan jöttünk, olyan gyorsan is mentünk ki.
- El se hiszem, hogy kijutottunk – szólalok meg odakint. Már kezdtem azt hinni, hogy meglincselnek minket.
- Én se. Végig azt lestem, ki akarna megint lefejezni. Kösz, hogy elhúztál – mosolygott rám a lány
- Nincs mit – válaszoltam, majd össze szedtem magam és én is elvigyorodtam.
- Na, akkor most futás. Még utolérhetjük, ha belehúzunk! - mondta Shiro, amivel teljesen egyetértettem.
- Oké! – válaszoltam neki.
- Futás? Ó, Istenem – hallom Lanát.

Ezután nekilódulunk. Nem szeretek futni, jobban szeretem használni a varászerőmet, de egy kicsit átalakítanám a várost, ha meglovagolnánk a talajt.
Ez úttal Shiro haladt az élen, őt én követtem, mögöttem pedig Lana loholt. Hirtelen azonban a srác lefékezett előttem, ami kissé meglepett. Alig tudtam magam lefékezni, habár még így is Shiro-nak ütkörztem. Ezután Lana pedig nekem, így már majdnem a földre zuhantunk.
Lana bocsánatkérésére csak megrázom a fejem, majd megnézem miért is kellett ennyire hirtelen megállnunk. Ekkor veszem észre, hogy utolértük a célszemélyt. Kérdőn a társaimra nézek és várom, hogy mit csnáljunk.

- Nos, hogy legyen? – kérdeztem végül tanácstalanul, és Yagurával egyszerre Yamatára emeltük a szemünket.
Egyértelmű volt, hogy mint rangidős tőle várjuk az ötleteket. Nem úgy tűnt, mint akit váratlanul ért a helyzet.
- Van egy tervem - jelentette ki.
Egy kis ideig gondolkodott, ahogy az alakot nézte, felvázolta az ötletét. Mivel egyikünkön sem lehetett látni a céh szimbólumát, ezért megegyeztünk, hogy turistákként mutatkozunk be neki, akik eltévedtek és segítségre szorulnak. Mivel én tudtam a legjobban félrebeszélni, felvállaltam magamra a beszédes részt.
– Bízzátok ide! – biccentettem vidáman, majd előre rohantam
A fiúk lassabban jöttek mögöttem. Egy pillanatig agyaltam, hová kérjek útbaigazítást, de hamar kitaláltam. Ezzel még talán le is buktathatom, ha tényleg Archívum mágus, akkor ismernie kellene- elviekben legalábbis – a városokat.
- Uram! Elnézést, kérem, várjon meg! – kiáltottam, ahogy integetni kezdtem. Ő megfordult, és a képét látva megbizonyosodhattam róla, hogy semmi kétség: ő a célszemély.
- Elnézést a zavarásért – lihegtem, amivel azt a látszatot akartam elérni, hogy régóta futok és már fáradt vagyok.
Reméltem, hogy ezzel azt az értést keltem majd, hogy a kimerültségtől nem tudnék ártani neki. Bevált, mert nem tett semmi gyanús reakciót.
- A társaimmal eltévedtünk. Szeretnénk útbaigazítást kérni – emeltem fel a fejemet mosolyogva, ahogy a térdeimen támasztottam a kezemet. – Nem tudja esetleg, merre van Kaoshiro?
Hogy honnan szedtem ezt a nevet? Egyszerű. Oak Town-ban vagyunk, és én visszafelé mondtam az Oak-ot, valamint Shirotsumeban van a céhünk székhelye, így hozzá tettem a Shirot. Kész is, létrehoztam egy nem létező városnevet: Kaoshiro.
Yagura és Yamata beértek mellém, és biztos voltam benne, hogy már készen állnak a támadásra.
- Mit tudom én, ne zavarjatok, épp gondolkozok... – válaszolta, ahogy hangos sercegéssel megvakarta a tarkóját.
Pff… bunkó. De nem is vártam mást. Azonnal hátat is fordít nekünk, s dúdolva továbbindult. Nem kellett összenéznünk se, rögtön tudtuk: itt az alkalom!
Hatalmas lendülettel a férfira vetettük magunkat, és letepertük a földre. Hangosan, rekedtesen és idegesítően ordítani kezdett, ahogy próbáltuk valahogy kiütni. Yagura a lábait fogta le, én pedig a karját, végül pedig Yamata két kezét ökölbe szorítva nagy lendülettel lesújtott a fejére. Király, egy ütésből K.O.! És nem is volt olyan nehéz, mint amilyennek hittük.
- Huhh, ez könnyen ment. Még mágiára sem volt szükség. Nehezebbre számítottam – fújtam ki magam, mire Yagura bólintott.
Követtem a példáját, és leporoltam a ruhámat. Nagy mosollyal fordultam feléjük, amit viszonoztak, majd a rangidős megpróbálta felemelni a pasast.
Meglepetten roskadt be, mikor rájött, hány kilós teherrel van is dolga éppen.
Yagura mellé sietett, de hamar észrevettem, hogy rám is szükség lesz.
Segíteni akartam, de a fiúk szimplán leintettek engem. A legnagyobb baj az volt, hogy akadékoskodtam volna, hogy segítek, de nem találtam olyan helyet, ahol úgy elkaphattam volna a férfi karját, hogy ne legyek útban. Így nem tehettem mást, mint néztem, ahogy a fiúk lassan elindulnak. Azért abban megegyeztem velük, hogy ha útközben pihenünk egyet, lecserélem valamelyiküket.
Csigatempóban indultunk vánszorogtunk visszafelé, de nem szóltam meg őket. Egyikük sem volt olyan „hűha de gyenge”, sőt, inkább pont az ellenkezőjének látszottak, szóval, ha nekik ennyire nehezen ment, volt egy elképzelésem arról, milyen súlyos lehet a fazon.
Nagyjából negyed órán át ballagtunk visszafelé a melegben, de félúton úgy döntöttünk, megállunk pihenni egyet az egyik útba eső fa alatt. Nekem akkor a legnagyobb gondom még csak annyi volt, hogy azon filóztam, melyiküket váltsam le mikor újra elindulunk.

- Nos, hogy legyen? – kérdezi Lana, majd mindketten Yamatára nézünk.
Nem tudom miért pont tőle várjuk a választ, ugyanis akár én is megadhatnám. Csak hát ahhoz még össze kell szednem magam.
- Van egy tervem – szólalt meg Shiro
Kíváncsian vártam amíg felvázolta az ötletét. Ez az eltévedős sztori nem is rossz, ezért belemegyek a dologba.
– Bízzátok ide! - jelentette ki Lana, majd a fickó után sietett.
Kicsit ráérősebben mentem a többiek után, de amint utolértem őket, hallgatni kezdtem a cselt.
- Uram! Elnézést, kérem, várjon meg! – kiáltotta Lana. A fickó erre megfordult, így most már biztosak voltunk abban, ő a célszemély.
- Elnézést a zavarásért – lihegte a lány. - A társaimmal eltévedtünk. Szeretnénk útbaigazítást kérni! Nem tudja esetleg, merre van Kaoshiro?
Yagura és Yamata beértek mellém, és biztos voltam benne, hogy már készen állnak a támadásra.
- Mit tudom én, ne zavarjatok, épp gondolkozok... – hangzott el a válasz, majd a férfi hátat fordított nekünk.
Ekkor elszabadult a pokol. Láttam ahogy a társaim rávetik magukat a célpontra, én pedig követtem őket. Letepertük a földre, majd lefogtuk, végül Shiro leütötte a férfit.
- Huhh, ez könnyen ment. Még mágiára sem volt szükség. Nehezebbre számítottam – szólalt meg Lana, amire bólintottam egyet.
Ezután leporoltam a ruhámat, közben Shiro megpróbálta felemelni a fickót. Azonban a célpont túl nehéz volt, így kénytelen voltam segíteni. Ennek ellenére még mindig alig bírtuk, azt azonban nem akartuk hogy Lana megerőltesse magát. Így ő csak nézőként haladt mellettünk. Viszont később abban megegyezünk, hogy ha útközben pihenünk egyet, akkor átveszi valamelyikőnktől a súlyt. Nos, nem szeretném ha engem váltana.
Sajnos túlságosan lassan haladtunk, legalábbis lassabban mint ahogy szerettem volna. Nem tudom mekkora utat tettünk már, amikor leültünk pihenni. Egy fa alatt foglaltunk helyet, így az árnyékban hűsölhettünk egy keveset.

