Tabuchi Metarikku

Előzmény: A megbízás

A fiú szikár, izmos sziluettje magasodik előttem, mikor kinyitom szemeim: süt mögüle a nap, így csak izzó, vörös tekintetét látom, testét pedig alaktalan feketeség fedi. Az aréna homokjának pora bántja az orromat, kaparja a torkom. A nézőközönség őrjöng, én pedig nem értem, hogy kerültem ide. Egy újabb őrült álom lenne?
Vad csatába kezdünk – ütéseket hárítunk, rúgásokat fordítunk vissza, vagy pengéink kezdenek bele fémes pendülésű énekükbe. Ha egyikünk sikeres támadást visz be, a másik hamar felzárkózik hozzá, az izgalmas meccset garantálva.
Ám egyszer csak érzem, ahogy a hideg acél áthatol a mellkasomon, és mikor lenézek, az ő pengéjének az éle áll ki belőlem. Vajon sajnálná, ha meghalnék?
S akkor újra ott áll előttem a csepergő esőben: rideg tekintete úgy szúr át engem, mint régebben a kaszája. Aztán felszáll Pegasusra, és tovarepülnek a sötétségben… várjunk csak…
- Pegasus…? - Nyögöm, ahogy felébredek. A fejem hasogat, a mellkasom helyén csak egy lyukat érzek, mely tudom, hogy a plátói szerelmemnek köszönhető az álombéli srác iránt.
Eddig semmilyen emlék nem ragadt meg iránta, amit tudtam róla, az annyi, hogy vörös a szeme, egy fél fejjel magasabb, mint én, szálkás izomzatú, és egyidős velem. Egyértelműnek kellett volna lennie már az első pár álmom során – mikor küzdöttünk, és egy kulcsot rágcsáltam. Csillagkulcs volt.
- Egy csillagmágus. - Elmosolyodok, aztán felnevetek. Bár lassabban, mint az reméltem, de úgy tűnik, kezdek rájönni a kilétére.
- Tango, képzeld… - Újságolnám neki a hírt, ám hirtelen elhervad a jókedvem, ahogy rájövök, hogy most a kandúr önkénytelenül is szabadságot vett ki mellőlem: Camille elvitte, és ki tudja, most mit csinál vele…
Camille…
A lány, aki ki akarta belőlem szívni a mágiát. Egyértelmű, hogy még mindig ezt tervezi, csak előtte elvégzi velem a piszkos munkát, ami az átlagos embereinek túl nehéz, a többieknek pedig túl piti dolog.
Ingerülten a doboz felé nézek, ami az utoljára elvégzett küldetés után is itt van nálam: eddig a képernyője csak sötétlett, ám most figyelmeztetésképp villogni kezd, és ahogy hozzáérek, beszélni kezd.
- Tabuchi, - Kezd bele - Úgy vélem, jó munkát végeztél. Ma kaptam a jelentéseket, miszerint mindegyik áldozat meghalt aznap, hogy te ott jártál. A gyerek szülei különösen sokat fizettek a kiváló halálért. - Nevet fel könnyedén, mire én megszédülök. Valaki ennyire örül egy gyermek halálának? - Szeretnélek újra alkalmazni. Olyan megbízást kapsz, ami talán egy lehet az utolsók közül. A részletekért kérlek, fáradj ide hozzám. - Hangja reccsen párat, aztán kihuny. Remegve szorítok rá a dobozra, mígnem repedések jelennek meg rajta, aztán elengedem, és felsóhajtok. Ellököm magam az ágyamtól, és öltözni kezdek – csizma, bőrnadrág, bőrdzseki…


- A mágia… olyan különösség… nem, különlegesség, amit csak pár ember képes használni. - Olvasta akadozva a lány. Homlokát folyamatosan ráncolta, néha a nyelvét is kidugta, jelezve, hogy koncentrál. - Az emberek tíz százaléka… képes bánni a mágiával. - Egy pillanatra megállt az olvasásban, és felnézett rám. - Akkor én különleges vagyok? - Csillan fel a szeme, és én elmosolyodtam.
- Pontosan. Rika pedig egyenesen fantasztikusan erős. Légy rá büszke! - Túrtam bele hajába, mire ő bólintott. Már épp kinyitotta a száját, hogy újra belekezdjen az olvasásba, mikor a föld megremegett, és ő ijedten nézett fel rám.
- Semmi baj. Csak földcsuszamlás, előfordul. - Muszáj volt hazudnom, hogy megnyugtassam, de láttam a tekintetében, hogy nem sikerült. Nagy mennyiségű mágikus erő haladt felénk, ami még az enyémet is, - még ha csak kicsivel is, de- meghaladta.
- Mint mondtam, semmi baj nem lesz. - Átkaroltam, és arrébb húztam. A rejtekhely bejáratát kezdtem el kémlelni.
Aztán hirtelen a mágikus erő eltűnt, és a földrengés is abbamaradt. Megkönnyebbülten sóhajtottam, merev izmaim ellazultak, és a heves szívverésem is alábbhagyott.
- Látod? - A bejárat beszakadt, és a por bezúdult a rejtekhelyre, eltakarva látásunk, és köhögő rohamba kényszerítve minket. Mikor kitisztult a hely, az első, amit megpillantottam, az egy jéghideg szempár volt.
Addig nyugodt voltam, de akkor átjárt a félelem, és éreztem, hogy ezt ő is tudja. Kirajzolódott előttem a mosolya, és egy pengét tartott a kezében, amiben a markolattól felfele három lyuk volt, és azok át voltak fűzve vörös selyemszállal. Az ellenfél figyelemelterelésére szolgált.
- Mit akarsz, Camille? - Szűrtem a fogaim között, miközben kitártam a tenyerem, és megidéztem egy jégpengét.
- A lányt. - Elmosolyodott; hangja olyan hideg volt, mint a tekintete.
- Rika… ő meghalt, tudnod kéne. - Vágtam rá a kelleténél talán kicsit túlzottan hamarabb. Bosszúsan összeráncoltam a homlokomat, és toppantottam a lábammal.
- Ne nézz hülyének! - Arcáról leolvadt a kedves mimika, helyette dühösen kezdett el engem méregetni. Testéből furcsa színű aura áradt. - Tudom, hogy itt bújtattátok, amíg beteg volt. Érzem a szagát. - Testem újra megmerevedett. Ez nem lehetett igaz – minden óvintézkedésem hiábavaló volt? - Továbbállt, ezzel is tisztában vagyok. De kivételesen nem érte jöttem, hanem… - Elvigyorodott, és állával Rin felé bökött.
- Miért? - Az aurája kezdett körbelengeni minket. Úgy éreztem, szédülök. - Nem fogod megkapni, ahhoz előbb le kéne verned engem, és az… sose sikerülne. - Magabiztosnak kellett tűnnöm, még ha közel sem voltam az.
- Ne nevettess. - Ahogy felemelte a kezét, az aura is megemelkedett, aztán lecsapott felém. Áthatolt a bőrömön, és éreztem, ahogy elgyengülök. Mindaddig titkolta előlem, hogy milyen mágiával bír, de ahogy megmutatta, akkor se ismertem fel. Kezdtem egyre jobban kétségbeesni. - Próbáljuk ki, hogy sikerül-e. - Felnevetett, majd nekem ugrott, én pedig felrántottam a jégpengémet.
A két szabja dallamos pendüléssel találkozott, majd Camille elmosolyodott, és amint jobban nekifeszült kardjának, az enyém szilánkosra tört, ő pedig egy elegáns mozdulattal elhúzta maga előtt a kezét, feje felett megpörgette a fegyverét, és lecsapott. Hirtelen fordultam arrébb, és rájöttem, hogy nem szórakozik: ha kell, megöl, hogy elvihesse Melodiát. A legmélyebb és legjobb gyilkos ösztöneim és mozdulataim kellettek, hogy megvédhessem őt.
- Nem válaszoltál arra, hogy miért akarod őt elvinni. - Ezúttal egy hatalmas kalapács jelent meg a kezemben. A rejtekhely kicsi volt, hogy túl messze maradhassunk egymástól, és sokáig nem is folytathattuk ezt, mert ránk omlott volna.
- Hm… talán nem megfelelően fejeztem ki magam az előbb. - Lejjebb eresztette a pengéjét, én pedig kénytelen voltam végigkövetni karjának mozgását. Alig mertem róla levenni a szemem. - Nincs szándékomban üldözni a te kedves húgocskádat, Riku. A legegyszerűbb módszer, ha magamhoz édesgetem. - Negédes hangja felforgatta a gyomromat. - Előbb, vagy utóbb ide fog jönni, valószínűleg előbb. Lehet, hogy itt is marad, hogy meghúzza magát, és akkor a nyeremény garantált.
Megszorítottam a kalapács nyelét, majd a vállammal egy vonalba emeltem, és Camille felé sújtottam vele. Ő szinte előbb lépett ki a támadás irányából, mint ahogy én azt elindítottam volna, így a fegyver a falba csapódott. Földdarabkák hullottak le minden irányból, Melodia pedig felzokogott.
- Tudod, a húgod egyre értékesebb számunkra. Az ő betegsége alatt meglepően nagyot ugrott a mágikus ereje, és a teste még csak most kezdte el befogadni. Ha még többet fejlődik, talán a mágiája eltaszítja őt magától, és még könnyebb dolgunk lesz. Persze, ez csak egy feltevés. - Hanyag módon megvonta a vállát, majd megpörgette a kardot, és egy gyors mozdulattal a vállamba vágta. Felordítottam, de nem tudtam mozdulni. A végtagjaim zsibbadtak, és nem reagáltak a parancsaimra. Camille megmérgezett volna?
- Hasznot fogok belőle húzni. El fogom érni, hogy utálja magát, és, hogy csak azért éljen, hogy a barátai meg ne haljanak. El fogom érni, hogy csak én kössem ehhez a világhoz. - Újra felnevetett, és felhasította a hátamat. Beteges perverzió jelent meg az arcán, mikor kínomban kiáltozni kezdtem. - Ha pedig az utamba állsz… azt is elintézhetem, hogy már te se jelents neki semmit. - Levágta a pólómat, majd a kard élével megsimította csupasz mellkasomat a szívem helyén. Verejtékezni kezdtem.
- Most pedig… aludj. - Elhúzta szemem előtt a kezét, és elsötétült minden. Egy apró lány sikolya szállt fel a levegőbe.


Valaki megrántja a farkamat. Felszisszenek, de nem érdekli, csak rángat tovább. Egyre jobban sziszegek, fújok rá, ám mikor rám néz jégszínű szemeivel, úgy érzem, hogy még a vér is meg fagy bennem.
- Hová viszel? Egyáltalán, ki vagy te? - Körülnézek, és már sehol sincs a hely, ahol Tabuval aludtunk. Egyre távolodunk a kisugárzásától.
