Den Starkiller

Egy szülinap.... vagy mi

A sápadt, korai napsugarak álmosan kúsznak be szobámba, egyre inkább visszaszorítva a meghitt félhomályt. Az ablakon túlról vöröses fények ásítoznak, ám fátylukba egy apró alak férkőzik be. Kontúrjai a párkányomon sötétlenek, mígnem a külső zárat kinyitva, beröppen szobámba…
Bár jól tudom, kihez van szerencsém, egy kurta pillantásnál nem méltatom többre a narancsszínű kandúrt. ~ Hogy mit akar ez ilyenkor…
- Hé, Den! – Száll le az ágyam végén. – Tudod milyen nap van ma?
- Ha jól rémlik kedd. - Vetem oda lustán.
- Nem úgy értettem, te tudathasadásos! – Élénkül fel egyre inkább. – Ma van Tabu szülinapja!
- Hát ez csodás… - Fűzöm hozzá egy apró hatásszünetet követően.
Hamarosan két lábra kecmergem magam, majd Tangót a nyakánál összecsípve a közeli folyosóra ejtem, s lendületből bevágom mögötte az ajtót.
Ásítozva próbálom visszanyerni nyugalmam, ám különös szél kap bele a hajamba, s bírja szabálytalan mocorgásra csekély berendezésem. Kisvártatva égkék fénynyalábok rendeznek múlandó táncestet falaim közt, majd eggyé fonódva, egy szőke hajú férfi alakját hívják életre.
- Miért nyitottad meg a kapudat? – Dobom vissza magam ágyam kényelmébe.
- Miért ne? - Kérdez vissza könnyelműen Perseus.
- Én kérdeztem előbb…
- Ebben lehet valami. – Ül le mellém. – Csak tudod, hallottam az előbbi kis közjátékot…
- Te miért kémkedsz utánam? Nincs jobb dolgod? Csajozni, vagy ne adjisten gyakorolni… - Mondom, megjátszott csodálkozással.
- Tudod, neki, velem ellentétben több mágussal is szerződése van, így elég elfoglalt mostanság. És különben is, miért baj az, ha a szabadidőmben figyelemmel követem a túloldalról az én szeretett főnököm mindennapjait? – Tárja ki vigyorogva karjait.
Kisebb csend ülepedik a szobára, s mivel csillagszellemem jól látja, hogy nem áll szándékomban megszólalni, tovább folytatja monológját.
- Ő az a lány, akivel a múltkor harcoltam, nem? Nincsenek túl kellemes emlékeim róla… de tudod, az a macska nem ok nélkül jött ide. Ez egy különleges nap a gazdája számára, és fel akarja vidítani. - Áll újfent két lábra. – Hisz te is pontosan tudod, milyen gyűlöletes barát a magány, nem igaz? Nélkülünk már rég kiveszett volna belőled is valamennyi érzelem… ezt gondold át. Viszont én megyek, fél óra múlva találkám van. Bye-bye. - Int búcsút, mielőtt alakja szertefoszlana.
Szívből jövő szavaival egy valamit sikerül elérnie… bosszúsan megfordulok az ágyamon. ~ Ceh… idióta bolhazsák… és idióta csillagszellem. Sejtelmem sincs, miért fárasztanak. Neki is megmondtam, hogy ezen a hajón ne számítson másokra… semmilyen téren se. Tangót sem értem… miért én… tele van talpnyalókkal ez a hely, akik örömmel babazsúroznának, egy-két jó pontért… hogy azt a cukormázas Lizy-t ne is említsük. De mégis, mindezek után, ha én nem megyek… ki fog? Franc belétek… mindnnyájótokba! – Lököm el magam idegesen nyughelyemtől.
Felemás érzelmekkel trappolok végig a folyosókon, mígnem elérem a kívánt ajtót. Hosszú, szabályos ütemet kopogtatok le rajta, majd zavart várakozásba kezdek. ~ Fogalmam sincs, mit fogok mondani… de még azt se tudom, miért jöttem ide egyáltalán…
Tompa fény vetül a faajtóra. Zavartan toporzékolva várom, hogy felcsendüljön nyikorgó hangja, mely azt jelzi, valaki kitolja zsanérján…
Ám ez nem következik be… helyette éles reccsenés csapja meg a fülem, s tekintetemben Tabu ökle körvonalazódik.
- Pusztulj! – Teszi hozzá csukott szemmel.
Megpróbálok kitérni a támadás vonalából, de a lány hirtelen megtorpan… nyögdécselve próbál felkecmeregni, miután hasra esik.
- Ceh. - Adok hangot véleményemnek… mit keresek én itt egyáltalán?
Kissé ötlettelenül hajolok Tabu felé, aki közel sincs megelégedve helyzetével… morcosan, haragtól tépázva ugrik két lábra, majd visszavonul ajtófélfája takarásába.
– Ez… nem történt meg. – Kezd bele hadarva. – Inkább mesélj… miért is vagy itt? – Teszi fel a számomra sem egyértelmű kérdést…
- Nos… - Nézek félre. – Azt hiszem… nem fontos! – Fordulok meg hirtelen. – Felejtsd el, jó? További szép napot… - Azzal, hátrafelé intve egyet távozom is.
Szapora léptekkel próbálok keresztülvágni a folyosón, ám nem jutok messzire. Egy narancsos villanás szökik be víziómba, majd kellemetlen nyomás hasít keresztül arcomon… Tango két lábbal fejberúgott.
- Mit művelsz? – Kiáltok rá, a falnak támaszkodva.
- Te mit művelsz?! Ezért jöttél ide? – Kezd heves toporzékolásba. – Mikor megláttalak az ajtóban, fellángolt bennem a remény apró szikrája… egy múlandó pillanatra, mintha… már kezdtem azt gondolni, „igen, ő tanított engem”. - Adja elő színdarabját fojtott hangon… meg kell hagyni, egész jó színész.
- Jó-jó… - Sóhajtok fel, önmegadásom zálogaként.
Mintha csak éretlen citromot ízleltem volna, oly savanyúan lépdelek vissza az ajtóhoz, ahonnan a lány mindvégig értetlenül figyelte a kis jelenetet.
- Nos, hát… - Próbálnám kinyögni azt a két szót, ám jóval nehezebb, mint gondoltam, de sose volt részem hasonlóban… rettentően zavartnak érzem magam… - Akarom mondani… hogy vagy ma? – Kérdezek rá vigyorogva, mire Tango jól halhatóan mancsába temeti arcát.
– Úgy vagyok ma, hogy jó lenne, ha sürgősen elmondanád, mit akarsz… ma, pont ma, nincs ehhez kedvem. – Vetülnek rám gondterhelt szemei. – Gyere be. Gyere csak be.
Kissé bizonytalanul, ámde eleget teszek kérésének. A szürke falak sivárságán keresem válaszom, mindhiába… a szavak nem jönnek a számra. Tabu eközben egyre inkább elveszíti türelmét, s különböző jelekkel próbál haladásra sarkalni…
– Hallod… ma olyan nap van, amit nem szeretnék várakozással tölteni… – Szólal meg végül.
- Nos… - Bököm ki, ám valamiért súlyosabbnak érzem a levegővételt, mintha csak a mellkasomon taposnának. – Tudod… Tango azt mondta, hogy ma… izé… - Kezdek bele, mire a lány sokat sejtő pillantásokat szór ez érintettre… a bajba esett kandúr pedig csak vigyorogva állja a tüzes szemek ostromát, mintha élvezné is… - Szóval… csak annyit akartam, hogy… Boldog Szülinapot… meg ilyesmi… - Nyögdécselem, a padlót bámulva.
Tabu viselkedését figyelmen kívül hagyva, továbbra is félrenézve várom a csend elültét, mely azonban nem következik be… talán, nem értékeli ezt az egészet, hiszen még ajándékot sem szereztem neki.
- Talán jobb lesz, ha én most… - Indulnék vissza a folyosóra, ám ekkor egy kérdés fékezi meg haladásom.
- Kérhetnék tőled… valamit?
- Mi volna az… ?
– Nos, régóta érlelem magamban a dolgokat… – Elmélkedik, mellyel kezd felcsigázni. – Nem tudom, mennyire számít az, ha én kérek tőled valamit… – Teszi fel, egyértelműen tőlem várva a folytatást.
– Nos, szülinapod van, vagy mi… kérj meg, amire szeretnél… – Nyögöm ki, próbálva nem ránézni.
– Hát akkor… kaphatok egy csókot? – Zeng füleimben ártatlannak, s természetesnek ható kérdése.
Pár pillanatig próbálom fedezni meglepettségem, ám nem megy… a felvetése teljesen kizökkent… érzem, ahogy szívem heves ostromba fog mellkasom fala ellen. ~ Hogy micsoda?! Ez biztos nem igaz. Valami itt nincs rendjén.
– Mi…? – Fordulok felé hirtelen. – Tessék?
– Jól hallottad… azt hiszem. Szeretném, ha megcsókolnál. – Ismétli meg újból. ~ De mégis miért? A barátjának tart, de sosem viselkedett úgy, mint aki igazán kedvel. Még csak olyan mosolyt se kaptam tőle, melyet ne a bűntudat, vagy vérszomj fűtött volna.
Testem mindeközben szinte magától mozog, mígnem hátam, s karjaim a közeli fal, sima, ámde rideg tapintása járja át… nem tudok tovább araszolni.
– De… miért? – Érzem, ahogy hangom megremeg, s forróság lesz úrrá arcomon… nem értem a viselkedését… ez szinte megrémít, mégis megbabonáz.
– Tudod, vonzódom hozzád, és…- Hangja elhal, de hamarosan folytatja. – Persze, ha te nem így vagy ezzel, megértem… – Újabb felvetés, melynek befejezése rám hárul…
– Nos… ha te ezt szeretnéd… hát jó… – Halk vagyok, ám tudom, hogy ezt jóval messzebbről is meghallaná… mindenesetre, szemeimet is lehunyom.
– Hát, ami azt illeti… – Forró lehelete már a bőröm is eléri. – Én… vicceltem! – Szavai tüzes karmokként marnak belém.
Egyszerre meglepően fájdalmas, s lehangoló a kijelentése… nem marad más bennem, csak üresség. ~ Ennyire akartam volna ezt? Ugyan már, csak bemeséltem magamnak… ceh!
– Mi…? – Engedek utat látásomnak. – Mármint, hogy… te… De… hisz… – Hebegésem előkészíti dühkitörésemet, melyhez úgy tűnik, időre van szükségem. – Azt hiszed én komolyan vettem?! Ceh! Hisz én is csak vicceltem! Ne is szólj hozzám! Te dőltél be nekem, te idióta! Hagyjál! Megyek is inkább… – Hadarom jól halhatóan, majd megpróbálok kibújni a lány karjaiból… kevés sikerrel… ~ Gyűlölöm, hogy fizikailag erősebb nálam.
– Ugyan már! – Arcának bőre enyémhez simul, ezzel végképp ellehetetlenítve menekülésem. – Na mi az, csak nem meg akartál csókolni? – Kérdését én is feltehetném magamnak.
Alig értem saját viselkedésem… Reszketek, mintha csak egy fagyos viharral viaskodnék, ám arcom mégis úgy perzsel, mint mágiám lángjai. ~ De hiszen még csak nem is kedvelem őt… vagyis, nem tudom… de ez akkor se volt jó vicc…
– Nem… – Fordítom el újfent tekintetem.
– Valld be, valld csak be! – Szemeink ismét egy vonalba kerülnek, hála tenyerei munkájának. ~ Még mit nem…
– Hagyjál… – Hallatom egyre bizonytalanabb válaszom.
– Minden egyszerűbb lenne, ha bevallanád… A végén még tényleg kapnál egy csókot… – Kacagja… biztos jót szórakozik rajtam…
– Nem kell…
– Ha nem, hát nem. – Ezúttal ő fordul el. – Pedig csak ezt kértem volna születésnapomra… ~ Döntsd már el, mit akarsz.
– Mintha nem azt mondtad volna, hogy vicceltél… – Öltöm szavakba gondolataimat.
– Csak vicc volt, hogy vicceltem. Valójában félek… magamtól megtenni… – Puffan le ágyára.
Érthetetlenül ostoba egy helyzet ez, kár volt idejönnöm…
– Mert hülye vagy… – Szemelem ki magamnak a mennyezetet.
– Miért, te megtennéd?
– Talán…
– Mi tart vissza?
– Hogy hülye vagy…
– Na és aztán… Meg… miért is vagyok hülye?
– Mert össze-vissza beszélsz… így csak összezavarsz másokat.
– Hát az eléggé gyakran megesik… de akkor hagyjuk… Akkor mit kezdesz magaddal…? Nem hiszem, hogy ilyen állapotban kimennél a folyosóra.
Azt én sem hinném… ám legyen… ~ Őszintén szólva, megjött a kedvem ehhez az egészhez… és, bár nem ez az erősségem, ideje cselekednem…
– Mind tudjuk, hogy hülye vagy… – Szavaimat Tango „Nagyooooooooon hüülyeeeeeee!” felkiáltása nyomatékosítja a távolból. – De… ezt kérted, szóval… – Azzal leülök mellé, s gyengéden átkarolom vállait. – Jó… de segíts kicsit…
– Na, és… hogyan tudnék segíteni ebben? – Hajol közelebb.
- Nos… csináld a nagyját… - Szemeimet lehunyva, lassan magamhoz húzom a lányt, miközben sálam derekára fonja magát, s hasonlóképp tesz… a kis kéjenc, úgy látszik, rég vertem már meg…
Látásom időlegesen feladva, csakis más érzékeimre hagyatkozhatok. Tabu lehelete egyre forróbbá válik, bőre is hozzásimul sajátomhoz… hamarosan valami puha érinti meg ajkaimat… az ő ajkai. Még sose vert így a szívem… végtére is, egy léghajón, ahonnan csak életeket elvenni küldenek utamra, nem sok esélyem nyílt hasonlóra.
Kisvártatva nyelvét is a számban érzem… sajátom megmozdításával próbálom viszonozni a lány tettét. ~ Fura… azt hittem, lesz valamiféle vasszerű utóíze, vagy ilyesmi.
Miután végzünk, kissé eltávolodik tőlem, s meglepődve néz végig rajta.
– Na… mi az… lefagytál? – Kérdez rá halkan, tekintetét a mennyezetnek ajánlva.
Azzal mit sem törődik, hogy ily módon felfedi előttem a nyaka teljes egészét… valamiért, ellenállhatatlan kényszer tör rám, hogy…
– Felkínálod a nyakad, te hülye. – Motyogom, feltárva neki „hibáját”.
– Zavar? – Mintha csak ő is akarná… lehet direkt csinálja…
– Nem mondanám… de ne hibáztass, ha ezt teszem… – Azzal, közelebb hajolok a csábító testrészhez, s mivel Tabu nem adja ellenérzéseit tudtomra, hasonló csókokkal kínálom meg, mint amelyet nemrég ajkaimon tapasztaltam.
– Először még a csókhoz sem volt nagyon kedved, most meg…? – Hitetlenkedik, miközben lenéz rám.
– Téged idézve… zavar? – Vágok vissza, egyre magabiztosabban.
– Ceh… Egy szavam sem erről szólt… csupán csodálkozok. – Süllyed kicsit lejjebb, keresztezve íriszeink vonalát.
– De azért te is csinálhatnál valamit… – Hívom fel rá figyelmét.
– Pont te beszélsz! – Vágja rá, mintha csak megsértődne… – Ennyire bejön a dolog, vagy mi?
– Talán…
– Hát jó.
Nem bízza sokáig gondolataim világára, hogy mégis mire készül… arcát ezúttal ő nyomja az én nyakamhoz, melyen hamarosan nyelvét is megérezhetem. Szinte beleremegek… eleinte egyszerűen csak bizsergetően jó… azután már szinte fájdalmas… nem is, inkább fájdalmasan élvezetes!
– Ne élvezkedj, te szégyentelen! –Észlelek fel, mikor a lánynak feltűnik arckifejezésem. – Az ártatlan testem…
Egy tompa puffanás, s kellemetlen nyomás jelzi, miszerint a földön landolok… ~ Ez meg mire volt jó? Hiszen ő torzította el a nyakam.
– Te tényleg képtelen vagy eldönteni, mit akarsz… – Adom tudtára, mint akit elárultak… várjuk csak… hiszen pont ez történt!
– S újra, pont te beszélsz. – Sóhajtozik, pedig neki aztán vajmi kevés oka ere… – Sajnálom. Visszajössz?
– Ha szeretnéd… – Térek vissza mellé. ~ Na nem mintha ennyivel megbocsájtanék… de rossz lenne itt abbahagyni.
– Na, bocsi. – Piszkálja meg oldalam. – Amúgy, nem is tudtam, hogy neked van ilyen oldalad is… –Teszi hozzá, kissé bátortalanul.~ Ez csak annyit tesz, hogy jó munkát végzek az érzelmeim állandó leplezésével. Uheheheee…
– Talán még én sem… de ez most miért számít? – Terelem el gyorsan a témát.
– Azért, mert most vagy ilyen. - Mosolyodik el újfent. – De, ha erről nem beszélnél, akkor hagyjuk… és… öhm… hogyan tovább…? – Tárja elém ismét a nyakát, ám ezúttal már más elképzelés fogan meg bennem.
– Nos… ha nem bánod… – A lassú nyakcsókom ezúttal csak a kezdet… derekát átkarolva, finoman az ágyhoz simítom testét, s hagyom, had sodorjon magával a lendület. – Csapdába estél… azt hiszem… – Zárom közre arcát karjaimmal.
– Ebben az esetben egyáltalán nem. – Pislog hol rám, hol a plafonra…
Ahogy fekszik előttem, vörös szemeiben gyámoltalan lángjaival, s erőtlennek tetsző testével… nem is tudom. olyan ártatlan… szokatlan, ám nagyon imponáló.
- És mi lesz, ha nem engedlek ki innen...? – Vetem fel, kíváncsian várva reakcióját.
- Hát... kiszökni nem fogok, szóval.. kénytelen leszek tűrni. – Érkezik a válasz, mely nem kis melegséggel áraszt el.
- Hát, ritkán látni ilyen védtelennek. – Nyögöm ki véleményem.
- Hát, ritkán látni ilyen kéjencnek.
További szavak helyett, inkább engedek vágyaimnak. Kezeimet Tabu hátán összefűzve, magamhoz húzom a testét, majd hosszan megcsókolom. Mindezek után, ismét a nyakát környékezem meg. Ezúttal már nem csak puszilgatom, nyelvemmel oly módon játszok vele, mintha csak vadul megcsókolnám… újra, s újra, mígnem a lány hevesen zihálásban tör ki.
Ekkor, arckifejezésétől megbabonázva magamhoz ölelem, majd ülőhelyzetbe visszahúzva őt, összekulcsolom ajkainkat… A csók után, Tabu arca ezúttal vállamon köt ki, miként hangos szuszogásba kezd… ~ Nem tudom miért, de olyan aranyos ilyenkor.
Levegőért vívott harcának beszűnésével, helyet cserélek társammal, s ismét visszadőlök az ágyra… de ezúttal én vagyok a lepedőnek háttal.
- Most én estem csapdába… - Vigyorgom sokat sejtetően. ~ Na igen… ne tétovázz… tudom, hogy ott szunnyad benned… tégy velem, amit akarsz, te vadállat!
– Csak meg ne bánd. – Húzza közelebb arcát, sajátomhoz. ~ Ugyan… én aztán nem fogom…
Az elkövetkező pillanatok különös érzelmeken sodornak át… ismeretlenből ismerősbe átcsapó, ám könnyen megszerethető érzelmeken. Fülem, s nyakam is bizsergető forróság, izgalmas kéjvágy hajtja uralma alá, miként a lány, nyelvével azokat kényezteti.
Szuszogásom megtölti a félhomálytól elszürkülő szobát, s hamarosan ismét bőrömön tudhatom Tabu egész testének érintését.
– De… amúgy… hogy-hogy így belelendültél…? – Kérdez rá halkan, rajtam feküdve… pedig, eddig alig tettem bármit is tudtommal.
– Mire gondolsz?
– Eleinte úgy tűnt, ehhez semmi kedved, csak muszájból csinálod. Most, mintha élveznéd. Vagy nem így lenne?
– Nos… eleinte csak nem értettelek. De nincs róla szó, hogy ne volna kedvem ehhez… – Adom tudtára nyilvánvaló véleményem, hisz kezdeti bizonytalansága tényleg összezavaró volt, ám végig fohászkodtam belül, hogy hasonló legyen a végkifejlet.
– Na és… érzel valamit irántam? – Kicsit szokatlan tőle az az egyenes őszinteség, de a legkevesebb amit tehetek, hogy én is felhagyok a kerteléssel… emberi bőrbe bújt démon vagyok, akit a szeretet csak elgyengít… megbéklyóz, s bilincsbe zár. Ám, ez most mégis más…
– Nem tudom, mit kellene éreznem… sose voltam még szerelmes, vagy hasonló… de azt biztosan tudom, hogy most nagyon jól érzem magam… még sose vert így a szívem…- Bújok ki rövid időre pillantásának súlya alól. – És veled mi a helyzet…? – Próbálom terelni a beszélgetés fonalát… na meg, igazából, érdekel is.
– Nem viccnek szántam ám, hogy vonzódom hozzád. – Szavai ismét melegséggel töltenek el… a legtöbben undorodnak, vagy félnek tőlem.
– Ez különös… nem értek hozzá, de sose mutattad ki, hogy így volna… bár, pont én beszélek…
– Majd azért szólj, ha biztosat tudsz mondani… – Ujjaival úgy markol pólómra, mintha csak megszűnne alattunk a hajótest, s ez tartaná a szeszélyes égbolton. – Nem jó kételyekben élni.
– Nos, annyit biztosan tudok, hogy én is vonzódom hozzád… nem tudom, miért, és mikor, de fontos lettél a számomra… – Árulom el neki, amit sose akartam igazán…
– Kíváncsi vagyok, lesz-e ebből netán több is… – Csókol meg újfent. ~ Milyen szívesen mondanám, hogy „Ha rajtam múlik, lesz.”, vagy „Még szép, hisz szeretlek!”… de nem tudom, milyen következményekkel járna… hogyan kell egyáltalán szeretni? Vigyáznom kell rá… de, meddig engedhetném, hogy más férfiak közeledjenek hozzá? Mi az a pont, amikor le kéne vagdosnom egyenként a végtagjaikat, néznem ahogy elvéreznek, majd a megbánástól, s könnyektől fénylő szemeiket kiégetni a… elkalandoztam.
- És amúgy, sikerült kissé feldobnom a szülinapod...? – Vetem fel, ami eszembe jut.
- Hát, ennél jóval eseménymentesebbre számítottam... – Mondja alig halhatóan. - Szóval, mondhatjuk így is. – Nem túl meggyőző, ám ennél rosszabb választ is kaphattam volna…
- Értem... – Jegyzem meg, s gyengéden felhúzom ingjét, majd hasonló módon simogatni kezdem fedetlenné lett derekát.
Gondolataim végeláthatatlan viaskodása közben szemeim egyre sűrűbb pihenőire leszek figyelmes… valamiért fáradok. Olyan kellemes így, ahogy Tabu rajtam fekszik, meleg, s megnyugtató módon hat egész, bizonytalanságban sóvárgó tudatomra.
Nem telik sok időbe, hogy magával ragadjon az álmok hívása.

Mikor felébredek, a kellemes közérzet cseppet sem enyhült testemen… sőt… ~ Olyan jó így aludni. Magával ragad ez az egész… nagyon könnyen meg tudnám szokni, sűrűbben kellene csinálnunk. De várjunk csak, minek nekünk egyáltalán külön szoba? Sokkal jobb lenne, ha…
- Jó reggelt, kicsit elszállt az idő... - Zökkent ki a lány hangja.
- Már reggel van? – Vágom rá, mintha csak kényszerből jönne… miért nem megy, hogy „Neked is.”? Pedig… legalább vele, kedves szeretnék lenni.
- Pontosan te észhuszár, azért nem látsz semmit... – Válaszára akaratlanul is körbejáratom tekintetem, s megállapítom, miszerint igaza van.
- Tudod, léteznek függönyök, meg hasonlóak... – Zavaromban próbálom menteni a szétesett darabkákat.
- Hagyjuk… Legalább jól aludtál?
- Nos, mondhatni... könnyebb vagy, mint hittem, nem nyomtál annyira.... – Most még ez is, szurkálódj csak, jóval könnyebb, mint törődőnek lenni… nem megy ez nekem.
- Ez megnyugtató. – Meglepetésemre, még mosolyog is a piszkálódásomon… neki sikerül.- Na és most... mi legyen?
- Mihez volna kedved...? – Próbálom előzékenységgel eregetni szárnyaimat, miközben ujjaim áttérnek combjának belső részére, hisz így legalább a karom se zsibbad el.
Tabu szemeiben meglepetés csillan, majd egy kisebb hallgatás után, újfent szavakat formál ajkaival.
- Ugye tudod, hogy ezzel mit idézel elő...?
- Mivel is...? – Érdeklődöm.
- Azzal, hogy a combom belső részén simogatsz... – Hangja egyre magasabban cseng, ahogy folytatom kényeztetését… ám én még mindig a homályban tapogatózom.
- Öööhm... jó érzés... gondolom....
- Mondhatjuk így is... de.. konkrétabban... izé...?
- Akkor ne csináljam...? - Bár nem hinném, hogy ezt szeretné, de ezzel talán többet is megtudhatok.
- Csak akkor csináld, ha viseled a következményeit... – Így már sejtem, bár eléggé tapasztalatlan vagyok ilyen téren… a gyilkos lét hátulütői.
- Hát... ha szeretnéd, vállalhatom őket... – Nyögöm ki végül.
- Akkor ideje lesz... – Enged utat, elfojtott hangján… gyerünk Den, menni fog…
A kezeim szinte maguktól mozognak… eleinte olyan könnyen megy. Bár apró a Tabu combjain feszülő miniszoknya, képtelen volnék megállni a lehúzását… hamarosan már a deszkás padlón landol a falatnyi ruhadarab… a lány bőre pedig teljesen szabaddá válik.
Feszes, mégis selymes érintésű domborulatai egyszerűen hívogatnak… ujjaim egyre csak mozognak, markolnak, simogatnak… már szinte észre sem veszem, mit csinálok… ám hirtelen…
Nedves érzés fut végig rajtam… a kézfejem felől. ~ Ezek szerint… várjunk csak… ilyen messzire jutottam? De… mi van, ha elszúrom?! Alig tudok bármit is… kéne egy biosz könyv, vagy Perseus, hogy elmagyarázza!
Ijedt tekintetem, s karom hirtelen elrántása a lány figyelmét sem kerüli el, azonnal rám mered.
- Mi a gond?
- Nos… semmi… vagyis… - Tekintetem egyre kétségbeesettebbé válik… már így is-úgyis elrontok mindent. – Sajnálom… de ezt… el kell halasztanunk… ! – Azzal, szinte viharként csapódok ki a szobából, mindent magam mögött hagyva.
Persze, ez volt az egyik legrosszabb választás, de legközelebb már felkészült leszek… remélem, lesz olyan.

Vége

A sárkányölő, a csillagmágus... és a csillaggyilkos

Az idegeimen táncol ez a muzsika… nem is… annak nem nevezhetném. A kárhozat elátkozott szimfóniája talán ebből a kottából ered. A kétségbeesés húrjai gyászosan csengenek, hiába kívánna pengetőjük vidám dallamokat komponálni… legalábbis én így látom.
Ezen a sötét, halvány lámpafénytől sekélyes fogadóban csakis a rossz érzelmek képesek eluralkodni rajtam. Gyűlölöm a szánalmas koldusokat, kik ismét lábtörlőnek ajánlják büszkeségük egy falat életért. Gyűlölöm a szajhákat, kik vastag sminkjükkel, s festett körmeikkel marnak elvesztegetett fiatalságuk után. S gyűlölöm a kerek arcú, nyájasságot színlelő fogadóst, ki titkon bármit megtenne csak hogy tovább hallhassa a garasok csörgését.
Miért is vagyok én itt?! Egy névtelen kisváros, névtelen fogadójában… már magam sem tudom. A munka, ami miatt idejöttem tárgytalanná vált, hisz kioltottam a megbízó életét. Mindig is gyűlöltem, ha valaki alsóbbrendűnek kezel, csak mert fizetni fog. Én nem holmi legális céh kifutófiúja vagyok, akire bárki ráléphet. Fiore legerősebb céhének vagyok a tagja, ezt ideje fejébe vésnie az összes pénztől szennyes nagyúrnak.
Persze, Hades mester nem fog örülni ennek a végkifejletnek… épp ezért is üldögélek itt, a névtelenek világában. ~ Régebben nem érdekelt volna, mit tesz velem mindezért. Megöl? Na és? Amúgy sem volt okom élni. Száműz a céhből? Istenem, hol találok egy másik sötét céhet, ahol szükség van egy erős mágusra? De mostanra, van okom élni… és ez az ok a céhben van. Hogyan fogadtassam el a kudarcot?
- Megmondtam, hogy hagyd békén. – Egy ordítás zengi be az egész helyet, s vele együtt nyugtalan elmémet.
Majdnem féltucatnyi, jól megtermett, marcona alak fog gyűrűbe egy apró lányt, valamint kísérőjét. A lányka smaragdos szemeiben mégse pusztít a félelem, ahogy az őt védelmező, szálkás, sötéthajú fiút figyeli.
A jelenség természetesen nem csak nekem tűnik fel. A lezüllött bordély valamennyi tekintete megtelik harcra éhes kapzsisággal, s a felfordulás felé szegeződik. Még a pultos is abba hagyja poharai rutinszerű törölgetését.
- Ugyan már, csak eljátszanánk vele. Ritkaság errefelé az ilyen finom husika. – Kacag fel a zsíros szájú férfi. – Te is jól járnál töki. Betörjük neked a kiscsajt, hidd el, sokkal… kellemesebb dolgokra fog vágyni a bajba keveredés helyett. – Vaskos ajkai félreérthetetlen vigyorra húzódnak. ~ Mit lépsz, töki?
Bevallom, kissé kezdem is élvezni az italomhoz járó előadást… jobb, mintha a sötét jövőképeim ostroma kötné le figyelmem.
- Most már nincs visszaút. Sose felejted el ezt a napot, disznó. – A srác hangja hűvössé válik, akárcsak az észak fenyveseinek érintése. – Crytal Dragon’s Hard Fist! – Na ez… érdekes.
Karját úgy növik be a jázminszínű kristályok, mint Tabuét szokták a könyörtelen vaspikkelyek… ez a mágia…
A harc további végkimenetele nem kérdéses. A lovag képében tündöklő sárkányfajzat mozdulatai gyorsak, és erősek. A nagyszájú alak, barátaival együtt már pusztán a törött berendezések látképét gazdagítják eszméletlen testeikkel. Üvegszilánkok, szétzúzott asztalosmunkák, és elismerő ordibálások… ezek jellemzik mostanra a fogadót. Ugyanakkor, gyűlölöm, ha más van a középpontban.
- Hé… korcs! – Székemet fenyegető lassúsággal tolom vissza helyére, majd a győztes fél elé állok, hasonló mozgásképpel.
A srác körülbelül velem egy magas, így semmi sem szabhat gátat a közvetlen szemkontaktusnak. Kékes szemeit fojtogató démonként perzseli vérvörös íriszem.
- Segíthetek…?
- Talán… - Várom, had szője tovább ő a beszélgetés fonalát.
- És mégis… miben? – Szavai eleinte bizonytalanok, ám egyre inkább úrrá lesz rajtuk a fenyegetés érzete.
- Mutasd meg… - Rajzolódik ki alantas vigyorom.
- Micsodát…?
- Az erődet, te korcs! – Kiáltásom egy teljes erejű ütéssel pecsételem meg.
Újdonsült ellenfelem olyan hirtelen érte az arcára kapott támadás, hogy egészen a legközelebbi falig csúszik, melyen aztán megfékezi lendületét.
- Mutasd meg nekem… hadd éljem át újra azt, amit vele! Mire vagy képes, te kis nyomorék?! – Eszelős hanglejtésem csak tovább fokozza hangulatom… ez kell nekem.
- Te rohadék! – Törli le orráról forró vérét. – Eggyel több, vagy kevesebb, mit számít már! Megvédem őt, kerüljön bármibe! Crystal Dragon’s Hard Fist!
- Jetblack Fire Magic!
Míg jobb tenyerem körül lángra gyújtom az oxigént, bal társát zsebembe csúsztatva várom a dühtől fűtött rohamot.
A fiú ütései gyorsan záporoznak, ám mégse érzem bennük a kellő lendületet. Öklei felváltva csattannak mágikus tüzembe, de nekem szükségtelen a másik kezemhez folyamodnom… lassan hátralépdelve, testem folyamatosan mozgatva, könnyűszerrel megóvom magam a csapásoktól.
- Ez minden? – Unott kérdésem gyors tettek követik… hirtelen lehajolva, kisöpröm a srác lábait, majd mielőtt földet érhetne, gyomrába mélyítem talpam, így a padlózatba ágyazva őt. – Miért vagy ilyen gyenge? Hol marad az az izgalom, amit ő szokott nyújtani, ha összecsapunk?
Ujjaimmal közrefogom a srác arcát, hogy még inkább a deszkákba préselhessem azt.
- Legyen hát… talán ez ad majd egy kis erőt a számodra. – Azzal, elengedem őt a szorításomból, s a védence felé fordulok.
Ám különös mód, a lány szemében nem akar kigyúlni a félelem parazsa. A minden eddigit felülmúló veszély tűzvészként közelít felé, de ő magasztos sziklaként állja az ostromát. Nem adja jelét annak, hogy menekülni kívánna, vagy bármiféle módon meghátrálna… milyen naiv.
- Hagyd őt békén! – Érkezik a kétségbeesett kiáltás a hátam mögül.
Kíváncsian megfordulva, egy széles mosoly kíséretében veszem tudomásul, miszerint a gyíkok réme két lábra küzdte magát.
A Starsplintet látványosan ellenfelemre szegezem, míg ő hevesen zihálva felveszi alaphelyzetét.
- Crystal Dragon’s Sword! – Mágiája ezúttal a karját formálja egy durva felületű, tompán fénylő kristálypengévé.
- Támadj! – Több se kell, a fiú menten elrugaszkodik az irányomba.
Varázserőtől átitatott fegyverem, s átalakult jobbja hevesen csengő ritmust komponál az árbúsan figyelő szempárok szórakoztatására. Talpaink mozgása, az apró lépések, a szikrák fényjátéka… mindez befolyásolja összecsapásunk. Ám ez még mindig kevés… bár ezúttal jobban kell koncentrálnom a védekezésre, még mindig úgy érzem, hogy bármikor megtörhetem a fiú elszántságát… és miért ne tennék így?
- Jetblack Fire Magic! – Szabaddá tett kezemmel vékony vonalban kigyújtom áldozatom mögött a padlót, így meggátolva őt újbóli hátralépésében.
A hatás természetesen nem marad el… a srác pillanatnyi zavartságát kihasználva, kaszám nyelével elegánsan félreütöm védelmét, majd üres öklömet a gyomrába mélyítem, újra, s újra. Mindezt addig ismételgetem, mígnem térdre rogyva várja befejezésem, mely egy, a tarkójára mért csapás képében ér célba.
- Hát… ennél többet ebből nem lehet kihozni. Csalódott vagyok… de ilyen ez. Szevasz. – Fegyverem életre szomjasan lendülne eszméletlen ellenfelem testének irányába, ám ekkor…
- Neeeeee! – A magas ordítás csak egyet jelenthet... az a lány… - Rovarfészek kapuja, tárulj! Musca! – Ez…
És igen… hirtelen megpördülve, a feltárulkozó átjáró színeinek kavalkádja fogadja hitetlen szemeimet. A kapu aranysárga fényeiből egy olyan csillagszellem alakja bontakozik ki, melyet még sosem láttam.
Alacsony, rőthajú férfi, kinek vaskos teste körül úgy rajzanak a rovarok, mintha csak éjjeli lámpaként pislákolna. Bozontos szemöldökei alatt élesen merednek rám sötét szemei, melyeket csak még jobban kiemelnek széles vigyorra ívelő ajkai, s tépett, gesztenyeszín bőrkabátja. ~ Ez érdekes lesz… talán nekem is meg kellene idéznem valakit? Nem… szükségtelen volna máris felfedni a valódi mágiám. Ha a vérszívóit fogja rám uszítani, azok ellen amúgy is az én lángjaim lesznek a leghatásosabbak.
- Bogaras szép estét, Caitlyn-chan. – Biccent tulajdonosa felé. – Mit kívánsz, ma kit marjanak halálra az én kis drágáim?
- Őt… - Ujja félreérthetetlenül mozdul irányomba... legyen hát!
- Szóval csillagmágus vagy? Milyen ritka, és különös mágia. – Mosolyom olyan sejtelmes, mintha csak a Hold sápadt sugarai körvonalaznák. – Mutasd mit tudsz, bogaras! Jetblack Fire Ball! – Hajítom felé szurokfekete tűzlabdám.
Legújabb célpontom kissé nehézkesen, de még kellő időben félreveti magát támadásom útjából, majd rám szegezi mutatóujját.
- Marjátok le csontig! – Szavaira, testének, s ruhájának milliónyi szegletéből kezdenek záporozni a böglyök, hogy egy sűrű felhőt alkossanak a fogadó zárt világába.
Mindez persze már közel sem olyan szórakoztató a nézelődő részegeknek, mint a korábban látott, szemnek tetsző fegyverjáték. A vendégek úgy rajlanak ki a bordélyból, mintha tűzvész ütött volna ki… várjunk csak… az is ki fog!
- Jetblack Fire Magic!
Miután kaszámat a deszkák közé szúrom, mindkét tenyerem a rovarok hulláma felé tárom, hogy életet adhassak pusztító lángnyelveimnek.
Mágiám meg is teszi a hatását, széles áradata nyomán porrá ég valamennyi rovar. Mindazonáltal, itt még nem állok meg. Kézfejeim rángatásával megpróbálom úgy irányítani tűznyalábjaimat, hogy azok a csillagszellemet is ártalmatlaníthassák… ám nem járok sikerrel. A férfi meglepően gyorsan félreugrál, ha kell, repülő kis kedvenceinek élete árán is. ~ De várjunk csak… hová is tettem az eszem?! Ugyan, nekem nincs olyanom… Na de, most nem ez a fontos! Az a lány egy csillagmágus. És rajtam kívül, ezen mágiaág minden képviselőjének a gyengéje…
- Jetblack Fire Ball!
Tűzgolyóm ezúttal nem a lelket veszi célba… annak megidézője felé száguld, hatalmas hőtől, s lendülettől fűtve.
- Ááááá! – A riadt felkiáltás nem talál süket fülekre.
Bár pislákol benne az őrület parazsa, a bogaras férfi mégiscsak hű gazdája iránt. Karjait kitárva ugrik be elé, testével megvédve őt támadásomtól. Mindennek persze ára van.
Sebesülését kihasználva, menten kitépem helyéről a Starsplintet, majd a sérülését szorongató csillagszellem elé szökkenek.
Egy gyors vágás az egész. Kicsapódó vér, s aranyló fényjáték jelzi ellenfelem őrzőjének távozását.
- Mi vagy te? – Reszketegen csengő kérdése hallatán szinte azonnal a földbe mélyítem fejét.
- Sötétség…
Ujjaim egyre csak erősebben szorítják a viszonylag apró koponyát, mígnem…
- Ne… - A gyengén rezgő szavacska csak egyvalakitől származhat… nem tudják, mikor kell feladni. – Látni akarod az erőmet? Megmutatom… csak hagyd őt békén.
- Ne kímélj, töki. – A lány teste a porban landol, s újfent a fiú felé fordulok.
A srác zihálva próbálja meg összeszedni maradék erejének morzsáit, majd két tenyerét összecsapva készül fel legújabb támadására. Különös, de állapota ellenére, nagyon is heves energiákat képes életre szítani, melyek aztán szemmel is láthatóvá válnak alakja körül.
- Secret Move: Crystal Dragon’s Explosing Prison! – És elkezdődik.
Bármit is tett, szinte azonnal elveszítem mozgásszabadságom. A világ jázminszínűvé válik előttem… minden olyan hűvös. Képtelen vagyok bármit is tenni.
Ám a fagyot hirtelen jött forróság váltja fel. Mintha csak a saját lángjaimban égnék egy pillanatra… a bőröm, az arcom, a karjaim… mind patakzik a vértől. Az egész épület elpusztult; csak törött deszkák, s faszilánkok siratják az egykori fogadó helyét. Mindezt persze alig tudom kivenni… vízióm komor felhők homályosítják el. De a legrosszabb még mindig a dermesztő hideg, mely egész valóm uralja. Térdre rogyva, kárminpirosra festve vívom csatám a levegőért, miközben úgy érzem, elevenen ledermeszt a környezetem. Fáj… nagyon fáj. ~ Ha belegondolok, hogy ilyesmire is képes… Valószínűleg kristályba börtönözte a testem, majd rám robbantotta. De nem akarok veszíteni. Állj fel!
Ellenfelem előredőlve próbál meg kiegyenesedni, ám próbálkozásait csakis kudarc koronázza. Ez a mágia őt is nagyon kimerítette. De hiába mindez, ha nem tudom két lábra küzdeni magam. ~ De akkor se fogok veszíteni! Egy ilyen korcs ellen soha! Ha én nem tudom megnyerni egyedül, majd ők megteszik helyettem. Hiába sérültem meg így, menni fog!
- Perseus kapuja, nyílj meg! – Sziszegem, miközben épp csak hozzáérek ezüstkulcsomhoz.
Ám ez is elégnek bizonyul. Az égszínkék fények báljából először csak a rúnákkal díszített ikerpengék, majd az aranyhajú férfi teljes alakja bontakozik ki.
- Jól vagy, főnök?! – Sietne hozzám, de kézfejemmel a félholt fiúra intek.
- Ne foglalkozz velem… végezd ki!
- Meglesz. – Helyeslése olyan határozott, akárcsak léptei, melyekkel megindul áldozata felé.
Egy gyors keresztvágás. Ennyi az egész.
Bíborszín folyadék robban a levegőbe, s a sárkányölő eszméletlenül zuhan a földre. Már nem volt ereje védekezni. A harcnak ezennel vége. És én győztem!
- Végezd ki…
Perseus kardja a magasba emelkedik, hogy fullánkként mélyedhessen a fiú nyakába. Már le is sújtana, mikor egy erőtlen kar ragadja meg a bokáját… ~ Ilyen nincs! Ez már jóval inkább idegesítő, mintsem szórakoztató!
- Hagyd… könyörgöm… - A kis csillagmágus könnyektől ragyogó arccal, s elcsukló hangjával kérleli a harcost, ki minderre rám mereszti értetlen szemeit. – Ő már így is annyit szenvedett. Azután ismertem meg, hogy elszökött a kutatóktól, akik beléültettek egy sárkány lakrimát. Mindketten reményvesztettek voltunk, de aztán okot adtunk a másiknak az életre. Kérlek, ne tegyétek ezt tönkre… NE VÁGJÁTOK EL A KÖTELÉKEINKET! – Ordítása úgy visszhangzik az éjszakában, mintha csak az ég mennydörögne. ~ Kötelékek. Ezek miatt ragaszkodnának annyira a másikhoz? Ezek az érzelmek késztetik arra őket, hogy mindig felálljanak, és megújult erővel harcoljanak a másikért? Vajon én képes lennék hasonlóra, ha… mindegy.
- Végezd ki!
- Soha! Ikrek kapuja tárulj, Gemini! – A lány olyan hirtelen idézi meg csillagszellemét, hogy még Perseus sem képes idejében reagálni. ~ És várjunk csak… egy zodiákus?! Mióta abban az elátkozott börtönben összegyűjtötték őket, alig hallani róluk. Ennek a kis szukának hatalmas szerencséje lehetett, hogy rátalált erre.
Az apró teremtmények ezúttal szavak nélkül is megértik gazdájuk akaratát. Meglepően gyorsan felém szökkennek, s mire újfent megemelem elgyötört tekintetem, már saját képem tükröződik abban.
Ott állok, ahogy az ezüstös Hold kegyetlen fényei káoszba torkolló táncot járnak kaszám pengéjén, s a szelekkel játszadozó, színtelen tincseimen. ~ Hogy a jó életbe nézhetek ki ilyen menőn?! Vagyis, na, most nem ez a fontos… azt hiszem.
- Perseus! – Segélykiáltásom nem marad tettek nélkül.
Én ugyan harcképtelen vagyok, a pengevirtuóz harcos képes felvenni a lépést másolatommal. Acél acélnak csattan, izom izomnak feszül. Bár látásom homályos, valamennyire még képes vagyok kivenni a szélként süvítő felek mozgását. ~ Persze, nekem is lépnem kell valamit. Bár, ha fegyverforgatásról van szó, Perseus képes lenne felülkerekedni rajtam, de ez a másolat többre is képes. Ha túl sok időt hagyunk neki, még megidézi a saját lelkeimet…
Ökleimet a széthasadt padlóhoz tapasztva, megtépett kutyák módjára kezdek mászni Caitlyn felé, arra különösen ügyelve, hogy ne kerüljek a két harcos útjába.
- Hé… én már találkoztam önmagammal. – Küszködöm fel a szavakat, mikor már elég közel érek a lányhoz.
- Mégis… hol? – Pillant rám összezavarodottan.
- A POKOLBAN, TE RIBANC! – Minden akaraterőm latba vetve, ráugrom a csillagmágusra, s kifeszített ujjaimat a gyomrába mélyítem… vége van.
Bár a seb nem halálos, a vele járó vérveszteség elegendő ahhoz, hogy megtörje ellenfelem utolsó idézését is. A győzelem most már biztos.
Segítő kezek ragadnak meg, s emelnek két lábra. Perseus az, ki ellenfele eltűnésével, most már az én támogatásomra fordíthatja minden erejét.
- Ne öljétek meg… kérlek… legalább őt ne. – Nyöszörgi a legyőzött varázslópalánta.
- A kötelékeid, amiket olyan nagyra tartasz, és olyan sok erőt merítesz belőlük, most a visszájára fordulnak. – Lihegem. – Téged mindenképp életben hagylak, hisz nőket nem ölök. De a barátod már más tészta. Őt csak egyféleképp mentheted meg… Mondd fel a szerződésed a zodiákusoddal, és add nekem a kulcsát. – Mondandóm hallva, Caitlyn szemei tüstént kimerednek.
Ám meglepően keveset habozik. Sírva ugyan, de kétségek nélkül húzza magához arany ragyogású csillagkulcsát.
- Én, Caitlyn Rooster, ezennel semmissé nyilvánítom szerződésem a Gemini nevezetű szellemmel, ki a csillaglelkek világának szülötte. Újfent szabad vagy, s akaratod mércéje szerint járhatod utad. Mit szó kötetett, tettek meg ne szakítsák. – A számomra hihetetlen értékkel bíró tárgy azzal a tenyeremben landol. Ilyen egyszerű az egész… ~ Hogy lehet valaki ilyen ostoba?
- Mint csillaglelkű mágus, betartom a szavam. Élhettek tovább. De remélem most már tudod, milyen hátulütői vannak ezeknek a kötelékeknek.
Az aranyhajú kardforgató segítségével el is indulnánk, hogy elláthassuk vérzésemet, de halk suttogás visszhangja még egy ideig maradásra bír minket.
- Remélem tudod, hogy sose fog veled szerződést kötni. Gyűlölni fog téged, mert szörnyű ember vagy.
- Én a helyedben nem fogadnék erre. Ha hiszed, ha nem, minket csillaglelkeket nem csak a személyiség vonzz. Vannak, akik többre becsülik, ha a tulajdonosuk inkább tehetséges, mintsem egy érzelgős kontár. – Magyarázná Perseus, de ez jól láthatóan alig érdekli a lányt.
- Meg fogunk találni. De nem téged… biztos vagyok benne, hogy neked is vannak kötelékeid. Elvágjuk őket. Megtanulod majd, milyen gyenge is vagy valójában.
- Kíváncsian várom. – Intek búcsút, Gemini kulcsát lóbálva. ~ Kötelékek, mi? Milyen végtelenül szánalmasak, és ostobák vagytok. Ha rá is jöttök… sose lesztek képesek ártani neki…