Nos, hogy legyen? - kérdezte Lanami és Yagurával együtt rám néztek.
Tőlem várták a választ, de hogy mióta lettem én a vezető. - gondoltam magamban.
- Van egy tervem. - válaszoltam.
Elmagyaráztam az ötletemet, ami az volt, hogy valaki eltereli a figyelmét, hogy útbaigazítást kérjen, aztán meg elkapjuk.
- Ki lesz, aki eltereli a figyelmét? - kérdeztem a tervem kifejtése végén.
- Bízzátok ide! - vállalta el vidáman Lanami.
Lassan követtük Lanami, de nem tettünk semmilyen veszélyes mozdulatot.
- Uram elnézést, kérem, várjon meg! - kiáltott integetve utána. - Elnézést a zavarásért. A társaimmal eltévedtünk. Szeretnénk útbaigazítást kérni. Nem tudja esetleg, merre van Kaoshiro?
Kaoshiro? Soha nem hallottam, ilyen helyről.
Közelébe léptünk mi is, és készen álltunk a támadásra.
- Mit tudom én, ne zavarjatok, épp gondolkozok... - válaszolta gorombán, majd a fejét vakarta.
Semmiféle jel nélkül mind hárman ráugrottunk, Yagura lábait fogta le, Lanami a kezét, én pedig egy ütést mértem a tarkójára, ami egyből kifektette. Ez könnyen ment, semmi mágia és kifeküdt, na mindegy a lényeg, hogy simán ment.
- Huhh, ez könnyen ment. Még mágiára sem volt szükség. Nehezebbre számítottam - mondta miközben leporolta az öltözékét.
Az eszméletlent fel akartam kapni, de mivel nem vagyok valami izomkolosszus, összroskadtam. Yagura azonnal segített, de még így is nehezen ment, viszont Lanami nem tudott segíteni, mivel nem volt, olyan testrésze, amit megfoghatott volna, így csak nézte, ahoy haladunk. Haladtunk az úton és egyre nehezebbnek éreztem, Lanami leakarta váltani az egyikünket, de én nem akartam át adni a helyemet. Elegendő pihenő lesz nekem az is, hogy lepihenünk egy fa alatt, majd utána új erővel neki ugrok az útnak.

A fa árnyékában álltam a fickót félig még fogva, majd leültem pihenni. Ahogy eleresztettem a karját, a fickó felpattant és egyenesen a fa tetejéig mászott.
- Ra-ra-ra-rablók! - ordítozta, majd előkapott egy tollat és rajzolt vele a levegőbe. Nincsenek lassú reflexeink, ennek ellenére semmit nem tudtunk reagálni, olyan gyors volt. A semmiből egy kötél jelent meg előtte, amit meghúzott, miközben csak mosolygott. Ennek hatására a lábunk alatt egy csapóajtó nyílt meg, mi pedig zuhantunk a nagy semmibe. Mikor magunkhoz tértünk egy üres, fehér világban találtuk magunkat.
- Én, Koshien Rikushi, engedélyezem, hogy ez egy ninjatörténet legyen! - visszhangzott a célpont hangja, ami elég idegesítő volt.
Az egész világ megváltozott, színekkel telt meg és egy éjszakában találtuk magunkat, a ruhánk is megváltozott, hasonlított egy bérgyilkos szerelésére, kezünkben egy kard és egy tekercs.
- Mi a franc folyik itt? - kérdeztem.
- Fogalmam sincs.
- Furcsa érzésem van a mágiámmal kapcsolatban. Ice Make Lance! - próbáltam varázsolni, de nem nagyon jött össze, apró jégszilánkokra voltam csak képes.
- A francba a mágiám nem működik. - dühös lettem, mert nagyon utáltam mágia nélkül lenni.
- Mi ez a tekercs? - kérdezte Yagura, miközben kinyitotta és a hold felé tartotta, a rajta szereplő személy hasonlított, a mi kis szemüveges barátunkra. - Szöveg is van, azt írja: Ha végeztetek vele, gyújtsátok fel a házat.
- Összesítve, fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk egyáltalán, arról nem is beszélve, hogy mi történik itt. Mit tegyünk? - kérdeztem.
- Nem tudom. - válaszolta Lanami.
A mágiám hiányzott, de mégis erősnek és gyorsnak éreztem magam.
- Ti is érzitek ezt? - vette észre Yagura is a változást.
- Ja, mintha hirtelen mágusból, harcosok lettünk volna. - fejtettem ki a véleményem. - Ezzel csak egy baj van, nekem nem megy a közelharc.
- Látjátok azt, amit én? - mutatott egy épületre Lanami.
- Eddig észre se vettem. - lepődtem meg, mivel elég nagy ház volt.
Inkább villa volt, mint ház elvégre nem volt kis mérete. Olyan érzés fogott el, hogy nem átlagos épület.

Megálltunk pihenni a fa árnyékában. Szegény srácok rendesen kifulladtak, bár cseppet sem csodálom. De legalább a korábbi futást kihevertem, így ha harcra kerülne sor, én számítok jelenleg a legkipihentebbnek. Bár… ez sajnos közel sem jelent semmit.
Alig, hogy Yamata lehuppant a fa tövébe és eleresztette a pasas karját, az felordított, majd sebtében felrohant a fára. Egy lépést hátráltam meglepetésemben.
- Ra-ra-ra-rablók! – visítozta, majd előkapott egy tollat és rajzolni kezdett vele a levegőbe.
Félreértés ne essék, egyikünknek sincsenek lassú reflexei, legalábbis én így mértem fel a letámadáskor. De most mégsem volt időnk reagálni, annyira gyors volt.
A semmiből megjelent előtte egy kötél, amit gúnyos vigyorral meghúzott. Ettől a talaj, mintha csak egy csapóajtó lett volna ott, megnyílt alattunk – olyan gyorsan, hogy ordítani sem volt időm – és lezuhantunk a nagy semmibe.