- Jól ismersz már. - Maga elé emel, és elmosolyodik, mire én teljesen megmerevedek: ez az a nő, aki még Den eltűnése után rögtön lecsalta Tabut a léghajóról, hogy megölje őt, és megszerezhesse az erejét. Én pedig semmit sem tudtam tenni, vagy eszméletlen voltam, vagy futottam. Végül pedig Rikunak kellett utólag elhoznia, mikor már a többiek nem foglalkoztak velem.
Tekintetem láttám elneveti magát, én pedig elgondolkodva pillantok vissza rá.
- Te hagytad azt a levelet Tabunak. Te raboltad el Melodiát. - Éles, negédes hangja miközben nevet, szinte bántja a fülemet.
- Nagyon okos kandúr vagy. - Cirógat meg, és én akárhogy próbálok, nem tudok elhúzódni tőle. Látszólag tetszik neki, hogy ilyen tehetetlen vagyok.
- De miért? Mindez miért? - Hátracsapom a füleimet, és ráfújok. Ő csak elmosolyodik, majd aztán elkomorul.
- Tudod, nem szeretem ismételgetni magam. Épp elég embernek mondtam már el, hogy mit tervezek vele. - Érkezik a mogorva válasz, én pedig megrázom a fejemet. - A te segítségeddel, a gazdád hamarosan halott lesz. - Újra megjelenik a kísérteties vigyor az arcán, engem pedig kiráz a hideg. Nem mondhat igazat… én sose tennék ilyet.


Miután megtettem az utat, újra a csarnokban kötök ki, ahol az emberek jönnek-mennek. Most nem látom sehol se a fiút, aki elkísért engem Camillehoz, csak a sok zsoldost, a megkeseredett életű rablókat és tolvajokat.
Átsétálok a folyosón, majd a freskóval díszített terembe érek, ahol a bőrkanapén most csak egy fiúcska ül: ő itt volt az első alkalomkor is, de nem szólt egy szót se, csak nézett.
- Szia. A nevem…
- Tudom a nevedet. - Motyogja, mire én összeráncolom a homlokom. - Ne nézz így. Amúgy is, Camille már tuti vár téged. - Viselkedése arra utal, mintha durcás lenne, ám mivel nem tudom, hogy mi lehetne ennek az oka, csak megvonom a vállamat, és benyitok az „irodába”.
- Olyan lassan érkeztél meg. - Rázza meg a fejét, majd felém fordul. Kisugárzása, tekintete és arca hátborzongató, mint mindig. - Hogy ha a munkát elvégzed, amit nekem ajánlok, lehet, hogy örökre megszabadulunk egymástól. - Szinte kihallani a hangjából a halált. - Szóval, mindkettőnknek, de főleg neked jó, ha engedelmeskedsz, igaz? Mert ha túl sokáig váratsz, előfordul, hogy az unalmamat a barátaidon kell kitöltenem. - A fal újra átalakul, felfedve előttem társaimat: Tango sértetlen, ám Melodia apró, alig fedett testét sok mély seb tűzdeli, több még most is vérzik.
- Te szemét! - Kiáltom, mire odalép a lányhoz, egy késsel a kezében. - Ne… hagyd abba. - Komoran ereszti le a karját, majd felém hajítja a kést, én pedig egy kecses mozdulattal arrébb lépek.
- Ünneprontó vagy. - Köszörüli meg a torkát, majd az asztalához lép. Megkoccintja kétszer, és az asztallap átfordul, egy térképet és arra rátűzött fényképeket felfedve. - Lépj közelebb. - A fotókat leveszi, és a kezembe adja.
- A célpontod bizonyos Rohandar Blacksteel. Neked is nagyon hasznos, hogy ha végzel vele, mivel a Grimoire Heart nevű céh tagja, és az ereje vetekszik a tiéddel. Elsősorban fekete mágiát használ, mint például nekromancia vagy sötétség. Ért az elemi mágiához is, továbbá más mágiacsoportokból is van tapasztalati tudása. Két társa van, ám ők nem lesznek vele, mikor rajtaütsz, itt. - Egy pontra mutat a térképen, egy nem túl ismert városkára, majd onnan tovább húzza az ujját egy folyót keresztező hídra. - Szerintem fel fogod őt ismerni, már csak a mágikus kisugárzása alapján is.
- Mégis, honnan tudtok róla ennyi mindent? - Kérdem elámulva. A fotókon ő szerepel, a familiárisa, a csatlósa, különböző mágiákat használva, más-más támadó vagy védekező állásokban. Egy katonai egység is megirigyelné ennek a bűnszervezetnek az informátorait.
Kérdésemre Camille újra elkomolytalanodik, és mosolyogni kezd.
- Az átlagnál jóval erősebb emberekről nagyon sok célpont van, és általában rájuk érkezik a legtöbb körözés, így sok információ kell róluk. - Magyarázza röviden, aztán egy fiolát nyom a kezembe. - Talán nem említettem, de nagyon jó vagyok a méregkeverésben. Meg kell, mondjam, siralmasan elpazaroltad azokat a kis palackokat, amiket Ryan adott. A legjobb mérgeim között voltak. Ez egy lassú hatóidejű, de erős méreg. Használd bölcsebben, mint a múltkor. - Gyilkos tekintetére válaszként bólintok, majd elveszem a fiolát, és hátrébb lépek. Még egy pillantást vetek a térképre.
- Mikor lesz ebben a városban?
- A tökéletes helyen abban a városban… este.
Bólintok, és megfordulok, ám még mielőtt kinyithatnám a kilincset, egy lánc csörrenését hallom meg, és apró talpak toppanását. Egyből hátrakapom a fejemet, és látom, hogy Tango szabad.
- Erre a küldetésre megkapod őt társadnak. Hasznodra válhat, lehet nélküle gyengébb lennél, mint az áldozatod, az pedig nem szerencsés. - Lábával meglöki a kandúrt, aki ügyetlenül szaladni kezd felém, majd felkapaszkodik a hátadra. - Most pedig menj. Hosszú idő oda eljutni, és az este már a nyakadon van.

A vonatról leszállva a város külső részéhez igyekszem: minden bizonnyal, ha Camille értesülései valósak, akkor nem kell rá többet várnom pár percnél. ~ Azért ijesztő, hogy mennyit tud az emberekről.
- Az a nő… - Szólal meg hosszú idő után először Tango. - Borzalmas dolgokat csinált és mondott. Nem tudod elképzelni se… Melodia… - Ahogy meghallom a nevét, elcsitítom a kandúrt.
- Ne beszéljünk róla. Mindkettőnknek jobb lesz. Én nem kapok új sebeket, neked pedig nem tépjük fel a régieket… mindenki nyer, igaz? - Suttogom, majd kilépek az apró városból. Minden bizonnyal katonai ellátmányokat tárolhatnak itt, mivel nagyon jól van védve, őrizve, és nem látni a fák tengerétől.
- Rossz fele mész. - Mondja óvva intve a kandúr, én pedig bólintok. Keletre indultam el nyugat helyet. Úgy tűnik, nagyon elkalandoznak a gondolataim ma, ami nem csoda, tekintve, mekkora kavarodásba kerültem.
A fák sűrű lombozatát csak ritkán töri meg az alkonyat narancssárgafénye, és én akkor is igyekszem távol maradni tőle, mivel nem akarom bárkire is felhívni a figyelmet. Pár perc séta után meg is látom a távolból a hidat, amin Rohandar át akar törni, így felmászok egy azelőtti terebélyes lombkoronájú fára, és várok.
- Látok valamit. - Bök előre állával a kandúr, én pedig követem tekintetét: egy sötét hajú és ruházatú férfi tör át a pusztán, látszólag már fáradt. Egész nap gyalogolhatott, vagy egy nagyon kemény csatán lehet túl, esetleg régóta nem aludt. Mindegyik opció nekem kedvez: én erőm teljében vagyok, és itt van nálam a méreg.
Egy tűt a fiolában lévő löttybe mártok, majd az egyik legkülső ághoz simulok. Egy apró, íjszerű tákolmányt húzok elő: a húrja nyúlékony drót, a markolat pedig fa, mintha a rendes fegyvert vennénk alapul. Ez esetben pedig a nyíl, amiért elővettem ezt az apróságot, a tű lesz.
Nagy óvatossággal helyezem rá a méreggel bevont tűt az idegre, és megvárom, míg Rohandar fellép a kőhídra.
Egy lépés. Két lépés. A harmadikkal pedig már megközelíti a lőtávolságot, egyben a híd közepét, így elengedem az apró íjat: a tű fantasztikus pontossággal szúródik a vállába.
- Maradj itt egyelőre. - Súgom a kandúrnak, ő pedig engedelmesen bólint. Átfordulok az ág másik oldalára, majd elengedem azt, és amíg a férfi a szúrás helyével van elfoglalva, egy lágy mozdulattal elé ugrok.
- Felismersz? – Húzom ki magam, hogy jobban szemügyre vehessen.
A ruhám direkt olyan, amit látva a legtöbb férfi pár pillanatra megakad, hogy bámulhassa: feszülős bőrnadrág, ami minden lábizmomat és kecses vonalam kihangsúlyozza; egy bőrmelltartó, melynek hála kebleim jól látszódnak, és hasam fedetlen; és egy bőrdzseki, ami talán már inkább csak a menőségnek van. Ehhez még hozzájáró egy gumifa talpú bakancs. Ezek összességében nem csak, hogy jól néznek ki, de lopakodáshoz is tökéletesek, hiszen nem susognak a szélben, nem recsegnek, ha lépek. Az egyetlen gyengepontja, hogy nagyon könnyen elszakad az effajta ruha, és semmi védelmet nem nyújt, így harcban nem épp kiváló, kivéve, ha nem kecsességgel és ugrálással nyersz meg egy küzdelmet.
Beletúrok ezüstfehér hajamba, melynek a naplemente enyhén vöröses árnyalatot kölcsönöz, és rápillantok a férfira, aki addigra már kellően végigmért.
- Hmmm, lássuk csak. – Feleli elgondolkodva Ilyenkor a legtöbb férfi már legalább valami frappáns szöveget bevágott volna: „Nem, de ismernélek kívül-belül”, vagy valami hasonlót… - Nem nagyon rémlik, de a szurkálódó lányokat nem nagyon szeretem. – Próbálkozik vicces lenni, mire csak egy fanyar grimaszt vágok magamban. Nem baj, több mint a semmi. Frappáns választ vártam, és ezt kaptam, na, bumm.
- Akkor előnnyel indulok. – Vigyorodok el, majd szórakozottan nekivetem a hátamat a híd kőből kirakott korlátjának, és az eget kezdem el kémlelni.
A Nap már szinte teljesen eltűnt az égről, helyén rózsaszínes, narancssárgás színek kezdték el követni a példáját, míg mögülem a Hold elkezd felemelkedni, magával hozva a fekete égboltot és az azt tarkító csillagokat. A csillagokat, akiknek keresem a gazdáját…
Mivel semmit se reagál eddigi tetteimre, kérdőn nézek rá, majd megforgatom a szemeimet. Hát ennyire a szájába kéne rágnom mindent?