Vége

Árulóm, vagy szerelmem? - I. rész

- És minden csillaghoz tartozik egy kulcs? – A kérdésnek az apró szökőkút csobogása ver különös taktust.
- Nem mondhatnám… Alapvetően csak a csillagképekhez tartozik kulcs, de közülük sem mindhez. Bár nem kell aggódnod, ez még így is rengeteg szellemet jelent.
- Éééértem… - Állok fel a vízforrás kövezett szegélyére, majd karjaimat szárnyakként kitárva, megpróbálok egyensúlyozva lépkedni annak vonalán. – Amúgy se szeretnék túl kapzsi lenni, hiszen nekem már az is elég, hogy te itt vagy velem. – Húzom szélesre vigyorom a Hold sápadt tükrében, miközben a paripa felé fordulok.
- Nos, ha nem szoksz rá az ilyen veszélyes dolgokra, mint a peremen császkálás, akkor ez sokáig így is marad…

Ezen emlékfoszlány körvonalazódik előttem, miközben kulcscsomómat forgatom egy ujjamon. Egy évtized telt el azóta…
Most már Pegasus kulcsa mellé négy másik ezüstkulcs került, hogy gyűjteményem ékességeiről, a két aranykulcsról ne is beszéljünk. Ha belegondolok, egész Fiorében talán én vagyok az egyetlen csillagmágus aki két zodiákussal bír, hála a legutóbbi esetnek. Milyen különleges is vagyok…
- Na Deeeeen, meséld tovább! – Egy magasan csengő kérés rángat vissza szobám falai közé. ~ Igaz is, épp Bluebellnek meséltem.
- Na tehát… - Köszörülöm meg torkom. – Ahogy mondtam, a királyság leghírhedtebb lovagosztagai, s maga a király állta utam a menekülésben.
- Aztaaaa! És aztán mi történt?
- Nos, erőlelépett a király, majd így szólt „Add meg magad blablabla”, franc se emlékszik már. Persze, amikor látta, hogy nem akarok így tenni, elkezdte összegyűjteni varázserejét, mire én vesén csaptam. Ő pedig összeesett… holtan! – Hangsúlyozom ki az utolsó szót.
- Húúúú Den, olyan menőőő vagy! Mesélj méééég!
- Legyen. – Tündöklöm az engedékeny szerepében. – Meséltem már, mikor egyszerre kellett megküzdenem a teljes Oracion Seis-al, és úgy állcsúcson pöcköltem-
- Starkiller! – Szakít félbe a mennydörgő hang, mely az ajtóm mögül szűrődik be a helységbe. – A mester látni akar, ne várasd meg.
- Nincs mit tenni… - Rugaszkodom el ágyam széléről.
Bár a kislány szemeiben csalódottság tükröződik, céhünk alapítója nem ismeri a türelmet. Kedvtelen léptekkel hagyom el szobámat, hogy átadhassam magam a folyosók egyhangú állandóságának, majd a Hades termében domináló sötétségnek, s ködként hullámzó árnyaknak.
Ám nem csak a megszokott légkör fogad az ódon csarnokban. Tabu áll előttem, alakját félhomályba fedve. ~ A múltkori után nem akartam látni egy ideig…
- Szia. – Köszönök rám, továbbra is előre nézve.
- Szia. – Viszonzom a gesztust, kissé erőltetetten.
- Miért… hívatott? – Próbálja meg kifürkészni a lány, mesterünk szándékait.
- Most, hogy mindketten megérkeztetek, talán elétek is tárhatnám a tervemet. – Mér végig minket. - Legális céhek neves képviselői vesznek részt egy Erában megrendezendő bálon, amelyre szeretném, ha ti is elmennétek. Figyeljétek a mestereket, vagy küldötteiket, és hallgassatok ki minél több használható információt. Nem remélek sokat ettől az egésztől, de szeretek biztosra menni… végül is, minden apróság fontos lehet. Ó, és hogy ne tűnjetek ki, szeretném, ha kiöltöznétek, és részt vennétek a táncesten is. Úgy kell kinéznetek, mint egy gyanútlan párocskának. – Engedi szabadjára nevetését. ~ Miért érzem úgy, hogy többet tud, mint kellene…?
Mivel az elhaló kacajt csak a csend követi, szinte azonnal sarkon fordulok, s mérlegelni kezdem az elhangzottakat. Egy estély… felhajtás, erőltetett protokol, kelletlen udvariasság, táncok, fennhéjázó ruhák… mindezek csak egy számomra ismeretlen, gyűlölt világ kellékei.
- Ó, majd elfelejtettem… – Zeng Hades hangja, mire kissé meglepetten visszafordulok. - Értesüléseim szerint, a Dragon Fang egy bizonyos Ba’al-t küld, hogy képviseltesse magát. Neked talán ismerős a név, ifjú sárkányölőm. Kerüld a figyelmét, nem szeretném, ha lebuktatna titeket… elég rosszul járnátok. Távozhattok. – Adja Tabu tudtára. ~ Ez viszont… érdekes. Ha belegondolok, a ma napig nem tudom, miért is van ez a lány a céhünkben. Mi oka volt csatlakozni hozzánk? Sose árulta el. És bár egyszer azt mondtam neki, hogy nem erőltetem a kérdést, titkon nagyon is kíváncsi vagyok a tényekre. Így vagy úgy, remek hasznát veszem majd Gemininek ezen a küldetésen, bármennyire is nincs kedvem hozzá.
A beszéd végeztével mindketten elhagyjuk a nagytermet, s ismét a szürkeségbe vesző folyosók útvesztőin rójuk utunkat. Megannyi kétely őrlődik bennem. ~ Akarom én tudni, hogy miért van itt? Mi van, ha egyáltalán nem fog tetszeni az oka? Akkor mit kellene tennem…?
- Nos… Hades pontosan nem árulta el, hogy mikor lesz az est, de sejthető, hogy ma. – Szólal fel a lány, szó szerint kizökkentve gondolataim fogságából. - Szóval, ki kéne öltöznöd. Bár gondolom, nincs olyan ünneplőruha-féléd…
- Virgónak hála, olyan ruhám van, amilyet csak akarok. Az már más kérdés, hogy nem fogok felvenni ilyesmit… – Válaszolom nehézkesen. ~ Na igen, ez a megbízás másik fekete pontja. Gyűlölöm az ilyesfajta rongyrázást. Semmi kedvem kiöltözni, kezeket rázni, ujjakat csókolgatni, és… táncolni? Talán arra… bár, lehet csak azt is elszúrnám. De attól még nekem is jár egy esély…
- De bizony, hogy felfogsz! – Rivall rám.
- De nem fogok. Ez amúgy is egy hülye küldetés. Nem tudom álcázni magam, hisz a hírnevem miatt mindenki felismer… – Világítok rá a nyilvánvalóra.
- Nem kell a megszokott szmoking, plusz lenyalt haj kombóhoz folyamodni. Sokkal szabadabban meg lehet oldani az ilyet… persze, csak, ha rám mered bízni magadat ilyen téren.
- Legyen… amúgy sem bővelkedem a választási lehetőségekben. – Egyezek bele végül.
- Szuper… – Ragad meg, mielőtt szobája felé húzna.- Remélem, Virgo nekem is tud ruhát hozni. Vagy ilyesmi… nem tudom, nálatok ez hogy működik. Ja, és most nincs szükségem rád a vetkőzéshez. – Vigyorog rám.
Bár valamiért örülök, hogy vidámnak láthatom, a megjegyzése akaratlanul is kicsikar belőlem egy halk morranást.
Saját kis birodalmába érve, menten ránk zárja az ajtót, majd lendületéből mit sem veszítve, arrébb tessékeli az ágyon horpasztó kandúrt.
- A macskát már aludni se hagyják… – Elégedetlenkedik a kisállat, ám valamelyest arrébb húzódik.
- Oké… szerintem idézd meg Virgót. Van egy egészen jó ötletem, talán az a ruha még tetszhet is neked. – Javasolja a lány, miközben ő maga egy kis faasztalon foglal helyet. ~ Bár őszintén szólva, még mindig semmi kedvem ehhez az egészhez, úgy érzem, nagyon fájna, ha letörném a lelkesedését. Jó ilyen élettel teltnek látni, mint azelőtt… Ha ettől vidám marad, belemegyek a játékába.
- Jó-jó. – Fűzöm le kulcsaimat, úgy, hogy Tabu is jó rálátást kaphasson azokra. Csak szúrd ki, hogy milyen menő vagyok a két aranykulccsal… kérlek. – Szűz kapuja, nyílj meg!
Szavaimra heves fényjáték gyúl az apró szobában, s rövidesen alakot is ölt a cselédruhás csillagszellem, ki megingathatatlan hűséggel várja parancsaimat.
- Örülök, hogy megidéztél, Starkiller kapitány. – Hajol meg kissé. – Már épp kezdett felborulni egészséges bioritmusom a büntetésem hiányában.
- Nos, sajnálom a bioizéd, de egy feladat miatt hívattalak…
- Igazán? Miben állhatok szolgálatára? – Kérdezi, ám hangszíne mit sem változik.
- Segíts Tabunak, ez minden. Szüksége van pár ruhára. Hallgasd meg, hogy mit szeretne, majd hozd el neki a világodból.
A lány egy csekélyke hezitálást követően meg is kezdi igényei kifejtését.
- Nem kérek túl bonyolultat. Nekem csak egy egyszerű, épp, hogy comb alá érő fekete estélyi, míg Den esetében elég lehet egy egyszerű fekete farmer, illetve egy ugyanilyen színű selyem ing. Esetleg még valami hasonló cipőt hozhatsz, de ennyi. – Több se kell cselédruhás csillagszellememnek, fénylő pontokká válva újfent átlépi a világok határait.
Pár pillanat műve csupán, hogy visszatérjen közénk, kezében a kívánt ruhákkal.
- Örülök, hogy szolgálatodra lehettem, Starkiller kapitány. – Hajol meg, mielőtt végleg magunkra hagyna minket. ~ Gyors, és megbízható, mint mindig.
- Nos akkor kezdjük. Vetkőzz. – Szól rám Tabu, szinte azonnal. ~ Ezúttal ő akar kezdeményezni, vagy csak a ruhapróba érdekli? Bár, a múltkori után…
- Nem húzod az időt… – Kezdem kicipzárazni ujjatlan felsőm, lévén, az alatt úgy sincs semmi, így készen állok majd az öltözködésre. Bármennyire is hidegen hagy az ilyesmi…
- De… mindent ám. Minden ruhát. – Teszi hozzá.
- Mindent…? – Bizonytalan kérdésemre menten megkapom a választ…
- Mindent!
Önsanyargató szerepköröm tovább játszva, legombolom magamról megszokott, könnyed mozgást biztosító nadrágomat, majd kérdő tekintetemmel felmérem, hogy menjek-e tovább…
- Oké Denci, itt megállhatunk… szóval, akkor nézzük meg, hogy állnak rajtad a ruhák. – Az eligazító szavak mellé egy ing, és egy kényelmetlennek tetsző farmer párosul.
- Okés, bár ezt még úgyis le kell vennem, mielőtt elindulnánk a hajóról… ezeket nem épp légi utazásra szánták. – Próbálok én is beleszőni valami hasznosat a beszélgetés folyamába.
- Persze, de muszáj felpróbálni, mert ha netán túl kövér vagy ezekhez, vagy épp nyeszlett, Virgo kicserélheti neked. – Hát, mégse bizonyult olyan hasznosnak a megszólalásom…
Mivel ilyen téren ténylegesen szegényes a tudásom, inkább megkímélem a lányt további értetlenkedésemtől, s magamra öltöm a ruhadarabokat. Bár az éjfekete, galléros ing egész jó kontrasztot képez a hajammal, a hozzá párosuló nadrág pont olyan szűk, mint amilyennek tűnt. Persze, mindehhez hozzátársul még örökbuzgó sálam, ki ezúttal sötétbordó színt választva foglalja el helyét a nyakam tengelyén.
Miután feladom újdonsült farmerem igazítgatását, Tabura téved tekintetem, ki úgy néz a nagyvilágba, mintha káprázatot hintettek volna szemére.
- Hahó. – Próbálom felrázni mélaságából.
- Csak… azt néztem, hogy a varrás, meg minden pont tökéletes. Rád jó a ruhád. – Hadarja bölcsességeit… nos, ő a szakértő…
- Oh… nos, én nem értek hozzá, de biztos így van… Na és, te felpróbálod, amit kaptál?
- Hát… ugyan, miért is kéne… hiszen… na… – Kezdi dadogni, jól tudtomra adva, hogy valamiért nincs túl sok kedve hozzá. ~ Márpedig ez alól nem bújsz ki.
- Tudnunk kell, hogy nem nagy-e rád, vagy épp túl szűk, mert ha igen, Virgónak idejében hoznia kell másikat. – Ismételem meg a tőle elhangzott mondatot.
Örömteli tekintettel veszem tudomásul, ahogy sorsába beletörődve, ő is elkezdi megszabadítani magát az estélyre alkalmatlan ruhaneműitől. Persze, inkognitóm megőrizve helyet foglalok ágyának szegélyén, s mély, filozofikus háttérről árulkodó arckifejezéssel szemlélem tovább minden egyes mozdulatát. ~ Hadd higgye csak, hogy a ruha érdekel.
Bár színészi képességeim legjavát latba vetve próbálom hozni az ártatlant, amikor végre eljönne a legjobb pillanat, a lány hátrafordul… ~ Miért engem kell szivatni?!
- Nem igazságtalan ez kicsit, hogy én nem fordultam el, te meg igen…? – Vetem fel, megpróbálva minél inkább elfojtani csalódottságom.
- De… de én nő vagyok, jó…? – És a világ ismét megmenekült, hála Egyértelmű Kapitánynak…
- És ez jogot ad arra, hogy igazságtalan legyél?
- Nem vagyok igazságtalan, csak szégyellős.
- Nos, attól én még nem fordultam el, szóval te se tedd. Nem én cumizok…
- Hát én se fogok ám, rajtad az alsógatya… – Motyogja, nem kis értetlenségről tanúbizonyságot téve…
- Valamiért az az érzésem, hogy félreértettük egymást. De attól még nem kellene így makacskodnod. Ha te is megnéztél, ennyit igazán megtehetnél… – Győzködöm tovább, hátha beválnak gyengécske érveim…
- Rendben. – Megadó sóhajtását egy lágy fordulat, s telt kebleket takaró, galád, haramia kezek látványa kíséri. - Csak… ne legyenek piszkos gondolataid… – Suttogja tovább. ~ Győzelem! Köszönöm a szüleimnek, kik a világra segítettek, és Perseusnak, akinek szakavatott tanácsai most aranyat fognak érni…
- Azt hiszem, hagyhatjuk a ruhapróbát. Neked úgy is jól fog állni. – Lököm el magam ültemből, majd sokat sejtető vigyorral Tabu elé lépdelek. - Sajnálom a legutóbbit... de azóta már biztosabb vagyok magamban. – Míg jobb tenyerem ujjait a melleit oltalmazó karjára fonom, bal társaival teste legérzékenyebb pontjára tévedek. ~ Ez itt nem a harctér, hogy ott törjem ketté, ahol a legvastagabb. Megelégszem én a sunyi kis trükkökkel is, nekem csak a végeredmény számít.
- Ha... hallod... mit.. művelsz? – Lihegi egyre gyengébben. ~ Csupa jót.
- Csak kifejezem az érzelmeimet. – Mosolygom le kérdését, miközben ajkaimat közelebb tolom arcához.
- Elég.. furcsán teszed ezt... – Kapaszkodna meg vállamba, így elősegítve próbálkozásom.
Nyelveink összeérnek, s ismét érezhetem lágy, forró leheletét.
- És, szándékodban áll ellenállni? – Kíváncsiskodok, sikeres haladásom látván.
- Lehet, hogy nem kéne... talán én is jobban járok... – Helyes válasz.
- Akkor lazíts, jó? – Emelem karjaimba testét, majd visszasétálok az ágyhoz.
- Menni fog.
Nem is marad más hátra, minthogy Tangót száműzve, kihasználjuk a szoba nyújtotta magányt, s az egyre fogyatkozó ruhadarabok alatt meglapuló örömöket…

Már magasra hágva szemléli Era utcáit a Hold sápadt orcája, mikor megérkezünk annak lakrimáktól ékköves utcáira. Könyökeinket összefonva sétálunk Tabuval a bál helyszínére, zsebeinkben a Hades mester által előkészített jegyekkel.
A gyöngyházfényes kivilágítású épület nem pusztán a jómód, s elegancia ragyogását hívatott hirdetni ezen az éjjelen. A fénylő pompa mögött sötét titkok, s összetett tervek lapulnak, melyek rengetege csak arra vár, hogy lerántsák végre a rájuk porosodott leplet. Ám hiába a rengeteg nemes vendég, s híres céhmester… engem leginkább a mellettem sétáló, gyönyörűnek tetsző lány szándékai érdekelnek. S bár kaszámat nem hozhattam magammal, annak kegyetlen brutalitása helyett ezúttal sokkal nagyobb hasznát láthatom majd annak a két játékos lénynek, kik már a mit sem sejtő meghívottak közt várják parancsaimat…

Árulóm, vagy szerelmem? - II. rész

A valóság drága luxusa az, ami könnyedén visszarángat terveim síkjáról világunkba. A bálnak otthont adó épület, nyüzsgő bejáratát jól öltözött biztonságiak vigyázzák, kik alaposan ellenőriznek minden haladni kívánó vendéget. Ugyanakkor, Hades mester karjai jóval messzebbre nyúlnak, mint azt bárki is gondolná. Meghívóink hitelességét meg sem merik kérdőjelezni a felülvigyázók, hisz még az azokra rótt álnevek a vendégkönyvükben is helyet kaptak.
- Minden rendben van. – Adja vissza díszes papírjainkat az öltönyös alak. – Ugyanakkor, állatokat nem engedhetünk be. Megzavarnák a rendezvényt. – Bök a narancsszínű kandúrra, ki Tabu vállán pihen.
- Ugyan, ő nem holmi közönséges macska. Tango egy valódi exceed, nagy intelligenciával, és meglepően széleskörű műveltséggel. Higgye el, nem fog fennakadást okozni semmiben. – Próbálja meggyőzni a lány.
- Ígérem, jó leszek. – Mosolyogja le helyzetét az érintett.
- Hát jó… - Habozik kissé emberünk. – Ebben az esetben, azt hiszem, kivételt tehetnek. Érezzék jól magukat. – Enged utat kis csapatunknak.
- Köszönjük.
A bálterembe belépve az odakintről sugallt pompa az elvártaknak megfelelő mértéket ölt. A mágikus kristálycsillárok fényétől ragyogó helységben az elegancia és a felső osztály etikettje párba kelve járja táncát. Magas rangú meghívottak forognak a pincérnők gyűrűjében, vagy épp pihenőjüket töltik egy-egy pohár társaságában.
Tekintetem nyughatatlanul járkál fel s alá, megannyi céh mesterét felismerve az egybegyűltek között. Ám külön figyelmet érdemel a vöröshajú férfi, ki az egyik pultnál tengeti szabad perceit. ~ Amíg Tabu aludt, utána kérdezősködtem néhány dolognak. Ha jól sejtem, ő lesz Baal…
- Hú, nem adják alá a dolgot. – Szólalok fel hirtelen, elterelve társam figyelmét nézelődésem tárgyáról. - És még ingyen kaja is van. – Mutatok rá vigyorogva az ezüstösen ragyogó kis tálcákra, mik megannyi finomságnak nyújtanak nyughelyet. ~ Erre tuti felfigyel a kis kajás…
- Ingyen kajaaaaaaa. – Lelkesedik fel Tangó is.
- Ingyen kajaaaa! – Ismételi meg, ezúttal a lány. - Hmm... próbáljunk mértékkel enni... á, nem, kit érdekel. – Enged végül vágyainak, s szinte azonnal habzsolni kezd.
Miközben az én ujjaim közt is megfordul egy-két különös falat, melyek ízére kíváncsi vagyok; tovább kezdem szőni magamban a küldetésünkkel kapcsolatos gondolatokat. ~ De vajon mi a fontosabb? Hogy kiderítsek pár tervszerű elképzelést ezektől az idiótáktól, vagy felgöngyölítsem társam titkait?
- Bár kíváncsi vagyok, kik is vannak itt pontosan. Meg, hogy mi lesz a program. Hisz valamikor a kémkedést is el kéne kezdeni. – Vetem fel végül is, egyfajta puhatolózásként, hogy megtudjam, Tabu mit gondol minderről.
- Hangosabban, a szomszéd asztaloknál még nem értették tisztán. – Figyelmeztet cinikusan, ügyesen terelve a témát.
- Ugyan, senki se figyel ránk. Mindenki el van foglalva a maga dolgával.
- Jól van... – Vonja meg vállait, majd visszatér az ételek adta örömökhöz. ~ Rendben, akkor ezt ne erőltessük egy ideig…
Az elkövetkezendő időszak viszonylag nyugodtan telik, céhtársaim az asztalon helyett foglaló különlegességek közül válogatnak, miközben én az egymással társalgó, netán táncot járó meghívottakat figyelem.
A viszonylagos tétlenségnek egy akusztikus célokra kifejlesztett, mágikus lakrima beizzítása vet véget, melyet egy köpcös, ámde jól öltözött, kerek arcú férfi fog használatra.
- Üdvözlöm a kedves egybegyűlteket. – Zengi be nyájas hangjával a csarnokot. – Engedjék meg, hogy mint a mai est egyik szervezője, bemutatkozzam önöknek. Nevem Jael de Fusche, a Mágustanács egy elkötelezett vállalkozója. Rendezvényünk célja nem más, mint a barátság felevelenítése Fiore nagyra becsült céhei közt, na és természetesen egy olyan est szolgáltatása, mely alatt kiszabadulhatnak az egybegyűlt mesterek, s neves mágusok, munkájuk egyhangú medréből. – Köszörüli meg torkát. – Ugyanakkor, nem is untatnám tovább magukat ilyen hivatalos részletekkel. Inkább fel is komponálnám első programunk, mely egy társas tánc volna a kedves vendégek számára. Aki úgy érzi, részt szeretne venni párjával, vagy akár frissen felkért partnerével eme előadáson, ne habozzon a szabadon hagyott részre fáradni. Kellemes szórakozást kívánok. – Azzal, szervezőnk el is hagyja a porondot, mire mindenki nagy sürgés-forgásba kezd.
- Den, hallotta~d? – Csilingeli Tabu, miközben belecsimpaszkodik karomba. - Gyere táncolni! – Tér rögtön a tárgyra. ~ Ezt sajna nem tehetem… Ha a megkérdezettek pontosak voltak a jelleméről, a vöröske tuti nem fog egy ilyesmin megnyilvánulni. Ez az én esélyem.
- Öhm... rendben... – Felelem zavartan. - De nem nagyon csináltam még ilyet... – Próbálnám kivágni magam.
- Á, az ne zavarjon! Tök jó lesz, meg minden. Csak csináld, amit én, meg a többiek. – Rángat nagy lelkesedésében. ~ Ez így nem lesz jó. Kell valami ürügy…
- Rendben, benne vagyok... – Mosolygom rá szelíden. - De össze kell szednem a bátorságom. Mindjárt visszatérek, de úgy érzem, megfulladok ettől a környezettől... Hamarosan jövök is táncolni. – Közlöm vele, s reakcióját meg sem várva, a közeli mosdó felé veszem az irányt.
Szerencsémre, a szépen kicsempézett helység épp üres, hisz jelenleg senkinek sincs ideje itt ólálkodni.
- Most már előjöhettek… - Szavaimra a két apró csillagszellem alakot is ölt, biztonságban a kinti világ figyelő szemeitől.
- Készen vagyunk. – Fogják meg egymás karját. – Mi a terv?
- Engem fogtok lemásolni. Tudom, hogy csak öt percetek van, de az alatt táncolnotok kell a képemben. A lényeg, hogy Tabu mit sem sejtsen arról, mit is teszek, miközben ő naivan keringőzik. – Vázolom elképzeléseimet.
- És te mit tervezel?
- Beszélnem kell valakivel, a lány tudta nélkül… Számítok rátok. – Guggolok le az ikrek magasságába, majd oda is nyújtom nekik ujjam.
Nem is kell ennél több, egy kékes fényjáték keretében hamarosan szembe is nézhetek tükörképemmel, ki nem csak testem, de valamennyi emlékem, s személyiségem is hordozza.
- Hú… mindig meglepődök, hogy milyen jóképű vagyok. De most menj…
Másolatom el is hagyja köreimet, hogy eleget tehessen kérésemnek. Nekem nincs más dolgom, mint kicsivel a távozását követően, utána eredjek, ám nem a tekintetek kereszttüzében szikrázó táncparkettre, hanem ahhoz a férfihoz, aki talán segíthet kételyeim szétzilálásában… vagy épp azok lángra gyújtásában.
Tagbaszakadt test, vörös haj, s önelégült vigyor. A leírás tökéletesen illik kiszemeltemre. Sőt, a jelleméről hallottak alapján, még az is tovább erősítheti felvetésem, miszerint a férfi egy pultnak támaszkodva szemléli a táncikáló lánykákat, kezében egy pohár itallal, arcán pedig oly kifejezéssel, mely elárulja: „Nem lépek parkettre senkivel, ahhoz túlságosan is feletettek állok. De azért a seggeteket még szívesen megbámulom.”
- Üdv. – Szólítom meg a „Ba'al jelöltet”.
- Mi kéne? – Veti vissza flegmán, kissé ittas hangszínnel. ~ Egyre biztosabb, hogy ő az.
- Semmi különös. – Dőlök neki jókedélyűen a pultnak. – Csak egy kis versenyre vágyom, és maga tökéletes ellenfélnek tűnik. – Vetem fel ötletem.
- Mégis miféle verseny? Nem látod, hogy elfoglalt vagyok?! - Mutat végig a látósugarában lévő nőkön.
- Ugyan, pont ezzel kapcsolatos a kihívásom. – Nyelek egyet, hogy erőt nyerjek a folytatáshoz. – Nekem úgy tűnik, mindketten unatkozunk, hisz miért is pazarolnánk az időnket a tánchoz hasonló baromságokkal? Hisz ugye bámészkodni is lehet, amiben maga elég tapasztaltnak tűnik. Szóval, arra gondoltam, hogy amíg tart ez a hülyeség, összemérhetnénk egy kicsit a tudásunk. – Mutatok végig a táncparketten. ~ Azt hiszem, ez jó kezdet lesz. Hisz mindenki szeret abban versenyezni, amiben jónak hiszi magát.
- Miért is ne, tegyük kicsit izgalmasabbá ezt az estét. – Rajzolódik ki széles vigyora. - Mik a szabályok?
- Egyszerű. Kiszúrjuk, kik a hulladékok az egybegyűltek közül, és kész. Így legalább felmérjük a választékot, és hasznosan elütjük az időt. – Magyarázom mosolyogva.
- Legyen, amúgy sincs jobb dolgom. – Von válat. – Aszongya… - Kezdi el járatni tekintetét az egybegyűltek között. – Túl nagy a segge… túl kicsi a segge… túl nagy a melle… jesszus, ennek hol a melle? Hmm… túl lóarcú… – Mutogat, mintha csak egy piaci kofa áruit értékelné.
Meg kell hagyni, nem szégyenlős a pasas. De nem is kell annak lennie. Bárhogy is, előbb - utóbb Tabura fog esni a sor. Ha pedig valami nincs a rendjén vele, azt tőle úgy is megtudom. Na persze, itt nem a testére gondolok... remélem versenytársam is el tud vonatkoztatni attól, ha egy általa ismert személyről van szó.
- Na, ne csak én beszéljek. Mit gondolsz a felhozatalról? - Adja át nekem a stafétát.
- Mos, nézzük csak... – Szedem össze gondolataimat. - Ő túl dagadt... az pedig, nos... - Veszem egyik nőt a másik után szemügyre, ám alig akad ezen az estélyen olyan, ki ne költött volna vagyonokat a megjelenésére; így pedig nehéz rosszat találni. - Hú, viszont ő... ejha. - Téved a tekintetem Tabura, hátha sikerül felkavarnom az állóvizet. - Bár nem ez a feladat, de muszáj megjegyeznem, hogy az a csaj nagyon kiválik a tömegből. Igazi nehézbombázó.
- Ő? Ugyan már... Mondjuk úgy, ismerem valamelyest. Egy hülye kis kurva, még a teste is satnya. Szerintem rá is inkább pontot kéne kapnod, amiért kiszúrtad selejtként. - Legyint lenézően, miközben hangja csak úgy ontja magából az undort.
- Nem értem magát. - Ezúttal nem kell játszanom érzelmeimet, őszintén meglepődöm. - Bár kissé messze van, de egyértelműen látszik, hogy elsőosztályú a teste. Mind a feneke, a melle, és az arányai is tökéletesek...
- Ugyan, ha ennyire nem értesz ehhez, úgy veszem, hogy ezt a versenyt már meg is nyertem. - Sóhajt lemondóan. - Mint mondtam, az a csaj egy semmitérő kis kurva, harmadosztályú külsővel. Még az olyan alapvető feladatokat is képes elszúrni, mint a kémkedés. De hagyjuk is, mint mondtam, nyertem. - Fordít nekem hátat. - Megyek inkább, sikerült kiszúrnom magamnak egy igazán jó nőt, miközben nézelődtünk. Megszerzem magamnak estére. - Hagy magamra, azzal az egy szóval, mely jéggé dermesztett. ~ Kémkedés... ?
Tabu eközben már megpróbál kikeveredni a tömegből, valószínűleg Gemini keresésére szándékozik indulni… azaz, lejárt az idő. De mindez már mit sem érdekel engem. Ez az elejtett információmorzsa is elegendő a kirakósom összeillesztéséhez.
Mindig is tudtam, hogy oka volt a céhünkbe jönnie… lázadás; így akarja megmutatni a világnak, milyen belevaló; kíváncsiság; a világnézetének megváltozása… vagy én… mekkora hülyeség. Csak egy kém, kikből már annyit kiszűrtünk a hajón… Megtud pár, fontosabb információt rólunk, és eltűnik, mintha ott sem lett volna soha. Vagy visszatér elpusztítani minket…
A gondolatok szétmarják az egész valómat, minden megszűnik körülöttem, az idő megáll létezni. Ridegség, nyomás, fájdalom, kín. Teljességgel szétzilálnak. Miért? Mégis miért?! A lélegzésem is lelassul. Mintha a mellkasomba szúrtak volna egy jégpengével, és lassan megfagyasztanák a szívem.
Riadtan döbbent szempárom ismét a parkettre emelem, ahonnan Tabunak már csak percek kérdése a kijutás. ~ Mit kellene lépnem? Úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, majd miután visszatérünk a hajóra, elárulom, amit megtudtam? Akkor megölik… Vagy úgy teszek, mintha nem is hallottam volna ezt? Megpróbálom elhitetni magammal, hogy ez hülyeség? Akkor lehet, tényleg elárul minket, és a pusztulásunkat hozza… Vagy itt és most számon kellene kérnem? Nem tudom… francba már, nem tudom! De egy biztos… mielőtt sort kerítenék bármelyik opcióra is, akad egy elintéznivalóm.

Átírva és összevonva.