Mikor kinyitottam a szemem, társaim akkor küzdötték magukat ülésbe. Furcsa ez a világ… én általában bárhol el tudok aludni, ez volt az első gondolat, ami az eszembe jutott. De itt rettegtem attól, hogy egy pillanatig is tovább lehunyjam a szememet.
Minden teljesen fehér volt, ameddig csak elláttam. olyan volt, mintha egy világos, de végtelen űrben lebegtünk volna.
- Én, Koshien Rikushi, engedélyezem, hogy ez egy ninjatörténet legyen! - visszhangzott valahonnan, talán fentről – de nem látható távolságból - a szemét célpontunk hangja.
Ez egy kissé felhúzott, de nem jobban, mint ami ez után történt.
Az még hagyján volt, hogy az egész fehérséget színek árasztották el, és egy éjszakai tájban találtuk magunkat. Na de az, hogy a ruháink is megváltoztak, már cseppet sem volt ínyemre. Mégis mi az, hogy csak így átöltöztet engem?! Csak jussunk ki innen, én falba döngölöm a fejét!
Az új szerelésünk elég sötét volt, mégis puha, és meg kell jegyeznem megkönnyebbültem, amiért nem lett szoknyám. Utálom a szoknyámat. Kissé ninjás-bérgyilkosos volt számomra ez a cucc, de amitől felcsillant a szemem, az a kard volt a kezemben. Mekkora gyökér ez a fickó! Egy fegyvermágus kezébe kardot adni felér egy öngyilkossággal – főleg, hogy én minden fegyver közül ezt szeretem és tudom a legjobban forgatni.
A másik kezünkben egy tekercs volt.
- Mi a franc folyik itt? – kérdezte Yamata, ahogy körülnézett.
- Fogalmam sincs – válaszoltam új fegyveremet szemlélve.
Ahogy arról sincs tippem, hogy hol a rákban van egyáltalán az a bizonyos „itt”.
- Furcsa érzésem van a mágiámmal kapcsolatban. Ice Make Lance! - próbált mágiát használni Yamata, de sikertelenül: csupán pár apró jégszilánk csillogott.
- A francba a mágiám nem működik - Felettébb dühös lett, mondjuk meg is értem.
- Ne aggódjatok, nem olyan nehéz kardot használni, majd segítek, ha kell. - ajánlottam.
Én nem jártam olyan rosszul, de igyekeztem nem kimutatni, hogy én kicsit jobban örülök a kardnak, mint, hogy a saját mágiám kelljen használni. Azt lehet, hogy sokkal jobban szeretem, de olyan szempontból praktikusabb a sima fegyver, hogy nem igényel mágikus erőt. Így pedig garantáltan tovább lehet húzni.
- Mi ez a tekercs? - kérdezte Yagura, miközben kinyitotta és a hold felé tartotta, hogy el tudjuk olvasni.
A rajta szereplő személy túlzottan is hasonlított a mi „drága” célpontunkra, amitől kedvem lett menten összegyűrni a lapot, de lenyeltem ezt a késztetést.
- Szöveg is van, azt írja: Ha végeztetek vele, gyújtsátok fel a házat.
- Összesítve, fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk egyáltalán, arról nem is beszélve, hogy mi történik itt. Mit tegyünk? – kérdezte Yamata, és ha már ő tanácstalan volt, akkor itt tényleg gáz van.
- Nem tudom. – válaszoltam, majd hirtelen furcsa érzés lett úrrá rajtam.
Nocsak, mi a fene… nincs mágiám, mégis úgy érzem, mintha sokkal erősebb és gyorsabb lennék. Ez különös.
- Ti is érzitek ezt? - vette észre Yagura is a változást, én pedig megkönnyebbültem, hogy nem hülyültem meg.
- Ja, mintha hirtelen mágusból, harcosok lettünk volna. – válaszolta Yamata. - Ezzel csak egy baj van, nekem nem megy a közelharc.
- Hidd el, hamar belerázódsz, szerintem nem annyira vészes - mosolyogtam.
Nos… végül is annyira nem nehéz belerázódni, szerintem menni fog nekik is. Én személy szerint imádom a közelharcot – mondjuk ha már egyszer a mágiám is erre szakosodott, nem csoda.
Hirtelen kiszúrtam valamit a távolban, nem is olyan messze tőlünk. Meglepetten pislogtam kettőt, majd odamutattam.
- Látjátok azt, amit én?
- Eddig észre se vettem – lepődött meg egy kicsit Yamata, ahogy ő is feltérképezte a területet.
Az épület inkább egy hatalmas villa volt, mintsem valami kis ház. Vajon erre célzott az a pápaszemes bagoly, mikor azt mondta, „ha végeztetek vele, gyújtsátok fel a házat”? Ha igen, akkor nagyon fel kéne világosítani a drágát, mi a különbség egy kis ház meg egy óriási villa között…
- Azt hiszem, ha végzünk azzal a bizonyos „vele” nevezetűvel és felgyújtjuk az épületet, akkor kiszabadulunk innen - mondta Yagura. - Ebben nem vagyok biztos, de szerintem nem veszthetünk sokat, ha teljesítjük ezt a kis kitérőt. Ha kijutottunk innen, akkor majd elintézem, hogy ne tudjon még egyszer varázsolni és ilyen helyzetbe hozni minket!
Mosolyogva bólintottam egyet válaszul.

Nagyon megörültem, amikor megálltunk pihenni a fa árnyékában. A fickó sajnos túl nehéz, de azt azért nem akarom, hogy egy lány cipelje helyettem. Amint megkönnyebbültem a tehertől, kifújtam magam. Azonban ekkor a fickó felordított, majd hirtelen felugrott a fára.
- Ra-ra-ra-rablók! – visítozta, majd előkapott egy tollat és rajzolni kezdett vele a levegőbe. 
Csodálkozva bámulom, hogy mit csinál. Egyszerűen nem tudok semmit sem reagálni, mivel tudom, hogy nincsenek rablók a környékünkön, kivéve ha ránk gondolt.
A semmiből megjelent előtte egy kötél, amit gúnyos vigyorral meghúzott. Ettől a talaj, mintha csak egy csapóajtó lett volna ott, megnyílt alattunk és lezuhantunk a nagy semmibe. 

Amint földet értem, azonnal ülő helyzetbe küzdöttem maga, csak hogy körülnézhessek.
Minden teljesen fehér volt, ameddig csak elláttam. olyan volt, mintha egy világos, de végtelen űrben lebegtünk volna.
- Én, Koshien Rikushi, engedélyezem, hogy ez egy ninjatörténet legyen! - hallottam a fickó hangját valahonnan, talán fentről.
Ekkor még nem értettem a dolgokat, ezért csak a társaim reakcióira vártam. Hirtelen azonban az egész fehérséget színek árasztották el, és egy éjszakai tájban találtuk magunkat, majd a ruháink is megváltoztak
Az új kinézetünk elég sötét volt, mintha valóban ninja-k lennénk. Ráadásul még kardot is kaptunk a kezünkbe, a másikban pedig egy tekercs volt.
- Mi a franc folyik itt? – kérdezte Yamata, ahogy körülnézett.
- Fogalmam sincs – válaszolta Lana, miközben a fegyvert vizsgálta.
Szerencsére ő fegyvermágus, így legalább van aki ért is a fegyverforgatáshoz.
- Furcsa érzésem van a mágiámmal kapcsolatban. Ice Make Lance! - próbált mágiát használni Yamata, de sikertelenül: csupán pár apró jégszilánk csillogott.
- A francba a mágiám nem működik - dühöngött a srác.
Nos, úgy néz ki, most szorult helyzetbe kerültünk. Mit érünk mi, a megszokott varázslataink nélkül? Szerintem nem sokat. Bár, van egy olyan furcsa érzésem, mintha valami megváltozott volna rajtam.
- Ne aggódjatok, nem olyan nehéz kardot használni, majd segítek, ha kell. - ajánlotta Lana.
- Mi ez a tekercs? - érdeklődöm a többiektől, majd nekilátok a vizsgálatnak.
- Szöveg is van, azt írja: Ha végeztetek vele, gyújtsátok fel a házat. - mondom a többieknek.
- Összesítve, fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk egyáltalán, arról nem is beszélve, hogy mi történik itt. Mit tegyünk? – kérdezte Yamata.
- Nem tudom. – válaszolta Lana, majd egy különös érzés futott végig a testemen.
- Ti is érzitek ezt? - kérdezem a többiektől.
- Ja, mintha hirtelen mágusból, harcosok lettünk volna. – válaszolta Yamata. - Ezzel csak egy baj van, nekem nem megy a közelharc.
- Hidd el, hamar belerázódsz, szerintem nem annyira vészes - mondta Lana egy mosoly kíséretében az arcán.
Kicsit kíváncsian megvizsgáltam a fegyveremet, majd elmosolyodtam. Megpróbálok mindent kihozni magamból. Jó lenne rájönni a kiútra innen, de van egy olyan érzésem, először teljesítenünk kell azt, ami a tekercsen van.
- Látjátok azt, amit én? - szólal meg Lana.
- Eddig észre se vettem – lepődött meg egy kicsit Yamata, ahogy ő is feltérképezte a területet.
Úgy néz ki, igazam lehet. Ha végzünk „vele”, akkor fel kell gyújtanunk a házat és talán kiszabadultunk, de ez nem biztos.
- Azt hiszem, ha végzünk azzal a bizonyos „vele” nevezetűvel és felgyújtjuk az épületet, akkor kiszabadulunk innen. Ebben nem vagyok biztos, de szerintem nem veszthetünk sokat, ha teljesítjük ezt a kis kitérőt. Ha kijutottunk innen, akkor majd elintézem, hogy ne tudjon még egyszer varázsolni és ilyen helyzetbe hozni minket!