- Nagyjából öt perc a hatóideje. Sajnos lassú méreg, de hamarosan érezned kell a zsibbadást a tű helyén. – Mondom neki rövid szünet után, és ekkor már látom reménytelenül megcsillanó tekintetében, hogy rájött, veszélyben van. Na, végre!
- Igen? Nem szeretnéd megmondani, hogy milyen ugye? Csak mert így nekem kell kitalálnom. – Feleli teljesen nyugodt hanggal, ami teljesen ellentétes az előbbi tekintetével. Karjaimat keresztbe fonom magam előtt, és egyre kételkedőbb fejet vágok a viselkedésén. Legalább könyörögne az életéért – még az is sokkal kellemesebb lenne, mint ez a ridegség. De nekem még van pár tervem ezzel a fiúval, szóval lehet, nem árt, ha megőrzi a hidegvérét.
- Az embereket nem nagyon szokta érdekelni, mibe halnak bele. Általában idejük sincs, hogy érdeklődjenek felőle, de elfogytak a gyorsan ható mérgeim. – Fintorodok el. Igen, mert… „pazaroltam”.
- Nem szándékozom belehalni egy egyszerű méregbe, főleg, ha én is konyítok ezt-azt hozzájuk. – Mosolyodik el. Kezd elegem lenni az emberek mosolyaiból, főleg így Camille után. De ami fontosabb: talán méregkeverő lenne? Nem rémlik, hogy ezt említette volna az a nőszemély, de talán az is fekete mágia. Ennyire sajnos nem merültem el ebben a tudományban. - De mindegy, is... Ne vesztegessük az időt, mert még a végén tényleg belehalok, szóval védd magad! Dark Capriccio!
- Ó... – Nyögöm meglepődötten: ebben igaza volt.
A hatásvadászat kedvéért lassan, hangtalanul vonom be az alkaromat megerősített vaspikkelyeimmel, és az utolsó pillanatot is kivártam, mígnem magam elé emeltem a kezemet. Az ő varázslata és az én védekezésem egyszerűen szétmorzsolja egymást, és ami a legtetszetősebb, hogy bennem nem tesz kárt. Halványan elmosolyodok az eredmény miatt, ám rögtön felmorranok, mikor látom, hogy a bőrdzsekin egy lyuk keletkezett. Drága volt!
- Nos, nem nevezném egyszerű méregnek. Elég tapasztalt méregkeverő gyártotta le, nem hiszem, hogy kockáztatott volna. – Magyarázom, immáron újra mosolyogva, mintha mi sem történt volna: ezzel a módszerrel lehet a legkönnyebben az emberek agyára menni. „Mintha mi sem történt volna”.
- Fém... nem szeretem a fémet. – Teremt egyet kezébe saját mágiájával, mire én megnyalom a szám szélét. Elemi mágia, hm? - Olyan hideg. Jobban szeretem a szelet nála. – Folytatja, miközben darabokra töri a markában megteremtett darabot, és érzem, hogy felhalmozza mágikus erejét: úgy tűnik, úgy döntött, hogy ő is kijátssza a hatásvadász kártyát. - Feltételezem, van nálad ellenszer is, ha már itt maradtál beszélni ugye? – Kérdésére felvonom az egyik szemöldököm. Egész hamar rájött, ami annak köszönhető, hogy megőrizte a hidegvérét. Ha pánikolt volna, nem tudott volna logikusan gondolkodni se.
- Okosabb vagy, mint aminek kinézel. – Hintem el a gyenge bókot, miközben végre először a sötét szempárba nézek, amit birtokol. - Van, akinél nem érzek bűntudatot, ha tudom, hogy meg kell ölnöm. Te is ilyen vagy. – Felelem ridegen, még ha korántsem igaz, amit mondok: mindenkinél érzek bűntudatot, még akkor is, ha csak nagyon keveset.
- Óh, talán valami rosszat tettem neked valamikor? – Csodálkozik el, én pedig osztozok meglepődöttségében. Ismernie kéne, és nem tudom, hogy ezt szerencsének vegyem-e, vagy legyek megsértve, mert ezek szerint mégsem volt olyan nagy hírnevem a céhben. - Emlékezni szoktam mindenkire, akivel valami fontosabb dolog köt és te nem vagy köztük. – Lehet, hogy csak nem veri nagydobra, ki az erős, és ki nem.
- Hmm... inkább csak túl sokat tudsz. Kicsit talán féltem is, hogy Hades téged küld, hogy megkeressen. Három és fél perc maradt. – Köhintek egyet, hogy érzékeltessem, én mennyire ráérek, ő pedig mennyire… nem. - Olyan jó veled beszélgetni. Tudod, az emberek sokkal beszédesebbek, ha tudják, hogy nincs sok hátra. – A kezére pillantok: hamarosan mozgásképtelenné kell válnia, ha minden igaz. Tudod még mozgatni?
- Kicsit kezd zsibbadni, de nem különösebben okoz problémát. – Húz elő egy kést, majd felém hajítja, hogy megmutassa, mennyire igaz, amit mondott. Fene, ez a méreg teljesen haszontalan! - Egyéb iránt pedig akkor céhtag vagy, vagy voltál, tehát miért akarnál megölni? – Kérdi a következtetések levonása után, majd elkapom a kését, és elkezdem a kezemben pörgetni.
- Mint mondtam, túl sokat tudsz. – Morgom idegesen. Ennyire barom lenne? Jó, oké. Örülnöm kéne, hogy nem ismer fel, ezek szerint tényleg sokat változtam, és talán tényleg elhiszik, hogy meghaltam. De úgyis meg fog halni, akkor meg? - De lehet, hogy mégse eleget. Szerinted, aki olyan erővel bír, mint én, és elhagyja a céhet... sokáig életben maradhat? – Feldobtam a magas labdát. Gyerünk, Roha, üsd le.
- Erő? Én eddig még nem láttam erőt, csak egy kis fémet, amivel védekeztél. Mutass valamit, ha tudsz! –Válaszolja provokálásként, ami sikerrel is jár: felmegy bennem a pumpa. Nehogy már egy olyan ember papoljon nekem, aki mindjárt kimúlik a méregtől!
Testét meglepetésemre a szél védelmezőn közrefogja – az elemi mágia! – még mielőtt támadhatnék, így hátrébb ugrok, hogy egy nagyágyút vethessek be a védekező mágiája ellen.
Érzem, ahogy a tüdőm megtelik mágiával, így a kezemmel tölcsért formálok a szám előtt, és szabadjára engedem a varázslatot.
- Iron Dragon’s Roar! - Ordítom, ezzel elkezdve egy csatát, és felfedve a kilétem Rohandar előtt.

Kezeiben csontdárda jelenik meg, mellyel hárítani próbál – szálfegyverrel területi támadást?- ám szerencsétlenségére a vastenger nagy része sebet ejt rajta. A legtöbbet valószínűleg még csak nem is érezheti: az idegméreg folyamatosan gyengíti a fájdalomfaktort. Van, aki ezt a mérget arra használja, hogy stimulálja a katonák kitartását azzal, hogy azok nem érzik a fájdalmat. Nagy dózisban persze ez még halálosabb, mintha érezné azt; egy-egy nagykép húzás, és már bele is halt.
- Hamarosan elveszted az egyensúly érzéked. Ne akarj egy szánalmas küzdelem során meghalni! – Figyelmeztetem, és kitámasztom a lábamat. Megnyalom kiszáradt ajkaimat, és várok, hogy feltehessem az ajánlatomat, ami megmentheti az életemet.
- Nos, most már legalább tudom, hogy ki vagy. – Megrándul a szám széle: nem így kéne viselkednie, küzdenie kellene az életéért, mindent megtenni, hogy ne haljon meg. - És természetesen nincs kedvem meghalni, szóval légy oly kedves és add oda az ellenszert, vagy pedig el kell vennem. – Magamban csak megrázom a fejemet, és sóhajtok. Ha nem árulná el ez a két gesztus a szándékaimat, akkor valóban is megtettem volna, de így… a fenébe is, ez csak időpocsékolás!
Egy gyors pillantást vetek Tangora, aki megbújik a lombok között. Hallom a szőrének a susogását, ahogy megvakarja, és hallom, ahogy reccsen az ág alatta. Még szerencse, hogy Rohandarnak nincs tudomása róla – a végén még ő is ellenem használná a kandúrt…
- Két perc maradt. – Közlöm vele ridegen, majd kitámasztó lábammal hátrébb lököm magam, hogy a távolság növekedjen kettőnk között, az –esetleg- életéért kitörő csatához. - Nem célom odaadni, neked pedig kijárt az, hogy megvilágosodj, mielőtt meghalsz. – Beletúrok sűrű, súlyos hajamba, és kifújom a levegőt. Remélem, ráharap a horogra. - Sajnos nem akarom kockáztatni, hogy Hades kutyái szagot fogjanak. – Dobom fel a magas labdát, és az elmémben, valahol mélyen elmosolyodok.
- Na jó, azt hiszem, hogy két percem amúgy is mindenképpen van még, szóval utolsó esély. Ide adod vagy véged! – Az a képzeletbeli mosoly rögtön lehervad; végső mentsvárként szánakozó tekintettel mérem végig testét, és vigyor ül ki a képemre, azt hirdetve, hogy „még te fenyegetsz?”. Karjaimat a derekamra támasztom, egyik térdemet pedig megrogyasztom, mutatva a hanyagság jelét; mutatva, mennyire nem jelent nekem fenyegetést.
- Végem? – Neveek fel; hangomba annyi gúnyt sűrítek, amennyi csak belém szorult evilági életem során. - Kétlem. Már épp kezdesz gyengülni. Remegnek a térdeid. – Közlöm vele a számára szomorú hírt, miközben egyik karommal felé mutattam, mutatóujjamat rászegeztem az említett testrészre. - Egy jól irányzott rúgás, és összeesel, aztán pedig már sosem kelsz fel. Mégis, mi okom lenne rá, hogy életben hagyjalak? – Kérdem tőle megvetően, s karomat visszatámasztom a derekamra.
Újabb megvető pillantás, és szánakozó végigmérés; ezt követően pedig a levegőbe szagolok. A férfit, ruhája alatt már egy ideje kiverte a veríték, ami félig a méreg hatása lehet, félig pedig azé, hogy milyen indulatossá vált eddigi beszélgetésünk alatt. A levegőt a dühtől hevesebben kezdte el venni.
Halványan elmosolyodok – ilyenkor tökéletesen jól jönnek kifejlett érzékeim.
- Talán mert én még mindig tag vagyok és el tudok híresztelni ezt-azt, ha kell. – A szomorú az, hogy magamban tudom: akármennyire is próbáltam eddig eltűntetni azt, hogy ki vagyok, hol vagyok, biztos, hogy a Grimoire Heart a jelenlegi tartózkodási helyemet is tudja. Ha Camille megtalált, akkor pont ők miért ne? De csak hogy ne hagyjalak unatkozni, bekeményítek kicsit. – Karjain megfeszülnek az izmok, és érzem, ahogy áradni kezd el belőle a mágikus ereje, amit eddig visszafojtott, hogy ne tengjen-lengjen feleslegesen.