Árulóm, vagy szerelmem? - Befejezés

A valóság drága luxusa az, ami könnyedén visszarángat terveim síkjáról világunkba. A bálnak otthont adó épület, nyüzsgő bejáratát jól öltözött biztonságiak vigyázzák, kik alaposan ellenőriznek minden haladni kívánó vendéget. Ugyanakkor, Hades mester karjai jóval messzebbre nyúlnak, mint azt bárki is gondolná. Meghívóink hitelességét meg sem merik kérdőjelezni a felülvigyázók, hisz még az azokra rótt álnevek a vendégkönyvükben is helyet kaptak.
- Minden rendben van. – Adja vissza díszes papírjainkat az öltönyös alak. – Ugyanakkor, állatokat nem engedhetünk be. Megzavarnák a rendezvényt. – Bök a narancsszínű kandúrra, ki Tabu vállán pihen.
- Ugyan, ő nem holmi közönséges macska. Tango egy valódi exceed, nagy intelligenciával, és meglepően széleskörű műveltséggel. Higgye el, nem fog fennakadást okozni semmiben. – Próbálja meggyőzni a lány.
- Ígérem, jó leszek. – Mosolyogja le helyzetét az érintett.
- Hát jó… - Habozik kissé emberünk. – Ebben az esetben, azt hiszem, kivételt tehetnek. Érezzék jól magukat. – Enged utat kis csapatunknak.
- Köszönjük.
A bálterembe belépve az odakintről sugallt pompa az elvártaknak megfelelő mértéket ölt. A mágikus kristálycsillárok fényétől ragyogó helységben az elegancia és a felső osztály etikettje párba kelve járja táncát. Magas rangú meghívottak forognak a pincérnők gyűrűjében, vagy épp pihenőjüket töltik egy-egy pohár társaságában.
Tekintetem nyughatatlanul járkál fel s alá, megannyi céh mesterét felismerve az egybegyűltek között. Ám külön figyelmet érdemel a vöröshajú férfi, ki az egyik pultnál tengeti szabad perceit. ~ Amíg Tabu aludt, utána kérdezősködtem néhány dolognak. Ha jól sejtem, ő lesz Baal…
- Hú, nem adják alá a dolgot. – Szólalok fel hirtelen, elterelve társam figyelmét nézelődésem tárgyáról. - És még ingyen kaja is van. – Mutatok rá vigyorogva az ezüstösen ragyogó kis tálcákra, mik megannyi finomságnak nyújtanak nyughelyet. ~ Erre tuti felfigyel a kis kajás…
- Ingyen kajaaaaaaa. – Lelkesedik fel Tangó is.
- Ingyen kajaaaa! – Ismételi meg, ezúttal a lány. - Hmm... próbáljunk mértékkel enni... á, nem, kit érdekel. – Enged végül vágyainak, s szinte azonnal habzsolni kezd.
Miközben az én ujjaim közt is megfordul egy-két különös falat, melyek ízére kíváncsi vagyok; tovább kezdem szőni magamban a küldetésünkkel kapcsolatos gondolatokat. ~ De vajon mi a fontosabb? Hogy kiderítsek pár tervszerű elképzelést ezektől az idiótáktól, vagy felgöngyölítsem társam titkait?
- Bár kíváncsi vagyok, kik is vannak itt pontosan. Meg, hogy mi lesz a program. Hisz valamikor a kémkedést is el kéne kezdeni. – Vetem fel végül is, egyfajta puhatolózásként, hogy megtudjam, Tabu mit gondol minderről.
- Hangosabban, a szomszéd asztaloknál még nem értették tisztán. – Figyelmeztet cinikusan, ügyesen terelve a témát.
- Ugyan, senki se figyel ránk. Mindenki el van foglalva a maga dolgával.
- Jól van... – Vonja meg vállait, majd visszatér az ételek adta örömökhöz. ~ Rendben, akkor ezt ne erőltessük egy ideig…
Az elkövetkezendő időszak viszonylag nyugodtan telik, céhtársaim az asztalon helyett foglaló különlegességek közül válogatnak, miközben én az egymással társalgó, netán táncot járó meghívottakat figyelem.
A viszonylagos tétlenségnek egy akusztikus célokra kifejlesztett, mágikus lakrima beizzítása vet véget, melyet egy köpcös, ámde jól öltözött, kerek arcú férfi fog használatra.
- Üdvözlöm a kedves egybegyűlteket. – Zengi be nyájas hangjával a csarnokot. – Engedjék meg, hogy mint a mai est egyik szervezője, bemutatkozzam önöknek. Nevem Jael de Fusche, a Mágustanács egy elkötelezett vállalkozója. Rendezvényünk célja nem más, mint a barátság felevelenítése Fiore nagyra becsült céhei közt, na és természetesen egy olyan est szolgáltatása, mely alatt kiszabadulhatnak az egybegyűlt mesterek, s neves mágusok, munkájuk egyhangú medréből. – Köszörüli meg torkát. – Ugyanakkor, nem is untatnám tovább magukat ilyen hivatalos részletekkel. Inkább fel is komponálnám első programunk, mely egy társas tánc volna a kedves vendégek számára. Aki úgy érzi, részt szeretne venni párjával, vagy akár frissen felkért partnerével eme előadáson, ne habozzon a szabadon hagyott részre fáradni. Kellemes szórakozást kívánok. – Azzal, szervezőnk el is hagyja a porondot, mire mindenki nagy sürgés-forgásba kezd.
- Den, hallotta~d? – Csilingeli Tabu, miközben belecsimpaszkodik karomba. - Gyere táncolni! – Tér rögtön a tárgyra. ~ Ezt sajna nem tehetem… Ha a megkérdezettek pontosak voltak a jelleméről, a vöröske tuti nem fog egy ilyesmin megnyilvánulni. Ez az én esélyem.
- Öhm... rendben... – Felelem zavartan. - De nem nagyon csináltam még ilyet... – Próbálnám kivágni magam.
- Á, az ne zavarjon! Tök jó lesz, meg minden. Csak csináld, amit én, meg a többiek. – Rángat nagy lelkesedésében. ~ Ez így nem lesz jó. Kell valami ürügy…
- Rendben, benne vagyok... – Mosolygom rá szelíden. - De össze kell szednem a bátorságom. Mindjárt visszatérek, de úgy érzem, megfulladok ettől a környezettől... Hamarosan jövök is táncolni. – Közlöm vele, s reakcióját meg sem várva, a közeli mosdó felé veszem az irányt.
Szerencsémre, a szépen kicsempézett helység épp üres, hisz jelenleg senkinek sincs ideje itt ólálkodni.
- Most már előjöhettek… - Szavaimra a két apró csillagszellem alakot is ölt, biztonságban a kinti világ figyelő szemeitől.
- Készen vagyunk. – Fogják meg egymás karját. – Mi a terv?
- Engem fogtok lemásolni. Tudom, hogy csak öt percetek van, de az alatt táncolnotok kell a képemben. A lényeg, hogy Tabu mit sem sejtsen arról, mit is teszek, miközben ő naivan keringőzik. – Vázolom elképzeléseimet.
- És te mit tervezel?
- Beszélnem kell valakivel, a lány tudta nélkül… Számítok rátok. – Guggolok le az ikrek magasságába, majd oda is nyújtom nekik ujjam.
Nem is kell ennél több, egy kékes fényjáték keretében hamarosan szembe is nézhetek tükörképemmel, ki nem csak testem, de valamennyi emlékem, s személyiségem is hordozza.
- Hú… mindig meglepődök, hogy milyen jóképű vagyok. De most menj…
Másolatom el is hagyja köreimet, hogy eleget tehessen kérésemnek. Nekem nincs más dolgom, mint kicsivel a távozását követően, utána eredjek, ám nem a tekintetek kereszttüzében szikrázó táncparkettre, hanem ahhoz a férfihoz, aki talán segíthet kételyeim szétzilálásában… vagy épp azok lángra gyújtásában.
Tagbaszakadt test, vörös haj, s önelégült vigyor. A leírás tökéletesen illik kiszemeltemre. Sőt, a jelleméről hallottak alapján, még az is tovább erősítheti felvetésem, miszerint a férfi egy pultnak támaszkodva szemléli a táncikáló lánykákat, kezében egy pohár itallal, arcán pedig oly kifejezéssel, mely elárulja: „Nem lépek parkettre senkivel, ahhoz túlságosan is feletettek állok. De azért a seggeteket még szívesen megbámulom.”
- Üdv. – Szólítom meg a „Ba'al jelöltet”.
- Mi kéne? – Veti vissza flegmán, kissé ittas hangszínnel. ~ Egyre biztosabb, hogy ő az.
- Semmi különös. – Dőlök neki jókedélyűen a pultnak. – Csak egy kis versenyre vágyom, és maga tökéletes ellenfélnek tűnik. – Vetem fel ötletem.
- Mégis miféle verseny? Nem látod, hogy elfoglalt vagyok?! - Mutat végig a látósugarában lévő nőkön.
- Ugyan, pont ezzel kapcsolatos a kihívásom. – Nyelek egyet, hogy erőt nyerjek a folytatáshoz. – Nekem úgy tűnik, mindketten unatkozunk, hisz miért is pazarolnánk az időnket a tánchoz hasonló baromságokkal? Hisz ugye bámészkodni is lehet, amiben maga elég tapasztaltnak tűnik. Szóval, arra gondoltam, hogy amíg tart ez a hülyeség, összemérhetnénk egy kicsit a tudásunk. – Mutatok végig a táncparketten. ~ Azt hiszem, ez jó kezdet lesz. Hisz mindenki szeret abban versenyezni, amiben jónak hiszi magát.
- Miért is ne, tegyük kicsit izgalmasabbá ezt az estét. – Rajzolódik ki széles vigyora. - Mik a szabályok?
- Egyszerű. Kiszúrjuk, kik a hulladékok az egybegyűltek közül, és kész. Így legalább felmérjük a választékot, és hasznosan elütjük az időt. – Magyarázom mosolyogva.
- Legyen, amúgy sincs jobb dolgom. – Von válat. – Aszongya… - Kezdi el járatni tekintetét az egybegyűltek között. – Túl nagy a segge… túl kicsi a segge… túl nagy a melle… jesszus, ennek hol a melle? Hmm… túl lóarcú… – Mutogat, mintha csak egy piaci kofa áruit értékelné.
Meg kell hagyni, nem szégyenlős a pasas. De nem is kell annak lennie. Bárhogy is, előbb - utóbb Tabura fog esni a sor. Ha pedig valami nincs a rendjén vele, azt tőle úgy is megtudom. Na persze, itt nem a testére gondolok... remélem versenytársam is el tud vonatkoztatni attól, ha egy általa ismert személyről van szó.
- Na, ne csak én beszéljek. Mit gondolsz a felhozatalról? - Adja át nekem a stafétát.
- Mos, nézzük csak... – Szedem össze gondolataimat. - Ő túl dagadt... az pedig, nos... - Veszem egyik nőt a másik után szemügyre, ám alig akad ezen az estélyen olyan, ki ne költött volna vagyonokat a megjelenésére; így pedig nehéz rosszat találni. - Hú, viszont ő... ejha. - Téved a tekintetem Tabura, hátha sikerül felkavarnom az állóvizet. - Bár nem ez a feladat, de muszáj megjegyeznem, hogy az a csaj nagyon kiválik a tömegből. Igazi nehézbombázó.
- Ő? Ugyan már... Mondjuk úgy, ismerem valamelyest. Egy hülye kis kurva, még a teste is satnya. Szerintem rá is inkább pontot kéne kapnod, amiért kiszúrtad selejtként. - Legyint lenézően, miközben hangja csak úgy ontja magából az undort.
- Nem értem magát. - Ezúttal nem kell játszanom érzelmeimet, őszintén meglepődöm. - Bár kissé messze van, de egyértelműen látszik, hogy elsőosztályú a teste. Mind a feneke, a melle, és az arányai is tökéletesek...
- Ugyan, ha ennyire nem értesz ehhez, úgy veszem, hogy ezt a versenyt már meg is nyertem. - Sóhajt lemondóan. - Mint mondtam, az a csaj egy semmitérő kis kurva, harmadosztályú külsővel. Még az olyan alapvető feladatokat is képes elszúrni, mint a kémkedés. De hagyjuk is, mint mondtam, nyertem. - Fordít nekem hátat. - Megyek inkább, sikerült kiszúrnom magamnak egy igazán jó nőt, miközben nézelődtünk. Megszerzem magamnak estére. - Hagy magamra, azzal az egy szóval, mely jéggé dermesztett. ~ Kémkedés... ?
Tabu eközben már megpróbál kikeveredni a tömegből, valószínűleg Gemini keresésére szándékozik indulni… azaz, lejárt az idő. De mindez már mit sem érdekel engem. Ez az elejtett információmorzsa is elegendő a kirakósom összeillesztéséhez.
Mindig is tudtam, hogy oka volt a céhünkbe jönnie… lázadás; így akarja megmutatni a világnak, milyen belevaló; kíváncsiság; a világnézetének megváltozása… vagy én… mekkora hülyeség. Csak egy kém, kikből már annyit kiszűrtünk a hajón… Megtud pár, fontosabb információt rólunk, és eltűnik, mintha ott sem lett volna soha. Vagy visszatér elpusztítani minket…
A gondolatok szétmarják az egész valómat, minden megszűnik körülöttem, az idő megáll létezni. Ridegség, nyomás, fájdalom, kín. Teljességgel szétzilálnak. Miért? Mégis miért?! A lélegzésem is lelassul. Mintha a mellkasomba szúrtak volna egy jégpengével, és lassan megfagyasztanák a szívem.
Riadtan döbbent szempárom ismét a parkettre emelem, ahonnan Tabunak már csak percek kérdése a kijutás. ~ Mit kellene lépnem? Úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, majd miután visszatérünk a hajóra, elárulom, amit megtudtam? Akkor megölik… Vagy úgy teszek, mintha nem is hallottam volna ezt? Megpróbálom elhitetni magammal, hogy ez hülyeség? Akkor lehet, tényleg elárul minket, és a pusztulásunkat hozza… Vagy itt és most számon kellene kérnem? Nem tudom… francba már, nem tudom! De egy biztos… mielőtt sort kerítenék bármelyik opcióra is, akad egy elintéznivalóm.
A mellkasomban tomboló fájdalom lassan, de biztosan haraggá formálódik. Képtelen vagyok mást érezni a mindent homályba borító dühön kívül. Mérges vagyok mindenkire, aki mozog ebben az átkozott bálteremben…
Szinte vérszemet kapva kezdek loholni a kijárat felé, mindent s mindenkit félrelökve, ki az utamba kerül.
Első akadályom egy pincér képében találom meg, kinek arcát úgy söpröm félre könyökömmel, hogy azt már csak a véressé vált fal állítja meg. Egy tébláboló, vén arisztokratának csonttörő rúgást mérek a fejére, míg a mögötte sipákoló komornyikot az arcánál fogva hajítom a közeli oszlopnak. Ezután már mindenki kétségbeesetten igyekszik utat adni nekem, s mire a rendfenntartók, valamint az erősebb mágusok észhez térnének, képes vagyok eljutni az egyik kristályablakig, mely fájdalmas töréshanggal adja meg magát a testem súlyának.
Ezután nem marad más hátra számomra, csak a futás. Azt hittem, ha először levezetem a feszültséget, valamivel jobban leszek… de nem így van. Az ezúttal tanácstalan csillagok ölelése alatt csak rohanok, s rohanok, amíg már nem bírom tovább lélegzettel.
Hevesen zihálva dőlök neki egy, a város peremén elterülő épület falának, s ekkor jövök rá… még mindig nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem… Semmit sem tudok. Az árulás érzete mindennél jobban fáj. De mit tehetnék ellene?
- Hát itt vagy. – Az ismerős hangra azonnal hátracsapom a fejem.
Nem is kell csalódnom, Ba’al áll mögöttem, arcán olyan mosollyal, mely azt sejteti: tudtam, hogy itt leszel.
- Hát maga… ? – Fordulok felé teljes testemmel, megdöbbent kifejezéssel.
- A kiszemelt nőcinek sajna palija volt, így nem jártam sikerrel nála. Ezért morcos vagyok… – A férfi eddigi komolytalan arckifejezése elszánt grimasszá válik, s egyértelműen fenyegetőnek szánt testhelyzetet vesz fel. - És tudod, mivel az vagyok, valakin le kell vezetnem.
- Nem talált valaki mást, aki hamarabb útba esett?
- Olyat, aki egy illegális céh tagja, nem. – Olyan természetesen tudatja ezt velem, hogy már magam is alig lepődök meg, miszerint nem titok számára a valós kilétem. - Kaptam pár fülest, amik szerint várható volt pár beépített tégla ezen az estélynek szánt hülyeségen. A kis versenyed még nem is keltett túl nagy gyanakvást bennem, de az a kirohanás nem kellett volna. Totál lebuktattad magad. – Csavarja fel jobb ingujját.
- Tudni akarom, hogy melyik céh tagja vagy pontosan. Ha pedig kiderül, miszerint egy nagyobb hal csatlósa vagy… nos, akkor csicseregni fogsz, mégpedig sokat.
- Lebuktattam magam? - Vigyorodom el, mint életem valamennyi összecsapása előtt. - Azt hiszi, érdekel? Csalódást kell okoznom, de már egy cseppet sem. Bár, ami még nagyobb csalódás lesz, hogy tőlem semmit se fog megtudni. Nem különösebben kedvelem a céhemet… de sose fogom kiárulni őket.
Habozás nélkül lehajítom magamról az öltönyöm, majd ingem ujját letépve, jól láthatóvá teszem céhem szimbólumát. Az előttem álló férfi arcán se meglepettség, se öröm nem tükröződik… számára mindez természetesnek hatott.
- Elég egyértelmű volt, hogy ezért érdekelt a kis riherongy… Grimoire Heart.
Kijelentésére mit sem ragállva keresztezem mellkasom előtt valamennyi kulcsom, ily módon megfürdőztetve őket az égitestek ezüstös fényében.
- Ma éjjel, a Hold kegyetlen fénye alatt, megismered az igazi félelmet. – Fenyegetőzöm, mintha komolyan gondolnám. ~ De komolyan, miért is ne maradhatnék hatásvadász a végsőkig?
- Mutasd, mit tudsz.
- Perseus kapuja, nyílj meg! – Bár mindösszesen még csak egy csillagszellemet vagyok képes megidézni egyszerre, jelenleg mindenbe bele kell kapaszkodnom, amim van.
Az ősi világ kardforgatója világoskék fényeket gravíroz az éjszakába, hogy átléphesse az emberek világának határait. Szikár alakja se marad alul átjárója mögött, valódi üstökösként tündököl a szürke utca közepén, szálkás karjaiban rúnákkal ékesített pengéit forgatva.
- Ha jól sejtem, ő az ellenség... – Indulna meg Ba’al felé, ám egy lépést sem sikerül megtennie…
Több száz méterre nyúló lánghullám csapódik fel előttem, a másodperc töredéke alatt visszataszítva hőjével Perseust a saját létsíkjára. Bármennyire is jók a reflexei a harcosomnak, egy ilyen támadást még lereagálni sem volt ideje. Ez egy igazi szörnyeteg…
- Franc! – Lépek hátra idegesen, kulcsaim közt kapkodva. - Cerberos kapuja, nyílj meg! – Bár még alig vagyok képes parancsolni a pokol kutyájának, ő az utolsó esélyem. A többi csillagszellememnek itt esélye sem volna.
A háromfejű fenevad vörös szikrázások keretében töri át kapuját, s nagy szerencsémre, nem engem, hanem ellenfelem látják meg először.
- Halááááááááál! – Ordítja vérfagyasztóan az egyik szélső fő, s menten futásnak is ered az izmoktól duzzadó, majd medve méretű test.
De hiába minden erő, vérszomj, s vadság, az alvilág ragadozója alig bizonyul nagyobb kihívásnak Perseusnál. Fél méter megtétele után felszakad mancsai alatt a beton, s hasfalát érdes földtüskék nyársalják szét. Utolsó lélegzetét neki is Ba'al vöröses lángjai oltják ki.
Egyoldalú vereségem látva az összes kulcsom kihullik erőtlenné lett ujjaim közül, s én magam is térdre rogyva kerülök a porba. ~Nincs tovább. Nem fogom több csillagszellemem lemészároltatni…
- Mi folyik itt? – Az ismerős hangra még csak tekintetem sem fordítom el.
Fogalmam sincs miért, és honnan, de Tabu is előkeveredett. Nos, ő sem változtat már semmin. Ha ellenem fordul, ha kiáll ellenem, a végeredmény ugyanaz marad. Itt nem győzhetek… Ez a fickó még Hades mesternek is képes volna fejfájást okozni egy nyílt harcban.
Ba’al se vesz különösebben tudomást a legújabb befutóról, magabiztos léptekkel megindul az irányomba, hogy learathassa győzelmének gyümölcsét. ~ Bár sajnálom a kulcsaimat, de nem maradt választásom. Fogalmam sincs, miféle módszerekkel fognak majd vallatni, de nem is akarom megtudni. Véget kell vetnem ennek, mielőtt túl késő… talán még maradt annyi erőm, hogy szénné égessem magam…
Épp karjaimba gyűjteném minden maradék erőmet, mikor hirtelen sűrű füst robban a levegőbe, elvágva minden jelenlévő vízióját.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen népszerűtlen vagyok a lányoknál. – Szólal fel egy fiatalos, szomorkásnak ható hang a hirtelen jött fátyolban. - De, ha már az estélyen nem volt szerencsém, úgy gondoltam, megnézem miféle erők mozognak errefelé. És úgy látszik, jól tettem.
Ahogy eloszlik az olajszerű füst, nem marad más, csak egy apró, kapucnis sziluett, mely mégis sziklagátként állja útját a minket elmosni készülő, vörös férfinak.
- Senkinek se lenne jó, ha olyasvalamik derülnének ki a Balam Szövetség egy alappilléréről, amik gyökereinél rengethetnék meg az alvilágot. – Szavainak nyomán, karjaiban egy-egy acélpenge ölt alakot. - Nem vennék rá mérget, hogy képes vagyok lenyomni ezt a fickót… de nem is ez a lényeg. Nyerek nektek egy kis időt, ti pedig elfuttok innen, amilyen messzire csak tudtok.
- Ki vagy te?
- Nincs időnk kérdésekre. Csak fussatok… – Azzal, az apró idegen neki is veti magát hatalmas ellenfelének.
Alig érnek össze, gigantikus varázserejük rongybabaként löki hátra mind Tabut, mind engem. Ezután már nem érzékelek mást, csak a lány ujjainak szorítását tenyeremen, s azt, hogy maga után húzva, futni kezd az éjszakába.
Bár lassan dolgozom fel a történteket, egyelőre inkább csak eleget teszek megmentőnk kérésének, s én is loholni kezdek, ahogy csak megmaradt erőmből telik.

Ki tudja, mennyi idő veszik oda. Talán egy órába is beletelik… de végre megállunk. Társam levegőre szomjasan dől neki egy öreg tölgy törzsének, míg én térdeimre támaszkodva próbálom friss oxigénnel megtölteni a tüdőmet.
Lihegések váltakozó üteme nyomja el a hajnali neszt, míg fejemben vágtató gondolatok emelkednek felül a fáradtságon. ~ Ki lehetett az a kapucnis? Valami törpe,… vagy egy kölyök? Ki tudja… De, ami még fontosabb: itt van Tabu. Mit kellene csinálnom? Mit mondjak neki?
- Amit... Ba'al mondott, tudod... vagyis... nem is tudom, én mit mondjak. – Könnyíti meg dolgom azzal a lány, hogy ő szólal meg először.
- Honnan tudod, hogy mit mondott...? – Egyenesedem ki, tekintetem a sötét égbolt ürességének ajánlva.
- Csak az arckifejezéseden láttam... és sejthető, hogy nem azért, mert kicsúfolt téged, vágtál olyan fejet... – Próbál beszélni, miközben térdeit magához húzva a könnyeivel küszködik.
- Értem... – Veszek egy mély levegőt. - Ki vagy te?
- Ki lennék? Tabu, természetesen... – Kuncog el, kissé zavartan, ám hamar abbamarad erőltetett reakciója.
- Nem a neved érdekel. Ki vagy te? – Kérdezek rá ismét, a hajnali dér ridegségével.
- Eh... öm... hát már az a pöcs elmondta a lényeget, nem? Egy áruló ribanc vagyok. Szólj a mesternek, és nyirass ki. – Bújik el ismét térdeinek takarásában.
- Akkor igaz, amit mondott?
- De semmilyen információt nem adtam ki semmiről és senkiről...
- És, ha megtudtál volna valami fontosat, amivel mindenki életét vásárra viszed a céhen belül... akkor mit lépsz? – Fürkészem a még mindig szótlan csillagokat.
- Nem tudom... nem hinném, hogy annyira érdekelt volna. Csak egy ember köt ahhoz a céhhez... miért tennék bármit is azért a vöröshajú ripacsért? Gyűlölöm. – Feleli duzzogva.
- Nem érdekel, kihez mi köt téged. Már a legkevésbé sem. Mit tettél volna? – Hangsúlyozom ki az utolsó mondatom.
- Csendben maradtam volna. – Nyögi ki végül.
Miért van az, hogy az univerzum fényei olykor milliónyi érzést keltenek valakiben, máskor meg csak sápadt, értéktelen gázgömbökként merednek rá? Miért nem fonhatják ők tovább ennek a beszélgetésnek a fonalát? ~ Vajon hihetek neki? Nem hinném, hogy az életét akarja menteni. Arról talán már ő is lemondott valamilyen szinten. Nos, bárhogy is… jobb lesz, ha nem gyötröm tovább.
Ahogy az éjszakai égboltot a viharfelhők uralmuk alá hajtják, úgy olvad le arcomról dérként a ráfagyott hűvösség.
- Rajtad áll, hogy ezután mihez kezdesz. Én nem foglak elárulni. Viszont olyasvalamit teszek, amiért életem végig üldözni fognak... – Adom lágyan a lány tudtára, az egyre inkább szemerkélő eső mögött megbújó mosolyommal. – Pegasus kapuja, nyílj meg! – Szólítom hű hátasom, ki maradék varázserőm felhasználva, hamarosan alakot is ölt előttem.
- Nagyon viharra áll az ég, Den. – Aggodalmaskodik tüstént, pedig épphogy patái egyet koppannak a földön. – Biztos repülni akarunk mi ilyen időben?
- Igen Pegasus. Vigyél haza.

/A kaland a kilépési pályázatom közvetlen folytatása./

13

A karaván

Az első lépés: egy kovács, ki képes olyan fémet megmunkálni, melyről halandó ember fia még nem hallott. Ezúttal nem számíthatok Hades mester segítségére, vagy céhünk információira. Életem egy nagyon hosszú szakasza után ismét magamra maradtam. Már amennyiben azt a szakaszt mások közt eltöltöttnek lehet nevezni. Hisz kik közt is éltem? Hiénák, dögevők, gerinctelen férgek… de legalább sokat tudtak. Mindenhol ott voltak, minden árnyékban az ő füleik hallgatóztak, minden falon az ő szemeik lapultak.
Bármibe fogtam is bele, a Grimoire Heart hálózata hatalmas óriásként fogta kezem, s vezetett az utamon. Ez viszont a múlté…
Én és a csillagszellemeim maradtunk.
- Szerinted merre kellene kezdenünk, Pegasus? – Kérdezek rá, miután földet érünk egy kisebb faluban.
Mindeközben a Nap sugarai már átfestik a tájat, teljesen visszaszorítva a sötétséget annak kis eldugott zugaiba.
- Egy fogadóban. Le kell feküdnöd, Den. Több mint huszonnégy órája fent vagy. Pihend ki magad, és akkor az ötletek is könnyebben jönnek majd. – Anyáskodik felettem a szárnyas paripa.
- Meglehet… - Ahogy mindezt végiggondolom, szinte érezhető súlyként telepszik rá valamennyi végtagomra a fáradtság. – De talán… északon. Ott erős emberek élnek, és a hegyekben sok a fém. Csak ért valaki a megmunkálásukhoz.
- Na igen, meg a mesekönyvekben is ott dolgoznak a legjobb mesteremberek. – Egészít ki barátom.
- Ahogy mondod. – Búcsúzok el kissé felélénkülten, majd nekivágok a közeli településnek.
A valószínűleg favágásból s vadászatból élő falvacska néhány lakója gyanakvóan méri végig a karomon éktelenkedő égési sérülést, ám egyikük sem teszi ezt szóvá. Rönkökből összeillesztett, egyszerű lakóházak között vezet utam az első – s talán egyetlen – fogadóig, mit szemeim megpillantanak.
A tavernaként is működő építményben sokkal inkább nyugodt környezet, mintsem az alkohol, s izzadtság aurája fogad. Csak pár férfi iszogat munkába menet előtt, a többiek már valószínűleg elindultak a közeli erdőbe. A pultnál a félkopasz fogadós pirospozsgás vigyora, valamint egy magányosan üldögélő, csuklyás alak körvonalazódik. A zöldes kapucnit viselő egyén meglehetősen vékonynak tűnik, nem kissé kiválva így a tagbaszakadt, munkához szokott helyiek közül. Fém mellvértje, s kiegészítői, valamint irhába bugyolált csomagja pedig már csak ráadásként szolgálnak.
A pultos ugyanakkor nem tér el az átlagostól, talán csak annyival, hogy termetét nem a hájnak, hanem izmainak köszönheti.
- Szép jó reggelt! – Köszönt rám, megpecsételve szemkontaktusunk.
- Üdv! Van kiadó szobája? – Térek rá érdeklődésem tárgyára.
- Akad jó pár. Nem sok idegen jár erre, így nem is tartok fel túl sok szálláshelyet. Az egyiket pár napja kivette egy átutazó, de még választhatsz a maradék két szoba közül. – Bár nem adja tudtomra, sejthető, miszerint a csuklyás alak a bérlő.
- Nem vagyok válogatós, a kisebbet kérném.
- Meg se nézed őket? – Tekintetemben olvasva hamar rájön a válaszra, s elém is csúsztatja a kulcsot. – Az emeleten rögtön az első ajtó. Egy ágy, és egy szekrény. A közös fürdő a folyosó végén található. Hány éjszakáig maradsz?
- Egyelőre csak egy napig foglalom le, de ez még változhat.
Miután kifizetem a kellő összeget, fel is ballagok a kideszkázott lépcsőkön, egyenesen az új szállásomig. A szerény ár, szerény szolgáltatást takar, de mit sem bánom. Az egyszemélyes, kissé kemény ágy alig fél perces ölelése álomba ringat.

Mély énekhangok, s örömteli korsóköszöntők ricsaja ráz fel nyugtalan álmaimból. Bár kipihentnek érzem magam, alvás közben sem hagytak nyugodni a kételyeim. ~ Vajon megkímélték Tabut? Visszament egyáltalán a léghajóra, vagy nem kockáztatta meg? És Bluebellt is meg kellene találnom. De fogalmam sincs, merre lehet. Bárhova kiküldhették Fiorén belül…
Őrlő béklyóként rám akaszkodó gondolataimat hideg vízzel, majd egy alapos zuhannyal próbálom lerázni magamról. Szerencsére a közös fürdő szekrényében néhány elsősegélyi eszköz is akad, így miután lefertőtlenítem az éjszaka szerzett sérülésem, be is kötözhetem azt.
Mondhatni felfrissülten, információkra szomjazva vágtatok le a földszintre, hol jól halhatóan mulatoznak.
A munkából visszatérő falusiak hűtött sörrel, s vidámsággal feledtetik a nap fáradalmait, mielőtt elválnának, s haza nem térnének. Mindenki boldogan cseveg, s keresi a társaságot… mindenki, kivéve a kapucnis idegent, ki egy eldugott asztalnál üldögél egymagában. Senki nem vágyik a közelségére, s látszólag ő sem vágyik máséra. Nos, nem én leszek az, aki megtöri magányát, annyi egyszer biztos…
Ehelyett inkább a pultoshoz irányítom lépteimet, ki egy apróbb szünetet tart a nap valószínűleg legaktívabb szakasza közben.
- Üdv! – Köszönök rá, amolyan figyelemfelhívás végett.
- Szép estét! Azt kell mondjam, jóval kipihentebbnek látszol, mint pirkadatkor. Jól aludtál? – Kérdi nyájasan, miközben törölgetni kezd egy kezébe akadó korsót.
- Mondhatni… - Gondolkodom el kissé. – Mondja csak… kérdezhetek magától pár dolgot?
- Csak bátran. – Feleli szinte reflexszerűen.
- Ismer ön egy jó kovácsot? Akár itt, a közeli hegyekben, de az se érdekel, ha az ország másik felében…
- Kovács?! – Szakít félbe. – A főutca közelében lakik az öreg Waterman. Jó mesterember, ő szokta megjavítani a falubéliek eltörött szerszámait.
- Nekem nem egy egyszerű patkolókovács kell! – Jelentem ki határozottan. – Olyasvalakit keresek, akinek a nevét minden szakmabéli legendaként emlegeti. Akinek a munkáiért képesek egész zarándokutakat megtenni, s vagyonokat kiadni. Valaki, aki képes megmunkálni az ismeretlent…
- Te aztán nagyravágyó vagy, ifjú! De tudod, az ilyesmivel nem egy kis falvacska kocsmárosát kellene zaklatnod, aki csak a közeli hegyek világát ismeri. – Mered magába egy pillanatra. – Az itt élő mesterembereknek a biztos megélhetés számít. Eszközöket készítenek a völgyeket gondozó földműveseknek, malomköveket tökéletesítenek a molnároknak, néha íjhegyeket csiszolnak az arra képtelen vadászoknak, vagy esetleg pár pengét öntenek a mészárosoknak. De fegyverekre nincs szükségünk, hisz mint adófizető terület, a hadsereg védelmét élvezzük. Nekik pedig megvannak ugye a saját, szerződéses kovácsaik. A mijeink pedig nem képezhetik más irányba magukat, mondván, majd jön csak valaki egy vagyont érő fegyvert rendelni tőlem, ha biztos megélhetésük akad az egyszerű emberek segítésén. Bár… - Szakítja meg gondolatkifejtését.
- Igen…? – Ösztökélem kissé, hátha ezúttal megtudok a helyi életmódnál valami fontosabbat is.
- Tudod fiam, ezek a hegyek nagyon rég itt állnak, és sok titkot hordoznak magukban. A vén tárnák sokasága megannyi örömöt okozott már az itteni népeknek, miként a bosszúságot is megismertette velük.
- Ezt úgy értsem, hogy talán nekem is tartogathatnak egy-két meglepetést?
- Talán… - Veszi fontolóra következő szavait. – Holnap reggelre várjuk a kalmárok karavánját. Ha értesz a harchoz, biztos szívesen elvisznek, és még el is látnak, védelemért cserébe. Mielőtt hazafordulnának, utuk végén megállnak egy kis bányászfaluban, Carvei-ben. A helyi vájatok mélyén van valami… ősi. – A férfi eddigi, viszonylag vidám mesélése borús lejtést vesz, s olyan gyanakvóan pislog körbe, mintha csak ellenségektől tartana saját tavernájában. – Erről nem akarok többet mondani, ha érdekel, nézd meg magad.
- De ez mégis miben segíthetne nekem az ismeretlen megmunkálásában?
- Ami ott nyugszik, ősibb annál, mintsem én megérthetném. De annyi bizonyos, hogy a régi idők mesterei gyakran tették tiszteletüket annak az elátkozott hegynek a gyomrában. Ez persze már régi történet. – Legyint egyet. – Manapság már senki sem megy le oda, a tárnát is rég lezárták. De a vén bánya nem akar nyugodni…
- Történt ott valami?
- Mit tudom én! – Feleli ingerülten. – Már így is többet mondtam, mint amennyi egy köszönetért dukálna.
- Rendben. – Próbálom felölteni barátságos mosolyom. – Bár talán nem nagy köszönet, de feldobom kissé a mai bevételt. Hozzon valami drága étket, a szobát pedig holnap reggelig számolja fel.
- Már amúgy is kezdtem unni a tétlenséget. – Tűnik el a pult mögötti helységben.
Míg estebédem készül, tekintetemmel szabad helyek után kezdek kutatni, még mielőtt a kocsmáros szúrós tekintete újabb rendelést erőszakolna rám.
Ám hamar tapasztalnom kell, hogy a munka utáni lazítási vágy nem kíván alábbhagyni. Az asztalok körül még mindig mulatozó, s iszákos helyiek sereglenek. Csak egy nyugodt oázis enged magának a vigadozás tengere: a kapucnis idegen eldugott ülőhelyét. ~ Nos, vagy a mohó tekintet, vagy egy hallgatag misztéria.
Hamar megállapodom az utóbbinál.
- Hello, én vagyok Den, az alvilág ura. – Csusszanok vigyorogva az apró asztalka szabad feléhez.
Persze, a legkevésbé sem lep meg a reakció teljes hiánya. Szinte már nyomasztó csend borul a következő fél órára, melyen egy cseppet sem enyhít a fogadóbéli világ vidámsága.
- A helyi specialitás. – Majdhogynem megijeszt ezt a nekem szánt mondat.
Az újonnan fellelkesült pultos hatalmas vigyorral tálalja fel asztalomra fogását, figyelembe sem véve a csuklyás lehangoló kisugárzását.
- Vadkanborda édes körettel. – Mutat végig a roston sült húson, valamint az azt keretező gyümölcsökön. – Az anyagiakat a pultnál rendezzük majd.
Bár a mennyiség kissé nagy a számomra, az ízre nem lehet panaszom. ~ Bezzeg, ha itt lenne Tabu, nem lenne problémám az adag nagyságával.
- Ez finom. – Az erőltetetten rekedtes hangot rágás követi.
Meglep ugyan, de hallgatag asztaltársam teljes nyugodtsággal szolgálja ki magát vacsorámból, bármiféle kérdezés, vagy köszönetnyilvánítás nélkül.
- Mást már megöltem volna, ha engedély nélkül nyúlkál a kajámhoz. Szerencséd, hogy itt sok lenne a tanú, és nincs kedvem tömegmészárláshoz. – Sóhajtok gondterhelten. – Ott tudsz ilyet rendelni, a saját pénzedből. – Bökök a tömzsi kocsmáros irányába.
- Ne légy kapzsi, pénznél jóval értékesebbel szolgálok neked ezekért a falatokért. – Próbál komolynak hatni, de szándékosan recsegtetett szavai inkább komikussá forgácsolják összhatásukat. Mintha fátyolozni akarná az igazi hangját.
- Mégpedig…?
- Egy figyelmeztetés, mely megmenti az életed. Ne menj Carvei közelébe.
- Innen is képes voltál kihallgatni a beszélgetésünket? – A távolság legalább tizenöt méter, és ha ezt megtoldjuk a háttérzajjal… - Te sárkányölő vagy?
Csak ők bírhatnak ilyen éles érzékekkel.
A kámzsás újfent a hallgatásban próbál védelmet lelni, s megfeledkezik jelenlétemről. Mindezt már csak a jóllakottság eljövetelével unom meg.
- A többi a tiéd. – Állok fel helyemről. – És, csak hogy tudd, oda megyek, ahová akarok.
Jelenleg ez a szabadban merül ki.
Mivel az egész napot átaludtam, nyomát se érzem magamon fáradtságnak. Inkább kisétálok a csillagos ég alá, lefekszem egy pázsitos dombocskára, s összeszedem a gondolataimat. ~ Sok minden történt az elmúlt másfél napban. Végül is, az egész életem megváltozott. Annyi út áll előttem, végig se tudnám mérlegelni mind. De hiszem, ha a Starsplint-et sikerül megjavítanom, választ találhatok a kételyeimre.
Az éjszakai nesznél nem is találhatnék jobb társra ezúttal. A farkasok vonyításai jelentette távoli veszély az egyetlen baljós, mégis megszokott üteme. Emellett a gyenge szél, s az éjjeli rovarok már jóval barátságosabb szólamaikkal alakítják a környezetet.
A komódos szerenádot fekete homály fedi, mely alól csak a faluban égő fáklyák, s tűzrakások fényei jelentenek menedéket. Ám hamarosan az én közelemben is megtörik a sötét fátyol.
Nem hívtam ugyan, de Virgo élénk pecsétje felizzik, vad süvítést kölcsönözve a tohonya szellőnek. Érkezése a megszokott, ám külleme már nem…
Arcát keretező rózsaszín tincsei hosszabbak lettek, s ahelyett hogy egyszerűen aláhullanának, valamiféle fonásba rendeződtek. Ezen felül a lány méretei is változtak, kissé alacsonyabb lett, mint eddig volt.
- Tudtam róla, hogy a küllemed a tulajdonosod ízlése szerint változik, de emlékezetem szerint nem kértem tőled hasonlót. – Adom tudomására üdvözlésképp.
- Nem is kellett kérned. Szavak nélkül is tudom, milyen külsőre van szükségem. És mivel te változtál, én is azt tettem.
- De én tudtommal nem nézek ki máshogy…
- Nem is a testedre gondoltam. – Mutat mellkasomra. – A lelked változott meg kissé. Nyugodtabb lettél, kevésbé érzem azt a csillapíthatatlan, felgyúlni készülő lángot belőled, amit eddig. – Kissé félelmetes, ahogy mindezt ugyanazzal a hangsúllyal képes közölni velem, de már hozzászoktam.
- Bár sok dolog történt, én nem érzem másnak magam. De, ha te ettől jobban érzed magad… - Tartok egy kisebb szünetet. – És, miért jöttél?
- El szeretném látni a sérülésed. Ki szeretném érdemelni a büntetésem azzal, hogy csinálok is valamit. – Tenyerei felett kötések helyett egy selyemszalag, valamint pár, összehajtogatott ruhadarab ölt alakot. Ezután egyenletes tempóban szabaddá teszi a megégett bőrfelületet, s alaposan szemügyre veszi azt.
- Ahogy sejtettem, nem szorul további ellátásra, csak a felszíni bőrréteg hámlott le. Hagyd inkább szellőzni, úgy gyorsabban regenerálódik. Napközben pedig kevésbé feltűnő, ha ezzel feded el. – Nyújtja át nekem a világos szalagot. – A váltóruhák is jól jönnek majd, hisz amiket a hajóról hoztál eléggé megviseltek már.
- Sose unod meg az anyáskodást, mi? De legalább ez állandó marad…
- Ha megengeded, van még valami. Bár nem olyan anyagból készült, mint a Starsplint, és a forgatásába is bele kell majd jönnöd, szereztem neked egy fegyvert. – Az apró fényszemcsék ezúttal egy keresztvas nélküli, rideg fémpengévé formálódnak. – Nincs semmilyen képessége, mondhatni semmiben sem különbözik az evilági fegyverektől. De remélem megfelel majd ideiglenes használatra. – Nyújtja át a markolatot.
- Köszönöm. – Suhintom meg tengelye körül az újdonsült szerzeményem… aminek következtében az kihullik ujjaim közül, s a földre huppan.
Különös, hisz a súlya alig különbözik a jóval nagyobb Starsplint-étől, mégis annyira más. A fogása, csapásainak íve, az ereje, a hangja. Nincs is neki. Ez a fegyver nem szól hozzám.
A leejtett pengét sálam emeli fel helyettem, előzékenyen visszahelyezve azt kezembe. Úgy tűnik, legalább ő jó hangulatánál van. ~ Vagy csak látja a szerencsétlenségem, és megszánt kissé.
- Nos, ha nem kívánsz megbüntetni, én távozom is. Te csak gyakorolj. – Így is teszek.
Bár segítségül hívhatnám Perseust, egyelőre feleslegesnek érzem. Meg kell találnom az egyensúlyom ezzel a karddal, mielőtt még eljutnék a víváshoz. Persze, nem vagyok teljesen elveszett ezzel a pengével, de ilyen téren ő még a gyakorláshoz is túl nagy falat volna.
Ahogy telnek az órák, alig nő pár méterrel az a terület, melyen mozgok. Körözgetek, pördülök, fel-le sújtok… jobb kardforgatóvá válok. A karizmaimmal együtt gyúlnak fel a nap első sugarai, ezzel jelezve gyakorlásom végét. ~ Mostan tájt jöhetnek majd a kalmárok is.
Gondolatomtól vezérelve összeszedem a holmimat, s visszasietek a fogadóba.
A reggeli forgalom alulmúlja ugyan a késeit, a beszélgetések szőtte hangzavar ilyenkor sem idegen a fatörzsekből épített falak közt. Ám azok témája már nem olyan érdektelen számomra, mint a legutóbb.
- De hát így kinek tudjuk majd eladni a felesleget? Szükségünk van arra a pénzre…
- Ne aggódj, biztos csak késnek, hosszú utat kell bejárniuk.
- És mi van, ha nincs igazad? Hogy vágunk neki a télnek?
Ezekhez hasonló, aggodalmas gondolatok töltik meg a nem is oly rég még boldogságtól kongó termet.
- Történt valami a karavánnal? – Sétálok oda a pulthoz, hangot adva kételyeimnek.
- Késnek. Ez rossz ómen kölyök, menj inkább haza. – Sétál el mellettem a csuklyás idegen, szabadon eresztve ezzel mókás hangját.
- Ugyan, máskor is megesett már az ilyen. Az itteni népek szeretik felfújni a dolgokat. – Veszi át a szót a hely tulajdonosa. – Egy-két nap és itt lesznek, meglásd.
Mivel Pegasus hátáról aligha igazodnék ki az eldugott hegyi utak, s völgyek útvesztőin, nincs más választásom, mintsem várni.
Meghosszabbítom foglalásom, s próbálom hasznosan eltölteni az időmet. Legtöbb energiámat az új fegyveremmel való gyakorlásba ölöm, melyhez egy pont után már Perseus segítségét is igénybe veszem. Ő persze nem rest szóvá tenni ügyetlenségem, és a kardom felé tanúsított „barbárságom”. Beszél a vágás valódi kivitelezéséről, a szúrások legjobb célpontjairól, posztról, riposztról, és megannyi másról…
Szerencsére végül a gyakorlatba is belemegy, s testem nem kímélve próbál rávezetni a penge útjára. Minderre az ideje is megvan… egy hetet késik a karaván.
A hetedik nap reggelén már átértékelem a várakozásra vonatkozó terveimet. ~ Talán nem is szabadna több időt vesztegetnem itt. Az se biztos, hogy az az ősi valami a segítségemre válik majd. Inkább elmegyek Pegasusszal egy nagyvárosba, ott talán igazi szakértőket is találok majd.
- Itt vannak! Végre megjöttek! – Rohan be minderre egy kisgyerek a tavernába, lelkesen szertekürtölve a hírt.
- Na, mondtam én, hogy csak késnek! – Tetszeleg a pultos, a napokkal való tévedéséről teljesen megfeledkezve. – Menj csak, a falutól nyugatra lévő réten pakolnak ki.
- Nos, ha már eljöttek végre, megnézem őket magamnak…

A szekerek sokasága kétség kívül egy bazár hangulatát kelti. A levegő megtelik a pörkölt mogyoró, friss péksütemények, s grillezett húsok illatával. A kalmárok értenek hozzá, hogyan kápráztassák el a falusiakat számukra idegen finomságokkal. A helyiek persze rovarok módjára özönlenek az árusokhoz, ki-ki saját munkájának gyümölcsével. Eladnak, majd vesznek, felkínálva terményeik, prémjeik, s egyéb javaik feleslegét.
Akadnak persze olyanok, kik mágikus cikkekkel kacérkodnak borsos áron, de az én figyelmem csakis a lovasok kapitánya köti meg. Páncélján jól láthatóak a rangidős jelzések, melyek egyértelművé teszik vezető szerepét a zsoldosok közt.
- Jó reggelt! – Intek oda a rövid szakállú, magas férfinak.
Tekintete elutasító, valószínűleg nem szeret idegenekkel foglalkozni.
- Úgyszint! Ha venni akarsz valamit, a kalmároknál nézelődj.
- Félreért! – Kissé szokatlan így beszélgetnem egy katonával, tekintve múltamat. – Nem üzletelni akarok, hanem csatlakozni a karavánhoz. Carvei az uticélom, addig beállnék a strázsák közé.
A középkor enyhe ráncai megfeszülnek ideiglenes parancsnokom arcán, majd sűrű szemöldöke rosszállóan rendül.
- Igaz, miszerint sok a nehézségünk, de nem fogok holmi jöttmenteket etetni. Nagyon veszélyes a haladás, nem véletlenül késtünk. Túl nagy falat ez neked, majd ha kissé megizmosodsz, újra beszélhetünk.
- Nem vagyok ugyan medvetermetű, de rátermettebb vagyok holmi jöttmentnél. Értek a mágiához.
- No, pont az nem kell nekünk! – Hőköl fel a kísérő. – Elég bajt hozott már ránk a boszorkányság. Annyi sebesültet, hogy ellátni se tudjuk őket. Eridj inkább haza, ott barátkozz az ördöggel! – Fordít hátat, belevetve magát a parancsok kiosztásába. ~ Nehezebb a dolgom, mint hittem.
Új ötleteket forralva kezdek sétába az egyre terebélyesedő tábor körül.
Eddig ugyan nem sok utazókereskedőhöz volt szerencsém, de van egy olyan érzésem, hogy az itt megjelenteknél valamivel vidámabb benyomást kellene kelteniük. A vásárlókat felbátorítják, erszényeiket megnyitják a mosolygós arcok, de itt csak bosszús, aggodalmas pillantásokkal nézhetnek szembe. Nem kertelt a zsoldosvezér; akármi is legyen az, jó oka volt a késésüknek, s valószínűleg még mindig fenyegeti őket.
Miként egyre távolodom az árusok gyűrűjéből, sikerül rálelnem egy, a többitől jóval messzebb felállított sátorra. Az orvosi jelzés, és a bentről kiszűrődő, fájdalmas nyögések egyértelművé teszik, miszerint itt látják el a megsérült kísérőket. ~ Itt az esélyem…
Bár nem számítok meleg fogadtatásra, belépek a gondosan elfedett területre.
- Hé! – Szólít le egy felcser, érkezésem látva. – Ide idegenek nem léphetnek be, távoznia kell!
Kesztyűvel fedett ujjai közt véres szike vöröslik, ám ez majdhogynem legkellemesebb része a látványnak. A sátor minden szegletében sebesült férfiak feküdnek, keménykötésű testükön karmolások, s mély harapások nyomaival. Az a pár sebész, aki ellátni próbálja őket, ki se látszik a vérből, fehér öltözetük bíborra festette munkájuk.
- Segíteni jöttem. – Jelentem az engem kitessékelni kívánó felcsernek. – Mi történt?
- Hogy mit történt?! Nem látszik?! Megtámadtak minket… többször is. A zsoldosok több mint fele megsebesült. Néhányuk biztosan meghal, már nem sokáig húzzák azokkal a harapásokkal a torkuknál. De még olyanok se élik túl, akik normális esetben megúszhatnák, hála a felszerelésünk hiányosságának. Erre idejössz, és azt mondod segítesz?! Ez neked móka, vagy mi? – Fakad ki magából megviselt beszélgetőpartnerem.
- Komolyan beszélek. – Válaszolom szárazon. – Mindenkit megmentek ebben a sátorban. – Fordítok hátat a tábori sebésznek, majd lecsatolom övemről egyik sápadt fényű kulcsom. – Nem vagyok közönséges ember… Serpens kapuja, nyílj meg!
Hívásomra hamarosan kékes fények festik át a fehér tér egyhangúságát, s új remény virágzik a kétségbeesés mezején. A jelenlévőkhöz hasonló, orvosi öltözéket viselő férfi lép ki az átjáróból, rám szegezve fürkésző tekintetét.
- Ó, te vagy az, az új tulajom. Még meg kell szoknom a dolgot. – Méri végig egész testem. – Bár meg kell mondjam, ezúttal sem tűnsz sokkal egészségesebbnek, mint amikor megkötöttük a szerződésünket. Pedig megmondtam, hogy a megfelelő táplálkozás sokat segítene rajtad.
- Erre nincs időnk doki. – Mutatok végig a félholt harcosokon. – Azt akarom, hogy mentsd meg őket. Mindet… nem érdekel, mennyi varázserőbe kerül, vedd el bátran. Bírni fogom.
Serpens jóval gondterheltebb szemekkel pásztázza végig a férfiakat, de végül csak egy néma bólintással adja tudtomra beleegyezését.
- Ő tényleg… meg tudja menteni őket? – Hitetlenkedik a felcser.
- Igen. De, ha kudarcot is vall, nem veszítenek semmit, nemde? Maga mondta, a legtöbb úgyis meghalna. – Veregetem meg vigyorogva a vállát, majd elhelyezkedem az egyik sarokba.
Csillagszellemem hamarosan neki is lát feladatának, s mágiától izzó ujjaival összeforrasztja az életveszélyben lévő férfiak harapásait. Nem csak a bőrt, de izmokat, szöveteket, sőt még a megrongálódott légcsöveket is helyrehozza. Ám ahogy halad az idő, úgy apad egyre inkább varázserőm. Alig sikerül a betegek harmadát ellátni, mire teljesen kimerülök. ~ Ez jóval többet kivesz belőlem, mint hittem volna. Még csak másodjára idéztem meg, de most már ezt is tudom…
- Meggyógyítottam, akik életveszélyben voltak. Többet viszont nem tehetek, kiaknáztam az erődet. – Sétál elém Serpens.
- Rendben. Azt hiszem, a többivel már boldogulnak evilági kollegáid. – Nézek fel rá.
A férfi ezt tudomásul véve el is hagyja létsíkunk, s káprázó csillagpor képében visszatér saját lakhelyére.
- Ez… hihetetlen. Ilyenekre is képes a mágia? – Hüledezik az „evilági kollega”.
- Bármire képes, attól függően, mennyire hatalmas az, aki használja. – Állok fel kissé remegő lábaimra. – Sok élettel tartozik nekem sebészkém. Ha meg akarja hálálni, mesélje el az itt történteket annak a keményfejű zsoldosvezérnek, és intézze el, hogy elvigyenek Carvei-be.
Azzal távozom is a betegsátorból, vissza a kalmárok üzleteinek szívébe. Az estére felállított színpad előtt találok csak ülőhelyet, így annál állapodom meg.
A nap hátralévő részét szaggatott alvással töltöm, hisz rengeteg energiám odalett az életmentésnél. Napközben még feltűnik, miszerint a csuklyás idegen egy szütyőnyi aranyat nyom az egyik kalmár markába, számomra ismeretlen okból. Bár sejtésem azért akad… ~ Várható volt, hogy azért akar lebeszélni Carvei-ről, mert ő is oda tart. Az ilyenek mindig féltik azt, amit kiszemelnek maguknak. Talán ő is próbálkozott a kapitánynál, de azzal a röhejes hanggal biztos nem jutott sokra. Így hát most fizet… az amatőr.
Az este leszálltjával már nem csak én árválkodok a sorok közt, hisz minden kíváncsi falusi elfoglalja maga helyét a mesemondás előtt. Nagy szakállú aggastyán lép fel a színpadra, felkészülve messze földön halott történeteinek elzengésére.
Ám aligha mondhatna olyat, amin megdöbbennék a Grimore Heart-ben töltött éveim után. Így hát nem is szül bennem bánatot, mikor ott kell hagynom az előadást, a zsoldosvezér intésére.
Kedvenc kapitányom fanyarú arccal, de megköszöni segítségem, s felajánlj egy bérmentes helyet az orvosok szekerén.
- De figyelmeztetlek, zsoldot azt ne várj, így is megfelezték azt a zsugori kalmárok az állítólagos „satnya védelem” miatt. – Köp egyet a porba. – Ugyanakkor ételre és italra nem lesz gondod, erről magam gondoskodom. Jó emberek azok, akiket megmentettél, kölyök… - Enyhül meg pillantása, most először. – Holnap reggel indulunk, legyél a szekerednél.
Ahogy magamra hagy, különös érzelmek kezdenek kavarogni bennem. ~ Miért mentettem meg őket? Javarészt a büszkeségem miatt. Bizonyítanom kellett ennek a beképzelt fémdoboznak, hogy sokat érek, és erre ez volt a legkézenfekvőbb mód. Engem senki nem küldhet el csak úgy, holmi „jöttmentnek” megbélyegezve. És most ő is belátta a tévedését… bár valamelyest azért örülök, miszerint nem csak elvettem, de végre visszaadtam is pár életet. Ez sem olyan szörnyű dolog. De bárhogy is legyen, érdekes útnak nézünk elébe, a csuklyással, a rejtélyes veszéllyel, meg a kőagyúval… a végállomásról nem is beszélve.