Mivel végül sikerült megegyeznünk abban, hogy feltérképezzük a tájat, Yamata eltette a tekercset. Pár pillanat múlva megint meghallottam a bosszantó hangot.
„Áh, ez így nem jó... hoppá, megvan! Egy igazi nindzsa nagyokat tud ugrani... meg egy kis árnyék, nézzük csak...*
Most sem találtuk meg a hang forrását, bármerre is forgolódtunk. A végét nem hallottuk, mert dünnyögésbe ment át, viszont kezdtem úgy érezni magam, mintha valami játékfigura lennék. Mit ne mondjak, nem volt a leg kellemesebb érzés.
Valami megpattant a levegőben, mire mind a hárman összenéztünk. Végül leguggoltam, aztán felugrottam. Olyan magasra ugrottam, amekkorára még soha, és ez olyan váratlanul ért, hogy felsikítottam, és kapálózni kezdtem. Keményen fenékre huppantam vissza, és még így is pattantam egy kisebbet.
- Áúcs-áucs… - morogtam szenvedő képpel, de azért összekapartam magam.
Nem tehetek róla, úgy hallottam, mintha azaz alak kiröhögött volna. Biztos cseng a fülem. Már nem csodálkoznék rajta.
Yamata és Yagura követték a példám – de ők persze nem estek seggre, kisebb botlással megálltak a lábukon.
- Ez király! Már ugrani – és esni – is olyan nagyot tudunk, mint a ninják! – mosolyodtam el.
- Engem ez még mindig nem boldogít túlságosan… a mágiámat nem kaptam vissza – sóhajtotta Yamata. – Hé! Ki vágott hátba? – kérdezte meglepetten fél pillanattal később.
- Hm? – értetlenül néztem rá értetlenül.
- Bocsi, én voltam – válaszolta Yagura, mire mind a ketten ránéztünk. – Már az árnyékomat is tudom irányítani.
- Komolyan? – kérdeztem, majd én is megpróbáltam követni a példáját.
Miután jól hátracsapkodtuk egymást – és persze meggyőződtünk róla, hogy kicsit tudjuk irányítani az árnyékokat -, felhagytunk a kísérletezéssel, és inkább a feladatra koncentrálunk.
Megfogadva Yagu korábbi tippjét elindultunk a nagy villa felé.

- Bakker – képedtem el, ahogy felemeltem a fejemet, hogy megszemléljem az előttünk magasodó falat.
Csupán háromszor akkora volt, mint én. Tanácstalanul méregettem a nagy téglatömböket.
- És most, hogyan tovább? – kérdezte Yagura.
- Jó kérdés. Betörjük?
- Azonnal lebuknánk. Veszett ügy – csóválta a fejér Yamata. – Tudom már, emeljük fel Lanat, hogy körülnézzen.
- Ez nem jó ötlet – vetettem ellen a fejemet csóválva.
- Miért? – kérdezte Yagura.
- Szimplán nem jó ötlet. Baj lesz belőle.
- Annyira csak nem vagy nehéz – érvelt Yamata.
- Nem is erről van szó…
- Akkor meg? Van jobb ötleted?
- Nincs… - adtam meg magam végül. – De én szóltam.
Yamata maradt legalul legerősebb és legidősebb révén. Őt követte Yagura, végül pedig én. Sok nehézség árán felkapaszkodtam a fal tetejére, s miközben óvatosan felálltam, lenéztem. Rossz ötlet volt. Odalent egy sereg őr állt, és rendezett bal-jobb léptekkel haladtak előre. Hirtelen az egyik, amelyik a sor végén haladt, megállt, és felnézett rám. Fapofával felém hajította a dárdáját.
Felsikítottam, ahogy oldalra dőltem, de ezzel elvesztettem az egyensúlyom. Hallotta, hogy felszólnak nekem a srácok, de nem értettem, mit mondtak. Aztán egy fél percig tartó kacsázás után megcsúszott a lábam a keskeny peremen, és leperdültem.
- Vigyázat! – kiáltottam, ahogy zuhanni kezdtem.
Kész volt a háromszemélyes dominó – én rá Yagura, mi ketten pedig rá szerencsétlen Yamatára. Ő szívta meg a legjobban a rakás alján – én pedig legkevésbé.
- Huhh… legalább puhára estem – sóhajtottam fel. – Köszi srácok. Azért egyben vagytok? [/color]
- Jah… többé kevésbé… - sziszegte Yagura.
- Szólhattál volna, hogy profi vagy a landolásban… – csatlakozott hozzá Yamata, ahogy lemászta róluk.
- Bocsánat – szabadkoztam. - Másik utat kéne keresni, de odalent őrök állnak.
- Faltörés? – ajánlotta Yagura.
- Hm... de mivel? – gondolkodott Yamata.
- Kemény a fejem, de ezt még az enyém sem bírná – jegyeztem meg, csak hogy mondjak valamit.
- Tudom már. Átugorjuk.
- Ne – nyeltem egy nagyot.
- Miért? Ha már tudunk nagyot ugrani használjuk ki.
- Oké… legfeljebb megint lehet röhögni rajtam egyet – mentem bele végül.
Mivel az őrök éppen az előbb vonultak el, így nem kellett attól tartanunk, hogy észrevesznek minket. A srácok ismét simán landoltak, és ugyan most nekem is sikerült megmaradnom a lábaimon, hat lépést előre csámpáztam, és majdnem hasra vágódtam. Szerencsére a srácok elkapták a vállam és időben visszahúztak.
- Na, most egy fokkal jobb voltam – mosolyogtam.
- Haladás – biccentette Yagura.
Mikor megálltunk a nagy ajtó előtt, sorba rendeződtünk. Következő lett a felállás: legelöl Yamata, utána én, végül pedig Yagura. Így libasorban ballagtunk be az ajtón, amit nem kellett becsuknunk magunk után – megtette ugyanis magától. Yagura megpróbálta kinyitni, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy innen nincs visszaút. Megrántottuk a vállunkat, és elindultunk előre.
Fényből nem volt túl sok, leginkább félhomályban barangoltunk, pedig az út eléggé lejtett. Egy ideig csend volt, aztán hallottam, hogy valami csusszan mögöttem. Mint később kiderült, ez Yagu cipője volt, ugyanis a következő pillanatban egy kisebb nyekkenéssel rám esett – és indult megint a dominó. Miután leterítettem Yamatát is, a lejtős úton megindultunk lefelé; gurulásban persze, ami cseppet sem volt kellemes. De még így is tudtam sikítani, amikor a fejünk felett elkezdtek nyilak cikázni a falból, de a bukfencezésnek hála nem talált el minket egy sem. Végül is, ez is egy módja annak, hogy megússzuk a dolgot.
A folyosó végén volt még egy tolóajtó, amit szabályosan betörtünk és berepültünk rajta. Az esési sorrend ugyanaz maradt, mint a libasor.
- Csak egy kérdésre válaszoljatok már nekem… miért mindig én vagyok a rakás alján? – kérdezte Yamata fájdalmas grimasszal.
- Erről sajnos nem tudok nyilatkozni. Biztos un-szimpatizál veled a célpontunk – válaszoltam, ahogy lemásztunk róla.
Ahogy körülnéztünk, kiszúrtunk középen egy kimonóba öltözött, leborotvált homlokú alakot. Térdülésben pihent, és a középkori Japán nemesek dísze virított a fején.
Amint meglátott minket, összehúzta a szemöldökét, és egy menő pózzal előkapott egy katanát.
Köszönés luxus, vágom én. Mi is kardot rántottunk, bár a srácok arcáról sütött, hogy nem kedvük van az e fajta harchoz. Hatalmas ordítással vetette felénk magát, de elesett a saját lábában, és átszánkázott alattam. Azért kellett egyet ugranom, hogy ne szelje le a lábam, de végül fejjel intézett egy rövid randevút a kemény fallal. Aztán felállt, és ismét felénk vetette magát, pontosabban Yamatára. Az emlegetett egy kisebb fintorral kilépett oldalra, majd kinyújtotta a lábát, és elgáncsolta a pasast, aki ismét leírt egy hosszú csíkot, ezúttal a terem közepe felé.
- Öregem, mekkora gyökér – sóhajtottunk fel trióban.
- És még azt hittem, én vagyok a szerencsétlen – jegyeztem meg, ahogy lehajoltam, mikor felém szúrt a kardjával, így ismét esett egyet.
Yagut is megcélozta, de itt se járt sikerrel, mert a fiú felemelte a kezét, és egy csuklóból jövő, laza legyintéssel visszavágta a kardjával az övét.
- Na, jó, én ezt kezdem unni – sóhajtotta Yamata. – Lezárjam vagy ti akarjátok?
- Csináld csak – bólintottam. – De a mi nevünkben is.
- Oké – válaszolta, majd ugrott egyet, és a férfi mögé került.
Ahhoz képest, hogy azt mondta, nem jó közelharcban, meglepő könnyedséggel döfte le az ellenfelünket, egy sima mozdulattal.
- Ez letudva. Mi a következő? Kezdel elálmosodni – ásítottam, mert kezdtem fáradni.
Főleg, hogy éjszaka van, nekem pedig ez egyet jelent az alvással, akkor is, ha nem a valóságban vagyunk.
- Nézzünk körül. Hátha találunk valamit, ami segíthet kijutni innen - ajánlotta Yagura, mi pedig egyetértően bólintottunk.