- Persze. A Grimoire Heart tagjai férgek, egytől egyig. Megkeserült életűek... – Hirtelen felvillan a szemem előtt a vörös szemű fiú. - Na jó, csak a legtöbb. De megbízni egyikben sem fogok. – Jelentem ki magabiztosan, és érezve a harc közeledtét, elkezdem tornáztatni az izmaimat: megfeszítem, elernyesztem, megfeszítem…
- Dark Écriture: Absolute Shadow! – Szinte kirobban belőle a sötét mágikus erő; testét pedig sűrű, fekete aura lengi körül. Hátrébb lépek, és felmérem a helyzetet: egy perce maradt, a teste pedig jelentősen legyengült emiatt. Ötven-negyven másodpercen belül el kell, hogy veszítse az eszméletét…
- Dark Écriture: Darkness! – Újabb mágikus hullám söpör végig a területen, ahol vagyunk, és kénytelen vagyok kitámasztani a lábammal magamat, hogy ne dőljek fel. Az eddig előttem álló férfiú a sötét aurával szertefoszlott: egy bizarr külsejű démon áll előttem, vészjóslóan nagy magassággal. Negyvenöt másodperc maradt…
- The Three Daemondoor! – S végül aktiválja a –bizonyára- végső varázslatát: hátrébb tántorodok, mivel rosszul leszek a belőle áradó hatalmas mágikus erőtől. Harmincöt másodperc.
Ráébredek, hogy amíg eszméletét nem veszti, muszáj lesz a lehető legjobban védekezni. A vaspikkelyeimmel most esélyem se lenne, hisz egyből lyukat ütne rajtam a támadás. Mozgásban kell lennem.
Karmai között egy sötétségből, gonoszságból álló gömb kezd el növekedni, majd rám szabadítja azt; gyorsan ugrok arrébb, ám az azt követő robbanás előrelök.
Igyekszem hamar feltápászkodni, és a démonra nézek. Nem tétovázik, egyből újabb támadások sorozatát veti be ellenem, csak azért, hogy nyerhessen – pedig, ha le is győzne, nem találná meg az ellenszert…
- Dark Delete, Dark Capriccio, Darkness Breath, Darkness Flare Bomb! – Soroz meg támadásaival, én pedig rémülten, magamat meghazudtoló gyorsasággal kezdem le kerülgetni azokat.
Több gömb majdnem eltalál, és a nagy részét megerőltető, akrobatikus módon kell kivédenem: kezemmel megtámaszkodom a földön, vasrúddá alakítom, majd több méteresre nyújtom azt, így ellökve magamat a célterületről.
Húsz másodperc – úgy érzem, nekem is támadnom kell. Az eddig leláncolt mágikus erőmet most felszabadítom, habár tudom, hogy annak hirtelen elhasználása engem is gyengélkedésre fog kényszeríteni.
- Iron Dragon’s Roar! – Kezdem el, majd látom, hogy a mozgása lassul. Még nem veheti észre, de néha el se süti a támadásait, csak a nevüket ejti ki száján. - Iron Dragon’s Lance! Demon Logs! – Sorozom meg lándzsáimmal, még ha legtöbbjük le is pattan démoni testéről.
Aztán egyszer csak a démoni külső szertefoszlik: Rohandar mágikus ereje szintén, ő pedig eszméletlenül a földre hullik. Tíz másodperc… kilenc…
Kapkodva húzom elő az ellenszert az övemről, majd odafutok hozzá. A szívem dörömböl a mellkasomban, az ő szívének dobbanásai pedig egyre ritkulnak. Öt… négy…
Két tűt belemártok az ellenszerbe: az egyiket a szíve fölé, a másikat a tarkójába szúrom, a fiola maradék tartalmát pedig megitatom vele.
Aztán hirtelen megáll a szíve. Rémülten tapogatom ki a pulzusát; s már lemondóan sóhajtok, mikor meghallom, hogy újra ver.
Megkönnyebbült könnyek törnek elő belőlem, ahogy ráborulok a férfira.

Amint felkelek a zokogás miatti önkívületemből, megkönnyebbülve tapasztalom, hogy Rohandar mellkasa egyenletesen felemelkedik, majd lesüllyed.
Arcomról letörlöm a rászáradt, sós könnyeket, majd beletúrok a hajamba, hogy ne lógjon a szemembe.
- Miért mentetted meg? - Szólal meg értetlen hangon, mögöttem a kandúr; ahogy közeledik, karmai megcsikordulnak a híd egyenetlen macskakövein.
Túl hamar nyitom szóra a számat, s azonnal be is csukom. Átgondolom, mit akarok mondani, és próbálok bíztatóan elmosolyodni, nem sok sikerrel.
- Az lenne igaz, ha azt mondanám: nem tudom. De kénytelen vagyok egy vak hitben, abban reménykedni, hogy majd viszonzásul ő is megment engem. – Halk hangom még most is remeg az előbbi zokogástól.
- Tabu… ez nem helyes, ez nem jó. Melodia… ő érte… ha ezt csinálod, el fogsz veszni. - Összeszedetlen beszéde közben rázza a fejét, farkát pedig ingerülten csóválja jobbra-balra. - Figyelj, átérzem, hogy nehéz. Nekem is az, hidd el. - Magyarázza. Tekintetéből kisüt, hogy együtt érez velem. Remegő kézzel markolok rá Rohandar csuklójára, hogy folyamatosan ellenőrizhessem a pulzusát. - Vissza akarok kapni én is sok mindent, akárcsak te. A rézvörös bundámat, a macskaszerű, gondtalan életemet többek között, de legfőképp téged… - Hangja elcsuklik, majd sokkal dühösebben folytatja. - Régen menő, vadóc voltál, aki nem törődik az élet problémáival, csak annak és a harc örömeinek él. Most pedig tudod, hogy mi van? Aggódsz mindenért, lépten-nyomon bőgsz; siratod a múltad, a jelened, a jövőd. Feleslegesen. Tudom, életek vannak a kezedben; de Melodia örülne, ha kiszabadulna, és helyetted egy… egy roncsot találna? Szerintem nem. - Mivel hangja már remeg az idegességtől, mély levegőt vesz. Szemébe enyhe bűnbánat költözik, de valódi sajnálat mégse árad belőle. - El kell, hogy mondjak valamit, hogy tisztábban láss. A fiú az álmaidból, a kaszás, a csillagmágus, a vörös szemű… nem álom, sokkal inkább emlék. Te is tudod – igen, szeretted őt, ő pedig viszont szeretett. A lehető leghevesebb érzéseit sugározta feléd… aztán meggyűlölt, és kész, mind tudjuk, hogy miért. Elment, itt hagyott, és azóta se nézett felénk. Igen, hazudtam, de csak jót akartam! - Hogy nyomatékosítsa mondanivalóját, toppant egyet a lábával. Ekkor veszem észre, hogy tomboló érzéseim miatt Rohandar karját már fehérre szorongattam. Sietősen elengedem, s újra a kandúrnak szentelem minden figyelmemet. - Nem kérhetlek, hogy ne szeresd többé, és arra se, hogy gyűlöld. De ha teheted… ha teheted… nem. Inkább ígérd meg, hogy igyekszel közönyt érezni iránta; hogy igyekszel kizárni őt az álmaidból. Bosszuld meg azt, hogy se szó, se beszéd, itt hagyott minket, és még meg se magyarázhattuk. Ne add meg neki az örömöt, hogy gondolunk rá! - Kiált fel vernyákolva, majd hirtelen leül a hideg macskakövekre.
A levegővétel nehézzé válik szavai után: nehéz megemészteni ennyi mindent. Hiszen elsősorban: igaza van; biztosított azzal kapcsolatban, hogy a szerelmem elhagyott; tudom, hogy soha többet mást nem fogok szeretni; s megkér, hogy tépjem össze az érzéseimet vele kapcsolatban.
Üveges tekintettel nézek rá. A mellkasomat üresnek érzem, a gyomromat mintha kezek fognák közre, a fejem zúg, és érzem, ahogy az arcom is ég. De a túl sok érzelem kiirtotta egymást; nem érzek se vidámságot, se szomorúságot, csak a furcsa helyzet miatti döbbenetet.
Egy-két perc némaság után végre képes vagyok összeszedni magam, és megszólalni.
- Elfelejtem őt. Megígérem, oké? - Persze, magam is tudom, hogy lehetetlen ígérgetek. Ez nem fellángolás, mint Axel esetében; beleszerettem… de vajon miért? Magam se tudom. - Most pedig, menjünk. Biztos hallották a városból a zajt, amit a csatával csaptunk, talán már úton is vannak felénk, hogy megnézzék, mi volt ez.
Felállok, és magammal rántom Rohandart is; karját átvetem a vállamon és a teljes súlyát magamra véve, elindulunk Riku rejtekhelye felé…
…Ám meglepetésemre, pár lépés múlva egy erős, masszív testbe ütközök. Hirtelen megijedek, hogy lehet, már ide is ért valami katonaság, de felnézve megállapítom, hogy Riku az.
Elképedve pislogok párat, majd végül megszólalok.
- A nyakadba ugranék, ha nem lenne foglalt a kezem. - Mosolyodok el, ő pedig óvatosan átveszi tőlem Rohát.
- Hova indultál? - Kérdi szelíd tekintettel, pedig bizonyára ő is tudja a választ.
- Nyilvánvaló: hozzád. - Vonom meg a vállamat, rámutatva, hogy ezt kérdeznie se kellett volna.
- Ezt értem… és ezzel a férfival mi a célod? - Látszólag bizonytalanul néz hol rá, hol rám, hiszen nem érti a helyzetet; mivel Camille felbérelt, valószínű, hogy meg kellett volna ölnöm őt, de nem tettem.
- Segíteni fog nekünk. - Legalábbis reménykedek benne… de így mégse adhatom elő a sztorit.
- Nekünk? - Óvatosan a számba harapok – túl sokat kérdez, én pedig még nem tudok eleget.
- Igen, igen… de a további kérdések előtt… csak vigyél a rejtekhelyedre. Kell neki, azaz nekünk egy biztos hely, ahol megpihenhetünk.
Habozva pillant hol rám, hogy Rohára; de gyanakvását a férfiú iránt hamarosan legyőzi az irántam érzett testvéri szeretete.
- Legyen. - Sóhajt fel. - Ám van egy kikötésem: nem arra a rejtekhelyre megyünk, ahol ápoltalak téged. Tudok egy sokkal jobbat, egy olyat, amiről Camille teljesen biztos, hogy nem tud. Ott talán biztonságban tudhatlak téged… - Felsóhajt, aztán elindulunk.
Egy elég hosszú út veszi kezdetét; először is, átkelünk a ligetes erdőn, így hamarosan kikötünk egy másik városban, melynek a vonatállomását vesszük igénybe. Majd’ egy órás utazás következik, melynek hosszúságától a rosszullét kerülget –a fenébe, eddig jól bírtam az ilyen utakat- és a leszállás után átkelünk a közeli szántóföldön, egyenest belesétálva a következő erdőbe.