13

Sa'ceurai

Ahogy azt tervezték, másnap reggel a lovak nyerítései, s a kerékgördülések alkotta zajban tovább vonul a kereskedők karavánja.
Az út lassan, s zötyögősen, de leginkább unalmasan telik. Ha minden jól megy, három-négy nap alatt elérjük Carvei-t. Persze, naivság volna ilyet feltételezni jelen körülmények között.
Bár szekerünk vászonfedelén át nem láthatom őket, jól érezhető a levegőben az aggodalom, s idegesség, mely a minket oszlopokban kísérő lovasokból árad. Hisz sokuk csak most győzte le a halált, de újfent táncra kelnek majd vele, ebben biztos vagyok. ~ Végtére is, bármi támadta meg őket, követni fogja a prédáját.
Kisebb meglepetésemre mégsem üti fel fejét a veszedelem, s pirkadatra elérjük a következő falut. A helyiek persze itt is nagy örömmel fogadják a megkésett kalmárokat, majd belevetik magukat a kereskedelem fortélyaiba. Adnak, vesznek, alkudoznak, este pedig vigadnak a mesemondás előtt, s után.
Én magam csak ritkán hagyom el menedékem a nap folyamán, leginkább eltompult testem megmozgatása végett. Az ellátmányt is mindig a szekérhez hozzák, s annak minősége sem hazudtolja meg a kapitány ígéretét. Az étkekért, melyeket hozat nekem, alaposan a zsebembe kellene nyúlnom, ha nem hálából biztosítaná azokat számomra. ~ De hát, legyünk őszinték, ilyen bánásmód dukál nekem.
Kora pirkadatkor gördül tovább a kocsik hosszasan csigázó vonala, hogy elérhesse a következő, egyben utolsó előtti megállópontját.
- Ez a szakasz biztonságos volt, de most nagyobb távra megyünk. Sötétedés előtt nem érjük el a falut, tehát csak éberen, ha leszáll az est. – Csípem el a zsoldosvezér egy intését, mielőtt nyeregbe szállnának társaival.
A velem együtt utazó orvosok, minden érdemem ellenére kívülállóként tekintenek rám, nem szívesen vonnak be társalgásaikba. ~ De semmi gond, kiközösítem őket.
Az apró vászonfoszlányokon bepislákoló táj sem nyújt különösebb változatosságot, egyhangú fenyveseivel, s távolba vesző hegycsúcsaival. Szinte már várom, hogy történjen valami, de mindhiába… esemény nélkül hullik ránk az est leple.
Mikor ez megtörténik, el is hagyom a sebészek köreit, hisz kíváncsi vagyok, miféle óvintézkedéseket tesznek kísérőink a letáborozás előtt.
- Szóval éjszaka nem utazunk? – Kérdezek rá a parancsnoknál, bár amúgy is tudom a választ.
- Nem. Mind az igás, mind a hátas lovainknak pihenniük kell. – Köti ki sajátját egy fa törzséhez.
- A sötétben vagyunk a legsebezhetőbbek. Milyen tervei vannak az éjszakára?
- Több tábortüzet gyújtunk. – Mutat végig a kör alakba rendeződött karavánon. – Azok közt egyenletesen szétosztom az embereimet. Mindnél külön őrszemek váltják majd egymást, így beláthatjuk az egész környéket. Nem lesz vakfoltunk. – Öklözik tenyerébe a kapitány, majd továbbáll.
Bár szavai megnyugtatóak, nem bízom a sötét erdőségben. Szekerem helyett az egyik őrpontnál fogyasztom el a vacsorám, s onnan szemlélem a baljós fák árnyékolta, fekete ösvényeket.
Eleinte még nagy az élet a karaván körül, ám ahogy mélyül az éjszaka, úgy kényszerül egyre több szempár az álmok világába. Szándékaim szerint napfelkeltéig virrasztani akartam, de éjfél múltával engem is legyűrnek nehéz szemhéjaim.

Hullahegyek fölé magasodom. Rothadó testük bűzt, kárhozott lelkük gyűlöletet áraszt. Mindet én öltem meg. Némelyiket több éve. Mást alig egy hete. Érzem a testemen bosszúvágyukat. Várnak, hogy csatlakozzam hozzájuk, hisz csak akkor árthatnak nekem. Várakozásuk gyötrelme vérré lesz rajtam. Végigcsurog az arcomon…

Elhaló hörgés, s meleg érzés riaszt álmomból. Egyre élesedő víziómban egy tátott szájú zsoldos mered rám. Vér folyik végig homlokomon… a férfi torkából jön. Egy kar áll ki gyomrából.
- Nemrég megmentetted az életem… most… - Köhögi fel szavait, ám a gyilkos végtag gazdája nem hagyja, hogy a végére érjen.
Kezét kitépi a katona hasfalából, majd a porba löki holttestét. S ekkor szembesülök velük először…
A sápadt hold fénye fedi fel alakját. Nevezhetném szörnynek, de mégsem az. Nevezhetném sírjából visszatért halottnak, ám ők mások. Sok nekromanta eltorzult agyszüleményét láttam már… de ilyet még sosem. Egyszerre állat, ember, s élőholt.
Két lábon jár, ám egyikből csak az elsárgult csontok látszódnak. Gerince görbült, s testének még sok más pontja is csonka. Ép részeit szőr borítja, akárcsak farkasszerű koponyáját. Minden szörnyűsége ellenére, egy közös vonásunk is akad. Vérvörös szemeink, melyekkel egymást bámuljuk.
Az elesett őrszem szavai harangként zúgnak fel bennem. Különös, de haragot gyúl elmémben halála, s ostoba önfeláldozása.
Egyszerre mozdulunk el a lénnyel, ám én bizonyulok gyorsabbnak. Virgotól kapott pengémmel felé ugrom, s kettészelem a törzsét. Bár nem vágja olyan könnyen az életet, mint a Starsplint, viszonylag könnyen áthasítja a rothadt húst, s korhadt csontokat.
Miután szétnyesett áldozatom a földre hull, gyors pillantásokkal felmérem a karaván helyzetét.
Az összes tábortűz körül harc dúl. Durván tucatnyi rémséggel állunk szemben, s bár mind más állat jegyeit hordozza, külsőre olyanok, akár az én ellenfelem. A zsoldosok három csoportra verődve védik a szekereket, de őket is meglepte a rajtaütés.
Gyors mérlegelem a látottakat, majd magam is csatlakozom a harchoz. A hozzám alig pár lépésnyire lévő szörnyhöz szökkenek, majd figyelmetlenségét kihasználva, hátulról átdöföm a torkát. Ekkor egy társa felfigyel rám, de viszonylag lomha ütése elől kitérve elkapom a karját, majd azzal együtt szénné égetem.
A csata hevesen pusztít, de sikerül kiszúrnom a legfurcsább pontját. Védelmünk fő támaszát nem csak fekete rémek, de egy náluk magasabb, fehér bundájú szörnyszülött is ostromolja. ~ Ha őt kiiktatom, jelentős csapást mérhetek a támadóinkra.
- Jetblack Fire Ball! – Hajítok kiszemeltem felé egy tűzgolyót, s annak takarásában megrohanom.
Lángjaim nem okoznak ugyan nagy kárt, a lény megégett karjára pengémmel is lesújtok. Az izmok könnyen lemálnak útjából, s már csak a csontban akad el csapásom. Ellenfelem fájdalmas ordítását az egész erdő visszakántálja, de mindez csak tovább fokozza vérszomját.
Szabad kezével ráfog karomra, s hatalmas erejével megpróbálja kicsavarni belőle fegyverem. Porcok, s apróbb csontok roppannak szorításának satuja alatt, élénk fájdalmat kavarva.
- Jetblack Fire Magic! – Hívom segítségemre legfőbb szövetségesem, a mágiát.
Bal karom körül fekete lángcsóva gyúl fel, melyet meglendítve, tőből kihasítom az engem fogva tartó végtagot. A szörny újfent elüvölti magát, de ezúttal pengém torkába fojtja a hangot. Zihálva nézek körül a holttest felett, ahol elnémul a csatazaj. A még elő, fekete példányok mintha csak megszelídültek volna, s tanácstalan bolyongásba fognak. Akárcsak a megtébolyultak, keresnek, de nem találnak.
Ez persze nem tartja sokáig féken a zsoldosokat, akik pillanatok alatt lekaszabolják valamennyi torzszülöttet. Ezzel pedig vége a csatának.
- Mik a veszteségeink? – Batyogok oda a parancsnokhoz, kin csak pár karcolás árulkodik a küzdelemről.
- Két őrszem halott, a harmadik súlyosan megsérült. – Csúsztatja hüvelyébe pengéjét. – A többiek megúszták könnyebb sérülésekkel.
- Gondolom a sebészek megbirkóznak ennyivel.
- Elég kontárok lennének, ha ilyesmi meghaladná a képességeiket.
- Az jó. – Fújom ki magam. - Nem tudom, milyen részletesen mesélték el a sátorban történteket, de a Serpens nevű szellem, aki életeket mentett, rengeteg energiámat emésztette fel. Már több napja, hogy megidéztem, de még most is érzem az utóhatásait. Csak a legvégsőbb esetben használhatjuk.
- Értem. Viszont… - Sétál mellém. – Eddig egy emberem sem halt meg, kölyök. Tudom, hogy ez nem a te hibád, de ha még több veszteséget szenvedünk, gyalog kell majd eljutnod Carvei-be. – Hagy faképnél.
Csak ezután tűnik fel nekem a kapucnis alak, ki épp különös csomagját fűzi össze egy torz holttest fölött. ~ Ha elcsomagolja, akkor nemrég használnia kellett. És mit használ az ember egy csatában? Kár, hogy nem figyeltem…

Mire vörösre festik az erdőt a reggeli napsugarak, orvosaink is végeznek munkájukkal. Senki se tudta kipihenni magát, de folytatjuk az utat.
A kísérők eltemették két társuk, s mostanra komor hangulatban ügetnek a szekerek mentén. Az egyetlen súlyos sérült a mi kocsinkban pihen, testén megannyi kötéssel.
Alig múlik el dél, mire elérjük a soron következő falut. De itt már nem a lelkesedés fogad minket…
Ami a legszembetűnőbb, az a rúnalovagok jeleivel ellátott sátorhalom a település peremén. Ezek után már nem oly meglepő, miszerint fogadásunkra egy magas rangú mágus érkezik, oldalán a helyi lakosok elöljárójával.
A kereskedők viszont értetlenül állnak mindehhez, hisz ők egyénenként üzletelnek, nem pedig egységként, képviselőkön keresztül. Végül, egy rövidebb megbeszélés után a fő számvetőt, s a kapitányt küldik nevükben, nyomukban velem. ~ Hisz senki nem tilthatja meg, hogy kihallgassam a beszélgetést.
- Már vártuk magukat. – Jelenti ki a lovag. – A nevem Ron Heidwill, a 6. kohorsz parancsnoka, a Mágikus Tanács 13. Rendfenntartó légiójából. Én és az egységem itt állomásozunk Courvill-ben.
- Az én nevem John Jericco, a falu polgármestere vagyok. – Miután a mieink, számomra összefolyó bemutatkozása is lezajlik, végre érdekesebb fordulatokat is vesz az eszmecsere. – Sajnálom, de a rúnalovagokat látjuk el a tartalékainkkal, így idén egy gazdának sem áll módjában eladni a feleslegét. Ugyanakkor, felajánlották, hogy állami pénzből felvásárolhatunk bizonyos mennyiségű gyógyszert, és szárított élelmiszert, vész esetére. Ha ez önöknek megfelel, szívesen letárgyalom az üzlet részleteit a helyiek nevében.
- De mégis mi folyik itt? Olyan démonok hemzsegnek ezekben a hegyekben, amilyeneket ember fia még nem látott! – Vág közbe a zsoldosvezér! – A nagyságos tanács csak tud erről valamit.
- Tudunk, de nem adhatunk ki információt az épp zajló műveleteinkről. Arról viszont biztosíthatom, hogy nem hagyjuk szétterjedni ezeket a lényeket az országban. Az egész tizenharmadik légiót kivezényelték ide, megoldjuk a helyzetet. – Fordul kalmárunk felé a mágus. – A karavánnak ugyanakkor ez lesz a végállomása. Folyamatosan biztosítjuk Carvei, és az ottani csapataink ellátását, ám az erdőn át vezető ösvényeket lehetetlen ellenőrzés alatt tartani. És higgyék el nekem, az a szakasz a legveszélyesebb a hegyekben. Még az is lehet, hogy mindnyájan ott lelnék a halálukat.
- Közvetítem a hallottakat a társaimnak. – Hajol meg a számvető, ezzel lezárva a beszélgetést.
A nap további részében hamar megszületnek a döntések, miszerint az üzlet nyélbeütése után a karaván visszafordul. A kapitány ugyan érez némi bűntudatot az irányomba, de nem kockáztatja tovább az emberei életét. Az éjszaka eljövetelével már magányosan tekintek a fekete hegyek közé, melyek Carvei-be vezetnek. ~ De innen már nem fogok meghátrálni. Egyszerűen csak megkérdezek egy helyit, merre van pontosan Carvei, és Pegasus hátán hamar ott leszek. Ezen a ponton már nem lehetnek olyan bonyolultak az ösvények sem.
Elhatározásomtól felvértezve el is indulok a tavernába, ám alig pár lépés után szembetalálkozom a karaván egy oly tagjával, ki velem egyetemben nem akar visszafordulni.
- Hallottam mit tettél a félholt sebesültekkel a sátorban. – Hörgi a csuklyás idegen, miközben közelebb sétál hozzám. – Az elejétől fogva tudom, hogy hová igyekszel. Le akartalak beszélni, mert tudtam a veszélyekről. De most már nem kételkedem. Alkalmas vagy, így arra kérlek, segíts nekem.
- Milyen érdekes fordulat. – Vigyorodom el. – És mégis miben kéred a segítségem, kedves idegen, aki van olyan hülye, hogy nem látja elsőre a belőlem áradó hatalmat?
- Az utazásban. Aki képes megmenteni a halál szélén állókat, valószínűleg megkönnyíthetné az eljutásom Carvei-be. Hiszen egyébként is oda indulsz, így arra kérlek, hogy vigyél magaddal.
- Igen, megkönnyíthetném. – Egy hosszabb lélegzetvétel erejéig nem csinálok mást, csak a csuhája által vetett árnyékot fürkészem. – De nem neked. Egyedül utazom, és különben is, ki akarna társnak egy fura, kapucnis fazont? Nem tudom, hogy ki vagy, így a megbízhatóságod elég kétséges. A hátbadöfésből pedig megkaptam már az adagom…
Szavaim gondolkodásba taszítják az alakot, ám hamarosan ráemeli ujjait kámzsája szegélyére.
- Ez csak természetes. A segítségedet kérem, így jogod van tudni, ki vagyok. – Azzal lerántja a leplet, s felfedi előttem arcát.
Eleinte meglepettség, majd gyors felismerés lesz úrrá rajtam. ~ Hát ezért torzította el a hangját. Nem akarta felfedni… hogy lány.
Nálam valamivel alacsonyabb, keskeny szemű teremtéssel találom szembe magam. Neméhez viszonyítva rövid haja az enyémhez hasonlatos színben tükrözi a Holdat, szemei is éktelenek. Ennek ellenére az összhatása jellegzetes, s könnyen vonzaná a tömeg tekintetét. ~ Talán ezért az álca. De nem hinném…
- A nevem Ayre. Általában elfedem a kilétem, de többnyire csak megszokásból. Túl hosszú ideig kellett bujkálnom a hazámban, és ez a szokás rajtam maradt, noha tudom, ide már nem ér el a kezük.
- Szóval nem Fiore az otthonod? – Vonom le az egyértelmű következtetést, mire csak fejrázás a válasz. – És mégis mit keresel itt? Mivel te egy hete kihallgattál a fogadóban, tisztában vagy a szándékaimmal Carvei-ben. Ideje kiegyenlítened.
- Rendben. – Fűzi le csomagját az oldaláról. – De tudd, te hallod először a történetem ebben az országban. Elvárom, hogy ne áruld el a bizalmam. – Önkéntelen bólintással nyugtázom kijelentését. – Meglepődsz majd, de akárcsak te, én is azt szeretném, ha összeforrna az, ami egykor eltörött. – Ahogy lecsúszik róla az irhabélés, karjában egy zöldesen fénylő, rúnákkal díszített kard bontakozik ki… legalábbis annak egy darabja. – Ahonnan én jövök, a pengénk jelképezi a lelkünket. A kardjaink anyaga határozza meg helyünket a társadalomban, az egész életünk rejlik bennünk. Születési jogom ez a különleges fegyver, mely elválaszt a vaspengés parasztoktól, és Sa’ceura-já tesz engem. – Kisebb szünetet tart, de mivel nem szólok közbe, tovább folytatja. – Ha a lélek széthasad, nincs mi helyrehozná. Ezt alapul véve a mi kovácsaink nem javítanak kardokat, csak a készítésükkel foglalkoznak. Úgy tartják, ha valakinek eltörik a pengéje, annak vele kell halnia.
- És te gondolom nem kívántál idejekorán a föld alá kerülni…
- Nem! – Szakít közbe élesen, tőle szokatlan hévvel. – Eldobom az életem, ha kell… de a büszkeségem soha… - Az utolsó szavakat már szinte csak suttogja. – A kardom egy párbaj során tört el. Olyan megaláztatás ez, amit nem hagyhattam hátra a szüleimre. Így gyáva módjára elfutottam a küzdőtérről, miután összekapartam a fegyverem darabjait… hogy helyrehozhassam…
- És…?
- Bujdostam, és információkat szereztem. Végül itt kötöttem ki, remélve, hogy rátalálok a megoldásra. Eleinte persze a legnagyobb nehézséget az idegen nyelv jelentette, de… - Gyűjt magába egy újabb adagnyi elszántságot. – Már másfél éve próbálkozom, mindhiába. Egy kovács se tudta megmunkálni azt a fémet, amelyből a kardom készült, hiába hordom magamnál a törött darabokat. Carvei egy újabb reménysugár, ugyanabból az okból, mint neked…
- Szép kis történet. – Nyögöm ki, bár nem igazán helyénvaló a hozzáfűzés. – Mivel bemutatkoztál, úgy illő, ha én is megteszem ugyanezt.
- A jó hallásomnak hála, akarva-akaratlanul tisztában vagyok már néhány ténnyel veled kapcsolatban. Ennek ellenére nem árt, ha tudom… ki vagy pontosan?
Bár én magam vezettem rá erre a kérdésre, most mégis elbizonytalanodom a lehetséges válaszok sokaságától. ~ Végtére is, itt már nem egy maroknyi zsoldosról van szó, akik előtt felelőtlenül koptathatom a nevem. A Tanács kutyái élősködnek most ezen a környéken. Óvatosnak kell lennem. Persze, a stílusomról sem szabadna megfeledkeznem.
- Szűz kapuja, nyílj meg! – Lendítem meg vigyorogva az aranykulcsot, melynek hívására újfent találkozhatom a kissé megváltozott, cselédruhás szellemmel. – Egy kis háttérzenét kérnék, Virgo.
- Ahogy kívánod! – Helyeslését követően egy lakrimás zenelejátszó ölt alakot kezében, így megadva a hangulatot.
- Én vagyok a gonosz.
- Öhm… értem… - A zene elnémul, vele együtt a megdöbbent Ay is. – És, hajlandó vagy segíteni, mr. gonosz?
- Bocsi, de nem. – Vágom rá szárazon, miközben csillagszellemem feltűnéstelenül távozik. – Egyedül kell boldogulnod.
- De hisz… - Hűl le a lány, minden eddiginél jobban. – Én mindent elmondtam neked! – Hangneme ekkor már hisztérikusabbá válik. – Beléd helyeztem a bizalmam, hogy te is megtehesd ugyanezt! Mit akarsz még?!
- Semmit. – Őrzöm meg ridegségem. – Te megtetted, amire kértelek. Egyszerűen csak nem nyerték el tetszésem a hallottak. Tudod, ez az egész becsület maszlag! - Mutatok rá, hangom felemelve. – Ne ilyen sz*rságokért harcolj, mint a családod becsülete! Ők szívesebben láttak volna holtan a párbaj után, csakhogy legalább részben megőrizzék a cukormázas kis hírnevüket. Rokonok… barátok… mindened nekik adhatsz, s mit kapsz? Pár kívánságot a föld alá. – Tárom szét karjaim. – Ugyanúgy tudnod kellene már, mint nekem. De te mégsem tanultál semmit, mi? Csakis magadért éri meg harcolnod. A te érdekedet kell szolgálja annak a kardnak a helyrehozása. Mondd, hogy magadért harcolsz… és segítek.
- Értem… - Suttogja a hős-neves Sa’ceurai, miközben ujjai remegni kezdenek fegyvere markolatán. – Szóval ennyit jelentenek neked a hagyományaink. Mégis kinek képzeled magad?! – Ordít fel, majd rám szegezi pengéjét. – Megfizetsz az arcátlanságodért!
- Gyere csak, te naiv kis kurva. – Húzom elő a Virgotól kapott kardom.
Pengéink hihetetlen erővel csapnak össze, s lendületének hála olyan erővel csúszok hátra, hogy még a földet is felkaristolom. ~ Nagy ereje van a neméhez képest, az biztos. De hát, őt valószínűleg születésétől fogva erre képezték. Még Perseus is méltó ellenfélre találna benne. De mindegy… szórakozzunk egy kicsit.
- Dráááá! – Kiált fel a kardforgató, s újabb támadást indít.
Fegyverének hegyét a sajátom lapjával hárítom, ám ismét csak hátrébb sodródom. Ekkor Ay egy gyors mozdulattal lezárja a távot, de mivel nem akar időt hagyni, üres kezével mér rám csapást. Ökle a gyomromban köt ki. Olyan érzés, mintha mágikusan megerősített acélrúdba rohantam volna. Minden levegőt felköpök, nyálammal egyetemben.
A lány ugyanakkor nem áll meg, pillanatnyi előnyét kihasználva tarkómat célozza meg a markolatával. De erre már nekem is akad reakcióm. Mielőtt lesújthatna, elkapom a csuklóját, s teljes erőmből szorítani kezdem.
- Milyen gyenge vagy egy fiúhoz képest… - Vigyorogja, bár kissé savanyún, leplezve a legapróbb fájdalmait is.
- Milyen lapos vagy egy nőhöz képest! – Kezdem öklömmel sorozni a szabadon hagyott hasfalát.
Pár pillanatig csak tehetetlenül tűri mindezt, de hamarosan kiszabadul szorításomból, s erős ütést mér az arcomra.
Letörlöm a feltörött ajkaimból megeredt vérem, majd visszaveszem alapállásom. Nem is kell soká várnom. A kardmester azonnal megrohan. A pengék szikrázva, acélos csattanásokkal ismerkednek társukkal, kiismerhetetlen táncba fogva. Ám hiába minden tapasztalat, melyet nemrégiben szereztem csillagszellememtől, végig Ay marad fölényben. Ő ossza kettőnk közül a pontosabb, s gyorsabb csapásokat, mindvégig védekezésre kényszerítve engem. ~ Még szerencse, hogy ilyen állapotban van a fegyvere. Bár ez sem nyújt különösebb reményt a számomra…
Egy óvatlanabb pillanatom kihasználva a lány kiüti markomból az ezüstös pengét, majd a lábaimat kisöpörve a porba küld. Lassú léptekkel felém áll, odébb rúgja a kardom, s nyakamhoz szegezi a sajátját.
- Na, megváltozott a véleményed? – Söpri félre elkóborolt hajszálait szemeinek vonalából.
- Az indokaiddal kapcsolatban nem. De… - Szippantom fel a rideg, éjszakai levegőt. – Tetszik, ahogy ezt a helyzetet kezelted. És be kell valljam, elég erős vagy. Hasznos lehetsz még.
Ay mintha csak megelégedne a válasszal, segítő kezet ajánl, s felhúz a földről. ~ Tényleg jó ebben. Mágia nélkül esélyem sincs ellene. De mégsem használtam. Hiányzott már egy ilyen, éles harc, ahol kiadhatom magamból a feszültséget. Sokkal felszabadultabbnak érzem magam, már az idióta eszméi sem irritálnak annyira.
- Akkor, indulhatunk is. Hogyan tervezel eljutni Carvei-be? – Érdeklődik újdonsült társam, miközben visszahelyezi kardját annak rejtekébe, majd arcát is elfedi csuklyájával.
- Van egy repülő csillagszellemem. A gyógyítóhoz hasonlóan, ő is engedelmeskedni fog, ha megidézem. A gond csak az, hogy nem tudom a pontos irányt.
- Amiatt ne aggódj. Beszéltem a helyi parancsnokkal. Örömmel elmagyarázott mindent, ha így megspórolhatja egy járőrcsapat kiküldését a legújabb jelentésével.
- Akkor…
- Igen. – Mutatja fel a pergamentekercset. – Mi visszük ezt el a légió marsalljának. Ott, ha elnyerjük a bizalmát, kölcsönösen hasznos szövetségre léphetünk velük.
- A lovagokkal? Bár… nincs sok választásunk. – Adom meg magam egy sóhajtás keretében. – Kizárt, hogy Pegasus a sötétben felszállna, nem a bátrabb fajtából való. Holnap reggel legyél ezen a helyen, akkor indulunk.
- Rendben. Bár remélem, nem akarsz átverni…
- Egy csillagmágus mindig megtartja a szavát. – Intek búcsút, majd elindulok a falu tavernájához, kipihenni a mai nap megannyi fáradalmát.

13

Carvei

Kissé sajgó testtel, de a tegnapi lelkesedésem megőrizve figyelem Napunk lassú mozgását, miként próbál felkúszni az őt megillető helyre.
Korán van még, de oldalamon Pegasusszal már az induláshoz készülődünk. Ayre állítására hallgatva, bízom a minket fogadó lovagok együttműködésében, így csak vajmi kevés élelmet csomagolok hátizsákomba. ~ Az út végül is rövid lesz, a vendéglátóinknál pedig egy légióra való tartalék roskadozhat.
Ezt leszámítva csak Virgo ajándékait, azaz kardom, s váltóruháimat hozom magammal.
- Jó reggelt! – Érkezik meg csapatunk utolsó tagja, még mindig csuklyában, ám ezúttal már természetes hangját használva. – Szóval ő visz minket Carvei-be? – Fordul csillagszellemem felé. – Igazán… szép.
- Te pedig Ayre vagy, nemde? Den elmondta, hogy te is velünk jössz. Remélem nem vagy túl nehéz, úgy veszélyes volna kettőtöket egyszerre szállítanom.
- Beszélni is tud?
- Még szép. – Simítom végig tenyerem a paripa hófehér sörényén. – Pegasus jóval több egy közönséges lónál.
- Azt látom. – Húzódnak vékony vigyorra a lány ajkai. – De miért nincs rajta nyereg, vagy más lószerszám? Mi lesz így a csomagjaimmal?
- Nem szereti a nyerget, de nincs is szüksége rá. Ha úgy akarja, megmaradsz a hátán. A cuccaidat pedig magadnak kell hoznod. – Mutatok saját övére, majd hátára. – Pegasus nem igásállat.
- Ahogy akarod…
- Ó, és mivel te fogod mutatni az utat, próbáld meg kerülni az ormokat, valamint a hegycsúcsokat, mert…
- Nem szeretem a veszélyt. – Vág közbe a „csődör”.
- Hú, kényes egy jószág. – Vonja le megállapítását Ay. – Mennyi idő alatt fogjuk megtenni az utat?
- Nos, ami a karavánnak majd egy napi járás lenne, nekünk alig egy óra lesz, biztonságos ütemben.
- Ez már kellemesebben cseng a fülemnek. – Ezen szavak zárják a társalgást.
Szárnyas paripám vágtatni kezd, s miután megbizonyosodik róla, hogy helyesen ülünk rajta, elrugaszkodik a földről. Egyre magasabbra küzdi magát a légáramlatokon, míg végül az alattunk lévő falu pár szürke ponttá redukálódik.
A mögöttem utazó lány le sem tagadhatná, miszerint most először él át hasonlót, a szorításának erejéből ítélve. Szüksége is van pár percre, mielőtt hozzákezdene a helyes irányok felvázolásába.
Negyed óra múlva végre enyhül a szorítás, s Ayre már jóval magabiztosabban áll hozzá a repülés tényéhez. Míg két társam egyre nagyobb harmóniába kerül egymással, én csak a ködös bérceket, s azok megannyi rejtett tárnáját pásztázom madártávlatból.
Nyugodtságunk azonban olyan illúzió, melyet könnyedén szertefoszlat egy furcsa, sötét folt a horizonton.
- Hát az…? – Adok hangot kíváncsiságomnak.
- Olyan, mint egy hatalmas légy. – Hitetlenkedik Pegasus.
- Ez bajt jelent. – Nyúl fegyvere után kardmesterünk. – Észrevett minket, most már nem tudjuk elkerülni! Készüljetek fel az összecsapásra!
- De mégis mi a franc ez?! Nem csak azok a zombiszerű förtelmek dúlják ezt a vidéket?
- Ő is közülük való. – Miközben a lány magyarázkodik, csillagszellemem nagyban lecsökkenti sebességét, így időt nyerve nekünk. – Bár pontosabbat csak Carvei-ben tudhatunk majd meg, kicsikartam pár infót Heidwill parancsnokból.
- Ne csigázz…
- Emlékszel arra a lényre, amit a legutóbbi összecsapás során levágtál?
- Elég sok ilyen volt. Pár fekete, meg egy fehér.
- A fehér. – Hangsúlyozza ki ezt a szót. – Ő volt annak a csapatnak a „szíve”. Mikor megölted, egytucatnyi társa megzavarodott, hisz elveszítették a vezetőjüket. Újat kerestek, de nem leltek időben.
- Ez is egy amolyan „szív” volna? – Szakítom meg a lány felvilágosítását.
- Ez feljebbvaló. Tizenhárom azokhoz hasonló egység tartozik alá, mint amivel már dolgunk akadt. Más szavakkal élve, százhatvankilenc szörnyeteg köthető hozzá.
- Akkor gondolom erősebb is az eddigieknél. Bár, ha légi csatáról van szó, mi sem szerénykedhetünk. – Paskolom meg paripám nyakát. – Nemde, Pegasus?
- Tudtam, hogy ez lesz a vége. Otthon kellett volna maradnom… de most már mindegy. – Bár nem túl lelkes, hasonló válaszra számítottam.
- Akkor pedig hajrá! – Nyújtom ki jobb kezem, hisz legyecskénk támadásba lendült. – Jetblack Fire Ball!
Jó pár tűzlabdát ráküldök, ám a lény mindet kikerüli, halomnyi trükköt felsorakoztatva.
Hála három pár, áttetsző szárnyának, hihetetlenül gyorsan szeli az eget, s természetétől fogva forgatja testét annak áramlataiban. Termetre majd másfélszer akkora, mint csillagszellemem, mindehhez pedig támadóerő is társul. Hatalmas, kockázottan vörös szemei alatt rendellenes, sarlószerű csáprágók éktelenkednek, míg húsából rendezetlenül állnak ki kaszaszerű végtagjai. Bármi is teremtette ezt a fajzatot, jóval inkább a pusztítást, mintsem az esztétikát tartotta szem előtt.
- Itt jön! – Vakkantja Pegasus, miután ellenfelünk egy dugóhúzóval alá került, s most onnan megindulva próbálja kettényesni.
Meglehetősen gyáva csillagszellemről van szó, de talán pont ezért is lépnek életbe reflexszerűen a túlélési ösztönei. Mikor a bestia elég közel ér hozzá, két hátsó lábával arcon rúgja, így kipördítve őt egyensúlyából. Ennek azonban nem várt következményei is akadnak.
A hirtelen mozdulatnak hála, Ay egy elfojtott sikoly után visszacsúszik a paripa derekáig, akinek lábait néhol még ellenfelünk pengéi is felnyesik.
- Kitartás! – Rántom elő saját pengém, s a megzavarodott mutánsra csapok vele.
A vágás ártatlanul csúszik le a kitinpáncélról.
Ezután, szárnyasunk kétségbeesését látva hamar összeszedi magát, s újabb rohamot indít ellenünk, ezúttal szemből. Kitárom ugyan védekezésül kardomat, mindez csak eltéríteni képes a csáprágókat. Pegasus bordái bánják mindezt, egy viszonylag mély seb formájában.
Paripám felordít, és próbál ugyan menekülni, egyre inkább elhagyja az ereje. ~ Rohadjon meg az a dög! Valamit tennem kell, mielőtt még több kárt okoz!
- Jetblack Fire Magic! – Csettintésemre az egész rovar koromszínű lángokba borul.
Hiába azonban az embertelen hőfok, a természetes védelem ezúttal sem enged magából. A szárnyakat leszámítva… Úgy olvadnak, mint méhviasz a tűz felett.
- Majd én kivégzem! – Ordítja a Sa’ceurai, majd sérült hátasunkon két lábra állva, ráveti magát a lassan, de biztosan zuhanó lényre.
- Ez megőrült. – Pillantok a lány után. – Sajnálom, hogy ilyen állapotban erre kell kérjelek, de muszáj elkapnunk! – Szellemem fájdalmasan felnyerít, majd ő is alázuhan.
Ahogy Ay mellé érünk, tisztán kivehetjük, miként törött kardját újra és újra megmártja a szörnyszülött torz fejében.
- Gyere! – Nyújtom felé karom, mit hezitálás nélkül el is fogad, s visszasegíti magát a hátam mögé. – Így is – úgyis szörnyet halt volna, miután lezuhan.
- Ne becsüld alá a regenerációs képességeiket. Ha nem zúzom szét az agyát, utánunk jött volna.
- Vagy úgy… - Fordítom tekintetem Pegasus nyakára. – Kibírod, amíg elérjük Carvei-t, pajti?
- Legszívesebben most azonnal hazamennék. De… - Akad el hangja. – Elég sok odaveszne a csillagszellemi büszkeségemből, ha a feladatom teljesítése nélkül kellene visszatérnem. És már így is elegen szekálnak hasonlók miatt odaát.
- Nem is tudom miért. – Vigyorodom el. – De rendben, örülök, hogy velünk maradsz. Ha pedig otthon leszel, keresd meg Serpenset a sebeid ügyében. El fog látni, hiszen már vele is szerződésem van.
Mindezek után már csak egy nyugodt, s csendes utazás választ el minket Carvei-től. Az alig fél órát meghaladó repülés alatt csak egy rövid párbeszéd töri meg a hallgatást, mely így hangzik.
- Tudod Ayre, valami nem hagy nyugodni. – Dobom fel a labdát.
- Hm?
- Mivel az övé volt az első kulcsom, én már kiskorom óta rendszeresen repkedek Pegasusszal. Talán ezért is, de hajlamos vagyok megfeledkezni róla, milyen ijesztő lehet ez az érzés annak, aki még sosem élt át hasonlót. Veled is így volt, elég sok jelet adtál rá. – Mivel a lány nem próbál tagadni, megállás nélkül folytatom. – De aztán mégis alávetetted magad a mélységbe, mint valami őrült. De most komolyan, nem féltél?!
- Be kell valljam, nehéz volt hozzászokni a gondolathoz, hogy egy túlvilági, szárnyas lényen jutok el a célomhoz. De… - Tekint le a hegyek mélységeibe. – Ha csatára kerül a sor, nem félhetek. Olyankor csakis a cselekvés számít, és teljesen meg kell tisztítanom az elmémet a felesleges gondolatoktól. Elég volt egyszer máshogy cselekednem… katasztrófa lett a vége. Soha többé nem fogom elkövetni azt a hibát.
- Értem. De azért ne gyilkold le magad, amíg meg nem találjuk, amiért jöttünk. Végtére is, ez a társulásunk lényege. Utána felőlem abba rohansz bele az elveid miatt, amibe csak akarsz.
- Igyekszem észben tartani.

Uticélunk felé érve kitisztul előttünk miért is ez a légió ideiglenes központja. A fehér, keresztes sátrak úgy ölelik körül a lakóházakat, akárcsak tavililiomot a színtiszta víz. Fentről is jól látni, miként a harci mágusok termeszek módjára nyüzsögnek, tesznek-vesznek táboruk körül. Minden helyit, aki visszatér, vagy épp távozni készül napi teendői ügyében, mágikus vizsgálatnak vetnek alá, talán egészségük végett.
- Biztos, hogy átengednek minket a jelentéssel? – Kérdek rá, földet érésünket követően. ~ Bár, ha felismernek, úgyis lényegtelen lesz minden. Vajon benne vagyok egyáltalán a nyilvántartásunkban? És ha igen, vajon mennyire előkelő a helyezésem? Bár annyira súlyos nem lehet a helyzet, hisz akkor már az előző faluban rám vetették volna magukat. Ráadásul, valószínűleg inkább a felfordulásra szentelik gondolataikat, nem az esetleges törvényen kívüliekre.
- Idegesnek tűnsz. – Szakítja meg sajátjaimat Ay. – Ne aggódj, ezek a papírok értékesek a számukra.
- Nem is ez a gond. Mondjuk úgy, sose voltam jóban a törvénnyel.
- Ó…
Ahogy elérjük a déli áthaladópontot, két alabárd találkozása zárja el utunkat.
- Nem láttam még errefelé magukat. – Szólal fel mély torokhangon az egyik strázsás. – Carvei jelenleg a Mágikus Tanács fennhatósága alatt áll. Hacsak nem tartoznak a rúnalovagok szervezetéhez, vagy a regisztrált lakosok kötelékéhez, attól tartok, vissza kell fordulniuk.
- Heidwill parancsnok azt mondta, ha leszünk oly bátrak, hogy kézbesítjük neki ezt a jelentést; szabad bejárás, és a maguk támogatása lesz a jussunk. – Mutatja fel viasszal összefogott tekercseit társam.
- Ez különös. Hadd nézzem csak. – Veszi át szállítmányunk a terebélyes orrú őrszem, ám mielőtt megszemlélhetné, rámordul egy újonnan érkezett tiszt.
- Mit csinálsz, idióta? – Kapja ki ujjai közül az iratokat. – Nem látod a pecsétet, amivel lezárták?! Ezt neked nincs jogod feltépni!
- I-igen uram! Elnézését kérem, uram! – Vágja magát haptákba az „idióta”.
- Ha ezt Heidwill adta nektek, nincs okunk kirekeszteni titeket a menedékünkből. Át kell esnetek ugyan a biztonsági vizsgálaton, de utána szabad bejárásotok lesz Carvei-be. A továbbiakról majd akkor kaptok tájékoztatást, ha megnéztük ezt. – Igazít el minket is a harapós mágus. – Bár ez furcsa. A pecsétet csak tegnap este nyomták erre a paksamétára. Hogy értetek ide ilyen gyorsan?
- Megvannak a módszereink. – Engedek meg magamnak egy halványabb vigyort.
- Vagy úgy…
Nem telik sokba, s két bő öltözékű, arcukat leplező varázsló sétál elénk, felkészülve a szkennelésre.
- Ez miféle vizsgálat egyébként? – Kérdezek rá, miközben a férfi mellkasomra illeszti tenyerét. ~ Remélem, nem a nyilvántartással akarja valamilyen módon összevetni a génjeimet, vagy tudom is én…
- Csak megnézzük, hogy nem-e rejtőzik magukban valamiféle vírus, baktérium, vagy hasonló. Olyan, mint egy gyors orvosi vizsgálat. – Szavai megnyugvást keltenek bennem, ám mágikus vizsgálata semmilyen módon nem érezteti annak lefolyását. - Kész. Semmi.
- Itt sem. – Ezen jelentéseknek hála, végre beléphetünk a reményeinkre épült településre.

Az épületek, s lakosaik is ugyanúgy tükrözik a hegyi falvak világát, akárcsak magunk mögött hagyott testvéreik. Egyszerű, de mégis erős gerendákból összeillesztett lakóházak képviselik a többséget, melyek közül csak néhány szilaj kőépület emelkedik ki. A helyi férfiak mind széltében, mind hosszában óriásnak számítanak; ezen felül hajukkal, és sűrű arcszőrzetükkel is megtanultak alkalmazkodni a hideghez. Asszonyaik sem kifejezetten vékonyak, bár sokat rájuk tesz bő öltözékük, s hajukat elfedő fátyluk. ~ Mennyivel mások, mint a lenge ruhás, városi csitrik.
Az időjárás sem hazudtolja meg földjének küllemét, hisz bár még nincs szezonja, majd lábnyi mélységű hósivatag fogja körbe a lekapart utakat.
- Mit csináljunk, amíg a lovagok hívására várunk? – Fordulok Ay-hoz, gyors szemlém után.
- Megnézhetnénk mondjuk azt. – Mutat egy közeli viskóra… mely jobban megfigyelve, nem is igazán „viskó”…
A hegyi gránitból falazott műhely méretére hasonló ugyan a fából készült szomszédjaihoz, ám megtervezése már jóval túlragyogja azokét. Szép csiszolásával, s mesterember kezéről árulkodó díszfaragványaival még egy nemesi palota telkén se kellene szégyenkeznie, ha mondjuk kerti kisháznak szánnák oda. Vasalt fenyőajtaja felett pedig egy üllőt ábrázoló céhdeszka árulkodik a hely feladatköréről.
- A helybéli kovácsnak tudnia kell róla, ha a közeli hegyekben egy olyan erő lapul, amely képes lehet helyrehozni fegyvereinket. – Egészíti ki mondandóját a lány.
- Nos, nincs vesztenivalónk. – Vonok vállat, majd hangosan megdübögtetem a bejáratot.
Hamarosan egy szakállas, láncingjében duzzadó behemót nyit ajtót, kerek kobakján szarvas sisakkal.
- Hát ti meg miféle szerzetek vagytok? – Horkan fel. – Nem itt éltek, az biztos, bármelyik tisztességesebb hóviharban halálra fagynátok. Tán a lovagok küldtek?
- Nem tartozunk sem közétek, sem közéjük. – Feleli a Sa’ceurai. – Csak átutazóban vagyunk, és volna pár kérdésünk.
- Átutazóban? Ilyenkor?! Ha! – Hitetlenkedik emberünk. – Nem láttátok, milyen rémségek garázdálkodnak odakint?! A lovagok még a karavánt sem engedik fel, az pedig létfontosságú lett volna így a legnagyobb hideg előtt. Ugyan miben volnátok ti különbek?
- Segítettünk a lovagoknak, így beengedtek minket. Tudunk vigyázni magunkra, és képességeinket mérlegelve valószínű, hogy a légió újfent az együttműködésünket kéri majd.
- Á! Szóval nem egyszerű népek vagytok! És mégis mit akartok ettől a tízpróbás kovácstól? Netán új felszerelést?
- Mint mondtam, kérdésekkel járultunk eléd. Érdekelne, mesterségedből kifolyólag tudsz-e valamit az itt nyugvó tárnákról?
- Ne is emlegesd előttem azokat a pokolbéli járatokat! – A medvetermetű férfi úgy csap a levegőbe, mintha csak megütni akarná. – Onnan jöttek azok az ördögfattyak! Ezt persze hiába szajkózzuk azoknak a kőfejű mágusoknak, ők csak a vírusukkal tudnak előhozakodni.
- Ezen kívül mit tudni még a barlangokról?
- Hát, sok ott az érc. Legtöbbjük másutt se ritka, hisz a nemesfémek javát már rég kivájták őseink. Ezen kívül nem tudom, mit mondhatnék még…
- Én tudom! – Szakítja meg az elbeszélést egy meglehetősen vékony hang, mely a pincéből szűrődik fel.
Ezután törések, puffanások, valamint fémes csörömpölés egyvelege rázza fel a műhelyt, s egy fiú bukdácsol fel a frissen felvert porból.
A kislegény meglehetősen kilóg a keménykötésű falusiak közül, hisz még nálam is jóval vékonyabb, s magassága sem veszélyezteti a mennyezetet.
- Sejtem, hogy mit kerestek! – Köhög fel, majd ránk néz. – Az Ősök Tüzét!
- Az Ősök Tüze? Kifejtenéd? – Kapcsolódom be én is a beszélgetésbe.
- Hablaty! Miért nem azzal törődsz inkább, amire megkértelek?! – A recés, szigorú hangnem hamar elfojtja az ifjú lelkesedését. – Ne vegyétek komolyan, megint csak tündérmesékről fantáziál.
- De akadt már olyan, aki látta a Tüzet. – Vág vissza halkan a „tündérmesék” pártfogója.
- Persze! És olyan is volt, aki egy sárkányfészket látott, más szerint meg a pokol kapuja rejtőzik a hegyek mélyén. – Sóhajt a kovács. – Ugyan már, Hablaty. Nem kell minden sületlenséget elhinni, amit a sok babonás összehord.
- Mert maga mit tud erről a bizonyos Tűzről? – Ragadja magához a szót Ay, miközben egy aranyérmét csillant fel ujjai közt.
- Nos… - Köszörüli meg torkát a ház ura. – Még suhanc kis tanonc voltam, mikortájt a mesterem elmondott nekem egy történetet arról, aki őt okította tudományára. Állítólag egy olyan fémmel kellett volna dolgoznia, amelyet képtelen volt megolvasztani. Ezért hát, a régi legendákban bízva lement a közeli hegyek gyomrába… és midőn visszajött, egy mestermunkával a kezében tette azt.
- Tényleg…?
- Ha! Ugyan már! – Nevet rosszállóan a „tündérmesék” ellenlábasa. – Igaz ugyan, hogy hallottam ezt a sületlenséget, de ez valószínűleg csak egy mese volt, amivel a tanítók ösztökélik tanoncaikat, és szájról szájra továbbadják. Egy közhelyes,a „rokonom szomszédjával az történt…” eset, csak más szereplőkkel. Én bezzeg nem tömtem Hablaty fejét ilyen badarságokkal. Persze, ő magától is felkutatta az összes régi halandzsát…
- Az aranyló lángok állítólag már jóval a népünk letelepedése előtt életre gyúltak! – Kerül ismét középpontba az érintett. – Senki sem tudja, hogy ki táplálta fel parazsát, vagy pontosan milyen régen is tette mindezt. Olyat is hallottam, miszerint az egész emberi fajnál idősebb az a Tűz.
- No, akkor vetekedhet öreganyád-
- És azt mondják, minden anyagot megolvaszt, legyen az bármilyen kemény! – A fiú lassan már levegőt is elfelejt venni. – Lefogadom azoknak a szörnyeknek is van valami közük hozzá. Nem lehet véletlen, hogy ők is a hegyek gyomrából másztak elő.
- Ördöngösek azok a bányák! Nincs ott semmiféle csodatűz, sem tündérkék, de még a szivárványcsecsű unikorn sem. – Ha ezt Monoceros hallaná… - Csakis a gonosz. Ha kedves nektek az életetek, nem mentek le oda. Ez az utolsó tanácsom nektek. – Azzal a mesterember elveszi felajánlott jussát, majd szúrós pillantásával tudatja velünk, miszerint kint jobban elférnénk.
- Akkor hát, nem is zavarunk tovább. Köszönjük a segítséget.
Hamarosan már a szürkéskékbe öltözött utcákon találjuk magunkat, értetlenül kutatva hol egymást, hol a szilaj bérceseket.
- Hát, végül is megtudtunk ezt-azt. – Próbálom összegezni eredményeinket.
- Igen, de mindez nagyon gyenge lábakon áll. És különben is… annyira kézenfekvőnek láttatja magát az események ilyesfajta alakulása. Mindketten idejövünk, bízva benne, hogy itt helyrehozhatjuk a fegyvereinket, melyek mágikusabbak annál, mintsem átlagos kovácsok megérthetnék. Erre rögtön valamiféle tűzzel kecsegtetnek, ami mindent megolvaszt. – Társam egyre feszélyezettebbé válik, ahogy saját mondandóján járatja elméjének fogaskerekeit.
- És miért jó, ha olvaszt?
- Az mindent megkönnyít. Ha a szilánkjaik folyékonnyá válnak, egy képzett mester könnyebben felmérheti, miképp munkálja meg a fémet. Míg eredeti formájukban sok fejfájást okoz a megfelelő hőfok kiválasztása, hisz a baklövéseknek nagyban rongálják az alapanyag minőségét. Persze, még így is ott van a formázás, és ötvözés kérdése… de akkor is. Az az érzésem, mintha valaki mézes madzagot húzogatna előttünk. – Lehet, elég borúlátó megközelítése ez a felfedezéseinknek, de nem tagadhatom a logikát a lány szavaiban. ~ De ha ez tényleg egy csapda, mégis ki állította volna? És milyen okból kifolyólag? Hisz nem ismerünk itt senkit sem. Én legalábbis nem…
- Nos, nincs sok választásunk. Ha a lovagok sem tudnak majd újat mondani, ezen a szálon kell elindulnunk. Veszélyes lesz, de körül kellene néznünk azokban a bányákban, ha már idáig utaztunk miattuk.
- Tudtommal nem szereted a lovagokat. Pedig, nélkülük veszélyes lenne belevágni egy hasonló kalandba. Talán rá tudnánk beszélni őket, hogy egy ilyen jellegű felderítés az ő érdekeiket is szolgálná. Hacsak nem próbálkoztak már előttünk is hasonlóval…
- Talán. Biztosat majd csak akkor tudunk, ha a marsall szájából halljuk vissza. De addig is… - Nézem végig a falvacska számunkra még ismeretlen részét. – Mit csináljunk addig?
- Éhes vagyok.
- Akkor legalább ez a probléma megoldódott.