Megegyeztünk közösen, hogy megnézzük az a villát, ezért a tekercset eltettem. Újra hallottuk azt az idegesítő hangot.
- Áh, ez így nem jó... hoppá, megvan! Egy igazi nindzsa nagyokat tud ugrani... meg egy kis árnyék, nézzük csak...
Hiába kerestük a hang forrását, olyan volt, mint egy visszhang, ráadásul a végét nem is értettem. Furcsa módon megpattant a levegőben valami, mi pedig összenéztünk. Lana leguggolt és ugrott egy hatalmasat, amihez hasonlót még életemben nem láttam. Ő maga is meglepődött rajta, mert sikított egyet és kapaszkodni próbált a levegőben, kár, hogy nem tudunk a lebegni, már azt is kaphattunk volna, de mindegy. Lana a hátsójára érkezett, majd még pattant párat.
- Áúcs-áucs… - morgott egy kicsit, de hamar felállt.
Mi is megpróbáltuk és bevallom meg is lepett, olyan volt mintha repülnék, de a zuhanás meglepetten ért és épphogy talpon maradtunk Yagurával.
- Ez király! Már ugrani – és esni – is olyan nagyot tudunk, mint a ninják! – mosolygott Lanami.
- Engem ez még mindig nem boldogít túlságosan… a mágiámat nem kaptam vissza – sóhajtottam fel - Hé! Ki vágott hátba?
- Hm? – nézett rám Lanami értetlenül.
- Bocsi, én voltam – mondta Yagura, mire ránéztünk mindketten. - Már az árnyékomat is tudom irányítani.
- Komolyan? – majd Lanami is elkezdte próbálgatni az árnyékirányítást.
Követtem őket és én is kipróbáltam, de ezzel hamar leálltunk és a feladatra koncentráltunk. Elindultunk a villához.
- Bakker – lepődött meg Lanami, amikor a tőle háromszor magasabb falhoz értünk.
- És most, hogyan tovább? – kérdezte Yagura.
- Jó kérdés, betörjük?
- Azonnal lebuknánk. Veszett ügy. – csóváltam a fejem. - Tudom már, emeljük fel Lanat, hogy körülnézzen.
- Ez nem jó ötlet. – ellenkezett Lanami.
- Miért? – kérdezte Yagura.
- Szimplán nem jó ötlet. Baj lesz belőle.
- Annyira csak nem vagy nehéz – biztattam.
- Nem is erről van szó…
- Akkor meg? Van jobb ötleted?
- Nincs… - egyezett végül bele. – De én szóltam.
Én voltam legalul, majd Yagura és végül Lanami. Nehézségek árán, feljutott, de nem tudom mit látott. Nem sokára egy dárdát láttam, ahogy Lanami feje fölött elrepül. Felsikított és elvesztette az egyensúlyát és zuhanni kezdett.
- Vigyázat! – kiáltotta.
Reagálni nem volt időn, letarolta mindkettőnket, és persze én kerültem legalulra, nem voltak nehezek, de nem mondanám, hogy kellemes volt.
- Huhh… legalább puhára estem – sóhajtott fel. – Köszi srácok. Azért egyben vagytok?
- Jah… többé kevésbé… - vágta rá Yagura.
- Szólhattál volna, hogy profi vagy a landolásba. – mosolyogtam Lanamira, amikor felálltam.
- Bocsánat. Másik utat kéne keresni, de odalent őrök állnak.
- Faltörés? – tett javaslatott Yagura.
- Hm... de mivel? – gondolkoztam.
- Kemény a fejem, de ezt még az enyém sem bírná.
Ezen kénytelen voltam mosolyogni.
- Tudom már. Átugorjuk.
- Ne – nyelt egy nagyot Lana.
- Miért? Ha már tudunk nagyot ugrani használjuk ki.
- Oké… legfeljebb megint lehet röhögni rajtam egyet – egyezett bele.
Az őrök már csak nem voltak ott, ha az előbb őrjáratoztak. Az ugrás után Lanami, majdnem hasra, de sikerült elkapnunk.
- Na, most egy fokkal jobb voltam – mosolygott Lanami.
- Haladás – biccentette Yagura.
Az ajtó előtt, sorba álltunk, elől én, mögöttem Lanami, a sort pedig Yagura zárta. Mikor mindhárman átléptünk az ajtón az becsukódott és kinyitni sem lehetett. Visszaút nincs, nem nagyon törődtünk vele és tovább indultunk. Félhomályban haladtunk tovább, majd egyszer csak hátulról rám estek és gurultunk tovább, Lanami sikoltozását hallottam, talán azért sikoltott, mert nyilak repkedtek felettünk, de nem talált el szerencsére egy se. Megpillantottam a folyosó végén a tolóajtót, amin szó szerint beestünk.
- Csak egy kérdésre válaszoljatok már nekem… miért mindig én vagyok a rakás alján? – kérdeztem, mivel ez fájdalmasabb volt, mint legutóbb.
- Erről sajnos nem tudok nyilatkozni. Biztos un-szimpatizál veled a célpontunk – válaszolta Lanami, miközben leszállt rólam.
Középen egy kopasz homlokú, kimonoba öltözött, nemes ült. Amint meglátott minket összeráncoltam szemöldökét és előrántotta a katanáját. Nagy ordítással nekünk rohant, de saját lábában elesett és Lanami alatt átcsúszva, faltörő kost játszott. Majd felállt és engem vett célba, de simán elgáncsoltam és a terem közepéig csúszott.
- Öregem, mekkora gyökér – sóhajtottunk fel trióban.
- És még azt hittem, én vagyok a szerencsétlen – jegyezte meg Lanami, miközben elhajolt egy szúrása elől, és a pasas ismét elesett.
Yagut is megcélozta, de Yagu lazán kivédte.
- Na, jó, én ezt kezdem unni – sóhajtottam egyet. – Lezárjam vagy ti akarjátok?
- Csináld csak. De a mi nevünkben is.
- Oké.
Mögé ugrottam és könnyedén bele mártottam a kardomat.
- Ez letudva. Mi a következő? Kezdek elálmosodni. – ásított Lanami, végülis este volt.
- Nézzünk körül. Hátha találunk valamit, ami segíthet kijutni innen - ajánlotta Yagura, mi pedig egyetértően bólintottunk.