- Ez a hely nagyon messze van attól, ahol verekedtetek ezzel a fiúval. Mondhatni Fiore másik felén voltatok… - Felsóhajt, én pedig fáradtan felnyögök. Kimerültségem miatt észre se vettem, milyen hosszú utat jártunk be. - Ahogy belépünk az erdőbe, furcsa érzés fog magába keríteni. Tompulni fognak az érzékeid, mivel ez egy mágiablokkolóval ellátott mező. Mágikus erő juthat be, de ki nem; ezért nem tudja Camille, hogy létezik a hely, mivel nem érzékelhető innen semmilyen ember kisugárzása. Továbbá, ha valaki belép az erdőbe, te azt a rejtekhelyről megérzed. - Magyarázza elmélyülten, ám monoton hangon. Mikor a vállára téved tekintete, ahol Rohandar nyugszik eszméletlenül, elfintorodik.
- Ez eddig nagyon jó. Viszont hol van az a bizonyos „de”? Ami ilyen kitűnő, annak mindig van valami buktatója, vagy ilyesmi. - Kezdek el akadékoskodni, és megvonom a vállamat.
- Pedig itt kivételesen nincs semmi… buktató, se olyasmi. Egyszerűen csak nem látom szívesen ezt a fickót – de ez jelen helyzetben, ha jól gondolom, jelentéktelen. - Morogja, Tango pedig egyetértően elkezd dorombolni. - Ha lehet, minél hamarabb paterold ki innét. Nem szívesen veszem, hogy a közeledben van. - Durván átdobja a másik vállára a testet, mivel a másik elgémberedhetett. - Elvezetlek még a búvóhelyre, és megmutatok pár dolgot, utána viszont el kell tűnnöm, megint. De a közelben leszek, ráadásul érzékelem, ha hívsz.
- De hogyan? - Ráncolom össze a homlokomat érdeklődve, ám ő csak szórakozottan megvonja a vállát.
- Egyszerűen csak tudom, legyen az én titkom. Volt mit eltanulnom Camille-tól, és meg is tettem az alatt a pár év alatt. - Aztán elindul az erdő mélyére, én pedig kénytelen vagyok követni.
Itt hál’ istennek már csak pár percet gyalogolni, ám azt gyors tempóban: kezdem úgy érezni, hogy kezd elkopni a lábam, mikor Riku végre megáll, és hármat belerúg egy fába, de akkorát, hogy az beleremeg.
- Ezt itt jegyezd meg. A kulcsa annak, hogy bejuss. - Persze, nem nehéz a fejembe vésni a képet; a fának teljesen szét van rugdalva a kérge. Ha akarnám se téveszthetném el.
Bólintok, aztán hirtelen felszakad a föld, megnyílik a gyep, és egy kisebb rejtek tárul elénk. Ő egyből leugrik, én nem különb, Tango pedig nyugodalmasan leszáll.
Amint leérünk, Riku a falba üt hármat –szintén szét van ütlegelve- és miután bezárul fölöttünk a „Plafon”, körbemutogat mindent.
- A friss levegőt léglakrima biztosítja. Van egy hétre elegendő élelem, elsősegély csomag még elég sokféle és súlyos sérülésre. Mit is mondjak? Két ágy… vagyis, az egyik inkább csak egy kőemelvényre fektetett matrac. A másik se sokkal jobb, de sokkal jobban hasonlít alvóhelyre. Nagyjából ennyi. - Sóhajt, majd lefekteti a kőemelvényen található matracra Rohandart. - Megmutatom, hogy kell ellátni a sebeket, infúziót bekötni; jegyezd meg, szükséged lehet ezekre.
Mikor kinyitja az elsősegélyes raktárba nyíló ajtót, elámulok: sok száz fiolányi lötty, por, mindenféle növény és állatmaradvány, kötszerek tömkelege, és olyan dolgok, amiket fel se ismerek.
Ő egyből lekap vagy nagyjából öt fiolát, sok kötszer, és egy törlőkendőt. Vizet a csapból enged a kendőre – vízlakrima?- majd Rohandarhoz megy a felszereléssel.
- Nem érdemel ilyen ellátást. - Fintorodik el. - Na mindegy. Mindenek előtt, ha valakit ellátsz itt, akkor itasd meg ezzel a folyadékkal. - Meglötyögteti előttem a rombusz alakú üvegcsét, melyben jellegzetes, foszforeszkáló zöld ital van. - Hatástalanítja a legtöbb mérget, helyreállít néhány azok által okozott kárt. - Kinyitja a száját; csak három-négy cseppet önt bele óvatosan, majd azonnal rázárja. Rohandar teste megemelkedik, köhögni kezd. - Normális reakció, de nem szabad hagyni, hogy kiköhögje. Utána törölgesd le vizes kendővel, majd pedig fertőtlenítsd le ezzel a kékkel. Aztán…
Még vagy fél óra okítás és ellátás után kijelenti, hogy végzett; majd ezt követően távozik, én pedig végre megpihenhetek.
- Nyugi, majd figyelek rá. - Biztosít a kandúr őrködési pozíciójáról, majd a csaphoz lépek.
Óvatosan kilépek a ruháimból, átmosom őket, s kirakom száradni a léglakrima elé, majd én magam is megmosakszom. Amint áttörölközök, lerogyok a rendes ágyra, magamra húzom a paplant, s már el is alszok…
Kéjesen felnyögök, miután megcsókolja a nyakamat. Tetszik neki a reakcióm, így folytatja; újabb és újabb csók talál meg, hol számon, hol nyakamon. Aztán átveszem az irányítást, s én magam érintem puha ajkaimat az ő érdes bőréhez. Érzem, milyen forró, a leheletével együtt. Vágyik rá. Vágyik… rám. Csókot nyomok a nyakára, és felsóhajt. Ahogy ő tette, most én is mohón puszilgatom őt, majd legyűröm az ágyra…

- Hallod, kelj fel! Ébredezik! - Sziszegi a kandúr, mire én azonnal felpattanok, habár még nem tértem teljesen magamhoz. Mikor felfogom a helyzetet, felöltözök, és odahúzok egy széket az ő alvóhelyéhez.
Ahogy ébredezik, ráncolja a homlokát, nyújtózkodik, morog; vajon én is ilyeneket csinálok?
Kitapogatom az övemet: még ott van a méreg és a hozzá való ellenszer is. Szóval…
Amint kinyitja a szemeit, belémélyesztem a mérgezett tűt.
- Ezúttal tíz perced van. Szóval, légy meggyőző. – Mordulok rá egyből. Ideje a rossz zsarut játszani, ha már a múltkor nem jött be az ellenkezője.
De ő még mindig kótyagos kicsit, le-lezáródik a szeme, fejét pedig ide-oda forgatja, hogy felfogja a helyzetét. Többször is ki kell nyitnia a száját, hogy végül megszólaljon.
- Heh, miért a hídon nem voltam az? – Nevetéssel próbálkozik, de a sok seb miatt nem élvezheti túlzottan, ezért hamar abbahagyja. - Pedig annak kellett lennem, vagy pedig nem volt mérgezett a tűd.
- Ki tudja, melyik lehetőség az igaz. – Sóhajtok egyet. El kéne indulni a kérlelés irányába, nem? - Tudod, nagyon nagy pénzeket kapnék a fejedre.
- Tényleg? Az jó hír, legalább sokat érek. Ellenben ha jól raktam össze azt, amit mondtál, akkor a te fejed is sokat ér. – Úgy tűnik, próbálja azt a kevés információmorzsáját is ellenem fordítani; márpedig most ő van rosszabb helyzetben. Ha nem sikerül meggyőznöm, csak megölöm. Ennyi az egész.
- Természetesen. – Vigyorodok el, hogy ne láthassa halványan merengő kétségbeesésem. - Csak te rám semmit sem kapsz, mivel nem fogsz el. – Mivel én már téged foglyul ejtettelek…
- Hát most nem is, mivel ahogy érzem, még mindig nincs mágikus erőm, vagy legalábbis nem sok. Ellenben ezt nem kell senkinek sem tudnia. – Egy komisz pillantással ajándékoz meg, mellé hamisan vigyorogva; én pedig grimaszolva megrázom a fejemet.
Az ajánlatokat várva fonom össze az ujjaimat magam előtt, ő pedig hamarosan szólásra is nyitja a száját, remélhetőleg ebben az ügyben.
- Példának okáért, ha jól sejtem a környéket ahol harcoltunk, kicsit lelaktuk, így nem kérdéses, hogy tudni fogják, hogy itt harc volt nemde, Miss Tabu? – Milyen érdekes, és haszontalan dolgokkal próbál dobálózni, hogy javítsa a helyzetét.
- Az a terület... nagyjából az ország másik felén van. – Nevetek fel újra, ám most igazán őszintén. - Ugye járja az a hír, hogy meghaltam?
- Járja, de nem sokan hiszik el. – Válaszolja bizonytalan hangon, a nyakamban lévő nyaklánc pedig csilingelni kezd. Hazudik – de mégis, melyik részéről? - Ellenben, ha én beállítanék, és a mesternek jelenteném, hogy megtaláltalak és végeztem veled, nos... az egészen meggyőző volna, nem gondolod? – Micsoda gyenge terv.
- Heh. Egészen. De nem vagyok benne biztos, hogy holtan kelnek nekik, és túl sok pénzt buknék rajtad. - Vonom össze szemöldökeimet elgondolkodóan. - Még mindig nem vagy elég meggyőző, pedig már csak hat perced maradt.
- Csak hogy tudd, bár nincs varázserőm, körülbelül egy másodpercbe telne, hogy segítséget hívjak, ugyanis vannak barátaim is, méghozzá nem is kevesen. – Újra heves csilingelésbe kezd a medálom. Jaj, de hazudós kedvében van ez a fiúcska. - Ellenben most biztos vicces jelenség lehetek, és ráadásul jó kedvemben vagyok, mivel tetszik az új erőm, majdnem elég is nekem, szóval van egy ajánlatom a számodra, érdekel? – Igen, már erre várok mióta, te észlény…
- Mesélj! Rosszabb helyzetbe úgyse nagyon kerülhetsz. – Vázolom fel neki vigyorogva helyzetének valóját.
- Mondjuk úgy, hogy kölcsönös együttműködés. Én elterjesztem azt, amit csak szeretnél magadról, te pedig segítesz nekem egy kis csetepatét lerendezni, és utána, ha gondolod, még azt is elfelejthetjük, hogy valaha is találkoztunk. Mit szólsz? – Elgondolkozón pillantok rá, ő pedig igyekszik meggyőzni még a tekintetével is; ám én nem akarom már, hogy híre keljen a halálomnak. Aki eddig elhitte, az elhitte, de a maradék úgyse fogja. A Grimoire Heart vezetősége már rég rájöhetett, hogy élek.