Hahotázás, korsók koppanása, a vadhús szakadása, s jókedélyű lárma hívja fel figyelmünket a Rozmársaláta nevű, kis hegyi fogadóra. Belépésünkkor megakad rajtunk pár rosszálló szempár, ám nem időznek rajtunk a kelleténél tovább. A helyiek valószínűleg már elfogadták a tényt, miszerint a különös események különös vendégekkel szolgálnak. Ugyanakkor nem csak a falusiak alkotják a taverna lármás gyülekezetét. Sőt… Viselkedésük még szolidnak mondható a kimenőjüket élvező lovagokhoz képest.
Dölyfösen élvezik kvartéjukat, hordókkal vedelik a mézsert, jóízzel fogyasszák a javakat. Nagy hangjukkal gyakran szót ejtenek az itt élőkről, kiélvezve látszólagos, katonai sérthetetlenségüket.
A másik tábor már jóval visszafogottabb, leginkább csak a gyors falatozást, vagy vásárlást engedik meg maguknak, mielőtt nekilátnának délutáni kötelességeiknek.
Ami azt illeti, a mi apró társulásunk se tudna ép párba kelni a Tanács képviselői produkálta jókedvvel. Mivel már kibeszéltük a célunkat jelentő, közös érdeklődési körünket, nem maradt egyéb beszédtémánk Ay-val. ~ De legalább ez a nap termékeny volt. Jó ideje nem harcoltunk már együtt Pegasusszal légi csatában, pedig ellenfeleink sokszínűségét nézve, nagy szükségünk lehet a gyakorlatra ezen a téren is. Hisz ki vehetné fel velünk a versenyt a hadviselés ilyesfajta területén? Ránk fért a Hargeon-i és egyéb légi párbajok felélénkítése. Ugyanakkor bármennyire is gyanakvó a társam, azért Hablaty meséjével is előrebillentünk valamelyest. Ha mást nem is, legalább többet megtudtunk a hegyek mondavilágáról, ami egy ingatag táptalajt fest arról, hogy mire is számíthatunk odalent. Biztosat persze majd csak akkor tudhatunk, ha már a saját szemünk elé tárulkozik az igazság…
Némán élvezzük gyümölcsös ragunkat, mígnem valamennyi háttérzaj elapad. A szabadnapos vigadozók úgy állnak vigyázzállásba, mintha maga a király járult volna eléjük. Pedig „csak” egy magasabb rangú harci mágus tért be a vendéglőbe.
- Maguknak köszönhetjük a jelentést, ugye? – Szúr ki minket a tiszt. Kérdésére lassú, kissé kelletlen bólintásokat kap válaszként. – Jöjjenek velem. Már várják önöket.
Borús szívvel, de magunk mögött hagyjuk az ízletes fogást, s meghívónk nyomában elindulunk a rúnalovagok táborának szívébe.
- Kik fogadnak minket? – Kíváncsiskodik a Sa’ceurai, a rendfenntartók még kíváncsibb tekinteteinek kereszttüzében. – Esetleg a marsall, vagy…
- A helyettesei. – Vágja rá vezetőnk. – Ketten vannak. Amilyen fiatalok, olyan erősek, bár tapasztalatuk a vezetés terén csekély. De rájuk kell hagyatkoznunk. A légió rangidős marsallja, négyszáz fős alakulatával együtt eltűnt a közeli járatok útvesztőiben. – Szavainak súlya jeges vízként marja szét unott kedvem. Hirtelen jött izgatottság lesz úrrá rajtam, s egész testemben lángolni kezdek. ~ Ezt miért mondja el nekünk? Nyílván egy ilyen információt nem kezelhetnek felelőtlenül, hisz az szükségtelen pánikhoz hasonló, elkerülhető következményekkel járhat. De végre beindultak az események láncolatai.
További kérdések nélkül folytatjuk végtelenbe nyúló sétánkat. Lépteink egyenletes dobogását elnyeli a fejünkben kirajzolódó, megannyi talány robaja. ~ Hamarosan elkezdődik. Hamarosan…

13

Éjúr

- Ó, sziasztok! – Légiesen könnyed hang csendül a parancsnoki sátor takarásából.
A bíborszín vászoncsipkékkel szegélyezett fátylak széthúzódnak, utat engedve a köztük kikukucskáló, tengerkék hajzuhatagnak.
- Már vártunk titeket, kerüljetek beljebb. – Ahogy eleget teszünk a kérésnek, kibontakozik előttünk a terebélyes, ám rendetlen pavilon belső világa.
A környék térképén ütközik meg először tekintetem, mely különböző jelzésekkel telefirkálva hever az egyik tölgyasztalon. Ezen felül akadnak itt különböző színű és méretű lakrimák, feltépdelt könyvek, elszórt ruhadarabok, valamint egekbe szökő dokumentumdombok.
Ami a két marsall helyettest illeti… nos, az ő küllemük elég válatlanul ér. A minket beimitáló lány ajkai szüntelen mód boldog vigyorra húzódnak, s minderre csak rátesznek a fények, mik táncukkal élénk ragyogást kölcsönöznek zafírszemeinek. Társa, egy vörös hajú fiú szintúgy barátságos arckifejezéssel szemlél minket iratkötegének árnyékából. ~ Mindez azért természetellenes, mert a Tanács csatlósainak nincsenek érzelmeik. Talán ez valamiféle új „mágikus fejlesztés”, miszerint segítőkészséget színlelő lovagrobotokkal próbálnak a naiv emberek bizalmába férkőzni. Ennél azért több kell, hogy kifogjatok a jó öreg Den bácsin…
Ruházatuk éles kontrasztot tükröz, hisz amíg a fiatal srác hivatalos köpenyt hord, a lányka csak egy könnyed páncélzattal takarja testét. Hiába biztosítja pár hőlakrima a sátor kellemes melegét; különc viseletet választott egy ilyen fagyos vidékre.
- Bocsi a kupiért, de ennyi tennivaló mellett nehéz még a rendre is ügyelni. – Csapja össze tenyereit gondolataim alanya, így magára terelve az összes szempárt. – Gyorsan essünk is túl az uncsi formalitásokon, hogy izgibb témákról beszélhessünk utána. A nevem Caite Forlan, a Tizenharmadik Rendfenntartó bla bla bla… - Grimaszolja, látszólag tényleg nem érdeklik a hivatalos normák.
- Khm. – Köszörüli meg torkát a vöröske. – Bocsássatok meg. Cait úgy érti, hogy a Tizenharmadik Rendfenntartó Légió marsall helyettese, és címeres mágusa, akárcsak én. A nevem Hiroto. – Közli hol ránk, hol a papírokra sandítva kedves kisugárzásával.
- Ayre vagyok, Sa’ceurai. Nálatok talán kardmesternek lehetne ezt fordítani. Nagyon örvednek. – Mutatkozik be kísérőm is.
- Kirilnek hívnak, konyítok a mágiához. – Vetem oda szűkszavúan, a biztonság kedvéért egy régi álnevem használva. ~ Hacsak nem beszéltek a zsoldosokkal, sose tudják meg a valódit. Sőt… még a mágiám természetéről sem szerezhettek tudomást.
- Szóóóóóval… – Csillannak fel újfent a lovaglány szemei. – Ti volnátok azok a vándorok, akik alig egy óra alatt eljutottatok ide a hegyeken át, nemde? Ez már önmagában különlegessé tesz titeket. Ugyanakkor, felderítőink jelentették, miszerint útközben megütköztetek egy Éjúrral, ami aztán holtan alázuhant. Tök menő! – Vigyora minden eddiginél nagyobb szélességet ölt.
- Hát ezt mondták? – Kérdezek vissza kissé zavartan, titkon remélve, hogy megosztják velem a jelentés apróbb részleteit is.
- Ezt bizony. De ne feszegessük a múltat. A jövő most sokkal fontosabb. – Áll fel asztala mögül Hiroto, magához ragadva a szót.
Még ha félre is teszem alapvető bizalmatlanságom a törvény embereivel szemben, van valami megmagyarázhatatlan ebben a kettőben, ami nem hagy nyugodni. Úgy viselkednek, mint két kisgyerek, akik kiegészítik egymást. Csakhogy mindehhez túl magasan állnak a ranglétrán. ~ Jellemre olyanok, akárcsak egy túlbuzgó ribanc, és egy naiv hülyegyerek. Úgy tesznek, mintha nem is létezne bennük az óvatosság fogalma. Valószínűleg ez a trükk… hisz a srác tüstént elhárította a felderítők kérdését. Okosabbak a látszatnál... azt hiszem.
- A tények, amelyeket Cait is említett, egyértelművé teszik, hogy kimagasló képességekkel bírtok. – Bár arca kissé komorabb lesz, a már megszokott hangszínén beszél tovább, miközben sétába kezd. – Heidwill a jelentésében többek között a támogatásunkat is kéri, mégpedig a ti számotokra. És mivel vendégek vagytok, úgy illik, ha elsőként szólalhattok fel kéréseitekkel. – A mindeddig merengő szempár ránk szegeződik, s a barátságos mosoly is visszatér. – Szóval, halljuk hát. Miben lehetünk a hasznotokra?
A válogatott szóhasználatra hasonló felelet dukálna, ám amíg válaszommal kirakózom gondolataimban, Ay lecsap az alkalomra.
- Személyes okok miatt le akarunk jutni a közeli barlangrendszerbe. Hogy mindehhez mennyi segítséget kívántok nyújtani, az csak a nagylelkűségeteken múlik. – Egyértelműen magabiztosnak tűnik, ha játszania kell a szószólót. – Ugyanakkor, amit mindenképpen meg szeretnénk kapni, az az információ. Talán nagy kérés, de szükségünk van mindenre, amit kiderítettetek a szörnyekről, és a hegyi tárnákról.
- Ó, azok. Nem nagy cucc. A rondaságok… - Cait ugyan lelkesen előadná véleményét, a vöröske hamar elfojtja próbálkozását.
- Úgy érti… - Kezdi fennhangon, mire a lány felfújt arccal duzzogásba fog. - … hogy szívesen megosztjuk veletek, amit megtudtunk az adott témában. – Újfent köröket ír le lépteivel, ez valamiféle szokás lehet nála. – A közeli hegységben meghúzódó alagútrendszerről mi sem szolgálhatunk kielégítő információkkal. Ismerjük a legendákat, de természetesen nem kezelhetjük biztos tényekként soraikat. – Apró szünetet tart, felkészülve beszédének tartalmasabb részére. – A szörnyszülötteket illetően… nos, mi csak grouloknak hívjuk őket, akárcsak a falusiak. Katonáink ugyan rájuk aggatták a „fekete sátánok” elnevezést, ám amint ti is tapasztalhattátok, ez nem minden példány esetében állja meg a helyét.
- A falusiak? Miért ők választottak nekik nevet? – Szól közbe kardmesterünk.
- Mivel ők találkoztak velük hamarabb. – Feleli szelíden Hiroto. – A Mágikus Tanács két hónappal ezelőtt kapta meg azokat a segélykérő felszólításokat, melyeket Carvei elöljárója eredetileg a királyi hadseregnek szánt. Eleinte csak kisebb osztagok érkeztek, ám a helyzet súlyosságát látva, végül a teljes Tizenharmadik Légiót kivezényelték. Hogy miért is szentelünk ekkora figyelmet az ügynek? Nos… - Ezen a ponton Cait felemeli a kezét, jelezvén, ő tudja. ~ Ha ez a csaj nem csak játssza magát, ott gondok vannak.
Miután előadónk szúrós tekintete ezúttal is megtöri a lány lelkesedését, újfent megindul a szavak áradata.
- Az ellenség létszáma miatt. – Sóhajtja el magát. – Talán Heidwill is említette már, de a groulok társadalma egy különös hierarchiára épül, melynek a tizenhármas szám az alapköve. A fekete szőrzetű, ember formájú fenevadak fordulnak elő a legnagyobb számban köztük. Őket fogják össze a fehér bundájú egyedek, mindnyájuk alá tucatnyi koromszínű tartozik. – Mély lélegzetet vesz, megfürdetve tüdejét a langyos levegőben. – És itt jönnek be a képbe az Éjurak. Már a világos szőrű groulok is nagyobbak, erősebbek, s agyafúrtabbak alárendeltjeiknél, de nem foghatóak azokhoz, kiktől parancsaikat kapják. Legjobb tudomásunk szerint öt ilyen példány létezik, melyekből egyet elpusztítottatok. A megmaradt négy közül az egyik leginkább vérfarkashoz hasonlatos, míg a maradék három a barbár óriások jegyeit hordozza.
- Ezek szerint helyesen tudtuk, hogy az Éjurak mind más alakkal bírnak. – Állapítja meg Ay. – Ezt a gyűjtőnevet is a falusiaknak köszönhetjük?
- Igen, nekik. – Bólint Hiroto. – A számokra visszatérve… Tudjuk, hogy a groulok egy vezetőjük elvesztésekor amolyan pánikszerű állapotba zuhannak, hiszen ilyenkor elszakadnak az őket éltető energiaforrástól. Ebben az esetben addig kutatnak, amíg hozzá nem kapcsolhatják tudatukat egy olyan feljebbvaló egyedhez, akinek nincs elég groulja, ezáltal képes lesz erőt szolgáltatni nekik. Máskülönben elpusztulnak. Hogy mire szeretnék kilyukadni? – Ujjai ekkor megállapodnak egy faragott gyümölcsöstálon, majd játékba fognak egy kövér áfonyával. – Szerencsés esetben nemcsak az Éjúrral, de annak valamennyi fertelmével is leszámoltatok. Ezáltal hatszázhetvenhat ellenfelünk maradt.
- Biztos, hogy meghaltak? A fehérek nem képesek életben tartani az egységeiket?
- Önmaguktól nem. Jelenleg összeszedett információmorzsáink alapján legalább egy Éjúr szükségeltetik egy groul hadosztály fenntartásához. Persze, ha több ilyen van, mint amennyire eddigi észleléseink engednek következtetni, vagy esetleg a másik négynek volt szabad energiája, talán megmenthették csatlósaikat. Én csak egy derülátó kalkulációt vetettem fel. Egyéb kérdés?
- Nekem volna. – Említem meg, miután valamelyest sikerül feldolgoznom az információk tömény egyvelegét. – Ha nincs igazatok, és netán nem csak négy, hanem tizenhárom, vagy akár több Éjúr is van odakint… akkor teszem azt nekik is lesz egy feljebbvalójuk, ami tovább emeli a piramist.
- Pontosan. – Biccent vendéglátónk. – Bár erre nem nagy a valószínűség. Tudjuk, hogy a groulok élőlények holttesteiből teremnek újjá. Egyszerűen nem halhatott meg annyi ember és állat a közelmúltban errefelé, ami elegendő volna tizenhárom Éjúr légiójának megteremtéséhez. És ott van még az áldozat kérdése is…
- Áldozat?
- Ha egy Éjúrnál feljebbvaló egyedet akarsz teremteni, ahhoz nem felel meg holmi közönséges személy hullája. Kimagaslóan nagy varázserővel bíró mágus, vagy erős hatalommal rendelkező, mitikus lény teteme szükségeltetik hozzá. Erre egy kutatócsapatunk jött rá, pár régi kötet segítségével. Azokban ugyan nem említenek elnevezéseket, de a leírások kísértetiesen emlékeztetnek a groulok fajára. Ezért amíg ilyen téren nem tudunk meg biztosabbat, erre a forrásra hagyatkozunk. Bár remélem, nem lesz lehetőségünk többet megtudni erről…
- De ha tudjátok, hogy holttestekből kelnek életre a groulok, miért vizsgáljátok a falusiakat? Vírus útján is átalakulhatnak? – Érdeklődik ismét csak Ay.
- Elővigyázatosságból. A poros írásokból azt is megtudtuk, hogy az egyelőre még névtelen példányok, kik az Éjurakat fogják össze, emberi alakkal bírnak. Nem szeretnénk, ha egy ilyen a tudtunk nélkül köztünk járhatna… - Ekkor Hiroto megeszi az áfonyáját, így jelezvén, mindent elmondott, amit tudnunk kellett.
Bár talán udvariatlanság, kérdés nélkül követem példáját egy almával. Végtére is, szükségem van az energiára ennyi memorizálandó tényt követően. ~ Elég nagy kavalkádba sikerült belecsöppennem. Ha a Tanács itt bakot lő, az egész Fiore sorsát megváltoztathatja. Egy olyan sereget teremtenének, ami folyamatosan pótolja sorait a csatában elesett ellenfeleiből… mindemellett igencsak eltörpül a kaszám kérdése. De amíg nem szorulok rá, tőlem ugyan nem kap segítséget ez az ország.
Az ezüsthajú Sa’ceurai csuklóvédőjét kezdi igazgatni, míg Cait reményteljesen mered társára. Aki aztán újfent megszólal:
- Remélem ezt kielégítette a tudásszomjatok. Ha igen, ideje visszatérnünk a segítségnyújtás egyéb pontjaira. – Smaragdos szemeit körbehordozza rajtunk, ám látván, hogy mindenki szóltan marad, tovább folytatja. – Az érdekeink közösek. Elkísérünk titeket a hegyek feneketlen mélységeibe, hisz minket is oda szólít a kötelesség. De mi nem babonákat kergettünk… a marsallunkat akarjuk megtalálni.
- Nyoma veszett, és nagyon aggódunk érte. – Szúrja közbe a kékhajú lány. – A felettesünk ugyan, de olyan ő számunkra, mintha az apánk lenne.
- Alapvetően még csak egy felderítőkörútra indult el osztagával, de már túl régóta nem reagál a kommunikációs lakrimáinkon. Feltehetőleg nem várt akadályba ütköztek, és szüksége lehet a segítségünkre. Kívántok-e mellénk szegődni, mikor utána indulunk? – A kérdő tekintet hatására Ay és én egymásra nézünk, de mielőtt kifejezhetnénk egymásnak szándékainkat, Cait vonzza magához figyelmünket.
- Holnap reggel lemegyünk a tárnákba, és ha ti ketten is elkísértek minket, a maradék négy Éjúr nem lesz ellenfél a számunkra. Kisöpörjük ezt a szennyet, megmentjük az ott lévőket, és rajtatok is segítünk mindeközben. Kihagyhatatlan, nem?
Rövid uralkodású némaság veszi át a pavilon feletti hatalmat, de a felsorakoztatott tények ellen nem lehet vitába szállni. ~ Hiszen, ha már a szörnyek fészkébe vezet az utunk, szívesebben teszem azt több száz kísérővel, mint egyedül. Legyenek azok bármilyen flúgosak is…
- Legyen hát. – Bólintok, nyomatékosítva szándékaimat.
- Rám is számíthattok. – Teszi hozzá a kardforgató.
- Mint mondtam, holnap reggel indulunk, addigra kapjátok össze magatokat. – Vigyorogja a lovaglány.
- Mindaddig persze a vendégszeretetünket élvezitek. Nagy ez a sátor, rendezkedjetek be, tanulmányozzátok a jelentéseket, keressetek magatoknak egy-két kiegészítő fegyvert, vagy akár pihenhettek is. Az ételt mindig idehozzák, arra se lesz gondotok. – Ajánlkozik nagylelkűen Hiroto, jól leplezve valódi szándékait… ~ Nyílván nem szeretné, ha holnapig visszamennénk a helyiek közé, és kifecsegnénk ezt-azt. Itt pedig jól szemmel tarthatnak minket. Nos mindegy, ebbe nem fogok belekötni. Tudok én vigyázni a számra, ha kell.
- Tudnotok kell, hogy rengeteg fontos titkot tudtatok meg az üggyel kapcsolatban. Vehetitek ezt bizalmunk jelének, hiszen hiába vagytok messziről jött, névtelen idegenek, szükségünk van egymás segítségére. Remélem, nem kell csalatkoznunk bennetek.
- A bizalom becses ajándék, ami könnyen törik. De igyekszem vigyázni rá. – Mosolyodom el kissé gonoszan. – De mielőtt belevetném magam a semmittevésbe, világosíts fel kérlek a számokról. Mennyien leszünk holnap?
- Elnézést, erről el is felejtettelek tájékoztatni titeket. – Hajol meg bocsánatkérően a srác. – Légiónk összesen ezerötszáz embert számlál. Ebből négyszáz a marsallal tartott, egy teljes hadosztály Heidwill keze alatt van, és rengetegen kellenek a folyamatos felderítő és futármunkák ellátásához. Ha még elegendő harcost kívánunk itt hagyni a tábor biztosítására, legfeljebb ötszázan leszünk.
- Több, mint elegendő. – Nyugtázza Ay.
- Szerintem is. – Sétál a kijárathoz Hiroto, oldalán társával. – Most pedig, ha megbocsátatok, rengeteg elintéznivalónk van még. Nem árt személyesen felügyelnünk az egység felkészítését. Ti csak pihenjetek, kelleni fog az energia a holnap megpróbáltatásaihoz. – Azzal magunkra is hagynak minket.
Bár nem kétlem, hogy a sátor rengeteg érdekességet rejteget vászna alatt, valamint a Sa’ceurai határtalanul szórakoztató társasága is csábító, mégis inkább letelepedem egy kényelmesnek tetsző ágyra, s álomba ringatom magam. A reggeli csata, és az információhullám fáradalmai után mindez nagyon könnyű feladatnak bizonyul.

Megannyi csillag díszíti az éjfekete éjboltot. Ezüstösen sápadt fényük az, mely élettel tölti meg az egyébként magányos, kopár sötétséget. Messziről mind csak apró pontoknak tűnnek, pedig minden másnál változatosabb formákban népesítik be az univerzumot. Mindennapos jelenségnek tűnnek. hisz bárki láthatja őket az est eljövetelének idején, bárki gyönyörködhet titokzatos szépségükben. Ennek ellenére számtalan, meg nem válaszolt kérdést hordoznak ragyogó palástjuk alatt. Vajon mind életet ad egy, a miénkhez hasonló bolygónak, szerető fényével? Vajon élnek melegükben más lények is? Vajon más országokban más csillagképeknek is vannak kulcsai, vagy mindez csak nálunk lehetséges, a már megismert nyolcvannyolccal?
A parancsnoki sátor mellett elterülő kis mező remek rálátást nyújt ezen talányok tárgyaihoz, a csillagokhoz. Tudományos, s mágikus eredetű kérdések egyaránt kizárják elmémből az olyan jelentéktelennek tűnő eseményeket, mint a pirkadatkor esedékes megpróbáltatás.
Már csak az zökkent ki révült állapotomból, mikor tompa lépések hangjai elárulják számomra Ay közeledtét. Feltehetőleg már ő sem tudott tovább pihenni, akárcsak én.
- Kiril? Ez a valódi neved?
- Miért olyan fontos ez? Pár betű egyvelege, amivel megszólíthatsz. Erre a célra tökéletesen megfelel, nemde?
- Hm. Furák vagytok ti Fiore-i emberek. Vagy csak te. – Telepedik le mellém, majd ő is feltekint a ragyogó égitestek uradalmára. – A nevek többek puszta betűkotyvalékoknál. Jelentőségük van. Hozzákapcsolják a tetteidet, személyiséged, az egész életedet… sőt, még a lelked is. Igaz, csak egy szó, de hatalmas jelentőséggel bír. Nem szabadna ilyen könnyelműen kezelned.
- Nos, az enyémhez nem sok jót kapcsolhatnak akkor. Jó ez így nekem, a névtelenség árnyékában. Biztonságot, és megnyugvást nyújt a számomra.
- Már korábban is említetted, hogy nem szereted a törvény embereit. Tényleg ilyen szörnyű dolgokat műveltél volna?
- Mondhatni. Gonosz emberek közt éltem, gonosz tetteket követtem el nekik, így magam is gonosszá váltam. – Szívom magamba a fagyos levegőt. – Ó, és élveztem. Örömömet leltem a feljebbvalóság érzésében, abban, hogy eltiporhatok másokat, legyenek azok gyengék, vagy erősek. De minek is áltatom magam a múlt idővel? – Kacagok fel kissé erőltetetten. – A mai napig élvezem, ha átgázolhatok másokon. Imádom, ha elismernek az erőm miatt… hogy félnek, vagy tisztelnek-e általa, nekem már mindegy. – Mivel a lány erre nem szól semmit, kínos csend telepszik ránk. Csak pár perc elteltével, halkan merem megtörni. – Sokszor úgy érzem mostanában, hogy meg szeretnék változni. Mára már legalább tudom, mikor cselekszem rosszat. De mi értelme mindennek, ha… ha nem tudok ellenállni a vágynak, mi arra késztet, hogy megtegyem? Úgy éget belülről, mint egy kezelhetetlen vakaródzás, ami csak azáltal hajlandó csillapítani magát, ha például megölöm a nyomorultat, aki veresége után az életéért könyörög. Reménytelen…
Újabb lomhán vánszorgó percek telepednek beszélgetésünkre, mik szótlanul telnek.
- Tudod, ez elég alapvető dolog, de a gonoszság nem eredendő jellemhiba. – Kezd bele végül Ay. – Egyszerűen csak felkínál egy olyan utat, ami sokszor könnyebben járható, mint a becsületes, ezáltal csábító. Kiváltképp, ha már ráléptél. Persze, nem vagyok bölcs, vagy ilyesmi… - Kacag fel ő is, nálam jóval tisztább csengéssel. – De szerintem, ha tényleg akarod, megváltoztathatod a világnézeted.
- Majd kiderül… nem tudom, akarom-e egyáltalán…
- Nos, az elkövetkezendő szakaszban úgysem leszel egyedül. Segítjük egymást a lovagokkal, de alapvetően neked ígértem a támogatásom. Ha bármi nehézséged akadna velük a múltadból adódóan, én melletted fogok állni. – Biztosít jó szándékáról, egy mosoly kíséretében.
- Ez… kedves tőled. Köszi. – Viszonzom szándékát. – Egyébként mit gondolsz róluk? Mármint a fura lovagpárosról?
- Egyelőre semmi különöset. Majd a jövő felfedi előttünk a valódi jellemüket. – Áll fel szép lassan, fejével a pavilonra bökve. – Aludnunk kellene.
- Már úgyse tudnék. Gyakoroljunk inkább. – Pöcögtetem meg pengémet, fémes csilingelést hallatva. – Persze, csak ha nem vagy túl álmos.
- Ugyan. – Húzza elő saját kardját. – Amúgy is ráfér a silány technikádra egy kis csiszolás. Sőt… sok csiszolás.
- Akkor rajta.
Bár sokszor megpihenünk közben, majd a teljes hajnalt végigtáncolják kardjaink. A különbség alkotta szakadék, mely képességeink közt tátong, meghökkentő méreteket ölt, de pont emiatt élvezetes a gyakorlás. Sose árt új területeken képeznem magam, és egy olyantól tanulni, akinek pengéje az élete, már szinte megtisztelőnek hat. ~ Azért remélem, nem fáradunk el túlságosan, mire eljön a reggel. Bár ez attól is függ, mennyire veszi komolyan az okításomat… rossz lenne félholtan lemenni a szörnyek közé.

Megannyi világos páncél fürdőzik a pirkadat fényeinek különböző árnyalataiban. Bár a rúnalovagok alapvetően csak vastag köpenyekkel fedik testüket, úgy tűnik szükség esetén ők is képesek vértet ölteni. Bár nem tudom megállapítani pontos létszámukat, hiszem, hogy Hiroto tartotta az ötszázas keretet.
Az osztagok azonos hosszúságú oszlopokba rendeződnek, mágikus lándzsáikkal falanxokat alkotva. Ugyanakkor nem minden hadosztály tagjai szorongatnak karjaikban szálfegyvereket, ez alól kivételek például az orvosi, vagy épp a telepatikus különítmények.
- Jó reggelt! – Sétál felénk a két marsall helyettes, miközben Ay-val egy kisebb emelkedőről szemléljük a hadtest indulását. – Hallottuk, hogy elég mozgalmasan telt az éjszakátok. Remélem azért lesz bennetek elég erő az elkövetkezendő kihívások leküzdéséhez.
- A gyakorlás csak felkészíti a testet az effajta megpróbáltatásokhoz. – Magyarázza szelíden a Sa’ceurai. – Semmiképp sem fog hátrányt jelenteni a számunkra.
- Az jó. – Bólogat a vörös hajú srác. – Amint láthatjátok, felkészültünk az indulásra. Az előzetes felderítéseink alapján a járatok elég szélesek ahhoz, hogy akár egy negyvenfős menetoszlop is átmasírozhasson rajta. Ennek megfelelően fogunk menetelni, végig fokozott óvatossággal.
- Mivel az útvesztőkben bármikor lecsaphatnak ránk, a harcképtelen osztagok alkotják majd a magot, amit minden irányból fegyveres alakulatok vonnak körbe. Te és Ay hátul, míg Hiro és én elül fogunk haladni, egységesen elosztva a sereg legnagyobb ütőerejét. – Veszi át Cait az eligazítást. – Ha nincs egyéb kérdésetek, mi egy időre el is búcsúzunk. A leghátsó oszlophoz kell majd csatlakoznotok.
- Értem. Lesznek feletteseink, vagy hasonló? – Érdeklődöm meg.
- Mindenki tudja a dolgát, ti rang nélküliekként csak követtek minket; nem oszthattok, viszont nem is kaphattok parancsot. – Fejti ki Hiroto. – Ellenséges támadás esetén a telepaták fogják továbbítani az utasításainkat.
- Értem. Ennyit akartam.
- Részemről rendben van minden. – Nyugtázza Ay.
- Akkor jó. Vigyázzatok magatokra. – Integet a páros, mielőtt mi magunk is elindulnánk a saját egységünk irányába.
Jómagam vastagon felöltöztem a fagyra való tekintettel, hisz a helyi időjárástól nem idegen a jóval fagypont alatti hőmérséklet. Szerencsére Virgo ruhatára az ehhez hasonló eshetőségekre is fel van készülve, így most térdig érő hosszúkabátban trappolok a hóban, miközben mágikus sálam elfedi az arcom alsó felét. ~ Utálom a hideget. A hó még szép, meg minden, de ez a csípős érzés, amit a fagy vált ki a bőrödön… szörnyű.
Nyolcvan főt számláló utóvéd kohorszunk szótlanul fogadja jövetelünket, látszólag nem hajlandóak tudomásul venni idegenek csatlakozását, bármit is mondjanak nekik feljebbvalóik. Ez persze nem okoz különösebb lelki gyötrelmeket számomra, amúgy sem vagyok az a beszélős fajta. Inkább csak csendben végignézem, ahogy a többi osztagot követően, sajátunk is elindul a hegyekbe vezető ösvényen.
Utunk mindaddig háborítatlanul is telik, míg fel nem tűnik mögöttünk egy gyorsan közeledő pont, mi végül a Carvaei-ben látott kovácssegéd, Hablaty alakjában válik jól kivehetővé.
Hevesen lihegve ér be minket, ám futóteljesítményéért csak egy morcos lándzsás korholása a jussa.
- Mit akarsz itt kölyök?! Harcba indulunk, most veszélyes erre! Menj haza!
- Tudom. Segíteni jöttem… - Lihegi a kislegény. – Nekik. – Mutat Ay-ra és rám, nem kis meglepetésünkre. – A fegyvereiteket akarjátok helyrehozni, igaz? De még ha meg is lelitek az aranylángokat, szükségetek lesz valakire, aki képes dolgozni az általuk megolvasztott fémmel. Nos, én magammal hoztam a felszerelésem. – Paskolja meg pocakos táskáját. – Hadd segítsek nektek, nem leszek láb alatt, ígérem!
- Na hordd el innen magad, mielőtt… - Ordibálna tovább a lovag, de ezúttal már szavába vág kardmesterünk.
- Csakugyan. De nem hinném, hogy csak puszta jószívűségből követtél minket, igazam van?
- Nos, igazából… - Halkul le a fiúcska. – Tudni szeretném, igazak-e a mesék, amiket annyira csodáltam kiskorom óta. Mikor meghallottam, hogy egy nagyobb csapat reggel elindul a bányába, tudtam, hogy köztük lesztek ti is. Ezért futottam idáig.
- Bár nem tetszik az ötlet, miszerint egy gyereket is magunkkal viszünk, volt alapja annak, amit a fémről mondtál. Velünk jöhetsz.
- Na de… - A ballábbal kelt katona tiltakozását ezúttal is elfojtja Ay.
- Akárcsak mi, ő is elkísérheti a lovagokat semlegesként. Vigyázunk rá. – Sokat sejtető pillantás szegeződik rám.
- Nem lesz baj. – Engedek a tekintet nyomásának.
- Köszönöm! Nem fogtok csalódni! – Hajol meg Hablaty, majd fürge léptekkel felzárkózik párosunk mögé.
Így tehát, egy kisebb kolonccal kiegészülve gyalogolunk a Tizenharmadik Légió árnyékában, egyenesen a földi pokol szívébe.

/ December havi második kalandom, ami bizony bent volt, csak "valaki" kitörölte nekem.... /

13

Halál a bölcsőben

Csak mágikus fénylakrimáink pislákolása ad durva formákat a végtelenbe nyúló járatoknak. A félhomály leggyakrabban visszatérő szereplői a sziklaoszlopok, fenyegetően alányúló cseppkövek, s apróbb barlangi tavak. A sárszínű falak sem teszik különlegessé a tárnák labirintusát, bár ez valamennyi tulajdonságáról elmondható. A kőzetek ugyan több ponton súlyos sérüléseket szenvedtek, mindez csak az egykori bányászmunkák utóterméke. Alapvetően semmiféle jel nem utal arra, miszerint egy ősi gonosz fészkébe tettük volna be lábunkat.
A szemeinkkel ellentétben füleink már annál dúsabb feladatkörben részesülnek, bár ez aligha adhat okot a lelkesedésre. Hablaty ugyanis megállás nélkül ontja magából a szavakat; vágyairól, elképzeléseiről regélve, melyek mind ezen helyhez fűzhetőek. Elképzelni is nehéz, miképp képes valaki ennyit beszélni, de kicsit már tisztelem is érte. ~ Csak azt kívánom, bár lenne pár érdekesebb témája.
Az egybefolyó mondatok keltette révületből már csak egy hatalmas, földalatti csarnok látképe képes kizökkenteni. A több százlábnyi széles, sziklás terem kényelmes teret nyújt a teljes hadosztály számára, mely így felveheti legtökéletesebb alakzatát. Éles figyelemmel pásztázom a természetes párkányok árnyékos szegleteit, a robosztus kőoszlopok menedékeit, s minden repedés esetleges rejtelmeit. Ám nem sikerül kiszúrnom semmiféle közvetlen veszélyforrást, hiába felelne meg ez a terep egy nagyszabású rajtaütéshez.
Már épp elaltatnám magamnak az alaptalannak hitt gyanút, mikor hirtelen Hiroto hangja zúg keresztül tudatomon.
- A groulok elözönlenek minket az apróbb járatokból! Legyetek résen, valószínűleg körbe akarnak venni minket! – Bár több száz méterrel előttem áll, mégis olyan tisztán hallok minden betűt, mintha csak mellettem állna kimondójuk.
Ay - val egyként rohanunk előre, villámsebesen elsüvítve a páncéljaiktól csörömpölő lovagok sorai közt. Szemem sarkából még azt is látom, hogy a lány maga után húzza a kovácssegédet, akit aztán a telepaták jól körülvett gyűrűjében elenged.
Kissé lihegve érkezünk meg a két marsall helyettes mellé, s magunk is megszemlélhetjük, miként kúsznak alá pókok módjára a fekete szörnyetegek. Egyre csak gyarapodó számaikkal maguk is egyfajta seregbe verődnek, teljesen kitöltve a csarnok üresen maradt részét.
- Hát ti mit kerestek itt?! – Förmed ránk Cait. – Hátulról kellene védenetek a formációt!
- Felesleges. – Inti le a Sa’ceurai. – Azon a részen egy szörnyet se láttunk. Itt van ránk szükség, az első vonalban.
- Jól beszél. – Helyesel Hiroto. – Tévesek voltak az előzetes elképzeléseim, miszerint a bekerítés a céljuk. Egy nyílt csatában akarnak visszaszorítani minket. Nézzétek csak. – Tereli tekinteteinket a legnagyobb barlangi bejáróhoz, melynek árnyai három ormótlan alakot körvonalaznak ki.
A majd háromembernyi magasságú lények szoros vonalban követik a másikat, majd egymástól azonos távolságra elhelyezkednek egyre csak őrjöngő csapataik élén. Testüket keménynek tetsző, érdes bőr borítja, rút fejeiket változó számban tarkítják a beesett, koromszín szemek. Vadállatszerű izmaiktól roskadozó felépítésük félelmetes látványt nyújt, könnyűszerrel képesek lennének áttörni a legerősebb fenyő törzsét, vagy elhajlítani a legedzettebb acélt. Fegyvereik hiába kezdetlegesek, a farkas termetű kalapácsok, s husángok olyan erőt kaphatnak karjaik által, melynek átlagos férfi nem állhat ellen. Ilyenek hát az Éjurak… ezekkel állunk szemben.
- A csapataink harcedzettek, de az óriásokat négyünknek kell elintéznünk. Ha őket kiiktatjuk, a megzavarodott fenevadakat már könnyű lesz szétkergetni. – Motyogja a vörös srác, miközben ujjai körül csillagfény izzik fel. – Csak ők választanak el minket a céljainktól. Mind itt van, az utolsó szálig! Gördítsük hát el az akadályt. – Egyöntetű bólintásokkal nyugtázzuk a hallottakat, mielőtt megindulnának a seregen hullámként keresztülvágó parancsok.