Mivel végül sikerült megegyeznünk abban, hogy feltérképezzük a tájat, Yamata eltette a tekercset. Pár pillanat múlva újra hallhattuk a rajzművész hangját.
„Áh, ez így nem jó... hoppá, megvan! Egy igazi nindzsa nagyokat tud ugrani... meg egy kis árnyék, nézzük csak...* 
Valami megpattant a levegőben, mire mind a hárman összenéztünk. Ekkor Lana olyan magasra ugrott, amekkorára még soha nem láttam embert emelkedni. Ez valószínűleg váratlanul érte, mivel felsikított, és kapálózni kezdett. Majd hamarosan földet ért.
- Áúcs-áucs… - mondta szenvedő képpel.
Ezután követem a példáját és én is felugrok a levegőbe. Úgy néz ki amit az előbb mondott, azt használni tudjuk. Akkor megnézem mi van az árnyékommal. Amint földet értem, nekilátok próbálgatni.
- Ez király! Már ugrani – és esni – is olyan nagyot tudunk, mint a ninják! – hallom Lana hangját.
- Engem ez még mindig nem boldogít túlságosan… a mágiámat nem kaptam vissza – sóhajtotta Yamata. – Hé! Ki vágott hátba? – kérdezte meglepetten fél pillanattal később.
- Bocsi, én voltam – válaszoltam Yagura egy elégedett mosollyal az arcomon. – Már az árnyékomat is tudom irányítani. 
- Komolyan? – kérdezte Lana, mire én bólintottam egyet.
Ezután a kísérletezgetésre összpontosítottunk. Miután alaposan kielemeztük a képességeinket, újra a feladatra koncentrálunk. 
Megfogadva a tanácsomat elindulunk a nagy villa felé.

- Bakker – szólal meg Lana, miközben felnéz a falra.
- És most, hogyan tovább? – kérdezem tőlük
- Jó kérdés. Betörjük? 
- Azonnal lebuknánk. Veszett ügy – csóválta a fejér Yamata. – Tudom már, emeljük fel Lanat, hogy körülnézzen. 
- Ez nem jó ötlet – szólalt meg a lány.
- Miért? – kérdezem, ugyanis szerintem nem is olyan rossz ötlet.
- Szimplán nem jó ötlet. Baj lesz belőle. 
- Annyira csak nem vagy nehéz – érvelt Yamata.
- Nem is erről van szó…
- Akkor meg? Van jobb ötleted? 
- Nincs… - adta meg magát a lány. – De én szóltam. 
Yamata maradt legalul mivel ő a legidősebb, őt pedig én követtem, végül Lna következett a sorban. Vagy inkább oszlopban? Mindegy, nem lényeges.
Hamarosan Lana már a fal tetejéről kémleli az ottani dolgokat. Nem tudom mi történhetett, de hirtelen felsikított. Ekkor meg akartam kérdezni, hogy mi történt, de sajnos a társam elvesztette az egyensúlyát, majd zuhanni kezdünk. Még hallom ahogy figyelmeztetni próbál minket, de már túl késő. Ahogy korábban álltunk, abban a sorrendben estünk le.
- Huhh… legalább puhára estem – sóhajtotta Lana. – Köszi srácok. Azért egyben vagytok?
- Jah… többé kevésbé… - válaszoltam.
- Szólhattál volna, hogy profi vagy a landolásban… – folytatta Shiro. 
- Bocsánat. Másik utat kéne keresni, de odalent őrök állnak. 
Faltörés? – ajánlom, teljesen megfeledkezve az eredeti mágiám hiányáról.
- Hm... de mivel? – gondolkodott Yamata.
- Kemény a fejem, de ezt még az enyém sem bírná – mondta Lana, amin kénytelen voltam elmosolyodni.
- Tudom már. Átugorjuk. 
- Ne – ellenkezett Lana.
- Miért? Ha már tudunk nagyot ugrani használjuk ki. 
- Oké… legfeljebb megint lehet röhögni rajtam egyet – jegyezte meg a lány, amin újra elmosolyodtam.
Ezután átugorjuk a falat. Még most nagyon örülök az eddigi helyzetnek, ugyanis még nem hoztam magam nevetséges helyzetbe. Inkább Lana az aki ügyetlenkedik. Miután átérünk a fal túloldalára, úgy fogjuk meg, nehogy előre bukjon.
- Na, most egy fokkal jobb voltam – mondta mosolyogva.
- Haladás – biccentettem felé vidáman. 
Mikor megálltunk a nagy ajtó előtt, sorba rendeződtünk. Következő lett a felállás: legelöl Yamata, utána Lana, őket pedig én követtem. Így libasorban ballagtunk be az ajtón, amit nem kellett becsuknunk magunk után – megtette ugyanis magától. Én megpróbáltam még kinyitni, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy innen nincs visszaút.
Fényből nem volt túl sok, leginkább félhomályban barangoltunk, az út eléggé lejtett.
Egy ideig csendben haladtunk, azonban hamarosan rám került a sor a szerencsétlenségben. Megcsúsztam valamin, majd Lanára esek és megindulunk előre. Ő Shiro-t tarolta le, majd elindultunk lefelé a lejtőn. Közben mindenfele nyilak és más fegyverek cikáztak, de szerencsére egyik sem talált el minket. A folyosó végén volt egy tolóajtó, amit szabályosan betörtünk és berepültünk rajta. Az esési sorrend ugyanaz maradt, mint a libasor.
- Csak egy kérdésre válaszoljatok már nekem… miért mindig én vagyok a rakás alján? – kérdezte Yamata fájdalmas grimasszal.
- Erről sajnos nem tudok nyilatkozni. Biztos un-szimpatizál veled a célpontunk – válaszolta Lana, ahogy lemásztunk Shiro-ról.
Ahogy körülnéztünk, kiszúrtunk középen egy kimonóba öltözött, leborotvált homlokú alakot. Térdülésben pihent, és a középkori Japán nemesek dísze virított a fején.
Amint meglátott minket, összehúzta a szemöldökét, és elővett egy kardot.
Mi is kardot rántottunk, bár én kicsit kényelmetlenül érzem magam. Távol áll tőlem ez a harcmodor, hiába kaptam meg a megfelelő tudást.
Hatalmas ordítással vetette felénk magát, majd ugyan ezzel a lendülettel esett el a saját lábában, és átszánkázott Lana alatt. Szerencsére a társam még időben felugrott, így a pasas feje találkozhatott a kemény fallal. Aztán felállt, és Yamatára rontott. Shiro egy kisebb fintorral az arcán lépett ki oldalra, majd kinyújtotta a lábát, és elgáncsolta a fickót, aki ismét leírt egy hosszú csíkot, ezúttal a terem közepe felé.
- Öregem, mekkora gyökér – sóhajtottunk fel.
- És még azt hittem, én vagyok a szerencsétlen – jegyezte meg Lana. 
Hamarosan engem is célba vett, de velem se járt sikerrel, mivel felemeltem a kezem, és egy csuklóból jövő, laza legyintéssel visszavágtam a kardját.
- Na, jó, én ezt kezdem unni – sóhajtotta Yamata. – Lezárjam vagy ti akarjátok? 
- Csináld csak – válaszolt Lana. – De a mi nevünkben is. 
- Oké – válaszolta, majd ugrott egyet, és a férfi mögé került. 
Ahhoz képest, hogy azt mondta, nem jó közelharcban, meglepő könnyedséggel döfte le az ellenfelünket, egy sima mozdulattal. 
- Ez letudva. Mi a következő? Kezdek elálmosodni – kérdezte fáradtan Lana. 
- Főleg, hogy éjszaka van, nekem pedig ez egyet jelent az alvással, akkor is, ha nem a valóságban vagyunk.
- Nézzünk körül. Hátha találunk valamit, ami segíthet kijutni innen – ajánlom a társaimnak, akik egy bólintással jelzik, egyetértenek velem.
~ Még a végén átveszem a vezető szerepét. Ha így folytatjuk, akkor jobban járunk ha az én ötleteimre alapozunk... ~l