Újra elgondolkodok, mivel nem tudok, hogyan is adjam neki elő a dolgot. Könnyedén? Menőn? Vagy mi? Nem tudom, hogy kell ezzel a férfival bánni ahhoz, hogy meggyőző legyek. Nem annak tűnik, akiknél bájokat vethetnék be, de a megfélemlítés se a legegyenesebb út ezek szerint. Őszintének kell lennem, és reménykednem.
- Szétverem, akit akarsz, de cserébe... - Rövid hatásszünetet tartok. - Te is segítesz nekem megölni valakit. Így barátibb a dolog. – Bököm ki a dolgot végül, bár kissé nehezen. Hogy fog erre reagálni? Ellenem fordítja? Azt hiszem, túl paranoiás vagyok.
- Nocsak, van olyan, akivel nem tud egyedül elbánni? – Bár meglepődöttnek tűnik hangja is, arckifejezése is, mégis remegni kezdek az izgatottságtól és a dühtől. Gúnynak is felfoghatnám, pedig igaza van… hisz ez egy olyan nő, akitől még Riku is fél, az isten szerelmére! - Oké, hacsak nem azzal akarsz a csőbe húzni, hogy magamat nyírjam ki, mert azt nem vállalom. – Vigyorodik el, én pedig hanyagul megvonom a vállamat, hogy takarjam testemnek remegését.
- Azt elintézném magam is... elég könnyű préda vagy így. – Újra megvonom a vállamat, mintha csak tükrözni akarnám, hogy milyen hanyag vagyok, és ahhoz képest mekkora hatalmam van felette.
- Akkor rendben, benne vagyok. - Egyezik bele végül, én pedig magamban, belül megkönnyebbülten sóhajtok. - Mondanám, hogy kezet rá, de azt hiszem, hogy a kezem még nem nagyon mozog. – Közli velem problémáit, nekem pedig végre abbamarad a remegésem, így nem kell újra megrántanom a vállaimat.
Arcán kellemetlenség tükröződik; látszólag rájöhetett, hogy a furcsa zsibbadás, mely végigfut a testén, az ugyanolyan, mint a hídon. Komor tekintettel mártok bele egy másik tűt az ellenszerbe, majd belemélyesztem a karjába.
- Az ellenszer. De ha meg tudom, hogy elárulsz... nem fogsz sokáig tovább élni. – Teszem hozzá mogorván, majd ellököm magam a széktől, és visszasétálok az ágyamhoz, ahol immár Tango alszik összegömbölyödve.

Percek múltán, az addig alvó felnyitja szemeit, majd nagyot ásítva nyújtózkodni kezd. Miután kipislogja a kábultságát, és megmozgatja elgémberedett végtagjait, újra ásít, majd felül. Felállok, és odahúzom ágyam mellé a széket, ami eddig az emelvény mellett volt, ő pedig átül oda.
Állva maradok, nekidőlök a falnak, majd kitárom a tenyeremet, és abban egy dobókés formálódik meg, amit elmerülve kezdek el pörgetni. Csak néha pillantok rá Rohandarra, aki az új helyet csodálkozva méri körül; ám érdeklődése hamar alább hagy, hála a szoba szegényes, lebutított berendezésének.
Nagy levegőt veszek, feldobom a kést a levegőbe, majd elkapom. A mágikus erő, ami a férfiből sugárzik, már-már aggasztóan csekély: hisz így hogyan segíthetne bárkiben is? Örülhet, ha annyi energia pislákol még benne, hogy egyáltalán Tangot legyőzze egy szorosabb párviadalban…
Mindezt miért? Mert neki keménykednie kellett össze-vissza, bizonyára a lehető legerősebb mágiáit latba vetve! Azt kell, hogy mondjam, ha az embernek van egy kis esze, mindig őt kívánná maga ellen csatában.
Újra feldobom a kést, majd elkapom a markolatánál, és lehunyom a szememet. Mélyet sóhajtok, és próbálom felidézni az álmaimban szereplő fiút. Talán egy fél fejjel magasabb, mint én… a szálkás izomzatával is gyengébb, mint én… karmazsinvörös szemeinek pillantásával megigéz. Minden egyes szavával, mintha magát az életet gúnyolná ki. A haja…
Milyen színű is a haja?
Megrázom a fejemet, majd tovább siklanak a gondolataim. Jobb vállán ott a céh jele, és… mi jut még eszembe róla? Vajon jól emlékszek ezekre az apró részletekre is? Mégis, milyen csillagkulcsokkal rendelkezik…
Sóhajtok, félig kinyitom a szememet, hogy egy pillantást vethessek Rohára, majd feldobom a kést. Ezúttal az élénél kapom el, s csak a szerencsén múlik, hogy nem vágom el magamat.
Lehunyom a szememet, hogy a teljes feketeségbe tudjam beleképzelni a férfi képét; de egyszerűen nem tudom felidézni az arcának a formáját, elrendezését… nem látom magam előtt, hogy mennyire hosszú a haja, milyen színű, nem érzem, hogy milyen az illata, hogy milyen a tapintása. A bőre érdes, hamvas fehér…
Rohandar megmoccan, mire én összerezzenek, és egyből felé nézek, majd a kandúromra. Tango rosszallóan néz rám, tekintetéből ki lehet olvasni a bánatot. Lemondóan megrázza a fejét, majd sóhajt, és a férfi felé néz, aki őt mustrálja.
- Ő a társad? – Kérdi érdeklődő hangon, miközben fejét próbálja nyújtogatni, hátha jobban ránk lát; inkább kevesebb, mint több sikerrel.
- Ahogy mondod. – Morgom rövid válaszként, majd pörgetni kezdem a kést egyik ujjamtól a másikig. Egy ujj, pörög, még egy, pörög, következő új, pörög, állj. Visszapördítem, ujjról ujjra, megállítom, majd újra.
- Kíváncsian várom, mit fog hozzá szólni Froozer, ha egyszer találkoznak. – Mondja, majd szelíden felnevet, ám hangjába fájdalom költözik, s abbahagyja a kacagást. - Egy ideig még nem nagyon tudok mit csinálni, szóval addig dumcsizhatunk. – Jegyzi meg. Dumcsizni…? Miféle selyemfiúk járnak újabban a Grimoire Heartba, hogy ilyen szavakat használnak? Vagy csak a viselkedés színvonala csökkent ennyire? - Például elmesélhetnéd, hogy ki is van a bögyödben, aki ellen segítenem kéne. – Már el is kezdte az óvatos kérdezősködést; remélem, nem hiszi azt, hogy nem veszem észre. Pláne az előbbi hazudozásait figyelembe véve… muszáj rá figyelnem, nehogy elbeszéljünk egymás mellett.
A kérdésre, válaszként csak fáradtan felsóhajtok, majd lazítok a tartásomon, és összegörnyedek. Már majdnem az ágyra rogyok hirtelen támadt gyengeségemben, de végül erőt veszek magamon, és állva maradok.
Végül is, illene tudnia arról, hogy kit akarunk megölni, nem? Meg aztán… itt talán úgyse tudja, hogy róla beszélünk. De én már nem bízok abban sem, hogy nem tud erről a helyről.
- A neve Camille... – Kezdek bele halkan, majd nagyot nyelek, hátha eltűnik a gombóc a torkomból. Persze, mint számítok rá, nem sikerül megszabadulnom tőle. - De aligha merek róla beszélni. Ő mindent tud, érted? Mindent... – Egy pillanatra üvegessé válhat tekintetem, ahogy egy könnycsepp gyűlik össze a szememnél; aztán Tangora nézek, és kipislogom a gyülekező cseppet, legyűröm hangom remegését. - Nyilvánvalóan meg akar engem ölni, de addig is különböző megbízásokat, bérgyilkosságokat bíz rám. – Megállok, mély levegőt veszek, majd az alsó ajkamba harapok. Sóhajtok, így legyőzve a hirtelen támadt kétségbeesésem. - A legtöbb, amit tehetek, hogy húzom az időm a gyilkosságokkal. De én nem akarok meghalni, és van egy sejtésem, hogy te egy vagy az utolsó munkáim közül. – Nehezen veszem a levegőt, de újra kihúzom magam. Nem tudom, milyen ember is Rohandar: tud-e olvasni a testbeszédből, kihallani a hangból az érzelmeket, meglátni a szemben a szándékot? Persze, ha ezek valamelyikéhez is konyít kicsit, én hamar megüthetem magam azzal, hogy nem tudom eléggé visszafogni magamat, meg az érzelmi tengert. Hogy is volt? Mit is tanultam a kómában? Kitől is…? Talán, hogy tettessem a ridegséget? Most már lényegtelen.
- Hát ez hízelgően hangzik… – Hízelgő? Hát, legalább él a helyzet iróniájával. - Ami pedig ezt a Camillet illeti, ez kicsit kevés nekem. – Osztja meg velem kételyeit. - Ahhoz, hogy segíteni tudjak, kicsit többre lenne szükség, mint hogy mindent tud. Ha ő tud, akkor nekem is tudnom kell róla mindent, amit csak lehet. – Jelenti ki, ellentmondást nem tűrő hangon; ám amit kér, az nem olyan könnyű, mint amit ő gondol. - És bár nem vagyok jófiú, de nyugi, nem fogsz meghalni, vagy ha igen, akkor én fogok végezni veled, amiért kiütöttél. – Mosolyodik el, mint valami vérbeli idióta, nekem pedig hirtelen kedvem támad, hogy jól megüssem a baromságáért. Hogy beszélhet ilyen könnyedén egy újabb, köztünk történő harcról a múltkori után?
- Nem vagy vicces. – Közlöm vele véleményemet, meglehetősen gyilkos tekintettel végigmérve őt. Ha tehetném –vagyis inkább, ha meg akarnám tenni-, már szinte a tekintetemmel megölhetném…
- Igen, ő mindent tud, róla viszont senki semmit, szinte… viszonyítási alapként, hogy milyen erős: a bátyám nagyjából háromszor erősebb, mint én, vagy te. Nos, Camille még őt is túlszárnyalja, de hogy milyen mágiával… rejtély. –Vakarom meg a fejemet, és megvonom a vállamat. Nagy levegőt veszek, majd kifújom, és újra elkezdem pörgetni a kést, hogy egy kicsit elvonjam a figyelmemet. - Nem mutatja meg soha, általában lakrima gyűrűket használ, hogy ne fedje fel a mágiáját. Rideg, kimért, és olyan, mintha a gondolataidban olvasna. – Osztom meg vele a további, felettébb aggasztó információkat.
Úgy tűnik, ezt hallva egy kicsit visszazuhan a gondolataiba, én pedig feldobom a kést, elkapom, majd újra pörgetni kezdem.
Az nekem is megy. – Feleli nagyzolva; azt hiszi vajon, hogy ez segíthet rajta, vagy azt, hogy menőbbnek gondolom majd őt? - Egyszerű telepátia, bár nem olyan könnyű, mint az ember hinné. – Nekem miért nem „egyszerű telepátiának” tűnt? Nem… nem olyan, mintha a fejemben turkálna; sokkal inkább, mintha hallaná a gondolataimat. - De visszakanyarodva a témára... nem lesz dühös, ha kisül, hogy nem patkoltam el? – Lép tovább a következő napirendi pontra, mire én szívni kezdem a fogamat. Hát, igen.