Hosszúszárú kabátom a földre ejtem, hisz a harc hevében amúgy sem fáznék. Így viszont jelentősen megnövelem mozgékonyságomat, és még sálam is kinyújtja szárait az ütközet előtti láz jegyében.
Az első sorok előreszegezik mágikus szálfegyvereiket, miközben az igemondók felkészülnek közelharcos társaik támogatására. Mivel az ellenség több főt számlál, nekünk jut a védekezés szerepköre. Így tehát izmainkat s idegeinket egyként megfeszítve várunk, mígnem az Éjurak csontfagyasztó ordításaik keresztülszelik a levegőt. A föld keménységével vetekedő, emberpróbáló hangokat jóval magasabb kiáltások követik, s megindul a groulok rovarszerű, mindent elárasztó rohama. ~ Bár számtalan harcban vettem már részt, azok legjobb esetben is csak csoportos verekedések voltak. De ez lesz az első igazi csata, amiben próbára tehetem az erőmet. Ah… nem szabadna ezen őrlődnöm. Mindenkinek jót teszek azzal, ha halomra vágom ezeket a bestiákat. Zárd ki a környezetet…
Gyakran olvastam róla, miszerint a történelem nagy ütközeteiben a rohamozó fél első sorai rendre lelassítottak a becsapódás előtt, ily módon elkerülve saját testük szétzúzódását. Ám itt szó sincs hasonlóról. Ellenfelünk a lehető legnagyobb lendülettel ront neki frontvonaluknak, több méterrel visszatolva annak elejét.
A mögöttünk felsorakozott harci mágusok azonban nem tétlenkednek sokáig, az összes ismert elemet felsorakoztatva megkezdik az eszetlen szörnyetegek visszaszorítását. Jó pár lovagot elsodort azonban a roham, akik vagy meghaltak, vagy a groulok vonalai közt rekedtek. Ezeket a pórul járt harcosokat próbálják kimenekíteni a lándzsások, ahogy folyamatosan visszatolják az alakzatot.
Túlvilági üvöltések zengik be a csarnokot, miképp a folyamatosan előremozgó lándzsafal már a mi oldalunkra billenti az ütközet mérlegét. A fenevadak félelemérzet nélkül tartanák állásaikat, de pont emiatt is hánnyák őket egyre csak a fegyverek éleire. Sőt… szinte ők húzzák nyársra saját magukat, ahogy tovább erőltetnék kezdeti lendületüket.
Néhányan persze még így is átjutnak a falanx formáció és gyilkos elemek alkotta halálcsapdán, de azok gyorsan elakadnak a lándzsásokat követő sorokban. Már csak azért is, mert a mi négyesünk is ezekben az egységeben figyeli a csata alakulását.
Keresztvas nélküli, hajlított pengémmel gyorsan osztom a halált, bármennyire is számítsak kezdőnek ezen fegyvernemben. A lándzsások közül kikeveredő, csonka szörnyszülöttek lassan mozognak, Ay-hoz képest pedig már-már élettelen gyakorlóbábúknak tűnnek. Könnyedén kitáncolom támadásaik vonalából, majd gyors vágásokkal megszabadítom őket az örök kárhozattól. Az egyetlen komolyabb kihívást két fehér bundájú példány feltűnése jelenti, kik égési sérüléseik ellenére vagy féltucatnyi lovagot felkoncolnak, mire elém sodorja őket végzetük.
Szabad kezemben gyorsan tűzlabdát teremtek, s a közelebb álló egyed arcába hajítom azt. Ez még nem öli meg, de a fájdalmak lefoglalják, miközben társa mellé rohanok. A rémség felém kap karjával, de ezúttal túlbuzgó sálam rátekeredik a végtagra, így megbéklyózva az áldozatom. Vállánál fogva lemetszem a fogságba esett testrészt, majd keresztüldöföm gazdájának a torkát.
Ekkorra már a másik is folytatná a küzdelmet, de elkésett. Mire sikerül felnyitnia az égéstől elfeketedett szemhéjait, kardom megpihen gyomrában. Mivel ennyiben ki is merül az ütközet első felvonása, a nyakamat takaró ruhadarab is visszakúszik helyére, hisz tudja, sikerült a hasznomra lennie. ~ Legalább ő jó hangulatban van. Mostanában elég gyakran megesik vele.
- Húzzátok fel a mágikus védőpajzsokat! Gyerünk! – Ordítja torka szakadtából Hiroto, tucatnyi hullából alkotott hegyén átgázolva.
Mikor feltekintek a védelmi alakzatát visszanyerő hadtest árnyékából, gyorsan megértem az utasításindokait. A groulok nem véletlenül húzódnak vissza. Következő rohamukat már a három Éjúr próbálja meg sikerre vezetni.
A robosztus lények nyomán ékalakzatba rendeződnek újjá a „fekete sátánok”, felkészülve rá, hogy takarítóként szolgáljanak parancsolóik pusztítása után.
Egy szövetségesünk sem mozdul, senki nem mer kitámadni az óriásokra. Lélegzetvisszafojtva figyelik, ahogy a szörnyek egyike rámarkol harci pörölyére, s a nemrég felhúzott varázsfalra csap vele. A hatás mindenkit megdöbbent.
A mágikus pajzs törékeny ékkő módjára széthasad, még csak le sem lassítva a kalapácsot. A félelmetes lendülettel közelítő csapás úgy vág le majd tíz lándzsást, mintha csak zsenge kalászok volnának. Ám a halálsikolyok, s acéltörések igazi áriája csak a másik két tomboló fenevad eljövetelével veszi kezdetét. Az első sorokat elönti a pánik, véreső áztatja a sziklás talajt, csonka végtagok csapódnak a kopár falakhoz. A fémes vértezetek nem jelentenek többet puszta hangszereknél az Éjurak számára, melyeket behorpasztva mély dobolás hangjait imitálhatják.
Mindez olyan gyorsan történik, hogy meglepődni is alig akad időnk. A távolsági mágusok is csak késve nyúlnak ősi tudásukhoz, de hasztalanul. A vérszomjas óriások bőrét nem égeti a tűz, testüknek nem árt a föld, mozgásuk nem lassítja a szél, gyilkolási vágyukat pedig nem oltja a víz. ~ Valamit lépnünk kell. Az átlagos erejű varázslatok talán leperegnek róluk, de mi már megöltünk egy ilyet. Most is menni fog.
Elhatározottságom szikráját Hiroto fénylövedékei lobbantják fel csak igazán, hisz azokat már jócskán megérzi az őket elszenvedő Éjúr. Ágyúgolyóként lövöm ki magam a a lovagok mögül, pengémet szárnyként kitárva.
Megannyi groul mellet süvítek el, ám nem tulajdonítok nekik különösebb jelentőséget. Kardommal néha megvágok egy-két példányt, de célomon kívül áll sokáig időzni velük. Jelen pillanatban csak a hozzám legközelebb tomboló kolosszus érdekel.
Mikor elég közel érek hozzá, gyors körbefutom lábát, a lehető legtöbbször megsebezve azt. Sajnos kevés sikert gyümölcsöz próbálkozásom. Pengém ugyan nem csordult ki, hála megmunkálásának, de az óriás acélszerű bőrét sem sikerült átvinnie. ~ Bár itt lenne a Csillagszilánk. A megfelelő feltöltés után akár hosszában is kettészelhetném ezt a dögöt. Így viszont másra lesz szükségem.
- Perseus kapuja, nyílj meg! – Hívom segítségül egy csillagszellemem, kihasználva ellenfelem figyelmetlenségét.
Épphogy megnyílik az égszín, világokat átszakító átjáró, az Éjúr felém sújt pörölyével. A több méteres kalapács vészes gyorsasággal száguld felém, ám mielőtt becsapódhatna, két kard keresztje megálljt parancsol lendületének. Robbanásszerű lökéshullám jelzi a blokkolást, mely minden szemnyi port felkavar a környékemen. Koszos víziómban mégis felcsillan az ezüstös mellvért, mi kardmester társam érkeztét jelzi. Hiába apróbb a rémségnél, emberfeletti erejének hála képes volt megfékezni a támadást.
- Szép nagy dög. – Fordítja hátra arcát az aranyszőke férfi, megmutatva vigyorát. – Nagy, vagy inkább apróbb szeletekben kéred?
- Mindegy, csak minél hamarabb végezz vele. – Lépek Perseus mellé, életre gyújtva éjfekete lángjaimat jobb tenyerem körül. – Nehéz megsebezni, ellenben lassú, és ahogy elnéztem, a megjelenése ellenére nem maradsz el mögötte erőben sem. Pusztítsuk el.
A csillagszellem süvítő szélként felpattan a szörny lesújtó karjára, majd egészen torkáig rohan.
- Jetblack Fire Magic! – Sötét tűz hasít az Éjúr nyakába, ujjaim mozgásának hála.
Bár még az én mágiám sem képes számottevő kárt okozni az arra majdnem teljesen immunis testen, az apró fájdalomérzet elegendő ideiglenes figyelemelterelés gyanánt. Ez pedig több, mint elegendő az ikerpengés harcos számára.
Az óriás mindeddig Perseus felé csapkodó karjai most a saját torkához simulnak, utat engedve a csillagszellemnek. Ő mit sem habozva csuklónál lemetszi a hatalmas tenyereket, majd a tűztől meglágyult bőrfelületbe mélyíti egyik kardját.
A megsebzett fenevad csontig hatoló ordítást hallat, s a halálfélelemtől felgyorsult reflexeinek segítségével leüti magáról Perseust. A csonka végtagba ugyan még megpróbál belevágni, de az így is lesöpri őt válláról. ~ Meggyengült, de még veszélyesebb lett. Gyorsan ki kell végeznünk.
Mindeközben a csata teljesen kivetkőzött a szigorú formációk alkotta határokból, s elkeseredett közelharc bontakozott ki a két tábor között. Lovag szörnynek feszül, pajzs agyarakat tör, a karom vérteket tép. Mindenki elszántan harcol, ám az összecsapást kétségkívül az Éjurak elleni párharcok fogják eldönteni. Ha ők elpusztulnak, a csapataik széthullanak; ám ha netán elbuknánk, a megmaradtak felőrlődnének az óriások ellenében. Ezért is kell kiradíroznom a világról ezt a förtelmet…
A súlyosan sérült, megcsonkult lény kétségbeesetten próbálná eltaposni csillagszellemem, de ő folyamatosan kitáncol lábai elől. ~ Talán, ha újból megégetném a nyakát… ezúttal már kisebb lesz az ellenállása.
Ötletemet az örökmozgó sál írja felül, hisz a nyakamról szinte teljesen letekeredve egy elhunyt katona lándzsájáért nyúl, majd ujjaim közé illeszt azt. Vigyorogva tudatosul bennem az elképzelést, miszerint a mágikus hegy hatalmas pusztítást végezhetne a sérülés takarta nyaki szövetekben.
Karomat meglendítve el is hajítom a fegyvert, ám szembesülnöm kell a kényelmetlen ténnyel, hogy jóval nehezebb azzal célozni, mint gondoltam volna. A lándzsa röppályája kicsúszik az általam elképzeltből, de a végeredmény így sem rossz. A féktelenül ordítozó Éjúr nagyra tátott szájában landol, átfúródva a vékony szájüregen. A vér forrásszerűen apad ki, s a fenevad öntudata semmivé lesz.
Egyensúlyát elveszítve zuhan hátra, ám nem a porban landol. A talajból pengeéles jégtüskék állnak ki, ember nagyságú tövisekként magukra szögezve volt ellenfelem. ~ Ezt nem átlagos elementalista csinálta. Ahhoz túl gyors volt. Nem is beszélve a jég erejéről.
Hevesen kapkodom tekintetem a segítség forrását kutatva, s hamarosan ki is szúrom Cait széles vigyorát. A lány hevesen integet, majd Hiroto-ra mutat.
A vöröske mögött egy égési sérülésektől elsötétlett Éjúr tetemet tátong. Hasonló eredményekkel járt Ay is, ám az ő ellenfelével nem mágia, hanem kard végzett. Ami viszont érdekes, hogy hulláját derekánál vágták félbe. ~ Még ha a köldökénél is döfte át a szörnyet, az ő törött pengéje nem érhette át a gyomrát. Egyszerűen túl kicsi egy ilyen kivégzéshez a fegyvere… Erre majd még rá kell kérdeznem.
Egymás győzelmét látva, megkönnyebbülten kifújhatjuk magunkat, hisz a csata véget ért. A vártaknak megfelelően, a megzavarodott groulok gyámoltalan rohangálásba fognak, könnyű prédát kínálva ezzel a bosszúszomjas lovagoknak.
Mindez már nem érinti négyesfogatunkat, hisz mi elvégeztük a feladatunkat. Nem kérünk a további mészárlás mámorából.
Egymás felé sétálva mégis történik valami, melynek hála meghiúsul a „hősök” újraegyesülése. Vakítóan fehér robbanások szaladnak végig a földalatti csarnok mennyezetén, pókhálószerű repedéshálózatot képezve. Bánatos reccsenésekkel szakadnak ki helyükről a különböző méretű kőzetdarabok, könyörtelenül eltemetve az őket szemlélő világot. Már csak Ay aggódó arckifejezése, s Perseus ordítása jut el az elmémig… majd minden homályba vész.

Az apró, szögletes szoba még sose látott napfényt. Csakis a félhomály jut számára, melyet az elszórt lámpások lángjainak köszönhet. Ám ez így van rendjén, hisz a kis helységet egy barlangi csarnok érdes falába építették.
Bár csak csekélynyi része egy hatalmas egésznek, bizonyára büszke lenne rá, ha megadatott volna neki a gondolkodás képessége. Hisz ki ne lenne büszke arra a felszín alá kifaragott városra, melynek része?
Simára csiszolt, magasztos kőfal sötétlik a kopár síkságra, elhatárolva birodalmát a tárnák megannyi veszélyétől. Épületek sokasága zsúfolódik a kapuk mögött, mik ugyan színűkkel nem is, de méretükkel, s formájukkal széles tárházat képviselnek. Akadnak köztük tömzsi lakóházak, zajos üzemek, tiszteletet parancsoló bástyák, s csörömpölő fegyverraktárak is.
Rengeteg közterület virágzik az élet buzgó szirmaival, akárcsak a piacok, hol leginkább fémek cserélnek gazdát; vagy épp a meleg forrásvizű fürdők, melyek pihenést nyújtanak minden megfáradt polgárnak.
Olyan népek építették maguknak ezt az eldugott Paradicsomot, kik nem kérnek a felettük élő lények elítéléséből, de úgy egyáltalán a velük való közös légkörből sem. Olyan népek, akik talán azért faragják gigászi remekműveiket a zord kőből, hogy ellensúlyozhassák kicsiny termetüket. Persze, ezt ők tüstént letagadnák. Mint ahogy a tudatlan felszín is letagadná az ő létezésüket.
Most mégis ezen lények koptatják az általuk vájt lépcsőket, kik szandálban, kik acélból vert csizmában. Sebesen szedik a fokokat, hogy minél hamarabb elérhessék az apró kis szobát, s leginkább ama új lakóját. Hisz ugyan miért is érdekelné őket településük félreeső épületének egy szegényes helysége? Őket, kik uralkodójuk ügyében járnak el? Ám a jövevény… ő már más kérdés.
Mélyen konganak az alabárdok, jelezvén a testőrség belépését. Egy tisztességes férfinak talán ha deréktájt érhetnek, súlyukat is leginkább csak a kopott páncéling, s csúcsos sisak teszi ki. Arcuk az élőhelyük zordságát tükrözi, gombszerű szemeik fölött bozontos szempillák ívelnek a mennyezetre, míg állukat szakáll, ajkaikat pedig bajusz teszi karakteressé. A mögöttük lépdelő személyek is hasonló küllemmel büszkélkedhetnek, hacsak nem tekintjük drága ruháikat, valamint fényesen ragyogó ékköveiket.
Az öt fős csapat félgyűrűként állja körbe azt a két ágyat, mely most csak a másik segítségével képes elegendő hellyel szolgálni használójuknak. Elvégre, aki rajtuk fekszik, nem a szőrös aprónépek közül való, ők márpediglen nekik lettek kifaragva.
- Hol találtátok az emberfattyat? – Szólal meg az egyik díszes öltözékű küldönc, a bitrok urára meredve. Mélyen zengő nyelven beszél, vajmi kevesen érthetnék meg övéin kívül.
Vendégeivel ellentétben a ház gazdája nem büszkélkedhet a nemesek ékszereivel, vagy a bátrak vértjével. Egyszerű bőrruhával takarja testét, mit a szénbányászattal töltött évek mardosnak.
- Másfeles napja böomlott az ögyik csarnok. Odamöntem hát, szemem elé téve, vajun a fekete tetvek ördöngösküdtek megint-e? Ámviszont a törmelékságon leszámítva már csak űtet leltem. – Hadarja érdesen, különc élete már anyanyelvét is elkoptatta.
- És felébredt-e azóta?
- Nöm ám, kögységteljes uram! Olszik, mint akiüre küvet pottyintottak. – Nevet fel a házigazda saját tréfáján.
- Addig jó! Őfelsége három testőre itt marad, s midőn felébred az ember, a fellegvárba viszik. Ott majd eldől, merre pattan sorsának kavicsa. – A bányász egy bólintással veszi tudomásul az utasításokat. – Az etetésükre ne legyen gondod, fertályóra és itt lesz az ellátmány.
A finom ruházatú páros ezzel maga mögött is hagyja az apró szobát, annak nem mindennapi vendégével.
Hiába az éber szempárok kereszttüze, a lány szelíden alussza tovább álmát. Halvány tincsei szabadon hullnak alá arcára, kikontúrozva az ártatlan vonásokat. Mozdulatlan testét fehér kötések borítják, ám mégsem terhelik gyötrelmek a pihenését. Hiszen mellette fekszik párja is, egy halványzölden pislákoló, törött kard…

Egy orvosi sátorban térek magamhoz. Több ponton is belém hasít a nyomásszerű, s éles fájdalmak egyvelege, de ennél sokkal rosszabbul is járhattam volna. Valószínűleg Perseus mentett meg…
Kissé meglep, ám teljesen egyedül fekszem a vászon menedéke alatt. Ahogy körbenézek, még csak nyomát sem látom egyéb betegágyaknak, vagy sérültekről árulkodó jeleknek. Mindezek helyett csak egy apró széket találok nyughelyem mellett, melyen kulcsaim hevernek. ~ Szép… most már tudják, hogy csillagmágus vagyok. Talán ezért a külön sátor? Ennyiből összerakták, ki vagyok?
Léptek csendes kopogása veszi át a csend uralmát, figyelmeztetve látogatómra. Az apró pavilon száját egy kötözött kar húzza szét, majd a gipszektől fehérlő Hiroto sétál be rajta.
- Hallottam, hogy felkeltél. – Mosolyog rám, miközben elengedi a vászondarabot. – Az utóbbi két napot teljesen végigaludtad. Hogy vagy?
- Valószínűleg hasonlóképp, mint te. – Küzdöm fel magam ülésbe… két nap… – Miért csak egyedül vagyok itt? Mi történt a többiekkel?
- Nos, mint az egyik Éjúr legyőzőjének, kijár neked egy külön pihenőhely. – Lép közelebb hozzám. – Szerencsére mágusaink gyorsan reagáltak, és még idejében sikerült létrehozniuk egy kezdetleges védőpajzsot. Az megtartotta a törmeléket, amíg kimenekültünk a járatból. Habár, még így is rengeteg eltűntünk, és sebesültünk van. A te életedet is csak a csillagszellemednek köszönhetjük, aki kirohant veled, miután ütést kaptál a fejedre.
- Igen… még érzem, ahogy sajog. – Tapogatom végig gézes homlokomat. – Mik a veszteségek?
- Még nem tudjuk pontosan. De még a legoptimistább becslések szerint is nagyobbak lesznek a kelleténél. A Tanács nem fog örülni… - Miután sikeresen zavarba hozzá magát saját kijelentésével, a fiú inkább más téma után kezd tapogatni. – Érdekes mágiád van. – Bök kulcsaimra.
- Igen. Köszönöm, hogy vigyáztatok rájuk. Jut eszembe, nem tudod véletlenül, merre van a sálam? Nem volt rajtam, amikor magamhoz tértem.
- Ó, igaz is. Majd elfelejtettem, pedig végig itt mocorgott a köpenyem alatt. – Húzza elő mágikus ruhadarabom a felsője mögül. Az persze menten megörül újonnan visszanyert szabadságának, s szélkerékszerű forgásban tör ki. – Pár kutatónk magával akarta vinni, amikor meglátták, de kimentettem neked. Nem lett volna jó sora a laboratóriumban.
- Köszi. – Biccentek a srácra. – Arra esetleg rájöttetek már, mi omlasztotta be a barlang mennyezetét?
- Csak gyenge lábakon álló tippjeink vannak. Pedig minden rosszat annak a robbanáshullámnak köszönhetünk. Minden a tervek szerint ment… addig a pontig még a veszteségeink is elfogadhatóak voltak… - Fújja ki magát Hiroto, így megfékezve egyre elhatalmasodó dühét. – Annyi bizonyos, hogy külső beavatkozás történt. A többit pedig csak találgatni lehet. Ó… egyébként… - Tekint félre, mintha csak elszégyellné magát. – Az Ayre nevű lányt, aki veled volt, mostanáig nem találjuk. Ugyanez a helyzet a falusi fiúval, akit később vetettek magatokhoz. Sajnálom…
- Ay? De mégis… - Hamar rájövök, hogy felesleges lenne bármiféle magyarázatkérés… elharapom a mondatot.
Ezúttal nem vonhatok senkit se felelősségre a történtekért. Senki sem számított erre a végkifejletre, mi pedig saját akaratunkból jöttünk ide, s vállaltunk részesedést a lovagok ügyében. ~ Azt se értem, hogy miért aggódom érte egyáltalán. Csak pár napja találkoztunk… különben is, tud ő vigyázni magára…
- Ay rendben lesz. Ha valaki, ő simán túléli ezt a poklot, akár egymagában is. Ami Hablatyot illeti, az ő biztonságáról még a csata közben gondoskodtam. Nem esik baja. – Vigyorodom el halványan, miként a sálam visszatekeredik nyakamra. – Innen amúgy sem tehetnénk értük sokat. Mi a következő lépés?
- Semmi… - A fiú nem is oly rég felöltött, kedves mosolya mostanra teljesen elfagyott, helyét mardosó bánat vette át. – Hamarosan visszamegyünk a felszínre, ahol rendezhetjük a sorainkat. Utána meg kell várnunk a Tanács döntését… sajnálom. Bármennyire is fontos az ügyünk, egyszerűen túl sokat veszítettünk. Nem kockáztathatunk tovább, folyamatosan megszegve az előírásokat. Még a marsall kedvéért sem… Van egy határ, amit nem léphetünk túl. – Rázza meg fejét. – Legalább az Éjurak nagyját sikeresen kiirtottuk. Ez enyhíteni fogja a tanácstagok dühkitöréseit. Mindegy, nem szeretnélek még ezzel is tovább terhelni. Ha jobban érzed magad, öltözz fel, és gyere át a parancsnoki sátorba. Hamarosan ideér a váltóruhád. - Lépdel a kijárathoz, még egyszer utoljára kifejezve bűntudatát. – Sajnálom. Nem így akartuk…
Újból egymagam maradtam a fehér vászonfalak közt. A sátor lapjait fürkészve egyre csak kirajzolódnak előttem a kérdések, ám válaszaik már elmaradnak. Minden olyan gyorsan történt… Olyan egyszerű célt tűztem ki magam elé. De minden egyre csak bonyolultabb lett. Először Ay, utána a groulok, a lovagok, és ki tudja hány ember jövője. Arról nem is beszélve, mit idéztünk elő ezekben a tárnákban. Egy ilyen ősi helyen, mely ki tudja miféle csodák bölcsője lehetett… beköszöntött a halál. Mi hoztuk ide. Százak hullája itatja vérrel az örökké szomjazó, szikkadt anyaföldet. ~ És, hogy most mihez kéne kezdenem? Ki tudja… Megkereshetném az eltűnt lány, ha nagyon a saját fejem után szeretnék menni. Vagy eleget teszek a szövetségeseim kéréseinek, és velük megyek. Franc… régebben még élveztem is volna ezt a mészárlást. De most csak a Virgótól kapott kaszámat szeretném visszakapni, akárcsak Ő a kardját… Mi sem így akartuk. Mi sem.

13

Eredet

Sötét-szagos–mocskos járatok alkotják az utat. Mindez talán még kellemes is volna a csillagszellem számára, ha nem egy kolonccal kellene végigrónia azt. Nem is érti, mit gondolhatott a gazda. Őt kellett volna használnia a rút–nagyláb lények ellen, nem a skarlátszeműt. Ám ő mégis csak a nyápic–kétlábút kíséri.
Még a nagy marcangolás előtt bízták rá a felügyeletét. A baj pedig hamar megtörtént. Miután leomlott a barlangi csarnok mennyezete, sikerült kimentenie a nyápic–kétlábút, de így a küldetése csak tovább bonyolódott. Most épségben ki kell őt juttatnia a sötét–szagos–mocskos járatok útvesztőjéből. Ez pedig roppant szőrveszejtő feladat.
Védence túl sokat beszél, lassan halad, harcban hasztalan, és még sérült is. Bundátlan lábán csíkokként vöröslik a vér.
- … kedves volt tőle, hogy mellém rendelt téged a biztonságom érdekében. Bár jobb lett volna, ha a csata után te is hazatérhetsz... bárhonnan is jöttél. Mármint ne érts félre, nagyra becsülöm a segítséged… - Kapálózik csupasz karjaival a nyápic–kétlábú. - … csak nem érzem magam túl nagy biztonságban még így se. Ez a hely hemzseg azoktól a rémségektől. Biztos egyáltalán, hogy jó irányba tartunk? Nem vagy túl beszédes… - Ez kétségkívül igaz, Cerberus azonban felmordul.
Három fője fenyegető vicsorgást hallat, mely nem kavarog messzire a tárnákban, mégis félelmet sző a halandók elméjébe.
- Jó irányba megyünk. – Dörmögi mélyen a középső fej. – Ne kérdőjelezd meg a szaglásunk, nyikhaj!
- És azt ajánlom, fogd be a pofád! – Horkan fel a jobb szélső. – A gazdánk ugyan ránk bízta a védelmed, de nem kell minden hülyeségedet eltűrnünk. Ha úgy tetszik, kinyírunk, és azt mondjuk neki, megölt az egyik dög.
- Jaja. Kinyírunk. Uháháhááeee. – Tör ki veszett nevetésben a bal fő.
Ám hiába próbálták viszonylag csendesre fogni fenyegetéseiket, hamarosan poshadt–nem élőkből áradó szag csapja meg mindhárom fej orrát. A majd hét láb hosszú, izmos test a földhöz lapul, valamennyi izom kirugódzik rajta. A tőrpenge nagyságú fogak elővillannak az őket takaró, zord pofákból, míg a teremtmény szőrzete tüskék módjára a kőzetmennyezetre mered.
Nem is kell sokáig várnia a lecsapni készülő fenevadnak, rövidesen féltucatnyi poshadt–nem élő alakja rajzolódik ki a közeli vájatban. Ám nem úgy tűnik, mintha agyarcsattogtatásra vágynának. Sokkal inkább csak keresgélnek, lassan csoszogva bolyonganak a sötétben. Ennek ellenére, a préda még préda marad…
Cerberus hátsó lábai elpattannak a talajtól, majd húsz méterrel előredobva testét. Elhajított lándzsaként repül célja felé, mely ezúttal is a vérontás. Két szörnyszülöttön landol, a talajhoz csapva őket. A külső fejek menten lecsapnak, s fogaik satujába fogják a védtelenül hagyott nyaki csigolyákat. Éles roppanások keverednek a csatazajba.
A többi poshadt–nem élő tudomást sem vesz minderről, csak céltalanul továbbkúsznak. De a halál nem húzza le őket listájáról. A csillagszellem közéjük veti magát, majd karmaival véres munkába kezd. Könnyedén vágja a rothadt húst, egy koszos–bundájú sem állhat meg előtte.
Hamarosan sötét vér, és poshadó cafatok nyugágyává válik a szűk járat, hol Cerberus vérfagyasztó, győzelem–vonyítást hallat. Ám a középső fő nincs maradéktalanul megelégedve…
- Sietnünk kell! – Veti oda mind hús–vér fejpárjainak, mind a nyápic–kétlábúnak. – Valami veszélyes tart erre. Nem olyan, mint ezek voltak.
- Mindegy! Széttépjük! – Erősködik a jobb szélső.
- Nem! A gazda már rég nem tud ellátni minket energiával. Valószínűleg elájult, mi pedig már egy napja a saját erőnkből tartjuk itt magunkat! És bármi is tart erre, olyan a szaga, mint azoknak az óriásoknak korábbról. Futnunk kell.
- De innen nincs kiút! Lehet, hogy jól tájékozódunk, de valamiért mégse jutottunk ki, pedig rengeteg időnk volt rá!
- Most mégis meg kell próbálnunk. Futás!
Bár még horkan egyet elégedetlenségében a jobb fő, végül beadja a derekát. Cerberus, nyomában a kimerült Hablattyal erőltetett rohanásba lendül, bízva a fényes-szőrmelengető felszín elérésében.

Kétszázhárom. Ennyi katona vesztette életét, vagy tűnt el az ötszáz fős alakulatból. A túlélők zöme pedig harcképtelen, vagy sérült. Ezen tények tudatában menetelünk vissza a felszínre, lenyelve a vereség keserű kapszuláját.
A lassan mozgó hadoszlopok egymást támogatva haladnak, koszos felszerelésük, s szürkés géztakaróik szinte teljesen beleolvadnak a félhomályba. Elől és hátul a viszonylag jó állapotban lévő lovagok helyezkednek el, megtisztítva az utat az elszórtan felbukkanó grouloktól.
Én a harmadik sorban lépdelek, Hiroto és Cait közelében. Bár meghorzsolódott pár bordám, egy ilyesfajta semmiséghez nem vettem igénybe Serpens segítségét. Mind a károsodás, mind a fájdalom elhanyagolható. Ha küzdelemre kerülne a sor, közel a legjobb formámat hoznám.
- Hamarosan kint vagyunk. – Biztat minket a vörös marsall helyettes. – Szerencsére nem hatoltunk túl mélyre a tárnák útvesztőjében, és megjelöltük a haladásunk irányát.
- Jaja. Okos cucc volt. – Mosolyog az örökké optimista lovaglány.
- A veszteségeink felméréshez képest elhanyagolható lesz az az időmennyiség, ami a Carvei-be való visszatéréshez szükséges.
Egy biccentéssel veszem tudomásul az elhangzottakat. Bár követem a Tanács képviselőit visszavonulásuk során, mostanáig sem tisztáztam magamban, mit is tehetnék ezután. ~ Ha Cerberus nem kap vérszemet, Hablaty biztonságban lesz. De Ay–ról semmit sem tudni. Vele pedig eldönthetnénk, hogy mitévők legyünk. Ám egyedül nem vághatok neki a bányáknak. Talán épp ideje volna lelépnem. Ez nem az én harcom, és máshol is próbálkozhatok a kaszám megjavíttatásával. Sose voltam kedves srác, és nem kell most azzá válnom… Nem. Távol állnak tőlem a jóság erényei, de én nem fogok hátba döfni másokat. Odáig nem süllyedek. Majdcsak kifundálunk valamit a lovagokkal…
Ahogy a jövő ködös képét próbálom kirajzolni elmémben, fény szűrődik be az örök homály világába. Több nap után megérinti sötétséghez szokott bőrünket a világosság simogató melege. Elértük az egyik kijáratot.
Tovább menetelve, már nem csak pár, elhaló csáp ér le hozzánk, hanem Napunk ölelésének egész hulláma. Mind hunyorogva tekintünk ki a fenti világra, a hó fehérségének birodalmába.
- Cait… - Bök rá Hiroto egy fekete pontra, mely a közeli bércről veti le árnyékát. – Te is érzed?
- Bármi is az, jóval erősebb a kisugárzása, mint az óriásoknak volt… - Hervad le a lány mosolya. – Mi lehet az….?

Ősi királyokhoz méltó csarnok fogadja a rég elfeledett város jövevényét. Testéhez simuló, mályvavörös selyemruhába öltöztették, s így kísérték fel egészen a fellegvárig. Bár nem a lány ízléséhez mérten szabják az efféle öltözékeket, nem ellenkezhetett, hisz páncélját elkobozták, kardjával egyetemben. Az utolsó emlékei a fényes robbanások sorozatáról szólnak, mik vérbe fojtották a nyertes csata diadalát.
Számára ismeretlen helyen tért magához, mely egy különös, emberek számára sosem látott faj életteréül szolgál. Nekik köszönheti az életét, ez hamar tudatosult benne. Talán ezért is engedte magára aggatni az apró teremtmények ruhakölteményét, mit külön neki készítettek.
Most pedig itt lépdel, a fényűző csarnokban, féltucat gárdista gyűrűjében. Nehéz csizmáik jellegzetesen kopognak a gránitpadlón, előre jelezve érkezésüket.
Magas, márványból faragott szobrok ölelésében haladnak, melyeket a letűnt uralkodókról mintáztak. Pontos, részleteikben gazdag faragványok ezek, merészen díszítve tengernyi drágakővel.
A helység kivilágítását tizenhárom csillár biztosítja, melyek egy rúnát formálva helyezkednek el a mennyezeten, a „Menny” szimbólumát jelképezve. Halványkéken pulzáló kristályokból formálták őket, mik természetüknél fogva ragyognak a sötétben.
A terem végén komoran sötétlik az egyszerű gránittrón, melyen a város uralkodója fogadja a különös vendéget. A trónus csak egyszerűségével tűnhet ki a csarnokban, hisz csak puritán, simára csiszolt kőzet, még csak díszítésnek szánt vésések sem tarkítják felszínét. Ám ez a szegényesség is csak a külcsín egy látszateleme, melyre nagyon is ügyelnek a szőrös apróságok. A trón jellegtelensége pusztán arra szolgál, hogy a rajta pihenő szempárok hamar áttérjenek gazdájára, a nála jóval fenségesebb királyra.
Az uralkodó testét éjsötét páncélzat takarja, minek minden egyes láncszemét mágikus fekete acélból kovácsolták. Vállain vérvörös palást pihen, irhára emlékeztető szegélyezéssel, míg kesztyűs ujjai közt aranyozott fejszét szorongat, mely inkább kiállításra, mintsem csatára termett. Arcán erős ráncok jelzik évei sokaságát, ősz haja, s fonott szakálla keretében. Koronát is visel, páncéljához hasonlóan koromszínűt, rajta tizenhárom rubinttal.
Tőle pár lábnyira áll legidősebb tanácsadója, ki gyakorlott az emberek nyelvében is. Ő szólítja meg a lányt, mikor megfelelő távolságba ér testőreivel.
- Hraithag király áldásával, üdvözlégy Vronghard városában. – Hajol meg a hosszú szakállú tolmács, mire vendége is követi a gesztust. – Uralkodóm szavait közvetítem neked, hisz legyen bár bölcs, korban bizony fölötte járok, így vele ellentétben volt alkalmam eltanulni nyelveteket.
- Ez… dicséretes. – Pillant körbe a még mindig hitetlenkedő lány. – A nevem Ayre, és…
- Jól tudjuk, ki vagy. Nagyon is jól tudjuk. – Szakítja félbe Hraithag szószólója. – Ismerjük kiléted, s valós szándékaidat is. Ezért is hagytunk életben, és hozattunk ide téged. Sokat kell megtudnod, ha sikerrel akarsz járni.
- A valós szándékaim? A láng…
- Előttünk nem kell mellébeszélned. – Emeli fel karját a tolmács. – Mint mondtam, jól ismerjük valós kiléted és azokból fakadó céljaidat. Idehoztad őt, hisz azt reméled, képes lesz rá. Ám ha még tényleg sikerül is neki, rengeteg segítségre lesz szüksége előtte, leginkább tőled. Ahhoz pedig, hogy te segíthetsz, merítened kell tudásunkból.
- A groulokkal kapcsolatban? Ha tényleg tudnátok, ki vagyok…
- Tudjuk! – Szakítja félbe ismét az apró lény. – De te nem élted át, amit mi. Bajtársaiddal együtt a felszínt jártátok, és elszigeteltétek magatokat. Így arra kérlek, ne vágj szavamba. Hallgasd meg figyelmesen az őrült Reinchord császár legendáját. – A név hallatára az uralkodó hatalmasat koppant fejszéje nyelével, alattvalója csak ezután folytatja. – Rég elfeledett történet ez, az emberi faj pár kötete szól róla csupán, azok is csak meseként emlegetik. Ám Reinchord valóban létezett. Eleinte jól vezette népét, de hatalomvágya gyengeséggé vált, s mint oly sokaknak, az ő elméjét is elködösítette. Ezért is történhetett, hogy mint csillagmágus, nem ijedtséggel, sokkal inkább kíváncsisággal fogadta egy szelleme átkát. Az eredeti csillagképektől idegen lélek volt, kivel a császár a saját lányát ölette meg. De mivel a csillagszellem szerződése nemcsak gazdájához, hanem annak önnön véréhez is kötötte, átkot hozott magára, mikor teljesítette ezt a szörnyű parancsot. Lassú, gyötrelmes elmúlás várt rá. De mégse tudott meghalni… A megnyugvás helyett kárhozat lett a jussa, s ő lett az első olyan lény, kit groulként ismernek. Rangsorban az Éjurak felett állhatott. – Az előadó kisebb szünetet tart, megköszörüli kiszáradt torkát. – Mielőtt elfoghatták volna, több tucatnyi szolgálót lemészárolt az egykori kastélyban. Reinchord, akiben egyre inkább fellángolt az ismeretlen iránti tébolyultsága, csodálattal nézte az így létrejött torzszülötteket. Megfigyelte, hogy nem csak egykori szelleme, de a két fehér egyede is hajlandóságot mutat a beszédre, és hatalmas fizikai erőről tettek tanúbizonyságot. Épp ezért, nem végezte ki, hanem csak elzárta őket, hogy további megfigyelés alatt tarthassa mindnyájukat. De nem bírt sokáig a kíváncsiságával… egy kisebb lázadás során szabadjára engedte a rémeket. Mindenkit megöltek a felkelő faluban, nőket és gyerekeket egyaránt. Az alig két tucatnyi szörnyből több, mint ötszáz lett, köztük négy Éjúrral. Ekkor döbbent rá az eszement császár a tizenhármas rendszer létezésére. Bár sose tette volna… Eleinte csak az elítélteket, és a rabszolgákat áldozta fel. Majd egyre többet… Egész országokat rohant le, megszállottságától hajtva. Tudni akarta, meddig mehet el? Mi lehet a lánc legtetején? Az Éjurak után jöttek a Halálhozók, a Pokolfúriák, majd a Lélektépők. Ekkor már mindenki tudta, hogy Reinchord valamennyi élőlény számára veszélyt jelent. Már semmi sem érdekelte, minden élőt meggyilkolt serege növelésének érdekében. Ha híján volt erős áldozatnak, saját csillaglelkeit ölette meg egy erősebb groul születésének érdekében. Ezen a ponton jöttetek ti. Hisz világossá vált árulása. „A halandó épít, a Menny elpusztít. A hamis imák már nem engesztelik ki a csillagokat, mik hamarost a földre hullanak. Hisz megszegte tett az adott szót, megkapja hát az ember a béklyót. Nincs az övénél rútabb árulás, léte maga az ármány…
- … halljon hát az őrült császár.”
- Úgy van. – Biccent a tolmács. – A befejezést már te is tudod. Reinchord azt remélte, hogy megfejtheti az univerzum titkait, vagy akár az Istent hívhatja maga elé, ha eléri a hatvanmilliós létszámot. Ők már nem várták meg mindezt. Pusztító meteorok hullottak alá, felperzselve mindent. Eltörölték a mocskot, helyet teremtve az újnak. Ám te mégis itt maradtál.
- Honnan tudjátok mindezt? Abban a korszakban minden elpusztult.
- Nem minden. Mi mindig is rejtőzködtünk, és figyeltünk. Jóval többet tudunk erről a világról, mint bárki más. Átadtuk feljegyzéseinket az emberek új nemzedékének, hogy sose feledjék el, ami történt. Ám, mint mondtam, ma már csak meseként tekintenek írásainkra… - Méltatlankodik a tanácsnok. - Másrészről, a te egykori küldetéseid részletei még számunkra sem világosak. Ennek ellenére, felajánljuk a segítségünket, mellyel eddig nem sokan büszkélkedhettek.
- És ez másra is kiterjed egy ősrégi történeten kívül?
- Lehetnél hálásabb is. – Mordul fel a lény. – De igen. Pontos információnk vannak arról, hogy ezúttal milyen számban vannak jelen Reinchord szörnyszülöttei. Talán már késő erre rákérdeznem, de neked is megfelel, ha egyszerűen csak grouloknak hívjuk őket, mint a falusiak?
- Persze. – Biccent a lány. – Hisz minden eddigi elnevezést is hozzájuk igazítottál, még a számukra ismeretleneknek is egyszerű neveket adtál.
- Nos igen, bár nem alaptalanul. A mi nyelvünk szavait úgysem jegyeznéd meg, és a Halálhozó sem az én elmém szüleménye. Ők aggatták ezt saját magukra. Többen is itt vannak már a tárnákban.
- Halálhozók… ? – Ay arcán döbbenet lesz úrrá. – De akkor a Pokolfúria, és a Lé…
- Nem, nem, azokkal már én rukkoltam elő. – Nyugtatja meg a hirtelen kétségbeesett lányt a szószóló. – De Halálhozók vannak. Mi háromról tudunk.
- Az legjobb esetben is majd hatezerhatszáz groult jelent. Ez jóval több, mint amit mi reméltünk. Honnan kerültek elő egyáltalán? Nem haltak ki?
- Mi sem tudjuk pontosan. Talán itt rejtőztek el páran, és csak most tolták elő ocsmány képüket az árnyak rejtekéből, remélve, hogy eléggé megerősödtek egy újabb világégés megkísérléséhez. Van még kérdésed?
- Több is. Ha ilyen sok fenevad rejtőzik idelent, a csatában miért csak azokat láttuk viszont, akikről már voltak információink? És miért haltak meg a gyengébb egyedek az Éjurak halálát követően, ha több másikhoz is hozzáköthették volna magukat?
- Nem látok a groulok fejébe. Talán csak megtévesztésből csinálták az egészet. Jól tudták, mely példányokat láttátok, és azokat sorakoztatták fel ellenetek. A szörnyektől pedig, kik elvesztették az energiaforrásukat, megtagadták az újat, a látszat érdekében. A Halálhozók felettébb élvezik az efféle színjátékokat, hisz megalázónak tartják azt ellenfeleikre nézve. Mikor pedig már eleget szórakoztak, lezárták a csatát…
- A robbanással.
- Pontosan. De ez csak egy elmélet, mint mondtam…
Ekkor lassú nyikorgással kifordul a csarnok hatalmas, kétrészes ajtajának egy szárnya, utat engedve egy kifulladt, szapora léptű küldöncnek. Futólépésben a trónus elé járul, majd érces anyanyelvén elhadarja mondandóját uralkodójának.
- Fontos üzenet, vagy valamiféle belső ügy? – Érdeklődik Ay.
- Fontos, és mindnyájunkat érint. – Szögezi le a tolmács. – Felderítőink hatalmas létszámú groul seregről adtak jelentést, amely egyértelműen Vronghard irányába tart. Ostromhoz készülnek, élükön a Vasszűzzel.
- Vasszűz?
- Egy Halálhozó. Az igazi nevét nem ismerjük, a külleme alapján neveztük el így. – Köhög bele tenyerébe az ősöreg tanácsadó. – Segítened kell. Nem vagyunk harcos nép, de a városunkat meg tudjuk védeni. Ám közülünk senki sem veheti fel a versenyt egy Halálhozóval.
- Te is tudod, hogy nem időzhetek itt soká.
- Tudjuk jól. De ha megöljük a Vasszüzet, azzal valószínűleg te is közelebb kerülsz a céljaidhoz. És bár nem a Láng miatt jöttél, a kardod valóban eltörött, megannyi Holdöltével ezelőtt. Erre megadhatjuk a gyógyírt.
A tolmács göcsörtös lépteivel királya mellé siet, s annak fülébe súg. Miután Hraithag megérti szándékát, feláll trónusáról, majd eltűnik a csarnok árnyakba vesző, sötét végében. Hamarost aranyszínű fény gyúl ott, hol nemrég a homály élvezte uradalmát…

- Vajon veszélyt jelent ránk nézve? Egyértelmű, hogy erős mágikus aura lebegi körül, de ennyiből képtelen vagyok azonosítani. Lehet, hogy ő is egy Éjúr? Talán az a vérfarkas… – Aggodalmaskodik Cait, szemeit folyamatosan a fekete pontot tartva.
- Nem tudhatjuk biztosan, de a kockázatnak nincs helye. Mi hárman fedezzük a hadosztályt, amíg kivonulnak a bejáraton. – Körvonalazza elképzeléseit Hiroto.
- És mégis hogyan fedezzük őket? Rátámadunk arra, amiről azt sem tudjuk, micsoda? – Érdeklődöm.
- Nem. – Rázza meg fejét a vöröske. – Egyszerűen csak szemmel tartjuk, amíg a katonák kivonulnak. Ha bármi gyanúsat tesz, az útját álljuk.
- Ahogy gondolod…
- Rendben. Mindenki meneteljen le a hegyről, és a táborig meg se álljon senki. Csak a legvégső esetben bocsátkozzatok harcba! – Ordítja körbe a marsall helyettes. – Indulás!
Ahogy jellegzetes nyikorgásukkal elmozdulnak a páncélos sorok a kijárat irányába, a mi hármasunk magához veszi a kezdeményezést, s kirohanunk a fénybe.
A sötét folt hiába kerül közelebb hozzánk, mit sem veszít jellegtelenségéből. Ennek ellenére, folyamatosan tekintenünk fogságában tartjuk a képződményt.
Egyik osztag a másik után halad le a hófödte vonulaton, de a pont nem mutat hajlandóságot a mozgásra. Pedig még én is érzem a belőle áradó, nyomasztó energiákat…
Mikor a hátvéd különítmény is elhalad mögöttünk, egymásra pillantva, mi is a nyomukba szegődnénk. De ekkor eltűnik…
A mindeddig rejtélyesen sötétlő paca a szempillantás tört része alatt előttünk terem, minden részletében megmutatkozva. Nálam jó két fejnyivel magasabb, köpcös férfi érkezik elénk ily módon.
A kétes vigyorú alak sötét, izmain megfeszülő bőrruhát hord, megannyi csattal s apróbb kiegészítővel. A zord időjárás ellenére napszemüveggel palástolja szempárját, tovább fokozva arcának őrült kisugárzását. Hosszúkás tincsei hanyagmód hullanak a vállára, ujjai közt valószínűleg mágikus eredetű lőfegyvert pihentet.
Mind megjelenése, mind érkezésének módja komoly megdöbbenést okoz hármasfogatunknak. Csak mereven állunk, mint a sarokba szorított vadállatok, kik bármikor vérszemet kaphatnak.
- Hogy tetszett az ajándékom? Kicsit régimódi, legalábbis a ti időérzéketekkel szemlélve. De attól még ütött, nemde? – Szólal meg végül az idegen.
- Miről beszél? – Kérdez vissza Hiroto. – Ki maga egyáltalán?
- Azt kérdeztem, hogy tetszett? Ez… - Fegyvertartó karja egy hanyag mozdulattal hátrarándul, majd mutatóujja ránehezedik a ravaszra.
Egy közeli hegycsúcs fehér robbanások színpadává válik, melyek apró darabjaira zúzzák áldozatukat. Ahogy szétrepülnek a sziklaszilánkok, tudatosulnak bennem a férfi szavai. Ő döntötte ránk a barlangcsarnokot…
Mindezt a lefelé tartó lovagok is észlelhették, ám mégsem fordulnak vissza. Valószínűleg ebben a pillanatban is telepatikus kapcsolatban állnak a vöröskével, aki nyílván megtagadta tőlük ezt a lehetőséget.
- Értem már… - Húzom elő pengémet. – Rohatdul nem tetszett. Most pedig te válaszolj nekünk. Ki vagy te?
- Ki vagyok? Hadd gondolkozzam… - Néz végig rajtunk a bőrkabátos, külön figyelmet szentelve rá, hogy valamennyiünkön eleget pihentesse széles vigyorát. – A nevemet nem tartom lényegesnek. Bár a társaimmal szeretjük Halálhozóknak hívni magunkat. Mókás elnevezés, jól illik ránk. Ugyanakkor, ennél jóval fontosabb az, hogy miért is jöttem ide. Tudjátok, titeket nem engedhetünk vissza a felszínre. A gyengéket futni hagytam, de rátok szükségünk lesz.
- Miért robbantottad ránk a barlangot? Ha helyén lenne az eszed, mágusként te is inkább a szörnyszülöttek ellen munkálkodnál. Vagy nem látod tán, hogy nincs helyük a világunkban? Ha nem adsz kiengesztelő magyarázatot bűneidre, itt helyben letartóztatlak, és a Mágikus Tanács elé cipellek. – Kéri számon Hiroto.
- Mágus? – Az alak idegesítő, reszelős nevetést ereszt szabadjára torkából, mit messzire sodor a bércek világa. – El vagy tévedve, kisfiam. Azért segítettem azoknak a dögöknek, mert mind az én talpamat nyalják. Most pedig húzás vissza a barlangba! Northern Impact! – Ahogy kimondja a szavakat, a pisztolycső előtt elefántcsontszín varázspecsét izzik fel, életet adva a mágikus támadásnak.
- Ice Make: Rampart! – Ordítja el magát Cait, majd tenyereit a talajhoz csapja.
Hatalmas, kastélyfalakat megszégyenítő képződménynek formál alakot, amely nemcsak minket, de még a barlang száját is kényelmesen elfedi. Az óceánmélyi árnyalatokban ragyogó jégvonulat elérheti a tíz lábnyi vastagságot, magassága pedig még nagyobb mértékeket ölt. A lány pedig egy levegővételnyi idő alatt elénk teremtette mindezt. Ő tényleg… erős.
Ám támadónk nem áll meg csodálkozni társunk teljesítményén. Ezúttal is meghúzza a ravaszt, utat engedve minden eddiginél kiterjedtebb, hófehér lövésének. Az orsó alakú energianyaláb kristályos törések hangjait imitálva csapódik be védelmünkbe.
Eleinte úgy tűnik, kitart a falunk, ám hamarosan vakító fényesség kényszeríti összehúzásra szemhéjaimat. Fedezékünk belülről robban apró szilánkokra, a csillagok ragyogását idézve mindezzel. A lövés csak egy mag volt, mely megóvta a benne lévő erőt az összeomlástól... egy bizonyos ideig. Félelmetes támadás...
A lökéshullám lendülete több, mint elegendő, hogy jócskán visszalökjön minket a tárnába, tengernyi jégszilánk kíséretében. Miután földet érünk, mégsem a faldarabkák okozta vágások, vagy akár égető szemeink képviselik a legnagyobb bosszúságot számunkra. Hanem a beomló kijárat látványa… A magát Halálhozónak nevező idegen elérte célját. Újfent a földi pokol szájában sínylődünk, ám ezúttal azon keserű tudat birtokában, miszerint az egyetlen ismert kiút már elérhetetlen a számunkra. ~ Megpróbálhatnánk mágiával kitörni a törmeléken keresztül, de felesleges volna. Ez az alak nem hagyna nekünk efféle kiskapukat. Itt már nem jutunk ki. Ismét neki kell vágnunk az útvesztőnek, és ezúttal jóval mélyebbre kell ásnunk.