Miután sikerül végeznünk a célponttal, az felkönyököl majd megszólal:
- Én, Koshien Rikushi... engedélyezem... hogy ez a történet egy posztapokaliptikus versenytörténet legyen!
Amint befejezi az utolsó szavait, egy furcsa érzés fog el, mint aki a sötét mélybe zuhan. Hamarosan megváltozik körülöttünk a táj. Kezdetben minden olyan kivehetetlen, de végül megáll a mozgás, majd egy új helyszínen leszünk.
Nem tudom hogy, de egy autóban ülök. Az egész vérvörös, a szélvédőt középen egy fém penge választja ketté. Ha valakit elütök és a penge közelébe kerül, az nem ússza meg egy darabban. Ahogy végignézem a műszerfalat, ahol semmi különöset nem találok, kivéve három gombot. Amint az egyikhez nyúlok, észreveszem a szokatlan ruhát magamon. Úgy néz ki, tetőtől talpig fekete bőr ruha van rajtam, amit több helyen is szegecsek díszítenek.
Egy hatalmas vigyorral az arcomon nyomom meg végül az egyik gombot. Hirtelen furcsa zajt hallok hátulról, majd egy tűzgolyó lő ki előre.
- Azta, egy napalm vető! - mondom ki a számomra eddig ismeretlennek tűnő szavakat. - Nézzük mit csinál ez!
Ekkor egy újabb gombot nyomok meg. Amint felengedem az ujjam, egy éles hangot hallok meg. Ahogy kinézek oldalra, látom, hogy egy nagyjából másfél méter hosszú penge csapódott ki oldalra. Kinézek a másik oldalt is és látom hogy ott is hasonló fegyver van.
- Ez aztán nagyszerű! - mondom vidáman.
Majd megnyomok még egy gombot. Először úgy tűnik, mintha nem történne semmi, azonban pár pillanat múlva az autó átalakul és sokkal sportosabb alakot vesz fel.
- Ez aztán nem semmi! - szólalok meg teljesen lenyűgözve.
Miután kiéltem a kíváncsiságomat, kinézek oldalra és megcsodálom a többiek autóját is. Először Lanáét bámulom meg.
Ő egy meglehetősen világos és színes autót kapott. Sokkal színesebb mint az enyém. Lila színű, középen egy fehér csík fut végig, alul pedig lángok díszítik. Csodálatosan néz ki! Úgy tűnik ezt ő is észrevette, mivel sikongatva nézi az autóját. Valószínűleg nem szívesen szállna ki belőle. Hamarosan elkezdi nyomkodni a műszerfalon a gombokat. Amikor egy párna ugrik elő valahonnan, elkerekednek a szemeim. Először azt hittem, hogy csak a szemem káprázott, azonban hamar rá kell jönnöm, hogy nem. Alig jelenik meg a párna, Lana feje már rajta van és szinte már alszik is.
- Lana, kérlek most ne aludj! - szól a lányra Shiro.
- Bizony, még meg kell tudnunk, hogy kerülhetnénk ki innen. - mondom Lanának, hátha magához tér.
Szerencsére sikerült ébren tartanunk, így hamar el tünteti a párnát és egy újabb gombra kerül a sor. Ekkor felnyílik a motorháztető és rengeteg kard áll ki belőle. Ez teljesen meglep, újra elkerekednek a szemeim. Végül egy újabb gombot nyom meg, amitől az ő autója is hasonlóan sportos megjelenést kap, amitől valószínűleg sokkal gyorsabb lesz, mint volt.
Ezután Shiro felé fordulok, hogy az ő autóját is alaposan szemügyre vegyem. Egy nagyon szép kék színű kocsiban ült, amelynek kerekéből jégszilánkok álltak ki. Két oldalt volt a kipufogó, az elején szintén jégcsapok álltak ki, a tető pedig egy átlátszó jégréteg volt. Meg kell hagyni, elég mutatós az ő kocsija is.
Amint babrálni kezd a műszerfalon, hirtelen az elején lévő jégcsapok egy fúrót alkotnak. A következő gombra a kipufogóból jégdarabok hullanak ki. Ez igen hasznos lehet, ha ki akarja ütni a mögötte lévőt. Majd jön még egy gomb, amitől egy ágyú jelenik meg az autó tetején és egy jégsugarat lő ki, ami képes lefagyasztani az utat. Ez is hasznos eszköz!
- Nah, most vajon mit kell csinálnunk? - kérdezem a többiektől.