- De, bizonyára elég mérges lesz, pláne, hogy jönni fogsz velem, segíteni, hogy... megöljük. – Megvonom a vállamat, mintha ezzel enyhíteni tudnék megjegyzésem súlyán.
- Na, csak lassan a testtel! Valóban segíteni fogok, de nem szabad elkapkodni. – Válaszolja hevesen. - Ha például ideadnád a zsákomat, akkor máris nyernél még két mágust az ügyed mellé, bár nem hiszem, hogy rajtuk múlna a győzelem, de akkor is. – Nehezen fogalmazza meg a mondanivalóját, mintha valamit titkolni akarna; illetve, az a plusz két mágus sehogy se tetszik nekem. Elég nagy rá az esély, hogy el akarja vitetni magát innét, sőt, talán magával is vinne, hátha kap értem pénzt.
- Még két mágust? Mit akarnál azzal a zsákkal? – Kérdem gyanakvóan, miközben szemeimet fenyegetően félig lehunyom, és rászorítok a kés markolatára.
Zsák? Hát persze, a cuccok, ami nála voltak… amennyire megviselt állapotúnak néz ki kívülről, csak remélheti, hogy megmaradtak az értékei.
Tango átköltözik az ágyra, én pedig leülök a székre, és onnan nézem tovább Rohát.
- Van benne egy Portable Lacrymaphone. Ha legalább azt ideadod, akkor ide tudom hívni a társaimat, akik szintén segíthetnek. – Akárhogy hallgatózok, nem hallom, hogy csörögne a medál, mely jelzi, hogyha valaki hazudik; de a bizalmam még mindig valahol a nulla alatt tanyázik. Szintén segíthetnek… ha úgy érti, hogy neki, akkor az még mindig rossz nekem, és még csak nem is hazugság. Aha. Lehet ezzel trükközni…
- Nem hinném, hogy ez hasznomra válna… társak… bizonyára a Grimoire Heartból. Rám tudnád uszítani az egész céhet, és busás jutalmat kapnál. – Közlöm vele az okot, hogy miért is gyanakodok annyira. Hátradőlök a székben, majd feldobom a kést, elkapom, újra a magasba hajítom, s megfogom a levegőben.
- Nézd, elhiszem, hogy nem bízol bennem, azon kívül csak az egyikük céhtag... –Utolsó megjegyzését úgy ismerem fel, mintha mentegetőzni próbálna, de egyből visszatér az eredeti témára. Na szóval a bizalom. Elmondható rólam, hogy gyilkos vagyok meg néha mufurc és így tovább, de ha valamit megígérek, akkor azt megtartom. – Feleli büszkén, én pedig hitetlenkedve mérem végig őt. Mégis csak a Grimoire Heart tagja; arra kéne büszkének lennie, hogy folyton megszegi az ígéreteit. - Mindamellett pedig marhára nem izgat a Grimoire Heart. Mivel te úgysem mondod vissza, elárulom, hogy Hades is az idegeimre megy. – Jegyzi meg, mintha ezzel is a közösen épülgető bizalmunkat akarná magasabbra tákolni.
Mégis, ki szereti Hadest egyáltalán? Biztosra veszem, hogy még a Purgatórium hét tagja is ki nem állhatja a lelke legmélyén.
- Ah... francba. – Dörzsölöm meg a homlokomat, majd elhajítom a kést, mely kis híján belekap Rohandar fejébe; végül csak elsiklik felette, s beleáll a mögötte lévő falba.
Minden egyes kis segítség jól jöhet, ezzel pedig talán még jobban megnyerném magamnak Rohandart.
- Legyen. – Nyögöm ki végül, majd az asztalhoz lépek, és kutatni kezdek a zsákjában, majd rövid keresgélés után meg is lelem a lakrimát, amiről beszélt.
Feszülten lépkedek oda hozzá, viszonylag lassú léptekkel.
- Ne legyél már ennyire feszült, mondtam már, hogy nem tudok felkelni, szóval nem tudom, mit aggódsz. – Nevet fel, ám ezúttal sokkal lágyabban és halkabban, hogy ne legyenek fájdalmai.
Kezébe nyomom a lakrimát, majd visszafordulok, és a székemhez sétálok.
- Ahhoz képest, milyen rossz helyzetben vagyok… vagyunk, nagyon vidám vagy. – Leülök, majd hátradőlök, és folytatom a kés birizgálását. - Nekem… elrabolták a másik társam. Camille volt az, azóta is… kínozza őt… – Magyarázom akadozva, habár rögtön megbánom a kiejtett szavakat. Nem kéne ilyenekről beszélnem egy olyan embernek, akit csak azért ismerek közelebbről, mert meg kéne ölnöm.
- Részvétem... komolyan. – Reagál együtt érzően, komoly és komor hangon.- Na de akkor ideje cselekedni! – Emeli fel a hangját hirtelen, s már épp belekezdene a hívásba, mikor megáll, és bizonytalan tekintettel rám pillant.
- Hol is vagyunk pontosan? – Kérdi, érthető okokból.
- Ehm... öm... valamelyik erdő közepén. – Válaszolom zavartan, s késem birizgálásáról áttérek a hajam csavargatására és más módokon való piszkálására. - Ha ilyen könnyen be lehetne minket határolni, ez nem lenne túl jó menedék. – Érvelek, majd megvonom a vállamat, és az ujjam köré tekerek egy tincset.
- Oké, akkor ne mond meg, de akkor mondj valami találkozási pontot, ahová hívhatom a csapatom. – Ajánl fel egy másik, immáron sokkal kedvezőbb változatot.
- Menjenek Erának a legnagyobb csarnokához. – Válaszolom szinte azonnal, rögtönözve; aztán hirtelen megütném magam tudatlanságom miatt. Erában van a Dragon Fang is, mi van, hogy ha Ba’al meglát engem? Vagy bárki más a céhből?
Hülye vagyok.
- Oké és mikorra érünk oda mi? Azt is számold bele, hogy ma valószínűleg én még nem megyek sehová. – Néz végig magán zavartan… pontosabban, a takaróján, ami befedi a testét.
- Akkor bizonyára holnap este. – Mondom egy kis várakozás után.
- Jó, akkor megbeszélem velük. – Majd be is izzítja a lakrimát; a kis gömbben hamarosan egy lány feje jelenik meg.
- Szép, jó... reggelt? – Köszön bizonytalanul a hölgynek; nos, még én se igazán tudom, mégis, milyen napszak lehet most kinn. Talán délután…
- Áh, Roha, mi újság? Te jó ég, ágyban vagy? – Kérdi a lány félelemmel vegyített, meglepődött hangon, mire én fanyarul elmosolyodok.
- Igen, de ez most nem lényeges. – Tereli el gyorsan a témát, meglehetősen okos módon. Ha nem jár a szája, az nekem nagyon jó.
- Már hogy ne lenne az, már megint bajba kerültél, mi? Kapcsolódik be a beszélgetésbe egy másik hang is, és mikor jobban megnézem a lakrimát, látok feltűnni egy farkast is. Ő lenne Rohandar familiárisa? Froozer, vagy hogy is hívta?
- Lényegtelen, gyertek holnap alkonyatra Era legnagyobb csarnokához. Ott találkozunk. Menni fog? – Magyarázza sietősen, én pedig elégedetten bólogatok. Csak semmi felesleges duma.
- Ha vonatra ülünk, akkor igen. De mi lesz a küldetésünkkel és hol vagy te? – Kezd el kérdezősködni a farkas.
- Majd ott mindent elmondok. – Zárja le a beszélgetést Rohandar, és egyből megszakad az adás.
- Legalább nem húztad sokáig, ez dicséretes. – Nyögöm be kis idő múlva, majd pár másodperc múlva, egy meglehetősen gyengére sikerült mosoly kíséretében kikapom a lakrimát a kezéből. Nem szabad még esélyt se hagynom neki, hogy értesítse Hadest a hollétéről…
- Bocsánat, de még mindig nem tudok eléggé biztosra menni. – Teszem hozzá még előző mondatomhoz, majd az asztalhoz sétálok, hogy beletehessem Rohandar batyujába a lakrimát.
- Semmi gond, én is gyanakvó természet vagyok. – Bár ellenére van, hogy a cuccait ilyen módon háborgatom, igyekszik nem kimutatni ezt; ő is látja, hogy úgyse tudna ellene semmit se tenni. - Csak nehogy baja legyen bármelyik cuccomnak, mert azt bizony kifizettetem veled, ha végeztünk! – Figyelmeztet, én pedig megforgatom a szemeimet, és felsóhajtok. Még mindig komolyan azt gondolja, hogy fenyegethet engem?
- Ugyan, vigyázok rájuk. – Válaszolom, majd „véletlen”, kiejtem a kezemből a lakrimát, s kicsusszan a számból egy „hopsz” is; Rohandar látszólag kellemetlenül meglepődik a jelenet láttán, izmai megfeszülnek, még a légzése is leáll egy pillanatra, ám egy pillanat múlva már el is kapom a tárgyat. - Jók a reflexeim. – Vigyorodok rá, majd magam elé emelem a lakrimát, játszva a hatásvadászt.
- Viszont komolyan gondoltam, amit mondtam. – Néz rám vissza barátságtalan tekintettel, mire én megvonom a vállamat. Valószínűleg úgyse tudná beszedni tőlem a pénzt is, még ha véletlen bántódása is esne a cuccainak; nem is tudom, ez miért téma még mindig.
- Jobb lesz, ha pihenünk. – Javaslom komor hangon egy kisebb szünet után, majd megvakarom Tango hátát, hogy felkeljen.
Rohandar szinte azonnal elalszik, így mikor végre a kandúr magához tér, hozzászólok.
- Én is alszok… jó lenne, ha őrködnél, de legalább éberen aludnál, vagy ilyesmi. – Felállok, és lágyan átrakom őt a székre, majd lehámozom magamról a ruháimat, átmosakszom, és lefekszek.
- Miért mindig én? - Kérdi sértődötten. - De nyugi, éber leszek. Ha néha el is alszok, a gyanús zörrenésekre úgy is felkelek.
- Köszönöm… – Súgom, majd bebugyolálom magam takaróval, és lehunyom a szememet; nehezen jön az álom a gyanakvás miatt, ám mégse telik sokba, míg végül elalszok…

A fiú nemes egyszerűséggel hátat fordít nekem, és felszáll a pegazusra, aki már épp az égbe repítené, ám most erőt veszek magamon, és felállok, majd egyből nekirontok. Rászorítok a vállára, lerántom őt a szárnyas lóról, a fiú pedig megdöbbenésében rám zuhan. Nagyot esünk, én még fel is szisszenek, de semmi sem tántoríthat el attól, hogy megtudjam, ki is ő valójában; így tehát magam felé tolom, hogy ráláthassak az arcára.