13

Egy régi ellenség

„Olyanok, mint a hangyák. Mindent elárasztanak.” Ez a gondolat ismétlődik a lány fejében, miközben alátekint az előtte elterülő, grouloktól hemzsegő síkságra. A hatalmas fal csipkézett lőrései közül remek lelátása nyílik a térre, melyről több, mint kétezer fenevad készül ostrom alá venni Vronghard városát.
Legtöbbjük csak apró, fekete pontként sötétlik a víziójában, mik fel-alá rohangálva rendeződnek szétszórt soraikba. Náluk már jóval vérfagyasztóbb látványt kínál a tizenhárom Éjúr, kiknek küllemét még több ezer lábról is jól ki tudja venni. Fellelhetőek köztük a robosztus óriások, mind más testi adottságokkal; két torz, röpképes lény; valamint jó pár megtermett, csúf ragadozó állat.
Együttesen olyan szimfóniát kántálnak ordításaikkal, mely kétségkívül képes lenne előcsalogatni a Halált a rejtekéből. Torka szakadtából kiált valamennyi, lábaikkal a kemény kőzeten dobolnak, karjaikkal minden útjukba akadó sziklát eltörnek.
Valahol köztük van a Vasszűz. Ám Ayre őt képtelen kiszúrni, hisz emberi méreteivel elveszik serege tintaszerű sokaságában. Mégis ő lesz a legnagyobb kihívás, amivel a város védelmének meg kell birkóznia. Hisz a lakosok csak valamennyi harcosuk élete árán adnák fel élőhelyüket, ez már az előkészületek alatt tudatosult a kardmesterben. Ez nem is lepte meg igazán. Ami már váratlanabb volt számára, az a Vronghard-ot benépesítő faj társadalmában rejlett. Mint megtudta, nem azok az apró, szőrös lények alkotják a teljes populációt, kikhez már volt szerencséje. Rajtuk kívül más, ősi teremtmények is letelepedtek ebben, az emberektől távoli paradicsomban.
A megtermett férfiaknál is magasabb, szürkebőrű, barbár külsejű élőlények ők, állatias karmokkal, és fogsorral. Testükön dagadnak az izmok, hajuk ritkán nő, akkor sem több pár szálnál. Megjelenésük ellenére mégis intelligens, társas faj az övék, nem lelik örömüket a vérontásban. Most mégis itt vannak, valamennyi hímjükkel képviseltetve magukat. Sombrákként ismerik őket, vezetőjük pedig, ki egyben Hraithag tanácsosa is, Surra Marzhog, mindközül a legtermetesebb. Harcosaihoz hasonlóan nem visel páncélt, csupán térdig érő, tépett bőrnadrágot, s fegyvertartó szíját, amelyen kétkezes pallosa csüng. Ám vértezet nélkül is félelmet kelt mindenkiben erőt sugárzó, medve alkatú sziluettjével… feltéve, hogy az illető érez félelmet. Bár fajtársaival csak kis, alig száz fős létszámot képviselnek a városfalakon, természetellenes fizikumuknak nyílván nagy szerepe lesz majd a támadók megfékezésében.
A felszín alatti települést már jóval nagyobb számban lakják a törpeszerű lények, kiket a knurlan névvel illetnek. Legalábbis, ezt a megnevezést adták Ayre tudtára.
Őket maga Hraithag vezeti ezen a napon, hisz egész létezésük az összecsapás tétje. Az uralkodó ugyanabban az éjfekete páncélban tetszeleg, mint amelyben a lány már a trónuson megismerte, ám dísszekercéje helyett most harci pörölyt szorongat, s drága ékkövekkel díszített koronáját koromszín sisakra cserélte. Az ő fegyverforgatóinak száma majd négyezerre rúg, ami látszámbéli fölénnyel tetszeleg Vronghard javára. Ugyanakkor, mint azt a lány sejti, hiába visel valamennyi knurlan vastag, egész testes páncélzatot, közelharcban a groulok lemészárolnák az alig egy lábnyi magas lényeket. Hasznuk leginkább technikai tudásukban rejlik, amelyet a vastag bástyákon elhelyezett harci gépezeteken, s egyéb védműveken gyakorolhatnak.
Mégis, ezen szövetségesek legnagyobb reménye a kardforgató lányban bújik meg. Ezt ő is tudja. Ezért is ajánlották fel neki, hogy helyrehozzák mágikus pengéjét… Ám ő visszautasította a lehetőséget. Elmondása szerint, ha szüksége van rá, a fegyvere teljes valójában kisegíti őt. És így legalább emlékezteti a múltra, mit nem feledhet… Másrészről a vértszerű öltözékét visszaszolgáltatták neki, miután legjobb mesterembereik ellátták a felszínén megbújó horpadásokat, s repedéseket. „Jobb, mint újkorában…”]/i]
Miután mindenki elhelyezkedett a számára kijelölt helyen, feszült várakozás veszi át uralmát a város felett. Az ellenség még mindig csak bömböl, de már órák óta egy hajszálnyit sem közeledtek a falak irányába.
Ez az idő Ayre számára az ostromló sereg tanulmányozásával telik. A grouloknak nincsenek gépeik, sem létráik, melyek elősegíthetnék támadásuk sikerét. [i]„Nem kérdés, mászni fognak. De a megfelelő támogatás nélkül, mit normál helyzetben a katapultok tüze jelentene, egyszerűen lelőnénk minden szörnyszülöttet, ki elég közel érne hozzánk. Ha van esze a Vasszűznek, ő is gondol erre.”
Ekkor elhalnak a túlvilági ordítások. Az óriás termetű Éjurak a csatasor elejére állnak, majd fatörzsszerű karjaikat a szilárd talajba vágják. Izmaikon kidagadnak az erek, s erőfeszítéseik gyümölcseként, kisebb háznyi méretű kőzetdarabokat tépnek ki a barlang alapzatából. Nem is szorongatják hosszasan sok mázsás szerzeményeiket, hajítógépek módjára a Vronghard-ot gyűrűző falak irányába taszatjtyák őket. A simára csiszolt védvonal úgy remeg meg a becsapódásokkor, mintha földrengés rázná annak egész lényét.
- Há! – Horkant fel a tolmács, kit a csata idejére Ayre mellé rendeltek. Így akarják biztosítani, hogy megfelelően kommunikálhasson valamennyi városvédővel. – Ezt a falat ugyan le nem döntik. Mélyen a kőzetek alá ástuk az alapjait.
- De attól még beszakadhat pár ponton…
A lány már nem sokáig halhatja önnön hangját sem, hisz a groul sereg teljes létszámával rohamot indít, a kolosszusokat leszámítva. A knurlanok érdes ordítások közepette elsütik katapultjaikat, tüzes lövedékzáport zúdítva a síkságra; míg hatalmas társaik kürtszerű csatakiáltással hevítik fel vérüket. Így veszi kezdetét Vronghard ostroma, középpontjában a kardmesterrel, kinek még mindig félbe törve pislákol pengéje…

- Milyenek a készleteink? – Érdeklődik Cait, miután megvizsgálja saját táskájának tartalmát.
- Szűkösen nézve egy napnyi kaja van nálam. – Felelem kisvártatva, végignézve hátizsákom belsején.
- Nálam is hasonló a helyzet. – Jelenti vöröske. – Az élelmen felül ugyanakkor van még nálam egy elsősegélycsomag, takaró, további kötszer, és hasonló apróságok.
- Azokkal nem lesz gondunk. Az egyik csillaglelkem készségesen ellát minket hasonlókkal, ha megkérem rá. – Pöckölöm meg Virgo kulcsát, fémes csilingelést keltve. – De az ottani étel nem lenne túl előnyös a számunkra. Ebből adódóan, arra kell a legjobban ügyelnünk.
- Ah, pedig fene se akar fogyózni… - Panaszolja a kékhajú, nem hazudtolva meg önmagát.
Mindeközben Hiroto folyamatosan a beomlott kijáratot pásztázza tekintetével, még pár törmelékdarabot is megforgat ujjai közt.
- Biztos, hogy ne próbálkozzunk meg kitörni innen? Még ha kudarcot is vallunk, egy kis varázserő elvesztése nem olyan nagy ár mindezért.
- Felesleges. – Rázom meg a fejem. – Ti is láttátok, mire képes az a fickó. Nem hagyná meg nekünk ezt a kiskaput, hisz amúgy is a barlangban akart tudni minket.
- De vajon ki lehetett? Nagyon erős volt, de mást nem tudtunk meg róla. – Panaszolja a lovaglány.
- Van egy baljós sejtelmem… - Sóhajt vöröske, ide-oda rakosgatva a kisebb szikladarabokat. – És most mihez kezdjünk? Elég kilátástalan vállalkozás volna nekivágni ennek a barlangrendszernek, abban reménykedve, hogy találunk egy másik kijáratot. Kiváltképpen azért, mert a magát Halálhozónak nevező férfi is ezt akarja.
- Pedig nincs más lehetőségünk. Mindazonáltal, nem vagyunk annyira elveszettek, mint azt elsőre hinnétek. – Ragadom magamhoz a kezdeményezést. – Már a sátorban is megemlítettem, miszerint a falusi fiú, azaz Hablaty az én védelmemet élvezte a korábbi csata folyamán. Ezt korábban nem tartottam fontosnak részletezni, de mindez annyit tesz, hogy vele van egy csillagszellemem. Mivel vele folyamatos kapcsolatban állok, érzem a kisugárzását, így őket könnyedén megtalálhatjuk. Persze, mivel már másfél napja kószálnak idelent, ez elég időigényesnek bizonyulhat. Ezért is vetettem el korábban, hogy a keresésére induljunk. Csak idő kérdése, és kijutnak innen, a segítségünk nélkül is.
- Ez érdekes. De mivel lennénk előrébb, ha csatlakoznánk hozzájuk?
- Nos, talán megtudtak pár érdekességet erről az útvesztőről, ami kisegíthetne minket. De az is lehet, hogy mire utolérjük őket, már rá is lelnek egy másik kijáratra. Elég jó a tájékozódásban az a lélek, aki a kölyökkel van. Persze, ha van jobb javaslatotok, szívesen meghallgatom őket. – Tárom szét karjaimat, bár jól tudom a végkifejletet.
Egy fél perces csendet követően, a marsall helyettes beadja a derekát.
- Rendben van. A katonák aggódnak, de ilyen távolságon belül még képes vagyok kommunikálni a telepatákkal. Értesítem őket, hogy térjenek vissza Carvei-be, és további utasításig a falu védelmén kívül ne törődjenek mással. Mutadhatod az utat.
- Akkor hát kövessetek. – Szólítom fel társaimat. ~ Remélem közel jársz a kiúthoz, Cerberus. Jelenleg te vagy az egyetlen reményünk.
A vezető szerepét átvéve, eleinte a már többször is megjárt, kijelölt úton haladok keresztül, nyomomban a két rúnalovaggal. Csak ezután lépünk be az útvesztők ismeretlen rejtekébe, amelyet fátyolos homály takar.

Csúszós – bundapiszkító kanyar következik. A háromfejű véreb hátulsó lábai a talajba vájják körmeiket, így megfékezve testük lendületét olyannyira, hogy az sikeresen vegye az akadályt. Ezután egy újabb egyenes szakasz következik. Cerberus jól tűri mindezt, ám az őt követő nyápic–kétlábú már nem bírja sokáig tartani a szőrmerázó–iramot. Ezt pedig a csillagszellem is jól tudja.
- Nem megy! – Ordít fel a középső fő, majd megállásra kényszeríti magát. – Már fél órája loholunk egyhuzamban, az emberkölyök nem tudja tovább tartani a sebességünket. Nem futhatunk tovább.
- A te rohadt ötleted volt a menekülés! – Vicsorogja a jobb szélső fej. – Már a legelején megmondtam, hogy szét kéne tépnünk azt a dögfajzatot!
- De nem maradt elég erőnk… Franc se gondolta volna, hogy ilyen kitartó lesz az átokfajzat! Mindvégig követett minket, egyszer sem éreztem, hogy távolodott volna a szaga.
- Hamarosan ide is ér! Ez a hely tökéletes egy jó kis vérontáshoz. Ne sajnálkozz, hanem készülj a marcangolásra, te nyomorult!
- Nem maradt más választásunk! Bújj el egy szikla mögé, ha nem akarsz megdögleni! – Szól rá a középső a nyápic–kétlábúra. – Marcangolás közben nem tudunk még rád is figyelni.
- Nem leszek láb alatt, ígére... - Védekezne a fiú, de nem jut messzire szándékával.
- Azt mondtam, bújj el!
- Elég a pofázásból! Fújjuk ki magunkat, és készüljünk fel! Hamarosan megérkezik! - Zárja le a rövidre nyúló a vitát a jobb fej.
- Tépjük széééét! Vuháháhááá! – Kacag fel a bal szélső fő, ezzel véget vetve az eszmecserének.
Hablaty sietve eleget is tesz a parancsnak, szerencséjére rengeteg kisebb–nagyobb kőzetdarab közül választhat magának búvóhelyet. A szerényebb átmérővel bíró barlangi csarnok bővelkedik az efféle, szúrós végű–lopakodó sziklákban, megannyi fedezéket, de rejtett csapdát is biztosítva egy összetűzés során.
Nem sokkal rá, hogy a nyápic–kétlábú biztonságba helyezi irháját, megérkezik a külsőre hasonlatos–belülről romlott üldöző. Méretei még a csillagszellemét is felülmúlják, majd négy embernyi hosszával, s feleakkora magasságával. Mocskos–ápolatlan bundáját rothadt, gennyes területek foltozzák, farkáról teljes egészében hiányzik a szőr. Mindennek ellenére, elsőre talán még vérfarkasnak is tűnhetne, ám hátborzongató, nem állati–nem emberi, nyúzott pofája hamar rávezetné a kételkedőket, hogy ez a négylábú sokkal rosszabb amazoknál.
Egy hosszú perc erejéig csak méregeti háromfejű ellenfelét üres szemeivel, majd szabadjára ereszti mély vonyítását. A három fő követi példáját. Ez jelzi a két fenevad összecsapásának kezdetét.
Az Éjúr magabiztos, hisz testesebb ellenfelénél, s érzi, hogy az nincs legjobb formájában. Ebből adódóan, ő ragadja magához a kezdeményezést.
Lecsapó párduc módjára rugaszkodik el a talajtól, egyetlen ugrással lefaragva távolságát Cerberus-tól. A csillagszellem kihátrál onnan, hol a külsőre hasonlatos–belülről romlott lény földet ér, majd kihasználva annak pillanatnyi egyensúlyvesztését, ráveti magát az oldalára.
Valamennyi tépőfogával szakítani kezdi a mocskos–ápolatlan bundát, szétzilálva az undorító szőrt, és porhanyós szöveteket. A marcangolás elszenvedője ezt nem tűri sokáig, hátulsó lábával lerúgja magáról az alvilág vérebét.
Zöldesen vérző, tépett sérülésein vérszemet kapva rögvest ellentámadásba lendül, s ezúttal ő ugrik rá vetélytársára. Tekintélyes súlyával ránehezedik a háromfejű kutyára, majd a hátára fordítja azt. Cerberus folyamatosan vicsorog, vonyít, de legyengült állapotában nem versenyezhet az Éjúr fizikumával.
Rövidesen égő–maró érzés hasít bordáiba, miután ellenfele végighúzza rajta agyarnyi hosszúságú karmait. Forró, sötét vér szökik elő a tintaszínű bunda rejtekéből. De a nyúzott vérfarkas nem áll meg. Újfent támadni készül, ám ezúttal állkapcsával szándékozik csapást mérni, mégpedig halálosat.
A csillagszellem próbál ugyan szabadulni, darabosra is szaggatja a ránehezedő lábakat, de a nyomás nem enyhül. Ahogy szétnyílik a satuszerű, tőrpengéket imitáló fogsor, már tudatosul benne… itt veszíteni fog. Ám a csigolyatörő-szőrzettépázó harapás nem következik be. Egy kezdetleges, lándzsává hegyezett farúd hasít a fenevad gerincébe, fűszínű váladékot facsarva.
A háromfejűnek se kell több, tüstént kiverekedi magát fogságából, majd minden erejét összeszedve, arrébb üti az Éjurat. Ám az képtelen feladni.
Mint kiderül, a nyápic–kétlábú mentette meg Cerberus-t a vereségtől, de ezzel célponttá tette magát. Nem meglepő hát, hogy a következő ütést ő kapja, s egyenesen a barlang falának csapódik tőle. Ám bátorsága mégse marad eredmények nélkül.
A nem élő–nem halott fenevad mozgása esetlenné válik és reflexei lelassulnak. Kapva az alkalmon, a csillagszellem lezárja a marcangolást. Ellenfele torkára veti magát, s addig tartja azt fogai fogságában, míg az Éjúr ki nem rúgja magából kárhozott lelkét.
Örömre azonban nincs oka a győztes félnek. Hablaty bordái megrepedtek a testére mért csapástól, Cerberus sebei pedig még ennél is súlyosabbak. Nem maradhat már sokáig az emberek világában.
- Honnan szereztél… fegyvert? – Zihálja a középső fej.
- A rejtekhelyem közelében… találtam egy elszáradt facsemetét. A késemmel gyors kifaragtam, hogy segíthessek. – Feleli a nyápic… vagyis inkább bátor – kétlábú, miközben feltápászkodik összegörnyedt testtartásából.
- Ügyes húzás. De sajnos nem volt elég. Nem bírjuk tovább ebben a világban. – Ahogy ezt kimondja a csillagszellem, lassú bomlásnak indul lénye, kékes fényjátékot hozva a félhomályba. – Egyenesen haladj tovább. A fáklyáddal továbbra is csak halványan világíts, és semmiképp se térj le a zegzugos helyekre, hiába látsz meg egy barlangi forrást, vagy hasonlót. Ha to… - Eddig jut tanácsaival a középső fő.
Hablaty hálásan meghajol, majd egy utolsó pillantást vet a legyőzött Éjúr tetemére. Rövidesen elfordítja fejét a rothadó hulláról. Sérülten, immáron egymagában, de folytatnia kell útját. Nem adhatja fel…
Eközben pedig egykori társa visszatér a bundamelengető–sebeket nyalogató otthonba, tudván, hogyha csak részben is, de beteljesítette feladatát.

- Nem értem. – Sóhajt fel a lovaglány. – Kizárt, hogy ennek a hegynek ilyen hatalmas barlangrendszere legyen. Ez egyszerűen túl hosszú, és túl kusza.
- Valószínűleg jóval a föld alá vezetnek ezeket a járatok. – Magyarázza Hiroto. – A csarnokig, ahol a csatát vívtuk, folyamatosan lefelé haladtunk, de azóta már nem lejt a talaj. Feltehetően az a felszín alatt szerteágazó területek kezdőpontja.
Míg a két marsall helyettes egymással diskurál, én a megérzéseimre hagyatkozva egyre csak veszem a kanyarokat a mögöttem lobogó fáklyák fényében. Ám egy ponton különös dolog történik…
Olyan ez az egész, mintha egy távoli hangot követnék, amely halkan cseng füleimben. De egyszer csak ez a hang eltűnik, nem marad sem dallam, de még csak egy halvány sugallat sem nyomán. Ez pedig csak egyet jelenthet. Cerberus elhagyta ezt a létsíkot.
- Van egy… rossz hírem. – Veszek egy nagy levegőt, miközben megfékezem a lépteimet. – A csillagszellemem eltűnt. Már egyáltalán nem érzem a jelenlétét.
- De ez hogy lehetséges? – Értetlenkedik Cait.
- Több lehetőség is van. A kedvezőbbik esetben egyszerűen csak kifogyott az energiából, és már nem bírta tovább ebben a világban. Végtére is, már régóta saját erőből tartotta itt magát… Bár… - Sóhajtok fel. – Túl szívós és makacs lélek ő ahhoz, hogy csak úgy feladja. Valószínűbbnek tartom, miszerint bajba került. Talán egy csatába keveredett, ahol alulmaradt. Vagy éppenséggel győzedelmeskedett, de a sérülései hazakényszerítették. Nem tudhatom biztosan.
- Akkor miért nem idézed meg ezúttal is? Elmagyarázhatná a történteket.
- Túl fáradt hozzá. Bármi is késztette a visszatérésre, egy jó darabig kénytelen leszek ideszólítani őt. Mást kell kitalálnunk.
- De ha a csillagszellemed eltűnt… - Kezd bele a vöröske. – A fiú, aki vele volt, most egyedül maradt ebben a labirintusban. De az is lehet, hogy mostanra már…
- Tudta, mivel jár az, ha elkísér minket. – Szakítom félbe a srácot. – Az ő döntése volt mindez, nem szabad búslakodnunk rajta. Időnk sincs rá, hisz megjegyezném, hogy mi is elég nagy kelepcében vagyunk. Újból mondom hát: mást kell kitalálnunk!
A valós gondjainkra való figyelemfelhívásom megteszi várt hatását, legalábbis erre engedek következtetni a töprengő arcokból. ~ Mind vállaltuk a kockázatot, amikor idejöttünk. Mind tudtuk, hogy talán sose térünk vissza a felszínre. De megvoltak az indokaink. Hablatynak is. Már így is sokan meghaltak. Ha ő is így járt, legalább férfihoz méltó véget ért. Azért áldozta fel az életét, amit fontosnak tartott.
- Talán… Mintha érzenék valamit. – Jelenti be Cait. – A marsallunk azt mondta, nagy a tehetségem az ilyesmihez, ezért különös figyelmet fordított rá a kiképzésem alatt, hogy tökélyre fejlessze a „mágikus radarom”. – Hiroto egy bólintással jelzi az irányomba, miszerint erről ő is tud. – Hála mindennek, halványan ugyan, de mintha érezném a minket csapdába ejtő férfi kisugárzását. Bár lehet nem róla van szó… de mindenképp hasonló.
- Eddig is csak tompa reménnyel kecsegtető megérzéseket követtünk. Bár ez most nagy valószínűséggel csapda lesz.
- Akkor sétáljunk bele. – Vigyorodom el. – Amúgy sincs más választásunk.
- Ezek szerint mutathatom az utat?
- Sajnos tényleg ez az egyetlen lehetőségünk jelenleg. A készleteink végesek, a találomra való járkálásnak nincs helye. Induljunk. – Ezen szavak zárják rövid tanácskozásunkat.
Az irányváltást követően, újabb és újabb érdektelen járatokon haladunk keresztül. Lépteink visszhangján kívül nem szűrődik zaj a barlangi levegőbe, minden csöndes, s mozdulatlan.
Mégis, ahogy egyre csak haladunk, ez a jellegtelenség szép lassan levetkőzi magát. Távolba vesző, különféle kiáltások, ezrek léptei, s sokszínű energiák szűrődnek át a messzi üregekből.
Mindez haladásunkkal egyetemben dominánsabb méreteket ölt. Egy pont után már a sálam is remegni kezd. Végül, majd egy órányi feszült menetelést követően, egy minden eddiginél nagyobb, felszín alatti csarnok tárul szemeink elé.
A terület javán egy kőből épített, hatalmas város terül el, melynek falait groulok ezrei ostromolják. A levegőt lángoló lövedékek sokasága szeli át, míg a talajt elhalt testek, vagy épp halálra szomjazó fenevadak terítik be. A csatazaj minden mást elnémít a környéken, itt csak a vérontásnak van helye. ~ Fogalmam sincs, mi folyik itt. De azt hiszem, megint belecsöppentem a közepébe…

Szürke takaró nehezedik a helységre, a részlettelenség homályába taszítva annak egész világát. Alacsony, mégis elhatározott, s magabiztos lány lép be az ajtaján.
Derekáig érő, csillagfényű haja bőszen hullámzik léptei nyomán, melyek egyre közelebb viszik céljához. Vérszínű szeme csakis előre tekint, annak topázos árnyalatú párja egy szemfedő takarását élvezi. Fekete, ujjatlan ruhája belevész a terem sötétjébe.
Már csak tízlábnyira áll meg egy csontszínű, mereven kirögzített trónus takarásában. Bár nem látja a rajta elhelyezkedő férfi körvonalait, jól tudja, ki az. A mestere, ki maga elé rendelte.
- Üdvözlégy Laura! – A mélyen zengő, kimért bariton jellegzetes taktust ver a csarnok némaságán. – Mint sejthetted, egy küldetésem van a számodra. Egy igencsak fontos küldetés.
- Hallgatom, Hades mester. – A lány hangja magasabb ugyan, mégis hasonló büszkeséget hordoz magában, mint az őt fogadó aggastyáné.
- Még egy hónapja sincs, hogy elhagyta a kötelékünket. Te mindennek közeli tanúja voltál. – A férfi mindkét kézfejét ölére helyezi, így összekulcsolva ujjait. – Jól tudod, kiről beszélek.
- Igen! – Bólint az ezüsthajú.
- Sikerült naprakész információkat szereznem a hollétéről. Egy, a civilizációtól távoli falucska közelében látták utoljára. Carvei néven ismeretes, az északi hegyek közt találod meg. Tudod, mi a dolgod. – Hades ezzel befejezettnek tekinti mondandóját, ám a lány mégsem moccan. Csak mereven áll, tekintetét a padlóra sütve. – Valami gond van?
- Nem értem… - Laura karjai megremegnek a feszültségtől, melyet végül képtelen magába fojtani. – Miért olyan fontos az a hulladék?! – Ordítja világgá idegességének okát.
- Azért… - Emeli meg hangját a Grimoire Heart alapítója, ám ő csak egy árnyalatnyival. – Mert szükségünk van a mágiájára. Igaz, hogy gyorsan fejlődött, de ha varázserőről van szó, még közel sem érte el a legerősebbjeink szintjét. Ezen okból érthető a felháborodásod. Ugyanakkor… - Válassza szét ujjait. – Jelenleg ő Fiore egyik legerősebb csillagmágusa. Ördög tudja, a „fekete lakatosok” ámokfutása óta talán a legerősebb. Az a mágiaág pedig számos kiaknázható lehetőséget rejt magában. Nem fogok lemondani egy ekkora kincsről. Remélem érthető voltam.
- Igen, mester! – Biccent a lány, bár erei még mindig dagadnak a vértől.
- Akkor jó! Állítólag valamiféle krízis dúl a célterületen, szóval melléd rendelek egy három fős kivégzőosztagot is. Starkiller-t ugyanakkor élve akarom. Minden mást megölhettek, azt már a ti tetszésetekre bízom.
- Ahogy óhajtja.
Ahogy Laura elhagyja a helységet, három rejtélyes alak szegődik nyomába, arcukat kámzsa árnyékába temetve. Megkezdődik hát a hajtóvadászat. Bár ő mégsem érti… A mester magyarázata ellenére sem világos számára, miért olyan értékes valaki, akinél ő majd kétszer nagyobb erővel bír? Miért kell neki ilyesmivel vesztegetnie az idejét? Talán nem is ez a fő kérdés… önszántából is rászánná az időt minderre. Csakhogy ő nem élve akarja visszahozni a célpontot…

Hűűűha lesznek itt még megdöbbentő fordulatok, csak tartanánk már ott!!
Ay egyértelműen nem az, akinek mondta magát, de legalábbis nem teljesen, valamit eltitkolt, és ami a legszebb az egészben, hogy ötletem sincs, hogy mit!! A halálhozó is érdekes figura, nagyon kíváncsi vagyok, mi a terve Denékkel, illetve úgy érzem, Hablatynak is lesz még valami fontos szerepe.
A több szálon futó történetvezetés nagyon hálás technikai húzás, ugyanis egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmem, az izgalom folyamatosan a tetőfokára hág minden egyes helyszínváltásnál, amit nem mellesleg nagyon okosan időzítesz.

Elírások még mindig akadnak itt-ott, de nem tudnak kizökkenteni. Egy valamire mégis felhívnám a figyelmed, mert általad is gyakran használt szó: a "helység", az települést jelent, a szó, amit te keresel, az a "helyiség"!! Tessen megjegyezni, és odafigyelni rá!

Várom a folytatást, a jutalmad pedig:

12: + 800 VE
13: + 860 VE

/ Előre is elnézést kérek az alábbi kaland gyenge minősége miatt, de bizony nagyon nehéz másodjára megírni egy oylan szöveget, amivel egyszer már sok órán keresztül dolgozott az ember... /

13

Vronghard ostroma

- Mi folyik ott? – Néz végig Cait az előttünk elterülő, groulok bömbölésétől súlyos síkságra.
Kérdése válasz nélkül marad, hisz mi sem tudhatunk többet nála. Csakis a szemeink által elénk vetett képekre hagyatkozhatunk.
A fenevadak sötétlő pontokként lepik el a hatalmas, felszín alatti csarnokot, melynek nagy részén egy hófehér város falai tornyosulnak. Ám ez a védelem már csak megcsonkítva néz szembe ostromlóival… egy részen goromba, majd félszáz lábnyi szakadás tátog.
- Bár tudnám… - Sóhajt fel Hiroto. – Az egyértelmű, hogy valamiféle csata szemtanúi vagyunk. A támadó felet már ismerjük, de vajon kik ellen harcolnak? És miért élnek még egyáltalán ezek a szörnyek? Ráadásul rengetegen vannak…
- Nos, az biztos, hogy a legderülátóbb elképzeléseitek nem állják meg a helyüket a valóságban. – Szögezem le a nyilvánvalót. – Százszámra akadnak itt még groulok. Többet viszont nem fogunk kideríteni azzal, hogy itt szobrozunk. El kell döntenünk, mitévők legyünk.
- Visszafordulhatnánk, de nincs rá biztosíték, hogy találunk is egy kijáratot, mielőtt teljesen kimerülnének a tartalékaink. – Tekint fel vöröske a pár mérföldre székelő városfalakra. – Akik azt a települést védik, az ellenségeink ellenségei. Talán a segítségünkre lehetnének, ha mi is segítő jobbot nyújtunk nekik nehéz helyzetükben.
- Ez bennem is felmerült. De nem rohanhatjuk meg a groul sereg hátvédjét hárman. Ahhoz túl sokan vannak… A városban egyesülhetnénk a védők erőivel, de ahhoz először be kellene jutnunk oda.
- Nos, repüléssel ez könnyen megoldható. Ti sem gyalog vágtatok át a Carvei-t övező hegységeken. Ha jól feltételezem, egy röpképes lény is meglapul a csillagszellemeid között.
- Talán igen. – Ismerem el. – De ő súlyosan megsérült, és nem tudom, mennyire javult a helyzete. Ugyanakkor, még ha egészséges is volna, azok közt nem kockáztatná meg az átkelést… - Mutatok rá a település felett szürke foltokként örvénylő, torz rovarszerű lényekre.
- Azok miatt nem kell aggódnod. Vidd magaddal Cait-et, én pedig majd gondoskodom a védelmetekről.
- Mégis hogyan?
- Megvannak a módszereim. – A srác vonalszerű ajkai halvány mosolyra húzódnak.
- Legyen hát… - Ujjaim rövidesen rá is fognak Pegasus lófejben végződő, gyöngyházfényű kulcsára. – Pegasus kapuja, nyílj meg!
A felszín alatti világ homályát ritkán látott fények színjátéka kavarja fel, amely aztán körülöleli paripám tollas szárnyait, végül teljes, tejszínű testét. Az idézéssel járó ragyogás mindhármunkat hunyorításra késztet, szemeinknek jó fél percbe telik, míg megbarátkoznak a teremtmény csillagszerű kisugárzásával.
- Már megint egy felettébb baljós helyre idéztél meg, Den. – Nyerít fel szellemem, miként tekintetét körbehordozza a nem mindennapi látványon. – Remélem nem esel abba az elhamarkodott feltételezésbe, hogy itt elviszlek téged bárhova is…
- Nos, az igazat megvallva, de… - Simítom végig táltosom hófehér sörényét, miközben megkínálom negédes mosolyommal. – Csak a falakon túlra kellene elvinned minket. Ha sietsz, egy percbe sem fog telni. Utána rögtön elmehetsz…
- Felejtsd el! Itt még repülni sem biztonságos! Túl feltűnőek lennénk, és könnyű célponttá válnánk a levegőben.
- Amiatt ne aggódj. – Szól közbe Hiroto. – Én majd biztosítom számodra a zavartalan repülést. Meteor! – Ahogy ez a szó elhagyja a száját, a már korábban is látott, sápadt energiaszövet fonja rá magát a karjára. Ám ezúttal nem állnak meg a fiú csuklójánál… egész testét elborítja a tompa ragyogás, majd talpai elmozdulnak a talajtól.
A jelenetet látva, reménykedően fordítom vissza arcomat a paripa jégkék íriszeinek kereszttüzébe.
- De csak a falig…
Nem is kell több, hogy felküzdjem magam Pegasus hátára. A csillagszellem könnyű vágtában lépdel a kékhajú lovaglány mellé, ki a segítségemmel hamarosan már a hátam mögött tudhatja magát. Mindezek után a tekintélyes, embernyi méretű szárnyak megfeszülnek, s egy rövid ügetést követően, mi is elrugaszkodunk a rideg kőzetrétegtől.
Hátasom szélsebes siklásba kezd a vadul őrjöngő fenevadak sorai fölött, néhol kikerülve egy-két felszökkenő egyedet, kik kudarcot vallva hullanak vissza társaik közé. Egy tucatszor sem kell levegőt vennem, mire áthaladunk a büszkén ránk meredő falak fölött. Ám akkor, abban a pillanatban egy olyasfajta támadás ér, amelyre a legkevésbé sem számítottam volna… egy idegen tudat éle hasít a koponyámba.
Mintha csak kohók lángjai gyúlnának a bőrömön, arcomon végighasít a gyötrelem pengéje. A fájdalom hatására sután megrántom Pegasus nyakát, ki egyensúlyát vesztve, egy szilárd épület tornyába csapódik. Sérülései menten elszakítják őt világunktól, míg Cait-et tovább sodorja a lendület. Én pedig zuhanni kezdek…
Ám a becsapódás mégsem jár újabb kínokkal. Az elmémben tomboló tűz minden más érzést eltompít a testemen… sőt… az mintha megszűnne létezni számomra. A törzsem, a végtagjaim, a gerincem… Csakis az arcomat tépő lángok, és a fejemben visszhangzó, érthetetlen kántálás marad a számomra. A környezetem sem látom tisztán, pusztán vérgőzös, bíbor paláston keresztül, akár egy álomban volnék. A hangok… képtelen vagyok kivenni jelentésüket, de mégis ott vannak. Hamarosan felállok, akaratomon kívül.
Már egy porcikám sem veszi figyelembe saját szándékaimat. Lassú, merev sétába fogok a felszín alatti város utcáin, amelyeken őrült táncát járja a halál. Mindenfelé különös, apró lények rohangálnak zárt soraikban, egész testükön vastag fémpáncéllal. Sokuk csak a helyét keresi, ám akadnak köztük, kik egy-egy fekete rémmel viaskodnak szekercéikkel, vagy harci pörölyeikkel. Más körülmények közt még el is csodálkoznék a teremtmények létezésén…
Ám akadnak itt egyéb furcsaságok is. Megtermett férfiaknál több fejjel magasabb, ezüstbőrű lények, cserzett bőr ágyékkötőkben, s hasonló fegyvertartó szíjak ölelésében. Szemeik gombszerűek, de pillantásuk éles, izmoktól dagadó karjaikban pallosokat, buzogányokat, s szegecses husángokat forgatnak. Elsőre az ostromlók közé sorolnám őket, de tetteik hamar megcáfolják alaptalan gyanúimat. Úgy vágnak utat maguknak a groul-ok sorai közt, mintha csak tehetetlen gyermekeket rohannának le. Karmazsin víziómban látom, miként egyikőjük nagyobb erővel sújt le fegyverével, mint szeretné, így az nem csak ellenfelét nyesi ketté, hanem a közeli lakóház falaiból is kihasít több tucatnyi téglát. Egy másik képviselőjük pedig tudtán kívül fejezi le a mögötte lopakodó szörnyszülöttet, mikor pajzsát egy ütemnyivel később tudja csak megfékezni annak lendülete miatt. Mindezt látom, ahogy elsétálok az összecsapás kisebb jelenetei mellett. Lábaimat nem én mozgatom, a kántálás egyre mélyebb taktusokat üt a tudatomban, koponyám pedig láthatatlan tűz játékszerévé válik… de legalább még látok.
Ahogy egyre közelebb érek a csata magjához, feltűnik, hogy senki sem mutat különösebb érdeklődést az irányomba. Mindenkinek megvan a saját dolga, egymásra halmozódnak az érces nyelven elkiáltott parancsok, s fegyverek keltette zajok. Én mégis csak tovább bolyongok, látszólag céltalanul a vértől mocskos, haláltól bűzlő településen.
Mikor már kezdem feladni a reményt, hogy valaha is megállok, lábaim egy különös kézitusa árnyékában fékezik meg lépteimet. Egy apró vértes, és egy koromszínű groul rajzolódik ki fátyolos tekintetemben, kik látszólag holtágra vergődtek egymással. A páncélos alabárdja átütötte a fenevad mellkasát, ám az nem enged ellenfele rántásainak, melyekkel visszahúzná szálfegyverét. Verejték szaga, s feltehetően szitkok áradata súlyosbítja a levegőt.
Lassan, kínos körülményességgel húzom elő keresztvas nélküli csillagpengémet. Oldalirányba kitárom a kardot, majd meglendítem… a két küzdőfél medencétől felfelé a porba hull, majd törzs nélkül maradt lábaik is követik őket. ~ Nem… én ezt nem akartam… ez nem én vagyok! Mégis mit művelek? Állj le!
Belső viaskodásom reménytelennek tűnik, a hangok nem engednek szorításukból. Ezen a ponton már a sálam is megkérdőjelez engem. Kígyószerű ölelésbe fogja torkom, ám miután lerántom magamról, lassú tempóban, magatehetetlenül berepül a szürke épületek labirintusába.
Kisvártatva egy újabb suhintással lecsapom a fegyveremhez ragadt vért, majd a barlangi mennyezet felé fordulva, torkom szakadtából felordítok. Harsány, idegen kiáltás ez, mely magához vonzza a legtöbbek tekintetét, kik meghallják. Ezután már nem gyaloglom többé, hanem futásnak eredek…
A tudatomra akaszkodó jelenés nem tesz különbséget a két oldal harcosai közt. Csillapíthatatlan vérszomj uralkodik el rajta, miként rohanás közben mindenkit megölet velem, ki elég szerencsétlen, hogy utamba sodródjon. A legtöbb áldozatomnak ideje sincs védekeznie, hisz a hangok olyan sebességgel ruháznak fel, amelyek jóval meghaladják saját korlátjaimat. Minden egyes kardcsapásom újabb életet sodor a végzetébe, már amennyiben élt annak hordozója. Nem telik sokba, s bíborvörös kabátomba véres tócsák egész uradalma olvad bele.
Sokadik kivégzésem után, egy medvealkatú, ezüstbőrű várvédő lép be elém, majd száz fontos pallosát két kézzel rám szegezve. Bár próbálkozása, amellyel a gyomromat készül keresztüldöfni, hatalmas erőt hordoz magában, túl lomha, és kiszámítható. Természetellenes mozgásommal kilépek fegyvere vonalából, majd szabad öklömmel lesújtok az arcára. Koponyája fonnyadt barackként loccsan szét az ütés súlya alatt… Nekem sosem volt ekkora fizikai erőm. Most mégis felruház vele az őrült kántálás, akárcsak a szűnni nem akaró fájdalmával, s kérlelhetetlen akaratával.
Áldozatom holttestét magam mögött hagyva, ismét elrugaszkodok a helyzetemből, visszaadva rab testem a kényszerű, egyoldalú mészárlásnak. Újabb kihívással már csak egy tizenöt láb magas, zord külsejű óriás szolgál a számomra, ki felfigyel álmokfutásomra. Találkoztam már hozzá hasonlókkal, a legutóbbi csata folyamán. Ő is egy Éjúr lehet.
Acélszerű karjában fatörzs méretű husángot szorongat, míg mélyen üllő, megannyi szemével lépéseimet próbálja kifürkészni. Ám én mozdulatlan maradok…
A gigász hamar megunja tétlenségem, s alásújt gyilokszerszámával. A fegyver sebesen közelgő árnyéka egyre nagyobbá válik felettem, de mégsem ugrom félre. Csak egy helyben állok, ki tudja, mire várva… Már kezdek megijedni, mikor egy elegáns lábmozdulattal, félreállok a vasalt fa útjából. Finom lépés volt, épphogy elkerülve a becsapódás pillanatát. Ellentámadásom viszont már jóval kevesebb önmérsékletről árulkodik.
Futásnak eredve felküzdöm magam az Éjúr göcsörtös kezén, mielőtt visszahúzhatná azt, majd vállára érve, pengém véres munkába fog. Vágásaim nyomán csak puszta fénynyalábok látszanak, miközben áthasítom a bőrt, húst, s szöveteket. Az apró, sötét szemek kiapadnak, a száraz ajkak felnyílnak, a koponya védelme szilánkosra szakad, míg végül a szörnyeteg agyát is felnyársalom.
A lény teste éles csattanással zuhan alá a rideg kőzetre, én pedig leszökkenek élettelen maradványairól. Ám ezúttal nem kell várnom a következő kihívom feltűnésére…
Egy újabb fenevad rajzolódik ki vérvörös látképemben, ezúttal egy orrszarvúra emlékeztető teremtmény képében. Tagbaszakadt alakját fémszerű páncéllemezek takarják, gerince mentén csontos tüskék szaladnak végig, ostorszerű farka pedig egy buzogány formájú kinövésben végződik. Íriszei kéken lángolnak, akár a fagyos csillagok.
Tömzsi menső lábait megfeszítve készül rohamba lendülni, hogy elsöpörhessen útjából. Ahogy megindul, érdes por lepi el vágtájának nyomait… de én ezúttal sem mozdulok… legalábbis, úgy nem, mint azt én várnám. Pengém helyett aranykulcsom után nyúlok, majd egy számomra értelem nélküli szót elkiáltva, Virgo-t szólítom magamhoz.
Legnagyobb döbbenetemre, a cselédruhás lány felel a hívásomra… nem is az enyémre… a hang hívta. Tengerszín szemeivel csak egy pillantásra méltat, mielőtt belefúrná magát a sziklás talajba.
A fenevad támadása nem várt akadályba ütközik, miként patái alatt egy lábnyi kőzetgát képződik, kisodorva őt eredeti irányából. Több ölnyivel mellettem süvít el, de nem csak céltévesztése a fizetség mindezért. Kardomat kitárva az arcától egészen a combjáig végigkaristolom a testét, amelyet saját lendülete vájt alá egészen a csontjaiig. Sötét folyadéktól habzó szájjal, fájdalmas bömbölés közepette múlik ki mögöttem, prémként elnyúlva. Csillagszellemem nekem háttal állva, némán tér vissza otthonába…
A soron következő Éjúrat már én magam kutatom fel, tucatjával kioltva eközben az apró lények életét.
Denevérszerű szárnyak, beesett arc, s pikkelyes test jellemzi azt a rémséget, amely egy hozzám közeli torony gyűrűjében rója köreit. Hamar kiszúr engem hegyes füleinek hála, majd zuhanórepülésbe kezd. Ugyanakkor, ez alkalommal már nem várok ki…
Ujjaim közé emelem egy elesett várvédő lándzsáját, majd újabb tetemeket ugródeszkaként használva, magam is elrugaszkodom a felszíntől. Jóval magasabbra ugrom, mint azt az emberi mérték diktálná…
A bestiával egyre közelebb kerülünk egymáshoz, mikor röptömben elhajítom a szálfegyvert. Erőmnek, s az ellentétes irányú lendületnek köszönhetően, a dárda teljes alakjában átfúrja a szörnyszülöttet, fejnyi méretű lyukat szakítva a mellkasába. Legyőzött ellenfelemmel egyazon pillanatban érünk földet, ám van köztünk egy éles különbség… ő már becsapódása előtt meghal.
Fejemet felszegve, újabb harsány, messzire zengő kiáltás szakad fel a torkomból. Minden más zaj elhalkul… A védők hitetlenkedve emelik rám meggyötört tekinteteiket, míg a groulok energiaforrásaiktól megvonva, céltalan bábukká alacsonyodnak. ~ Nem tudom, honnan jön ez a kántálás, és mégis miért tart engem fogva, de… van egy stílusa. Magam se kerülhettem volna jobban a figyelem középpontjába. Bár képes lennék a vérszomját pusztán az ostromlókra fordítani…
Gondolataim követve, mintha apadni kezdene a fájdalmam. Karmazsin világképem sötét bugyrai tisztulni kezdenek, mígnem visszanyerem homályos, de színektől gazdag vízióm. Hamarosan érezni kezdem vérem áramlását, már nem csak arcomon, de egész testemben is. A végtagjaim már hallgatnak a saját, láncok nélküli akaratomra… ám örülni nem marad időm. Úgy rogyok a porba, mint az erejéből kifacsart kisgyermek, egy teljes napnyi robot után. Persze, ez érthető… többször is átléptem a testem korlátait, most pedig meg kell fizetnem az árát. Minden porcikámban érzem az elnyűtt kínt, ahogy pihenésre éhesen rágni kezdi a húsom, égető fájdalmakat fakasztva.
Tömeges masírozások zajai, s egy tompa ragyogás késztet arra, hogy minden tartalékom felhasználva, az oldalamra erőlködjem magam. Hála ennek, halványan, de még ki tudom venni, ahogy a sötét bundájú fenevadak két oszlopba állva, utat nyitnak egy sápadt, egyre csak közeledő fénynek.
A fény pedig alakot ölt… Egy lány lépdel felém, acélcsizmái kecsesen haladnak a szennytől mocskos köveken. Szemei ibolyaszínűek, akárcsak vállaira nehezedő palástja, amely fátyolként szegélyezi lemezes vértezetét. Szépen ívelt arcát aranyszínű tincsek keretezik, min egyfajta koronaként nyugszik különös, fémszínű fejdísze. Övén gyönyörűen megmunkált, másfélkezes kard lóg, míg bal kezében hófehér lándzsa pihen. Csizmája egyre csak csörög lábainak haladtával… mígnem, alig egy fejnyire megáll előttem. Északi szélként maró pillantását leemeli rám, majd… fél térdre ereszkedik. Fogalmam sincs, hogyan lehetséges, de a gyötrelmek hullámain még átszalad rajtam a meglepettséggel járó, szívtompító nyomás is.
Zöldes fény robban a látóterembe, amely félresodorja a páncélos lányt. Ayre az… törött pengéjét a jövevényre szegezi, mialatt mindenki eltávolodik a közelükből. Helyet adnak a kibontakozó párbajnak.
A kardmester kezdeményezésének hála, eleinte ő diktálja a kardtánc ütemét. Egymás utáni gyors csapásokkal sorozza az idegent, aki tökéletesen védi a próbálkozásait. Kevesek képesek úgy forgatni egyszerre a lándzsát, és a kardot, ahogy ő. Alapvetően a két fegyver elvenné egymástól a forgatásukhoz szükséges teret, s még a karok erejét se lehet egyenletesen felosztani köztük… nos, ez igaz is volna egy átlagos katonára. De erre a lányra már nem…
Szálfegyverével ügyesen tartja a távolságot, míg szükség esetén pengéjével hárítja a védtelennek tetsző oldalára mért csapásokat. Pár percig tartó, eredmény nélküli kézitusát követően a két fél egyszerre szökken hátra, öt lábnyi távolságot teremtve maguk közt.
Látom, ahogy a Sa’ceuria ajkai beszédre nyílnak, de szavait elnyomja a távolság, és kimerültségem átható egyvelege. Azt azonban még én is ki tudom venni, hogy válasz már nem érkezik felvetéseire. Így hát, tárgyalásaik visszatérnek a rideg acél síkjára.
Ay az ellenfele elé szökken, majd súlyát jobbjára helyezve, oldalirányos vágást indít, így kóstolgatva annak védelmét. Mégis, mikor a szőke lány hárítani próbálná a támadást, a kardmester hirtelen megpördül, s végighúzza „lelkét” a jövevény szabadon maradt, páncélos alkarján. Felszíni sérülés ez ugyan, mégis bíbor vért tapaszt az ibolya kelmére.
Az ezt követően kibontakozó közelharcban már a Sa’ceurai kerül fölénybe, hisz a vértes idegen mozgásán halványan ugyan, de meglátszódnak a sebesüléséből adódó hátrányok. Ő az, aki kiesik a kardtánc ütemeiből, s egyre csak szerzi újabb és újabb karcolásait. Miután már arca egy részén is sötét csík éktelenkedik, kihátrál vetélytársa szorításából.
- Alábecsültelek… ez nem fordul elő többé. – Ez a mondat még hozzám is eljut. Éles, és kemény, akárcsak a várost uraló hangulat.
A lány földbe döfi fényes lándzsáját, majd minkét kezével kardjára fogva, szemei közé emeli annak kékesen csillogó pengéjét. És most ő lendül offenzívába…
Első csapása több lábnyival hátrébb sodorja Ay-t, ki megdöbbenten veszi fel védekező pozícióját. Most ellenfelénél van a kezdeményezés kovácsolta előny, melyet ki is használ. Bár ütései lassabbak lettek a korábbiaknál, – még így is jócskán követhetetlenek az átlag ember szemeinek – azok ereje megsokszorozódott. Még én is tisztán érzem, ahogy a kardmesternek minden egyes hárításánál megremegnek az izmai, s lábai egyre csak csúsznak a poros kőzeten. Folyamatosan gyengül, s egyre ingatagabbá válik védelme. Hála mindennek, smaragdos árnyalatú fegyvere egy kifejezetten nagy lendülettel bíró döfés során lecsúszik az ellenséges pengéről, Ay bordái közé sodorva annak hegyét. Ez az összecsapás legkomolyabb sérülése…
Talán tiszteletből, talán csak lendületének eltompulása miatt, a páncélos lány visszarántja kardját, majd hátraugrik. A Sa'ceurai a feltépett bőrfelületre tapasztja tenyerét. Vér szökik ki ujjai közül.
- Örülök, hogy megtiszteltél ezzel a párbajjal. Ugyanakkor, minden elvem azt kívánja, hogy véget vessek kettőnk párviadalának, ahhoz méltó módon. – Az idegen szavai pont olyan ridegek, akárcsak mély árnyalatú íriszei.
Mondandójának eleget téve, újfent rohamot indít, mégpedig a legvégsőt. Abban a pillanatban, hogy lábujjai elrugaszkodnak a talajtól, a kardmester felordít, majd törött társát a hatalmas csarnok mennyezetének ajánlja. S ezzel elindítja az apró, fűszínű fénygömbök színjátékát…
A kis nyalábok leginkább csillagszellemeim megidézéséhez hasonlatos jelenettel rukkolnak elő, miként eggyé válva, felépítik Ayre teljes alakú, majd embernyi méretű „lelkét”. A fekete kardlapot méregzöld színű rúnák, s szegélyek határolják, felületén pedig hasonló árnyalatú repedések futnak végig, mintha csak pókhálót alkotnának.
A kardmester velem ellentétben már nem áll meg álmélkodni pallosán, hanem inkább gyakorlati hasznát veszi annak. A markolatot meglendítve smaragd ragyogású fényhullámot enged szabadjára, melynek villámszerű habjai koromszínűen sötétlenek. A támadás még röptében találja el ellenfelét, kinek rögvest megálljt parancsol a becsapódással járó robbanás.
Mikor pedig felszáll a füst, nem hagy mást maga mögött csak a megtépázott páncélzatú, sok sebtől s több ponton elszenesedett bőrtől elcsúfított, szőke lányt, ki nem is oly rég még letérdelt elém. Ezúttal is megteszi… de nem önszántából. Az állapota készteti meghajlásra, vetélytársával egyetemben.
A két harcos pengéikbe kapaszkodva néz farkasszemet egymással; lihegésük egyenletes ritmusa az egyetlen zaj, amely betölti a nemrég még őrjítően zajos csatateret. És ekkor jövök rá… az egész groul sereget ez a lány látja el energiával. Az ő legyengülése némította el követőit, s ezért nyitottak utat neki. De miért hajtott fejet nekem…?
Kérdésem természetesen megválaszolatlanul marad, de a küzdelem véget ér… A páncélos idegen erőt véve magán felkapja lándzsáját, majd maga fölött megpörgetve, mindent elvakít annak fehér ragyogásával. Az egész városra vakító csillagfény függönye hullik, amely rögvest becsukásra készteti elgyötört szemeimet. Nem sokkal erre, fémcsizma nyomását érzem a homlokomon, mi valamennyi megmaradt erőmet kiűzi a testemből.
Maga alá gyűr a hajthatatlan fáradtság, s már egy másik, ismeretlen közegben térek magamhoz.