Mosolyogva fordítottam hátat a célpontnak, de ez a mosoly hamar lefagyott. Hallottam, hogy megmozdul, mire a többiekkel egyszerre fordultunk meg. ~Ez még él?~
- Én, Koshien Rikushi... engedélyezem... hogy ez a történet egy posztapokaliptikus versenytörténet legyen! – mondta, ahogy nehézkesen felkönyökölt.
~Hogy egy micsoda? kérdeztem magamban, de sok időnk nem volt reagálni.
A világ ismét meglódult, és pár pillanat alatt egy-egy autószerűségben találtuk magunkat. Ettől pedig „némileg” ledöbbenten. De ez is dühbe vágott át, mikor megláttam, hogy már MEGINT át lettem öltöztetve. Esküszöm, csak találjuk meg ezt az alakot és én kibelezem. A ruhán valamiért hangsúlyozottan szerepet kapott a fekete szegecselt bőr.
Nos, ha már itt vagyunk, lássuk, mivel van dolgom… kezdem magamat úgy érezni, mint egy mesekönyvi figura. Ez pedig idegesítő volt. Az előbb legalább kardom volt, de most még az se.
Ahogy megnéztem a járgányom, elállt a lélegzetem. Végre valami jó is történt!
A kocsim elképesztően szépen nézett ki. Világos lila alapszíne volt, fehér csíkkal középen, és ugyanilyen lángok díszítették alul is. Az ablakon elől volt minden sarokban egy-egy sárga kis csillag, amitől amolyan cuki beütés lett. Kivételesen valami jót tett velem, ezért az egyik kínzási tervemet leveszem a listáról. De szigorúan csak az egyiket.
Én voltam az egyetlen, aki meg sem próbált kiszállni. De hát ilyen is kell, hiszen nem mindennap ülhetek egy ilyen szép járműben.
Körbenéztem, de sok értelme nem volt. Odakint hatalmas, végtelennek tűnő pusztaság nyújtózott.
Pár pillanat múlva, mintha csak feltöltöttek volna valamit a fejembe, az összes alkatrész szerepével és használatával tisztában lettem, mint például sebváltó, kormányok, pedálok.
Úgy döntöttem, szemügyre veszem a társaim járműveit is. Yagunál az egész vérvörös volt, a szélvédőt pedig középen egy fém penge választotta ketté. Nem szívesen kerülnék elé, az biztos. Láttam, hogy matat valamit, és olyan volt, mintha megnyomott volna egy gombot a műszerfalon. Eltátottam a számat: egy napalm vetője volt, ami egy hatalmas tűzgolyót lőtt ki.
Jött a következő: ennek hatására két oldalt éles, nagy pengék csapódtak ki. Nem semmi ez se.
A harmadiktól az autója átalakult, és sportos alakot vett fel. Szépen nézett ki.
Én következtem, legalábbis abból jutottam erre a következtetésre, hogy rám nézett.
Nos, nézzük, miből élünk. SE csatlakozó sehol, erről azonnal meg tudtam győződni. Azonban a műszerfalon egy csomó gomb sorakozott. Kis ideig szemeztem velük, aztán találomra lenyomtam az egyiket. Ismét szájtátás következet.
~ Pá… pá… párna! – sikítottam magamban, és abban a pillanatban rávetettem magam. Ha Yamata nem szólal meg, abban a másodpercben elalszom.
- Lana, kérlek, most ne aludj!
~ De… de… ez egy párna, méghozzá extra puha! – nyüszítettem magamban.
- Bizony, még meg kell tudnunk, hogy kerülhetnénk ki innen – kontrázott rá Yagura is.
Hatalmasat sóhajtottam, és minden erőmet összeszedve leemeltem a fejemet a párnáról. Pedig annyira aludhatnékom volt… De tartoztam ennyivel a csapattársaimnak.
Eltüntettem a párnát, és rátértem a következő gombra. Csak nehogy ez is egy vánkos legyen, mert akkor már tényleg nem fogom kibírni.
Szerencsére nem ez történt: a motorháztető felnyílt, és egy több tucat hatalmas kard meredt ki belőle.
- Wáó! – mosolyodtam el. – Ennek még valami hasznát is veszem!
Gondolom ki is lehet lőni őket, de nem akartam elpazarolni a fegyvereket. Ki tudja, hogy újratölthetőek-e vagy sem – bár remélem, hogy azok.
Jött a harmadik és egyben utolsó gomb. Ettől a kocsim sportos alakot vett fel, hasonlót mint Yaguráé – de szerintem szebbet – és volt egy olyan érzésem, hogy ettől nagyon gyors lesz. Majd kipróbálom.
Átpillantottam Yamatára, hogy nála mi a helyzet. Egy szintén gyönyörű, kék színű kocsiban ült, amelynek kerekeiből jégszilánkok álltak ki. Két oldalt volt a kipufogója, és az elején szintén jégcsapok álltak ki, a tető pedig átlátszó jégréteg volt.
Követve példánkat ő is letesztelte a műszerfalat. Az első után az elején lévő jégcsapok fúrót alkottak.
Csak nekem van párnám? Ez, de gáz, úgy nézem, a célpontunk szívatási listáján most én voltam előtérben. Nem is tudom, miért lepődöm meg… De hála a srácoknak, nem vált be a párnás csapda.
A második gombra a kipufogóból jégdarabok hullottak ki, ami valószínűleg nagyon jól fog jönni, ha ki akarunk ütni valakit mögöttünk.
Végül az utolsó, amelytől egy ágyú jelent meg az autó tetején, és egy jégsugarat lőtt ki, ami lefagyasztotta az utat. Nem semmi!
- Nah, most vajon mit kell csinálnunk? – kérdezte meg Yagura, miután mindenki felmutatta, mire használhatóak a járgányaink…

Hátat fordítottunk a célpontunknak, szinte mindhárman még nevettünk a harcon, de a jókedv hamar eltűnt, mert a fickó még élt.
- Én, Koshien Rikushi... engedélyezem... hogy ez a történet egy posztapokaliptikus versenytörténet legyen!
- Hogy egy micsoda? - lepődött meg Lana.
A világ ismét megváltozott egy pillanat alatt és mindannyian egy autóban találtuk magunkat, sőt a ruha is új lett, ami nekem nagyon bejött, elvégre szeretem a bőr cuccokat. Megpróbáltam kiszállni, de mivel nem ment, így szétnéztem a járműben és hirtelen minden, olyan ismerős lett, mintha mindig is tudtam volna. A kocsi vagány volt, a színe kék volt, a kerekekből jégszilánkok álltak ki, a tetőt pedig egy átlátszó jégréteg pótolta, a kipufogók oldalt pöfékeltek, elől pedig jégcsapok álltak ki.
Yagura kocsiját bámultam először, ami nagyon vagány kocsi volt, kicsit irigyeltem is.
Az egész kocsi vérvörös volt, a szélvédőt szét választotta egy penge. Valamit észrevett, mert mozgolódott a kocsiban, majd megnyomott valamit és egy nagy bumm. Egy nagy napalmvető lőtt egy hatalmas tűzgolyót, ez volt a hatalmas robbanás.
- Azta, egy napalm vető!
A második gomb hatására oldalt pengék jelentek meg, meg mondom őszintén, hogy nem szívesen kerülnék a közelébe.
- Ez aztán nagyszerű! - mondta vidáman.
A harmadik átalakította a kocsiját, ami sportosabb volt és biztosan rendkívül gyors is.
- Ez aztán nem semmi! - nyűgözte le a kocsija Yagurat.
Következett Lanami kocsija.
A kocsi színe szerintem pont hozzá illett, világos lila alap és egy fehér csík középen és lángokkal az alján, sőt még az ablakját csillagok díszítették. Ő is észre vette a gombokat és elkezdte kipróbálni.
Az első gomb hatására egy párna ugrott elő, amire azonnal rá is vetette magát.
- Pá… pá… párna!
- Lana, kérlek most ne aludj! - figyelmeztettem, mielőtt elalszik.
- De… de… ez egy párna, méghozzá extra puha!
- Bizony, még meg kell tudnunk, hogy kerülhetnénk ki innen. - győzködte Lanát Yagura is.
Sikerült neki, mert Lana megnyomta a következő gombot, a motorháztető felnyílt és kardok meredtek ki.
- Wáó! Ennek még valami hasznát is veszem! - mosolyodott el.
A harmadik gomb hatására a kocsi sportosabb alakot vett fel, hasonlóan, mint Yaguránál.
Mivel már csak az én kocsim volt hátra, így én is elkezdtem kipróbálnia gombokat.
Az első gomb hatására a jégcsapok a kocsi elején egy fúrót alkottak, ami akár az előttem lévő kocsit is ledarálhatja vagy akadályokat törhet át.
A második gombra jégdarabok hullottak a kipufogókból, ami szintén alkalmas a mögöttem lévő lassítására.
A harmadik gomb pedig egy jégágyút emelt ki a tetőből, ami az utat fagyaszthatja vagy bármi mást.
A három gomb megvizsgálás után rájöttem valamire: nekem jégmániám van.
- Nah, most vajon mit kell csinálnunk? - kérdezte Yagura, miután rájöttünk, mit tudnak a kocsijaink.