Kisfiús, duzzogás miatt eltorzuló arc; összepréselt száj; nagy, lila szemek; középhosszú, fekete haj; tipikus ficsúr ruha; még fülbevalója is van!
Meglepetten lököm le magamról a fiút – úgy érzem, mintha tucatnyian markolásznák a hasamat, hisz tudom, hogy nem ő. A vörös szemek áttorzultak lilává, a haja biztos, hogy nem fekete… az arca már az élet gyötrelmeitől komor… ilyen ruhát pedig biztos nem venne fel, nem, hogy fülbevalót. De akkor mégis, ha ez nem ő, akkor ki, és hogy kerül az álmaimba? Hogy merészeli átvenni az Ő helyét?!
Sietősen pattan fel, majd porolja le magát, és durcásan végigmér. Aztán úgy tűnik, győz a jó modor, amit beléplántáltak még mikor kicsi volt, és felém nyújtja jobb karját.
- Hölgyem, segíthetek felállni? – Olyan halkan motyog, hogy normális ember talán ki se tudná venni a szavait. Bólintok, majd rászorítok a kezére, ő pedig felránt maga mellé. Ekkor látom meg, hogy legalább egy, ha nem több fejjel magasabb nálam, viszont nagyon vékony teste van, a vállai szélességét még egy kislány is megirigyelhetné.
De a törékenysége ellenére fensőbbséget sugároz, amit nem tudok hova tenni.
Mellé nézek, hogy megvizsgálhassam a pegazust, ám csodálkozásomra az már eltűnt, vagy tovaszállt; sűrűn pislogva nézek vissza a fiúra, aki immáron képes volt mosolyt erőltetni az arcára.
- Hölgyem – köhint egyet - Maga nem tartotta be az ígéretét. Tudja, mióta várom, hogy találkozzunk? – Egyik kezét ökölbe szorítja, majd a dereka takarásába rejti. Csillogó lila szemei féltékenységet sugároznak. - Úgy érzem, az a férfi túlzottan lefoglalja önt… ez kikészít.
A furcsa, ismerős érzés, ami elfog, szinte zavarba ejtő: hisz beszélek valakivel, akit ismerek, de úgy tűnik, mégse ismerem.
- Elnézést… – Rebegtetem meg pilláimat zavartan, mielőtt újra ránéznék. - Ismerem magát?
- A kérdés helyénvaló. Igen, ismersz engem, csak nem így. Rémlik neked valami… hogy is mondtad, „Füstsárkány”?
A döbbent arckifejezésemet meglátva egyből pukkadozni kezd a nevetéstől, térdét csapkodja a hahota közben, mindaddig, míg nekem nem sikerül kipislognom a meglepetést a tekintetemből.
- Szóval, Merasso? – Ő csak röhögcsélve bólint, mire testem merevsége végre elkezd felengedni. - Úgy tűnik, már hiányzott, hogy magammal beszélgessek. – Nyögöm ki végül, és én elmosolyodok.
- Ennél kicsit nehezebb a téma. – Vonja meg a vállát, majd elkezd körbe-körbe járni. - Lehet, hogy én igazából más lélek vagyok a testedbe zárva; lehet, hogy te kreáltál; lehetek bármi, de nem fogom tudni megmondani, mert nem emlékszek, és gondolom, te se. A lényeg persze teljesen más. – Sóhajt egyet, és hadonászni kezd a kezeivel, hogy gesztikuláljon. - Te nem tudod rendezni magadban a problémáidat, másoknak pedig nem mered elmondani, vagy csak nem tudod. Persze, erre itt vagyok én, hisz én mindent tudok rólad, talán épp ezért „születtem”: biztos én vagyok a lelkiismereted… szóval. Nem tudod eldönteni, hogy hallgass a macskára, vagy ne, igaz? Mint kiderült, eddig nem hallgattál, erre volt jó többek közt a próba, hogy álmodban felkereslek, és miként fogsz… hát, rám találni. Meghökkentő volt a megoldásod. Az álomnak ennyire elején fejest ugrani a medencébe! Ó, bocsánat, el tudok kalandozni. Én azt javaslom neked, hogy hallgass rá: ésszerű volt, amit mondott. Miért is éri meg neked üldözni ezt a férfit – hogy is hívják? Te se emlékszel már, így én se –, aki elhagyott? Felesleges. Na, meg aztán, ha a nyomára bukkanna, mihez kezdenél? – Szavaira csak ingatni kezdem a fejemet. Nem, én nem akarom ezt a beszélgetést, akkor mégis miért vagyok itt? Hiszen én már eldöntöttem, hogy mit kezdek magammal!
- Ha nem is mondod el a szavakat, tisztában vagyok a véleményeddel. – Magamban szitkozódni kezdek, majd gyorsan abba is hagyom. - Igen, ezzel is, eltaláltad. Szóval… én igazán lebeszélnek erről.
- De ez akkor nem azt jelenti valójában, hogy én nem is akarom ezt, csak meggyőzöm magamat az ellenkezőjéről? Furcsán hangzik… pláne, hogy magammal kell vitatkoznom erről. – Karjaimat összefonom a melleim előtt, és nekidőlök a fának, ami mögöttem van, úgy nézek fel Merassora.
Kérdésemen gondolkozva pár percig csöndben marad; többször is szóra nyitja száját, majd végül megrázza a fejét és tovább elmélkedik, végül megszólal.
- Nem tudom. Néha, úgy érzem, saját akaratom van, néha úgy, hogy a tiéd diktál. – Újra vállvonás. - Lehet, mégis rád kéne hagynom a döntést…
- Ne menekülj el a felelősség elől… – Sziszegem, mire ő csak búsan megrázza a fejét, és bőrén pikkelyek jelennek meg. - Ne merd. – Minden egyes szót lassan mondok, kihangsúlyozom. Haja fejéhez simul, elpikkelyesedik, körmei karommá válnak, négykézlábra ereszkedik…
Émelyítő, ahogy tanúja lehetek, hogyan válik sárkánnyá – hát ilyen nagy a képzelőerőm? -, miközben méretben is megnő, majd végül előtörnek lapockájából a szárnyai.
- Legalább te ne hagyj itt. – Nyögöm elgyötörten, és felé lépdelek.
- Sajnálom. – Csak ennyit felel dörmögő hangján, majd, mint annak idején rejtelmes szerelmem – felszáll az égbe, és magamra hagy a zuhogó esőben.

Ahogy haladtam ki az erdőből, egyre dühösebb és ingerültebb lettem; már megint mibe keverte magát Rika? ~ Lehet, hogy nekem is Tabunak kéne hívnom őt, mivel most már új életet ér, amiben most már ez az új neve… az pedig nem számít, hogy én miként ismertem még, hisz az óta tíz, ha nem több év eltelt, és nem is tudtunk arról, hogy a másik él-e még, vagy már esetleg halott… de most nem is ez a lényeg! Már megint túlzottan elkalandoztam.
Úgy gondoltam, az egész világ hibás azokét a dolgokért, amik épp történtek, de valahol mélyen mégis csak magamat okoltam. Én sodortam veszélybe, már akkor, amikor megismerkedtem Camilleval, vagy épp akkor, mikor úgy döntöttem, szülők helyett majd én felnevelem. Milyen tudatlan kamasz voltam! Talán, ha sorsára hagytam volna, vagy rábíztam volna valakire, akkor minden máshogy történik, valahogy jobban…
Nagyot sóhajtottam, megráztam a fejemet, majd végül kiléptem az erdőből, egyúttal az azt védelmező mágikus körből is.
A saját rejtekem nem volt túl messze, bár még így is túl volt a városon; de azt terveztem, hogy másnap visszatérjek, és kikérdezzem a húgomat, szóval viszonylag közel kellett maradnom.
Annyi mindennel kapcsolatban tudatlan voltam még: ki ez a férfi; miért volt Rikával, ráadásul eszméletlenül; mik a tervei, vagy épp terveik?
A kérdés sok volt, válasszal viszont egyik se rendelkezett – még.
Ahogy a városba értem, éreztem csupán, hogy az egész napi járás, a férfi cipelése mennyit kivett belőlem. Eldöntöttem: nem sétálok tovább, hogy még aztán meg is keressem a rejtekhelyem. Néha amúgy is akkor lehet a legjobban kerülni a feltűnést, hogy ha beleolvadsz a tömegbe, mert nem akarod játszani, hogy kerülöd a feltűnést. ~ Milyen bonyolult.
Nézelődtem is a városban eleget: meglepetésemre sok volt a hotel, motel, apartman, és egyéb helyek, ahol meg lehet szállni. Körös-körül pedig voltak még továbbá értelmek, förtelmesen magas árakkal, elszórtan játéktermek, és amennyi boltot láttam, mind teljesen felesleges holmit árult, értékéhez képest megfizethetetlenül sok gyémántért. Hamar rájöttem, hogy ez bizonyára egy átjáró város lehet: a kereskedők, utazók, örök vándorok, vagy épp a hozzám hasonló bujkálók húzták meg itt magukat, és az épületeket elnézve, elég tehetős emberek tértek meg itt.
No persze gondoltak azokra is, akik csak csavarogtak, vagy elüldözték őket otthonról, túl részegen eltévedtek, vagy rám… rám, aki nem hordott magánál se csomagot, se a kelleténél több pénzt, és a feltűnést is kerülni kellett.
Így hát hamar egy szimpatikus, olcsó –tipikusan fapados- fogadóban kötöttem ki, ahol még a selejtes sört is felöntik, de én úgyse inni jöttem ide; hát kicsaptam pár gyémántot, bizonyára a kelleténél többet az asztalra, majd a pultos mögé sétáltam, s kivettem egy kulcsot mögüle.
- Köszi. – Morogtam neki, de láthatólag ő se volt teljesen magánál: ki tudja, hány liter olcsó sört vedelhetett be, és ő ráadásul még hozzá is fért ahhoz a titkos nedűhöz, ami még nincs felhígítva. Ó, micsoda értékes adomány!
Fáradtan, szinte húzva meg vonszolva magamat értem fel végül az emeletre. A fapadló minden egyes lépésemnél hatalmasat reccsent, de szinte teljesen kizártam a hangokat az elmémből. Ami a legközelebb állt hozzám, mikor a kulcs csikordult a zárban, majd benyitottam… mikor bezártam az ajtót magam mögött, majd levettem a ruháimat.
Utána pedig az a kedves hang köszöntött, mikor az ágyon a paplan, a lepedő és a párna susog; szinte altatót suttogtak nekem, miközben elhelyezkedtem az alvóhelyemen, és halk, elmerült nyögések kíséretében bebugyoláltam magam a takaróba. Rám fért már a pihenés, hisz ha jobban belegondolok, napok óta nem aludtam már, csak kutyagoltam, kutattam, aggódtam; és még azt a só zsák férfit is cipelni… és még többet gyalogolni!
Miután summáztam, miken vagyok túl, ellazítottam a testemet, s lehunytam a szemeimet, majd végre elaludhattam… hosszú napnak néztünk elébe, mindannyian.