Olajos sötétség uralja ezt a teret, mintegy folyadékként elárasztva mindennemű közeget. Semmit sem látni a mindent átható homályban… semmit, csak egy aranyszínű szempárt.
- Köszönöm, hogy megmentettél. – Ez az a hang… ezúttal már nem érthetetlenek számomra a szavak, melyeket megformál, mégis felismerem. Ő tombolt a fejemben.
- Ki vagy te? – Kérdésem komor visszhangot ver a titokzatos teremben.
- Biztos, hogy ez most a legfontosabb kérdés? A nevek semmit sem jelentenek, mégis mire mennél az enyémmel? – Ez a válasz rendjén is volna… de egy részletében még sincs. Én is pontosam így feleltem volna...
- Ugye te nem valami béna belső én vagy, vagy hasonló? – Tárom szét a karjaimat. Itt nem fájnak… semmim se. - Sok regényben olvastam már hasonlóról kiskoromban, de sose nyűgöztek le. Egyrészt gagyik vagytok, másrészt nem szeretek osztozkodni. Az elmémen sem…
- Belső én? Nos, benned lakozom, de nem olyan formában, mint azt hiszed. Elvégre, csak most jöttem. – Kuncogás járja át a félhomályt. – Sajnálom, ha a beszédstílusom a tiédhez hasonlatos, de tudod, a te emlékeidből kellett megtanulnom ezt a nyelvet. Az ilyesmi bizony pedig nem várt mellékhatásokkal jár.
- Ezek szerint tényleg te voltál az…
- Húha, okos fiúval van dolgom.
- De mégis miért? Mit akarsz tőlem? Honnan jössz te egyáltalán? Te ismered már a múltam, ez pedig egy olyan személlyé tesz, aki mindenki másnál többet tud rólam ezen a világon. Én viszont semmit sem tudok rólad.
- Ebben van valami. Legyen hát. Válaszolok egy kérdésedre. De jól gondold meg, mi lesz az. Most csak egyre van időnk… - Újfent felcsendül az a lenéző, gúnyos kacaj. ~ Tényleg ennyire idegesítő volnék…? Helyes!
- Rendben. – Majd egy percnyi, mély gondolkodásba merülök. Minden olyan csendes… Nem nehéz átadnom magan az efféle megnyugvásnak. Aztán, a hajnali égbolt csillagjainál is fényesebben ragyog fel előttem a legkézenfekvőbb kérdés. – Mik a terveid velem?
- Hát persze. Egy csapásra másodlagossá válnak az engem érintő témák, és inkább magad felől érdeklődsz. Tudtam, hogy ez lesz…
- Akkor meg ne köríts, hanem kezdj bele.
- Nos, először is biztosítalak róla, hogy nem fog többé előfordulni a maihoz hasonló incidens. Be kellett rendezkednem, ez pedig kellemetlenségekkel jár.
- Ezért tomboltál?
- Részben. Kíváncsi voltam a korlátaidra is. De ez most nem fontos. A lényeg, hogy itt leszek, és segítek is, de csak akkor, ha az nem ütközik a te akaratodnak. Tudod, neked is elég nagy szükséged lehet rám, nem csak fordítva. Sokan vannak körülötted, akik közel sem azok, mint akinek hiszed őket.
- Ezt hogy érted?
- Nana. Csak egy kérdésről volt szó, ez pedig már bőven kinyúlik a határain.
- Akkor pedig mondd el végre, hogy miben szeretnéd a segítségemet kérni.
- Jó-jó… - Sóhajt fel a fiatalos férfihang. – Tudod, nagyon régen, elkövettem egy hatalmas hibát. Elvakítottak a téveszméim, és ezzel veszélybe sodortam azokat, kik a legkedvesebbek voltak a számomra. Talán ezért is történhetett, hogy nyughatatlan lelkem nem szállt sírba a testemmel. Évszázadokon át bolyongtam, megfelelő hordozó felbukkanására várva, ezen a… nem túl gyakran látogatott helyen. De most itt vagy te.
- Évszázadok? Mégis mit akarsz ennyi idő után? Talán segíteni ezeken a bizonyos, számodra kedves alakokon? Már rég meghalt mind…
- Nem mind. Egy még köztünk jár. És pont ő az, akinek a legtöbb gyötrelmet okoztam. Ismerlek, ezáltal tudom, hogy nem viseled szívesen a jelenlétem a tudatodban, amit teljes joggal a sajátodnak vallasz. Ezért kérlek rá, hogy segíts. Legyél a közvetítőm, és abban a pillanatban, hogy eleget teszel a kérésemnek, elhagyom az elméd.
- Nos, nem mintha olyan sok választásom lenne… - Ezúttal én sóhajtok fel. – És, ki ez a valaki?
- Sajnálom, de nincs időnk többre. Újból felkereslek majd, ha eljön az ideje. – Azzal a sötétség lebomlik, én pedig elhagyom a termet.
Szemeim egy apró barlangi helyiség körvonalait rajzolják ki a számomra, csuklóimon fém ridegsége égeti a bőrömet. Mivel hátam érdes kőzetrétegek súrlódásától sajog, feltételezem, a vájat falának lehetek nekiláncolva.
Mikor alaposabban is körbenézek, három alak sötét sziluettje tűnik fel, tőlem alig pár lábnyira. ~ Nos, kevés dolog tehetné már ennél is rosszabbá a napomat…

13

Prológus az utolsó csatához

A három sötét árny részletei szép fokozatosan bontakoznak ki a fáklyák nyújtotta félhomályban, két ismerős egyént elém tárva. A magát Halálhozónak tituláló férfi most napszemüvege nélkül, fekete szemein át fürkészi az arcom, míg tőle nem messze, a csatában feltűnt szőke lány áll sziklamereven. Leghátul foglal helyett titokzatos társuk, ki nem hajlandó kimozdulni az árnyak rejtette fedezékből. Csak sárga tekintete üti át a koromszínű teret.
Ajkaimat cserepesnek, s kiszáradtnak érzem, de mégis ráveszem magam a beszédre.
- Talán hajlandóak lesztek elárulni, hogy miért vagyok itt, ha megkérdezem? – Puhatolózom, miközben csuklóimmal megcsörögtetem az őket falhoz szíjazó láncokat.
- Nos, elég ha annyit tudsz, hogy hamarosan a marsall után küldünk. – Villantja ki fogait a bőrkabátos fazon. – Ő adta a tervünkhöz szükséges erőt. Te adod majd a vázat.
- Nem hangzik túl vidáman… - Erőltetem fel mosolyom. – De tudod, ilyenkor mindig a „Te már nem jelentesz veszélyt ránk, és hamarosan úgyis meghalsz, szóval nyugodtan elárulhatom, mit tervezünk.” szöveg szokott jönni. Nem bánnám, ha ti is követnétek ezt a sémát.
- Viccesnek hiszed magad? – A Halálhozó előhúzza egyik pisztolyát, majd a fedetlen mellkasomra illeszti annak csövét. – Ott van benned, ami nekünk kell. A kis vakarcsok városában már kitört belőled, és te valahogy túlélted. Talán a mágiáitok hasonlósága miatt van.
- Az aranyszeműre gondolsz? – Kérdezek vissza, bár nem tudom, mennyire bölcs felfedni ellenségeim előtt az ilyesfajta információkat. – Annak a tudatnak szántok engem „vázként”?
- Valahogy úgy. Bár ez sajnos nem ilyen egyszerű. De lényegtelen, ne törd rajta a fejed. Mire felébredsz, már minden készen fog állni. – Szavait követően lőfegyverének nyele a már egyébként is horpadt homlokomon csattan, visszataszítva engem az eszméletlenség fogságába.

Senki sem örülne egy hasonló látványnak. Ám a fiú számára mégis reménnyel kecsegtet.
A levegő émelyítő szaga a hullák bűzétől súlyos, amelyeken átgázol. Eldobált fegyverek, felszakadt vértek, levágott testrészek, s egy csonka fal hirdeti a közelmúlt ostromának vérfürdőjét. Mégis, az áttört fal mögött egy város fényei jelzik az életet, s bár kockázatos megközelítenie, ez a fiú utolsó esélye. Bizonytalanul, de átmássza a fehér törmeléket, s megpillantja a település fehér utcáit.
Rájön, hogy a fényeket halotti máglyák táplálják, melyekre eltorzult tetemeket dobálnak apró, szőrös lények.
A gorulokkal már összevetette a balszerencse, de az apróságokat még sosem látta. Igazak lennének hát a mesék?
Saját halottaikat nem vetik tűzre, hanem miután lecsatolják róluk páncéljaikat, s vödrökbe hajítják a darabokat; hordágyon elszállítják a testeket. Másutt tüzeket oltanak, törmeléket takarítanak, vagy épp túlélőket ásnak ki a romok alól. Nem kétséges, hogy a város lakói összecsaptak a fenevadakkal. S bár nem tartozik fajtájuk közé, talán segíthetnének egy kovácsinason, kit a közös ellenségük űzött idáig. Ezen feltevésétől vezérelve, a fiú tovább rója a kikövezett utakat.
Eleinte senki sem figyel fel rá ott, hol a káosz hagyta kézjegyét. Kisvártatva azonban egy hatalmas, szürkebőrű harcos, s egy kicsiny, láncinges teremtmény szorításában találja magát, akik ide-oda rángatva próbálják szabályozni lépteinek irányát.
- Üdv, a nevem Hablaty! Nem akarok bajt, csak egy kis eligazításra vágyom. – Ám hiába az igyekezete, kísérői olyan nyelven tárgyalnak, melynek recsegős hanghordozásán képtelen eligazodni.
Végül úgy dönt, inkább csak csöndben követi őket, bárhová is vezet utuk.
Áthaladnak bazaltos boltívek árnyékán, alulméretezett lépcsőfokok sokaságán, majd a fellegvárba érve, sebesültektől hemzsegő termek halálszagú komorságán. A tanonclegény gyomra összeszorul a szörnyűbbnél szörnyűbb sérülések láttán, de nemsoká elérnek egy csarnokot, mely falai közt már nem lelnek félholt katonákat. A sűrűn díszített faliszőttesek gyűrűjében egy kerek asztal helyezkedik el, körülötte öt személy alakja kap bele a fáklyák fényébe.
A zafírhajú lány, s vörös lovagtársa már ismert a fiú számára, ám ez nem mondható el a kísérőjéhez hasonlatos, ezüstbőrű óriásról, kinek izmos mellkasán széles kötések árulkodnak az ostromról; a tiszteletet parancsoló teremtményről, testén feketeacél páncélzattal; valamint a finom ruhákba bugyolált törpéről, ki hevesen artikulálva hágja át a felek nyelvi különbségeit.
- Királyunk egyetért Surra Marzhog törzsfőnökkel abban, hogy most kell támadnunk. – Zengi az emberek szavait használva. – Ellenfeleink gyengék, miután visszavertük őket. Most kell lesújtanunk, mielőtt összeszedhetnék magukat.
- Nem mi vertük vissza őket. Megkapták, amit akartak, majd elmentek. De nem tudhatjuk, mennyien vannak még, a ti erőitek pedig igencsak megfogyatkoztak. Nem tartom jó ötletnek, hogy vakon belerohanjunk egy esetleges csapdába, csak mert megmámorított minket egy látszólagos győzelem. – Inti óvatosságra társait a Hiroto nevezetű.
Miután a tolmács lefordítja érvelését, a szürke lény bömbölésszerű hangokkal fejti ki véleményét, amely úgyszint a hivatalnok szájából nyer értelmet.
- Nem leszünk vakok. Surra Marzhog állítása szerint a legjobb felderítői követték a visszavonuló hordát, és pontos elképzelései vannak arról, hogy merre találjuk a fészküket.
- És a számaikról tudunk valamit?
- Másfél – kétezer fő, hacsak nem rejtegetnek máshol is seregeket.
- Túl sok…
Csak ezen a ponton, mikor a megbeszélés elapad, tűnik fel a tárgyaló feleknek Hablaty, hiszen az őt kísérők nem voltak hajlandóak félbeszakítani vezetőik eszmecseréjét.
A nemesek módjára öltözködött apróság magához inti a láncinges gárdistát, majd egy kurta szóváltást követően a jövevényhez fordul.
- Azt állítja, hogy az utcákon kóborolva találtak rád. Mégis miféle őrület hajtott egy magadfajtát erre a helyre?
- Ő velünk volt. – Veti közbe a rúnalovag. – Azt a csapatot követte, amelyről már beszéltem a tanácsnak. Ugyanakkor, a bejárattól nem messze vívott csata után nyomát vesztettük. Azt hittük, meghaltál…
- Ha egymagam vagyok, így is lett volna. De nagy szerencsémre velem volt egy kissé mogorva, ám remek csillagszellem. Neki, és a gazdájának köszönhetem az életem. – Húzza ki magát a kovácsinas. – Elnézést, megfeledkeztem az illemről. Hablaty vagyok, a hegyek közt rejtőző Carvei városából.
A tolmács billent, majd viszonozza a fiú gesztusát.
- Ő itt Hraithag király, Vronghard város uralkodója, s nekünk, a knurlanok nemzettségének vezetője. – Tárja ki tenyerét a sötét vértezetben pompázó teremtmény felé. – Jobbján ül legfőbb tanácsosa, Surra Marzhog törzsfő, a Sombrákok feje, s a szövetséges seregeink legvitézebb harcosa. – Hordozza tovább ujjait. – A két bátor lovagot, kik hozzád hasonlóan a felszínről jöttek, ezek szerint már ismered.
- Így van. – A felelet magától értetődik, ám valami mégis szomorúságot csal a hivatalnok szemeibe.
- Fajod ritka vendég nálunk, ezért röstellem, hogy ezt kell mondanom, de jobban tennéd, ha elhagynád városunkat. Veszélyes időket élünk, és belőled nem érzem a mágiához szükséges energiát, ellenben a két embertársaddal, kik részt vehetnek ezen a sürgős stratégiai egyeztetésen. Utászcsapataink jelen pillanatban is a barlangrendszer főbejáratát tisztítják, így mire odaérsz, már szabadon visszajuthatsz a tieid közé. A kíséretedről természetesen gondoskodunk.
- Nagyon kedves ez az ajánlat, de nem engedhetek neki. Mint mondtam, tartozom annak a csillagmágusnak, és ezt komolyan gondoltam.
- Az elhatározásod nemes, de Kirilt elvitték. – Tudatja vele a rúnalovag. – A groul sereg vezetője különösen nagy érdeklődést mutatott iránta, s bár Ayre legyőzte őt párbajban, a Vasszűz egy csellel elragadta a mágust.
- Ayre? Ő hol van most?
- Gondolkodás nélkül az ellenség után eredt.
- De akkor ti miért nem követtétek?
- Nem kockáztathatunk meg egy azonnali támadást egy olyasvalaki kedvéért, ki százával irtotta a knurlanokat. – Szögezi le a tolmács, arcára szigorú kifejezés költözik.
- A százával azért túlzás… - Ellenkezik Cait, bár bizonytalan mosolya nem kölcsönöz túl nagy fajsúlyt a szavainak.
- Nos, bárhogy is, az ellentámadást vitatjuk meg éppen, de nem a fiú miatt. Az elátkozott fajok sorai meggyengültek, és most sebezhetőek.
- Akárcsak mi. Ezt miért csak én látom így? – Sóhajt Hiroto, látszólag kezd belefáradni szövetségesei konokságába. – Még ha kevesebben is maradtak, mint voltak, Vronghard-nak nem maradt elegendő ereje egy nagyszabású offenzívához.
- Amit könnyedén orvosolhatna a közelben állomásozó hadtested. – A hivatalnok egyre ingerültebbé válik, ahogy megpróbálja érvényesíteni királya akaratát.
- Elmondásaitok alapján, még legalább egy hét, amíg az utászcsapatok eltakarítják a beomlás maradványait a barlang főbejáratától. Az további egy hét volna, míg az egységeinket visszavonhatnánk ide, és csatarendbe szednénk őket. Kötve hiszem, hogy a groulok oly sokáig nyalogatnák az állítólagos sebeiket.
- Értem. Erre még visszatérünk. – A knurlan újfent Hablatyra pillant. – Szándékaid bátrak, de hidd el, nem tudnál érdemben segíteni a barátodon. Mindenkinek az volna a legjobb, ha visszatérnél otthonod biztos tüzébe.
- Nem akarok tiszteletlen lenni, de ebben téved. Ezt még a felszínen kértem el Kiriltől, kíváncsiságomtól vezérelve, de a csata előtt már nem volt alkalmam visszaadni neki. – A tanonc egy apró zsákot húz elő batyujából, amelyben csillagfényben tündöklő fémszilánkok törik meg a terem félhomályát. –Talán csak egy legenda, de ha mégsem… mutassák meg kérem az aranylángokat, és én újjákovácsolom azt, ami eltörött.

Már megint az átkozott, aranyszínű szemek. Csak azok opálszerű ragyogása töri meg az árnyak teljes uralmát.
- Újfent fejbe vágtak? Szegény párák nagyon ragaszkodnak hozzá, hogy a lehető legtöbbet beszélj velem. – Ő az. Hangjából ezúttal is kiárad az a könnyed, természetes felsőbbrendűségi érzet.
- Ragaszkodnak hozzá? Tudják egyáltalán, hogy létezel? – Szökik ki belőlem a legegyértelműbb kérdés.
- Ó, de még mennyire. – A sötétarany szembogarak úgy pásztázzák a homályt, mintha más is volna itt rajtunk kívül. – Ezúttal több időnk van beszélgetni. – Kisebb hatásszünetet tart, mielőtt rátérne a fontosabb részletekre. – Mondhatni, nekem dolgoznak. Ez persze nem meglepő, tekintve, hogy én teremtettem az elődeiket megannyi korszakkal ezelőtt.
- Te? A groulokat? Mégis hogyan?
- Sajnos még ez alkalommal sem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy kitérjek mindenre. De igen, én voltam. Fűtött az ifjú uralkodók hatalomvágya, és a legnagyobb rejtélyek felfedésének csábító hívogatása. Ezért alkottam meg az elátkozott fajt, saját csillagszellemeim élete árán. – Válaszai csak újabb és újabb kérdéseket fogannak bennem. ~ Uralkodó volt? Egy hatalommániás, aki bármit megszentségtelenített volna az erő kedvéért? De ami a legfontosabb…
- Csillagszellem?
- Meglepően jó vagy a szavaim elismétlésében. - Ez is az én szövegem… - Jól hallottad, csillagszellemet mondtam. A nevem Reinchord, egy rég letűnt birodalom császára, s egyben csillagmágus. Ki tudja, talán a legelső. Bár úgy hiszem, mostanra bőven elég gondolatot pazaroltunk rám.
Közönyös megjegyzése ellenére, nekem beletelik pár percbe, míg feldolgozom az „elpazarolt gondolatokat”.
- A legfontosabbat még nem tudom. – Nyögöm ki végül. – Mit akarsz tőlem?
- Ó, hát megint itt tartunk. Tudod, mint csillagmágus megértheted, milyen kínokat élt át kárhozott lelkem száz meg száz éven át keresztül, míg azon gyötrődtem, hogy mit tettem egykori barátaimmal…
- Én sose változtatnám át a velem szerződésre lépett lelkeket holmi korcsokká. – Szakítom félbe a gondolatmenetet.
- Nos, legelső alkalommal én se szándékosan követtem el ezt a szörnyűséget. Az csak egy balszerencsés véletlen volt… ám utána már nem tudtam leállni. – Magabiztos hanglejtése itt bánatos élt kap. – De komolyan megbántam. Nem maradt más vágyam, minthogy végleg eltöröljem a groulokat, kik az én hibámból születtek; s megmentsem azt, kinek a legtöbbet ártottam. Ezért kérdem a segítséged, hisz mindeddig csak te voltál képes magadba fogadni.
- Ha feltételezzük, hogy segítek, mégis mit kellene tennem?
- Semmi különöset. Ha felébredsz, azt valószínűleg egy olyan helyen teszed majd, ahol már előkészítették a szertartást. Én szólni fogok hozzád, te pedig teljesíted a kéréseimet. Ily módon nem csak az én ügyemet szolgálhatod, de megmentheted a tudatodat a biztos pusztulástól.
- Őszintén szólva, nem tudom, mennyire bízhatnék meg benned. Ha jól tippelem, ez a bizonyos szertartás arra szolgálna, hogy a halott marsall erejét felhasználva szabadjára engedjék a lelked, aminek történetesen én lennék a váza. Miért fosztanád meg magad egy új hordozótól, és süllyednél vissza egy bánatos, magatehetetlen tudattá az idők végezetéig?
- Emiatt ne aggódj. A lelkem felszabadulna, és megszűnne itt bolyongani. – A szavakba visszatér a már megszokott, légiesen könnyed kiejtés lendülete. – Szegény Halálhozók csak szolgálni akarnak, s nem tudják, hogy én már nem kívánom az újjászületést. Ez persze nem az ő hibájuk, egyszerűen csak képtelen vagyok tudatni velük a szándékaimat. – Rövid kacaj fut végig a sötétség trónusán. – Már így is túl sokat láttam, te pedig még vajmi keveset. Nem áll szándékomban ellopni tőled az élet esélyét. Az csak egy újabb bűn volna a pokolba szóló meghívómon.
- Meggyőzően érvelsz, ezt elismerem. De a szavak nem többek puszta héjnál…
- Milyen bizalmatlan természet vagy. – Újabb, halk kuncogás csendül fel a teremben. – Ez persze nem baj, sokra viheted még vele. De ha már ennyire szomjazol a jó szándékom jelére, közlök veled egy apró tényt. Mint mondtam, a Halálhozók szolgálni akarnak, ezért is küldtek vissza téged az eszméletlenség fekete ölelésébe. Azt remélik, hogy itt ostrom alá veszem az elmédet, és egyre gyengébbé őrlöm az akaratod. Ez történt a csata folyamán is. Én mégsem ezt teszem, pusztán a segítségedet kérem. – Tekintete ezúttal felfelé szegeződik, hol az égboltnak kellene trónusát ülnie. – Hamarosan elkezdődik. Ne félj, vezetni foglak. Hallgass rám, kérlek…
Az éjszínű függöny szertefoszlik, s egy teljesen más helyiség tárul a szemeim elé.
Már nem a mélybarna barlangfalak közt találom magam, hanem világos márványlapok gyűrűjében, melynek szerkezete csak tíz láb magasan, a mennyezeten enged meg magának egy fedetlen részt. S ezen a résen keresztül az ezüstszínű csillagok palástja hullik le rám, a pupilláimnak szokatlan fénybe öltöztetve meztelen felsőtestem.
Bár talán oktalanság volna meztelennek nevezni. Igaz ugyan, hogy ruha nincs rajtam, ám ott, hol csak a letisztult bőrömet szabadna látnom, most különös, éles vonalú tetoválás szalad végig az árnyékok színében. ~ Ez furcsa, de még így is jobb, mint amire számítottam. Azt hittem, valami kőasztalon ébredek majd, mellettem a késsel hadonászó, eszement napszemüvegessel…
- Hallasz, ugye? – Megint Ő az. Bár tompábban hallom, mint az elmémben, de képes vagyok kivenni szavait. – Tedd, amit mondok. Egymagadban ezt nem fogod túlélni.
- Legyen… - Sóhajtom, készen rá, hogy fogadjam a parancsokat.

Gyűlöli ezt a szagot. Mocskosnak, s ugyanolyan rothadónak érzi magát, mint a mögötte fekvő, megcsonkított hullák.
Mégis az ő pengéi voltak azok, amelyek a legtöbbel végeztek. Hiszen ez a küldetés velejárója.
Bár korábban még sosem látott ezekhez hasonló, undorító lényeket, a fegyverei ugyanúgy átszelték őket, mint bármi mást. Egyedül a hatalmas, oroszlánszerű fenevad nyújtott egy apróbb kihívást, de bomló teste mostanra ugyanolyan élettelen, mint fehér és fekete csatlósai.
- Ez a tetves barlang csak úgy hemzseg az ilyesfajta förtelmektől. – A lány kardján zöldes nyálka csurog végig, mielőtt eltüntethetné azt. – Melegen ajánlom, hogy jó irányba vezess Zane, különben te leszel a következő, akinek feldugom az egyik kicsikémet… mondjuk egy lándzsát.
Zane a négyfős „vadászcsapat” iránymutatója, nem véletlenül. Mágiája nem harcra termett ugyan, de segítségével képes lekövetni a keresett egyén varázserejét, amely állítása szerint még a levegőben is nyomot hagy egy darabig.
Ő volt az, aki Carvei után a barlangrendszerbe, majd ebbe az elátkozott csarnokba vezette őket.
- Ne aggódj, Laura. – Kezd bele nyájasan. – Egyre erősebben érzem a Starkiller kölyök kisugárzását. Kétségkívül számítanunk kell még ezekhez hasonló lények ellenállására, de már csak idő kérdése, és megtaláljuk. Az efféle szánalmas teremtmények egyébként sem állhatnak meg előtted. – Na igen, ez a túlzott udvariasság nagyon is rávall.
Az ezüsthajú fegyvermágus talán még jóképűnek is látná Zane-t a kék szemeivel, sötét tincseivel, s szabályosan ívelt arcával. Csak ne lenne ilyen talpnyaló természetű. Hányingere támad tőle, minden egyes alkalommal.
- Rendben, akkor továbbindulunk. Holnap este már a léghajón akarom élvezni a forró fürdőmet, abban a tudatban, hogy az a nyavalyás halott.
Bár Hades parancsa másképp szólt, Laura hamar tudatta a csapattal, miszerint ő maga fogja lefejezni a célszemélyt, kit mesterük élve kíván. Egyikőjük sem mert ellenkezni.
A mészárlás helyszínét elhagyva tovább is indul a különítmény, ám alig tesznek meg pár lépést, mikor vezetőjük megálljt int.
- Valami… nagyon erős tart felénk.
A fiú ezúttal sem téved. Kisvártatva egy vakító fénycsóva bontakozik ki a láthatáron, amely tőlük alig tízlábnyira ér földet. A járatok homályos világa kifehéredik, s egy gyönyörű nő alakját foglalja keretbe.
Mesterien megmunkált lemezpáncélját bíborszínű palást szegélyezi, amelynek árnyalata az íriszeihez hasonlatos. Szelídnek tetsző arcát arany hajzuhatag koronázza, s acél fejdísz teszi egyedivé. Jobb karjában tökéletesre kovácsolt kardot szorongat, míg baljában hosszú fémlándzsa pihen, erezetes díszítéssel.
Bárki is legyen az idegen, jóval veszélyesebb, mint a korábban látott fenevadak. Ezt Laura nagyon jól tudja. Ám ezen kívül semmi mást nem tud…
- Végezz vele, Rahn! – Utasítja egyik emberét; a nagydarab, szögletes arcú, lassú észjárású férfit. De legalább a parancsokat kérdés nélkül teljesíti…
A lány nem reméli, hogy siker gyümölcsözhetné a társa próbálkozását, de ez nem számít. Ő csak csendben figyel, és kiismeri a rejtélyes útonállót.
Rahn ordítva veti bele magát a küzdelembe, támadó kezét acéllal bevonva. A materiális alakváltás iskolájának egy trükkje ez, amely erős védelme miatt igencsak hasznosnak bizonyulhat az összecsapás során.
A férfi lesújt öklével, de a vértes nő már nincs ott, mikor révbe ér a csapása. A talaj hangos reccsenés és sűrű porfelhő kíséretében enged helyet az újonnan keletkezett kráternek.
Ezután már a szőke lovag ragadja magához a kezdeményezést. Az átláthatatlan füstöt kihasználva készül lefejezni ellenfelét. A száraz por mindent elborít, de Laura megérzi a gyilkos szándék auráját.
- Vigyázz! – Ordítja.
Rahn még időben eszmél, s nyaka mellé szorítja szabad karját, melyet röptében alakít fémmé. Az idegen pengéje még így is csak a csontnál hajlandó megállni.
A többi már csak egy pillanat műve. A mágus felkiált. a nő ajkaira halvány mosoly húzódik, s csuklóból levágja a férfi karját. Végtagjával együtt a feje is a porban landol.
- Reine, most te! – A bosszúszomjas lány erre a parancsszóra várt.
Közönséges, egyszerű arca megnyúlik, s vadállatias jegyeket ölt magára. Karmai megnőnek, ajkai takarásából agyarak acsarkodnak elő. Ám külleme mellett, seidr mágiája a fizikumát is merőben megváltoztatja. Egy vadmacska sebességével rohanja meg zsákmányát.
Mozgását még Laura is csak komoly odafigyeléssel képes követni, ám a lovag sértetlen marad. Folyamatosan félrehajol a karmolások, s gyilkos döfések útjából, elkerülve szinte valamennyit. Az a pár vágás, amely eléri őt, ártalmatlanul csúszik le a nemes fémpáncélról.
A szőke harcos egy ideig még eljátszadozik támadójával, ám miután teljesen kiismeri annak ritmusát, pontot tesz a párharca.
Elefántcsontszínű lándzsája Reina gyomrában landol, s még a hátát is kiszakítja. A lány szinte azonnal meghal. Ugyanakkor, a lovag nem áll meg ennyinél…
Egy villámgyors lépéssel Zane mellett terem, majd pengéjét a hónaljába döfi. A fiú felordít, de neki sem jár kegyelem. Az idegen tőből levágja a jobbját, a biztos elvérzésre kárhoztatva ezzel.
- Őt nem uszítottam rád… - Jegyzi meg fagyosan a fegyvermágus.
A szőke egy nő hanyag mozdulattal lecsapja a vörös folyadékot fegyvereiről, majd Laura fedetlen szemébe néz.
- Attól még az ellenségem volt. És nem akartam, hogy beavatkozzon a párbajunkba. – Hangja érzelemmentes, s rideg, akár a téli szél.
Bár Zane ugyanolyan jelentéktelen volt a lány számára, mint a másik kettő, veül ellentétben, neki legalább gyakorlati haszna volt. Most, ha még le is győzi a jövevényt, vakon kell majd bolyongania a vájatok véget nem érő labirintusában. Ez pedig felettébb bosszantó gondolat.
- Most is bebizonyosodik hát, miszerint ha valakit meg akarok ölni, azt saját kezűleg kell tennem. – Motyogja, miközben tenyereit összezárva készül első fegyvere megidézésére. – Ex-quip: Flame Empress Sword! – A lángoló pallos karmazsinfénybe öltözeti a környező falakat, s ellenfelének arcát.
Egyazon pillanatban mozdulnak el, majd pengéik megcsókolják egymást, mint két régi szerető…

Halkan, mint az árnyék. Csak ez számít.
Már több tucatnyi fekete, s néhány fehér hulla szegélyezi az útját. De ők nem számítanak. Amíg elkerüli a vezetőik figyelmét, sikerrel járhat. Muszáj neki. Elvégre, hallotta a hívását… Annyi hosszú esztendő után, ismét szüksége van rá. Rég elmúlt időket elevenít meg mindez a lány emlékezetében. Ám akkoriban minden rosszra fordult. De most nem fog. Ezúttal nem!
Vörös szempárok izzanak fel az olajos sötétség leplében. Két, állatias lényhez tartoznak, valószínűleg járőröző Éjurak lehetnek. Jelenlétük nem meglepő, tekintve, milyen közel jutott a fészkükhöz…
Az elöl álló példány egy rothadó vadkan képében ront a kardmesterre, még futás közben kilőve a gerincéből meredező, mérgezett tüskéket. A halálos lövedékek legtöbbje jócskán elkerüli a célpontot, ám azok, amelyek találnának, ártalmatlanul hullanak alá egy törött kard lapjáról.
A lány kecsesen harcol, egy felesleges mozdulatot sem tesz. Kivárja, míg a fenevad már csak egy hajszálnyira kerül tőle, majd szabad kezére támaszkodva, átdobja testsúlyát a szörnyeteg fején. Az Éjúr magatehetetlenül csapódik a barlangfalnak, pókhálószerű repedést gravírozva annak héjára.
Mindazonáltal, a másik szörnyszülött sem marad tétlen. A lószerű teremtmény heves vágtába fog, hogy száraz koponyájából kiálló szarvával felnyársalhassa áldozatát. Ám ez a zsákmány nem hagyja magát megöletni… Ayre félreszökken a támadás útjából, s pengéjével végigkaristolja a négylábú hátsó combját. Az elátkozott paripa felnyerít, de nem veszíti el egyensúlyát. És ekkora már a vadkan is visszatér.
Ezúttal nem kezd elhamarkodott rohamba, inkább csak kivár, s társával egyetemben körözni kezdenek a lány körül. A lépésiek egyenletesek, már többnek látják őt egy könnyű vacsoránál. De a kardmester követhetetlen marad a számukra.
Egy gyors rúgással állon találja a táltost, hangos reccsenést kierőszakolva annak nyakából. A lábát azonban nem emeli vissza teljesen, hanem még ugyanazon lendülettel elkapja vele a másik fenevad orcáját is. Az így elnyert zűrzavar pedig több, mint elegendő a számára…
A vérszemet kapó Éjurak újfent offenzívába lendülnek, de ezúttal csak egymásba sikerül beleakaszkodniuk. A kard pedig lesújt.
Bár első csapásra csak félig sikerül átszelnie a lónak gúnyolt rémség nyakát, a következő rántással már teljesen elválasztja azt a törzsétől. A rút, hústalan koponya a földön koppan, de nem teljes valójában… Ayre még arra is talált időt, hogy röptében lenyesse róla a sápadt szarvat, melynek aztán tökéletes helyet talál a vadkan tejfehér szemében.
A majd ezer fontos szörnyeteg összeesik, oldalával halott társára borulva. A lány fölé áll, párszor megpörgeti „lelkét”, majd hegyével lefele, keresztüldöfi a rémség gerincét.
- Erősebbek ugyan az átlagnál, de attól még állatok maradnak. Ösztönökkel harcolnak, nem ésszel… - Motyogja a félhomályban, az árnyak isteneinek ajánlva bölcselkedését.
Még utoljára visszanéz a két tetemre, de nem időz soká. Nem maradhat el, hiszen feladata van. Újra szólította. És ezúttal nem fognak hibázni.